Szia,
Heidegger
SZERBHORVATH
GYÖRGY
1992 őszén szereltem le a jugoszláv hadseregből, és nem voltam valami
ragyogó állapotban. A katonaságban nemcsak konzerveken éltünk, de pszichoszedatívokon
és – ami még rosszabb – elég naturalista élményeken is. Alig egy hetet maradtam
itthon (Kishegyes, Szerbia), és felutaztam Pestre, úgynevezett tanulmányokat
folytatni, felkészülni az egyetemi felvételire. S noha szociológiára jelentkeztem,
a filozófia akkortájt még jobban érdekelt. Az első könyv, az első
komolyabb könyv, aminek kábé egy hónappal leszerelésem után nekiültem, Heidegger
Lét és idő-je volt. Saját könyvtáram része volt már 1990 óta, Szegeden
vettem a bejegyzés szerint november másodikán, de ha kezemben volt is, különösebb
benyomást nem tett rám, fogalmam sem volt, mi az a Heidegger, a lét meg az idő.
Aztán, grafitceruzával a kezemben, nekiveselkedtem. Ha jól emlékszem, vagy másfél
hónapba telt, míg átrágtam magam rajta. Súlya a grafitportól duplájára nőtt.
Szinte a Bibliámmá vált. Ma azért megkérdőjelezem, hogy érthettem-e belőle
bármit is, mert ma se nem emlékszem a mondandóra, se nem érdekel. A divatos
frázisok ugyan máig bennem ragadtak, főleg a Sein zum Tode, ez mindig nagyon
tetszett, voltaképp még értek is belőle valamit, meg egyezek is, de a kézhezállóság
meg a kéznéllévőség meg a többi szarás, nos, nem tudom, akkor mit zabáltam
rajta. Ma Heideggert, aki után egy teljes háborús és háború utáni generáció
loholt, és akit már életében elhalmozott visszataszító, bornírt disszertációival,
mindig csak a schwarzwaldi háza padján ülve látom, mellette asszonya, amint
perverz kötőőrjöngésében szakadatlan gyapjúzoknikat köt urának saját
heideggerbirkáiról enkezével nyírt gyapjújából. Heideggert képtelen vagyok másként
látni, mint schwarzwaldi kerti padján, mellette asszonya, aki egy életen át
totálisan uralkodott felette, aki összes zokniját kötötte és sapkáit horgolta
és kenyerét sütötte és ágyneműjét szőtte, még szandáljait is maga
suszterolta össze. Heidegger egy giccsfej...1 De az még semmi,
hogy a Lét és idő-t úgy babusgattam, mint egy csajt (és ami még rosszabb:
a csajok helyett), de írni is elkezdtem, ilyen heideggeriánus nem-tudom-már-miket,
eszmefuttatásokat, cetlikre, össze-vissza lapokra, kitépett akármikre, buszjegyekre,
ezzel is imitálva, hogy nekem már közöm van a filozófiához, ez már komoly dolog,
én meg komoly ember vagyok. Mi több, egyik haverommal, aki éppen filozófiát
tanult (ma számítógépes szakember, és abszolúte nem foglalkozik filozófiával,
értelemszerűen Heideggerrel meg végképp nem), levelezésbe is fogtunk, egzisztencializmus,
Sein zum ehhez meg amahhoz, ontológia, fenomenológia. Szerintem én semmit sem
értettem az egészhez, ebben biztos vagyok, igaz, írni már akkor is tudtam, és
ahhoz esetleg eléggé meggyőzően, hogy mondataim olyan mondatoknak
tűnjenek, amelyek mondanak is valamit; ma biztos vagyok benne, hogy az
egész részemről egy nagy humbuk volt, meg sem merem nézni azokat a leveleket,
jegyzeteket, elszörnyednék, elszégyelném magam, pedig be kell vallanom, hogy
Heidegger végül is meggondolkoztatott, akármennyire is fals, hibás módon gondolkoztatott
meg, és akármennyire is utálom ma őt meg az egész nyavalyát, mégis hálával
tartozom a Heidegger-iparnak, a Heidegger-üzemnek (ahogyan Weber nyelvén mondhatnánk).
Ténylegesen Stifter újra és újra csak Heideggerre, erre a nevetséges, kispolgári,
térdnadrágos nácilócira emlékeztet. Ahogyan Stifter a legarcátlanabb módon elgiccesítette
a magas irodalmat, ugyanígy elgiccsesítette Heidegger, a Schwarzwaldfilozófus
Heidegger a filozófiát. Ezen azonban valahogyan túl tudom tenni magam,
nekem Heidegger azért kellett, hogy elinduljak, nem pedig azért, hogy értsem,
hogy csodáljam, hogy higgyek neki, hogy építkezzek belőle. Szerencsére
ez az egyoldalú szerelem nem tartott túl sokáig, mert felfedeztem magamnak Habermast
meg a német szociológiai tradíciót, ami sokkal izgalmasabbnak tűnt, az
irodalomról nem is beszélve most. De Heidegger arra jó volt..., vagyis nem is
Heidegger volt a jó, hanem a Heidegger-diskurzus, hogy meg- és belássam, mennyire
hülye vagyok, és hogy mennyi mindent meg kellene tanulni. Noha Heidegger
keresztül-kasul szellemtelen, híján a fantáziának, híján bármifajta érzékenységnek,
ősnémet filozófiakérődző, folytonosan vemhes filozófiatehén,
aki évtizedeken át legelt a német filozófián, kacér lepénykéket hagyva maga
után Schwarzwaldban. Heidegger úgymond filozófiai házasságszédelgő volt,
arra mégis jó, hogy az ember rajta keresztül bevezesse magát a filozófia
világába, az okosnak tűnő emberek világába. Egyszer, 1993 tavaszán
még Szegedre is leutaztam két hétvégére, mert már említett fil.szakos barátom
örömmel újságolta, Vajda Mihály Heideggerről fog szemináriumot tartani.
Rohantam az első vonattal Szegedre, és habár nem sokat értettem a tárgyból,
erőt mégis merítettem belőle, arra, hogy olvassak és tanuljak. Vajda
Derrida: Heidegger és a kérdés c. könyvéről tartott szemináriumot,
amely Heidegger náci kapcsolataival is bőven foglalkozik; én magát a könyvet
megszerezni sem tudtam, csak annyit tudhattam róla, amit az órákon hallottam,
és mondanom sem kell, ma már az égvilágon semmire sem emlékszem. Egyszer szóltam
bele a beszélgetésbe, valami olyasmit vetettem közbe, hogy a musztángok is ismerik
az öngyilkosság fenoménjét, tehát nemcsak az emberek, de hogy ennek mi köze
lehetett a Heideggerkérdéshez, tényleg fogalmam sincs, gondolom, össze-vissza
beszéltem, de persze akkor is éreztem, mikor elhallgattam, hogy hülye vagyok.
És ha az ember hülyének érzi magát, hülyének meri érezni magát, tanulatlannak,
butának, akkor az mégiscsak jó, van honnan elindulnia. Így indultam el én is,
és nem mintha nem tudom én hova értem volna el, valahová mégiscsak, és Heideggernek
ebben nagy szerepe van. Persze szégyenlősen emlékszem vissza, ahogyan az
ember szégyenlősen emlékszik vissza az első csókra is, ha az eléggé
félresikerült. Szóval valahogy így állnak a dolgok. Amikor a Vajda-féle szeminárium
tartott, és melyen inkább Vajda nyűgözött le engem, mintsem Heidegger (főleg,
hogy Vajda – a Lukács-tanítvány Vajda – még sört is fizetett nekünk, és egyszerű,
de kellemes kocsmai beszélgetést folytattunk), szóval ezidőtájt Magyarországon
sorra jöttek ki a Heidegger-irományok, úgy könyv formájában, mint a folyóiratok
hasábjain. Amelyik lap nem hozott valamit Heideggertől, az a szemünkben
nem is számított folyóiratnak. Ha folyóirat, akkor Heidegger, ez volt a jelszó.
Közbe kell vetnem, hogy ekkoriban indult be a Thomas Bernhard-nagyüzem is, ha
folyóirat, akor Bernhard, ez is egy jelszó volt, könyvei sorban jelentek meg,
nagy örömömre, igaz, én már katonakoromból ismertem Bernhard pár munkáját, mert
szerbre sokkal korábban fordítani kezdték műveit, ahogyan Heidegger sem
volt sose tabu Jugoszláviában. De a Heidegger-divat Magyarországon, és főleg
az, hogy Heidegger náci-múltja került az érdeklődés homlokterébe, mégsem
tekinthető véletlen eseménynek, mégsem írható pusztán annak számlájára,
hogy korábban ideológiai okokból nem alakulhatott ki Heidegger-kultusz Magyarországon,
hanem közrejátszott itt az is, hogy a múltat át kellett értékelni, hogy így
fejezzem ki magamat. Heideggert még ma sem látják teljességgel át, és bár
a heideggertehén lesoványodott, a heideggertejet mindmáig fejik. Heidegger kirojtosodott
térdnadrágjában hazug todtnaubergi gerendaháza előtt, már csak a lelepleződés
nekem, fekete schwarzwaldsipkájában a kispolgáragy, amelyben végül is újra meg
újra csakis német gyengeelméjűség forrott. Sok komcsi és félkomcsi
számára ugyanis nagy elégtételt jelenthetett, hogy századunk egyik legnagyobb
filozófusa sem tudott ellenállni a gonosznak, hogy ő sem látta a náci totalitarizmus
voltaképpeni milyenségét. És ekkor elkezdődött a nagy méricskélés: a 1933-as
rektori beszéd („A német egyetem önmegnyilatkozása”; ez is megjelent magyarul
1992-ben) az igazi Heidegger, vagy pedig a nevezetes Spiegel-interjú
Heideggere az igazi Heidegger, amiben Heidegger szépen kimosta magát. És méricskéltünk:
ha valaki a gáton lapátolt a náci éra vége felé mint áldozat, akkor ezzel felmentődik-e
ama felelősség miatt, amit viselnie kell a náci éra elején mondott idiotisztikus
náci-beszédei miatt. Igen vagy nem, lapátolt, tehát nem, a lapátolás nem áldozatiság,
tehát igen, igen, nem, igen, nem, ment a diskurzus. És az ember maga is méricskélni
kezdte saját magát is, a magyarországiak egy része amiatt, amit a szoci érában
tett vagy nem tett, én meg például azért, amit a jugoszláv hadsereg tagjaként
tettem vagy nem tettem. Ezért jött talán annyira kapóra Heidegger. Okos ember
ne menjen a jégre; okos ember is lehet náci; egy náci is lehet illedelmes, mégse
erényes; a filozofálás és a demokratikus gondolkodásmód nem jár együtt; mindenki
tévedhet; mindenki tévedhet, de ha egy filozófus téved, ráadásul ekkorát, akkor
el kell-e vetnünk filozófiáját is; náci beszély-e a Lét és idő; nem is
volt náci Heidegger, ő nem is úgy képzelte, hanem amúgy; ment a diskurzus
Heidegger nácizmusáról, közben a diskurzus résztvevőinek egy része mindenképpen
saját magára gondolt, arra, hogy lemoshatja-e magáról korábbi bűneit, hogy
az elkövetett hibákért való meglakolás, a szégyen hogyan kerülhető el,
miként lehetne győzedelmesen kikeveredni az ügyből, valahogyan úgy
győztesként, ahogyan Heideggernek sem ártott meg a dolog, karrierje tovább
ívelt a háború után is, budoárfilozófus lett, kedvenc, hivatkozott és elismert
szerző, pedig milyen gané náci volt ő is, gondoltuk sokan. Én azonban
sokáig el sem hittem Heidegger náciságát, kerestem a mentőövet, találni
is véltem, ma azonban biztos vagyok nácizmusa átéltségében, abban, hogy lelke
mélyén náci volt. Lejáratottabb filozófust nem ismerek nála. Heidegger el
van intézve, ami a filozófiát illeti, holott tíz éve még ő volt a nagy
gondolkodó, ma már csak úgyszólván pszeudointellektuális háztartásokban, pszeudointellektuális
társaságokban kísért, természetes álságosságukhoz hozzáadva a magáét, a művit.
Hirtelen mindenhol Heidegger került a középpontba, bemarta magát a középpontba,
mindenhol róla beszéltünk, és pszeudointellektualizmus ide vagy oda, az ember
mégis emberebbnek érezte magát, éppen azért, mert a Heidegger-ügy kapcsán demokrácia
és totalitarizmus, filozófia és demokrácia, filozófia és totalitarizmus kérdése
került terítékre, és erre azt mondani, hogy ez semmi, azért igazságtalanság.
Ami számomra, ami magamban mint tanulság leszűrődött és megmaradt,
az egy elég egyszerű mondat: tudás és demokrácia nem járnak együtt. Abból,
hogy gondolkodsz, hogy sokan gondolkodnak, hogy tudsz, s hogy nő a tudás
mennyisge, még véletlenül sem lesz demokrácia, ilyen recept nincs, sőt
mi több, minél kevesebb gondolat, annál nagyobb demokrácia. Gyerekes, de igaz,
talán igaz. Ahogyan az is igaznak tűnik, hogy a Heidegger-féle utángondolkodóknak,
a Heidegger-féle elmélkedőknek, filozófusoknak mindig nagyobb az esélyük
arra, hogy kibeszéljék magukat a legkellemetlenebb helyzetekből is, hogy
elhitessék másokkal, hogy az ő múltjuk tiszta, az ami meg piszoknak látszik,
meg nem is piszok, csak annak tűnik, mert ők már akkor is... Végül
is a Heidegger-kérdésben előkerülő argumentációs logika kezdett el
érdekelni, és ez indított el arra az útra, hogy manapság behatóbban foglalkozzam
avval, miképpen mentegetődznek in concreto errefelé az öregemberek, a nagy
irodalmárok, nagy gondolkodók, akik mindegyike, legalábbis a legjava, büdös
kommunista volt, nagy jugoszláv baloldali alak, aki hitt Titó bácsinak, aki
hitt a szebb és boldogabb jövőben, aki építette saját karrierjét, építette
vikendházát a tengerparton (lakást építeniük nem kellett, azt kaptak az államtól),
és most, hogy kissé, ha nem is annyira, mint a többi posztszoci országban, változott
a helyzet, hogyan állítják ki saját bizonyítványukat, ez kezdett el érdekelni.
És én itt, Vajdaságban igyekeztem egy ilyen Heidegger-ügyet csinálni, igyekeztem
előmozdítani annak ügyét, hogy átbeszéljük ugyanazokat a dolgokat, amelyeket
átbeszéltek valamelyest Magyarországon is (ha nem is nagy eredménnyel – de ezt
mérni úgyse lehet, ne feledjük!). Hogy nehogy az áldozatokat nyilvánítsák ismét
bűnössé, a bűnösök meg áldozatokként állíthassák be magukat, ahogyan
az végbemegy mind a mai napig is itt, vajdmagy körökben; hogy nehogy már az
ex-komcsi vezető most azt szajkózhassa, hogy ő már akkor is a magyar
ügyért dolgozott, és nem is volt komcsi, hanem igazi magyar volt ő. És
azt kell látnom, hogy ezek az emberek simán megússzák az ügyet. Ahogyan Heidegger
vásári kókler a filozófiában, aki csakis lopott holmit vitt a vásárba, minden
ami Heideggertől való, másodkézből való, az utángondolkodó prototípusa,
akiből a saját gondolatokhoz hiányzott ténylegesen minden, de minden;
szóval ugyanígy ezek a vajdmagy nagy emberek is nagy nullák, korábban Magyarországon
is úgy tűnt, hogy nagy és igaz emberek ők, de nem azok, ebben biztos
vagyok. Ahogyan Heidegger a század legelkényeztetettebb német filozófusa,
egyidejűleg a legjelentéktelenebb, ugyanígy egy halom vajdmagy
szerző, irodalmár, szabadúszó gondolkodó is igen el lett kényeztetve a
szoci rendszerben, de most, hogy ma már nem az a szoci rendszer van, rögtön
kiderült, mennyire jelentéktelenek ők úgy a jugoszláviai kultúrában, mint
az egyetemes magyar kultúrában. De ahogyan Heidegger, ők is ragyogóan el
tudták adni magukat. Heidegger a németek papucs- és hálósipkafilozófusa,
semmi egyéb, és a vajdasági magyar kultúra tragédiája is az, hogy
akiket a legnagyobb ászokként állítottak be a kulturális életben, azok dettó
papucs- és hálósipkafilozófusok, marionettbábuk, akik szintén abban a hitben
halnak majd meg, akárcsak Heidegger, hogy valami nagyot tettek le az asztalra,
amiért az utókor hálája mindig kísérni fogja őket, amiért hírnevük sose
fog elhalványodni, és az örökkévalóság részévé válnak. Ahogyan elég volt
egyetlen heideggeri sor a mélységes undorhoz, ugyanígy elég egyetlen
egy sort elolvasnom ezektől a nagy vajdmagy szerzőktől, hogy
mélységesen megundorodjam, ha nem is tőlük, de az általuk konstruált valóságtól
mindenképp, bár az az igazság, hogy nem e Sein zum Undor-ban telnek napjaim,
nagyszerűen túl tudom tenni magam ezen, és az apró örömöknek és egészen
más témáknak élek inkább, mással foglalkozom és másképpen, és egyszerűen
nem érdekelnek, ahogyan Heidegger sem érdekel már. Jobb kocsmában ülni és kocsmai
sportokat űzni, jobb a parasztok nyavalygásait hallgatni, jobb a legbutább
lányokkal is beszélgetni, és mégjobb csak úgy udvarolgatni, bele a semmibe,
mint az ilyesmivel folytonosan törődni; megpróbálok normális életet élni,
hogy nehogy elhülyüljek mint ők; megpróbálok mindent mérlegelni és semmibe
sem hirtelen belevágni, hogy aztán később meg kelljen bánnom, hogy mentegetődznöm
kelljen, mosakodnom, magya rázkodnom. Megpróbálom rendbe szedni az én privát
életemet, és lehet, hogy Heideggernél is az a kulcs, hogy ez nem sikerült neki,
nem tudom, nem ismerem a biográfiáját, nem is érdekel, ezt csak úgy mondom,
mástól hallottam. A szerkesztő, hogy felkért, írjak már valamit lapjába
e kérdésről, megemlítette, hogy a Lét és idő-ben csupán egyszer szerepel
a szeretet szó; az előbb pedig egy teológiát hallgató barátom (a Józsi),
miután ezt a momentumot elmondtam neki, azt állította, hogy az Ószövetségben
is csupán egy-kétszer szerepel ez a szó (így, ebben a formában) – nos, nem tudom,
minkettőnek igaza van-e, vagy éppenséggel egyiknek sincs igaza, a lényeges,
hogy természetesen lehet akörül matatni, Heidegger életművére, elhülyülésére
a náci éra előtt és alatt mennyire hatott ki a nő-ügye, a nő-ügyei,
a felesége, ami(k)ről/akiről egy fikarcnyi információm sincs valójában.
Mégsem lehet merő véletlenség, hogy Heidegger, akárcsak Stifter, elsősorban
begörcsölt nőszemélyek kedvence volt és maradt, miként buzgólkodó apácák,
s ápolónők falják Stiftert, akár a tejbepapit, falják Heideggert is. Heidegger
még ma is a német nővilág kedvence. Heidegger nőfilozófus, a német
filozófiai étvágy számára különösképpen alkalmas menzafilozófus, egyenesen a
tudósserpenyőből. Persze lehet ekörül matatni, végül is
Nietzschét is egyetlenegy félrekúrás, minek során szifiliszt kapott, s amibe
végül bele is rokkant, térítette úgy és arra a filozófusi pályára, ahogyan és
amelyre került; aztán az is biztos, hogy Peter Handke éppen akkor írta legszerbpártibb
propagandaművét úgy 1995 tájt, amikor (tán újra) megnősült, és a nászútja
valójában a fasiszta Szerbiában volt, persze, Freud óta minden a farok körül
forog, és hogy alpárian szellemeskedjem itt, már ha ez szellemeskedés, azt kell
mondjam, Heideggert is az foglalkoztatta, hogy időben (minél hamarabb,
minél gyakrabban) belespriccelje a lét abba a kis micsodába; nem tudom,
ebben én így nem hiszek, ez vulgárpszichoanalitikus nyavalygás és így tovább,
de az életét, azt rendesén elbaszta végül, mert Heideggernek udvartartása
volt Todtnaubergben, és elvárta, hogy szakadatlan szent tehénként tiszteljék
filozófiai schwarzwaldpiedesztálján. Még egy híres és rettegett északnémet folyóiratszerkesztő
is nyitva felejtett szájjal, áhítattal térdelt elé, mintha a lemenő nap
sugarainál Heidegger a szellem oltáriszentséget osztogatná, és nekem
ez már untig elég, hogy elfelejtsem Heideggert, engem ő abszolúte nem érdekel
már, szép volt, jó volt, de rossz rágondolni, erre az egyetemi professzora,
ahogyan elmenekül, illetve úgy teszi, mintha elmenekülne az erdőbe, a magányba,
hisz ő filozófus vagy mi a franc, és verseket is ír, jézusmária, azok a
versekmindenél beszédesebbek, olvashatatlanok, szóval engem már az egész nem
érdekel, szia, Heidegger.
1 A dőlt betűs idézetek Thomas Bernhard Régi mesterek
c. művéből származnak (Budapest: Palatinus, 1998).