A könyv mint
metafora Novalisnál és Borgesnél*
WEISS JÁNOS
Modern korunkban a
könyvekről általában a tartalmuk alapján szoktunk beszélni. S ha
néha mégis általánosságban beszélünk a könyvekről, akkor sem kimondottan
rájuk gondolunk, hanem inkább az írásra, a szövegre és a megértésre. Az a
tény, hogy a könyvnek valamikor önmagában megálló jelentősége volt, hogy utalt
valamire és képviselt valamit (vagyis metaforikus
jelentősége volt), ma már eszünkbe sem jut. Ezt a változást talán úgy
írhatjuk le a legplasztikusabban, ha azt mondjuk, hogy a könyv kultikus tárgyból
használati tárggyá alakult át. S az átalakulás alapja minden bizonnyal a
technikai sokszorosíthatóság (a könyvnyomtatás, majd a fénymásolás) felfedezése
volt. Walter Benjamin nyomán megkockáztathatnánk azt a tézist, hogy a modernség
egésze leírható a könyv auravesztésének folyamataként.1
Bevezetésképpen ezt az auravesztést szeretném röviden (és kicsit
közelebbről) szemügyre venni.
A hagyományos társadalmakban a könyvet (melyet kézzel írtak és másoltak)
még körüllengte valamiféle titokzatosság; a könyvekkel foglalkozó emberek
szent életű embereknek számítottak, aki ket a köznép különös titkok tudóinak tekintett. Mindenekelőtt rájuk
vonatkozott az írástudók elnevezés, amely magában foglalta a könyvek
íróit, másolóit, fordítóit, értelmezőit és olvasóit. Nemcsak az írástudók,
hanem a köznép is úgy gondolhatta ebben az időben, hogy az emberiség
tapasztalata a könyvekben csapódik le, s ezért a történelemnek nincs is más
célja, mint a könyvek létrehozása. Az Odüsszeiában Trója eleste
után az öreg jós így szólt Odüsszeuszhoz:
Ezt biz az istenek intézték így,
szőve a vészt a földilakóknak, hogy legyen ének a messze jövőben 2
A technikai
sokszorosíthatóság korában a könyv már nem a történelem legmagasabbrendű
célja, hanem maga is beépül az emberi tevékenységek kontextusába. A figyelem
ilyen körülmények között a könyv technikai előállítására és annak
„használati módjára” irányul. A könyveket (nagy mennyiségben) már nem (csak) a
kolostorok őrzik, hanem bevonulnak a polgári lakásokba is. A könyvek nem
puszta dísztárgyak, amelyeket ünnepi alkalmakkor elő lehet venni, vagy
mutogatni lehet a vendégeknek, hanem arra szolgálnak, hogy az emberek használják
őket. Ennek az átalakulásnak a „csúcspontja” – amely egyébként minden
használati tárgyat utolér – a kiselejtezés és a megsemmisítés. A könyv modern értelmének
csúcspontja (és egyúttal karikatúrája) a könyvek megsemmisítésének bemutatása.
Ennek legszebb leírása Hrabal nevéhez köthető: „Harmincöt éve préselek
(...) könyveket – mondatja egyik hősével –, harmincöt éve kenem magam
össze betűkkel, úgyhogy hasonlatos vagyok a lexikonokhoz, melyekből (...)
legalább harminc mázsát préseltem össze. (...) Akaratom ellenére lettem hát
bölcs, és most látom, hogy agyam egyenlő a hidraulikus prés feldolgozta
gondolatokkal, az ötletek báláival.”3
A fentiekben némileg
sarkított szembeállítás érvényessége azonban mégsem kizárólagos. Vannak ugyanis
olyan modern szerzők is, akik nem egyszerűen eltaszították a
könyvekben rejlő szentséget, hanem megpróbálták ábrázolni
(vagyis belülről megmutatni) a könyv metaforikus jelentőségének
hanyatlását. Dolgozatomban ebből a szempontból fogom reprodukálni (és
egymással összevetni) a „korai modern” Novalis és a „kései modern” Borges elképzeléseit.
A könyv és az élet
A hagyományos
társadalmakban a könyv az élet metaforája volt; még ma is ismert a
közmondás: Az élet olyan mint egy (nyitott) könyv. A modernitás
körülményei között viszont a könyv már nem jelképezi az életet, hanem
inkább beilleszkedik annak összefüggésvilágába. A meginduló szakosodás azonban
rögtön problematikussá is teszi a könyveket. A könyvek közül már csak azok számítanak
„értékesnek”, amelyek valamiképpen segítik az életet, vagy hasznosak az élet
számára. Már Montaigne is ebből a szempontból tette mérlegre a könyveket.
„Fenemód szeretnék mélyebben belelátni a dolgokba, de nem vagyok hajlandó
megadni a drága árat. Szándékom: csendesen – nem fáradságosan eltölteni életem
hátralevő részét. Különösebben nem töröm magam semmiért, még a tudományért
sem, bármilyen értékes. Könyveimtől csupán azt várom, hogy tisztességes
szórakozás mellett élvezetet nyújtsanak: böngészéseimben egyedül az önismeret
tudománya érdekel, valamint az, amely megtanít bölcsen meghalni és helyesen
élni.”4 Ezzel szembeszegülve Novalis és Borges – a könyv elemzésekor
– újra félretolják a hasznossági szempontokat, és visszatérnek a könyv mint az
élet (vagy a sors) metaforájának értelmezéséhez.
(1) Az „élet könyve” Novalis
Heinrich von Ofterdingen című regényének ötödik fejezetében bukkan
föl, méghozzá meglehetősen sajátos körülmények között.5 Az
ötödik fejezet meséje két különös ember köré szövődik: az egyik egy öreg
bányász, a másik egy remete. Novalis számára ők képviselik az emberi
„megismerés” két útját: „[A megismerés] egyik [útja] fáradságos és beláthatatlan,
számos kitérővel: ez a tapasztalás útja; csaknem egyetlen ugrás a
másik út, a belső szemlélődésé. Az első út vándora hoszszas
méricskélés után jut el az egyik dologtól a másikig, viszont a másik átláthatja
közvetlenül minden eset és dolog természetét.”6 A bányász a
tapasztalat, a remete pedig a belső szemlélet megtestesítője. Közös
és alapvető tulajdonságuk abban áll, hogy mindketten a „természet
szerinti” életet választották. A bányászról Novalis a következőket írja:
„[A kincsek] nem csábítják többé, mihelyst áruvá váltak; inkább ezernyi
veszéllyel és fáradalommal dacolva keresi őket a föld alatti
sziklavárakban, hogysem (...) a felszínen ácsingózna rájuk csalárd és ravasz fondorlatokkal.”7 A remete
pedig teljesen kilépett a hivatások világából, és maga mögött hagyta az emberi
társadalmat. (Ez persze még nem jelenti azt, hogy a remete egyáltalán ne végezne
fizikai munkát, bizonyos órákban kosárfonással és fafaragással foglakozik,
és áruját élelmiszerekre cseréli.) „Ne tartsatok embergyűlölőnek
– mondja a látogatóinak – csak azért, mert ebben a magányosságban találtatok
reám. Nem akartam a világtól menekülni, csak egy helyet kerestem, ahol zavartalanul
szentelhetem elmélkedéseimnek magamat.”8 A „természet szerinti”
élet mindkettőjüket boldogsággal ajándékozta meg; bár a kétféle boldogság
alapvetően eltér egymástól: a bányász boldogsága állandó és tartós, a
remete boldogsága viszont az emberi sorscsapásokon való felülemelkedést jelenti.
„A sors – mondja a bányász – boldog és derűs életúton vezetett, s nem
szállt el egy nap sem úgy, hogy ne hálatelt szívvel tértem volna nyugovóra.”9
A remete pedig így énekel:
Mosolygok, ha száll a völgybe rám a sötét éjszaka:
(...)
Sok-sok hosszú nap keserve, akár egy perc, lepereg; visszanézek
hálatelve, ha majd egyszer elmegyek.10
Novalis azt sugallja, hogy az életformánk a sorsunk függvénye. Akihez a sors
egész életében kegyes, az akkor választ „természet szerinti” életet, ha bányásznak
megy, akit viszont a sors megtépáz, annak remetévé kell válnia. A kétféle életmód
alapja így az emberi sors. De a tapasztalat embere számára a sors nem válik
tematikussá; az ő felhőtlen boldogsága nem teszi szükségessé, hogy
a sorson töprengjen. Nem így a szemlélődő esetében; számára a sors
központi problémává válik. A sors szemléletével emelkedik felül a földi nyomorúságon,
s ez neki végtelen örömöt nyújt. A remete úgy használja a könyveket, ahogy az
általában a modern emberre jellemző. A könyvek célja – először úgy
tűnik – a remete idejének mulattatása, de aztán világos lesz, hogy tulajdonképpen
a remete egész élete e könyvek köré szerveződik. A regény e fejezetét a
könyv dialektikájaként is értelmezhetjük: a (felhőtlenül boldog) bányász
számára a könyv közömbös – az élet által meggyötört remete a könyv „használati
értékét” tartja szem előtt – és végül jön az ifjú, akinek feltárul a könyv
tradicionális jelentése. „A remete megmutatta [vendégeinek] a könyveit. Régi
históriák és költemények voltak.”11 A bányász persze nem mutatott
különösebb érdeklődést, de az ifjú Heinrich közelebb lépett. „Heinrich
belelapozott a nagyalakú, szépen festett írásművekbe: kíváncsiságát felcsigázták
a versek rövid sorai, a címek, némely különös helyek és a tiszta képek, amelyek
testet öltött szavakként imitt-amott felbukkantak, hogy segítsék az olvasók
képzeletét.”12 Ezután a társaság magára hagyta Heinrichet, aki rábukkant
egy csodálatos és különös könyvre. „Lapozgatott, végtelen kíváncsisággal. Mígnem
kezébe vett egy könyvet, amelynek idegen volt a nyelve, némileg a latinhoz és
a taljánhoz látszott hasonlítani. Szívből kívánta, bárcsak megértené, mert
a könyv igencsak tetszett neki, bár egy kukkot sem értett belőle. Címe
nem volt, ám lapozgatás közben képeket lelt benne.”13 A könyv képein
Heinrich nagy megdöbbenésére önmagát fedezte fel. Novalis ezt a motívumot Goethe
Wilhelm Meister tanulóéveiből vette át. Wilhelmnek hasonló élményben volt
része az elhunyt nagybácsi kápolnaszerű könyvtárszobájában. A könyvtárszobában
Wilhelm különböző tekercseket látott, melyek közül az egyikre az volt írva,
hogy Wilhelm tanulóévei. S bár Wilhelm nem nézte meg a tekercset, a kontextusból
mégis egyértelmű, hogy a tekercs tartalma a múltra vonatkozik, a fejezet
ugyanis így zárul: „Tanulóéveid véget értek.”14 Novalis ezeket az
időbeli viszonyokat átrendezi. Heinrich szemei először a jelen (vagy
a közelmúlt) képeire tévednek: mellette áll a bányász és a remete. Aztán következik
néhány kép, amely a múltra utal, Heinrich családjára, barátaira stb. De a döntő
mégiscsak a jövőbe való előretekintés, a saját sorsának kifürkészése.
„[Heinrich a maga] hasonmását különböző helyzetekben látta, végül egyre
nagyobbnak és nemesebbnek. Karjában gitár volt, és a tartománygrófné koszorút
nyújtott neki. Majd látta magát a császári udvarban, hajó fedélzetén, szerelmesen
átölelve egy karcsú, kedves leányt.”15 A könyv Heinrich számára a
tapasztalati életforma és a szemlélődő életforma magasrendű szintézisét
alkotja. A könyv mégiscsak töredékesen adott felvilágosítást a sorsról; az írást
Heinrich nem tudta elolvasni, és az utolsó oldalak képei is homályba merültek.
A modernség után a könyv már csak ilyen korlátozott értelemben és ilyen megtört
fényben tekinthető az élet metaforájának.
(2) Sok vonatkozásban hasonlít Novalis történetéhez Borges Homokkönyv című
novellája.16 A novella Buenos Airesben játszódik. „Egyedül élek egy
Belgramo utcai ház negyedik emeletén. Néhány hónappal ezelőtt szürkületkor
kopogtattak nálam. Ajtót nyitottam, és egy ismeretlen ember lépett be hozzám.
Magas férfi volt, jellegtelen arcú. (...) Külseje tisztes szegénységről
árulkodott. Talpig szürkében volt, kezében szürke bőrönd. Rögtön megéreztem,
hogy idegen. Eleinte öregnek tűnt, később rájöttem, hogy a skandináv
módra fésült gyér, szőke, szinte fehér haja tévesztett meg.”17
A novella felütése tehát e furcsa ember megjelenése; de ezzel máris kiiktatódik
a Novalis által felépített „dialektikus” összefüggés. De van még egy körülmény,
amelyre érdemes felfigyelnünk. Borgesnél nem a remete a könyvek nagy szerelmese,
hanem a bibliaárus. Ez az elmozdulás jelentőségteljes. A könyv azért kötödött
a remetéhez, mert az ő életében volt funkciója; a remete boldogsága a sors
értelmezésére épült. A bibliaárus életében a könyvnek már nincs ilyen funkciója,
számára a könyv csereeszközzé vált. Ezért is szabadul meg tőlük könnyen,
ellentétben a remetével, aki egyetlen könyvéről sem tudna lemondani. Mindenesetre
a bibliaárus esetében nem beszélhetünk a sors iránt való különös érdeklődésről.
Borges ezzel azt sugallja, hogy modern körülmények között már nem is a könyv
használati értéke, hanem annak csereértéke a fontos. A könyv azonban, amelyet
a bibliaárus eladásra kínál, meglehetősen különös. „Találomra kinyitottam.
A betűket nem ismertem. A szegényes tipográfiájú, elnyűttnek látszó
oldalakon két-két hasáb volt kinyomtatva, mint egy bibliában. A szöveg sűrű
szakaszokba volt osztva. A felső sarkokat arab számjegyekkel látták el.
Feltűnt, hogy a páros oldal (például) a 40 514 számmal volt jelölve,
és a következő páratlan oldal pedig a 999-es volt. Megfordítottam, s a
lap hátoldalán egy nyolcjegyű számot láttam. Ezen az oldalon egy kis illusztráció
is volt (...), egy tollal rajzolt horgony, mintha egy ügyetlen gyermeki kéz
munkája lett volna. Ekkor szólalt meg az ismeretlen: – Jól nézze meg. Soha többé
nem látja viszont.”18 Vagyis a könyvben (és ezzel együtt az életben)
nincs többé belső rend, az oldalaknak az időbeli sorrend szerint kellene
követniük egymást, de az idő elvesztette az életet strukturáló jelentőségét.
Azt is mondhatnánk, hogy a sors többé nem idő szerinti. „Az idő valóban
talány számunkra – írja Borges –, borzongató, kényes talány, talán a metafizika
legéletbevágóbb kérdése. (...) A közhit szerint [az idő] a múltból a jövő
felé tart, de nem logikátlanabb ennek az ellenkezője sem. (...) Mindkettő
egyaránt elképzelhető – s egyaránt bizonyíthatatlan.”19 Ha a
sors elveszti a maga elrendezettségét, akkor nincs többé iránya és értelme.
De talán még ennél is végzetesebb, hogy a sors egyes eseményei nem idézhetők
fel újra, nem lehet őket újra és újra elővenni, esetleg mérlegre tenni,
stb. A sors így nemcsak irányát és értelmét vesztette el, hanem kontingenssé
is vált: az élet olyan amilyen. Vagyis Borges – Novalisszal ellentétben – a
sorson való gondolkodást már nem tekinti a boldogság állapotának, és ezzel a
remetelét is elvesztette legitimitását. A Borges féle könyv (melynek Homokkönyv
a neve, mivel éppúgy nincs eleje és vége, mint a homoknak) egy vonatkozásban
mindenesetre hasonlít a novalisi könyvre; ennek is hiányzik az eleje és a vége.
„Megkért [mármint a bibliaárus], hogy keressem meg az első lapot. Bal kezemet
a könyv borítójára tettem, és a hüvelykujjammal, mely szinte a mutatóujjamra
tapadt, kinyitottam a kötetet. Hiába volt minden: a címlap és a kezem közé mindig
bekeveredett egy pár lap. Úgy nézett ki, mintha a könyvből sarjadnának.
– Most keresse meg a végét. Megint kudarcot vallottam. Alig tudtam kinyögni,
és hangom egészen megváltozott: – Ez nem lehet igaz.”20 Novalisnál
a könyv elejének és végének viszonya nem volt szimmetrikus. Heinrichet a könyv
eleje nem nagyon érdekelte, amikor nézte a képeket, a múltbeli események is
felvillantak ugyan, de Novalis feljegyzéseiből úgy tudjuk, hogy a könyvnek
elsősorban Heinrich jövőbeli életútját kellett ábrázolnia.21
(De ezek a képek egy bizonyos ponton túl elmosódottá és felismerhetetlenné váltak.)
Borges könyvének viszont nem lehet megtalálni a kezdetét és a végét. De ez még
nem jelenti azt, hogy az élet végtelen lenne. Az élet csupán számunkra rendelkezik
immanens végtelenséggel. Az életünk kezdete és vége számunkra örök rejtély marad;
életünket ez a két hatalmas titok övezi, amelyet nem tudunk feltörni, és amelybe
nincs betekintésünk.22 Érthető tehát, ha ez a könyv nem megnyugvást
és boldogságot hozott új tulajdonosának, hanem kétségbeesést és vívódást. Sokszor
éjjel is felkelt és újra és újra belelapozott. Nem a sors ismerete töltötte
el tehát nyugtalansággal, hanem a sors káosza. Az őt övező irracionalitás
és a benne rejlő káosz. A könyv új tulajdonosa ezért minél előbb szabadulni
próbált tőle. „Egyszer azt olvastam, hogy az erdőben lehet a legjobban
elrejteni egy falevelet. Mielőtt nyugdíjba vonultam, a Nemzeti Könyvtárban
dolgoztam, melyben kilencszázezer könyvet tartanak számon; tudom, hogy az előcsarnoktól
jobbra egy csigalépcső vezet lefelé az alagsorba, ahol az újságokat és
a térképeket őrzik. Kihasználtam az alkalmazottak figyelmetlenségét, és
az egyik nyirkos polcra tettem a Homokkönyvet. Ügyeltem rá, hogy ne jegyezzem
meg, milyen magasra és az ajtótól milyen messze tettem.”23
Novalis és Borges ily módon
mintegy belülről tették problematikussá a „könyvet”, mint a sors
metaforáját. S bár Novalis az ábrázolás filozófiai mélységében felülmúlja a
borgesi elbeszélést, mégis Borges koncepciója tűnik radikálisabbnak, s ez
a radikalitás a sors belső rendjének összekuszálásából származik. (Ennek
hatására a sorsot övező irracionalitások feltárhatatlansága már-már antropológiai
sajátossággá erősödik.) S végül – erre utal Borges – a sors megismerésében
rejlő szörnyűség annak felismerésére kényszerít, hogy a könyv metaforáján
nemcsak a történelem lépett át, hanem ennek még örülnünk is kell.
A könyvtár és a kozmosz
A könyvtárra (első megközelítésben) csak triviális meghatározást adhatunk:
a könyvtár valamilyen rend szerint elrendezett könyvek összessége. A hagyományos
kultúrákban a könyvtár történet. De meglepő módon mégsem vagyok képes
erre, mert – bármilyen különösnek is tűnjön – történetem a távollétemben
kezdődött, vagy óvatosabban szólva: az ottlétemre vonatkozó emlékeim távollétében
és tudatom hiányában. Tegyük fel, könyvem első oldala a születésemről
tudósít. ... Mégis, ha valaki részletesen, az én-elbeszélés stílusában előadná
a maga születését, azonnal csalónak tartanánk, egyfajta Münchhausennak, aki
a saját hajánál fogva rángatja ki magát az anyaölből.” (Peter Sloterdijk:
Világra jönni – szót kapni, Jelenkor Kiadó 1999. 29–30. Ford.:
Weiss János.) – Sloterdijk rendkívül szellemes interpretációjának mégis van
egy önkényes mozzanata: ő azt szeretné, ha Borgesnél a könyv vége jelentéktelen
lenne, ekkor lehetne ugyanis – Borges alapján – a heideggeri „Sein zum Tode”
koncepcióját megfordítani, és a születés elméletét a filozófia középpontjába
állítani. Ha viszont Novalishoz hasonlítjuk Borges novelláját, akkor már mondhatjuk
azt, hogy Borges alapvető újítása a kezdet jelentőségének hangsúlyozása.
általában a kozmosz metaforájaként szolgált. Ezt a tradíciót követte – mégha
problematizáló éllel is – mind Novalis, mind Borges.
(1) A Heinrich von Ofterdingen ötödik fejezetében a könyvek sokaságával
találkozunk; a remetének több könyve van, csak Heinrich személyes érdeklődése
az, amely az egyiket kiemeli. Ez alapján – ha Novalis ezt nem is teszi – beszélhetünk
a remete könyvtáráról. A könyvtár Novalisnál áttételesen utal a kozmoszra
(a természetre); s ez az utalás a történelmen keresztül vezet. – Az ember legfontosabb
feladata a könyvekbe zárt történelem szabályának „megértése” lenne. E
szabály megértésére vonatkozóan Novalisnál különböző elképzelések keverednek
egymással. A Heinrich von Ofterdingerben úgy tűnik, hogy
a történelem (eltérően a személyes sors értelmezésétől) múltbeli.
(Mintha csak Hegelt hallanánk: „A történelem [és a történelem filozófiája]
olyasmire vonatkozik, ami megtörtént.”)24 A történelem
„szabályát” csak az találhatja meg, akinek az „egész múltidő jelenvaló”.25
A történelem értelmezésére ezért csak idős, istenfélő embereknek szabadna
vállakozniuk, akik már elvesztették érdeklődésüket a jövő iránt. „Írásuk
nem lesz komor, sem sötét; hanem egy fénysugár a boltozatból mindent a legigazabb
és a legszebb megvilágításba fog helyezni, s e különös módon felzendült vizek
fölött szentséges lélek fog lebegni.”26 Ezt látszik alátámasztani
a bányász és a remete meghatározása: mindketten a múlt iránt érdeklődnek,
a bányász a távoli múlt iránt, amikor a fémek képződtek, a remete pedig
az emberi történelem menete iránt. Ennek a képnek némileg ellentmond az, amit
a bányász a remetével folytatott beszélgetés végén mond. A természetben régen,
amikor a fémek keletkeztek, hatalmas viharok tomboltak, ezek „erőszakos
és óriási korok” voltak.27 Jelenleg viszont a természet lassú lecsillapodását
láthatjuk: „minél inkább kimerül a természet szülni kész ereje, annál inkább
megnövekednek alkotó, nemesítő társas erői, fogékonyabb és finomabb
lesz a lelke, változatosabb és jel-képesebb a fantáziája.”28 Feltűnő,
hogy Novalis a történelmet is természeti kategóriákkal írja le, s ez
mindenekelőtt azt jelenti, hogy a természet tágabb a történelemnél, s így
a történelem a természetre utal. Amikor a remete észreveszi, hogy a bányász
a történelem menetét természeti kategóriákkal írja le, a következőket mondja:
„Ti, bányászok, már-már fordított asztrológusok vagytok. (...) Míg ők az
eget fürkészik álhatatosan, és az ő mérhetetlen űreit kémlelik, addig
ti a föld mélységébe fordítjátok pillantásotokat, és az ő szerkezetét vizsgáljátok.
Ok a csillagok hatalmát és befolyását kutatják, ti pedig a sziklák és hegyek
erőit s a föld- és kőrétegek sokféle hatását.”29 Az asztrológia
ebben az időben elsősorban a kalendáriumok révén vált igen-igen
népszerűvé. A leghíresebb és a legnépszerűbb kalendárium a
Johann Peter Hebel által írt és szerkesztett Der Rheinländische Hausfreund
volt. Ebben meghatározó szerepet kaptak az „Allgemeine Betrachtungen
über das Weltgebäude” című értekezések. Közülük az elsőt Hebel a következő
sorokkal indította: „Amikor reggel felkel a Nap a maga csendes pompájában, az
ember mégiscsak szeretné tudni, hogy honnan jön, és ha este lenyugszik, szeretné
tudni, hogy hová megy, és hogy éjszaka hová rejti a fényét, és hogy miféle titokzatos
gyalogösvényen találja meg azokat a hatalmas hegyeket, amelyek felett felkel.
(...) Ezért érzi a szerző szükségesnek, hogy tartson egy beszédet először
a Földről, aztán Napról és végül a Holdról és a csillagokról.”30
Novalis természet-fogalmának megértésekor – véleményem szerint – nem a bányász
szavaiban rejlő ellentétre kell helyeznünk a hangsúlyt, hanem a csillagokat
és a föld mélyében rejlő kincseket a természet két, egymást kiegészítő
dimenziójának kell tekintenünk. De ez a természetnek még csak magánvaló fogalma.
A természet – legalábbis jelenségként – nem tekinthető egyszer és mindenkorra
adottnak. „A természethez éppolyan megragadhatatlanul sokféle viszony fűz,
mint az emberekhez. Ahogy a természet a gyereknek gyerekesen mutatkozik meg,
és hozzáigazodik gyermeki szívéhez, úgy az Istennek istenien mutakozik meg,
és jól illeszkedik annak magasztos szelleméhez. Nem mondhatjuk, hogy egyetlen
természet létezik, anélkül, hogy ne válnánk fellengzőssé. (...) Már
azzal is sokat nyertünk, ha a törekvést a természet teljes megértésére, vággyá
nemesítjük át, finom, szerény vággyá, amelynek az idegen, hideg létező
kedvére van, ha meghitt és bizalmas kapcsolatra számíthat.”31
Az eddigiek alapján a könyvtárat valóban tekinthetjük a kozmosz metaforájának;
de be kell látnunk, hogy ennek az a feltétele, hogy a könyvtár csak a múltat
tartalmazhatja, vagyis a történelmi időt is a múltra kell leszűkíteni.
Ezzel még tulajdonképpen összhangban is áll a következő töredék: „A könyvek
a történelmi lények új és igen jelentős műfajai (Gattung). Talán ezek
léptek a tradíció helyére.”32 (A töredék hangsúlyozottan nem a könyvre,
hanem a könyvekre, vagyis a könyvtárra vonatkozik.) Novalis tehát – ha
némi határozatlansággal is – azt állítja, hogy a modernség körülményei között
a tradíció helyébe a könyvtárak kerültek. A hagyományos társadalmakban a beszéd,
a viselkedés, a viselet stb. örökítette tovább a kultúrát, ezt a feladatot vették
át a könyvtárak. De ennek hátterében az a feltevés áll, hogy a kultúrában is
egyre nagyobb szerepet kaptak a könyvek. A könyvtárak az emberi kultúra őrzői,
olyan intézmények, amelyeket akár az emberi történelem tárolóhelyeinek is nevezhetnénk.
„A vállunkon hordjuk apáink terhét, azt a jót, amit átvettünk tőlük. És
így az emberek valójában sokkal inkább élnek a múltban (...) mint a jelenben.”33
De más összefüggésben Novalis mégiscsak átlépi a múltra irányuló történelemképet,
s ezzel együtt a könyvtárat is, mint a kozmosz metaforáját. „A történelem önmagát
hozza létre. Csak a múlt és a jövő összekapcsolásával jön létre. Amíg a
múltat nem rögzítjük írásban és szabályokkal, ez nem válhat használhatóvá és
jelentőssé.”34 Most Novalis egyértelműen kimondja, hogy
a történelemnek el kell rugaszkodnia a tradíciótól, vagyis a könyvtáraktól.
A történelem így nyitottá válik a jövő felé. „A történelem az akarat és
az értelem sajátos terméke. Ezek hozzájárulása nélkül nincs történelem.”35
A kozmosz (a természet) nem zárható be a múltba (és a könyvtárba). Már a bányász
is a következőket mondta, a természet lassú lecsillapodására utalva: „Úgy
látszik (...) egyre szebb időknek nézhetünk elébe.” 36
(2) Borges a történetiségre vonatkozó gondolat nélkül, és a fényes jövőbe
való előretekintés nélkül veszi át a novalisi könyvtárképet. Ennek következtében
a könyvtár és a kozmosz kapcsolata elveszíti közvetítettségét. „Az univerzumot
(amelyet mások könyvtárnak neveznek) meghatározatlan és talán végtelen számú,
hatszög alakú galéria alkotja, melyeknek közepén alacsony korláttal körülvett
nagy szellőzőaknák vannak. Minden hatszögből láthatók lefelé
és felfelé az emeletek – sehol sincs végük. A galériák beosztása egyforma. Kettőt
kivéve minden oldalon öt – összesen húsz – hosszú polc takarja a falakat a földtől
a mennyezetig; magasságuk alig haladja meg egy átlagos könyvtáros magasságát.”37
Az idézetből úgy tűnhet, hogy Borges az univerzumot írja le a könyvtár
mintájára, de egyelőre koncentráljunk csak a könyvtárra. Borges azzal lép
át a novalisi gondolatokon, hogy a könyvtár elrendezettségét hangsúlyozza. Borges
leírása (a Bábeli könyvtár című elbeszélésében) egy olyan könyvtárra
vonatkozik, amely totális, és amelyet más szóval univerzumnak
is nevezhetünk. E könyvtár három alaptörvényét egy zseniális könyvtáros
már néhány évszázaddal ezelőtt felfedezte:38 1. „Minden könyv,
bármennyire különbözzék is, hasonló elemekből áll; ezek: a szóköz, a pont,
a vessző és az ábécé huszonkét betűje.”39 2. A hatalmas
könyvtárban nincs két (teljesen) egyforma könyv. 3. Ezt a két alaptörvényt premiszszának
használva a könyvtáros arra a következtetésre jutott, hogy a könyvtár teljes;
vagyis a 25 ortográfiai jel minden kombinációja előfordul benne. Ehhez
a következtetéshez azonban még egy feltételt csatolnunk kell: „Egy könyv létezéséhez
elegendő létének lehetősége. Csupán a lehetetlen van kizárva.”40
Szembetűnő, hogy ez az állítólag biztos talajon álló – és Borges számára
rendkívül fontos – törvény mennyire ingatag lábakon áll. Ha a könyv a saját
maga lehetősége, akkor puszta fikcióvá válik, s a könyvtár a fiktív könyvek
gyűjteménye.41 „Amikor kihirdették, hogy a könyvtár minden könyvet
magában foglal, különös boldogság volt az első érzés. Minden ember az érintetlen
és titkos kincs urának érezte magát.”42 Úgy tűnt, hogy mind
az egyéni, mind a kollektív történelem minden problémája (elvileg legalábbis)
megoldhatóvá vált. Ebben az időben különösen népszerűek voltak az
úgynevezett igazolások. Olyan írásokra gondoljunk, amelyek egyszerre tartalmaznak
védőbeszédet és próféciát. A világ összes emberének tetteit külön-külön
igazolták, és kitekintést adtak eljövendő sorsukra is. Az emberek tehát
mohó kíváncsiságtól hajtva elindultak, hogy megkeressék a saját életükkel foglalkozó
kötetet. Ennek megtalálására azonban csak akkor lenne esélyük, ha a könyvtár
jól rendezett lenne. De éppen itt ütközünk a legnagyobb problémába. Először
Borges azt állítja, hogy csak az istentelenek merészelik azt mondani,
hogy a könyvtárban az esztelenség uralkodik.43 Ha megnézzük a könyvtár
három alaptörvényét, akkor azt láthatjuk, hogy ezek valóban nem tartalmaznak
semmiféle szabályt az elrendezésre vonatkozóan. De amit az istentelenek mondanak,
azt végül Borges is elismeri. Az univerzális könyvtárban van ugyanis egy bizonyos
periodicitás, de ez a végtelenség miatt nem ismerhető fel. „Ha egy
örökké élő utazó bármely irányban átutazna rajta, évszázadok múltán meggyőződhetne
róla, hogy egyazon kötetek ismétlődnek egyazon rendetlenségben.”44
(Ez az elrendezhetetlenségre vonatkozó tézis természetesen problematikus. Már
Umberto Eco rámutatott egy lehetséges elrendezésre. Egy négyjegyű kód már
elégségesnek tűnik egy könyv helyének meghatározására, még az univerzális
könyvtárban is. Az első szám a teremre, a második a falra, a harmadik polcra
vonatkozik, és a negyedik a könyv helyét jelöli ki a polcon. Így például a 3-4-8-6
jelzet a következőképpen értelmezendő: a bejárattól a harmadik terem,
balra a negyedik fal, nyolcadik polc, hatodik hely. És mivel mind a négy helyre
bármekkora számokat írhatunk, ezért ennek a katalogizálásnak az univerzális
könyvtár esetében is érvényesnek kell lennie.)45 A „rendetlenség
rendje”, amelyet Borges hangsúlyozott, gyakorlatilag a nullával teszi egyenlővé
annak valószínűségét, hogy valaki megtalálja azt a könyvet, amely éppen
rá vonatkozik.46 „Az óriási reménységet természetesen túlzott csüggedtség
követte. A bizonyosság, hogy valamelyik hatszög valamelyik polcán értékes könyvek
vannak, és hogy ezek hozzáférhetetlenek, szinte elviselhetetlennek tűnt.”47
Vagyis a könyvtárnak (az univerzumnak) semmiféle releváns mondanivalója
sincs az ember aktuális problémáinak megoldásáról.48
Novalis a könyvtár képét a
történetiség fogalmának a jövő irányába való megnyitásával
problematizálta, Borges viszont az univerzális könyvtár elrendezhetetlenségéhez
ragaszkodott. Az utóbbi esetben a könyvtár teljesen haszontalanná válik.
Némileg furcsa látnunk, hogy az argentin Nemzeti Könyvtár igazgatója egyetért azzal,
amit Shaw Caesar és Kleopátra című drámájában Caesar mond. Amikor
tűzvész fenyegette az alexandriai könyvtárat, s valaki felkiáltott, hogy
ezzel az emberiség emlékezete ég el, Caesar így felelt: „Szégyenletes történet.
Hadd égjen.”49
A szerzőség kérdéséről
Mind a könyv, mind a
könyvtár metaforája kiüresedett. A könyvtár eszméje nem korrigálható,
„egyszerű modern” használatra szóló könyvet írni már nem érdemes.
De még mindig viszszamarad egy lehetőség: olyan könyvet kellene írni,
amely az összes könyvek könyve lenne, s ezzel a könyvtár helyébe tudna lépni –
ennek a könyvnek még lenne metaforikus jelentősége.
(1) Novalis ilyen könyvnek szánta a Heinrich von Ofterdingen című
regényét. A könyvek könyve nem azonos az élet könyvével, amellyel Heinrich a
remete barlangjában találkozott. A könyvek könyve minden lehetséges könyvet
magában foglal, vagyis mindenkinek a sorsáról (már amennyire az lehetséges)
beszámol. Novalisnak (egyelőre úgy tűnik) nem voltak kétségei e kísérlet
sikerét illetően. Sőt ezt az egész kísérletet a kanti filozófia folytatásaként
próbálta felmutatni. „Kant kérdése, hogy lehetségesek-e a priori szintetikus
ítéletek, többféleképpen is konkretizálható: (...) Művészet-e a filozófia?
(...) Van-e a feltalálásnak abszolút művészete, amely figyelmen kívül hagyja
a tényeket?”50 Ha igenlően válaszolunk a kérdésre – márpedig
Novalis nyilvánvalóan erre hajlik –, akkor semmi sem állhatja útját annak, hogy
megalkossuk a könyvek könyvét.
A középpont, a szent forrás vagyok, amelyből
minden vágy magasba tör, amelybe minden vágy, sokféleképp szétporladva
visszahull.51
A „könyvek könyve” Novalisnál a rendszeralkotás nagy kísérletének címszava.
Vagyis a könyvtárat helyettesítő könyv nem más, mint az abszolút rendszer.
E magabiztos célkitűzés megvalósítása nehézségekbe ütközik. S itt nem csak
arról van szó, hogy Novalist korai halála megakadályozta a regény befejezésében,
hanem arról, hogy elvi nehézségek is felbukannak.52 A költészet
ugyanis csak akkor ábrázolhatja a világot a maga teljességében, ha megelőzően
a világot költészetté változtatta át. A világ költészetté való átalakításának
médiuma a szerelem. Ezt mutatja a regény egyik betétmeséje; a szerző
egy királyi udvart ír le, amelyben túlcsorduló boldogság uralkodik. „E földi
paradicsom közepette mégis egy titokzatos végzet látszott lebegni. A tájék lakosainak
egyedüli gondja volt a felviruló királykisasszony házassága, mert ettől
függött a közboldogság megmaradása, s az egész ország jószerencséje.”53
Egyszer aztán eltűnt a királykisasszony, és az udvarra nagy szomorúság
borult. A lány apjától elszökve házasságot kötött, és gyermeket szült; amikor
aztán visszatért az udvarba, féktelen örömünnep vette kezdetét. „Az örömkönnyeknek
nem akart végük szakadni. A költők dalra fakadtak, és az este szent estéje
lett az egész országnak, amelyben az élet attól fogvást egyetlen szép
ünnep volt.”54 Azt sejthetjük, hogy Novalis is észrevette, hogy a
világnak a szerelmen keresztül való ábrázolása bizonyos jelenségek kirekesztéséhez
vezet. Ezért aztán arra készült, hogy a művét további kötetekkel egészíti
ki, amelyek a fizikáról, a háborúról, a polgári életről stb. szóltak volna.55
Ezek a tervek azonban a kudarc beismerésével egyenértékűek: a könyvek könyve
helyett újra a könyvtár gyarapítása válik céllá. Van azonban Novalisnak egy
olyan elképzelése is, amely kivezető útnak tekinthető, és amely
a Blüthenstaub-töredékekben érhető tetten. Jóllehet e töredékek
nagyjából a Heinrich von Ofterdingennel egyidőben készültek,
de bennük Novalis mégis sikeresebb kísérletet tett a könyvek könyvének megalkotására.
Mostani célunk számára elegendő, ha a mű keretére figyelünk, vagyis
a mottóra és az utolsó fragmentumra. (Ezen a ponton elkerülhetetelen, hogy egy
fontos korlátozó megjegyzést tegyünk: A Blüthenstaub-töredékek mottója
és utolsó töredéke nem Novalistól származik, hanem az Athenäum című
folyóiratot szerkesztő Schlegel-fivérektől, Novalis mindenesetre elfogadta
a kiegészítést.)56 A mottó a következőképpen szól: „Barátaim,
a talaj szegényes, gazdagon kell kiszórnunk a magokat, hogy legalább mérsékelt
termésre számíthassunk.”57 A töredék egy újszövetségi
példabeszédre utal: „Kiment a magvető, hogy elvesse a magot. Vetés közben
néhány szem az út szélére esett. Eltaposták, és az ég madarai felcsipegették.
Más szemek köves talajra hullottak. Kikeltek, de aztán elszáradtak, mert nem
kaptak elég nedvességet. Ismét más szemek szúrós bogáncs közé hulltak. A szúrós
bogáncsok velük együtt nőttek, és elfojtották őket. A többi mag jó
földbe hullott, kikelt és százszoros termést hozott.”58 Ha e háttér
előtt vesszük szemügyre a mottót, akkor azt látjuk, hogy szerző erősen
hangsúlyozza a magvető tevékenységében rejlő véletlenszerűséget.
Ennek a véletlennek másképp nem vehetjük elejét, csak úgy, ha gazdagon
szórjuk ki a magokat. A „magok” nyilvánvalóan képletes jelentéssel rendelkeznek:
ezek a töredékek, vagy inkább a töredékekben megfogalmazott gondolatok. A töredékek
az eszme villanásai, amelyekben mindig benne van a „termés” ígérete. De mi lenne
a termés? A választ az utolsó töredék adja meg: a könyv. De mielőtt
ezt kifejtenénk, a mottónak még egy aspektusára kell rámutatnunk. Az ember elől
teljesen el van zárva, hogyan ered meg egy mag, és hogyan lesz belőle
termés. Csak annyit lát, hogy vannak bizonyos talajok, amelyekben a magból termés
lesz. Erre vonatkozik a záró töredék kezdete: „A könyvírás művészetét még
nem találta föl senki. Bár ez a fölfedezés már nagyon közel van.”59
A könyvírás az a folyamat, amelynek során a magból termés lesz. Ez persze nem
azt jelenti, hogy eddig ne születtek volna könyvek, de akkor lehet programatikus
célként kitűzni egy könyv létrehozását, ha ezt a folyamatot is sikerült
megragadnunk. A Blüthenstaub-töredékekben nem a gondolatok szelektálásáról
van szó, nem annak a kérdésnek a megválaszolásáról, hogy melyik gondolatnak
érdemes írásbeli formát adni, és melyiket célszerű a „szóbeliség” birodalmában
tartani. „Kinyomtatnak sok mindent – írja Friedrich Schlegel –, amit jobb lett
volna elmondani csupán, és olykor elhangzik ez-az, amit jobb lenne nyomtatásban
látni.”60 De mindez (úgy tűnik) még csak a könyvekre
vonatkozik, és nem a könyvek könyvére. A könyvek az egyes töredékekből
nőnek (vagy nőhetnek) ki, ezért a könyvek könyvét csakis a könyvek
alapjául szolgáló töredékcsokor képviselheti. Ezzel paradox eredményhez jutottunk:
a könyvek könyve nem is könyv. A zárófragmentum nem igazolja vissza teljesen
ezt a programot: „A (...) fragmentumok nem mások, mint irodalmi vetőmagvak.
Természetesen lehetnek közöttük terméketlen magok: de örülnünk kell, ha legalább
néhány kikel közülük.”61 S ebből már az is következik, hogy
a könyvek könyve nem a végponton áll, nem valamiféle szintetizálás eredeménye,
hanem a kiindulópont. A „könyvek könyvének” szerzője így prófétikus szerepet
kap: neki kell elszórni a magokat, amelyek kikelésében aztán reménykedhet.62
(2) Borges arról számol be, hogy a bábeli könyvtár „történetében” egy időben
eluralkodott az a babona, hogy „kell hogy legyen egy könyv amely az összes
többinek kulcsa és tökéletes összefoglalása”.63 Ez a könyv állítólag
Istenhez teszi hasonlatossá az embert. „Sokan indultak zarándokútra, hogy megkeressék
[ezt a könyvet]. Egy évszázadon átkutatták hasztalanul minden irányban. Hogyan
találhatnák meg a titkos és szent hatszöget, amely befogadta?”64
Ha a könyvek könyve nem található meg, akkor felmerül a kérdés, hogy nem lehetne-e
(újra) megalkotni ezt a könyvet? (A személyes életút igazolása kapcsán már az
említett szekta is valami ilyesmit javasolt.) „Letizia Alvares de Toledo megjegyezte,
hogy a hatalmas könyvtár felesleges; tulajdonképpen elegendő volna egyetlen
kötet szokványos formátumban, kilenc- vagy tízpontos betűből szedve,
amely kötet végtelen számú, végtelenül finom lapokból állna.”65 Vagyis
az a kérdés, hogy nem kellene-e a könyvtártól újra visszatérni egyetlen könyvhöz.
Egyébként nem is lenne értelme a könyvek könyvét megírni, mert ugyanúgy bekerülne
a könyvtárba, és nem lehetne többé megtalálni. Erre a súlyos kérdésre Borges
némileg bagatellizáló választ adott: ez a könyv szerinte kezelhetetlen lenne,
minden lapja további lapokra hasadna szét, lennének lapok, amelyeknek nem lenne
hátsó oldaluk stb.66 Az elbeszélés egy korábbi helyén a viszszautasítás
határozottabb formát ölt: „A misztikusok azt állítják, hogy az eksztázisban
egy kerek szobát látnak, egyetlen hatalmas, kerek könyvvel, amelynek egybefüggő
gerince körben borítja a falat, ám vallomásuk gyanús, szavaik homályosak.”67
Erősödik a gyanúnk, hogy ez a könyv esetleg mégiscsak hiányzik. Borges
egy helyen arról beszél, hogy bizonyos könyveket megsemmisítettek – de ennek
nem tulajdonít különösebb jelentőséget. S ha nincs meg ez a könyv – ez
Borges fogalomhasználata szerint azt jelenti, hogy nem is lehetséges. A
dolog persze némileg homályos marad, mert egyébként Borges ellentmondásokba
ütközne. Azt kellene ugyanis mondania, hogy ez a könyv egyszer már létezett
(tehát lehetséges is), de ma már nem létezik. Az a kérdés, hogy meg lehet-e
írni a könyvek könyvét, így még mindig életben marad. Ha a könyvtár alaptörvényeire
pillantunk, akkor azt láthatjuk, hogy ezekben a szerzőnek semmiféle szerep
sem jut, vagy másként fogalmazva, a könyvek a jelek anonim permutációival jönnek
létre.68 Ezt másként úgy is megfogalmazhatjuk, hogy Borges átfesti
(láthatatlanná teszi) a szerző nevét.69 Borges nem számolt a
saját sorsával, a Homokkönyvben azt láttuk, hogy a saját sorsa nem tárulhat
fel a könyvből, most pedig arról van szó, hogy ő maga nem is válhat
szerzővé. Ennek az álláspontnak a belső ellentmondásaira Gerhard Köpf
híres novellája (Borges gibt es nicht) irányította rá a figyelmet.
„Ne is említse nekem Borgest! – mondja az elbeszélő beszélgetőtársa.
Olyan ember volt, aki az életét csak a könyvekben élte, sehol máshol. Az évszázadok
tudását és titkait kereste, és valami olyasmit fedezett fel, aminek meg kellene
határoznia az életét, hogy tudniillik a képzelőerő labirintusában
nincs biztos út.”70 Köpf azt mutatta ki, hogy a szerző képzetétől
Borges maga sem tudott megszabadulni. Egy helyen Borges például arról ír, hogy
valaki azt a célt tűzte maga elé, hogy lerajzolja a világot. Az évek során
egy egész termet megtöltött tájakkal, királyságokkal, hegyekkel, szigetekkel,
házakkal, csillagokkal, személyekkel, stb. „S aztán röviddel halála előtt
felfedezte, hogy a vonalakból álló türelmesen létrehozott labirintus a saját
arcvonásait tükrözi.”71 Ha a szerző vonásai ennyire fontosak,
akkor a szerző nevének átfestése értelmetlennek tűnik. Két évvel a
halála előtt Borges ezeket a szavakat mondta: „A világ – szerencsétlen
módon – létezik; és én – szerencsétlen módon – Borges vagyok. Ez egész egyszerűen
azt jelenti, hogy valaki más szeretnék lenni. Valaki, akit nem ismerek. Magamat
már túlzottan jól ismerem.”72 Köpfnek még magyarázatot kell adnia
arra a kérdésre, hogy ki és miért találta fel Borgest, mint személyt? Borges
valamikor írt egy közös könyvet Adolfo Bioy Casarésszel, s ennek van egy előszava,
1859. december 27ei keltezéssel, J.L.B. és A.B.C aláírással. Ez az előszó
azonban – mondja Köpf – nem lehet valóságos. Ki az, aki három nappal karácsony
után előszót ír, éppen János evangélista napján egy olyan könyvhöz, amelynek
címe Ég és pokol? És nem valóságosak az aláírások sem, az A.B.C.
olyan aláírás, amely mellé bármit oda lehet írni. Ráadásul Casarés egyik leghíresebb
könyvének címe „Morel találmánya”. Valójában Borges Casarés találmánya. „Neki
sikerült megvalósítania minden író álmát: nemcsak kitalálta az alakjait, hanem
testivé is tudta tenni őket.”73 Köpf ezzel viszszájára fordította
Borges intencióit: a szerző mégiscsak létezik, csak nem Borgesnak, hanem
Casarésnek hívják. S amit Borges szektarianizmusként még visszautasított, az
Casarés számára lehetséges: a könyvek könyvének megírása.
A szerző (és a könyvek könyve) kérdésében mindkét álláspont belső problémákkal küszködik. A Heinrich
von Ofterdingen ellentmondásaiból
Novalis egy töredékcsokorhoz hátrált vissza. Borges pedig
– miután sikertelenül próbálta átfesteni a szerző nevét – mégiscsak visszacsempészte a szerzőt. Mintha a két kísérlet egymás felé tapogatózna, s ezért talán valamiféle
középutat kellene keresni közöttük.
De lehetséges-e még egyáltalán ebben a kérdésben a középút?
* Elhangzott az ELTE tanévnyitó konferenciáján, 1999.
szeptember 17-én.
– Köszönettel tartozom Neumer Katalinnak (akivel erről a témáról első beszélgetéseimet
folytattam, és akinek Gondolkodás, beszéd, írás című könyve az első
inspirációkat adta a dolgozathoz), valamint Koloszár Lászlónak értékes kritikai megjegyzéseiért.
1 Ld. Walter Benjamin: Das Kunstwerk im
Zeitalter seiner technischen
Reproduzierbarkeit, in:
Allegorien kultureller Erfahrung, Verlag Philipp Reclam jun. 1984.
407–435.
2 Homérosz: Odüsszeia,
VIII. ének, 579–580. sor. (Ford.: Devecseri Gábor.) – Borges rámutatott arra, hogy mintegy harminc évszázad múltán Mallarménél ugyanez a gondolat
ismétlődik meg: „A világ célja csak egy könyv.” Ld. Jorge Luis Borges: Válogatott
művei, II. köt., Európa Könyvkiadó 1999. 286.
3 Bohumil Hrabal: Gyöngéd barbárok, Európa
Könyvkiadó 1986. 7. (Ford.: Varga György.)
4 Montaigne:
A könyvekről, in: Esszék, Kairosz Kiadó 1996. 153. (Ford.:
Oláh Tibor.)
5 A probléma
általános bemutatásához ld. Florian Roder: Novalis. Die Verwandlung des Menschen, Urachhus Verlag 1992. 692. és 724.
6 Novalis: Heinrich von Ofterdingen, in:
Werke in zwei Bänden, 1. köt., Könemann
Verlag 1996. 246. Magyar ford.: Heinrich von Ofterdingen, Helikon Kiadó 1985. 21–22. (Ford.: Márton László.)
7
I.m. 285–286., magyar ford.: 57. – Ehhez
kapcsolódik a bányász elsö énekének utolsó
két versszaka: „Zwar reicht er treu dem König / Den glückbegabten Arm, / Doch
frägt er nach ihm wenig / Und bleibt mit
Freuden arm. // Sie mögen sich erwürgen / Am Fuß um Gut und Geld; / Er
bleibt auf den Gebürgen / Der frohe Herr der Welt.” I.m. 291. – A magyar fordítás kétszer is elvéti a
királyra való visszautalást, s ezért a vers fordítása némileg
félrecsúszik.
8 I.m. 300.,
magyar ford.: 67.
9 I.m. 286.,
magyar ford.: 55.
10 I.m. 298–299., magyar ford.: 65–66.
11 I.m.
309., magyar ford.: 74.
12 Uo.
13 I.m. 310.,
magyar ford.: 75.
14 Johann Wolfgang Goethe: Wilhelm Meister
tanulóévei, 7. könyv, 9. fejezet, i.k. 553–559. (Ford.:
Benedek Marcell.)
15 Novalis: Heinrich von Ofterdingen, i.k. 31., magyar
ford.: 75.
16 Ld. Jorge Luis Borges: Homokkönyv, in:
Válogatott művei, III. köt., Európa Könyvkiadó 1999. 277–283. (Ford.: Végh Zsoldos Péter.)
17 I.m. 277.
18 I..m.
278–279.
19 Jorge Luis Borges: Az örökkévalóság története,
in: Válogatott művei II. köt., Európa Könyvkiadó 1999. 119–120.
(Ford.: Boglár Lajos, Ertl István és Scholz László.) – „Egy további lényeges probléma az
idővel, hogy
nem lehet látni, hogy hogyan lehet összhangba hozni az egyes emberek egyéni idejét a »matematikai
idővel«”.
20 Jorge Luis
Borges: Homokkönyv, i.k. 279.
21 Ld. Novalis: Heinrich
von Ofterdingen, i.k. 182. (Márton László jegyzete.)
22 Peter Sloterdijk
egyértelműen a visszalapozás lehetetlenségét hangsúlyozza. Szerinte Borges
elgondolásaiból ez az igazán releváns. „Ha felszólítanak rá, hogy meséljek az
életemről, mégpedig az elején kezdve, akkor úgy fogok járni, mint a
zavarba hozott Buenos Aires-i könyvrajongó; ám az én esetemben úgy tűnik, feltétlenül el kellene tudnom
kezdeni az elején, mivel a történetem, amelyet el kellene mesélnem ...,
véges
23 Jorge Luis Borges: Homokkönyv,
i.k. 282–283.
24 Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások
a világtörténet filozófiájáról Akadémiai Kiadó 1979. 13. (Ford.: Szemere Samu.)
25 Novalis: Heinrich von
Ofterdingen, i.k. 302., magyar ford.: 69. 26 I.m. 303., magyar ford.: 69. (A
fordítást némileg módosítottam.) 27 I.m.
306., magyar ford.: 72. 28 I.m. 307., magyar ford.: 72–73.
29 Novalis: Heinrich
von Ofterdingen, i.k. 305., magyar ford.: 71.
30 Johann Peter Hebel: Schatzkästlein des Rheinischen
Hausfreundes, Verlag von W. Spemann é.n. 1.
31 Novalis: Die Lehre zu Sais, in: Werke in
zwei Bänden, i.k. 193– 194. (Kiemelés
tőlem) – Novalis most mintha másképp értelmezné a történelem és a természet kapcsolatát. Szerinte a
földet egy idő után elhagyták a csillagok, és a föld sötétségbe borult. Az
emberiség e sötétség megszüntetésére
különböző területeken látott munkához: egyesek a levegő és az erdők elveszett és
elnémult hangjait próbálták felébreszteni, mások a bányák elrejtett kincseit hozták napvilágra, házakat építettek, folyókat
szabályoztak, területeket tettek megművelhetővé, megint mások a szép
emberiségre vonatkozó elképzeléseiket öntötték formába. S ezzel elősegítették,
hogy a földet újra sugárzás vegye körül.
32
Novalis: Fragmente
vermischten Inhalts (aus den SchegelTieckischen
Ausgaben), Fr. 232, in: Werke in
zwei Bänden, II. köt.,
Könemann Verlag 1996. 210.
33 Novalis: Fragmente
(aus der Nachlese von Bülow), Fr. 76, in: i.m. 294.
34 Novalis: Fragmente
vermischten Inhalts, Fr. 436; i.k. 274.
35 I.m. Fr. 437, uo.
36 Uo., magyar ford.: 72. – Az emberek erőfeszítéseit követően
a „természet szíve” újra emberien kezdett dobogni, vidámabb lett a fantáziája,
és megint elkezdett válaszolni azokra a kérdésekre, amelyeket az emberek tettek
fel neki; vagyis a természet újra az emberek barátja, vigasztalója és csodatevője
lett. Ennek a folyamatnak a kibontakozása azt jelenti, hogy a csillagok újra
a föld köré fognak gyűlni, a Nap leveti a fátylát, és az lesz, ami volt,
a csillagok csillaga. S az emberek a hosszúhosszú elkülönítés után újra egymásra
fognak találni. (Novalis: Die Lehrlinge zu Sais, i.k. 197–198.)
Ezt a gondolatot akár válaszként is olvashatnánk Schiller An die Freunde
cimű versére: „Liebe Freunde! Es gab schönre Zeiten / Als die unsern
– das ist nicht zu streiten! / Und ein edler Volk hat einst gelebt / Könnte
die Geschichte davon schweigen, / Tausend Steine würden redend zeugen, / Die
man aus dem Schoß derErde gräbt. ... Alles wiederholt sich nur im Leben, / Ewig
jung ist nur die Phantasie, / Was sich nie und nirgends hat begeben, / Das allein
veraltet nie!” Friedrich Schiller: Balladen und Gedichte, Albatros Verlag
é.n. 133–136.
37 Jorge Luis Borges:
Bábeli könyvtár, in: Válogatott művei, I. köt., Európa Könyvkiadó 1999. 69. (Ford.: Boglár Lajos.)
38 Az alaptörvények
értelmezésekor némileg eltérek Borges saját szavaitól és megfogalmazásaitól, s ehelyett a gondolatmenet értelmi rekonstrukciójára
törekszem.
39 Jorge Luis
Borges: Bábeli könyvtár, i.k. 73. 40 I.m. 77.
3. lábjegyzet.
41 „A jövő municiózusan leírt története, az arkangyalok önéletrajza,
a könyvtár pontos katalógusa, ezer és ezer hamis katalógus, e katalógusok hamisságának
kimutatása, az igazi katalógus hamisságának kimutatása, Baszileidész gnosztikus
evangéliuma, az evangélium kommentárja, az evangélium kommentárjának kommentárja,
(...) valamennyi könyv fordítása minden nyelven, (...) az az értekezés, amit
Beda írhatott volna, (de nem írt meg) a szászok mitológiájáról, Tacitus elveszett
könyvei.” I.m. 73–74.
42 I.m. 74.
43 Az ésszerűség („a
legegyszerűbb és a legtisztább összefüggés”) is csak véletlenszerű
kivételként fordulhat elő ebben a könyvtárban – mondják. I.m. 77
44 I.m. 80
45 Ld. Umberto Eco: Die Bibliothek, Carl Hanser Verlag
1987. 10– 11.
46 A Homokkönyvben persze fölösleges lett volna a
keresés is, mert az ember nem is
képes felismerni, hogy valóban neki és róla szól-e a könyv.
47 I.m. 75. – Ezt az elviselhetetlenséget kompenzálandó
létrejött egy szekta, amely a
könyvek keresgélése helyett a releváns könyvnek a megadott jelekkel való
véletlenszerű előállíthatóságát hirdette.
48 Borges – ha nem
zárta volna ki a történelem létét – valami olyasmit szegezhetett volna szembe Novalisszal, ami már Schellingnél is felbukkant:
„Az elmélet és a történelem teljesen ellentétes egymással. Az embernek csak azért van történelme, mert
semmiféle elmélet alapján nem lehet
előre kiszámítani, hogy mit fog tenni. Ennyiben az önkény a történelem
istennője.” Friedrich Wilhelm Joseph Schelling: A transzcendentális
idealizmus rendszere, Gondolat Kiadó 1983. 355. (Ford.: Endreffy
Zoltán.)
49 Jorge Luis
Borges: A könyvkultuszról, i.k. 286.
50 Novalis: Fragmente
(aus den Studienheften), Fr. 936, in: Werke in zwei Bänden, II. köt.,
i.k. 561.
51 „Ich bin der Mittelpunkt, der heil’ge Quell, / Aus
welchem jede Sehnsucht stürmisch fließt, / Wohin sich jede Sehnsucht,
mannichfach / Gebrochen, wieder still zusammenzieht.” Novalis: Heinrich von
Ofterdingen, i.k. 368., magyar ford.: 127.
52 A következőkben egy régebbi, Koloszár
Lászlóval közösen írott tanulmányomra
támaszkodom: Kísérlet a német romantika világképének filozófiai elemzésére, in: Filozófiai Figyelő 1993.
171–174.
53 Novalis: Heinrich
von Ofterdingen, i.k. 253., magyar ford.: 28. 54
I.m. 270., magyar ford.: 41.
55 Erről a tervezetről Novalis barátja Ludwig Tieck számolt be.
56 Novalis: Vermischte
Bemerkungen – Blüthenstaub, in: Schriften, II. köt., Verlag W. Kohlhammer 1981. 412. és 563.
57 Novalis: Blütenstaub,
in: Werke in zwei Bänden, II. köt., i.k. 101., magyar ford.: Novalis: Virágpor, in:
Műhely 1997/2. 16. (Ford.: Weiss János.)
58 Lk 4,5–8. (Ford.: Kosztolányi
István.)
59 Novalis: Blütenstaub,
Fr. 114, i.k. 125., magyar ford.: 23.
60 „Ha azok a gondolatok a legkülönbek, amelyek kimondásra
és leírásra
egykép alkalmasak, megéri a fáradságot, hogy olykor utánanézzünk: mit is lehetne
leírni az elhangzottakból, mi lenne kinyomtatható a leírtakból.” August Wilhelm és
Friedrich Schlegel: Athenäum Töredékek, Fr. 23, in: Válogatott esztétikai
írások, Gondolat Kiadó 1980. 265.
61 Uo.
62 „Az igazi költö (...) mindig pap, úgy ahogy az
igazi pap is mindig költő.”
Novalis: Blüthenstaub, Fr. 71, i.k. 114., magyar ford.: 20.
63 Jorge Luis
Borges: Bábeli könyvtár, i.k. 77.
64 Uo.
65 I.m. 80., 4. lábjegyzet.
66 Uo.
67 I.m. 70. – Érdekes, ahogy Borges ezt a
gondolatot visszautasítja: a szoba alakját vonja kétségbe, az szerinte nem
kerek, hanem végtelen hatszög alakú galériákból áll, s e cáfolatnak kellene
mintegy magával rántania az egyetlen könyvre vonatkozó elképzelést is.
68 Ennek a tézisnek mindenesetre ellentmond a Tlön,
Uqbar, Orbis Tertius című elbeszélés: „A XVII. század elején, egy
luzerni vagy londoni estén kezdődött ez a ragyogó történet. Akkor alakult
egy jószándékú titkos társaság ..., hogy kitaláljon egy országot. (...) Pár
évig ülésezgettek, idejekorán szintéziseket gyártottak, de rájöttek, hogy
egyetlen nemzedék nem elég egy ország kidolgozásához. Elhatározták, hogy a
társaság minden tudóra kiválaszt egy tanítványt a mű folytatására. Ez az
örökletes rendelkezés érvényben is maradt; két évszázadnyi pangás után Amerikában
bukkant fel újra ez az üldözött közösség.” Jorge Luis Borges: Válogatott
művei, I. köt., i.k. 26–27.
69 Heidegger „Nietzsche”, a gondolkodó nevét a „die Sache seines
Denkens”-en keresztül határozta meg. „Heidegger ezzel a stratégiával Nietzschét
– fűzi hozzá Derrida – saját, egyedi sorsától kívánja megmenteni.” Jacques
Derrida: Két kérdés aláírásokat értelmezve (Nietzsche/Heidegger),
in: Literatura 1991/4. 329. (Ford.: Szűcs Tamás és Somlyó Bálint.)
70 Gerhard Köpf: Borges gibt es nicht, in: Neue Rundschau
1989/1. 53.
71 I.m. 51.
72 I.m. 56.
– S aztán az idézet így fog végződni: „Megvan a reményem, hogy
nemsokára meghalok.”
73 I.m. 57.