Múzsák testvérisége ma
A jelenkori zene és építészet téridő – időtér
viszonyrendjei*
ANGI ISTVÁN
Az ágazati művészetek jelentéstartalmuk kialakításában feladják látszólagos
differenciáltságuk önállóságát és kölcsönösen egymásra utaltak saját struktúráikban.
Az ősrégi mousziké1 szinkretizmusa máig kísért.
Mégsem mondhatjuk, hogy évezredes szétválásuk status quoját önmaguk
vonnák kétségbe, hogy a mindenkori szintetikus művészetek jogérvényessége
megkérdőjelezné ágazati autonómiájukat. Még akkor sem, ha a ma annyira
divatossá vált művészetek halálával2 kapcsolatos tézisek versus
antitézisek így vagy úgy tagadják jövőbeni távlataikat, és akkor
sem ha ezt az egymásrautaltságot negatíve önmaguk „kirojtosodásának”3
tekintik. Nem mondhatjuk, mert a művészi jelentés érzékivé tétele
– annak a bizonyos zéró foknak ellentételezése az esztétikai mezőben
kiművelt eltéréssel4 – a mást mint önmaga
nem keresi az esztétikai erőtéren kívül, hanem éppen ellenkezőleg,
sajátmagából gyöngyözi ki a körülötte összefogódzó-szétváló ágazati művészetek
egyikéből-másikából. És tették ezt régtől máig a változtatandók
megváltoztatásával.
A mai művészetek ilyenfajta rokonságának újdonságát éppen ebben a
mutatis mutandumban ragadhatjuk meg. Mert a mai ágazati művészetek
– térbeliek, időbeliek egyaránt – homogén közegeik határait sértegetve
versenyre kelnek a mass-médián belüli és kívüli szintetikus művészetekkel.
Tartalmuk jelentésében egyetemességre törnek, ám partikuláris mivoltukat mégsem
adják fel. Kilépve szentesített immanenciájukból transzcendens köztességükben
is megőrzik inherens mivoltukat, mialatt a társművészetek arzenáljából
kölcsönöznek fegyvert önmaguk létéért folytatott küzdelmükben. Hiszen – mint
a továbbiakban szemléltetni fogjuk – e fegyvereket éppen saját immanenciájuk
védelmében állítják csatasorba. Ám önvédelmükről még azt sem feltételezhetjük,
hogy közegeik határait revideálnák. Homogén közegeik multidimenziói – a
téridő és az időtér inherens lényegcseréi – eleve feleslegessé
teszik a vélt határvillogásokat. A közeg-autonómiák kölcsönös megerősítése
zajlik ma, a kölcsönvételek kölcsönösek, és egymást erősítik. Az avangarde
stílustörténetéből az derül ki, hogy a Művészet az áramlatok
és irányzatok forgatagában nem egyszerűen megszünteti, hanem megszüntetve
megőrzi5 a művészeteket – saját maguknak. Talán
megváltoztatva, talán átalakítva, talán új ágazatban, új műfajban és
sok-sok új és új formával, kifejezőeszközzel, de megőrzi őket.6
Minket ezúttal a megőrzés paradoxona érdekel: az átlépések immanenciája.
Miként marad az építészet építészetnek, ha átlép a zeneiség regnumába;
miként marad a zene zene, ha átveszi az építészet plaszticitását. Más szavakkal,
a zeneiség, a festőiség érvényességi területe nem
azonos, hanem mindig több, mindig nagyobb a zene, illetve a festészet
tulajdonképpeni birodalmánál. Hiszen a művészi kifejező eszközök,
a művészi jelentés potenciálja nem merül ki egy örökkévaló homogén közeg
határain belül, hanem éppen ellenkezőleg, fenntartja magának a jogot
egy kiterjedtebb «meta-egzisztencia» művészeti gyakorlatára. Úgy tűnik,
hogy a szelídebben neo- és a radikálisabban avantgard törekvések
kereszttüzében, az újszerű versus új feszültségében, a mai művészi
gyakorlat egyaránt az eszköztár és a jelentés birtoktöbbletét igazolja az
adott ágazati művészetek tulajdonképpeni határaival szemben. Paradoxonunk
tehát azt az igazságot rejti, miszerint a transzcendenciák mozzanata előbbre
való az egyszerű megmaradásnál az immanens keretek ontikájában. Ha a
Szép és a szépségek, a Művészet és a művészetek, a Lét és létezések
viszonyrendjeit történelmi szerkezetváltozásaikban transzcendentális episzteméknek
gondoljuk, akkor a fenti paradoxon igazsága, miként Heidegger mondja, a kitüntetett
transzcendenciák igazsága: „A lét mint a filozófia alaptémája nem egy létező
neme, s mégis minden létezőre vonatkozik. «Egyetemességét» magasabban
kell keresnünk. A lét és létstruktúra túl van minden létezőn és egy létező
minden lehetséges létező meghatározottságán. A lét a teljességgel
transzcendens. A jelenvalólét létének transzcendenciája kitüntetett transzcendencia,
amennyiben a legradikálisabb individuáció lehetősége és szükségszerűsége
rejlik benne. A létnek mint transzcendensnek minden feltárása transzcendentális
megismerés. A fenomenológiai igazság (a lét feltárultsága) veritas transcendentalis”7.
Számos területről idézhetnők a példák hosszú sorát. Gondoljunk
az alig félszázéves tánckölteményre, a képversek gazdag történetére,
vagy a kinetikus szobrászat mai kalandjaira, avagy a kis- nagy ernyőn
zajló film- és tévé műfajok-műformák metamorfózisaira...
Valamennyi esetében egy-egy eszköztár, egy-egy rendező elv száll le ágazatokon
túlmutató általánosságából az alkotó művészi munka konkrét gyakorlatába:
a poézis átszínezi a koreográfiát, a költeményt a
grafika látásmódja, a szobrászatot a mozgás művészete,
és valamennyi együtt a színpad, a filmvászon közegét.
Valamennyi terület gyakorlatára érvényes a szelekció szabadsága, a változás
konkrét autonómiája. Ez persze az érvényesített plusz-általánosítás központosításához
vezet. Mert a költőiség kiterjeszthető a maga alkotói redundanciájában
többé-kevésbé a művészetek mindenikére; a festőiség szintén és így
tovább. Ezek a kiterjesztések elengedhetetlenül magukkal hozzák a nagybetűs
Művészet poétikus, festői, zenei stb. általánosított szemlétetét.
Ám ezáltal nem a Művészet válik festő-, zeneművészetté vagy
költészetté, hanem ez utóbbiak lettek »művészebbek«. A centrikus szemléletmód
az ágazati művészeteket csupán jelentéstöbblettel ruházza fel, esztétikai
autonómiájukat nem megsérti, hanem kölcsönösen megerősíti.
Mit tehetünk? Tudomásul kell vennünk szabadságunk szükségszerűségét,
és élnünk kell a mai stílusgazdagság ellentmondásos termékenységében a lehetőséggel,
hogy esztétikai élményeink során ugyanazt az ágazati művészetet (mi több,
ugyanazt a konkrét műalkotást) más és más centrikus feltétel lehetőségei
szerint oly módon fogadjuk be, hogy mindig a felajánlott központosítás rendszerében
vizsgáljuk meg helyüket és helyváltoztatásukat a festőiség vagy
az architekturalitás stb. rendszerében, és megérezzük azt a plusz élményt
amit a bevont eszköz- avagy jelentéskölcsön felajánl.
Elemzéseink általában, «szabadon választva», a zeneiség és az építészetszerűség
transzcendálható elveiből kialakított centrikus rendszerre épülnek.
Példáinkban ez a kettősség mindig jelen van, mint a téridő versus
időtér episztemológiai metaforája. Ha a mousziké-archetípus centrumára
építjük fel a művészetek egyik lehetséges-létező rendszerét akkor
a belőle kidifferenciálódott ágazati művészetek a következő
– platóni generatív háromszögre emlékeztető8 – hermeneutikus
mátrixot alkotják: születvén belőlük, valami más, nagy testfajtát alkotnak”. [„Ha például
egy
Az összetevő elemek játéka a háromszögek erővonalai mentén számos
kombinációra derít fényt, amelyeket a múzsai művészetek akkoron is, ma
is műalkotásokká bontottak fel vagy vontak egybe, s ezáltal mindig visszajeleztek
a változások útján a változatlan archetípusokra.
Persze a központosítás, mint már mondottuk, többféleképpen, így fordítva
is elvégezhető, amikor is a képzőművészeti háromszöget és azon
belül az építészet triádikus megoszlását tennők a központba.
Íme néhány példa a mai zene építészet-központúságáról. És persze arról
a feed-backről, amely során viszonozza az építésznek a
tőle kapott formai-eszmei értékeket.
Példáinkat oly módon választottunk ki, hogy azok pontszerűségeikben
megannyi termékeny pillanatot9 vagy episztemét10
alkossanak az átlépések immanenciájának paradox történetében, s ezáltal lehetővé
tegyék a megőrzés változásának hermeneutikus megértését.
Kodály Zoltán alkotásai gyakran épülnek plaszticizáló zenei képekre. A
Norvég leányok kórusművében dallamvonala nem csak a Weöres Sándor-vers
sorképeit rajzolja körül, de magát a zenét is vizuálissá teszi. Eszerint:
A balhomi leányok,
leányok mind csúcsos csuklyát viselnek
sorai fölött kirajzolódik a „csúcsos csuklya”
hegyesedő csillogóvillogó gallérja a párosával sétáló leányok alakján.
Vagy a
Puha pára borul rá a hegyekre,
hegyek közti, zöldes borzas kacskaringós tengerre
sorokat megszólaltató énekdallam «tájképet
fest» a kies norvégiai tengerpartról.11
A festői plaszticitás átvált építészetibe Kodály Budavári Te Deumában.
Máshol már részletesebben elemeztük a mű esztétikai jelentőségét
a kodályi mimézis-elv következetes alkalmazásában. A partitúra zenei anyagból
épített védőbástyákat tesz érzékivé. Példánk a latin szöveg zenei mimézisének
kodályi megoldását mutatja be, de építkezésében episztémének tekinthetjük
a zenei eszközök építészeti modorban történő felhasználására.
Az ősi szöveg eredeti deklamációjának és másfélezeréves érzelmi-
értelmi konnotációinak teljes zenei szintézisét nyújtja a Budavári Te Deum.
Ez a szintézis szakrális zenénk legbensőségesebb vonásaira derít
fényt. A gregorián ének és a magyar népdal történelmi komplementaritását idézi
a pentatónia és az európaiság egységében. Hiszen a reneszánsz és a barokk
ének- és hangszeres-ének-kultúrájára alapozva a gondolat fenségességét olyan
zseniális fordulatokban teszi érzékivé, amelyek, az egyetemes érvényű
formateremtő elvek jegyében, magyar népdalintonációkra épülnek. A pentaton
méloszát metaforizáló Pleni sunt coeli et terra majestatis gloriae tuae
fugato témáját akár Bach h-moll Miséjének Sanctusa is ihlethette;
hiszen az ott megszólaló Pleni sunt ceoli et terra gloria eius fuga
témája éppúgy körberajzolja Ég-Föld kozmikus egységét, mint a kodályi dallam
piktogrammája; és itt is, ott is a iubilatio hangulatát keltik a gloria
szótagjaira épülő melizmák ívelései. És mindkettő eme hangzó-újjongó
univerzum közepébe zárja őt, a Nagyságot. A Budavári Te Deumban
végül is hiperbolikussá növekednek e pentaton-intonációk barokkos metaforái.
A majestatis szövege fölé, Eösze László találó kifejezésével élve,
torony, «kvárttorny» épül belőlük, amely a szerkezet kezdő és záró
pilléreként szerepel itt és a mű végén. Így válik a tornyok ragyogásában
élővé az emlékezés Budavár visszahódításáról s e visszahódítás nemzeti
de egyetemes jelentőségéről: az európaiság magyar védelméről
Szent Istvántól napjainkig. Íme a kodályi mimézis gyűrűző visszajelzéseinek
távlatisága, kissé paradoxul fogalmazva, az előre csengő visszhang
–, dallamtól szövegig, emlékezéstől történelemig, a különöstől
az egyetemesig.
Következő példánkat Aurel Stroe egyik kiváló zeneműve szolgáltatja,
az Arcade (Csúcsívek). Ha a kodályi mű zenei eszközökkel hozott
létre virtuális építészeti alkotást, a Csúcsívek zenéje precíz építészeti
kifejező eszközökből jön létre. A szerző a mélyből magasba
emelkedő, majd onnan visszasüllyedő dallamívet a gótikus csúcsívszerkesztés
geometriai törvényei szerint valósítja meg. A szárnyaló dallam építészeti
plaszticitását csak fokozza azáltal, hogy az előadókat hangszereikkel
sajátos téri elrendezésben szólaltatja meg. Ezt az elrendezést a partitúra
elején grafikusan ábrázolva írja elő:
A csúcsív dallam-rajzát ez az elrendezés nemcsak rávetíti a pódium vízszintes
felületére, hanem a pódium téri közegében, stafétabot módjára hangszerről
hangszerre adva át a dallamhangok vonalát, háromdimenziós térhatásban exponálja.
Remek példája ez a természetes (nem elektronikus) sztereo-effektusnak.13
A szerző a dimenziók kölcsönhatását külön is felerősítette, konkretizálta
a téridőt, amikor a csengő-bongó ívek alá orgona muzsikát illesztett.
Ezáltal a csúcsív-hatás gótikus színezetet kap és középkori katedrálisok áhítat-élményét
kelti a hallgatóban.
Az építészeti és zenei alkotásmód kölcsönös összefüggései különösen dinamikussá
válnak akkor, amikor ugyanaz a művész, ugyanazokkal a teremtő formaelvekkel
hoz létre mind építészeti, mind zenei alkotásokat. Hát még ha az adott építészeti
alkotás válik tükörbeli másává a zeneiben, és fordítva! Iannisz Xenakisz alkotása
a Philips-pavilon és ennek zenei pandanja a Metastaseis,
éppen erre a téridő-időtér tükör-szimmetriára paradigma:
Xenakiszt, aki zenei struktúrákká kristályosította ki a valószínűség
számítás hangokból komponált metaforáit ún. sztochasztikus14
zenéjében, nagyon is érdekelte ennek a művészeti eszközhasználatnak
a komplementaritása tér és idő kölcsönös feltételezettségében. Műhelymunkáiban
hamarosa rátalált számos ilyen jellegű összefüggésre. Például a teret
átszelő vonalak időbeli megfelelőjét a zenében a glissando15
alkalmazásában találta meg. Egyik alkalommal erről így nyilatkozott:
„[...] felfoghatjuk a crescendót meg a descrescendót intenzitásglissandónak?
– Igen, hiszen ilyenkor az intenzitás változik az időhöz
képest, éspedig a glissandóhoz hasonlóan folyamatosan.
– És vajon a Philips-pavilon
vonala nem glissando-e a térben?
– Persze, hogy az. Mi az egyenes vonal a kétdimenziós térben?
Az egyik dimenzió állandó változása a másikhoz képest. Ugyanez történik a
hangmagasság/idő vonatkozásában: az egyenes vonal a hangmagasság állandó
változása az időben. A fizikai és a zenei tér között az a különbség,
hogy az előbbi homogén: mind a két dimenzió hosszúság, távolság. A zenében
azonban a két dimenziónak (a hangmagasságnak és az időnek) a természete
idegen egymástól, csak a rendezhetőség köti őket össze. A régi muzsikusok,
Guido d’Arezzo és a többiek ezzel nem voltak tisztában, és a maiak sem tudnak
róla. Én sokat gondolkodtam erről, és ma már világosan látok ebben a
kérdésben.”16 A beszélgetés során az is kiderül, hogy a két művészet
forma-komplementaritását Xenakis más műveiben is következetesen alkalmazta:
„– A Metastaseisben és a Philips-pavilonban bebizonyította,
hogy a zenei és az építészeti formák szoros rokonságban állnak, s egymással
akár be is helyettesíthetők. Van más példa is a kettő kapcsolatára?
– Amikor a La Tourette-i kolostor hullámos üvegtábláit terveztem,
a ritmus-modellek területén végzett kutatásaim eredményeit használtam fel.
Említettem a régi magnetofonommal folytatott kísérleteimet is.17
Ezekre is építettem az üvegtáblák kialakításánál.
Egy épület tervezésekor figyelembe kell vennünk az olyan tényezőket,
mint a talajviszonyok, a közvetlen környezet és a táj, amelybe belehelyezzük
az épületet. Ugyanakkor gondolnunk kell a legapróbb részletekre is, a felhasznált
anyagra éppúgy, mint az objektum formájára.
A zenében általában azt tanítják, hogy egy sejtből (a témából vagy
alapsorból) kell kiindulni, és ebből kell létrehozni a kompozíció «épületét».
Hiányzik azonban a forma! A formára önmagában is gondolni kell – nemcsak arra,
amely a fejlesztés eredményeként jön létre, hanem arra is, amely hat a mű
részleteire, a sejtekre. Persze tudni kell azt is, hogy a sejtek hathatnak
a formára. Az épitészetben ilyen szintetikus módszerrel dolgozunk, és ugyanezt
a módszert kell alkalmazni a zenében is.”18
Valóban, a «csúszás», a glissandó két megadott kisebb-nagyobb távolságra
fekvő fix zenei pont (hang) között e távolságot éppoly egyenesen «méri
be» a kvázi-zenei térben, mint a mértani egyenes a reális-építészeti térben.
Itt is, ott is ezek a (kvázi- vagy reális) vonalak síkokat, a síkok felületeket,
a felületek téri (illetve időbeli) volumeneket hoznak létre. Így a «hang-pontok»
folytonosságából dallamvonal, a dallamvonalakból homofon vagy polifon struktúrák
jönnek létre és időben éppúgy kiépül a zenei mű, mint a térben emelt
építészeti alkotás.
Ha a xenakiszi ars poetica ismeretében állítjuk be magunkat zenéje befogadására,
akkor például a Metastaseis meghallgatása során a bizarr hangzások
világában a glissandó állandó fokozásával mind nagyobb és nagyobb téri tömbök
zenei birtokbavételét érzékelhetjük, s e birtokbavétel során a már síkokká,
felületekké, téri volumenekké szerveződött glissandó mentén a szerző
sajátos megszakításokkal, «kopogtatásokkal» tájékoztat arról, hogy éppen itt
vagy ott vagyunk most az adott tér közegében. Ezekre a kopogó felvillanásokra
később az egész tér visszaválaszol. Zenei időbe oldódó visszhangja
megvilágítja nemcsak a megtett utat, de a becserkészés további irányát is.
A művészetek átmenetei egymásba végül is retorikai kérdésfeltevéshez
vezetnek: ha valóban átvihető a zenei vagy az építészeti műalkotás
egyik homogén közegből a másikba, miben rejlik ennek az átmenetnek a
tulajdonképpeni finalitása? A válasz tautologikusnak tűnik, pedig nem
az: az átmenet finalitása az átmenetben rejlik. Az építészet és
a zene viszonya metaforát alkot, amelyben a megőrzött transzcendens
éppen az átmenet maga, – a metaforizálótól a metaforizáltig s fordítva.
A három példát sorba állítva azt mondhatjuk, hogy a kodályi zene metaforáiban
a zenei metaforizáló létrehozta a kvázi építészeti metaforizáltakat azokban
a már említett kvárttornyokban. Stroe csúcsíveit mint zenei metaforizáltat
a gótívek metaforizáló emlékei avatták zenévé. Xenakis művei éppen az
átmenet pillanatát ragadták meg, a vagy-vagy alternatíváit: vagy zenei metaforizálás
az építészetben, vagy építészeti a zenében ... Párhuzamba állítva a Kodály-,
a Stroe- illetve a Xenakiszpéldák elemzését, a tér – idő objektív dimenziói
mellett ki kell térnünk a szubjektív paraméterek összevetésére is. Jelesül
arra, hogy a tér vizuális, az idő auditív koordinátái is kölcsönösen
feltételezik egymást: a hallható a láthatót és fordítva. A Stroe-mű oly
módón «láttat», hogy benne visszahalljuk az ódon gótívek fenségességét. Xenakis
Metastaseise, éppen fordítva, előrehalljuk benne a vázlatokban
maradt pavilon épületét. Ezek a rendkívül mozgékony, egymásba átcsapó szubjektív
viszonyrendek persze az érzéklet és a képzet mozzanatainak állandó
lényegcserés megélésére alapoznak: a jelenlevő térbeli tárgyhoz vizuálisan
érzékelt auditív képzetben, az időbeli eseményhez auditíve érzékelt vizuális
képzetben gazdagodva térünk vissza. Végül is, a téridő – időtér
viszonyrendjei fordított arányban állnak a auditíve vizuális és a vizuálisan
auditív kapcsolatok kölcsönös feltételezettségével. Az építészet és a zene
esztétikai komplementaritása objektíve is szubjektíve is négydimenziós komplementaritás:
tér-idő idő-téri és audio-vizuális – vizuál-auditív komplementaritás.
Befejezésül tekintsünk vissza a tér-idő múltbeli metaforáira a zene
és a festészet esztétikai viszonyában. Ezek a metaforák nemcsak a viszony
analógiás oldalát tették érzékivé, hanem az egyezményest is, a jelképekét,
allegóriákét. Ilyenek például a Reneszánsz idején kialakított zene – festészet
kapcsolatok. A térperspektíva rendező elvének kialakulásával párhuzamosan
a reális és a virtuális dimenziók «bemérése» a pitagoreusi arányrendek törvényei
szerint történt. Ám mélységesen zenei volt ennek a metaforikus festői
lényegcserének a megvalósulása. Alberti és iskolája a festői tér kiképzését
ugyanis a Pitagorász alkalmazta monochord arányrendjei szerint hajtotta
végre. Mint ismeretes, Pitagorász fedezte fel az ún. tiszta hangközök meghatározó
relációit, azt nevezetesen, hogy az oktáv 1/2, a kvint 2/3 a kvárt 3/4 arányban
jön létre19. Azon a bizonyos húron a kritikus pontokat tehát a
fenti képletek alapján kellett megmérni. Nyilván az oktáv hangköz felső
határhangját oly módon kaptuk meg, hogy az eredeti húrhosszat felére rövidítve
(a húrt pont középen nyomtuk le) a megpendített húrnak csak a fele jött hullámmozgásba
... Ch. Bouleau elemzései arról tanúskodnak, hogy a reneszánsz festészet ezeket
a zenei arányokat (illetve többszöröseiket) híven átvette a festmény síkjának
(hosszúságának, magasságának) megszerkesztésekor. Persze esetről esetre
ilyen vagy olyan húrarány alkalmazása vált meghatározóvá. Pl. Boticelli A
tavasz című festménye a dupla diapenta arányaira épül (=4/6/9).
A kompozíció szüzséje – tavaszi tánc lejtése egy központi női alak körül
– különösen alkalmas volt a zenei harmóniák átvételére. A felhasznált arányrendet
Boticelli találóan vetítette rá a kompozíció szerkezetére: a tabló minden
arányrészén annyi alak szerepel, ahány egységből áll maga az adott rész20.
És hosszan el lehetne időzni a zene és a festészet fő rendező
elveinek – a perspektívának illetve a tonalitásnak – párhuzamos
fejlődéstörténete felett is. Hiszen térnyitásuk, a nyitott terek bemérése,
majd a virtuális dimenziók és meghatározó pontjaik (a festmény fókuszpontja,
a zenei tonalitás központi hangja) egyeduralmának fokozatos felszámolása,
a festmény lezárt téri távlataiban vagy a zenemű atonalitás rendjeiben
mind megannyi stílus-, ethosz- s nem utolsó sorban üzenetváltozáshoz vezetett
a bennelevő-tartalom és a felette-változó-értelmezés történelmi összevetéseiben-szerkezetváltozásaiban...
Sklokvszkij mondja, hogy a művészet története nem új és új képek
megalkotásának a története, hanem pusztán a meglévők más és más sorrendbe
való szerkesztése. A nagy orosz formalista gondolata az archetípusok, jelképek,
allegóriák és az (átvételt jelentő) paródiák világát idézi... Hasonló
gondolatot ébresztenek Xenakisz szavai is, – talán a kelleténél több rezignációval:
„Ha a művész keményen dolgozik, munkája eredményeként kikristályosodik
néhány, esetleg több vonás, ami valóban az övé. Nem lenne szabad, hogy megmaradjon
ennél a fázisnál; változnia kellene. A művész azonban nem tud megváltozni.
Nem menekülhet önmaga elől. Fiatal korában még megpróbálkozik vele, de
azután rájön, hogy hiába. Tapasztalatom szerint minden művészetben és
még a tudományok területén is így van. Amit a művészet következetességének
neveznek, az nem a művész érdeme, hanem törvény. Képtelenség új világot
teremteni. Lehetetlen valami valóban mást létrehozni, nincs rá példa
a művészet történetében. Szomorú dolog ez: foglyai vagyunk saját magunknak”.21
Ennél az önvallomásnál talán mégis biztatóbb magának a xenakiszi zenének
a kicsengése, mert arról győz meg az alkotás önmegőrző paradoxonát
követve, hogy csak átlépünk saját magunkon és a művészi levés harmóniáját
éppen ebben az átlépettségben valósítjuk meg. Orpheusra emlékezve Goethe így
foglalja össze szerteágazó témakörünket:
„Egy nemes filozófus az építészetet megdermedt zeneként emlegette,
mire is számos fejcsóválást kellett tapasztalnia. Hiszszük, e szép gondolatot
a legalkalmasabban úgy honosítjuk meg újból, ha az architektúrát elnémult
zeneművészetnek nevezzük. Képzeljük
magunk elé Orpheuszt; amikor neki adtak egy nagy üres építési telket, bölcsen
leült a legillőbb helyre, majd lantjának életadó hangjaival maga
köré bűvölte a tágas piacteret. Erőteljesen
parancsoló, barátsággal csalogató zenéje hamar megragadta, tömbszerű
egységükből kiszakította a szikladarabokat, melyek azután ide-oda lengve, művésziesen s kézművesigény szerint formálódtak, hogy a végén ritmikus rétegek
s falak formájában megfelelőképp
rögződjenek. S így épülhet utcasorra utcasor! Védő-óvó falak sem hiányoztak befejezésül.
A
hangok elülnek, ám a harmónia megmarad.”22
*Az 1998. május 16-án, Nagyváradon a KorKÉPmutatás
szimpozion keretében elhangzott előadás átdolgozott változata.
A fenti szimpozion tematikája a jelenkori
vizuális kultúra által felvetett kérdések köré összpontosult. Előadók: Angi István, Szegő
Katalin, Visky András, Kelemen Attila, Gregus Zoltán, Zudor Imola, Ilyés István.
22 Goethe, Irodalmi és
művészeti írások, Budapest, 1985. 767–768. o.
1 Az Államról szóló kommentárjában A. Cornea
az ott megjelenő mousiké paradigma jelentéstartalmával kapcsolatosan
ezt írja: „Egyes fordítók (pl.Chambry) a görög mouszikét átmásolással
zenének (muzsikának) fordították, jóllehet a görög szó jelentése sokkal
átfogóbb, mint ennek modern megfelelője. Robin kultúrának fordítja, ami kissé homályos és azzal a veszéllyel jár, hogy
a paideia szó értelmét födi. Én a különben nehézkes múzsák művészete
szintagmát választottam, amely legalább etimológiailag előnyös (betűszerint
jelenti a mouszikét), és görög megfelelője konnotációit is hordozza.”
(Platon, Opere V. Bucuresti, 1986, 453 o.)
E sorok írója is ezt a fordítást fogadja el. A múzsai
művészetek a tánc, a költészet és a zene ősi, megbontatlan,
szinkretikus egységét jelenti.
2 Vö. Hegel, A szellem fenomenológiája, Budapest,
1961, 382. o. Hegel, Esztétika I. Budapest 1952, 12. o. M.Heidegger,
A műalkotás eredete, Európa, Bp., 1988, 121–123. o.; Actes
du VIIe Congrés International d’Estetique,; Second théme: L’art contemporain. Mort de l’art? Bucureşti 1972
p. 307–844; valamint a mai modern-posztmodern viták irodalma pl. Postmodernismul.
Deschideri filosofice, Cluj-Napoca, 1995; Liviu Petrescu, Poetica
postmodernismului, Pitesti, 1996, Dan Eugen Ratiu, Modelul limbajului
în analiza artei şi disputa modernism – postmodernism, doktori disszertáció,
Kolozsvár, 1998.
3 T. W. Adorno, A művészet és a művészetek
in: Helikon, 1968/3–4, 419– 431
4 Ahogyan pl. a »μ« csoport vagy a R.Barthes-i
retorika reflektál a művészi általánosítás mechanizmusára. Vö.
Grupul »μ«, Retorică generală, Bucureşti
1974; Grupul »μ«, Retorica poeziei, Bucureşti, 1997;
Roland Barthes, A szemiológia elemei és A jel képzete in: Válogatott
írások, Modern Könyvtár 301, Budapest, é.n.
5 A hegeli aufheben legtalálóbb magyar fordítása:
megszüntetve megőrizni; vö. Szemere Samu, A fordító utószava, in: Hegel,
A szellem fenomenológiája, Budapest, 1961, 417–419. o.
6 A művészetek halálával kapcsolatos konfrontációkban
az egyik vitafél mondotta: lehet, hogy
a művészetek elhalnak, de a művész nem; hozzátehetnők, régi
műfajok, műformák időről időre el(le)tűnhetnek,
esetleg el is halnak, de a műfaj, a műforma, mint olyan továbbra
is megőrzi (re)generáló erejét.
7 Heidegger, Lét és idő, Budapest, 1989, 135–136. old.
8 ,,[...]mindennek, ami testszerű,
mélysége is van. A mélységet pedig szükségképpen a sík-természetű
zárja magába, s ha ez a síklap egyenes vonalú idom, akkor háromszögekből
áll [...] nem lehetséges mindnyájuknál az, hogy felbomolva egymássá alakuljanak,
s így sok kicsiből kevés nagy keletkezzék, vagy ellenkezőleg – de háromnál:
lehetséges, hiszen egy háromszögből származva mindnyájan, ha a nagyobbak bomlanak fel, sok kicsi
test kombinálódik ugyanezen alkatrészekből,
fölvévén az azoknak megfelelő testformát és viszont ha sok kicsi szóródik
szét háromszögeire, egy tömeg s így: egy bizonyos szám nagyobb szabályos test (pl. ikosaéder) bomlik háromszögeire,
ezekből sok kicsi tetraéder keletkezhetik, négy-négy egyenlő oldalú
háromszög egyesüléséből; ha viszont sok tetraéder bomlik fel háromszögeire:
20 ilyen háromszögből egy ikosaéder keletkezik. – a ford. jegyzete”].
Platón, Timaios; in: Platón Összes müvei II., Budapest,
1943, 564, 565, 616.
9 „Mivel a művész a folyton változó természetből mindig csak egyetlen
pillanatot tud felhasználni, a festő
pedig különösen még ezt az egyetlen pillanatot is csak egyetlen nézőpontból,
– mivel továbbá műveik nem azért készülnek, hogy éppen csak egy
pillantást vessünk rájuk, hanem inkább azért, hogy szemléljük őket, hosszasan
és ismételten szemléljük őket: így hát bizonyos, hogy azt az egyetlen
pillanatot és az egyetlen pillanatnak egyetlen nézőpontját nem lehet
eléggé termékenyen megválasztani. De termékenynek
csakis az tekinthető, ami a képzelőerőnek szabad csapongást
enged. Minél többet látunk, annál több hozzágondolni-valónknak kell lennie.
Minél többet gondolunk hozzá, annál többet
kell látni vélnünk.” Lessing, Laocoon. Hamburgi dramaturgia, Budapest,
1963, 58–61 o.
10 M. Foucault, Les mots et les choses. Une archéologie
des sciences humaine. Paris 1966.
Az elemzés tárgya „...nem
az eszmék vagy a tudományok története: e tanulmány inkább azt igyekszik megtalálni,
amiből kiindulva ismeretek és elméletek lehetségesek voltak; azt, hogy
a rendnek milyen terében konstruálódott a tudás; hogy milyen történeti a priori lapján és
milyen pozitivitásnak az elemében jelenhettek meg eszmék, konstituálódhattak
tudományok, reflektálhattak magukra tapasztalatok a filozófiákban, alakulhattak
ki racionalitások...amit napvilágra szeretnénk hozni, az az episztemológiai
terep, az az episztéme, amelyből az ismeretek – melyeket itt a
racionális értéküket vagy az objektív formáikat érintő mindennemű
kritériumtól függetlenül szemlélünk – a pozitivitásukat
merítik...” (13. old.) Vagy az «episztéme» egy másik definíciója: „...az,
ami valamely adott korszakban kimetsz a tapasztalatból egy lehetséges tudás-terepet,
definiálja a rajta megjelenő tárgyak létmódját, elméleti képességekkel
ruházza fel a mindennapi tekintetet, s definiálja azokat a feltételeket, amelyek
mellett igaznak elismert beszédet lehet mondani a dolgokról...” (171.old) A tudás «archeoiógiájának»
feladata rekonstituálni azt az általános gondolkodási rendszert..., melynek
rácsa a maga pozitivitásában az egyidejű és látszólag ellentmondó vélemények
játékát lehetővé teszi. Ez a rács definiálja valamely vita vagy probléma
lehetőségének feltételeit, ez a hordozója a tudás e konkrét történeti
megjelenésének” (89. old.) Idézi: Józsa Péter, A szavak, a
dolgok – és a filozófus. In: Magyar Filozófiai Szemle, Budapest,
1969/2. 382. old.; valamint: Józsa Péter, Lévi-Strauss, strukturalizmus,
szemiotika, Budapest 1980, 165. o.
11 Részletesebben lásd Bárdos Lajos elemzésében;
in: Tíz újabb írás, Budapest 1974, 242–259. o.
12 Angi István, A mimézis mint alkotó
elv Kodály Zoltán műveiben, in: Kodály-történet 1997. Kodály Zoltán
emléknapok Kolozsvár – 1997. március 9–15. Romániai Magyar Zenetársaság, Kolozsvár, 1997.
13 Ilyen és ehhez hasonló tér-idő hatást hozott létre a coro spezatto
elv alkalmazása az olasz barokkban, amikor pl. Velence központi piacán
téri alakzatban egymásnak felelgetve álltak
fel az énekkarok, s összhangjuk, időbe oldva a téri dimenziókat,
szólaltatta meg a korabeli motettákat, miséket, kantátákat.
Hasonlóan a téridő – időtér kölcsönhatásaira
alapozott Wagner is akkor, amikor az Ünnepi Játékok Színházában a zenekar
és az ének-színpad téri közegeit egybeolvasztotta:
a zenekari árok kagylószerű befödésével a hangszerek hangját a
színpad mélyébe irányította, ahol is az énekhangokkal plasztikusan keveredve
egyetlen hang-eredőben vetítődött ki a közönség felé. A háromdimenziós
közeget időben kétszer is befutott hangzás valóban térbelivé alakította
a wagneri „végtelen” dallamot.
14 Sztochasztikus (gör.) = statisztikai valószínűségen alapuló kompozicíos
technika; Xenakis zenéje e mellett még
a játékelmélet, az egységek elmélete és matematikai logika törvényszerűségeit
is felhasználja.
15 A glissando (olasz) zenei
terminus tehnicus, csúszást jelent két egymástól bizonyos távolságra fekvő
hang között. Lehet folytonos és kevésbé folytonos. Az un. intonációs, hangképző
(vonós, fúvós) hangszereken az adott zene-szemantikai távolság glissandós
átfutásában két határ között az összes (elméletileg végtelenül sok) rezgésszámértékű
hang megszólal. A billentyűs hangszereken, amelyeknek hangkészlete előre
behangolt, a billentyűk során átfutó glissandó folytonossága csak hangról
hangra peregve érvényesül. Előző a folytonos, utóbbi a pontozott
vonalhoz hasonlít (persze nagyon
sűrűn pontozott vonalhoz).
16
Varga Bálint András, Beszélgetések Iannis Xenakisszal, Budapest 1980,
78. o.
17 „Volt annak idején
egy rossz magnetofonom. Ha megnyomtam a gombját egy kis zaj került a szalagra.
Amikor ezt észrevettem, mindjárt ki is használtam. Megmértem a szalag hosszát,
és meghatározott pontokon megjelöltem ceruzával. Minden jelnél megnyomtam
a magnó gombját, s amikor lejátszottam a szalagot, a zajok az aranymetszés
szerint követték egymást. Pontos hangi képét kaptam tehát az aranymetszésnek.”
Uo. 34. o.
18 Uo. 142. o.
19 Akkori elnevezésük: diapason,
diapenta, diatesaron.
20 Charles Bouleau, Geometria secretă a pictorilor
(A festők titkos mértana), Bucureşti 1979, 89. o.
21 Varga Bálint András, id.mű
80. o.