Esszé az érzékelések formáiról*
hipertext
KELEMEN ATTILA
[a.] Az ezredvég ízeiről
A látás formája – felvetés
Nem
elegáns kérdésfelvetéseket aktualitásukkal legitimizálni, nem is hiszem, hogy
az érzékelés ma, a számítógépes szimuláció archaikus korában egzotikusabb
és erotikusabb töprengési téma lenne, mint bármikor ezelőtt, e tekintetben
régi szerzőket, műveket felsorolni felesleges brillírozás volna.
Az egykori és a mostani közötti különbség talán az, hogy voltak idők,
amikor egy olyan maszk is működő interface volt, amelyből
nem lógtak kábelek. Véleményemmel azok közé tartozom, akik szerint ez a háború
lényegében ugyanaz a háború, nem anélkül, hogy a hadászat bizonyos formái
teljesen kicserélődtek volna. Aki alkatilag a részletekre érzékeny, nyilván
a változásokat veszi először észre, aki más optikát használ, az állandóságokat.
Az
érzékelésnél maradva, úgy gondolom az állandó, hogy mindenek felett, elsősorban
látunk, érzékelésünknek van egy rendje, amiben a látás az első, és a
világfenomén több mint kilencven százalékát állítja elő, ezt követi a
hallás, a szaglás, az ízlelés és a tapintás. Úgy tűnik, a kivételes esetektől
eltekintve, ezt a rendet faji sajátosságként is elfogadhatjuk. „A szimatolás
világáról, amelybe az ember legközelebbi kísérője, a kutya, még látási
impulzusait rendezi, – írja Spengler – nincs fogalmunk. Semmit sem tudunk
a pillangó világáról, melynek kristályszeme nem hoz létre képet, semmit a
más érzékekkel ugyan ellátott, de vak állatok környezetéről. Számunkra
csak a látás tere maradt. Más érzékvilágok érzetei: hangok, illatok, meleg
és hideg csupán a fénydolgok tulajdonságaiként és hatásaiként kapnak
benne helyet.”1 Az újdonság talán az, hogy további érzékelésünk
maga is nagyon erősen vizualizálódott.
Ha a látás állítja elő
a világ legnagyobb részét, nem alaptalan a felvetés, hogy minden kultúra
elsősorban a látás (és nem-látás) kultúrája [→b. A látás és
a többi érzék kapcsolata a nyelvben], a kultúrák közötti, kultúrákon belüli
stilisztikai különbségek pedig a látás formái közötti különbségekként
is meghatározhatók. A látás formáján azt az építkezési elvet értem, ami látásunk
architektúráját adja, vagyis – alkalmasabb szavakat nem ismerek – intencionálja,
kondicionálja és preparálja a képeinket, vizuálstílusainkat. A látás formája
úgy is leírható, mint kulturális a priori forma, ami meghatározza,
például a rossz álmok képeit, de ugyanakkor hatással van az írásra, a térlátásra,
szexualitásra, Isten elgondolására. Általánosabban, az a vizuális normakód,
amelyben magamat és a világot olvasom, mindazzal, ami magamtól és a világtól
elválaszt, magammal és a világgal összeköt. A látás formájának leírása egy
absztrakciós játék, aminek lényege, megpróbálni felfedni azt az állandót,
ami egységes időn és teren belül kivétel nélkül jellemző mindarra,
amit a szem számára létrehoztunk.
Az itt következő felsorolásban
megpróbálom pontozni azt a munkahipotézist, ami egész dolgozatom motorja,
vagyis mindazt, ami e szöveg megírásának pillanatában számomra megfontolandó
premisszáknak tekinthető.
(1. A látás formája és
a szellem formái) A látás formája történelmileg meghatározott. A látás
nagy formái a világszemlélet nagy történelmi határhelyzetei is egyben.
(2. A látás formája és
az akcidencia) A látás formái komplexitásban, koherenciában és
absztrakciós szintben különböznek. A képek és takarásaik absztrakt rendjének,
szerteburjánzó folyamának határa a megismerés (a megfogalmazható ismeretlen)
határa. Ezen a határon túl minden akcidentális vagyis stílustalan. A kis
formákkal szemben, a nagy formák jobban szabályoznak, vagyis kevesebb
teret engednek az akcidentálisnak.
(3.
A látás formája és a további érzékelés) A látás formája előírja,
mondhatni prefigurálja a hallás, a szaglás, ízlelés, tapintás és vesztibuláris
érzékelés formáit. A látás fölénye nem kizárólag statisztikai, hanem minőségi
is, specifikuma további érzékelésünk specifikuma is, természetünk kiközvetíti
a látás formáit további érzékelésünkre, a látás formája metaforma,
teljes érzékelésünk formájának formája.
(4. A látás formája és
a további érzékelés autonómiája) Ha a látás formája határozza meg
az érzékelés stílusát, a látás formája határozza meg azt is, mennyire
autonóm a további érzékelés. A további érzékelés nagy kultúrái a látás nagy
kultúrái is, de a látás bizonyos kimagasló formái, akár vissza is vonhatják
a további érzékelés autonómiáját. Ebben az esetben a hallás, szaglás, ízlelés,
tapintás, és a vesztibuláris érzékelés nem sokkal többek, mint a látás
alkalmazásai.
Amennyiben hipotézisem tartalmaz
helytálló elemeket, ezek igazolása nyilván valamiféle összehasonlító eljárástól
várható. Itt a látás és az ízlelés formáinak párhuzamos vizsgálatával próbálkozom,
de nem különben lehetségesnek tartom a látás-hallás, látásszaglás, látás-tapintás,
látás-vesztibuláris érzékelés formáinak összehasonlítását is. Mégis az ízeket
választottam, mégpedig azért, mert egy másik összefüggésrendszerben, nem abban,
amit az elkövetkezőkben használok, a főzés öröme erős korrelációban
van az élet szeretetével. A szempontok, amelyeket segítségemre hívok bizonyára
nem az egyedüliek, és lehet, nem is a legalkalmasabbak. A magam részéről
megelégednék azzal, ha alapfelvetésem, hogy tudniillik a látás formái határozzák
meg további érzékelésünk nyitottságát, megfontolásra érdemesnek tűnne.
Két kérdést kell tehát feltenni,
az első, hogy milyenek az aktuális látási, a második, hogy milyenek az
aktuális ízlelési formáink. Először az ételek reklámozásával kapcsolatban
vetek fel egy szempontot, aztán a régi görög és kínai étkezési kultúrát hasonlítom
össze vizuális kultúrájuk mentén, végül megpróbálok megfogalmazni egy felvetést
azzal kapcsolatban, hogy bennünket, ezredvégi juppikat milyennek minősítenek
ízpreferenciáink.
Képi érvek, ízi érvek
Mint
hogy az ételek íze nem szimulálható elektronikus, biner alapú ízpontokkal
– a számítógépek miatt, ez a legáltalánosabban használt kód – az érdek felkeltése
nem ízretorikai, hanem nyelvi és képretorikai feladat. Az ételreklámozásra
nem jellemző, hogy a terméket kizárólag bizonyos jól meghatározott értékekhez,
kapcsolják, mert ez a potenciális fogyasztók számának leszűkítése lenne.
Főleg vizuális stratégiákat kell működtetni, ami többnyire kétirányú:
(1.) megmutatni milyen ízletes a termék képe, (2.) megmutatni
annak a képét, aki éppen ízleli a terméket. A játéktér szűknek
tűnik, de még így is sokkal szélesebb, mint az ez esetben alkalmazható
nyelv: könnyen megfigyelhető, hogy az élelmiszerek termékkísérő
szlogenjei egyáltalán nem tudnak reflektálni a termék ízbeliségére2.
Az ételek ízével kapcsolatban nagyon kevés értelmes pozitív értékítéletet
vagyunk képesek megfogalmazni, ezért amit egy ételről „elmondhatunk”
elsősorban formája és a fogyasztásakor érzett elégedettség egy-egy alkalmas
arcon. A nyugati világ nem rendelkezik érdemi ízi reflexiókultúrával, úgy
is mondhatnánk, az íz-élményeknek metamorfózisa az anyagcserével kezdődik
és ér véget; vannak olyan képek, nincsenek olyan ízek, amelyek igazságértékkel
bírnak, vannak olyan képek, nincsenek olyan ízek, amelyekkel magunkról valamilyen
egyetemeset fejezhetnénk ki. A hipervizualizáltság egyetemes fejlemény, az
ízek maguk mellett csak képi argumentumokat tudnak felhozni3.
A
képeken kívül egyedül a hangok bizonyultak alkalmasnak arra, hogy általánosabb
létértést rögzítsenek, fejezzenek ki – időnkét fel-felveti valaki a kérdést,
mi lett volna, ha a nyugati világ nem kötelezte volna el magát annyira a képek
mellett, és nagyobb szabadságot engedett volna a hangoknak. „Sok filozófust
és zenészt láttam bánkódni amiatt – írja például D. Fischer-Dieskau,
más mellett Schubert lídjeinek egyik leghitelesebb előadója –, mert
kultúránk egyre inkább a látás kultúrájává válik és nem a hallásé. A látás
által vezetve, az ember a látásra kondicionálta magát. A jelenlegi végtelen
ritmus- és triviális hangzuhatag pontosan ezt a tételt bizonyítja. Ez a hangzáserőszak
nem serkenti a hallást, hanem ellenkezően, immúnissá teszi minden akusztikai
kísértéssel szemben.”4 Visszavonhatatlanul, mostanra a zene egyre
vizuálisabb lett, valamiféle segédeszköz a képek helyzetbe állításához, felvillantásához
és fenntartásához.
A
látás „posztmodern” formáinak sajátosságáról van szó, hogy többnyire korlátozzák
a további érzékelés autonómiáját, és a hangok, az ízek, a szagok, a tapintási
és vesztibuláris érzeteink [→c. Van-e (objektív) formája az egyensúlyiságnak
és sebességiségnek?] mind-mind képi elvárásaink szerint alakulnak.
Mostani számunkra, csak ami képi tudatosul. Nietzsche, fiatalon, a zene jogaiba
helyezéséről, egyik utolsó könyvében az étkezésre való fokozottabb odafigyelésről
beszél5 – ha valaki a modern érzékelés kritikájára szánná el magát,
a Nietzsche-cetlik között könnyen találhatna mindenféle mottókat. Nietzsche
arra panaszkodik, hogy sokáig reflexión kívüliként kezelte a konyhát és túl
későn ébredt rá az étkezés formájának fontosságára. Hiába, vannak korok,
amelyekben és vannak helyek, ahol az étkezésről szóló összes ismeret
kizárólag csak az önmegfigyelésből származhat.
Ha
választhatunk, képies érzeteket választunk, magunkat ezekkel vesszük magunkat,
nem így
a görögök,
akik e tekintetben nyitottabbak voltak. Érzékeny
műkedvelők lévén nagyra tartották a zenét, differenciált hangszer
és tánckultúrájuk volt, a nők kedvelték az illatos olajakat, a férfiak
előítéletmentesen a szép testeket és az édes borokat. Az érzékek általános,
kiegyensúlyozott és magas szintű kiművelése áttételesen a platóni
projekt ellen van, mint hogy a képek kultúrájának elfojtása, minden további
érzetet elhalványított volna. Platón nem tudott köznapi érvényt szerezni művészetideáljának,
az általa eszményesített egyiptomi alapok fokozatosan feloldódtak, és a görög
élet állított mértéket a görög formák burjánzásának [→d., Egyiptomi
forrnák – aktuális trendek].
A képzőművészek,
a rabszolgáknak kijáró fizikai munkát végezvén nem részesülhettek társadalmi
megbecsülésben, nem is volt modern értelemben vett művész öntudatuk és
alkotásaikat csak ritka kivétellel szignálták. A IV. században a festők
helyzete némileg megváltozott, aztán fokozatosan, ahogy a görög világ központjává
Roma vált, a műgyűjtés és műkincs-kereskedelem megindulásával
helyzetük általánosan jobbra fordult, de ez már egy másik kor, egy egészen
más művészettel. A klasszikus korhoz visszatérve, aláhúznám azt a sokat
kommentált tényt, hogy a mesterek kedvezőtlen társadalmi megítélése nem
akadályozta meg a művészetek autonóm fejlődését,6 és
annak ellenére, hogy a szónokokkal, tragédiaírókkal és olimpikonokkal ellentétben
a képzőművészek nem remélhették a dicsőséget, mégis alázattal
próbálták a kánon adta lehetőségeket kiteljesíteni.
A
görögök, akik a műalkotásokat nagyobb becsben tartották, mint alkotóiak,
a formai kidolgozottságot többre értékelték az eredetiségnél. Művészetük
például az egyiptomival ellentétben mégis él és változik; az eszmény „kárára”,
a szép formák öröméért, a görögök hajlandóak voltak kisebb kompromisszumokat
tenni. Fontos aláhúzni, hogy a szép és ideális csatája a klasszikus korszakban
mindig a szép mellett dől el7 de soha nem az ideális
ellenében. A görögök teljesítményének egyik oka alighanem ez az egyensúlyképlet.
Ameddig érvénnyel bírt, a művészet transzcendens, a transzcendencia pedig
életközeli maradt.
Később,
a hellenizmus műalkotásaiban a harmónia átadta helyét a pátosznak, a
görög világ tarka bazárra kezdett hasonlítani, léthelyzet, ami látványosan
áthangolta az érzékelés, ezen belül az ízlelés formáit is. A hellenizmusban,
a görögök étkezési szokásai jelentősen megváltoztak; idevágó tanulmányában8,
számtalan példát felvonultatva, Burckhardt egyértelmű képet ad
arról, hogy a szenvedélyes evészet, (ahogy ő használja, la gourmandise)
a hanyatlás korszakában kezdődik el. A klasszikus kor híres lakomáin,
mutatós rabszolga fiúk még csak hígított bort és viszonylag egyszerű
ételeket szolgáltak fel, hogy a hellenizmusban a fogások száma látványosan
megsokszorozódjon. A görögök étkezési szokásai már a rómaiakéra kezd hasonlítani,
akiknél a nagy lakomák szervezése egyfajta státusszimbólum volt. Ezeken az
erőpróbáló római evészeteken a hangsúly nem a műélvezeten, hanem
inkább a bekebelezésen volt, és ez tisztán látható abból, hogy telítettségi
helyzetbe kerülve, kulturálisan megengedett volt a vörös torokkotró tollakra
hagyatkozás. Burckhardt, szintén a görögök kései étkezési szokásait
leíró tanulmányában, egy szakácsot idéz, aki fájdalommal panaszolja, hogy
annak a letűnő iskolának egyik utolsó mestere, amelyik régi és szerteágazó
ismeretek alapján az ételek ízeit bizonyos univerzális harmóniák szerint
komponálta meg. Az erről szóló passzust nagyon fontosnak tartom, nem
csak azért, mert lelet értékű a tekintetben, hogy a görögök spekulációiban
és konyhai gyakorlatában létezett egy transzcendentális íz-rend, hanem azért
is, mert azt is bizonyítja, hogy ez a rend az általános mértéktelenülésével,
a képek burjánzásával, az individuumok leszakadásával egy ütemben feloldódik.
Úgy gondolom, az evés közérzeti kérdés – amikor az eszmék kioltódnak, a maga
során az ízek világa is akcidentálissá válik, és ezt iránytalan fogyasztási
láz követi. Az intrikus Róma csak úgy hemzsegett az elhízott tisztségviselőktől,
de vajon így volt-e ez a periklészi Athénban?
A kínaiak,
kulináris értelemben végtelenül elfogulatlanok.
Az ízek avatott műkedvelői, egyebek mellett a vendéglő is (ami
nem egyszerűen a jóllakás, hanem az ínyenc étkezés és kellemes időtöltés
intézménye) az ő találmányuk. Kulináris tradíciójuk sajátossága, hogy
integrálni képes a jövevény élményeiket, semmit nem hagyva az akcidentálisnak.
Az ízeket az egykori görögökhöz hasonlóan a kínaiak is, egyfajta transzcendens
rendben szeretik tudni, felfogásukban az alapízek az alapelemek aspektusai:
az édes a földé, a sós a vízé, a keserű a tűzé, a savanyú a fáé,
a csípős pedig a fémé.9
A
kínaiak számára az étkezés spirituális és filozofikus kérdés. Lao Ce az
étkezést vezetéselméleti kérdésnek tekinti, szerinte a bölcs ember akkor kormányoz
helyesen, ha a nép szívét üressé teszi, de megtölti a hasát10.
Egy zen történetben a tanítvány arra kéri mesterét, inkább halassza el a piacra
menést, hogy filozofálhassanak. A mester válasza nem késik: aki nem tudja
mit jelent enni, nem tudja mi a zen.11 „A kínai fogalma a boldogságról
– olvasható Lin Yutang, egyik nyugatiaknak szánt, nemzetéről
írt könyvében – ezekben a szavakban foglalható össze: meleg, tele, sötét és
édes. Mindez arra az állapotra vonatkozik, hogy az ember lefekszik egy jó
vacsora után. [...] Azért nem fejlődött ki nálunk, Kínában a növény-
és állattan, mert a kínai tudós nem tud hidegen, érzéketlenül rábámulni egy
halra: tüstént arra gondol, milyen lenne az íze és szeretné megenni. [...]
Minket a madár dala, a virág színe, az orchidea szirma, a csirkehús puhasága
érdekel.”12
Az ideális tér relativitása
Piaget és Wallon tértanulással kapcsolatos kutatásai azok közül valók,
amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy olyasmit is felvegyünk relativitás-ügyrendünkbe,
amit ab initio magától értetődőnek véltünk. A térrel kapcsolatos
képzeteink, mutatnak rá, nem velünk születettek, következésképp a tér szimbolikus
elgondolása történeti, abban az értelemben, hogy fokozatosan konszolidálódik
és történelmi, mert kulturálisan meghatározott. Kutatásaik szerint, a gyermek
nyolc évesen ismeri fel, hogy a térben konstans origók megjelölésével praktikusan
lehet tájékozódni, és annak ellenére, hogy az elmozdulásokban a világ arca
megváltozik, formája lényegében azonos marad. A teret a cselekvéssel sajátítjuk
el, állapították meg, ami számomra azt jelenti, hogy a térrel kapcsolatos
elképzeléseink, a cselekvés és önmagunk megítélésével függ össze.
Ebben a gondolatmenetben, a görögök axiometrikus13 térábrázolása
illetve a kínaiak fordított perspektívája14 a görög
és a kínai individuumról és cselekvésfelfogásáról szólnak. (Ebben a kijelentésben
persze benne van az egyesek számára talán vitatható premissza, hogy a műalkotásokban,
mint metaepisztémékben, a térrel kapcsolatos feltételezéseink, intuícióink,
vízióink hiánytalanul, sőt idealizálódva közvetítődnek.)
A
görögök ismerték a perspektíva törvényét, művészetükben mégsem alkalmazták.
Már Anaxagorasz megfogalmazta, Eukleidész átvette, és ettől
kezdve egyre többen kezdték idézni, de ennek ellenére, nem honosodott meg.
Miért? Az okot, a görög szellem számomra egy időben merész és naiv irányultságában
látom, hogy tudniillik megpróbálja megragadni azt a pillanatot, amelyben sem
a reális, sem az ideális egymás kárára nem kell kompromisszumot tegyen. A
görögök sokat utaztak, rendelkeztek a felfoghatatlan terek és érthetetlen
felfogások képzeteivel, felülkerekedtek az egyiptomi merev látás formakötöttségein,
de a polisz transzcendenciája megvédte őket az Alberti-féle perspektíva
individualizmusától. A látás formája közösségfenomenológiai kérdés, ennek
megfelelően a görög látás pedig egyszerű torzítást kért; az axiometrikus
ábrázolás alkalmas mélységérzetet kreálására anélkül, hogy a tárgyak ideális
és interszubjektív arca komolyabban torzulna. A axiometria alkalmazásával
a görög festészet és szobrászat kilépett az egyiptomi formák ortodoxiájából,
az ábrázolás életszerűbbé válhatott, nem anélkül, hogy azt jelenítse
meg, amit tudunk a tárgyról és nem azt, amit látunk. Nagyon
röviden úgy is mondhatnám, az görög axiometria, mint egyébként minden axiometria
térorientált ideografika.
Egyik
logikai kalandjában, a létezőről, Gorgiász a következőképpen
vélekedik: „De ha határtalan, akkor sehol sincs. Ha ugyanis valahol van, akkor
valami más az, amiben ő benne van, s ily módon a létező, amit valami
körülfog, nem volna határtalan”15. A passzus ködösségét számomra
Steiger Kornél magyarázata oszlatta el. „A görög szemlélet szerint
– magyarázza –, ami valahol van, az nem egy bizonyos helyen van, hanem
egy bizonyos helyben, ami körülveszi.”16 A gorgiászi passzusból
és Steiger jegyzetéből megértettem, hogy a görög világfelfogásban,
és nem csak Arisztotelész spekulációiról van szó, nincs helye a formán
kívülinek. Számukra a kihívás nem a formába öntés volt, hanem az eszményesítés.
A görögöknek például nem azért nem volt rútra vonatkozó esztétikájuk, mert
a számukra a harmóniára törekvés volt elsődleges, hanem egyszerűen
azért, mert az amorfnak nem volt helye gondolkodásukban.
Jól ismert képlet, hogy az
eszmények feloldódása atomizálódáshoz, a naturalista tendenciák artikulálódásához
vezet. Az axiometrikus ábrázolás egyfajta védőöv a naturalizmus ellen,
nem nyitja meg az individuum számára a végtelen és kifosztott teret, mert
általa a dolgok eszményi képe megelőzi a személyes perspektívának. Nagyon
messze van az naturalizmustól a kínai ideoplasztikus ábrázolás, a kínai látás
forma is, amely az eszményesítés egyfajta határhelyzete minthogy az individuális
manifeszt tagadása. A keleti szellem individuum-ellenessége pont azért kerül
gyanúba, mert ennyire kitartóan tagadja az individuumot. A reprezentálás rendje
nem a látás rendje, egy fordított perspektívában alkotott litográfia a szemlélőtől
bizonyos alkalmazkodást igényel, minthogy a szem nem a látás kezdete, hanem
a táj pereme.
A
perspektíva megjelenése és a reneszánsz modern individuum közötti összefüggések
jól ismertek; ahogy a perspektíva, a maga útját járó reneszánsz polgárról
szól, úgy az axiometria a polisz ügyeiben serénykedő athéni polgárt jeleníti
meg. Ugyanígy a kínai fordított perspektíva a zen kozmikus törvényekkel szembeni
alázatát, a posztmodern térmegszűnés, térfragmentálódás pedig a mi szaggatott
identitásunkat fejezi ki.
A Coke vonal
„Globalizáció”,
vagy ahogy mások mondják: globalizáció – e számítógép előre programozott,
magyarnyelvű helyesírásijában nincs benne, de benne van például ez: Coca
Cola. Eltekintve színétől, közönséges szénsavas italnak tűnik,
és nem tartalmaz – legalábbis érezhető dózisban – kokaint, mint azt annakidején
a hozzá nem jutó tinédzserek hinni szerették. E hiányossága ellenére, mégis
kecsegtet valami olyan többlettel, ami élesen megkülönbözteti a többi limonádétól;
vannak más nagy műgonddal megtervezett, maguk mellett számtalan érvet
felsorakoztatni tudó hasonló termékek, és mégis a Coca Cola úgy emelkedik
ki a limonádék óceánjából, mint valami utat jelző fárosz.
A Coca Cola jelkép,
egy kortárs, fogyasztói mitológia része. Erotizmusáról a művészek alkotásai,
metafizikai töltetéről az „anarchisták” és „nacionalisták”, illetve a
fogyasztói társadalom naiv elkötelezettjei közötti disputák győzhetnek
meg bennünket. Jelkép, ezért azt javaslom, a jelképeknek kijáró érzülettel
viszonyuljunk hozzá. Kulturális értelemben, a Coca Cola nem egyszerűen
az, amit tartalmaz, hanem a víz, cukor, szénsav, karamell színezék, koffein,
és különféle savak és aromák olyan oldata, amelyik, azáltal ami és
azáltal ahogyan van, alkalmas arra, hogy fenntartson valamit, ami átlényegíti.
Transzcendálja. Véletlenül vagy nem, de alkalmas arra, hogy bizonyos tekintetben
megtestesítse azt, amit a századforduló óta, az ezredvég felé haladva a világról
egyre inkább gondolunk. A húszas évektől, olyan magától értetődően
vesz bennünket körül, és olyan magától értetődően fogyasztjuk, mint
amilyen reflexión kívüli minden normatív erkölcsi törvény.
Az első, ami szembetűnik
a színe, majd a címke tipográfiája, az üveg sajátos formája. Mindezek olyan
emlékezetessé teszik későbbi korok számára, mint amilyenek ma, a mi számunkra,
az egyiptomiak féldrágakő szkarabeuszai. De egy hasonló párhuzam csak
a történelmi esetlegesség felől létesülhet, és semmiképp sem a szimbólum
immanens logikája szerint való: ez utóbbi nem feltételezhet egy olyan jövőt,
amely ne tartalmazná. A szkarabeuszok tisztelete letűnhet, de a Coca
Cola kitart, mert jövőnk része, minthogy a jövőben játszódó
hollywoodi víziókban szinte törvényszerűen jelen van, Always.
Az oldat színe sötét. Hadd
idézzek egy szakácsot Greenaway egyik filmjéből: „A sötét ételek
kerülnek a legtöbbe: az olajbogyó, a szíva, a burgundi szőlő...
Minden ember szeretne megszabadulni a haláltól. Az étel, amely sötét, vagy
fekete, maga a halál!” Lenyelik és kinevetik: most megeszlek halál... A fekete
szarvasgomba nagyon drága és a fekete kaviár is, a fehér szarvasgomba már
valamivel olcsóbb, és a vörös kaviár is.”17 Ehhez a mondhatnám
archetipikus fejleményhez, hozzátevődik még a címke nem kevésbé archetipikus
pirosa: „a mi dolgunk – mondta egy kolozsvári Coca Cola marketinges
– hogy minden vörös legyen”, mert így nyer teret a sugallat, egészítem ki,
hogy benne fekete és vörös, élet és halál hiánytalanul együtt vannak. Ebben
a gondolatrendben, a Red Bull és a Red Horse energiaitalok csak
részleges fejlesztések, mert csak virtussal kecsegtetnek, halálkioltással
nem. Nem így a nagyon népszerű szintén fekete-vörös Nesskafé.
A termék szélsőségesen
vizualizált, hívóképek egész rendszere épült köré. Talán a legjellegzetesebb
a logó tipográfiája: nem különben a jól ismert hullám: 18. Fontos eleme
a vizuális stratégiának az 1915-ben fejlesztett palack, ami egy reklám szerint
olyan ontológiai természetességgel adaptálódik a tartalomhoz, mint a tojáshéj
a tojás belsejéhez vagy a banán héja a lágy részhez.
A
vizuális stratégia nagyon dinamikus íz stratégiával párosul. A Coca Cola íze precízen kikavart, csöppet sem nyugtalanító de nagyon markáns, jellegzetesen fogyasztói társadalmas.
Olyan, mint egy jó amerikai
film, ami leköt, de nem fáraszt, kényelmes de nem unalmas, a téma sziruposságát feloldja a
ritmus (szénsav) felfokozottsága
– kevesen nem ismerhetik a kiábrándító tényt, hogy a Coca Cola lényegét tekintve (pszeudo)cukor,
ha nincs lehűtve,
ha kiszállt belőle a szénsav, ihatatlanul émelygős, amolyan ritmustalan, rosszul montírozott amerikai
film.
A
Coca Cola ahogy a hozzá hasonló mondjuk így „ízparadigmában”
készült italok és ételek olyanok, mint egyes ergonómikus székek: inkább kényelmesek,
mint stílusosak, kikapcsolják az
ülés gondját, és fokozatosan elkényelmesítenek. Ezeknek a termékeknek egyik nagy ellenlábasa, a kényelmetlen székek nagy pártfogója,
Goethe is lehetett volna. Hozzá hasonlóan, az okvetlenül szükséges kényelmetlenség mellett kardoskodnak
az előkelő latin szakácsok,
akik a befogadást önreflexióként képzelik el, nem megfeledkezett fogyasztásként. A ketchup
(a szó megtalálható e számítógép előre programozott helyesírásijában),
a mirelit (szintén) és a leveskockák helytelenítői az
ízspektrum olyan tónusairól beszélnek,
amelyek az első pillanatban nyugtalanítóak, de amint felfedik igazi természetüket,
vibrálásukkal csodálatos íztereket nyitnak meg. De az ilyen típusú befogadás veszéllyel jár, és mi, amennyiben választhatunk, kulinárisan is,
egyébként is, a veszélytelen kalandok mellett döntünk.
Összefoglalva, a „globalizációs” termékek sikerének titka, egyrészt a hipervizuáltság19,
másrészt a befogadás problémamentessége és kényelme. A hipervizualizáltság az arisztotelészi korrespondencia értelmében vett igazság végét
jelzi, azáltal, hogy a kép,
a szó és a fogalom mind-mind külön utakon járnak: a kép külön útjain. Ennek az útnak egyik sajátossága a
színek élénkülése. A színek nem színek, hanem, neonszínek,
a hangok nem hangok, hanem neonszínek, az illatok, nem illatok,
hanem neonszínek. Javasolom, hogy a történelem, filozófia, város
és humanizmus végét nyilvántartó apokaliptikus lajstromunkba, vegyük fel a
„színek vége” tételt is. A színek vége, mint minden „vég”, a határ megérintésével
kezdődik. A szem számára a legfelső határ, a legerősebb inger
egy bizonyos zöld, amely a nyolcvanas évek közepén, az új vizuális trendet
hozott, és fokozatosan más élénk színekkel, úgynevezett neonszínekkel
kiegészítve konszolidálódott. E neonszínekkel festett tájban szólalnak
meg a zenék, ebben a tájban kapnak jelentést az illatok20, és az
ételek is (gondoljunk a mesterséges ételszínezők kiterjedt használatára).
A
kényelmes befogadás könnyen válhat unalmassá, ezért a világtermékek mérnökei,
akik nem elégednek meg azzal, hogy vizuálisan magnetizálják a fogyasztót,
arra törekszenek, hogy a kényelemi intervallumon belül, a legerősebb
ingereket állítsák elő: a befogadás legyen problémamentes, a fogyasztás
kényelmes, de ezen a kényelmen belül garantálja a legerősebb ingereket,
a maximumot a minimumban. A maximumot a minimumban jól kikísérletezett
arányait, hogy tudniillik mennyire legyen hagymás a hamburger, aromás a shake
a legáltalánosabb humán mértékek szerint kell beállítani. Így válnak érhetővé
az erőfeszítések, hogy az egyszer szerencsésen tájolt arányok mindenütt
a világon változatlanok maradjanak: Coca Colából nem egy bizonyos
évjáratút kérünk, hanem a végtelen ideje ugyanolyan Coca Colát,
a Magyarországon készült, magyar vásárlóknak kínált Uncle Benn’s mártások
sem az ugari ízvilág, hanem az antropológiai legkisebb közös többszörös szerint
vannak fűszerezve.
A globális termékek a világtörténelem
eddig legnagyobb konszenzusát állították elő, és erősítik meg minden
nap. Az ezeket választók annyian vannak, hogy első látásra az egykori
római ármádia sem tudná őket legyőzni. Meg aztán a maximumot
a minimumban harcosai nem is vállalkoznának hasonló kellemetlen konfrontációra.
[b.] A látás és a többi érzék kapcsolata a nyelvben
Ha
a hallás lép a látás helyébe, abban is a látás elsőbbsége fejeződik
ki. Maimonidész szerint, ha álmunkba valaki szól hozzánk, és csak hangját
halljuk, Isten szól. A hallás akkor előzi meg a látást, amikor a látás
már túl veszélyessé válik; Isten megóvja kreatúráit képétől, a platonikus
Nap vakító fényétől. A hallás úgy viszonyul tehát a látáshoz, mint a
füst a tűzhöz – a transzcendencia, amikor jó szándékai vannak, betartja
a fokozatosságot: „Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most
pedig szemeimmel látlak téged”. (Jób. 42.5.).
Hogyan fejeződik ki a
látás primátusa a nyelvben? A többi érzékkel szemben a látáshoz nyelvi univerzálék
kötődnek, ezt belátni egy felületes nyelvvizsgálat is elegendő.
A világlátás „világlátás”, az egyértelmű gondolat „látva látszik”, valamihez
kezdeni pedig „valamihez látni”. A világ: világ. Latinul a lux nem
csak világot, világosságot, napvilágot de kontextustól függően többek
között életet, szemfényt, felvilágosodást, megvilágosodást és lelket is jelent.
Héberül a szem Ayin (עין)
egyben az Ayin (ע) betű ideogrammája, és
egyik jelentése „forrás”. A másik prezenciája, az arc, németül das Gesicht.
A
látás szótára gyakran az ontoteológiai gondolkodás fogalomtára is. A Bibliában
a fény mindig a szentséghez kötődik, az igazság, a bölcsesség jelképe,
amolyan isteni dísz. Képellenessége ellenére, az Államban, Platón,
a fényt a legmagasztosabb isteni tulajdonságokkal kapcsolja össze, és ez a
gondolkodástörténet egyik legszebb paradoxonja. Platón, igazi vizuális alkat,
a nyelv dialektikájának elszánt utasaként kényszerpályára kerül és képellenessége
erősen képi metaforában nyer kifejezést.
Törvényszerű, amikor
a fény kiteljesedik, feneketlenné válik a sötétség is, a különválasztásban
viszonyuk csak radikalizálódik, felelőtlen összekeverésük bűnnek
számit. A Mester és Margarita végén, a gonosz felszabadítja
szolgáit a vezeklés alól. Egyikük bűne az volt, hogy „tapintatlanul tréfálkozott.
[...] A világosságról és a sötétségről beszélve olyan szójátékot gyártott,
amely nem volt egészen szerencsés. Vezeklésül valamicskét tovább kellett mókáznia,
mint képzelte.”21
A
nyelv látásba- és a látás nyelvbeágyazódásából kifolyólag, a kategóriatörténet fénytörténet és a nyelvkritika
nemkülönben fénykritika
is. A fénykritika alapja az a belátás, hogy a fényigény krízishelyzetekben megtöbbszörözi magát, a plotinosi
emanációs tan például abban
a gótikában materializálódik, amely ugyanakkor a skolasztika válságának tanújele is. Nem lennék
az első, ha azt mondanám,
a kereszténység konszolizálódása a válság rögzülése. Válságon azt értem, amikor a sötétség feldolgozatlan
marad. „Ha tekintetbe vesszük, hogy az ördög mekkora szerepet játszik
a kozmikus és az emberi történelem keresztény interpretációjában – írja Kolakowski
– (nélküle nem történt volna meg az emberi nem bukása, ezzel együtt nem lenne
megváltás és megtestesülés, nem lenne halál, szenvedés
és munka, sőt, talán tudás sem léteznék),
akkor meglepő, hogy a hivatásos egyházi források milyen fukarul bánnak
az ide vonatkozó információkkal.”22 A vulgáris kereszténység tehetetlenül hívja elő a sötétséget, a fény
rossz természetét. „A jótól valószínűleg
nehezebb megszabadulni, mint a rossztól”23, a fénytől, mint szubtilis nyelvi törvénytől
valószínűleg nehezebb megszabadulni, mint a sötétségtől.
A
kínai nyelv fénytörése más. Ez egy organononok nélküli történet; ez a nyelv nem alkalmas tiszta kategóriák
megalkotására, mondatai nem a kétértékű logika szerint alakulnak, az
azonosság elve
valójában bennfoglalási elv, a harmadik
kizárt elve nem univerzális.
Ez a sajátos grammatologika a miénktől sok tekintetben élesen eltérő látás formát állít elő.
Gondoljunk például arra, hogy a híres jin-jang képletben a fény ellentéte nem a sötétség
ahogy azt gyakran fordítani szokták, hanem
az árnyék. A nyugati látás formában az árnyék inkább az illúzióalkotással
van kapcsolatban, kevésbé
a metafizikával. A második világháborúban, a német katonák arcát szabvány-oldalfényben fotózták,
mert az efféle árnyékolásban
a tekintetek elszántabbnak tűntek. Nyugaton, és ezt a platonikus barlangi árnyékok
nagyon jól demonstrálják,
az árnyék megjelenése a virtuális, a szemfényvesztés nyitánya. Minálunk, az árnyék a perspektivikus térillúzió
és/vagy a sejtelmes megkomponálásának
instrumentáriumába tartozik. A reális virtualizálódásával (a virtuális realizálódásával)
az árnyékolás a látás alapformájává vált, a példákért
nem kell a 3D-be mennünk, elég a síkban maradni és figyelmesebben követni
a „posztmodern” tipográfia tendenciáit.
A
kínai szellemiség számára a reális és virtuális episztemológiai megkülönböztetése
értelmetlen, a németalföldi és metafizikus festők sejtelmessége a nyugati
reprezentáció naturalizmusa úgyszintén. Festészetükben nem találunk nyugati
értelemben vett perspektívát és ami ebben a gondolatrendben a legfontosabb,
árnyékot sem. A mi számunkra az árnyék valamiféle megfoghatatlan köztes fény
és sötétség között, a nem egyértelműségek veszélyes és borzongtató terrénuma:
árny az, aki él is, nem is, tudhatjuk meg Orfeusz és Dante beszámolóiból.
Az élő, akinek nincs árnyéka vagy Isten, vagy istenverte. A kínaiak kevésbé
kategorikusak.
A festészet illúziós stratégiáiról
szóló tanulmányában Gombrich felhívja a figyelmet arra, hogy annakidején,
az indiánportrékat készítő festőknek gyakran kellett szembesülniük
modelljeik értetlenségével. Medvebocs arcát Catlin félárnyékban
festette meg, amit az indiánok azért nehezményeztek, mert úgy vélték az arc
fele hiányzik. A nagyon éles szemű nyomkövetők látási formájától
teljesen idegen volt az árnyék reprezentációs ideája. (A fény esésének megvannak
a sajátos látás formánként változó szabályai. Pszichológusok kimutatták, hogy
a nyugati szemlélők elvárásai szerint a fény felülről illetve balról
esik, előfelvetés, ami a festmények nagy részét szemlélve be is igazolódik.24
Fentről és balról, ez egyben a nyugati írás iránya is.)
Az azonosság elvének problematizálása
nyugaton a filozofikus feladatok közé tartozik. Talán e tekintetben a németek
a legérzékenyebbek, tudniillik nyelvük bizonyos állapota képes előhívni
valamelyik dialektikát, ellentétben például az angolnyelvvel, amely nem támogatja
a jelentésalakulás történetiségét. Az ahermeneutikus angolszász szemléletet
hűen fejezi ki, hogy a sense egyszerre jelent érzéket, érzetet
és jelentést is, to see, jelentheti azt is hogy látni, azt is
hogy érteni. A jelentés az érzetben kostituálódik tehát az angol grammatologikája
szerint, a jelentés története az érzékelésben akár befejezettnek is tekinthető.
A német der Schein ezzel ellentétben a reprezentáció kettős természetének
kifejeződése, mert egy időben jelent fényt és látszatot. Ez a kettősség
a háttere például a fiatal Nietzsche apollóni metaforájának, ami nyelv-
és racionalizmuskritikájának egyik legkorábbi megnyilvánulása.
[c]. Van-e (objeltív) formája az egyensúlyiságnak és sebességiségnek?
„Vannak, akik egy hatodik érzéket
is említenek, de nyilvánvaló, hogy a gyönyörérzékelés, amire utalnak, visszavezethető
a tapintásra, és csak öt érzékszerv az osztályrészünk. Többet nem is tudunk
elképzelni” – írja Voltaire25.
Ahogy a szférák zenéjét sem
hallani, mert születésünk óta szól, úgy a vesztibuláris szenzorok létére sem
tudunk reflektálni, hacsak nem egészen kivételes alkalmakkor. Mostanában ezek
az alkalmak egyre gyakoribbak, minthogy a stratégiai technológiai fejlesztések
szinte kivétel nélkül a nagyobb sebesség elérésére irányulnak. Kérdés, van-e
a vesztibuláris érzékelésnek története, vagy helyes volt Voltaire meglátása
és sokáig csak öt érzékünk volt, a hatodik csak lappangott, tárgyi kultúrája
és kizárólag kortárs fejlemény. Az elkövetkezőkben, egy olyan íráshoz
vetnék fel néhány szempontot, amely az egyensúlyiság és sebességiség retroaktív
megírására vállalkozna.
Amikor megpróbáltam releváns
leleteket keresni, két körülmény tűnt fel. Először az, hogy minden
kultúrkör nagyon konzekvens abban, ahogy megjeleníti (eltakarja) az egyensúlyiságot
és sebességiséget. Másodjára az, hogy a sebességiség és egyensúlyiság mindig
egyszerre válik fontos vagy negligálható, rejtőző vagy explicit
tényezővé, vagyis a sebességiség és az egyensúlyiság többnyire felcserélhető
fogalmak, mert, ahogy mondani szokás, ugyanazon dolog két aspektusa.
A régi görög művészet
formatörténete nagyon plasztikus a tekintetben, miként válik valami a rigurózusan
szakrálisból majdnem naturalistává. Az idő során az ábrázolás egyre decentralizáltabb
és dinamikusabb, de a pátosz, ami a szakralitás felszívódásával rögtön betölti
a spirituális vákuumot, megakadályozza, hogy a szó modern értelmében naturalizmusról
beszélhessünk. A nem statikusan ábrázoló görög szobrok, nem ritkán a mozgásba
lendülés, erőkifejtés előtti egyensúlystádiumot ragadják meg –
gondoljunk például Myron Diszkoszvetőjére, vagy az euboiai
monumentális Zeusz- vagy Poszeidón-szoborra. Amennyiben a mozgássor
már megkezdődött, az ábrázolásból kimaradnak az egyensúlyállapotok közötti
nem egyensúlyi átmenetek. Egy VI. századi attikai kupa távolugrókat ábrázol,
akik súlyokat használnak, a nagyobb lendület végett, de csak azok a mozgásfázisok
vannak megörökítve, amelyekben a test teljes egyensúlyban van. Hasonló képletet
vélek felfedezni későbbi századok alkotásaiban is: A borghezei vívóban,
a Haldokló Galluszban, de a nagyon bonyolult architektúrájú
Laokoon-csoportban is. A görögök nagy mozgáskultúrával és rafinált
térszemlélettel rendelkeztek, és a különféle mámorok avatottjai is voltak
– a dinamizmust nem száműzték a képzőművészetből, de diszharmonikus
vonatkozásait tudatosan kikerülték; az egyensúlyiság és sebességiség szélsőséges
manifesztációit életük más, szintén jól körülhatárolt praxisaiban, ünnepeikben
dolgozták fel.
A
hellenizmus és a rómaiak diadala új léthelyzetet hozott, a pátosz megkopott,
az élet ritmusa felgyorsult, a test pedig könynyebben kerülhetett extrém helyzetekbe.
A sebesség Európában először a rómaiaknál lesz hatalmi kérdés, szemlélet
és stratégia része, írja Virilo, a drokratizmus fogalmának kitalálója26.
Pompeji mozaikjai a klasszikus az egykori göröghöz képest már egészen másmilyen
attitűdről számolnak be. Példának hadd emeljem ki a híres Faun-házában
található Nagy Sándor mozaikot, amelyben az ábrázolás a naturalizmus
határát súrolja, a csatajelenetben a lovak száguldanak, a forgatag artikulálatlan
testhelyzeteket kreál, és ezek kontroll nélkül megörökítésre is kerülnek.
Az erotika mellett a harc a vesztibuláris érzékelés nem elhanyagolandó ősi
formája.
Általában, azt tapasztaltam,
hogy a vesztibuláris érzékelés akkor lendül játékba, amikor a közép (mérték)
útja elhajlani kényszerül. Úgy vettem észre, az, hogy az egyensúlyiság és
sebességiség mentén egy kultúra hogyan határozza meg, hogyan méri ki a normalitást,
erős korrelációban van azzal, milyen az adott kultúra közérzete, látás
formája, milyen a halálképe. A statikus ábrázolások azokra a civilizációkra
jellemzők, ahol az élet a halállal végérvényesen véget ér. Ide tartozónak
látom az egykori egyiptomi civilizációt és a bennszülött amerikaiak nagy civilizációit.
A görögök ábrázolása életszerűbb, szívesen ábrázolnak eszményi mozdulatokat
– bizonyos kvalitások ugyan szükségesek, de a halottakat meg lehet látogatni,
jó konjunktúra esetén, vissza lehet hozni. Dionüszosz, akinek kultuszából
nem hiányoztak az orfikus elemek, ellentmondásmentesen lehet az élet és a
halál istene mégpedig azért, mert a görög panteonból ő a legnagyobb lendületű
létaspektus. Keleten vannak a szédülés legnagyobb kultúrái, itt a formák terén
a lágyabb ritmusok, a körívek dominálnak, eszerint az élet és a halál bármikor
felcserélhetők.
A
Tarot XII. kártyája, az Akasztott ember egy fejjel lefele lógó,
ájult férfit ábrázol. A különféle leírások persze ellentmondóak, de csak miután
megegyeznek abban, hogy a XII. árkán a beavatás útjának anyagi aspektusú határhelyzetét
tárja fel. A keresztény középkor szigorúan nem mozgás- és fejlődéselvű
kánonjai a természetszerűleg a statikus ábrázolás mellett kötelezték
el magukat, és általában, minden vesztibuláris játék, tiltás alá került: a
rítusból, a templomból korán száműzve lett a tánc, a különféle táncos
népi ünnepek pedig többször be lettek tiltva. Ide tartozik, hogy nagyon népszerűek
voltak ugyanakkor a különféle haláltánc ábrázolások, ezek közkézen forogtak,
de templomok falain is megtalálhatók voltak. Az egyház csak kivételes helyzetekben
nem ellenezte a tánc gyakorlását így élt a lehetőséggel, hogy a táncot
egy elrettentő és moralizáló látomással kapcsolja össze; általában, ami
annakidején a középkori képzőművészetben dinamikus volt, az mindig
szörnyeket, monstrumokat, démonokat ábrázolt és az elrettentést, bűnbánatra
preparálást szolgálta. A katolikus egyház lévén a közvetítő ember és
transzcendencia között, egyben minden egyensúlyiság tengelye is. Minthogy
az extatikus praktikák megkerülik a tranzitot, az egyháznak erős morális
kilengésgátlókat kellett eszközölnie.27 Ha a középkori kereszténység
egyensúlyiság formája a vesztibuláris száműzése volt, az örvénnyel való
szembesülés mindig erős halálfélelemmel párosult. A haláltánc a keresztény
középkor egyensúlyiság vízióját tárja elénk, a keresztény lét rendje, hogy
a szédülést a halál követi. Nem véletlen, hogy a Tarotban az Akasztott
embert követő XIII. kártya a félve rettegett kaszás csontvázat ábrázoló
Névtelen kártya. A tánc és a halál nem-kettőssége természetesen
más kultúrákban is megtalálható, de épp a halálfelfogások sokrétűsége
miatt a tánc megítélése nagyon változó. Egyiptomban, ahol a halál kánonja
egyben hatalom kánonja is volt, a halálkultusz pedig a hatalom fenntartásának
kultusza, a templomi tánc, amire rengeteg szabály vonatkozott, a totemek mimetikus
megjelenítésére szolgált, és ha volt is, csak másodlagos lehetett az extatikus
jelleg. A szórakoztató táncok a spirituális hanyatlással kezdtek teret nyerni.
Egyik dialógusában Lukianosz
úgy beszél a táncról, mint szubsztanciáról: „a tánc művészete nem
valami újdonsült tevékenység és nem is tegnap vagy tegnapelőtt, esetleg
nagyapánknak vagy nagyapánk nagyapjának az idejében keletkezett, hanem azok,
akik a leghelytállóbb tanítást közlik a tánc eredetéről, azt mondják,
hogy a világmindenség keletkezésekor született meg a tánc is, mint amaz ősi
szerelem kísérő tüneménye. Mert a csillagok kartánca és a bolygóknak
az állócsillagokhoz való viszonya és ritmikus kapcsolódásaik és mozgásuk harmonikus
rendje ennek az elsőszülött táncnak a példaszerű megnyilvánulásai.”28
Lukianosz
párbeszéde, azon kívül az örömön kívül, amellyel általában a görög szövegek
olvasása jár, két tanúsággal is szolgált. Az egyik, annak nyugtázása volt,
hogy, Lukianosz viszonylag precíz ismeretekkel rendelkezett az indiaiak
táncairól és valószínűleg táncmetafizikájukról is: amit a tánc keletkezéséről
ír akár Shivaról is szólhatna. A másik a tánc és a harc eredetközösségének
felfedése.
Shiva, a teremtő és pusztító istenség legismertebb allegorikus
ábrázolása a táncoló Shiva, kinek tánca kozmogóniai tánc, minthogy „a természet
minden kreatúrájával együtt az ő táncának következményei.”29
Indiában a tánc a jógához hasonló fontosságú spirituális gyakorlatnak számít,
mert egyszerre nagyra becsült extatikus technika és szakrális művészet.
Mint hogy a keleti felfogásban a halál mindig valamiféle megmenekülést jelent,
a tánc is egyfajta halálgyakorlat, tulajdonképpen a szédülés megérintése és
egyensúllyá oldása. Ebből a szempontból, Shiva táncának megfelel a kínai
teremtő-pusztító tao mozgása. A kínai taj chi chuan a vesztibuláris
kultúra egyik beteljesített útja. Benne a klasszikus keleti egyensúlyiság
forma fejeződik ki, amelynek lényege a hullámok megülése (a keleti táncok
olyan haláltáncok, melyek élettáncok is), szemben a klasszikus nyugati formával,
ami a hullámok megtörésében való rendíthetetlenségben áll.
A
táncot általában a mimetikus totemista cselekvésből eredeztetik, persze
kérdés marad, van-e tiszta (érdekmentes) mimézis. Lukianosz szerint Rhea
volt az első aki táncolt, a Zeusz körül fegyveres táncot járó kürészeket
is ő táncoltatta. Mérionész, akit Homérosz táncosnak nevez,
éppen a táncban szerzett gyakorlata miatt kerülhette el könnyedén a feléje
hajított dárdákat. A spártaiak, és ennek később nagy hagyománya lett
„hadba is fuvolakísérettel, ritmusosan, szépen vonultak”30. A háborúskodás a régi görögök természetes
létmódja volt, a harcok végét a dekadencia hozta el. Milyenek lehettek ezek
az előkelő küzdelmek? – a későbbi fejlemények rossz emléke miatt aligha tudunk erről
fejleményt alkotni. A mi szédülési instrumentáriumunk már a CNN Live,
a disneylandi körhinták és a kacsalábon forgás.
A tizenkilencedik században,
párhuzamosan a mítoszok eróziójával, nyilván a vesztibuláris érzékelés
formái is áthangolódnak, mint sok minden más, kifordulnak és elkezdődik
a szédülés és a sebesség immár látványos története. A Verstár –
a magyar Ura klasszikusai CD-ROM segítségével statisztikailag kimutatható, hogy a „szédülés” fogalomcsaládja ugyan Berzsenyi szótárában
is megtalálható, de rendszeres használata csak Aranynál kezdődik
el, és ahogy az idő telik, egyre gyakoribbá válik. A vesztibuláris tudatosodásában
fontos szerepük lehetett bizonyos technológiák, például a távíró vagy az olasz
futuristák egyik eszménye, a versenyautomobil kifejlesztéseinek, – általában az avantgarde az új technológiák mámorában
éget – de legalább annyira fontos,
hogy a fiatal művészek nagyon tudatosan a percepció új formáit keresték.
A látás új formát keresett és részben meg is találta a japán mesterek, például
Hokusai és Utamaro a századfordulón nagyon divatos, banális
témákat feldolgozó, laza kompozíciójú munkáiban. Az egzotikuma fogékony párizsi
közönség akkoriban sokkal nyitottabb volt a keleti művészek irányába,
az impresszionisták műveire, az 1867-es Párizsi Világkiállításon az
Ukyio-e iskolának saját hivatalos pavilonja volt. Az egyensúlyiság
és sebességiség történetében, az impresszionisták közül a legfontosabb alighanem
Degas, aki nagyon büszke volt arra, hogy két új témát fedezett fel
a festészetnek, a balettet és a lóversenyt.
A
kortárs képzőművészetben, a száguldás és a szédülés alaptémák, közhelyei
is kitermelődtek. Ami a kortársakat illeti, Robert Longo 1982-es
munkáját nagyon relevánsnak látom; a Mans in Cities, plasztikusan
szemlélteti azt, amit úgy is nevezhetnék: „postmodern vesztibuláris polgár”. A fotók egy felhőkarcoló tetején készültek,
a művész kérésére a modellek megpróbáltak elszédülni.
Az érzékelés általános vizualizálódása
után a képek gerjesztése az értelemszerű folytatás. A Montparnasse ópiumkorszakával elkezdődött a modern drogfogyasztás mostanra fantasztikus
szubkultúrájának története; a kortárs drogfogyasztás már fokozottan képiesedett
vesztibuláris játék, az érintettek gyakran egyszerre többtípusú kábítószert
is használnak, a mámort megkomponálják, az egésznek van egy bizonyos architektúrája.
A mámor részei a szédülés (ezt a marihuána, hasis vagy ópium váltja ki), a
sebesség (speed vagy amfetamin) és a hiányozhatatlan képek (szere főleg
az LSD). A poszt- vagy hiperérzékelés felől tekintve másodlagos, hogy
a játékos MUD-ra, bunge jumping kötélre vagy éppen fecskendőre
hagyatkozik.
[d.] Egyiptomi formák – aktuális trendek
A köznapi vizualitásban sokkal
gyakoribbak a régi ázsiai, amerikai vagy törzsi afrikai képtörmelékek, mint
az egyiptomiak31. A látás aktuális formái nem kedveznek neoegyiptominak.
Néha egyegy ékszerboltot női fodrászatot egy ismertebb fáraóról neveznek
el, aminek nyílván meg vannak a szükséges külső- és belsőépítészeti
hozományai, de ezek csak kivételek – a gyorségésre szánt konzum kollázsokból az egyiptomi motívumok szinte
teljesen hiányoznak. Ugyanakkor soha nem voltak az egyiptomiak annyira, mondjuk
ki, divatosak, mint most. Mi lehet ennek a látszólag ellentmondásnak az oka?
A kortárs vizualitásban, a naiv két-három sémára visszavezethető reklámozás
mellett kétféle trendet vélek felfedezni. Az egyik az iránytalan káoszé,
a másik a könnyű metafizikáké. Az iránytalan káoszban különféle
eredetű, jellegű és vonatkozású képek kerülnek egy terítékre – az avantgarde precedensek jól ismertek. A hordalékfogás
minősége a találkozás szerencsés kimenetelén múlik. Egyfajta hazardírozásról,
heurisztikus káoszrendezésről van szó: No sense makes sense on MTV.
Minthogy nincs ártatlan káoszrendezés, ha a felvetésre: káosz,
a megoldás: Káosz, a lefolyás pont annyira ideologikus,
mintha a megoldás helyett az állna, hogy Isten, Halál, Szép,
Semmi, vagy bármi más. Ezért az, aki azt hiszi, a töredékes és
heurisztikus képiség maga a teljes szabadság, tévedésben van. Tévedésben van
annál is inkább, mert a képes magazinokban, zenés adókon fogyasztott kollázsok
hatáskollázsok, helyzetefektek, lényegében premeditált véletlenek.
A káosz képisége nyilván azokat
a törmelékeket részesíti előnyben, amelyek könnyen beépíthetők,
átalakíthatók és ezek semmiképp sem az egyiptomi formák. Nehezen tudnánk elképzelni
a dalii bajuszt a louvrei Tutanchamonon. Az egyiptomi ábrázolás merevsége
és lezártsága a cseppfolyós képáradatba feloldhatatlanná teszi. Az egyiptomi
formák letisztultak, ugyanakkor integrálhatatlanok, képletük és funkciójuk
sokban hasonlítható a modern közlekedési táblákhoz: piktogrammikusak és rendet
írnak elő. Ennek megfelelően az egyiptomi ábrázolás kivétel nélkül
en face és oldalnézetből történik (a görög vázafestészet ismerte
a feles negyedprofilt is). A szigorú kötöttségek csak IV. AmenhotepEhnaton
merész reformuralkodása alatt oldódtak fel, de fia Tutanchamon idejében
ismét vissza lettek állítva.
Ha a merevség káosz-játékon
kívül száműzte az ókori egyiptomi formákat, akkor alkalmassá tette őket
arra, hogy egyfajta vulgármetafizikai toposz váljon belőlük.
Luc Besson sztereotípiagyűjteményében, Az ötödik elemben a gonoszt a
piramisokban győzik le, Michael Jackson, akinek minden
megnyilvánulása tünetértékű, egyik klipjében egyiptomi mágust alakít,
a Discovery Channel kiadójának katalógusában32, az ókori
Egyiptomra látványosan több tétel vonatkozik, mint bármelyik más kultúrára.
A példák sokáig folytathatók, de talán ennyiből is bizonyítást nyer,
hogy az ókori Egyiptom piaci sikerrel igazi
kecsegtető árú, könnyű, maximumot a minimumban metafizika. Az egyiptomi formák ott jelennek meg, ahol
alapvető feltétel vagy izgalmas többletet hoz a misztikus remegés, így
a számítógépes játékokban, a fantázia
és szerepjátékokban, a péntek esti sorozatokban de létezik egyiptomi környezetben játszódó pornó CD-ROM is. Ez már nem az egyiptológusok, nem a tudós
írnokok, nem Antonius és Kleopátra Egyiptoma, hanem a misztikáé, az elfelejtett
tudásé, a péntek esti családi borzongásé.
*Az 1998. május 16-án, Nagyváradon a KorKÉPmutatás szimpozion
keretében elhangzott előadás
átdolgozott változata.
1 Oswald Spengler: A nyugat alkonya. Európa.
Budapest. 1995. I. kötet. 18 o. Kiemelés az eredetiben.
2 Példának,
néhány kurrens szlogen: „A szeretet íze”, „Egyszerűen finom”, „Az íz,
ami fogva tart”, „Az igazi”, „Az igazi amerikai íz”, „Csupa öröm az étel”.
3
Mintha a kép, valamiféle korrespondencián keresztül,
alkalmas lenne arra, hogy meghitelezze az ízt. Nem csak az aktuális képeskönyv-szakácskönyvekre
gondolok, hanem inkább, a félkész ételek és édességek architektúrájára. Az
architektúra, az egymásra komponált különféle állagok játékát ígéri, de az
állagok játéka egyfajta halasztás, ízek játékának halasztása.
4 D. Fischer-Dieskau: Ce mi-au povestit sunetele. In:
Lettre Internationale. Editia
română. Nr. 16. 1995. 116. old.
5 Fiedrich Nietzsche:
Ecce Homo. Göncöl. Budapest. 1996. 39–42 old.
6 Wittkower,
Rudof – Wittkower, Margot: A Szaturnusz jegyében. Osiris Kiadó. Budapest.
1996. 20 old.
7 „Annak ellenére, hogy a görögök a matematika és a
mértan szakbájai szerint komponálták meg műalkotásaikat – írja Tatarkiewicz
–, bizonyos esetekben mégis kivételt tettek. Túlságosan kitartóak ezek
a szabálytalanságok ahhoz, hogy ne számoljanak be valamiféle tudatosságról,
szabad döntésről. E tények mögött nagyon tiszta esztétikai intenciók
rejlenek. Egyes kivételezések célja az volt, hogy a formákat a látás igényei
szerint alakítsák. Szicíliai Diodoros írja, hogy ebben a tekintetben
a görög művészet abban különbözik az egyiptomitól, hogy ez utóbbi a látás
követelményeire való tekintet nélkül tartotta be az arányokat.” [Wladyslaw
Tatarkiewicz: Istoria esteticii. I. kötet. Meridiane. Bucureşti.
1978. 105 old.]
8 Burckhardt, Jakob: Despre arta culinară a grecilor din epoca tîrzie. In: Artă şi istorie. II. kötet. Bucureşti. 1987. 90–115.
old.
9 Nem túlzás
kínai étkezési metafizikáról beszélni. Vannak jin és jang
alapanyagok. A jin alapanyagok közé tartoznak a halak, rákok, csigák,
kagylók, zöldségek és gyümölcsök, például a káposzta, paradicsom és a zeller,
bambuszrügy, banán, eper, körte, de a gomba is és a különféle tészták és a
sör is. Jang alapanyagok a különféle húsok, például marha, sertés,
kutya, tigris, a szárnyasok, meg a tojás, a paprika, a csokoládé, a fokhagyma
és hagyma, és a bors. Ugyanide sorolják még a diót, sajtot, babot, a bort
és a különféle szeszeket. Figyelemre méltó, hogy a halat a görögök
sem sorolták a húsok közé.
A kínaiak szerint, a jin ételek hűsítenek, a
jang ételek melegítenek. Metafizikájuk a fogások rendjére is kiterjed,
a savanyú ételeket édesebb követi, majd sós vagy csípős következik, aztán
jön az édes vagy édes-savanyú. Az állagok szerint egy keményebb ételt egy
puha követ, aztán a ropogós, a krémes és a híg. Létezik a fogásoknak egy színrendje
is. Ebben a hagyományban egy vöröses ételt egy zöldes, majd sárgás, majd barnás,
majd feketés követ. Hasonló szabályok vonatkoznak a fogásrendek hőmérsékletére és elkészítési
módjára.
10 „Ha
nem emelik fel az okosakat, / a nép közt rend és béke fakad; / ha nem kell
többé a ritka, drága, / megszűnik a nép kirablása; / ha nem a vágy uralkodik,
/ a nép szíve megnyughatik. / Ezért, a bölcs / a szívet kiüríti, / a gyomrot
teletölti, / a sóvárgást gyengíti, / a csontot erősíti, / hogy az
emberek ne tudjanak, ne vágyjanak, / az
okosak veszteg maradjanak. / A nem-sürgés ez / és rend és békesség
lesz.” Lao Ce: Az Út és Erény könyve. Weöres Sándor fordítása Tőkei
Ferenc prózafordítása alapján. Magyar Elektronikus Könyvtár.
11
A megvilágosodás felé, az első lépést Buddha
az aszketikus tanokkal való szembefordulásnak köszönheti. A Buddhának
tulajdonított egyik beszéd így számol be erről: „Ekkor egy tiszta gondolatom
támadt: [...] »Minden fájdalmas, gyötrő, keserű érzés közül,
amelyet remeték és papok a jelenben átélnek, ez a legnagyobb; tovább nem fokozható.
Mégis e keserves önsanyargatás nem segít hozzá a nemes megismerés és tisztánlátás
földöntúli üdvéhez. Bizonyára más út vezet a megvilágosodáshoz.« [...] Ekkor
ez a gondolatom támadt: »Ezt a boldogságot nem könnyen lehet elérni ilyen
mérhetetlenül legyengült testtel. Jobb lesz ha ismét elegendő táplálékot
veszek magamhoz, főtt rizst fogyasztok.« [...] Amikor ismét elegendő
táplálékot vettem magamhoz, megerősödtem, és minden vágytól
távol, eltávolodásom szülte, elmélkedve elgondolkozó boldog örömben az első
révület állapotába estem.” [Buddha beszédei, fordította Vekerdi József.
Helikon. Budapest. 1989. 16–17 old.] Kitűnik tehát, hogy az étkezés
megbecsülése a buddhizmus egyik alaptanítása. Nem meglepő, hogy John
Cage, a zen egyik legkarizmatikusabb nyugati követője, csodálóinak tiszteletét
és szeretetét nem kizárólag képzőművészeti és zenei alkotásainak,
hanem mikológiai és konyhaművészeti ismereteinek is köszönhette.
12 Lin Yutang:
A bölcs mosoly. Révai. Budapest. 1943. 60–61 old.
13
Axiometrikus ábrázolás: háromdimenziós tárgyak olyan
paralel projekciós szemléletű
ábrázolási módja, amely egy meghatározott szögben ferdén, de torzulásmentesen megrajzolt alaprajzból indul ki. Valamennyi
oldalnézet méretarányos marad, de
az átlós és görbe vonalaik torzulnak. (Forrás: Zádori Anna: Építészeti
szakszótár. Corvina Kiadó. Budapest. 1984.)
14 A fordított perspektíva a reneszánsz perspektíva fordítottja, a párhuzamosak
nem a képben, hanem a szemlélő háta mögött érnek össze.
15
Gorgiász:
A nemlétezőről. In: Bevezetés a filozófiába. Holnap.
Budapest. 1992. 34 old.
16 Idem. 35 old.
17 Peter
Greenaway: A szakács, a tolvaj a feleség és a szeretője (The Cook
the Thief His Wife and Her Lover). 1989.
18 E szöveg írása pillanatáig, tudtommal a Coca
Cola az egyetlen olyan termék, amelynek nagyságrendekben cirkulál true
type font formátumú logója.
19 Két adat
a gazdasági mutatók és a vizualizáltság kapcsolatáról. Világviszonylatban, vizuális stratégiája kapcsán tárgyalt,
a The Coca Cola Company, 1997-ben a második, 1998-ban a negyedik legértékesebb
cég. A Coca Cola Co. forgalma négyszer nagyobb, mint az eladásban őt
követő Pepsico Inc-é. A McDonald’s gyorséttermi hálózat
a világ száz legértékesebb cége között található. Sikerének oka nem az ételek különlegessége,
hanem a nagyon jól megkomponált
környezet – számol be egy olyan felmérés, amelyet több országban végeztek, és amelyben a hangulat és az image sokkal jobb
mutatókat kapott, mint az ételek
minősége. A McDonald’s nagyon tudatos és konzekvens vizuális stratégiával
tartja fenn pozícióit, e tekintetben hadd említsem meg a médiahatalommá vált
Disneyvel kötött szerződést, ami a termékeik kölcsönös
promóját foglalja keretbe.
20 Gondoljunk a Fa legújabb
termékcsaládjára.
21
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa. Budapest. 1993. 475.
old.
22 Leszek Kolakowski: Az ördög. In: Halott világok
– lehetséges világok. Seneca.
Budapest. 1994.
23 C. G. Jung: Gondolatok a jóról és a rosszról. Kossuth. Budapest.
1996. 94. old.
24 E.H. Gombrich: Artă şi iluzie. Meridiane. Bucureşti. 1973. 316–323. old.
25 Voltaire: Érzékelés. In: Az ész vallomása. A Hét. Bukarest.
1990. 128. old.
26 Így nevezi a jelen sebességorientált társadalmát. Lásd: Paul Virilio –
Sylvere Lotringer: Tiszta
háború. Balassi–BAE Tartóshullám. Budapest. 1993. 42. old.
27 Leszek Kolakowski: Religia. Humanitas.
Bucureşti. 1993. 103–112 old.
Ezzel kapcsolatosan a múlt század vége óta több hullámban,
több irányból lettek megfogalmazva nagyon erős fenntartások. A kultúra
folyamatai nagyon összetettek, többszempontú mérlegelést igényelnek, de első
közelítésben nem látok elvetendőnek egy olyanszerű felvetést, amely
a mostani iránytalan szédülésés sebességhisztériát az egykori szelepek szétrobbanásának
tulajdonítja.
28 Lukianosz: Beszélgetés a táncról. In: Lukianosz
összes művei. I. kötet. Magyar Helikon. Budapest. 1974. 740. old.
29
Heinrich Zimmer: Mituri şi simboluri în civilizaţia indiană. Humanitas. Bucuresti. 1994. 146. old.
30 Id mű. 741. old.
31 A görög képzőművészeti alkotások és motívumok kortárs alkalmazásaival
kapcsolatban lásd: Nikolaus Himmelmann: Antichitatea şi viaţa cotidiană modernă: reclama ca produsul „clasic”.
In: Trecutul utopic. Meridiane. Bucureşti. 1984.
32 DISCOVERY CHANNEL SCHOOL EDUCATOR GUIDE & CATALOG, FALL 1988