A
felelősségről
MARKÓ LEHEL
Tamás Gáspár Miklós egyik,
a Polisban megjelent cikkében felveti a problémát: felelősségre
vonhatók-e az értelmiségiek gondolataikért, azok következményeiért, azokért az
interpretációkért, amelyeket mások (vagy később ők maguk) adnak
nekik. A szerző válasza az, hogy nem; a gondolkodók nem is
lehetnek felelősek, mert ez a fogalom feltételezi, hogy standard
kritériumrendszerünk van annak megítélésére, mit is jelent értelmiséginek (azaz
jó minőségű értelmiséginek) lenni, s így objektív fogalmunk lenne az egyedüli
igazságról. Ebben a „szkeptikus és relativista korban” viszont nem rendelkezünk
az Igazsággal.
Következésképp
szoros kapcsolat van igazság és felelősség között: a felelősség
egyfajta kontinuus igazmondás, hisz folytonos elkötelezettséget jelent a
pillanatnyi igazmondás revelációja iránt. Önként adódik tehát a feladat: ha a
felelősség már definíciószerűen az igazság lényegéhez kötött, akkor
ez utóbbit kell felfedni ahhoz, hogy elérhessünk a felelősség fogalmához.
Az igazlét hagyományosan megfelelést
jelent valami szubjektív, emberi (kijelentés, eszme) és valami objektív,
külső (tényállás, eszme) között. Az igazság megfelelés-jellege
megőrződik a nem kijelentés típusú ítéletek esetében is. Az
arisztotelészi meghatározás, miszerint csak a kijelentések lehetnek igazak vagy
hamisak, a megfelelés-jellegnek csupán egyik specifikus, a szubjektivitás és objektivitás
jól körülhatárolt területeire (diszkurzív, leíró nyelv – mint eszköz –,
törvényszerű, leírható „természet”) érvényes részesete (a majdani tudományé). Mivel minden
nem tudományos beszéd az objektivitás és a szubjektivitás más területeit is
megfelelteti egymásnak (ugyanúgy, ahogy a kijelentés megfelelteti magát a
tényállásnak), ezért ez a megfeleltetés ugyanúgy igazlét, mint a kijelentésé.
Ezeket (mint a hagyományos metafizika ismeretelméleti eljárását) Heidegger a Vorstellung
elnevezéssel illeti (előállító elképzelés, megjelenítés). Annak
ellenére, hogy a szűk értelemben vett korrespondencián kívül más
igazságkritériumok is vannak, ezek lényegük szerint ugyanúgy megfelelésen
alapulnak. A koherencia-kritérium egyszerű verifikációs eszköz egy
diskurzus kiszakított elemei számára, amelyek a „valósággal” közvetlenül nem
mérhetők össze; a diskurzus egésze azonban (a már illeszkedő
részlettel) igazságát megfelelésként értelmezi. A pragmatikus igazságfogalom
pedig ugyancsak megfelelést igényel valami „külsővel” – ez pedig ugyancsak
„füzisz”, még ha emberi is. Az európai gondolkodásban tehát az igazság
döntően megfelelésként, megegyezésként fogalmazódik meg.
Heidegger a „Platón
tanítása az igazságról” című tanulmányában vázolja ennek az
elképzelésnek a platóni eredetét, lényegét. Bár az Állam barlanghasonlata
Platón hozzáfűzött magyarázata szerint a paideiáról szól, valójában az
alétheia lényegét, illetve lényegének változását mutatja be, mondja Heidegger. Eképpen
alapvető kapcsolat lepleződik le az „inkább létezőhöz” való
„odafordulás” és az igazság között. Ezekben az odafordulásokban – melyek az
ember lényegét érintik, s hosszas és fáradtságos folyamatot, „képzést”
jelentenek – a kezdetben elrejtetlenségként, a létező lényegi
feltárultságaként értett „igazság” elveszíti eredeti értelmét.
A barlanghasonlat
négy képre osztható. Az elsőben a leláncolt emberek a barlangban
megjelenő árnyakat tekintik létezőnek; itt az igazság
elrejtetlenségként van jelen: az árnyak a maguk eredeti megjelenésmódjában,
valóban „saját magukként” vannak. Fogságukból megszabadulva az emberek a
tűz fényében megjelenő dolgokat fogják fel létezőkként. Az
igazság ugyancsak a dolgok elrejtetlensége, önmagasága lesz. A harmadik képben
az ember kikerül a napfényre; a sugárzó fényben a létezők
sajátszerűsége „kinézetként” jelenik meg, a létezők „igazsága” nem „egyszerűen”
elrejtetlenség, hanem kinézet (idea): az elrejtetlenség mint idea mutatkozik
meg. A barlangba visszatérve pedig az idea mércéjével lesz mérhető a
létezők feltárultsága, az ember tekintete ideahűséget fog kutatni a
tűz fényében megjelenő dolgokban. Az igazság tehát orthotésszé,
helyességgé válik, a megfelelés mértékévé.
A barlanghasonlat lényegévé
következésképp a negyedik kép válik. Az ember nem marad fenn az ideák
világában, hanem viszszajön „ebbe a világba”, a barlangba. A létezőhöz
való viszonyulása viszont megváltozik; a tűz fényében megjelenőket
már nem megjelenésükben látja, hanem az ideához való hasonlóságuk mércéjében. A
visszatért ember most kötelezően
mást
fog keresni a
dolgokban, mint amit azok maguk mutatnak; kötelessége lesz valami mást
észrevenni, mint a dolgokat magukat. A tudás mértéke az lesz, hogy mennyire
nem
a létezőt fedi fel, hanem a mögötte, felette levő inkább
létezőt. Ehhez szükséges a paideia, a képzés heideggeri értelmében: az
ember egész lényegét igénybe vevő, az ideához való odafordulás. A paideia
lesz a létező felismerésének kulcsa: a létező már nem egyszerűen
önmagát mutatja, hanem jártasság s elsősorban módszer kell a
felismeréséhez (a tulajdonképpeni eidoszának felismeréséhez).
Hogyan élték meg a görög
szellemi hagyomány folytatói ezt a platóni örökséget? A platóni hagyomány a
modernitásban teljesedett ki; a tudomány az, amely radikálisan végigvitte. A
nem tudományos jellegű gondolkodás egyre kevésbé tudja legitimálni saját
igazságfogalmának érvényességét; így a tudomány fokozatos térnyerésével
párhuzamosan arra kényszerül, hogy egyre radikálisabban visszaforduljon az
igazság platóni felfogásához. Heidegger számára a tudomány végső terméke,
a technika, és a filozófia végső produktuma, a feje tetejére állított
platonizmus (Nietzsche életfilozófiája) egyformán a platonizmus kiteljesülései.
Wolf Lepenies felosztását használva2 (tudósok – értelmiségiek)
elemezhetjük a nyugati gondolkodás igazságfogalmát.
A tudomány emberei a
füziszt, a teljesen külső világot vizsgálják. Maga a tudomány azonban nem
egyszerűen deskripciója a természetnek (ebben az esetben a természet
fenomenológiája lenne), hanem leírása annak a valaminek, aminek az ideája élénken
megvan mindazokban, akik bekerültek a tudományos közösségbe. A tudomány
specifikusan, előre meghatározott módon beszél valamiről, ami maga is
ebben az előzetes meghatározottságban jön létre. A tudomány nem hagyja a
természetnek, hogy ez felfedje magát akként, ahogyan van, hanem irányított
leírás. A természet maga „objektiválódik” ebben az átállásban, önmaga ideájává
válik. A tudomány (a technika révén) úgy mutatja be a természetet, ahogy az
sohasem mutatkozna meg „természetes” módon. A tudományos igazság a
természet-idea és a tudományos világképek közötti korrespondencia lesz. Az
igazság: helyesség; a tudományos kijelentés igazsága azon a
„helyen” jön létre, ahol a „szubjektív” és az „objektív” tényezők
találkoznak: abban a pontban, ahol a dolog megismerése által és vele
egyidőben történik magának a dolognak a megkonstruálása. A természet
tudományos megismerése egyben a tudomány természet-fogalmának a felépítését
jelenti; így ez a természet-”kinézet” (amely így pont annyira világos és
pontos, amennyire a tudomány maga az) mindig a tudomány előre kijelölt
követendő ideájává válik – annyira tisztán kivehető ideává, hogy
követése csak módszertani problémává válik. Ez a „csak” jelen esetben
kettős jelentésű: egyfelől a pusztán, másfelől a csakis
értelemben használható. A tudós a barlangból a „külső világba” kikerült
ember esete: ha végrehajtotta a paideiát, a lényegi ráfordulást, a képzést
(magáévá tette a módszert, szeme hozzászokott a fényhez), az ideákat a maguk közvetlenségében
szemléli. Ha a tudós már megkapta a kiképzést, megfelelő jártasságra tett
szert a módszer követésében, további tevékenysége folyamán semmi nem fogja
„eredeti” világához kötni. A tudósnak kötelessége nem visszafordulni a barlangba,
szükségszerűen le kell ráznia magáról mindent, ami az „e”világhoz kötné,
megfosztaná jártasságától, az ideák tiszta szemléletének képességétől.
Ezt a pillanatot ragadja
meg Descartes ideiglenes etikája. Ez tulajdonképpen metaetika: akkor nyeri el
értelmét, ha az ember kilépett már abból a körből, amelyhez való
kapcsolódását eredetileg valami gyakorlati (kitüntetetten: etikai) szabályozná.
Az ideiglenes etika a gyakorlati-etikai viszonyokból való végleges kiszakadás
garanciája, s ezáltal merőben más megalapozottságú, mint amilyennek az
erkölcsnek kellene lennie. Alapja nem az erkölcsi törvény, hanem az
ideaszemlélet, az igazságkövetése kellsége. Ez azonban önmagában pusztán
elméleti kellség; egyre kevésbé tudja megállni a helyét, amikor a kellség egyre
inkább a gyakorlatiban nyeri el értelmét. Az ideakövetés kellsége morálisként
kezdi értelmezni magát; így válik az igazság a jó produktumává, ez utóbbi pedig
erkölcsiként értelmeződik. A platóni jónak, az agathónnak még nincs meg a
morális értelme, nem döntően az erkölcsi törvénynek megfelelőt,
megfeleltetőt érti alatta. A platóni jó, mint minden idea ideája az, ami
megfeleltetővé tesz – mondja Heidegger. A jó ideája teszi a többi ideát
ideává, neki köszönhetően válik a „lényeg” „kinézetté”. Az idea ontológiai
szubjektumként önmagát tudja felmutatni és így minden dologban a
„bennelevő”, a lényeg tud lenni. Így válhat az idea egyáltalán felismerhetővé
az evilági létezőkben. A legfőbb idea tehát a sajátszerűség tautológiája, amelynek az
erkölcsi törvény autonómiája, mint az erkölcs sajátszerűsége csupán egyik
oldala.
A metaetika tehát etikaivá
kellett váljon ahhoz, hogy gyakorlati kellségre tegyen szert. Descartes
ideiglenes etikája a tudomány végleges etikájává lett. Az uralkodó
törvényeknek, szokásoknak való önkéntes alávetés, a már valamilyen megkezdett
út konzekvens követése (pusztán a kitartásért magáért, nem engedve létjogosultságot
semmilyen gyakorlati megfontolásnak), s végül ebben az ideák alatti világban
való aktív részvétel a saját személyének formálására való korlátozás teljes
szakadást eredményez az ideák világa és az eredeti származási hely között. A
tudósnak nem szabad már visszapillantania, így ő (Lepenies kifejezését
használva) „megbékélt lelkiismeretű” emberré válik. Tévedése nem jár „következményekkel”,
mert a titok, a rejtőzködés kívülmarad a tudományos igazságon. A tudós
tévedése „szakmai” csupán, egy kiküszöbölhető hiány a képzésben
(paideiában). A tévedés, a nem-igazság mint hiány pusztán tagadása az
igazságnak, ő maga nem kategóriája a tudomány hallgatólagos
ontológiájának. A tudós nem felel tévedéseiért, mert nincs semmi „mögöttes”,
aminek természetes logikája a tévedésre vezette volna. Nincs „miértje” az
elhibázott számításnak vagy a rosszul felismert oksági kapcsolatnak. A tudós
tévedése nem utal semmilyen „belsőre”, mert az ideák világában minden
„külső”, kinézet. A tudomány nem tan, hanem szemlélet.
Felelősségről való lemondása, mint a tudományosság józan eszéhez való
kapcsolódás a tudomány első és egyetlen imperatívusza; a tudományos
közösségeknek a gyakorlati élet befolyásaitól való megszabadulásának igénye már
a modern tudomány kezdetétől megfogalmazódott.
A felelősség tehát
ismeretlen (a barlangon kívül) az ideákat szemlélő ember számára; akkor
jelenik meg, ha az ember visszamegy eredeti világába. Ez a negyedik mozzanat
lényeges a barlanghasonlat jelentésének kiteljesedésében. Szigorúan véve a platóni
metafora szemléltethető lenne csupán a barlanghasonlat első három
momentumával; így azonban egy egyszerű koncepció lenne a többi között. Az
utolsó kép teszi tulajdonképpen „érvényessé”, nekünk szólóvá a
barlanghasonlatot, bemutatva azt, hogy mennyire a mi világunkról van benne szó.
A „mi világunk” eredendően a barlang világa. Az ember élete lényegileg benne
zajlik, minden ami emberi a barlanghoz kötődik. A barlangbeli állapot
olyan ősállapot, ami előtt nem volt semmi; az ember beleszületett és
barlanglétre van ítélve. Az ideaszemlélésre alkalmassá vált ember is a
barlangban fogja „helyesebben” felismerni a dolgok-árnyak „lényegét”.
Képzettsége, a barlangon kívül szerzett tapasztalata itt lesz használható. A
barlanghasonlat utolsó képe tehát döntő fontosságú metafora saját
szellemiségünk alapvonásainak megfogalmazásában. A humán értelmiségi logosz számára
döntő jelentőségűek a metafora konstituáló elemei: az „egészében”
vett világ kettőssége, az ideák alatti világ árnyékszerűsége,
tökéletlensége, az igazság mint a kijelentésnek az ideára vonatkoztatott
helyessége, a „képzés” (paideia) mint azt értelmiségi lét alapja, és végül az,
amiért a képzés szükséges: az igazságért való kezességvállalás, a
felelősség.
A barlangba való visszatérés
leírásában Platón nem használja az alétheia szót, holott ott is az igazságról
beszél, hisz a létező (új módon való) felfedéséről van szó. Az
alétheiát egy új szó, az orthotész helyettesíti, tökéletesen átvéve az
előbbinek a megismerésbeli funkcióját, a létező feltárultságának a
megnevezését. Míg kezdetben a feltárultság a létező elrejtetlensége volt,
most a feltárultság a dolognak az ideához való hasonlóságát, benne való részesedését
jelenti. Az igazság tehát megfeleléssé vált: a kijelentés meg kell feleljen a
dolognak annak alapján, ahogy a dolog megfelel ideájának.
Ezen a talajon nyeri el
értelmét a felelősség fogalma. A felelősség az idea és a logosz
megfelelése melletti folytonos garanciavállalást jelent; folytonos anamnézis az
árnyak világában. Az értelmiségi a kezese az idea evilági jelenlétének.
„Képzése” révén szert tett az ideaszemlélésben való jártasságra, így ő
egyedüli hírnök az ideák és a „nem-képzett” emberek között. Akárcsak a tudós, a
gondolkodó is képzett, képes az ideák szemlélésére. A gondolkodó viszont ebben
a világban, a világ „gyakorlatában” kell felmutassa őket, míg a tudomány
embere megmarad szemlélőnek. A barlangban történik valami a
felfedéssel, a tudomány természetének viszont nincs történelme.
Hogyan képesek
megfelelni a humán értelmiségiek ennek a (definíciószerűen) „feladatnak”
felfogott ideaszemléletnek? Lepenies „panaszkodó fajtának” nevezte el
őket: a megbékélt lelkiismeretű tudósoktól eltérően ők az
ideák alatti világ tökéletlenségét is szemlélik; árnyak között botorkálva kell
az ideák világlóságát felfedezniük. Minden oka megvan tehát a panaszra annak,
aki ebben a kettőslátásban csak undorodhat az árnyak árnyékszerűségétől.
Aki megpillantotta már az ideát, vágyik oda, ahol a tudós már van: arra a
helyre, ahol az ideák fénylenek. A gondolkodónak viszont a felettes világ egy
nem-hely; ő már eleve visszajöttként van a barlangban. Menekülésének helye
maga a nem-hely, az utópia. Az utópia az a lehetetlenség, hogy az ideák világlását
a barlangban szemléljük, az az abszurditás, hogy a fényben megmutatkozót a félhomály horizontján
ismerjük fel. Mert annak ellenére, hogy „ismeretelméletileg”, a szemlélésben az
ideák a létezőbbek, „ontológiailag”, a szemlélés megélésében a barlanglét
is ugyanannyira van, mint a külvilág; ugyanahhoz az egy világhoz
tartoznak. Platón barlanghasonlata ezt úgy fejezi ki, hogy a felszabadult ember
visszatér a barlangba.
És pontosan ott abszurd az
utópia, ahol egyedül kellene értelme legyen: ebben a világban. Az ideához való
hűség és a mellette való kitartás, mint „szakmai” felelősség csak azt
eredményezi, hogy az ideát hol ebben, hol abban az árnyban fogjuk felmutatni, így
előbb-utóbb minden dolog eszme-hordozóként el fogja veszteni értékét
anélkül, hogy magának a dolognak az értékére egyáltalán rákérdeztünk volna.
Faust története után, miután mindent kimerítettük, csak a semmibehullás
története következhet, miközben a mi világunk észrevétlenül megmarad annak, ami
volt. Semmilyen értékünk nem lesz már, amivel fel-, esetleg át„értékelhetnénk”,
mert egyetlen érték sem vonatkozik rá.
„Ebben a szkeptikus korban”,
ahogy Tamás Gáspár Miklós fogalmaz, nevetségessé lett tehát a gondolkodást a
felelősséggel megalapozni. Csak Zarathusztra éleslátása kell hozzá, hogy
rájöjjünk: az emberek a szamarat imádják. Nem kell a platóni felfogáson kívül
kerülni ahhoz, hogy észrevegyük a helyzet abszurditását, hisz ez magát mutatja:
eltűnt az igaz, a jó, a szép tekintélye; kikerültünk abból a modus
vivendiből, ami eddig a sajátunk volt. Posztmodernnek érezzük magunkat; a
történelemnek hirtelen vége lett – ami igaz is: ami eddig történt, már képtelen
ugyanígy történni. Mégis vannak, akik még nem hallották, hogy „Isten meghalt”.
Él még az „értelmiségi elkötelezettség”, a „hivatástudat”; az a hit, hogy az
értelmiséginek kitüntetett kapcsolata van az igazsággal, képzett ehhez. Kirívó
példaként Tamás Gáspár Miklós a reformkommunista esetét említi. Ez az ember felelősnek
érzi magát mindazért, amit a kommunista totalitarizmus elkövetett. Megbánja
bűneit, nem tudja elképzelni, hogy hogyan nem vette észre már az
elejétől az ideológia hiányosságait és diktatórikus jellegét. Ezután
viszont, a Nagy Tradíció folytatójaként, újra harcra indul a szebb emberi
jövőért – természetesen egy új ideológia-metafizika felkarolásával.
Vagy vehetjük az egyház
esetét, amely Galilei tanainak elítélését egy másik, ugyanakkora hibával
tetézte: Galilei rehabilitálásával. A hibaelkövetés
felelősségének vállalása dicséretreméltó lenne, ha nem esett volna vissza
ugyanabba a tévedésbe, pár évszázaddal később. Az egyház megmaradt abban a
hitben, hogy ő még mindig az az instancia, amely tudományos kérdésekben legalább annyira illetékes, mint a tudományos
közösség, és ezen kívül az ember értékéről ítélhet pozitívan vagy
negatívan. Galilei esetében a teljes elfelejtés nagyobb bocsánatkérés lett
volna, mint annak a megmutatása, hogy az egyház megint döntött valamit vele
kapcsolatban – ugyanannak az eszmének a nevében, amelynek alapján
előzőleg eretneknek kiáltották ki.
Az így felfogott
felelősség éppen az ellenkező értelművé válik; ahelyett, hogy az
igazság méltóságát gondozná, tönkreteszi azt; ahelyett, hogy erkölcsi
törvényként működne, embertelenné lesz. Irányítható ideológiaként
tételeződik, amely bármikor kész megjelölni azt, aki nem a „képzettek”
kasztjához tartozik. A képzettség erény helyett hübrisz lesz.
És mégis létezik az
igazsághoz való hűség, az igazságkeresésben való kitartás. Beszélhetünk
felelősségről anélkül is, hogy a felelősség romboló fogalmát
értenénk alatta. Ismét vissza kell fordulnunk az igazság lényegéhez, hogy
értelmessé váljon a neki való elkötelezettség fogalma. Heidegger Az igazság
lényegéről szóló tanulmányában a szabadságban fedezi fel az igazság
lényegét. A szabadság itt mint a létező feltárultsága és maga-felfedése (mint
fenomén) iránti nyitottság jelenik meg. A jelenvalólét nyitottsága tudja úgy
észrevenni a létezőt, ahogy az magát mutatja; csak a szabadlétben tud
megjelenni az igazság szükségszerűsége, mint a létező
valaminek-tartása. A szabadság révén tehát az ember eleve kitett (ek-szisztens)
a felfedettségbe – ez a Dasein „Da”ja. Jelenvalósága miatt tehát
az igazságot eredendően alétheiaként, elrejtetlenségként tapasztalja.
Ebben a szabadságban viszont az elrejtett maga is előjön, hiszen
„önmagaként”, titokként ugyanúgy jelen van, mint az elrejtetlen. A tévedés
ugyanúgy a szabadságból (az ,,itt”-ből) származik, mint az igazság;
tévedés és igazság lényegileg összefonódott kategóriák. Eltérően a platóni
hagyománytól, amelyben a tévedés mint valami „nem-lényegi” és ezért mint
„nem-létező” jelent meg, mint az igazság egyszerű hiánya, amely az
ember által kerül a világba, teljesen más ontológiai szintet képviselve, mint
az igazság. Heidegger az igazság rangjára emeli a tévedést is. Ugyanahhoz az
Egyhez tartozik az elrejtetlen és a titok; mindkettő egyformán a szabadság
talaján áll, igazság és tévút egyformán az ember ek-szisztens jellegén alapszik:
a szabadság mint a létező lenni hagyása egyformán tudja felmutatni a
létezőt mint elrejtetlent és mint titkot. A titok az elrejtetlenséggel
egyidőben jelenik meg: mikor egy adott létező megmutatkozik
számunkra, ebben az odafigyelésben a létező egésze maga, mint horizont,
titokként bukkan fel. A platóni hiba abban áll, hogy a titkot mint
meg-nem-mutatkozót ki akarjuk iktatni a létező egészéből, mert
„döntöttünk” arról, hogy az igazat a létezők azon körében keressük,
amelyek már megmutatkoztak és ezek igazmódját (mint ideát) mértékként
használjuk a megnem-mutatkozó leírásában. Igaznak tartunk és felelősnek
érezzük magunkat olyan létezőkért, amelyek nem úgy igazak (felfedettek), ahogy
leírtuk, és a felelősség (mint ebben a tévedésben való makacs kitartás)
megsemmisíti a létezőt.
A titoknak, a rejtőzésnek
ilyen értelemben ontológiai rangra emelése új teret ad a gondolkodásnak és
lehetővé teszi, hogy újraértelmezzük a felelősség fogalmát. „A
gondolkodás a lét igazsága iránti és által való elkötelezettség” – mondja
Heidegger a Humanizmusról szóló levélben. Ebben a mondatban közvetve a felelősségről
is szó van. Ha van „lényege” és „feladata” a gondolkodásnak, az csak a
létező lenni hagyása, mint egyedüli „módszer” révén teljesülhet be. Ebben
benne foglaltatik a titok „szóhoz juttatása” is. Az a kijelentés, hogy nem
vagyunk az igazság egyedüli birtokosai, a létezőnek ebben a
kettősségében nyeri el értelmét, és nem marad a relativizmus jelszava. A
mindig meglévő titok és az ember lényegi szabadsága a létezőt mint a
lét különböző fenomenalizációit hozza létre. Mindig másképpen jelenik meg
„ugyanaz a létező”, anélkül viszont, hogy jelen legyen valami harmadik,
amely minden értelem és világ fölött, mint egy mindenen felül álló gondolkodó,
szabályozná; nem ugyanaz tehát. A létező „kinézetének” változása maga a
történelem; a platóni idea is alá van vetve a lét eredendőbb, az ideát
mint ideát megalapozó történetének. A tévedés nem letérés az igazság útjáról, nem
semmibe hullás, priváció, léthiány, az ideához való odafordulás (paideia)
hiánya, hanem alapvető struktúrája az ember jelenvalóságának. Az igazság
iránti elkötelezettség így nem a tévedés kiiktatását (ontológiai
létezésétől való megfosztását) jelenti az idea felé fordulásban, hanem
ellenkezőleg, a titok beemelését a gondolkodásba. Ahhoz, hogy valóban
igazságot tudjunk mondani, magát a nem-igazat, a titkot kell szemügyre venni,
az elrejtettből kell az elrejtetlent kicsikarni, megfosztani (alétheia)
nemigazságától. Úgy is mondhatnánk, hogy az igazság nem az idea evilági
szóhoz-jutottsága, hanem a titok szóhoz juttatása a ráhagyatkozás értelmében.
Ebben a ráhagyatkozásban a nem-igazság felfedődésként „történik” meg,
fenomenalizálódik a pillantás számára.
Ez a folyamat a nyelvben és
a nyelv által jelenik meg. A nyelv csak akkor az igazság „helye”, ha a nyelv a
lété és nem az ember birtoka mint eszköz a létező feltárásában. A nyelv
csak úgy tud fenomenalizálni, jelenlevővé tenni valamit (s így hiteles „tükörképévé” lenni a „világnak”), ha
létezését a léttől kapja. Ha a nyelv „hiteles tükörkép”, akkor a
kijelentés nem leírása, hanem apofantikus felfedése a létezőnek;
autentikusságát „spontaneitása” adhatja csak – azaz a nyelv eredendően
beszéd. A beszéd mindig valakihez szól, párbeszéd, tehát eleve lemondás a benne
leírt tényállás birtoklásáról. Ez jelenti azt, hogy a nyelv a lété és nem az
emberé. A lét nyelve beszédként explicitálás, az „értelem” felfedése, szóhoz
juttatása, a másik számára hozzáférhetővé tétele. Az individuum csak mint
a megnyilvánuló „szócsöve” marad meg, nem egy diskurzus szubjektumaként, amely
egy objektummal bír. A jelentések elvesztik emberhezkötöttségüket, így a beszéd
eleve nyitottá válik a másik számára. A beszédben benne van a hallgatás is, nem
olyanképp, hogy nem történik semmi, hanem a másikra való figyelésben ugyanaz az
értelem explicitálódik. A „szempont” nem a relativizmus fogalma, hanem egy
létező megismerésének (mint történetnek) fázisait jelölő szó. Husserl
egyik példájában a kocka térbeliségének látásával szemlélteti a fenomenológiai
módszert. Rátekintve a kockára, annak mindig csak egyes részeit látjuk (szó
szerint „csak” szempontunk van róla); mégis eleve tisztában vagyunk „tulajdonképpeni”
alakjával, mert körbe tudjuk járni: minden egyes „szempontunk” konstituáló
eleme a kockának. Nyugodtan ráhagyatkozhatunk a kocka felénk levő képére,
ha tudjuk, hogy a háta mögött levő „titok” felfedi magát, ha egy vele
szemben álló „szempont” álláspontjára jutunk. A párbeszéd a létező körbenjárása,
megforgatása. A beszéd csak azért tud szólni egy létezőről, mert
ő maga minden lehetséges álláspont szóhoz juttatása. Ezért soha sincs vége
a megismerésnek; a nyelv „bevár” minden szempontot, mint léttörténést. Ám az
álláspontok fakticitása miatt a nyelv egyben zárt is, az éppen adott szempontok
közösségének világával bír.
A felelősség,
mint az igazság iránti elkötelezettség a létezőre való ráhagyatkozásként,
lenni hagyásként lehetséges. Ezzel lemondunk szubjektum szerepünkről;
hagyjuk, hogy a dolgok maguk történjenek saját lényegük szerint. Az igazságot
mint alétheiát, a létező felfedettségét tapasztaljuk meg, mindig felismerve
ennek titoktól való eredetét, a nem-igazságban való gyökerezettségét. A
megismerésnek s így az igazság iránti elkötelezettségnek alapvetően nem az
ideával van dolga, hanem ellenkezőleg, az elrejtettel; nem a világló
„kinézet” és „lényeg” evilági megjelenésével kell keresnünk, hanem elfogadva az
ismeretlenben való bennelevésünket, egyszersmind állandóan kérdőn kell
viszonyuljunk hozzá. Ebben a kérdezésben van az elkötelezettség, azaz az
autentikus felelősség, s ez a kérdezés csak a lét titokjellegének,
elrejtettségének vállalása alapján válik lényegivé. A titokban benne-levés adja az emberi
egzisztencia végességének értelmét;
ez a hagyományos filozófiában bűnösségként, megtéveszthetőségként, imperfekcióként
fogalmazódott meg.
Az
igazi felelősség nem az igazság, hanem a tévedés vállalását jelenti. Nem az igazság
kitüntetettségének értékében, hanem a tévedés normalitásának, ontológiai
megalapozottságának, a titok vállalásának és ráhagyatkozó faggatásának alapján
nyeri el értelmét. A
felelősség mint kérdezés „a tévedésből a titokba való kitekintés” (Heidegger). Míg az idea ragyogása
a képzett (a „paideiá”t
végrehajtott) ember individualitását követeli meg, addig a titok, mint a lét történő igazsága, „a”
többit, „a” mindenit készteti kérdezésre. A felelősség így az igazság iránti elkötelezettség „okán”
a párbeszéd iránti elkötelezettséget jelenti; eleven,
feltáró, nem leíró nyelvet. A leíró
értekezéstől eltérően a párbeszédben „maga a dolog” jut szóhoz, nem a „képzett”, aki leírja a
lényegét a „nem-képzettek” számára.
Mindaddig,
amíg nem így értjük az igazság iránti elkötelezettséget, a felelősség nem csak értelmetlen szó
marad, hanem kihívás az emberi
egzisztencia ellen. Ha az igazságot ideahűségként és
az ember birtokaként ragadjuk meg, ha félreértjük azt, ami iránt elkötelezettek egyáltalán lehetünk,
felelősségünk nem az igazságban
való kitartás, hanem épp ellenkezőleg, a tévúthoz való ragaszkodás. A „hűség”, a „gerincesség” itt
fatális kategóriák. Ha azonban a
mondani tudással szemben a kérdezni-tudásra vagyunk készek, a tévutakról ki
„tudunk” kérdezni a titokra, akkor már az úton-levésben elértünk oda, ahova eredetileg akartunk elérni.
l Polis, 1994/1,
94–l01.o.
2 Polis,
1994/l, 5–18. o.