A színházi kép¹

– vázlat –

VISKY ANDRÁS

0. Utólagos bevezető megjegyzések

Jelen vázlatunk a színházi kép meghatározására tett kísérlet, amelyet egyetlen előadás keretében mondtunk el a nagyváradi vizualitás-konferencián. A tanulmány végleges kidolgozása folyamatban van. A folyamat interaktív amennyiben A színházi kép dramaturgiája címmel a negyedéves színházelméleti szakos hallgatóknak egy éves előadássorozat keretében adom elő. A most közreadott vázlatban sok olyan fogalommal operálunk, melyek használatát nem áll módunkban pontról pontra tisztázni, így azt a látszatott keltik, hogy ebben a tárgykörben valamiféle közös tu dásra apellálunk. Ezt tennünk azért lehetetlen, mert a magyar színházi kultúrában az aurális színházi hagyomány rendelkezik erőteljesebb (had)állásokkal, míg a vizuális színházi kísérleteket a színházi intézményrendszer rendszerint alternatív színháznak kanonizálja (lásd például a Jeles András vagy a Tompa Gáborrecepciót, magyar nyelvterületen). Amennyiben pedig a totális reprezentációra tett kísérletek a drámairodalomban jelentkeznek (Pilinszky János, Tolnai Ottó), a színháznak (mindezideig úgy tűnik legalábbis) nincs anyaga ezen művek bemutatásához. (Legfennebb megszólaltatni tudjuk őket: szóvá alakítani azt, ami bennük a képi dramaturgia révén érvényesül.) Vázlatunkat tehát nem tekintjük vázlatnál többnek: mielőtt megfogalmaznánk benne egy kérdést („Mi a színházi kép?”), jelezni kívánjuk a kérdés megfogalmazásának nehézségeit. Definíciónk pedig, ehhez képest, rémületesen egyszerű. Ebben az egyszerűségen azonban a teoretikus törékenységen túl mi magunk feladatot látunk, az elkövetkező napok, kurzusok, szemináriumok, nem utolsó sorban pedig próbafolyamatok és színházi előadások munkáját.

1. A görög tapasztalat a Vitruvius-i színházig

Az XX. századi európai színjátszást a maga homályba veszett közvetlen hagyományával – a görög tragédiával – paradox módon a távolkeleti színjátszás – a nó, a kabuki, a kathahali, a Bali szigeti színház – kapcsolta össze. Rendelkezésünkre áll(t) egy (rekonstruálható) színházi tér – az amfiteátrum –, a meglehetős pontossággal elkülöníthető funkciókkal:

– a lent lévő játéktér a maga horizontális és vertikális (a périklészi színházban – Ódeion [i.e. 440] kifinomult) tagolódásaival (az orkhésztra a szent tüzet messze ragyogtató oltárral [a kórus játszóhelye];

– felette csípőmagasságban a szkéné;

– a vászonból és fából készült háttérfal;

– a szkéné előtti sáv [logeion – a színészek játszó{beszélő}helye];

– majd később a szkéné tetejét theologeionnak, a deus ex machina (lásd euripidészi színház) megjelenési helyének nevezték (és az Akropolisz déli lejtőjén elhelyezett nézőtér).

És rendelkezésünkre áll egy ennél talán valamivel nyomasztóbb örökség, a nagy görög tragédiák hiánytalan szöveganyaga egyfelől, illetőleg az építészeti- és játék-elemek görög nyelvi emlékezete másfelől, ami a térforma, az épületromok azonosításában is nagy segítségünkre szolgál. És mégsem tudjuk, legfennebb sejtéseink lehetnek arról, milyen volt valójában a görög klasszikus színház. A (bak)kórus énekelt és táncolt, a színészek hatalmas maszkokban adták elő szerepeiket – ám a színházi hatás rekonstrukciójára nincsen mód. Egy megszakadt színházi tradíciót minden bizonnyal lehetetlen gyakorolni vagy föléleszteni – ám nem ugyanaz a helyzet a japán nó esetében, amelyet ma is a Zeami, Kanami fia által lefektetett formában adnak elő; és másképpen van ez a színjátszás legarchaikusabb formájának tartott Bali színházban.

A bennünket érdeklő kérdés most a következő: Milyen képet láthattak a nézők az antik tragédia korában? Milyen hatást gyakorolt rájuk a színházi szertartás idején az előadás képi világa? Anynyit mindenképpen tudhatunk, hogy látták az oltáron lobogó tüzet, a táncoló, éneklő, szöveget inkantáló kórust, valamint az emberi léptéket, méreteket mindenképpen meghaladó színészeket a szkéné elülső sávjában. Ha ezt összevetjük az előadások kultikus indíttatásával, állítható-e az, hogy a görög néző (a színésszel együtt) a mysterium tremendum, a szent, a sacrum megtapasztalása helyének tekintette a színházat?

2. A görög–római tapasztalat Vitruvius szerint:
Reneszánsz, Globe stb.

Mire Augustus császár építésze, Vitruvius, az egyetlen ókorból fennmaradt építészeti traktátus szerzője, mondjuk a periklészi színházhoz, az Ódeionhoz képest fél évezreddel később a Tíz könyv az építészetről című művének Ötödik könyvében leírja a színház építésének művészetét, akkorra már a színház a beszéd, a szó előadásának művészetévé válik.

A (kultikus elemeket még mindig bőséggel tartalmazó) színház kifejezetten aurális művészetté válik.

„Gondoskodni kell arról is, nehogy süket hely legyen, hanem a hang minél tisztábban tudjon terjedni.” (3. fej., 5. pont; ettől a ponttól kezdve csak a hangról beszél, majd a 4. fejezet egészét A harmóniatannak szenteli, az 5. fejezetet pedig a rezonancia érc hangvedreinek elhelyezéséről.) Vitruvius színháza tehát a SZÍNÉSZ színháza volt és nem a díszlettervezőé illetve -festőé. Ez a kijelentés persze az olasz KÉSŐ Reneszánsz színház viszonylatában érdekes igazán, hiszen akkor, a perspektíva bűvöletében ismét előtérbe kerül a látvány: a SZEM vs. FÜL. A kora Reneszánszt azért érdemes megemlíteni ezen a ponton, mert Vitruvius műve széles körben ismertté válik akkor (a középkorban csak kéziratos formában terjedt), 1486-ban napvilágot lát az EDITIO PRINCEPS, egy évvel előtte viszont Leo Battista Alberti DE RE AEDIFICATORIA című traktátusa (Firenze, 1485) már népszerűsíti Vitruvius művét.

Érdekes még megemlíteni itt, hogy nagyjából ugyanebben az időszakban, tehát a késő XV. században Leonardo da Vinci teszi fel azt a kérdést, miként lehet megépíteni egy templomot ideális akusztikai tulajdonságokkal, és ő a színházi architektúrához fordul segítségért. Egyik tervére ezt írta: TEATRO DA UDIRE MESSA; egymásikra: TEATRO DA PREDICARE.

A KORAreneszánszban tehát egy AURÁLIS színházi forma ervenyes a KÉSŐ antik VITRUVIUSI modell alapján.

Legvégül említést teszünk még az angol hivatásos színjátszás megjelenéséről, nevezetesen a shakespeare-i GLOBEról, amely mintegy átugorja a PERSEKTÍVA korát, és a maga színházát tulajdonképpen a VITRUVIUS által megadott módszer szerint kitűzött (csillagképek szerinti!) alapokra helyezi, nagy hangzó dobozt épít meg, amelyben a Shakespeare kori nagy nyelvi gazdagságáról ismert poétikus drámaforma maximálisan érvényesülni tud. AURÁLIS színházzal van dolgunk, amelyben a művészek nem számolnak a konkrét térformában, mondjuk a GLOBE vagy a SWAN játékterében létrejövő vizuális effektusokkal. A londoni Bank Side-on újraépített GLOBE egyébiránt kitűnően szemlélteti a hangzás és a kép viszonyát Shakespeare korában: a színház maga egy fölfelé nyitott rezonancia doboz, olyan ülőhelyek is vannak, ahonnan nem láthatni semmit az előadásból, a játék intenzitása azonban számunkra minden bizonnyal ismeretlen, amennyiben a néző participaciójára tudatosan számoltak (maga az architektúra is szellemesen kódolja ezt a tényt: a színpad magassága megnehezíti a néző túl könnyed, azonnali beavatkozását a játék menetébe), ez a darabokból is kiderül.

A Reneszánsz PERSPEKTÍVA-bűvölete alapjában véve egy AURÁLIS színházi játékforma képzőművészeti, illetőleg architekturális díszletformák DEKORÁCIÓS célzatú elegyítésének tekinthető. Az ebben a korban létrjevövő színházak vagy esetleg előkelő palotákban színpadok (Daniele Barbaro, Palladio művei), de Palladio Velencében fából épített félkör alakú színháza, illetőleg a vicenzai akadémia megbízásából a ma is fennálló (Vicenzo Scamozzi befejezte) TEATRO OLIMPICO a VITRUVIUS által lefektetett alapelvek szerint épülnek, amihez még hozzáadódik a perspektíva művészetének sajátosan Reneszánsz elemei. A perspektíva mindazonáltal a három antik díszletformának (főként a tragikus és komikus) a megalkotására szolgált. (Utcák, terek házak, paloták...) Bramante iskolája: Girolamo Genga (1476-1551), Baldassare Peruzzi (1481–1536).

3. A színházi minimál-szituáció Brook szerint

Az eddigiekből kitűnik: alapvetően a kérdésfeltevés nehézségével találjuk szemben magunkat. Mi a színházi kép? Amennyiben a díszletre redukáljuk, vagy a színpadformára – úgy egy építészeti kérdést fogalmaztunk meg és a TÉR létmódjáról ejtünk szót valamint a funkcióról. Ahhoz, hogy válaszol-kísérlettel próbálkoznánk, tegyünk fel egy másik kérdést: a színház MINIMÁL definíciója?

Peter Brook Az üres térben három elemet említ: AKTORNÉZŐ-TÉR.

A színházi kép organikus elemei tehát:

– TÉR (ezt a Reneszánsz mesterei modellálták a legkifinomultabban, Vitruvius lelkes tanítványaiként)

–       AKTOR (a drámai, ill. színpadi szituáció: a vásári színjátszás élő, megszakítatlan hagyománya nyújt támpontokat a színész, illetőleg a színész-néző viszony létmódja tanulmányozásához; jó példa erre a Globe, és jó példa Goldoni)

– NÉZŐ

A tér azonban az AKTOR-NÉZŐ viszony illetőleg az AKTORAKTOR viszony kifejeződése: amiből az következik, hogy a TERET nem eleve adottnak, hanem a viszonyok mentén KIALAKULÓNAK kell tekinteni.

EGYIK PÉLDA: színházi képek és térformák: Robert Weiman: Shakespeare and the Popular Tradition (1978). Illetőleg: Colin Counsell: Signs of Performance (1996)

– LOCUS: kukucskáló színpad (pedagógikus) – PLATEA: kommunió színpad

MÁSIK PÉLDA: a filmkép: a színész IMPLICIT jelenléte a filmszalagon (a kamera elmozdul a színészről és a színész érzéseit reprezentálja a táj segítségével stb.) vs. a színházi kép, amelynek a színész sohasem lehet implicit, csak VALÓSÁGOS szerelője. Amikor a színész kimegy a színpadról, a TÉR KIÜRÜL, a SZÍNHÁZ pedig MEGSZŰNIK, tartozékaira esik szét: díszletre, jelmezre, zenére, szövegre.

Megj.: A két (tehát a LOCUS típusú ill. a PLATEA típusú) létmódot nyilván csak módszertani érvénnyel választhatjuk szét ilyen élesen: a történő színházban, egyetlen előadás alatt léteznek mind LOCUS, mind pedig PLATEA típusú téralakító hatáselemek. (Példa: a színész lejön a nézőtérre v. a nézőtérről megy fel a színpadra stb.)

Látjuk tehát: a színházi kép nem értelmezhető a színész valóságos jelenléte, tehát a megvalósított kapcsolat (színész-színész; színész-néző) nélkül.

4. Mi tehát a színházi kép? Kísérlet

W. J. Thomas Mitchell: Image, Text, Ideology című könyvének Mi a kép? című (in: Kép, fenomén, valóság. Szerk.: Bacsó Béla, 1998.) fejezetében fölállítja a KÉP családfáját a különböző intézményesült diszkurzusok közötti határok alapján való elkülönülésük szerint:

KÉP
hasonmás
képmás
hasonlatosság

„Az észlelési képek szélesebb területet fognak át, ahol a fiziológusok, neurológusok, pszichológusok, művészettörténészek és optikusok együttműködnek a filozófusokkal és irodalomkritikusokkal. Ez az a terület, amelyet számos, az ábrázolás fizikai és pszichológiai magyarázatainak határmezsgyéjén álló, különös teremtmény foglal el, úgymint: az ‘érzékelhető formák’ vagy ‘érzéki formák’, amelyek (Arisztotelész szerint) a tárgyakból erednek és pecsétgyűrűként nyomódnak bele érzékszerveink viaszhoz hasonló receptoraiba [Arisztotelész: „A lélek” (De Anima)]; a fantazmák, ezen benyomások felélesztett változatai, amelyeket a képzelőerő idéz fel az eredetileg forrásként szolgáló tárgyak hiányában; az „érzéki adatok” vagy „észleletek”, amelyek nagyjából ehhez hasonló szerepet játszanak a modern pszichológiában; s végül azok a „jelenségek”, amelyek, hétköznapi nyelven szólva, közénk és a valóság közé tolulnak, s amelyekről gyakran mint „képekről beszélünk” – a gyakorlott színész alakította hasonmástól a reklám- és propaganda-szakértők által áruk és személyiségek számára teremtett image-ekig.” (340.o.)

DEFINÍCIÓ: A színházi kép a SZÍNHÁZI ELŐADÁS vizuális reprezentációja.

Mimódon különbözik el ez a definíció attól a (korlátozott v. gazdag) színházi vizualitás-megközelítéstől, amelyet korábban Vitruvius (korlátozott) vagy a Reneszánsz (gazdag) képélményéről mondtunk? Abban, hogy a történő előadás reprezentációjához köti a színházi kép fogalmát, amely tehát ilymódon tartalmazza a színházi műalkotás lényegét.

(Applikáció: Egy fotó akkor értékelhető mint színházi fotó, ha a megállított-rögzített képben a fotós és az általa látott kép viszonyában megjelenik a történő előadás mint színház.)

5. Robert Wilson: A színház mint kép avagy a határhelyzet. Kivezetés

– belső építész, festő

– installációk (Poles, Ohio, 600 db. telefonfülke) The King of Spain (1969)

– „performed in an orthodox proscenium arch stage”, „victorian drawing room” (Counesell).

– a színészek magától értetődőnek tartanak abszurd, ritualizált cselekvéseket, finomkodó, koreografált mozdulatok stb.

– nincs történet, nincs dialógus, nincs követhető logika; a néző hozza létre önmagának a darabot.

– Wilson színháza a két paraván teóriáján nyugszik:

* belső (individuális, szubjektív, akkulturált jelentések)

* külső (tudatos, publikus, a közmegegyezéseken alapuló jelentések)

– társulatának neve: Byrd Hoffman School of Byrds – FONTOS: Wilson gyermekkora a nyelvtelenség, a nyelvi

csatározás jegyében telik: beszédhibás volt, és a hallgatásba menekült. Két művész is, akivel a produkcióiban együtt dolgozott, nyelvi vagy szellemi fogyatékosságok jellemzik (lásd Pilinszky vonzódásának egyik [meghatározó] motívumát: Pilinszky is arról beszél, hogy ő a nyelvet beszédhibás nagynénijétől tanulta):

a) Raymond Andrews – süketnéma képzőművész (festő), totálisan iskolázatlan. Ő az, akit úgy tartanak számon, mint a Wilson-i ikonográfia, képvilág megalkotója.

A süket pillantása (1970) – 8 órás

– a rituális mozgásokat, cselekvéseket R. A. figyeli, a süket fiú. The Life and Times of Joseph Stalin (1973) – 12 órás

– élő állatok, 50 táncos, monstrumok, dinók

– mítoszok és tündérmesék világa Hamletgép (1986)

Eistein on the Beach (1976)

KA MOUNTIN AND GUARDenia TERRACE: a story about a family and some people changing (1972) – 7 nap 7 éjszaka, Irán.

b) Christopher Knowles – születésekor károsodást szenvedett az agya, szellemi fogyatékos, aszociális. Ám arra kivételes képessége van, hogy bármilyen rendszert mintegy konceptualizáljon. Verseket ír alapvetően, de a szavakat mint egy akusztikus jelenség anyaga fogja fel, audiovizuális költészeti formákat teremtett az előadások alatt, az előadások részeként. Spaceman (1976) c. előadásban az előadás alatt legépelte ezeket a nyelvi alakzatokat, amelyeket maga az előadás váltott ki belőle és máris beépítette az előadásba 20 tévéképernyő segítségével, mint valami kollázst.

Konklúzió: Wilson színháza a kép teatralitására épül, ennyiben elviszi a vizuális színházat önnön határáig, amikor már a színház megszűnik színháznak lenni. (Magyar vonatkozás: El Kazovszkij művészete a fordított utat járja: a megelevenített képek a kép teatralitásának a bemutatásai.)

¹ Az 1998. május 16-án, Nagyváradon a KorKÉPmutatás szimpozion keretében elhangzott előadás kivonata.