Műfajelmélet és életfilozófia –
Megjegyzések a fiatal Lukács drámafelfogásához
LOBOCZKY JÁNOS
„Sokszor csodálkozom azon, hogy miért van
olyan kevés jó dráma, de
még többször azon, hogy egyáltalán van”1 – fogalmaz meglehetősen provokatívan Lukács A dráma formája című
1906-ban megjelent írásában. Ezt a szkeptikusan hangzó
mondatot színikritikák sora előzi
meg, majd pedig monografikus mű (A modern dráma fejlődésének
történeté), valamint esszék sora követi erről a számára oly
kitüntetetten fontos műfajról. Előadásomban elsősorban azokat a szálakat
kísérlem meg röviden fölfejteni,
amelyek véleményem szerint egymástól elválaszthatatlanul egybefűzik a műfajelméleti-esztétikai
indíttatású és a nem kis mértékben Kierkgaard-i indíttatású életfilozófiai
megközelítéseket a fiatal Lukácsnál. A forma kategóriája, amely köztudottan
centrális jelentőségű ekkori munkáiban, szintén az említett kettős
meghatározottságban lép elénk:
műalkotások formája, amely valójában megformált élet. Az utóbbi Lukács szenvedélyes vágyára is utal, arra, hogy saját életét formálja mintegy
tökéletes műalkotássá.
„A dráma olyan írásmű, mely valamely
összegyűlt tömegben közvetlen
és erős hatást akar létrehozni, emberek között lejátszódó megtörténések által.”2 Ezzel az Arisztotelész poétikai meghatározásaira
emlékeztető hűvös-tárgyilagos megállapítással indítja a dráma jellemzését
Lukács pályadíjas munkájában, A modern dráma fejlődéstörténeté-ben.
Az adott keretek között természetesen nem lehetséges ennek a rendkívül
gazdag anyagot feldolgozó műnek akár csak vázlatos áttekintése. Ugyanakkor
a kulcsfogalmak átvilágítása nyomán arra a következtetésre juthatunk, hogy
a későbbi esszék drámafeldolgozása is alapvetően a monográfiából
merítkezik. A történetfilozófiai-szociológiai indíttatású rendszerező
munka drámaelméleti alapvetéseit a rövidebb írások életfilozófiai irányban
mélyítik el. Bármennyire is elüt egymástól a Drámakönyv tudományos-elemző
stílusa és az esszék gyakran szenvedélyes izzása, a nézőpont alig
változik. A megközelítés leitmotívja az ideális drámai forma, melyet a legyen
normatív követelményeként állít az egyes drámai művek elé, s amelyet
igazából csak a tragédia valósíthat meg. Az ideál-típus felállításából
azután természetesen következik a már idézett megállapítás a kevés jó drámáról.
Poszler György Hegel és Lukács műfajelméleti
felfogását elemző monográfiájában jogosan mutat rá arra, hogy a fiatal
Lukácsnál a teoretikus prekoncepció többnyire elnyomja az esztétikai tapasztalatok
elevenségét: „... e drámaelmélet nem a dráma történetfilozófiája, amely a
műfaj elemzett fenomenológiájából következtet a műfaj feltételezett
társadalomtörténeti-társadalomontológiai státusára, hanem a történetfilozófia
drámája, amely a műfaj feltételezett társadalomtörténeti-társadalomontológiai
státusából következtet a műfaj feltételezett fenomenológiájára.”3
Az ideáltípus Lukácsnál a tökéletes forma fogalmában jelenik meg: „Az
igazi művész igazi formája: állandó a priori dolgokkal szemben, valami,
ami nélkül még észrevenni sem volna képes őket”4. Melyek a
drámai forma legfőbb mozzanatai? A cselekmény nem más, mint egy ember
küzdelme centrális életproblémája körül a kívüle álló világgal, a sorssal.
Mivel lényegi életproblémáról van szó, így válhat ez a hős életének szimbólumává.
A tökéletes dráma ebben az értelmezésben a tragédia, mert a drámai hősnek
a „végsőkig megfeszített erőkkel” kell megküzdenie, s ebben a küzdelemben
az embernek mindig el kell buknia: „A dráma anyagi követelményeinek végiggondolása
a tragédiához kell hogy vezessen”5. Pontosan erre rímel
a A tragédia metafizikájának definíciószerű megfogalmazása: „A
drámai tragédia a lét csúcspontjainak, végső céljainak és végső
határainak formája”6. A drámában a szituációból, illetve a cselekményből
fejlődik ki a szükségszerűség, vagyis a sors, amely Lukácsnál
hangsúlyozottan nem transzcendens
végzet. Föltehetően ebből az alapállásból értékelte a görög
sorstragédiáknál többre Shakespeare művészetét.
A tragédia lezártságának az érzéki kifejezése a halál: „Csak a halál által van elzárva a dráma minden ajtaja
a végen túl, a jövő felé, csak így van befelé fordítva minden életből
kitépett szála, csak így válik körré,
saját farkába harapó kígyóvá a dráma”7.
Ezt a tökéletesen zárt kört Shakespeare
drámái közül is leginkább
a Hamlet valósítja meg. Itt csak arra utalok, hogy a befejezésben Horatio azt ígéri, hogy elbeszéli az
egész történetet: „S hadd
hírlem a még nem-tudó világnak/ Az itt történteket. Majd hallotok/ Vérbűn, erőszak, természettelen/
Dolgok, nem is vélt gyilkolás, kivégzés,/ Ravasz, de kényszerült ölés felől;/ És végre
füstbement bal terveket,/
A főre hullva, mely koholta; mindezt/ Híven elmondhatom”8.
A tökéletes drámai forma megkívánja a szigorú okság működésbe lépését, amelynek kezdő- és
végpontja, mint egy metafizikai rendszerben, az első ok. Ez itt
nem más, mint az írónak a világgal
szembeni érzése, látása, gondolkodása, vagyis a világnézete. Olyan posztulátum ez, amely nem tehető vita tárgyává, nem vethető fel vele szemben a miért.
Szerepe abban az értelemben formai,
hogy megteremti a dráma világának egységét, amennyiben következetesen valósul
meg. A szigorúan ítélő Lukács szerint még az Antigonéban is következetlenül
valósul meg a világnézet. Teiresziasz
megjelenésével a „kezdet gyönyörű, nagy tragédiájából” a „szerencsétlen véletlenek” láncolata
lett. Az egyébként logikusnak látszó
lukácsi érvelés esztétikai igazsága persze több mint kétséges, ugyanakkor abból az előfeltevésből
tökéletesen érthető, amely
a sorstragédiákat nem tartja a dráma legmagasabbrendű változatának.
A Dráma-könyvben a hangsúlyozott teoretikus
kiindulás után a modern
drámának egy rendkívül gazdagon dokumentált fejlődéstörténetét
olvashatjuk. Ebből két, nem centrális helyzetű mozzanatra hívom
fel a figyelmet. Az egyik a Csehov-bemutatás. Egyfelől azt láthatjuk,
hogy igen találóan jellemzi az orosz író drámáinak világát. Ezek a drámák
„a modern irodalom leghalkabb drámái”, „a mocsár elnyeli az embereket”, „a
katasztrófák groteszkül hirtelenek”, „az élet apró eseményei vészes sorsokká”
nőnek – írja róluk Lukács. Az esztétikai tapasztalatoknak ez az érzékeny
analízise azonban a filozófiai prekoncepció következményeként csak arra szolgál,
hogy negatív értékhangsúlyt kapjon az egész értékelés. Így válik drámaiatlanná,
a „naturalizmus spiritualizálójává” Csehov. Fel sem merül Lukácsban, hogy
itt esetleg egy másfajta, az ő koncepciójától eltérő, de esztétikailag
magasrendű, tehát érvényes drámaforma születésével találja magát szemben.
Érdemes kitérni röviden a magyar drámairodalomról adott vázlatos áttekintésére
is. Az egyik sommás megállapítása, hogy a modern drámairodalom fejlődésében
a magyar drámának nem volt aktív szerepe, „új és fontos művészi vagy
akár csak tartalmi problémát nem hozott”9. Ennek okát döntően
abban látja, hogy Magyarországon hiányzik a filozófiai kultúra. Szerinte az
írók vagy csak közvetlen színpadi hatásra törekedtek, vagy pedig csupán „dekoratívan
szépekre”, a gondolati tartalom így puszta ornamentum. Az elvont gondolatokat
csak gondolatjátéknak érezték a drámaszerzők, tehát hiányzott a gondolat
és az élet eleven kapcsolata. Ebben a tekintetben a francia és a magyar drámairodalom
között belső szellemi rokonságot lát: „Franciaországban nincsen összefüggés
az eleven színpad és az eleven gondolkodás kultúrái között; Magyarországon
nincsen és nem volt filozófiai kultúra – legfeljebb elszigetelt és magányos
gondolkodók. Igazi dráma pedig csak gondolati kultúrák talaján nő. (Csak
nagyon felületesen látók hozhatják fel ez ellen a Shakespeare-kor művészetét!)
A dráma, a tragédia múlhatatlan előfeltétele annak érzése, hogy a legmélyebb,
a »legelvontabb« élmények életet eldöntők. A tragédiában tettekké válnak,
mert már előzetesen kultúrákba szívódtak fel a filozófusok absztrakciói;
ott minden valóságos megtörténés a gondolat legmélyebb örvényei felé mutat.”10
Az ember tragédiájában is azt kifogásolja, hogy művészileg
külön van a gondolat és annak érzéki megjelenítése. Minden jelenet inkább
csak illusztrációja egy világtörténelmi eszmének, a kifejezés allegorikus,
nem pedig szimbolikus, márpedig Lukács ez utóbbit tartja a drámai kifejezés
egyetlen helyes módjának. Katona drámai nyelvének „kemény, zord pátoszát”,
jeleneteinek drámaiságát és szimbolikus gazdagságát egyaránt dicséri. Ugyanakkor
elmarasztalja abban, hogy az emberi és történelmi problémát nem volt képes
organikusan egyesíteni. Így kompozíciója, a Madáchéhoz hasonlóan, epikai.
A magyar dráma egyetlen igazán eleven, organikus alkotásának a Csongor
és Tündét tartja, amelyben a magyar néphumornak a shakespeare-i
vígjáték hangulatával és technikájával való sikeres összeolvasztása eredményezi
a drámai értéket.
A Dráma-könyv történeti teljességre is törekvő monografikus feldolgozása
után íródott esszék alaphangoltsága nagyon is hasonló az előbbiéhez.
Legfeljebb a hangsúly még inkább az életfilozófiai megalapozásra helyeződik,
s kevesebb tér jut a részletanalízisek számára.
A tragédia piedesztálra emelése az emberi lét tragikumának a megfogalmazásával
együtt jelentkezik egyébként A heidelbergi művészetfilozófiában
is. Egyfelől „élményvalóság” és műalkotás végletes szétválását hangsúlyozza
drámai erővel, másfelől a nézőpont fogalmával
kapcsolatban, amely a korábbi világnézet kifejezést váltja fel, nem
véletlenül éppen a tragédiával példálózik: „Így a tragédia ‘nézőpontja’
a halál, a pusztulás, az élet durva megszakításának értelme. A tragédia csak
akkor lehetséges, ha olyan világot teremtenek, amelyben a halál, úgy, ahogy
van, transzcendens valóságra vonatkozás nélkül, tehát mint valóságos vég,
nem pedig mint az igazi lét kapuja, az élet egyetlen elképzelhető, ujjongva
helyeselt megkoronozásává válik.”11
A tragédia metafizikájából két lényeges
mozzanatot emelnék ki. Az egyik a forma mindenhatósága életben és művészetben:
„A forma az élet legfőbb bírája. Ítélő erő és etikai valami
a megformálhatóság, és értékelés van minden megformáltságában. A megalakítás
minden fajtája, az irodalom minden formája az életlehetőségek hierarchiájának
egy foka. Valamely ember felett és a sors felett kimondatott a döntő
ítélet, meghatározásával annak, hogy életmegnyilvánulásai milyen formát tudnak
elviselni, és azok csúcspontjai milyen formát követelnek.”12 Mivel
az életlehetőségek legmagasabb foka Lukács álláspontja szerint a tragikus
lét, így a műfajok hierarchiájának csúcsán is a tragédia áll. A másik
a transzcendencia szerepe a drámában: „Játék a dráma; játék az emberekről
és a sorsról; játék, melynek Isten a nézője. Néző csupán, és sohasem
vegyül szava vagy mozdulata a szereplők szava, vagy mozdulata közé. Csak
a szeme nyugszik rajtuk.”13 Az igazi dráma valamiképp mindig egyenlő
erők küzdelme, Isten színpadra lépése viszont lealacsonyítja az embert,
a sorsot gondviseléssé alakítja („Istennel szemben sohasem lehet igazam” –
mondja Kierkegaard). Ezért kell Istennek elhagynia a színpadot, hogy azután
„rejtőzködő Istenként”, nézőként mégis megmaradjon. Ez a szituáció
a „tragikus korszakok történelmi lehetősége” Lukács értelmezésében. És
mivel szerinte „az emberi lélek sohasem járta elhagyatott útjait ilyen magányosan”
(beköszöntött a kontingencia kora – mondanánk ma), éppen ezért van
remény új tragédiák megszületésére.
A fiatal Lukács műfajelméletének és életfilozófiájának azt a vezérszólamát
vizsgáltuk eddig, amelyik a tragédia jelentőségét abszolutizálja. Ugyanakkor
nem feledkezhetünk meg arról, hogy nem csak ennek az útnak a lehetőségeit
járja be. Nevezetes Kierkegaard-tanulmányában (Kierkegaard és Regine Olsen)
is van egy ritkábban idézett fordulat: „A Kierkegaard becsületessége tehát:
élesen külön látni mindent: a rendszert az élettől, az egyik embert a
másiktól, az egyik stádiumot a másiktól. Abszolútumokat látni az életben,
és nem sekély megalkuvásokat. De nem kompromisszum-e kompromisszum nélkül
látni az életet? Nem kitérés-e a mindent-meglátni-kellés elől az abszolútság
ilyen leszögezése?”14 Az autentikus lét, mert hiszen
Lukács számára is, Kierkegaard-hoz hasonlóan, ez az igazi lét, tehát nem csak
a tragikus sors vállalásán keresztül valósítható meg?
A drámával kapcsolatban hasonlóképp felmerül a kérdés: „Mélyenszántó gondolkodók
már gyakran fölvetették a kérdést: vajon a tragikus ember és a tragikus sors
(a végiggondolt drámai forma szükségszerű posztulátumai) valóban az emberi
lét csúcspontjai-e?”15 A dilemma részleges feloldását a nem-tragikusdráma,
a románc fogalmának bevezetése és megvalósulási formáinak elemzése
jelentette a fiatal Lukácsnál.
Mi a legdöntőbb különbség a tragédia és a románc világképe között?
Mindkettő átfogja az egész világot, „bevonja harcába az istenséget is
mint legfelső instanciát.”16 A tragédiában az isten megmarad
„tiszta transzcendenciának”, a románc világa viszont „panteisztikus: istenség
és sors, ember és természet új, ragyogó, képlékeny masszává áll össze, s minden
mozzanatot, e világ valamennyi princípiumát magába foglalja.”17
A most idézett rövid tanulmány mellett (A nem-tragikus dráma problémája)
A „románc” esztétikája – Kísérlet a nem-tragikus dráma formájának
metafizikai megalapozására című, nyomtatásban csak Lukács halála
után megjelent írás foglalkozik részletesebben a kérdéssel. A nem-tragikus
kifejezéssel szemben azért választja az utóbbiban a románc megnevezést,
mert el akarja kerülni a negatív megközelítést, hiszen nem valamiféle alacsonyabbrendű
tragédiáról van szó. A románc ugyanakkor hangsúlyozottan nem vígjáték, hiszen
ilyen példákat sorol fel: indiai dráma, Euripidész, Calderon, Shakespeare
utolsó korszaka, a modern drámák közül pedig a Faust, Peer Gynt, stb. Ami
kompozicionálisan közös bennük, az a „jó” befejezés, a nem-tragikus vég. Éppen
ez rokonítja ezt a drámai műfajt a mesével. A mese azonban epikai
forma, amely „az aranykor tisztán dekoratívvá vált metafizikáját formálja
meg”, tulajdonképpen „szekularizált mitológia”. Végső soron nem mély,
metafizikaellenes műfaj, amelyben „minden felületté és felszínné vált:
alakjai nem emberek, pusztán dekoratív lehetőségek bizonyos marionettszerű
mozdulatokra”.18
A románc mint drámai műfaj visszavezeti a mesét a metafizikai szférába,
ami azt is jelenti, hogy a románcban pszichológia, kozmológia, etika, vagyis
egy teljes világ van. Mi jellemző a cselekményre és a jellemekre? Elsődlegesen
az irracionalitás. A tragédia elve a racionalitás, mert a cselekmény
elemeit egy szigorú oksági láncolatba helyezve mindent a végsőkig feszít:
„A komoly konfliktus, ha csak önnön dialektikájának alávetett, mindig a tragédia
felé hajt.”19 A drámai tragédia cselekménye értelmes és szükségszerű,
megoldása mindig immanens. A románc cselekménye véletlenszerű,
látszólag értelmetlen, mivel szervezőélve a transzcendencia. A
tragédia zárt, egységes, szimbolikus forma, a románc viszont önmagán
túlmutató, allegorikus forma.
A cselekmény különbözőségével összefüggésben a szenvedély is
ellentétesen jelenik meg a kétféle drámai műfajban. A tragédiában a szenvedély
is racionalizált: „A tragikus ember a szenvedély által és a szenvedélyben
talál magára, ez vezeti az összevisszaságból az egységbe, a szenvedély énjének
fölfokozódását, lényegi tartalmának koncentrálódását jelenti a számára.”20
A románcban ellenben a szenvedély metafizikai átszellemülés nélkül jelenik
meg, fojtott, vak, vad és értelmetlen szenvedély: „a románcbeli embert a szenvedély
megtámadja, és amikor hatása véget ér, hirtelen lepereg róla anélkül, hogy
nyomot hagyna benne: nem a jellem lényegéből nőtt ki.”21
Bizonyos értelemben tehát patologikus ez a szenvedély. A hős szenvedélyeinek
hatalma alatt, ugyanakkor fölötte is áll, átlát rajtuk, tudja, hogy idegenek
tőle. A románc tipikus embere a bölcs, aki átlátja a világ
irracionalitását, a szenvedélyek értelmetlenségét, de azt is, hogy nincs elég
hatalma ezek legyőzésére: „A bölcs ember nem cselekszik, visszahúzódik
az élet zavaróan tarka birodalmából, és ebben a megváltozott perspektívában
minden összevisszaságot megoldódni lát: ami a cselekvő számára az értelmes
és az értelmetlen feloldhatatlan összekeveredését jelentette, az szép, színes
és jól elrendezett játék a szemlélő számára.”22 Lukács példái,
Náthán és Prospero alakja kétségkívül az előbbi jellemzést
testesíti meg.
A románc főhőseként szóba jöhetne még a mártír, a
vallásos hős is, csakhogy ebben az esetben az a dramaturgiai nehézség
áll fenn, hogy közte és ellenfele között nincs belső érintkezés, a dráma
egyetlen helyzete a mártír megkísértése, így nem beszélhetünk külső vagy
belső fejlődésről.
Érdekes megjegyezni, hogy Lukács a románccal kapcsolatos fejtegetései
során egyáltalán nem utalt egy megvalósulási lehetőségre, nevezetesen
az opera műfajára. Olyan műben, mint például Mozart Varázsfuvolája,
éppen a Lukács által hangsúlyozott bölcs (Sarastro) áll a középpontban,
a zene által vezérelt dramaturgia ugyanakkor szuggesztíven mutatja fel a drámai
kontrasztokat, valamint a konfliktusok feloldódását.23 Lukács föltehetően
azért nem utal operákra, mert bizonyos fokig idegenkedett a „kevert” műfajoktól.
Ez fiatalkori, illetve kései esztétikájának főleg az egynemű
közeggel foglalkozó részeiből derül ki.
Befejezésül kérdezzünk rá újból, milyen indíttatású a fiatal Lukács drámafelfogása.
Az teljesen nyilvánvaló, hogy filozófiai, s a dráma egy metafizikai,
illetve életfilozófiai konstrukció jegyében válik a műfaji hierarchia
csúcsává, a „forma formájává”. Balázs Bélának Az utolsó nap című drámájához
fűzött megjegyzéseiben is azt
a problémát sarkítja Lukács, hogy a modern korban minden „tudatossá” válik,
s ez nem kedvez a drámának. A feladat tehát „drámát
találni a tudatosság ellenére”: „nem engedni, hogy a tudatosság tetteket bénítóvá,
a mindent megértés pedig gyáva és hitvány mindent-megbocsátássá váljék; fenntartani – a tudatosság minden
önlealacsonyító tendenciája ellenére – a hitet abban, hogy van nagyság, van
valami, ami egész, kerek és tökéletes, ami,
ha az empirikus élet széttörése árán is, megérdemli és megköveteli
a formát: az örökkévalóságot.”24
Ugyanakkor egy olyan ambivalencia is felfedezhető
ebben a szemléletben, amely érintkezik Lukács utópisztikus megváltáshitével is. A tragédia hőse
mindig valamely kiemelkedő személyiség, ha úgy tetszik, „emberfölötti ember”. Küzdelme mégsem teszi életidegen, magányos arisztokratává,
hiszen a drámai hatás lényege: „a legmélyebb életproblémákat közvetlen szimbólumok segítségével nagy tömegekben tudatossá tenni”25.
A nem-tragikus drámát pedig egyenesen demokratikus formának nevezi, amelyben a „közös emberi lényeg” (a partikularitását
levetkőző, meghaladó emberiség) szólalhatna meg: „nem teremt kasztokat az emberek között, mint a tragédia; legtisztább megoldását tehát csak olyan
alakban nyerhetné el, melyben hősök, sőt bölcsek nélkül a közös emberi lényeg jelentené az élet kiteljesedéséhez,
a tiszta formához vezető utat.
Ez a feladat azonban – mondhatnók: misztérium teológia nélkül – mindeddig még probléma
és feladat maradt”26.
1 A dráma formája. In: Lukács György: Ifjúkori művek. Magvető,
Bp., 1977, 110. o.
2 Lukács György: A modern dráma fejlődésének története. Magvető,
Bp., 1978, 27. o.(A továbbiakban Dráma-könyv.)
3 Poszler
György: Filozófia és műfajelmélet. Gondolat, Bp., 1988, 177. o.
4 Dráma-könyv.
19. o.
5 I.m.
35. o.
6 Ifjúkori művek.
500. o.
7 Drárna-könyv.
49. o.
8 W. Shakespeare összes művei. Helikon, Bp.,
1992, ford.: Arany János, 657. o.
9 Dráma-könyv. 581. o.
10 I. m. 583–584. o.
11 Lukács György: A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. A
regény elmélete. Magvető, Bp., 1975, 135–136. o.
12 Ifjúkori művek. 516. o.
13 I.m. 492. o.
14 I.m. 292. o.
15 I.m. 519. o.
16 I.m. 522. o.
17 Uo.
18 I.m. 788. o.
19 I.m. 789. o.
20
I.m.791.o.
21
I.m. 793–794. o.
22
I.m. 800. o.
23 Az opera és a románc közötti analógia lehetőségét
egyébként Heller Ágnes vetette
fel előadásomhoz kapcsolódó egyik megjegyzésében. A Varázsfuvola értelmezéséhez újabb adalék: Gadamer: A második Varázsfuvola.
In: Holmi, 1991/12.
24 Ifjúkori művek. 601–602. o. 25 Dráma-könyv. 43. o. 26 Ifjúkori művek. 523.
o.