Demeter Attila
EGY KÉRDEZÉS TÖRTÉNETE
Igen, Jóbról lesz szó. Az
istentelenről, ha hinni lehet a témáni Elifáznak, a sukhi Bildádnak és a
naámi Czófárnak, akikkel Jóbnak esze ágában sem volt szóba állni, és akiket
unt. (Mindez természetesen idézőjelek között íródik.)
Jób nem volt istentelen.
Volt Istene, mielőtt elvesztette volna, volt Istene, midőn elvesztette, és volt Istene azután is,
hogy visszanyerte. Voltaképpen ez az egyetlen bizonyosság, amit ki tudok olvasni Jób könyvéből, ám –
ki tudja. Pedig már sokszor olvastam a könyvet. Nem is tudom mi ragadott meg
benne először: talán
egy jelenet, egy szcéna: Jób ül a hamuban és megátkozza Istent. „És vőn egy cserepet, hogy azzal vakarja
magát, és így ül vala a hamu közepett.” (Jób 2,8.) Ezért is gondolok mindig úgy Jób könyvére, akár egy színpadi
történésre, kellékekkel, retorikai és egyéb szcenírozással, expozícióval és
deus ex machinával.
Próbáljuk meg mi is ezeket a
– drámaköltészet számára kötelező – lépéseket követni, talán kikerekedik
belőle valami. Valami, ami lehet például egy ember története – vagy talán
még kevesebb – egy emberé, akit Jóbnak hívtak, és Űz földjéről való volt. „Ez az ember [pedig]
feddhetetlen, igaz, istenfélő vala és bűn-gyűlölő.” (Jób 1,1.)
Valahogyan így kezdődik Jób története, ami ugyan történetnek bajosan
nevezhető, olyannyira rövid. Ha cinikus akarnék lenni, akkor azt mondanám,
hogy egycsapásra következik be, egyetlen isteni csapásra. Lőn ugyanis,
hogy egy napon „eljövének Istennek fiai, hogy udvaroljanak az Űr előtt;
és eljőve a Sátán is közöttök.” (Jób 1,6.) „És monda az Úr a Sátánnak: észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot? Bizony
nincs hozzá hasonló a földön.” (Jób 1,8.) A Sátán természetesen igencsak kételkedik, és próbatételt
javasol: vegyük el Jóbtól,
ami az övé, mondja, s meglátjuk „nem átkoz-é meg szemtől-szembe téged?!” (Jób 1,11.)
Az átkozás/megátkozás formula többször visszatér a történet folyamán. Istent
szemtől-szembe megátkozni mindig annyit jelent, mint látványosan felfüggeszteni
a hozzá való viszonyunkat. Egy helyen kifejezetten az istentelenekkel és a
gonoszakkal kapcsolatban említi Jób, azokkal akik „azt mondják Istennek: Távozzál
el tőlünk, mert a Te utaidnak tudásában nem gyönyörködünk! Micsoda a
Mindenható, hogy tiszteljük őt, és mit nyerünk vele, ha esedezünk előtte?”
(Jób 21,14-15.) Ugyanitt beszél Jób arról is, hogy ő nem tartozik közéjük.
Ez azért fontos, hogy megértsük a feleségének adott válaszát, és hogy megértsük
egyáltalán Jób paradoxonát. A felesége, miután Jób elveszíti összes ökrét,
szamarát, tevéjét, juhát, fiát és leányát, ráadásul még fekéllyel is megveri
Isten „talpától fogva a feje tetejéig” (Jób 2,7.), nem állja meg a kérdést:
„Erősen állasz-é még mindig a te feddhetetlenségedben? Átkozd meg az
Istent, és halj meg!” (Jób 2,9.) Istent megátkozni tehát egyenlő a halállal.
Ez Jób igazi problémája, vagy másképpen – megpróbáltatása. Ha tanúságot akar
tenni feddhetetlensége mellett, akkor vállalnia kell az életet, bármilyen
is legyen az, és nem választhatja a halált. Ezért is mondja aztán feleségének:
„Úgy szólsz, mint szól egy a bolondok közül. Ha már a jót elvettük Istentől,
a rosszat ne vennők-e el?” (Jób 2,10.) Ám nem olyan egyszerű azt
mondani: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób 1,21.)
Ezt Jób egyébként is csak kezdetben mondta és később nem ismételte meg.
Megismételt azonban – sőt, mondhatni a továbbiakban csak ezt tette –
valami mást: a kérdést, vagy pontosabban a kérdezést magát, de egyben természetesen
a kérdést is, mint például ez itt: „Miért is ad Isten a nyomorultnak világosságot
és életet a keseredett szívűeknek? A kik a halált várják, de nem jön
az, és szorgalmasabban keresik mint az elrejtett kincset.” (Jób 3,20–21.)
A kérdezésről és a
megpróbáltatásról jut eszembe egy másik történet, különbségekkel és azonosságokkal, amelyeket itt
csak sebtében jeleznék. Természetesen Ábrahámról van szó, és az ő
megpróbáltatásáról. A helyzet alapjában véve azonos. De amíg Jób „csak” kérdez,
Ábrahám cselekszik. Ábrahám nem kérdez: megy, és feláldozza egyszülött fiát –
alkonyodó életének reménységét, Istennel kötött szövetségének zálogát. Itt
látom az alapvető különbséget kettejük Istenhez való viszonyában. Míg Ábrahám viszonya a feltétlen
engedelmesség, a Jóbé már nem. A viszonynak ezt az – idézőjeles – „megromlását”,
a radikális másságot a kérdezés hordozza.
És egyben a kérdezés nyitja
meg Jób könyvének második felvonását is. Közben a színpad is változott – új
szereplők, új beállítás. Megérkeznek Jób barátai, akik hallván „mind ezt a nyomorúságot, a mely
esett vala rajta: eljőve mindenik az ő lakó helyéből: a témáni Elifáz, a sukhi Bildád és a
naámi Czófár; és elvégezek,
hogy együtt mennek be, hogy bánkódjanak vele és vigasztalják őt." (Jób 2,11.) Nehéz feladat. Kutya nehéz
feladat, és a barátok nem is igen tudják hogyan fogjnak hozzá. „És ülének vele hét napon és hét éjszakán a
földön, és nem szóla egyetlen szót egyik sem, mert látják vala, hogy igen nagy
az ő fájdalma.” (Jób 2,13.)
A hét napos csendet Jób töri
meg – megátkozza születése napját: vajha „lettem volna, mintha nem is voltam
volna.” (Jób 10,19.) Itt látszik meg a szcenirozás igazi jelentősége; Jób minden
kifakadására, minden blaszfemizáló jaj szavára a barátok feddése a válasz. Ebbe az ellenpontozásos
játéktérbe íródik be vélemények
és ellenvélemények lüktetéseként – jószerével az egész szöveg, majdhogynem dialogikusan. Mégsem igazi
vita, dialógus ez, inkább per, amint azt az egyre sokasodó, ilyen vonatkozású utalások is bizonyítják. És bizonyítják
Jób szavai is, aki kereken bevallja: perben áll Istennel. Vagy éppenséggel fordítva:
Isten áll perben vele: „Azt mondom Istennek: Ne kárhoztass engem; add tudtomra, miért perelsz velem?!” (Jób
10,2.) De nem hamis az előző megfogalmazás sem: „Ímé
előterjesztem ügyemet, tudom nekem lesz igazam.” (Jób 13,18.) „Ki az, a ki
perelhetne velem?” (Jób 13,19.) „Azonban én a Mindenhatóval akarok szólani, Isten előtt kívánom
védeni ügyemet.” Jób 13,3.) Mégpedig most, azonnal – teszi hozzá. Jób nem elégszik meg egy távoli és
ködös végítélettel, itt és most, ebben a véges földi életben akar igazságot: „Micsoda
az én erőm, hogy
várakozzam; mi az én végem, hogy türtőztessem magam?!” (Jób 5,11.)
Jób tehát ül – és mi mást is tehetne – átkozódik, pöröl, panaszkodik és az
Égre kiált. Amiért is barátaitól feddésben részesül. Nincs kedvem hosszan
időzni ezeknél a feddéseknél, tehát sorolnám is Őket, gondolatjelekkel,
figyelmen kívül hagyva a dialogikus-kronologikus struktúrában elfoglalt helyüket:
– egyetlen halandó sem lehet igaz Isten előtt, minden ember született
bűnös – Elifáz: „Vajon a halandó igaz-é Istennél: az ő teremtője
előtt tiszta-é az ember?” (Jób 4,17)
– Isten végtelenül igazságos, tehát nem tehetett igazságtalanságot Jobbal –
Bildád: „Elforgatja-é Isten az ítéletet, avagy a mindenható elforgathatja-é
az igazságot?” (Jób 8,3.)
– Isten végtelenül bölcs, tettei emberi ésszel fel nem érhetők és meg
nem ítélhetők – Czófár: „Az Isten mélységét elérheted-é, avagy a Mindenhatónak
tökéletességére eljuthatsz-é?”( Jób 11,7.)
Az első kérdésre Jób
válasza határozott igen. Nincs a világon dolog, ami biztosabban állna számára
önnön ártatlanságánál. „Ártatlan vagyok, nem törődöm lelkemmel, utálom az életemet.” (Jób 9,21.) És: „Igazságomhoz
ragaszkodom, róla le nem
mondok.” (Jób 27,6.) Voltaképpen, ha meggondoljuk, nem is maradt már egyebe; ha ezt feladja, akkor
mindent feladott. Saját, egyszemélyes igazságából meríti erejét. Minden, ami
Jóbbal és Jób körül történik, az igazság körül artikulálódik, körülötte fordul meg, mint csukló vagy zsanér
körül. „Az igazságot magamra
öltem és az is magára ölte engem;” (Jób 29,14.) Innen az átok
és innen a panasz is. Erre még visszatérek.
De elébb lássuk a második
kérdést. Lehet-e igazságtalan Isten? Igen, lehet – mondja Jób; mint ahogyan az
is. „Igazságom ellenére kell hazugnak lennem, halálos nyíl talált hibám nélkül!” (Jób 34,6.) „Él
az Isten, a ki az én igazságomat
elfordította, él a Mindenható, a ki keserűséggel illette a lelkemet” (Jób 27,2.)
„Azért [hát] azt mondom: elveszít ő ártatlant és gonoszt!” (Jób 9,22.) „Ha
ostorával hirtelen megöl, neveti a büntetlenek megpróbáltatását.” (Jób 9,23.) „A föld a gonosz kezébe adatik, a
ki az ő bíráinak arczát elfedezi. Nem így van? Kicsoda hát ő?” (Jób 9,24.) Ennek a
retorikai ízű kérdésnek, ennek az egész szenvedélyes kirohanásnak lesz még
szerepe a későbbiekben.
Most pedig térjünk vissza a
történethez.
Láttuk, hogy két kérdésre is
igennel tudott felelni Jób. Jogos tehát a vádja barátaival szemben; ti.
ugyanúgy látják a hamisságot mint ő, csakhogy nem merik szóvátenni azt. És
„így lettetek ti most semmivé; látjátok a nyomort és féltek.” (Jób 6,21.) „Kezdjétek [hát] újra kérlek,
ne legyen hamisság. Kezdjétek újra, az én igazságom még mindig áll. Van-é az én
nyelvemen hamisság, avagy az
én ínyem nem veheti-é észre a nyomorúságot?” (Jób 6,29–30.)
Úgy látszik, hogy nem, mivel
barátai – személy szerint a témáni Elifáz – újfent megvádolják Jóbot, mondván: „Te már semmivé
akarod tenni Isten félelmét is; és megkevesbíted az Isten előtt való
buzgólkodást is!” (Jób 15,4.)
Tökéletesen igaz vád. Jób
tényleg ezt akarja. Olyan viszonyt akar kezdeményezni Istennel, amely már nem a félelem, hanem
az igazság körül, az igazság szerint rendeződik el. Meghalni is azért
akar, mivel úgymond a halálban „szolga az ő urától szabad.” (Jób 3,19.) Számtalan alkalommal kéri
Istent, hagyjon fel az
ő elrettentésével: „Venné csak el rólam az ő vesszejét, és az ő
rettentésével ne rettegtetne engem: Akkor szólnék és nem félnék tőle:
mert nem így vagyok én magammal!” (Jób 9,34–35.)
„...szólanék és nem félnék tőle...” Így, kötőszóval összekapcsolva,
ez lenne
Jób paradoxona – és megpróbáltatása. A megpróbáltatás
értelmében – ezt már tudjuk
kezdettől fogva – Jóbnak tanúságot kell tennie Isten, tehát az élet mellett.
Amíg él, Jóbnak tanúságot kell tennie saját tanúsága mellett. Nem könynyű feladat. Nemegyszer így „fohászkodik”:
„Útálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én
életem.” (Jób 7,16.) Ám Jób nem tehet tanúságot tanúsága mellett, csak ha szólásra nyitja a száját.
Ellenkező esetben az
istentelenség és hamisság bűnébe esnék, mint barátai, a témáni Elifáz, aki ellen felgerjedt az Úr haragja. És „szóla
[az Úr] a Témánból való Elifáznak: haragom felgerjedt ellened és két barátod ellen, mert nem szóltatok
felőlem igazán, mint az én szolgám, Jób.” (Jób 42,7.) Jóbnak tehát nem
szabad hallgatnia, nem szabad
elhallgatnia az igazságot, ha tanúságot akar tenni Isten mellett. „Ha most
hallgatnom kellene, úgy kimúlnék” (Jób 13,19.) – hasonlóan ahhoz, aki
megátkozza Istent. Nem „tartóztatom hát meg az én számat, szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én
szívemnek keserűségében.” (Jób 7,11.)
És szól és panaszkodik.
Mert iszonyatos a paradoxon,
melybe Jóbot taszították. Derrida úgy említi, mint JHVH „double bind”-ját, az Isten kettős
kötelékét, amely egyszerre köt és feloldoz.
– Jóbnak
tanúságot kell tennie Isten és önnön tanúsága mellett
– Jób csak úgy
tehet tanúságot tanúsága mellett, ha kiáll igazságáért, mely igazság az
isteni igazságtalanság szöges ellentéte.
Ez tehát a paradoxon. És Jób
talán az egyetlen, akinek Isten kötelességévé tette a blaszfémiát.
Természetesen ugyanakkor meg is tiltotta azt.
Innen már úgy tűnik
nincs kiút. Hacsak nem az isteni jelenés, igazi deus ex machina machinációja
révén. Ez teszi ki a harmadik és utolsó felvonást.
De még ezt
megelőzően, a két felvonás közti szünetben, próbáljunk meg - akárcsak a mindenkori közönség –
javaslatokat tenni a megoldásra, jelen esetben a paradoxon
feloldására.
Ott hagytuk el, hogy Jób
Isten hálójában vergődik, és Istenhez kiállt segítségért. „Jób unja barátait, és kívánja Isten
ítéletét.” Nem tudom kitől származnak ezek a szavak, Jób könyvének 23. része elé
iktatva, de annyi biztos, hogy keresve sem találni találóbb leírást. Mert, ahogy Jób mondja: „Kiálltok
hozzád, de nem felelsz;
megállok és csak nézel rám!” (Jób 30,20.) „Óh, bárcsak volna valaki, a ki meghallgat engem! Ímé, ez a
végszóm: a Mindenható feleljen meg nékem; és írjon könyvet ellenem az én vádlóm.” (Jób 31,35.)
Jób esetében is, mint mindig,
az eföldi igazságtalanság és a feltételezett örök isteni rend között feszül az
ellentét. Az evilági nyomorúság igaztalansága, az igaztalanság igazsága és Isten végtelen
igazságossága áll szemben egymással. Hogyan kell vagy
lehet ezt a paradoxont feloldani?
Egy járható, a teológia által kitaposott ösvény azt állítani, hogy minden
személyi igazságtalanság eleve elrendelt, kijelölt helye van a világrendben.
Ez már csak azért is egy lehetetlen befejezés lenne, mert Jóbnak körömszakadtáig
kell kapaszkodnia igazságába. Pedig látszólag efelé tart Jób könyvének végkifejlete:
„Ki szerez a hollónak eledelt, mikor fiai Istenhez kiáltoznak; kóvályognak,
mert nincs mit enniök?” (Jób 39,3.) – kérdi Isten Jóbot, miután megjelentette
magát neki, forgószél alakjában. De csak látszólag ez a végkifejlet. Isten
érvelése túlságosan is hamar csap át autoriterbe, semhogy ez legyen a csattanója.
Különben is Isten elismeri Jób igazságát: „A ki pert kezd a Mindenhatóval,
czáfolja meg, és a ki az Istennel feddődik, feleljen néki! Avagy semmivé
teheted-é te az én igazságomat; kárhoztathatsz-é te engemet azért, hogy te
igaz légy?” (Jób 39,35.; 40,3.) Ugyan, ki vagy te? Én teremtettelek téged,
mint ahogyan Én teremtettem a föld alapját, a tengert, a felhőket, a
világosságot és a sötétséget, Én szabtam mértéket nekik és Én adtam törvényt!
(Jób 38. rész.) Ezután következik a nagy leviathán hírhedt invokációja: „Nincs
olyan merész, a ki őt felverje. Ki hát az, a ki velem szállna szembe?...A
mi az ég alatt van, mind enyém.” (Jób 41,10–11.)
Az idézett 41. rész
előtt, szokásos összefoglalóként ez áll: „A leviathán mint Isten hatalmának bizonyossága.” Ez
mindjárt arra emlékeztet, amit nemrégiben olvastam valahol, hogy a primitív istenek gyakran
szörnyetegekkel körülvéve jelentek meg, ha nem éppen maguk voltak szörnyetegek,
démon-istenek. S ez megint csak
egy újkeletű olvasmányélményemhez utal, aholis azt olvasom - kifejezetten Jób Istenével kapcsolatban –
hogy Isten a mindenhatóvá lett Sátán, s Jób ennek a Sátán-Istennek csupán játékszere. Ezt egyébként Jób is
elkiáltja elkeseredésében
ott, ahol arról beszél, hogy Isten neveti a szenvedők szenvedését.
Másfelől Isten is elismeri, még az első versek egyikében, hogy „ok
nélkül” (Jób 2,3.) rontotta meg Jóbot. Mégis, értelmezésünkkel nem állhatunk
meg ezen a ponton. Jób tudja,
még abból az időből, mikor Istent ismerte, hogy Isten nem a mindenhatóvá lett Sátán. Ezért
formál egyáltalán igényt a megoldásra. S ez a megoldás sem egyértelműen Jób igazságának
győzedelmeskedése, ahogyan
azt esetleg ez az értelmezés-torzó sejtethetné. Istennel szembesülve Jób nem
találok rá jobb szót – meghunyászkodik: „Az én fülemnek hallásával hallottam
felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!” (Jób 42,5–6.)
„Meghunyászkodik” – ezzel
kezdődően visszaolvasom az utolsó mondatot és azon gondolkodom, mit is fed valójában.
Mindenekelőtt szorosabbra fűzi az analógiát Ábrahám esetével.
Ábrahámnak is, Isten iránti feltétlen odaadását, bizalmát bizonyítandó, fel kell áldoznia egyszülött
fiát, Izsákot, akit éppen eme határtalan bizalom „kegyeként” nyert
Istentől. Ebből nyilvánvalóan adódik, hogy a bizalomnak Isten törvénye szerint,
érdekmentesnek kell lennie. Nem ezért vagy azért bízom Istenben, hanem kizárólag a bizalom kedvéért.
Azért, mert ő a
Mindenható. Csakhogy ez a bizalom egyirányú. Isten nem bízik, és nem is kell bíznia az emberekben, ezért
teheti mindenkor próbára a benne bizakodókat. Éppen az a kölcsönösség hiányzik a bizalomból, melyet Jób
revendikál saját, Istenhez való viszonya számára.
Ám itt ismételten felhívnám a figyelmet arra a különbségre, melyet már az
elején is jeleztem: míg Ábrahám szótlanul cselekszik, Jób kérdez, és csak
ezt teszi. Természetesen Ábrahámnak is vannak kérdései, ezt nem lehet nem
bevallani, de ezek a kérdések kifejezetten Isten mindenhatóságában kételkednek.
Amikor erről bizonyosságot nyer (fia születik), Ábrahám számára többé
már semmi sem kérdéses. Nem így Jób. Ő tudja, hogy Isten mindenható,
soha nem is kételkedett ebben, s ezt szóvá is teszi: „Tudom, hogy te mindent
megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, a mit elgondoltál.”
(Jób 42,2.) És mégis. Még az utolsó pillanatban is kérdez, leinti Istent,
csakhogy folytathassa: „Hallgass hát, kérlek, én hadd beszéljek; én kérdezlek,
te pedig taníts meg engem!” (Jób 42,4.) Ám, meglepő módon, a továbbiakban
egyetlen kérdés sem hangzik el. Következésképpen válasz sem.
A könyv szótlanul végződik.
A képzőművészeti
alkotásra is vonatkozik, hogy meg kell tanulnunk látni... „Olvasnunk”, sőt
mind addig
betűzgetnünk kell, amíg el nem tudjuk olvasni. Az építményre éppúgy
érvényes, hogy „olvasnunk” kell azt. Vagyis ne csak úgy nézzünk rá, mint egy
fényképreprodukcióra, hanem járjuk körbejárjuk
be azért, hogy ezzel lépésről lépésre mintegy felépítsük magunkban.
Hans-Georg Gadamer