Szabó Zsolt
AZ ÉLET FOGALMA NIETZSCHE FILOZÓFIÁJÁBAN
Hiába!/ Csak döfj tovább,/ Kegyetlen tövis!
Nem, nem vagyok ebed – csak vadad
Kőszívű vadász!/ Legbüszkébb foglyod,
Felhő mögötti rabló!/ Szólj végre!
Mit akarsz, útonálló, tőlem?
Te rejtett villám! Ismeretlen, mondd,
Mit akarsz, ismeretlen – isten? –
Friedrich
Nietzsche
Zarathustra negyedik részében panaszkodik ilymódon a „szellem
vezeklője” az „ismeretlen istennek”, akit Nietzsche hívott életre az élet
bőségében dúskáló halott isten világába. Az isten saját poklába, az ember
iránti szeretetébe vettetett és az őt helyettesítő emberebb ember,
felszabadult életerejében tobzódva végigtekint saját hiposztázisain, a korábbi,
a transzcendens isten jelenlétével jellemezhető világban elfoglalt
lehetséges léthelyzetein.
Talán ezekkel a szavakkal lehetne a nietzschei élet-fogalom egy értelmezési
kísérletét indítani. Ez az a fogalom, mely Nietzsche egész fogalomrendszerét
áthatja és szükséges szubsztrátumát biztosítja a belőle kinövő eszméknek.
Mert Nietzsche, akire tökéletesen ráillik a „szellemi vezeklő” megnevezés,
állandóan az élet fogalmával viaskodik, mikor megpróbál megbirkózni a szellemébe
bebecsapó villámokkal. Ahogy ő maga is megállapítja, ahol az élet a legsatnyább,
ott tör a felszínre a legnagyobb igazságtalanság, ott merül fel az igény a
legnagyobb erőfitogtatásra. És Nietzsche élete sohasem volt az általa
megkívánt színvonalon. A Zarathustra írásakor életereje már hanyatlófélben
volt, de ugyanekkor jelentkezett szellemi alkotóerejének túlcsordulása is,
annak minden költői, stilisztikai, formai ragyogásával, elméjének teljes
csillogásával együtt. Ezen alkotóerő szükségszerűen vezetett az
általa nem bírt javak és főleg az élet túldicsőítéséhez, felmagasztalásához.
Nietzsche gyötrődött, önmagába rejtette, majd onnan előhívta a „legrútabb”
embert, az élet kincseitől megfosztottat, akinek a nevében (és természetesen
önmaga nevében is) felemelte szavát az élet teljességében való megélésének
értéke mellett. Ezáltal a hérosz, az életerőtől duzzadó uralkodó
árnyékában felhívta a figyelmet a sötét odúban rejtőzködő, visszafojtott
vágyakra, a satnya rab jogaira. „A tragédia születésé”-ben felvázolt dionüszoszi
motívum egy újabb megjelenési formája ez; talán azt kívánja igazolni, hogy
az élet nemcsak szép, harmonikus, hanem a pokol mélyén elrejtett romboló erők
tulajdona is egyben. Az innen feltörő sötét akarat az élet igenlése és
ez magával vonja a hatalom akarását is. Egy ilyen jellegű szemléletmódban
persze fennáll a kettősség, mely azt a paradox következtetést eredményezheti,
miszerint a legsatnyább ember a fensőbbrendű ember. A varázsló panaszdala
Nietzsche saját panasza, kínjai saját benső kínjai, de kínzó és áldozat
itt egy és ugyanazon személy. Szinte kínálkozik a kecsegtető párhuzam:
halott isten helyett fensőbbrendű ember, tehát rejtőzködő
isten helyett rejtőzködő fensőbbrendű ember. Vajon Nietzsche
új értékadási kísérlete a korábbi keresztény értékek fordítottja, az élet
pedig a Megfeszített árnya?
E kérdések megfogalmazásával elérkezünk a Nietzsche
írásait, hangulati elemként jelentkező gondolkodását végigkísérő
alapmotívumhoz: kereszténységés erkölcsbírálatához. Az értékmegsemmisítő
rombolás, a Semmi apologetikája előrevetíti a nihilizmus árnyát; egy
életet dicsőítő gondolkodó célja viszont nem lehet a nihilizmus, így
a fenti kérdések megválaszolása is attól függ, hogy mennyiben tudjuk
biztosítani a hagyományos értékektől, valamint Önértékétől megfosztott
élet újramegtalálását egy teljesen újrateremtett értékszimbiózisban. De
ugyanakkor, mélyebbre ásva, feltárhatunk egy, az írói intencióval kapcsolatos
problémát is. Nevezetesen azt, hogy milyen szinten, milyen mértékben távolodott
el Nietzsche a kereszténységtől, bírálata milyen jellegű és
főleg: vajon nem-e illik rá kritikai hozzáállására az előbbiekben
említett önelrejtés vonása? Vezérfonal lehet itt az élet fogalma, mely egy
ellentétpár megteremtéséhez vezette a filozófust. Ennek segítségével kezeli a
fellépő értékmozzanatokat és építi fel kritikáját. Szokrátészi morál,
keresztény értékrend (főleg annak a pali fordulata), a kanti rendszerrel
fémjelzett modernség mind-mind a décadence által bélyegeztetnek meg, mint
életet gátló tényezők. Az ellenpóluson pedig ott az Antikrisztus, mint
mindenfajta természetellenesség megátkozója.
De vajon nem azért kínozza Nietzschét a dekadencia, mert
ő maga is décadent? Jézus és az Antikrisztus lehet ugyanazon személy?
Vajon Nietzsche csak azért támadja Pált, mert benne felismeri saját
jellemvonásait, melyektől nem bír szabadulni? Talán érvényesíthető
itt az a pszichológiai mozzanat, mely alapján a gátlás leküzdéséhez annak
ellentétébe való átcsapás szükségeltetik. Nietzsche vándor, de egy olyan
vándor, mely saját árnyékát üldözi, s így csak akkor éri el célját, ha
egybeolvad vele. Az ebben érvényesülő dialektika képezheti a
Zarathustrában felvillanó embernek, mint hídnak a képét, hídnak, mely a fensőbbrendű
emberhez kell vezessen. Nietzsche magával vinné útitársnak a túlvilágra
vitapartnereit – Szókratészt, Rousseaut, Spinozát stb. – akik egyben alteregói
is. Az örök élet lényegében tehát nem más, mint az „örök elevenség”. Olyan
próbálkozás ez, amely, miután száműzte a világon kívüli transzcendenciát,
kísérletet tesz valamiféle, az immanencián belüli transzcendencia fellelésére.
Az igazságot teremteni kell, tehát a világot is meg kell hozzá teremteni. Az élet
az egyetlen instancia, melyhez mindentől függetlenül fordulni lehet, tehát
ez nem lehet egyszerű biológiai fogalom. Nietzsche életműve a
transzcendencia mélységeibe való elmerülés tragikus kísérlete. Nem véletlen
megjegyzés az Antikrisztusban, hogy igazi keresztény csak egy volt, aki átélte
a hirdetett gondolataiból fakadó szenvedéseket. A kereszténység tehát életmód,
egzisztenciális helyzet, úgy, ahogy ezt az egzisztencia-filozófusok próbálták
megragadni. A Nietzsche által hiposztazált lehetőség talán egyetlen az
élet autentikus megélésére, az örök visszatérésből adódó pesszimizmus
leküzdésére.
Látnivaló tehát, amint azt Heidegger is felismerte, hogy a Nietzschével való
foglalkozás a filozófia alapkérdéseivel való foglalkozást jelenti. Mivel kései
korszakában Nietzsche szemléletmódja az esztétikumtól a történelmi személyiségek,
a történelmi hatás felé fordul, életművét úgy kell értelmezni, mint az
első születendő életfilozófiát. Az abszolút szellem önfejlődéseként
értelmezett történelem hegeliánus szemlélete helyett Nietzschénél a világfolyamatba
aktívan beleavatkozó erős egyéniségek hatása érvényesül – innen az emberfeletti
ember iránti igény. A szubjektív élmény válik meghatározóvá, s ezért az eszménykép
is szubjektív, folytonos alakulásban lévő valami lesz; így a Nietzsche
által leírt hozzávezető utak is csak eszközök. Nietzschének is feladata
a világ leírása, de ebben a tudományosság igényével fellépő fenomenológiai
módszer nem vezethet eredményre, hiszen az életnek az a teljessége, amely
Nietzschénél megjelenik, nem engedi meg egyetlen mozzanat kizárását sem. Nietzsche
filozófiája nem a zárójelek filozófiája; szenvedés ez, amely nem tűr
el határokat, nyelvi korlátokat, hiszen a mélységekben dübörgő hang,
az alvilág zenéje szólal meg benne. Művei megengedik a másodlagos olvasatot,
azt, hogy valóban szétáradó, történelemformáló legyen páratlan gondolatgazdagsága
és mélysége. Lehetőség ez egy olyan új emberi species megjelenésére,
mely az élet számára tartja fenn a filozófiai primátust.
A megteremtett sajátos élethelyzet azonban több
kiindulópontot is kínál. Új életmódokat teremtő viaskodás ez saját
alkotóerőnkkel. De az erős egyéniség szabad szellemeket is
feltételez, ez pedig az öniróniáig eljutó kritikát. Ebben a helyzetben a
jellemző cselekvési aktus nem pusztán a dolgok „történni hagyása”. Az élet
bőséges túláradásának folyamata nem állítható meg, de a fensőbbrendű
embert hatalomakarásának szükségszerű volta gátolja féktelen szabadszelleműségének
érvényesítésében. Az élet ilyetén való megélése tánchoz hasonlítható, melyben a
lépések a zene (tehát külsőleges) ritmusának vannak alávetve. A tánc
egyfelől a féktelen tobzódás, másfelől viszont a mégoly csekély, de
mégiscsak tényleges valamihez való táncolás szimbóluma. Az „Ötödik evangélium”
egyben az apokalipszis analógiája is lehetne. A hét pecsét feltörése a föld
titkainak a feltárása, de lehet hogy pusztán az isteni kockavetések bilincsének
a kioldása. Olyan ítélet ez, melyet a halott istent hirdető ember mond ki önmaga
fölött: az örök visszatérés jeggyűrűje, annak a kimondása, hogy ennek
a transzcendenciától megfosztott életnek halála az örökkévalóság.
Ennek a titoknak a megsejtése eredményezheti a jó és rossz
elvetésének, a morálfelettiségnek a gondolatát. A morál megköti, szabályozza,
megszokottá teszi az életet, és ezzel felőrli annak elevenségét. A
történelmi időben elhelyezett keresztény eredetmítosz elvetése, az örökkévalóság
kitüntetett pontjainak megszűnésével, örök körforgást eredményez. Az
örökkévalóság biztosításának egyetlen lehetősége az örök visszatérésnek,
mint sejtésnek, felismerésnek a tudatosítása. Az örök visszatérés
szószerkezetnek ilymódon mindkét tagja értelmezhetővé válik és pozitív
szerepet nyerhet. A tudatosítás egyben a megismerés: „Az élet a megismerés
eszköze”. Nietzsche számára az élet a megismerő ember kísérlete, kísérlet,
mely elvégzésére csábít. Nem az ágyhoz kötött beteg kísérlete ez, sem pedig a
leláncolt rab szökési törekvése, hanem a csapongó, kalitkába soha be nem zárt
madárka szabadulásra irányuló önkísértése. Mert a veszélyesen élő emberek
az igazi előkészítők; ők a hegyi utak kalauzai, a megfeszített
áldozatok, ők a hidak, melyek felrobbantanak, kizárva ezzel a visszatérés
lehetőségét.
A nietzschei életmű egy másik értelmezési keretlehetősége a dolgokban
rejlő lényeg és változás. Szókratész és Hérakleitosz áll itt szemben
egymással, a dráma a tragédiával. A kultúrkritika így fordul át racionalizmus-kritikába,
a fausti ember kiélezett kérdésfelvetésébe. Nietzsche önmagával való polemizálásának
kísérlete ez, hiszen számtalan helyen kiáll a racionalizmus, a tudományosság
igényének fontossága mellett. A racionalizmus létjogosultságának kérdése úgy
vetődik fel, mint az önmaga céljától elforduló, saját magára szankciókat
kiszabó értelemfunkció problematikussága. A kialakuló racionalizmuskép az
önmaga farkába harapó kígyó, képviselője pedig Szókratész, aki daimononjával
együtt bálvánnyá emelte saját életaszkézisét. Az aszkézis azonban kétértelmű,
hiszen semmiféle instancia által el nem dönthető, hogy a racionalizmus,
azaz a világtól való teljes elvontság, avagy a logika, a ráció teljes elvetése,
azaz az élethez való fordulás a nagyobb aszkézis. De Nietzschének alapvetően
nem is ez a szándéka; szerepe inkább abban állt, hogy a pszichológia felszínes
vizeit a mélyről jövő iszappal zavarossá tegye, hogy ezáltal láthatóvá
váljon az, amit Augustinus az ember feneketlen mélységeinek nevez.
Az élet nem a külső
történelem, hanem valami, a belső emberi pillanatképekből, sorsokból
összeállt állag. Nietzsche történelemképe ez, szubjektív és távolról sem
abszolútumra törekvő. Az ember kétségbeesését, valamint annak emberfeletti
erejével történő leküzdését revelálja. Mert a nietzschei élet mindenképpen
megnyilatkozás, megnyilatkozás egy, a bensőben rágó, fájdalmat okozó beteg féregről, mely az emberi
élet borzalmait szüli. Éppen ezért, ha nem is minden szempontból indokolt és jól alátámasztott, de
mindenképpen érdekes
Nietzschét végletei felvázolásával és a köztük bejárt út segítségével értelmezni.
Az egyéni, megélt életnek és az életmű alkotójának e kissé önkényes, de a
szellem rezdüléseit követni kívánó összekapcsolása megértetheti azt, hogy miért leselkedik szükségszerű
veszélyként a művész-alkotóra a jeges hegycsúcsok feletti hegyvidéki
éjszaka, amely persze meghozhatja a csendes derű mennyországát is. Így mindenképpen előnyt
jelent, hogy a fensőbbrendű ember önmaga mondja ki saját ítéletét, helyezi magát
apokalipszis alá, s így válik az élet teljes jogú
apologétájává:
„Utolsó bűnömre? – kiáltá Zarathustra és indulatosan kacagott tulajdon
szaván: mi tartatik még fönn számomra utolsó bűnömül?
– És Zarathustra mégegyszer elmélyede magába és ráüle a nagy kőre és
tűnődék.
Egyszerre fölugrék: –
Részvét! A fensőbbrendű ember iránt való részvét! – kiáltá és orcája
érccé változék. No hát! Annak – ütött az órája!
Szenvedésem és részvétem – ki bánja? Avagy boldogságra törekszem? Művemre
törekszem!”