Világunk határainál
Az európai kultúra fundamentális vélekedéseiről
SÜMEGI ISTVÁN
„Isten
adjon a filozófusnak betekintést abba, ami ott hever
mindannyiunk szeme
előtt.”l
„... a gondolkodás legfőbb paradoxona, hogy fel
akar fedni
valamit, amit nem képes elgondolni.
A gondolkodásnak ez a szenvedélye alapjában véve minden
gondolkodásban
jelenvaló ... ”2
I.
Írásomban két, egymással
szorosan összefüggő kérdést kísérlek meg körbejárni.3 A
„főkérdés” az, amire a címben utalni kívántam; ennél is jobban érdekel azonban
az a problémakör, amelyet itt a főkérdésen keresztül igyekszem
megközelíteni, nevezetesen az „ontológia” szó értelmének, az ontológiáról való
beszéd lehetségességének és e beszéd korlátainak problémája.
Ha valakit arra szólítanak
föl, hogy gondolkodjon el az európai kultúra mibenlétéről, akkor
először nyilvánvalóan a mesterek munkáiért nyúl. Van miből merítenie,
hiszen alig akad olyan klasszikus a társadalomtudósok és filozófusok
panteonjában, aki közvetve vagy közvetlenül ne tárgyalta volna ezt a kérdést.
Csakhogy az egykoron tisztességgel végigolvasott és kijegyzetelt munkákat
„fejben” újra végiglapozó elmélkedő könnyen úgy járhat, mint az ifjú
Descartes – kivált, ha talán túlságosan is sokat tanulmányozta a nagy Cartesius
munkáit –, amikor mindinkább megzavarodott az egymásnak ellentmondó
vélekedésektől, és egyre kevésbé tudta eldönteni, hogy melyek azok a
tanáraitól megtanult és különféle könyvekben olvasott „igazságok”, amelyekben
nem kell kételkednie.
Kinek van igaza kultúránk
lényegét illetően: Kantnak vagy Nietzschének? Adam Smithnek vagy Polányi
Károlynak? Max Webernek vagy Marxnak? Rousseau-nak vagy Hegelnek? Mintha mindenkinek
igaza lenne a maga módján, de egymásnak ellentmondó vélekedéseket mégsem
tarthatunk egyszerre igaznak.
Descartes hasonló
érzésektől vezettetve úgy döntött, hogy lemond a klasszikusok
tanulmányozásáról, és inkább olyan módszer után néz, melynek segítségével
biztos alapot találhat, amire aztán építkezni tud. Ha a címben fölvetett
kérdést szeretnénk újragondolni, és úgy véljük, hogy ehhez legalább
ideiglenesen meg kell szabadulnunk az egymásnak ellentmondó klasszikusok
nyomasztó tekintélyétől, akkor Descartes eljárása mutatis mutandis itt is követhetőnek
ígérkezik. A jelenkori tanítvány azonban már képtelen osztani a mester reményét
az egyedül üdvözítő módszer megtalálhatóságában és az egyetlen igazság
fölfedezhetőségében. Ezért csak abban reménykedhet, hogy írása egy újabb
aspektussal gazdagítja majd a témát.
Ennél súlyosabb probléma, hogy itt a kutatás tárgyának mibenléte korántsem
magától értetődő. Vajon létezik-e az európai (vagy bármely más) kultúra
csak úgy pőrén, a kutató kérdéseit és a válaszokat egyetlen narrációvá
szövő tevékenységet megelőzően? Valami persze biztosan létezik,
de ha ezt a valamit megkísérelnénk mindenféle kérdés és előfeltevés nélkül
szemügyre venni, akkor a tények olyan dzsungelében találnánk magunkat, amelyben
képtelenek lennénk bármit is megérteni.4 Gondoljunk csak bele: mindenféle
kérdés nélkül tekintve az európai kultúrára, minden egykori és jelenbeli esemény
és tény egyaránt fontossá válna; Napóleon és I. Sándor találkozása épp annyira
lenne jelentős, mint az, hogy Kovács József tegnapelőtt reggel találkozott
a postással, és hangosan köszönt neki, ahogy ezt máskor is tenni szokta. Teljes
joggal írja tehát Heller Ágnes Európa, Európa... című esszéjében,
hogy kultúránk nem más, mint azon alaptörténetek összessége, amelyeket róla
elmondanak.5 Másrészt azonban mégis kell lennie valaminek, amit ezek
az elbeszélések elbeszélnek, nem írhatunk egyik napról a másikra kedvünk szerint
új történeteket, sőt, úgy érezzük, hogy ezeknek a történeteknek el kell
találniuk valamit, nevezetesen azt, amit kultúránk lényegének gondolunk. Ricoeur
megállapítása, mely szerint az identitásunkat hordozó narrációinknak csak elbeszélői
és szereplői lehetünk, szerzői azonban nem (legfeljebb társszerzői),
minden bizonnyal érvényes akkor is, ha az elbeszélés szubjektuma/objektuma (alany
és tárgy itt nyilvánvalóan azonos) nem egy személy, hanem egy kultúra.6
Létezik egy olyan filozófiai-társadalomtudományi tradíció – pontosabban nem
is egy tradíció létezik, sokkal inkább azt mondhatjuk, hogy különböző vagy
egymással csak laza kapcsolatban lévő „iskolák” meglepő módon hasonló
eredményre jutnak –, amely éppen ezt a problémát tartja szem előtt. E tradíció
egyik jelentős alakjának, Durkheimnak a terminusait használva azt mondhatjuk,
hogy a kultúra összefüggő társadalmi tények hálózata, azaz
olyasmi, amit az egymással folyamatos interakcióban lévő emberek hoznak
ugyan létre, ám ami transzcendálódik, s ezáltal dologi jelleget
(choséité) kap.7 Nem szeretném, ha írásom ezen a ponton telefonkönyvvé
válna, de mégis célszerűnek látszik megemlíteni néhány olyan klasszikust,
akik hasonló konklúziókhoz jutottak. A valóságot Hegel legkorábbi írásaitól
kezdődően úgy fogta föl, mint az elidegenedés eredményét. A társadalmi
valóság mibenlétét – vagyis a bennünket érdeklő területet – Hegel elgondolásának
megfelelően és őt követve ragadta meg Marx és Lukács György is. A
valóság és különösképpen a kultúra hasonló fölfogása miatt tartotta szükségesnek
Nietzsche az európai gondolkodás fosszíliáinak a genealógia segítségével való
relativizálását. Már legkorábbi írásainak egyikében megjelenik az a gondolat,
mely szerint legféltettebb igazságaink csupán megkövült metaforák, amelyekről
elfelejtettük, hogy csupán emberi kreációk, és nem magábanvaló igazságok. Hasonló
társadalomontológiára építve igazolja liberálkonzervatív politikai filozófiáját
Friedrich Hayek, amikor az erkölcsöt úgy tekinti, mint ami az emberi együttélés
következtében, de nem tudatos tervezés eredményeként, hanem mintegy melléktermékként
jön létre. (Ezért nem is találhatunk ki kedvünk szerint új erkölcsi és politikai
maximákat.) És végezetül utalhatunk még azokra a szociológusokra, akik – részben
Durkheimra támaszkodva, részben tudományuk másik pater familiasára, Max Weberre
– a föntiekhez hasonlóan ragadták meg a kultúrát. Elsősorban Norbert Elias
időszociológiai koncepciójára, valamint Peter Berger és Thomas Luckmann
munkájára, A valóság társadalmi felépítésére gondolok.8
Természetesen még ez a tekintélyes névsor sem igazolja, hogy a kultúra mibenlétének
helyes meghatározása éppen az, amit föntebb Durkheim alapfogalmaival megadtam.
A hivatkozott szerzőket nem is azért idéztem meg tanúként, hogy bizonyítsák
igazamat, inkább azért, mert rá kívántam mutatni az itt előföltételezett
társadalomontológia gyökereire. Magát a társadalomontológiát legföljebb
az konfirmálhatja valamelyest, ha az olvasó sikeresnek találja majd kultúránk
alapjainak megközelítésére irányuló próbálkozásomat.
II.
A módszert,
amelytől azt remélem, hogy elvisz bennünket világunk határaiig, a
késői Wittgenstein munkáiból, elsősorban az élete legvégén írt, A
bizonyosságról címen megjelent följegyzéssorozatából vélem kiolvashatónak.9
Ezekben a följegyzésekben
Wittgenstein George Edward Moore írásaival, főképpen A józan ész
védelmében és A külvilág bizonyítása címűekkel vitatkozik.10
Az említett tanulmányokban Moore azt igyekszik megmutatni, hogy, ellentétben a
régi és új szkeptikusok véleményével, igenis bizonyítható a külvilág létezése. Eljárása
némileg Szent Anzelm ontológiai istenérvére emlékeztethet bennünket, amennyiben
Moore is „bentről” (a szubjektív bizonyosságoktól) igyekszik eljutni
„kívülre” (az objektíve létező anyagi dolgokhoz). Azt állítja, hogy vannak
olyan ismereteink – pl. hogy „Létezik a testem.”, hogy „Testem születése óta
állandóan érintkezésben volt a föld felszínével, vagy nem volt messze tőle.”,
hogy „Tudom, hogy ez egy kéz.” (miközben fölmutatom a kezemet) –, amelyek
igazságát mindenkinek el kell fogadnia, s hogy ezen kijelentéseket elemezve
vagy egy következtetés premisszáiként fölhasználva bebizonyítható, hogy létezik
külvilág. Ez első pillantásra, Husserllel szólva, a lehető legnaivabb
objektivizmusnak látszik, de Moore érvelése ennél jóval bonyolultabb. A részletekre
azonban itt nem szükséges kitérni, csupán azt kívánom megjegyezni – jelezve
ezzel, hogy Moore is tisztában volt azokkal a kézenfekvő ellenvetésekkel,
amelyek itt föltolulnak –, hogy a külvilág vagy az anyagi dolgok létezését
állító ítéleteket igaznak tartotta ugyan, de nyitva hagyta azt a kérdést, hogy
mit is jelentenek pontosan az efféle kijelentések, azaz hogy mit kell értenünk
az „anyagi dolgok” vagy a „külvilág” kifejezések alatt.11
Moore bizonyításának egyes pontjai közelállónak tűnhetnek Wittgenstein
vonatkozó elgondolásaihoz: Moore is azt állítja, hogy vannak olyan ismereteink,
amelyeket nem szükséges bizonyítani, szerinte sem csupán logikai igazságok ilyenek,
hanem tényítéletek (esetleges igazságok) is, és mindketten értelmetlennek tartják
a szkepticizmust. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a két gondolkodó írásait,
azt hiszem, beláthatjuk, hogy ezek a hasonlóságok csupán felszíniek, mert a
filozófiai „állványzatok”, amelyen belül mozognak, alapvetően különbözőek.
Amikor Moore anyagi
dolgokról vagy külvilágról beszél, akkor valami olyasmire gondol, ami
logikailag és okságilag független a „szellemi tények”-től, ami térben van
(a „teret” reálisként fölfogva), és ami korrespondenciában állhat az
ismereteinkkel. Vagyis előföltételez egy olyan dualista ontológiát, amely
a külvilágot mint a megismerő szubjektumtól teljesen független
magábanvalóságot gondolja el.
Ezzel szemben Wittgenstein – megítélésem szerinti – legfontosabb törekvése
éppen az volt, hogy alternatívát kínáljon a dualista ontológiával szemben, hogy
a létezés és a világ olyan megragadásához jusson el, amelyben nincs mód a látható
mögé odagondolni azt a láthatatlant, amelyet épp a látható takar el.12
Második alkotói korszakában ezt ügy kívánta elérni, hogy mind a nyelven túli
„valóságos” dolgok, mind a nyelv előtti mentális állapotok koherens elgondolhatóságát
megkérdőjelezte.13 Ami Moore számára két szubsztancia volt („külső”
és „belső”), azt Wittgenstein a nyelv segítségével egyesíti. Az általunk
használt nyelvjáték(ok)on kívül (ami végső soron azt jelenti, hogy a nyelvjátékunkat
meghatározó életformán kívül14), önmagában sem a „küls”, sem a „belső”
nem ragadható meg. „Külső”-ről és „belső”-ről csak relatív
értelemben, mint a nyelvjátékunk által konstituáltról beszélhetünk, mivel a
nyelvből nem kukucskálhatunk ki; sem a külvilág felé, sem a mentális állapotaink
felé. A külvilág nyelvhez kötöttségét jól szemlélteti az alábbi gondolatmenet:
„Egy filozófiai kérdés: mi az, amit valójában látunk? Mélységet látunk-e valójában
vagy fizikai tárgyakat, szomorúságot vagy arcot stb.? Hajlamosak vagyunk azt
mondani, hogy mindezek interpretációk, hipotézisek stb., és amit valójában
látunk, azok színes foltok sík felületen.
De ha fölszólítanak, hogy
írjam le, mit látok, akkor ezt fizikai tárgyakra utaló kifejezésekkel teszem
meg, pl. így: ‘Látom egy sárgásbarna asztal lapját, s ezen, a jobb széléhez
közelebb egy tintásüveg áll.’ stb. Nem tudnám mindezt leírni, ha kizárólag csak
színes foltokról beszélhetnék.
Esetleg azt gondolhatnánk,
hogy a látottakat nem tudom ugyan szavakkal leírni, de legalább le tudnám
festeni. A helyzet azonban az, hogy alighanem képtelen lennék erre is, ha nem tudnám,
hogy mi az a fizikai tárgy, amit festek.
Annak, hogy a kép valóban
azt ábrázolja-e, amit látok, az a kritériuma, hogy azt mondom, igen,
azt ábrázolja. Néhány dolgot azonban akár meg is változtathatok a képen, és
mégis azt állíthatom továbbra is, hogy a kép pontosan azt ábrázolja, amit az előbb
láttam.
Van egy elképzelésünk, mely
szerint mindannak, amit ekkor vagy akkor látunk, van egy ideális modellje vagy
ideális leírása. Ilyen ideális leírás azonban nem létezik. Számos olyan dolog
van, amit a látottak leírásának nevezünk, de mindegyik elnagyolt (rough). Ám az
elnagyolt itt nem hozzávetőlegest jelent. Hibás az elképzelésünk, emiatt
gondoljuk, hogy ahhoz, amit valaki egy adott pillanatban lát,
hozzárendelhető egy meghatározott, egzakt leírás.”15
Hasonlóképpen, a gondolkodást és általában a mentális állapotokat sem foghatjuk
föl nyelvtől függetlenként: „A nyelvjáték nem a gondolkodásból ered. A
gondolkodás része a nyelvjátéknak”.16
„Külső” és „belső”
egyesítésével Wittgenstein bizonyos értelemben17 – legalábbis Moore
vonatkozó elgondolásaival összevetve – egy új világba lépett át. Ebben az új
világban értelmét veszti az igazság korrespondencia-elmélete – amely Moore
világában az egyetlen elfogadható igazságkritérium volt –, hiszen nincs
„külső” és „belső”, amik megfelelhetnének egymásnak. („Minden, amit evidenciának
tekintünk, azt jelzi, hogy a Föld már rég, a születésem előtt létezett. Az
ellenkező hipotézisnek semmifajta igazolása nincsen. Ha minden egy
hipotézis mellett szól és semmi sem ellene – akkor vajon objektíve
bizonyos-e? Nevezhetjük így. De föltétlenül megegyezik-e a tények
világával? [...] Miben áll ez a megegyezés, ha nem abban, hogy az, ami ezekben
a nyelvjátékokban evidencia, az állításunk mellett szól?” [203. §.])
Bloor elemzésére támaszkodva
azt mondhatjuk, hogy Moorenál a „fordítás” az ismeretelmélet kulcsfogalma,
Wittgensteinnál pedig a „betanítás” (Abrichtung, training)18 A
„fordítás” arra a műveletre utal, amellyel a külvilág tényállásait vagy
történéseit egy jelrendszerre (többnyire valamilyen természetes nyelvre) „írjuk
át”, és amelynek eredményeképpen a valóság valamilyen (megfelelő vagy nem
megfelelő) ábrázolásához jutunk.
A „betanítás” terminus ismeretelméleti jelentősége jóval nehezebben látható
be. Mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy Wittgenstein ontológiája –
ellentétben a Moore-éval – úgy ragadja meg a valóságot, mint közvetlenül adottat.
Wittgenstein világa nem azért tekinthető „igazi”-nak, valóságnak, mert
tudattranszcendens, hanem azért, mert olyan evidenciákra épül, amelyek nincsenek
a hatalmunkban, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy erről
az alapról (ne egy másikról) és így (ne másképp) tekintsünk a világra.
(„Hatalmamban van-e, hogy mit hiszek? Vagy amit megingathatatlanul hiszek? Hiszem,
hogy ott áll egy fotel. Nem tévedhetek-e? De hihetem-e, hogy tévedek? Nos, tekintetbe
vehetem-e ezt egyáltalán? – És nem tudnék-e szintúgy kitartani a hitemnél,
akármit is tapasztalok később?! De hitem ekkor megalapozott-e?”
[173. §.] „... ezt a bizonyosságot [ti. a nyugvópontra jutott bizonyosságot
– S. I.] mint olyan valamit akarom fölfogni, ami túl van jogosulton és jogosulatlanon;
tehát mint valami animálisat.” [359. §.]19)
Wittgenstein immanens világáról való
ismereteink kétfélék. Az első csoportba tartoznak á bizonyosságok,
azok az ismeretek, amelyek kultúránk alapjait (nyelvjátékunk grammatikáját)
adják. Ez az, amit nem racionális magyarázatok és bizonyítások segítségével
tanultunk meg, hanem amit betanítottak nekünk. („A nyelv [...] primitív
formáit használja a gyermek, amikor beszélni tanul. A nyelvtanítás itt nem
magyarázat, hanem idomítás.”20) Ezeket a bizonyosságokat a
tradíciónk hordozza, és úgy sajátítjuk el őket, hogy észre sem vesszük.
(„A hagyomány nem olyasmi, amit meg lehetne tanulni, nem fonál, amit az ember
fölvehet, ha úgy tartja kedve; éppoly kevéssé, mint ahogyan nem válogathatjuk
meg őseinket.”21)
A betanítás többféleképpen történthet: vannak bizonyosságaink, amelyeket
bizonyos tevékenységek megtanulása során észrevétlenül szívunk magunkba. („A
gyermek nem azt tanulja meg, hogy vannak könyvek, hogy van fotel stb. stb., hanem
megtanulja a könyveket elhozni, a fotelba leülni stb.” [ 476. §.]) Más
bizonyosságok úgy rögzültek bennünk, hogy egyes, kultúránkban értelmetlennek
számító kérdések kérdezését megtiltották nekünk. („Gondold el, hogy a tanuló
tényleg ezt kérdezi: ‘És tényleg akkor is itt van egy asztal, amikor
megfordulok; és akkor is, amikor senki sem látja?’ [...] A tanár talán egy
kicsit türelmetlen lesz, de azt gondolja, hogy a tanuló majd leszokik az ilyen kérdésekről.”
[314. §.] „Es ez nem ugyanaz vajon, mintha a tanuló föltartaná a
történelemoktatást az arra irányuló kétellyel, hogy a Föld valóban... [létezik-e
– S. I.]?” [316. §.]) És vannak dolgok, amelyekben „megtanítottak” bennünket
hinni. („Nem egészen olyan lenne ez [ti. megmagyarázni egy gyereknek, hogy a
Holdra nem lehet fölröpülni vagy fölmászni – S. I.], mint ahogy egy gyereknek
megtanítható az Istenben való hit, vagy hogy nincs Isten, hogy aztán az egyik,
illetve a másik mellett nyomósnak tűnő érveket tudjon fölhozni?”
[107. §.])
Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy gyermekként megtanulunk egy kultúrát és
egy életformát, amely ezt a kultúrát létrehozta és táplálja. Bizonyításaink
és kételyeink csak ezen a kultúrán belül értelmesek, és akkor érnek véget, amikor
elérkeznek a kultúra alapjait adó bizonyosságokhoz. („De világképem nem attól
van, mert meg vagyok győződve helyességéről. Hanem ez az az öröklött
háttér, amely alapján igaz és hamis között döntök.” [94. §.] „Mi számít egy
tapasztalati állítás ellenőrzésének? [...] ... a vég nem a megalapozatlan
előfeltevés, hanem a megalapozatlan cselekvésmód.” [110. §.] „Aki mindenben
kételkedni akarna, az el sem jutna a kételyig. Maga a kételkedésnek a játéka
már előfeltételezi a bizonyosságot.” [115. §.])
Ismereteink második
csoportját nevezhetjük tudásnak.22 Tudás az, ami bizonyítható,
és aminek elfogadását bizonyításhoz kötjük. (A bizonyítás azonban a föntiek
szerint értendő, bizonyítani anynyi, mint visszavezetni a szóbanforgó
hipotézist valamely bizonyosságunkra: „Az, hogy valamit tudok-e, attól
függ, hogy az evidencia igazat ad vagy ellentmond nekem.” [504. §.])
Wittgenstein
elgondolása felől nézve Moore koncepciója alapjában, pontosabban
ontológiai előfeltevésében elhibázott; objektum és szubjektum
vulgárkarteziánus szétválasztását pedig újabb két hiba tetézi. Az első az,
hogy miután Moore teljesen elszigetelte egymástól a két szubsztanciát, úgy
tesz, mintha semmi akadálya nem lenne a kettő közötti átjárásnak, mintha
bizonyos szubjektív ismeretekről minden további magyarázat nélkül föltételezhetnénk,
hogy objektív érvényességre tarthatnak igényt. („A ‘Ha tudok valamit, akkor azt
is tudom, hogy tudom stb.’ azt eredményezi, hogy a tudom azt jelenti: ‘Ebben
tévedhetetlen vagyok.’ De hogy az vagyok-e, annak objektíve igazolhatónak kell lennie.”
[16. §.] „Mégiscsak különös volna, ha egy szavahihető embernek, aki azt
mondja: ‘Nem tévedhetek’, kötelező lenne hinnünk; vagy annak, aki ezt
mondja: ‘Nem tévedek.’” [22. §.])
A másik hiba az, hogy Moore nem értette meg tudás és bizonyosság különbségét.
Az „Ez itt egy kéz.” és a többi hasonló kijelentés bizonyosságok, Moore azonban
úgy kezeli ezeket, mintha valamilyen tudást explikálnánk velük („Tudom, hogy
ez egy kéz mondja”). Ez már önmagában is zavar forrása. Egyrészt, mert épeszű
ember nem mond ilyet: „Ülök egy filozófussal a kertben; ő többször azt
mondja: Tudom, hogy ez egy fa', miközben egy fára mutat a közelünkben. Odajön
egy harmadik és hallja ezt, és én azt mondom neki: ‘Ez az ember nem őrült,
mi csak filozofálunk’.” (467. §.) (Ha nagyon megerőltetjük magunkat, akkor
azért ki tudunk találni olyan kontextust, amelyben értelmesen elmondhatók efféle
mondatok, de általában nem ez a helyzet. [Vö.: 350. §.]) Másrészt azért, mert,
tudásként kezelve a kijelentést, kitesszük a kételynek („... nem kell-e annak,
aki valamit tud, képesnek lenni a kételyre?” [480. §.]), itt azonban – éppen
azért, mert bizonyosságról van szó – abszurdum kételkedni. Ha itt kételkednénk,
akkor nyelvjátékunk alapjait rombolnánk le. („Ha mármost megkérdezem, hogy ‘Tudom,
vagy csak hiszem, hogy ...-nak hívnak’, akkor semmit sem használ, ha magamba
tekintek. [...] semmilyen ítéletben sem lehetnék bizonyos, ha ezt illetően
kétely merülne föl.” [490. §.]) Moore kísérlete tehát épp ellenkező következményre
vezetett, mint amit szerzője várt, nem megalapozta, hanem inkább kétségbe
vonta tudásunk alapjait.
Újabb – a „tudás” és
a „bizonyosság” különbözőségének meg nem értéséből fakadó – hiba azt
föltételezni, hogy annak segítségével, amit tudunk, érvelhetünk amellett,
amiben bizonyosak vagyunk. Amint ez a föntiekből látható, egy ilyen
kísérlet szükségképpen körben forog, hiszen a tudás azon alapul, ami bizonyos.
Végezetül: értelmetlen egyik
bizonyosságunkat egy másik segítségével verifikálni. A külvilág léte
bizonyosság – cselekedeteink és megkérdőjelezhetetlen
meggyőződéseink sokasága előföltételezi –, és ezért nem lehet,
de nem is kell bizonyítani. Azok az ítéletek, amelyeket Moore premisszaként
használt föl bizonyításában – pl. az, hogy „Ez itt egy kéz.” –, semmivel sem
evidensebbek, mint maga a bizonyítandó.
III.
Látható, hogy a kultúra
ontológai státuszát illetően nincs különbség Wittgenstein és a fönt
fölsorolt szerzők (Durkheim, Hegel stb.) elgondolása között.23
Ez a párhuzam teszi lehetővé, hogy a Wittgenstein megjegyzéseiből
alább kihüvelyezendő módszertani megfontolásokat fölhasználjuk kultúránk
(persze a fönt adott definíció szerint értve a „kultúra” szót) alapjainak
fölkutatásához.
A következő eljárást javaslom világunk határainak megközelítéséhez: (1)
Wittgenstein azt mondja, hogy bizonyosságainkat nem vagyunk képesek vita tárgyává
tenni: „Ahol valóban két olyan alapelv találkozik, amelyek nem békíthetők
meg egymással, ott mindegyik őrültnek és eretneknek nyilvánítja a másikat.”
(611. §.) Ennek megfelelően, megkísérelhetünk olyan vélekedések után vadászni,
amelyeket mi, európaiak, nem tudunk és nem vagyunk hajlandók vitára bocsátani.
(2)
Legkésőbb Nietzsche és Mannheim óta ismerünk egy olyan univerzális eljárást, amelynek
segítségével bármely ismeret relativizálható.
A genealógiára és a tudásszociológiára gondolok.24 (Lényegüket tekintve ezek nem
különböznek egymástól, de két
eltérő megközelítésmód eredményeként és különböző időben születtek meg.) Mind a két eljárás abból
indul ki, hogy alapvető igazságainkat
transzcendensnek, tértől és időtől függetlennek tekintjük. (Azt hiszem, hogy akkor is így
[ti. tértől és időtől függetlenként] kezelünk bizonyos,
különösen etikai tartalmú vélekedéseket, ha egyébként tudjuk, hogy emberi ismeret csak emberek által létrehozva lehetséges, azaz térben
és időben meghatározottan
kell megszületnie. Megerősíti ezt, hogy amikor a tudásszociológus rámutat alapvető igazságaink
létrejöttének sokszor nagyon is profán körülményeire – ösztöneinkre,
érdekeinkre, szükségleteinkre vagy egyszerűen csak a történelmi
véletlenre, amely ezek mögött
állhat –, akkor valami rossz érzés fog el bennünket, mintha
valaki a szentélyünkbe piszkított volna.)
Tudásszociológiai
és genealógiai magyarázataink – föltéve, hogy célba találnak – majdnem mindig relativizálják azt, amit magyaráznak.
Ha elfogadjuk Marx liberalizmusról és piacról adott leírását, akkor nem hisszük többé, hogy ezeket
(ti. a liberalizmust és a
piacot) igen okos emberek fedezték föl univerzálisan érvényes elvekre (mondjuk az emberi természet helyes
leírására) támaszkodva, és csak a tiszta, minden érdektől mentes igazságra
törekedve. Hasonlóképpen: ha valakit meggyőz a morál nietzschei genealógiája, akkor ő nem
gondolhatja többé, hogy a keresztény
erkölcs általánosan érvényes, mivel megértette azt az – emberi, túlságosan is emberi – történelmi
folyamatot, amelynek révén a
keresztény morál létrejött, és látja a morál mögött meghúzódó érdeket.
A tudásszociológusoknak kétségkívül igazuk van abban, hogy eljárásukkal bármilyen
emberi vélekedés elemezhető és detranszcendálható, azaz visszahelyezhető
a profán világba. Bizonyos kivételesnek tűnő esetekben azonban mintha
Kierkegaard egyik paradoxona nyerne tapasztalati bizonyítást, mintha örök igazságok
jelennének meg a történelem múlandó világában.25 Ugyanis vannak olyan
igazságaink, amelyeket egyszerűen nem fognak a tudásszociológiai lövedékek.
Hiába a korrekt szociológiai elemzés, ellentétben a fenti példákkal, ezek mégsem
relativizálódnak.
(3) Sőt, olyan
bizonyosságaink is vannak, amelyek nemcsak tudásszociológia-, de
cáfolat-immunnisak is. Nem azért, mert esetükben nem lehetséges cáfolat, hanem
azért, mert hiába szembesítenek bennünket kényszerítő erejű érvekkel,
meggyőződésünket még ezek sem rendítik meg: „... az, hogy egy
evidencia ellenállhatatlan, éppen abban áll, hogy semmilyen szemben álló evidencia
előtt nem kell meghajolnunk.” (657. §.)
Azt állítom tehát,
hogy relativizálhatatlan és cáfolhatatlan vélekedéseinket kultúránk
fundamentumainak tekinthetjük, s hogy sikerrel kutathatunk e bizonyosságaink
után a megadott szempontok segítségével: ha olyan vélekedésre bukkanunk,
amelyről nem vagyunk hajlandók vitát nyitni – őrültnek tűnik számunkra,
aki ezeket vitatni próbálja –, s amelyeket annak ellenére sem tudunk hamisnak
vagy csupán relatíve igaznak tekinteni, hogy rendelkezünk „ellen-evidenciákkal”
és/vagy ismerjük és jóváhagyjuk genealógiájukat, akkor azt mondhatjuk, hogy
megérkeztünk világunk határára.
Ez a három szempont
azonban nem elég ahhoz, hogy szisztematikusan fölgöngyölítsük fundamentális
vélekedéseinket – úgy gondolom, hogy ez semmiképpen sem lehetséges –, inkább
csak tesztelni tudjuk a segítségükkel, hogy valóban fundamentális vélekedés-e
az, amit annak tartunk.
Bizonyosságaink összességének fölsorolását több elháríthatatlan akadály gátolja:
(1) „Kivonjuk a forgalomból”, „holtvágányra toljuk” őket – mondja Wittgenstein.
(210. §.) Ami nyilvánvaló, arról, éppen azért, mert nyilvánvaló, nincs miért
beszélni többé. (2) Föntebb utaltam már rá, hogy mindig a kontextus határozza
meg, mi számít evidenciának, és mi tekinthető „csak” tudásnak. Következésképpen
bizonyosságaink nem fölsorolhatók, hiszen szituációról szituációra másképp mutatkoznak
meg, igazi arcuk nem látható, és nem tudható előre, hogy milyen maszkot
viselnek majd legközelebb. (3) Sőt, azt is megkockáztatom, hogy fundamentális
vélekedéseknek nincs is igazi arca. Ezek ugyanis nem annyira ítéletek formájában
adottak, mint inkább begyakorolt cselekvéseinkbe, életformánkba, nyelvjátékaink
grammatikájába, amorf hiteinkbe beágyazva. Ha innen megpróbáljuk kiemelni és
ítéletekben explicitté tenni őket, akkor megszűnnek azok lenni, amik,
a megfigyelés következtében megváltozik a természetük, és elpárolog belőlük
a nyilvánvalóság: „Ha hallja az ember, hogy Moore azt mondja: ‘ Tudom,
hogy ez egy fa’, akkor hirtelen megérti azokat, akik úgy találják, hogy
ez egyáltalán nem tisztázott. A dolog az embernek egyszer csak tisztázatlannak
és elmosódottnak tűnik. Olyan, mintha Moore rossz fénybe helyezte volna.”
(481. §.) „Mert mikor Moore azt mondja, hogy ‘Tudom, hogy a ...’, akkor azt
szeretném válaszolni: Semmit sem tudsz!” (407. §.)
IV.
Lássuk a paradoxont: Hogyan
jelenhet meg az abszolút a történelemben? Első példámban az
időről való vélekedéseinket veszem szemügyre.
Ha valakinek, aki nem
foglalkozott korábban filozófiával, antropológiával vagy eszmetörténettel, azt
mondjuk, hogy mi, európaiak, lineárisnak tekintjük az időt, akkor
először bizonyára nem érti, mire is akartunk utalni ezzel. Pontosabb
leírással persze megértethetjük magunkat: elmondhatjuk, hogy az idő
„folyamát” egy egyenes vonalhoz hasonlíthatjuk, múlt, jelen és jövő eseményeit
pedig úgy képzelhetjük el, mint amik megfelelő rendben ezen a vonalon
fekszenek. Az események nem ismétlődhetnek folytathatjuk magyarázatunkat
–, ami elmúlt, az már soha többé nem lesz. Esetleg még beszélhetünk arról, hogy
sokak szerint az időbeli események között nem pusztán véletlenszerű a
kapcsolat, hogy az idő előre halad, a történelem pedig
progresszió, azaz egyre okosabbak, egyre szabadabbak stb. leszünk. Vagy
beszélhetünk arról, hogy némelyek szerint az idő egyszer majd „betelik”, véget
ér, mások viszont úgy hiszik, hogy örökké tart. Ezek után bizonyára világos
lesz már, mit értettünk az idő linearitása alatt, de
beszélgetőpartnerünk valószínűleg nem érti majd, miért is hozakodtunk
ezzel elő. Milyen lenne az idő, ha nem lineáris? – kérdezne vissza.
Most újabb magyarázatok következnének (sűrűn emlegetve Mircea Eliade
nevét26): elmondanánk, hogy vannak népek, akik nem lineárisnak,
hanem ciklikusnak képzelik az időt, és azt hiszik, hogy bizonyos események
és cselekedetek mitikus archetípusok ismétlései. Aztán meg arról beszélnénk,
hogy ezek a népek úgy gondolják, hogy az idő „időről-időre”
megújul, pontosabban meg kell azt újítani. Ez a magyarázata annak – tennénk hozzá
–, hogy ezek a népek különféle, számunkra gyakran féktelen orgiának
tűnő szertartások segítségével minden ciklus végén visszatérnek egy
kis időre a káoszba (felfüggesztik a társadalmi hierarchiát szabályozó
törvényeiket, szexuális tabuikat, stb.), majd a káoszból (eljátszva a teremtés
archetipikus mítoszát) újra létrehozzák a kozmoszt.
Talán azt is megkérdeznénk beszélgetőtársunktól: vajon nem tartja-e lehetségesnek,
hogy a mi szilveszteri orgiáink is efféle szertartások maradványai, csak
elvesztették már jelentésüket, s ezért szimpla lerészegedési lehetőséggé
korcsosultak.27 Ez a kérdés aztán további magyarázatra adna nekünk
módot. Elmondhatnánk, hogy az európai idő- és történelemfölfogás mai formája
hosszú folyamat eredménye, és beszélhetnénk ennek genealógiájáról, megismertetve
beszélgetőtársunkat Norbert Elias és Karl Löwith vonatkozó nézeteivel.28
Mindez igen meggyőzően hangzana, aligha lehetne komoly ellenvetéseket
szembeállítani érveinkkel, de ennek ellenére meggyőződésem, hogy nemcsak
a beszélgetőtársunk, de mi magunk sem értenénk egészen pontosan, amit elmondtunk.
Világos, hogy az idő linearitásának ószövetségi gondolata unikális az ókorban;
kimutatható, hogy a kereszténység hogyan mélyítette tovább ezt a koncepciót;
belátható, hogy a tudomány és a történelem újkori eszméje hogyan formálta ki
jelenlegi alakját; az is fölfogható, hogy más népek időfölfogása különbözik
a miénktől; sőt, bizonyos mértékig még a ciklikus időben való
élet és gondolkodás logikáját is tudjuk követni, de azt egy pillanatra sem hiszszük,
hogy a „ciklikus idő” valós alternatíva a számunkra, hogy esetleg mi is
eszerint élhetnénk. Ellenkezőleg: a „nem-lineáris idő”-re gondolva
úgy érezzük magunkat, mintha egy mese világába léptünk volna be. Ha Marx tudásszociológiai
elemzését, amely a liberalizmust ideológiaként leplezi le, elfogadjuk, akkor
nem hiszünk többé (vagy legalábbis nem úgy, mint korábban) a liberalizmusban.
Időfölfogásunk genealógiája viszont nem okoz efféle változást bennünk,
megértjük és elismerjük a genealógia igazát, de meggyőződésünk az
idő linearitásában nem fog ettől megrendülni. Föltételezésem szerint
azért nem, mert – ellentétben mondjuk a liberalizmus állításaival, amelyeket
igaznak vagy hamisnak tudhatunk – időfölfogásunk olyan fundamentális
vélekedés, amely (túlzás nélkül mondható) egész kultúránkra hatással van. Ha
nem úgy képzelnénk el az időt, ahogyan elképzeljük, számos alapfogalmunk
értelmetlenné válna. Tarthatatlan lenne pl. a fejlődésbe vetett hitünk.
Ez önmagában még nem tűnik tragikusnak (egyébként is sokan úgy hiszik,
hogy nem hisznek a „fejlődés”-ben), de ezzel együtt kiürülne és teljesen
irracionálisnak mutatkozna a „munka” azon fogalma is, melyről Max Weber
azt állította, hogy alapvető szerepet játszott a modern, kapitalista Európa
megteremtésében.29 Időkoncepciónk átalakulásának következtében
a „fejlődésihez hasonlóan elvesztené értelmét vagy teljesen megváltozna
a „forradalom” vagy a „tudomány” jelentése is.30
Azt hiszem, joggal
állíthatjuk ezek után, hogy az időről való vélekedésünk nem
egyszerű tudás, hanem olyasmi, amit – Wittgenstein szavaival élve –,
„animálisan tudunk”, ami közvetlenül gyökerezik életformánkban, és éppen ezért
sem bizonyítást nem igényel, sem racionális érvekkel nem cáfolható meg. Ha úgy alakulna,
hogy bizonyos körülmények hatására föladnánk ezt a vélekedésünket, és egyszer
csak elkezdenénk ciklikusnak látni az időt, akkor azt mondhatnánk, hogy
megtértünk egy másik kultúrába, és többé már nem vagyunk európaiak.
Második példám a szabadságról való európai vélekedés. Az újkori Európa világképét
szemügyre véve láthatjuk, hogy az emberi szabadság lehetősége korántsem
számított (számít?) magától értetődőnek, sőt, bizonyos korszakok
filozófusairól kijelenthetjük: minden okuk megvolt rá, hogy egyszer s mindenkorra
deklarálják: Az „emberi szabadság” oximoron. A 16-17. században a reformáció
teológiája, nevezetesen az isteni omnipotencia és a predesztináció tételei veszélyeztették
az emberi szabadságot, a 17. század második felétől kezdődően
pedig egyre nagyobb szerephez jutott az új tudományok (mindenekelőtt Galilei
és Newton fizikája) tekintélye által támogatott mechanikus világszemlélet. Akár
a protestáns teológia, akár a mechanika irányából közelítünk a szabadság kérdéséhez,
az – hiába írtak róla vaskos könyveket – rendkívül gyorsan és egyszerűen
elintézhető. Ha Isten mindenható, és mindent eleve elrendelt, vagy akár
csak mindent előre lát, akkor az emberi szabadság nem lehet más, mint illúzió.
Hasonlóan a mechanikus világkép esetében: ha az okság törvénye univerzális (ha
mindennek, ami történik, oka van), és az ember nem lehet causa prima vagy causa
sui – márpedig ezek az attribútumok kizárólag Istennek tulajdoníthatók –, akkor
nincs emberi szabadság, hiába csűrjük-csavarjuk a dolgot.31
Nem állította azonban
egyetlen jelentős gondolkodó sem, hogy
az emberi szabadság illúzió (inkább csűrték-csavarták a dolgot). Talán azzal magyarázható ez, hogy az emberi
szabadság az európai kultúra fundamentális vélekedése, és ezért hiába cáfolják racionális
érvek, mégis kitartunk mellette. Pontosabban, csak olyan világképet, filozófiát, mítoszt vagyunk hajlandók kultúránk mibenlétének helyes leírásaként elfogadni, amely
számol ezzel az evidenciával is, és a
szabadság faktumát képes koherensen beépíteni más evidenciáink közé.32
Max Scheler azt állítja etikájában, hogy értékítéleteink interkulturális elismerésében
nem lehetünk ugyan bizonyosak, az értékek és az értékmodalitások azonban univerzálisan
érvényesek. Az értékekről Scheler azt tartotta, hogy leválaszthatók (és
leválasztandók) azokról a javakról vagy értékdolgokról, amelyekben „betöltődnek”.33
Meg kell tehát különböztetnünk a „kellemes”-t (ami egy érték) a kellemes dologtól
(amiben ez az érték manifesztálódik). A „kellemes” ugyan önmagában nem létezik,
más értelemben azonban „független” a kellemes dolgoktól, ugyanis csak azért
találhatunk valamit kellemesnek, mert rendelkezésünkre áll a szóbanforgó érték,
amit aztán észreveszünk az egymástól más tekintetben akár teljességgel különböző
kellemes dolgokban; és az is nyilvánvaló, hogy a kellemes dolog megváltozásával
(esetleg kellemetlenné válásával) a „kellemes” minősége nem változik meg.
Az értékek a színekhez hasonlíthatók (a színek sincsenek önmagukban, mégsem
tekintjük őket pusztán a dolgok tulajdonságainak), az értékaxiómák pedig
a logikai axiómákhoz (a logikai axiómákhoz is csak a konkréttól való absztrakció
által juthatunk el, mégsem gondoljuk azonban, hogy ezeknek az axiómáknak az
érvényessége a konkrét dolgoktól függ34). Összefoglalva: a fönti
kijelentés úgy értendő, hogy különböző dolgokat találhatunk ugyan
kellemesnek, de a „kellemesség” értelme mindenki számára ugyanaz.
Az értékmodalitások olyan
koordináta-rendszerek, amelyekben az egyes értékeket elhelyezzük és
rangsoroljuk. Ezek a rangsorok ugyanúgy objektíve adottak, mint az
értékminőségek. Scheler négy csoportot különít el: a kellemes-kellemetlen,
a vitális értékek, a szellemi értékek (pl. szép-csúnya, jogos-jogtalan) és a szent-szentségtelen
értékmodalitásait. Elképzelhetetlen számunkra, hogy létezik olyan kultúra (vagy
akár állatfaj, ha az adott értékmodalitás állatokra is alkalmazható), amely más
értékrangsor alapján ítél, mint mi – állítja Scheler. Hiába állna
rendelkezésünkre olyan beszámoló, amely a tapasztalatra hivatkozva próbálna ellenpéldákat
fölmutatni, ezt mi a priori hamisnak tekintenénk, és vagy a beszámoló
hitelességét kérdőjeleznénk meg, vagy az adott népcsoportot (esetleg állatfajt)
nyilvánítanánk súlyosan és lényegileg aberráltnak.35
Schelernek minden bizonnyal
igaza van abban, hogy nem tudunk elképzelni olyan kultúrát, amelyik ne tenne
különbséget, mondjuk, kellemes és kellemetlen között. Az igazi kérdés azonban nem
ez, hanem inkább az, hogy e megállapításunk az emberiségről árul-e el
valamit, vagy a mi nyelvjátékunkról.
Az ugyan még soha
nem fordult elő, hogy egy „terepről” visszaérkező
kultúrantropológus bejelentette volna: ő bizony semmit nem értett abból,
amit azok a „vadak” karattyoltak és csináltak, de ebből még nem
következik, hogy tényleg van valami, ami interkulturális. Nincs olyan
kritériumunk, amellyel mérni tudnánk a megértés szintjét, s aminek segítségével
kijelenthetnénk: most már megállhatunk, most már tényleg értjük egymást.
Még ha a „megértés apostolának”, Hans-Georg
Gadamernek a koncepcióját tartjuk is szem előtt, ebben az esetben akkor is
jó okunk van a kételkedésre. A megértés megértő és megértett horizontjának
összeolvadása által jön létre – állítja Gadamer. Ha ez így van, akkor nagy
valószínűséggel kijelenthetjük, hogy a megértő – aki akár akarja,
akár nem, mégiscsak uralja a megértés folyamatát, hiszen a végső szót neki
kell kimondania – vonatkozó evidencái szükségképpen ott lesznek az összeolvadás
eredményeképpen létrejött új horizontban is.36 Magyarán, nincs az az
antropológus, aki ne „európaiul” gondolkodna (a kulturális antropológia az európai
tudomány egyik ága), és képes lenne bizonyosságait az utolsó vasútállomás
csomagmegőrzőjében hagyni. Egy európai pedig nem tudja elképzelni,
hogy létezhet olyan kultúra, amely nem értékel bizonyos dolgokat a jó és rossz
vagy a szép és rút tengely mentén.37
A mondottakkal nem
azt akartam mondani, hogy nem érthetünk meg más civilizációkat. (Sem pro, sem
kontra nem akarok itt ebben a kérdésben állást foglalni.) Azt kívántam
igazolni, hogy az értékmodalitásokhoz tapadó meggyőződéseinket is
fundamentális vélekedéseink közé kell sorolnunk, mert elgondolhatatlan a számunkra,
hogy miképpen lehetne ezek érvényességét kétségbevonni.
Wittgenstein második
korszakának matematikáról és logikáról alkotott koncepcióját elfogadva, a
föntiekhez – különösen az axiológiához – hasonlóan értelmezhetjük matematikai
és logikai ismereteinket is. Annak ellenére, hogy Wittgenstein elutasította Frege
és Russell logicista matematika-fölfogását38 (eszerint a matematika
a logika egy speciális ága), a két „nyelvjáték” eredetét és episztemológiai
státuszát lényegében azonosnak tartotta. Ezért a továbbiakban csak a
matematikával kapcsolatos álláspontját ismertetem, megállapításaimat azonban
mutatis mutandis Wittgenstein logika-fölfogására is érvényesnek tekintem.
A matematika
„antropológiai jelenség” – állítja Wittgenstein, szembehelyezkedve a platonista
és az empirista matematikafölfogással39 –, de amikor a matematika
objektumainak és törvényeinek mibenlétéről gondolkodunk, akkor mégis
mindannyiunkat megérint a misztikum lehelete. Hol volt Püthagorasz törvénye,
mielőtt fölfedezték? – kérdezhetnénk. Egy szorzást elvégezve is hasonlót
érzünk: az eredménynek előzetesen valahol (talán az ideák platóni
világában vagy a természet könyvébe kövült matematikában) már léteznie kellett
– mondanánk. Hasonlóan: ha valakinek egy matematikai sorozat elemeit kell
folytatnia, és egy ponton elszámolja magát, akkor az lesz a benyomásunk, hogy a
számoló eltért az archetípustól; mintha a sorozat elemei egészen a „végtelen
végéig” ki lennének már számolva valahol.
A misztikum ködét azonban eloszlathatjuk, ha a matematikát a játékokkal vetjük
össze. („Tegyük föl, hogy valaki csak azért tanult aritmetikát, hogy egy aritmetikai
játék használatát elsajátítsa: mást tanulna ő, mint az, aki a szokásos
célból tanulja az aritmetikát?”40) Képzeljük el, hogy két embert
pillantunk meg egy sakktábla mellett, és az egyikük futója a parasztok előtt
áll, de minden parasztja a helyén van még.41 Nem hasonló érzés fog-e
el bennünket, mint akkor, amikor fölfedezzük, hogy valaki rosszul folytatta
a sorozatot? Némileg talán igen, hiszen a lehetséges állások száma beláthatatlan,
a sakk világa is olyan sui generis világ (hasonlóan a matematikához), ahol kedvünkre
barangolhatunk, és közben mindig találunk valami újat. Érzünk azonban valami
különbséget is. Wittgenstein szerint ez a különbség onnan származik, hogy a
sakkról – annak ellenére, hogy olyan, mint egy ismeretlen világ, amelynek törvényeit
föl kell „fedezni” – tudjuk, hogy emberi alkotás, a matematikáról azonban ugyanezt
elfelejtettük („... a matematika tételei kövületek.” [657. §.]).
Ha elfogadjuk az analógiát
játék és matematika között, akkor azt állíthatjuk, hogy a matematikát nem
fölfedezzük, hanem konstruáljuk, hogy a matematika bizonyossága a konvención
(és a konvenció iránti mély szükségletünkön) alapul42, hogy matematikai
műveleteket végezve nem egy ideának, hanem a matematika belső
normáinak kell megfelelnünk, mint ahogyan sakkozás közben is meg kell felelnünk
a sakk belső normáinak.
Végső soron hasonlót
mondhatunk a logikáról is. A logika nem nyelvjátékunk előtt van (mint
ahogyan ezt a Tractatus állította), hanem a nyelvjátékban. Következésképpen
róla is elmondható, hogy „természettörténetünk ténye”: a logika gondolkodási szokásainkat
fejezi ki – mondja Wittgenstien – , azt mutatja meg, ahogy az emberi lények
gondolkodnak, és azt, hogy mit neveznek ők gondolkodásnak.43
Amint ezt már föntebb
leszögeztem, a fölsoroltakat eszembe sem jut fundamentális bizonyosságaink
teljes listájának tekinteni. Ellenkezőleg, talán nem is egészen öncélú
szofizma azt föltételezni, hogy éppen a „legerősebb” bizonyosságaink azok,
amelyeket nem tudunk megragadni. A fönti példákat szemügyre véve ugyanis
megállapíthatjuk, hogy ezektől az evidenciáktól különböző mértékben
és különböző értelemben eltávolodtunk már, s épp az eltávolodás nyújtotta
distancia teszi lehetővé, hogy rá tudunk ezekre világítani. Ez a
megállapítás pedig akár annak a föltevését is megengedi, hogy lehetnek olyan
bizonyosságaink, amelyekkel annyira „egyek vagyunk”, hogy egyszerűen
láthatatlanok a számunkra.
Önnön időfölfogásunktól való bizonyos mértékű eltávolodásunkat jelzi,
hogy elvesztették teljes magától értetődőségüket olyan fogalmak, amelyek
a „lineáris idő” édesgyermekei vagy közvetlen rokonai. A legtöbb európai
számára már nincs értelme a „világtörténelem”-nek. Nem tudjuk, hogy merre halad
a történelem, és néha azt sem hisszük már, hogy csak látszólag hasonlít egy
mészárszékre.44 Ettől nem függetlenül azt is mind kevésbé értjük,
hogy mit jelenthet a „fejlődés” bizonyos területeken. A gazdasági fejlődés
korlátlanságát az ökológia, a tudományos fejlődés lehetségességét pedig
a posztempirista tudományfilozófia (Kuhn, Feyerabend és mások) kérdőjelezte
meg. És sorolhatnánk tovább a példákat, hasonlóképpen megmutatható lenne a „munka”
vagy a „forradalom” értelmének megkopása, átalakulása is. Ennek ellenére természetesen
még mindig csak lineárisan tudjuk elgondolni az időt, de nem utalhatnak-e
ezek a változások arra, hogy időfölfogásunk alapjai is módosulóban vannak?
A másik, az
időfölfogásunkhoz való reflexív viszonyt lehetővé tevő
tényező kultúránkon kívüli. Arra gondolok, hogy tudunk olyan
civilizációkról, amelyek nem úgy gondolják el az „idő”-t, ahogyan mi, és
ez az ismeret olyan külső nézőpontot biztosít a számunkra, ahonnan
szemügyre vehetjük saját időképzetünket is. (A distanciát lehetővé
tevő két tényező természetesen összefügghet egymással, könnyen lehet,
hogy az „idő”-ről való evidenciánk változása tesz bennünk fogékonnyá
a nem-lineáris időképzetek tanulmányozása iránt.)
Az emberi szabadságról való
evidenciánkhoz nincs külső nézőpontunk, nem tudunk elgondolni olyan
civilizációt, amelyben az emberek – metafizikai értelemben – nem szabadok,
hiszen (szerintünk, európaiak szerint) az ember lényege szerint szabad.
A szükséges distanciát kultúránkon belüli tényezők nyújtják: (1) Voltak és
vannak olyan „ellen-bizonyosságaink” (mint például az isteni predesztináció,
vagy az oksági törvény univerzalitásának elve), amelyek problematikussá teszik
az emberi szabadságot. (2) A „szabadság” jelentése sem világos a számunkra, az
ókortól napjainkig vita tárgya, hogy mit kell értenünk „emberi szabadság” alatt.
Az axiológiáról,
matematikáról és logikáról való bizonyosságainkkal szembeni viszonyunkban
vagyunk legközelebb ahhoz az elvileg lehetséges nulla távolsághoz, amely
megakadályozza az adott evidencia percepcióját. Ezekből a bizonyosságokból
egyáltalán nem „látunk ki”: azt, hogy nem csak a mi időfölfogásunk létezik,
viszonylag könnyen be tudjuk látni; eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy
szabadságunk csupán illúzió, mert egy előre megírt szerepet játszunk;
sőt, még olyan határhelyzeteket is el tudunk képzelni, amikor egy ember
elveszti a szabadságra való képességét. Arról a világról azonban elképzelésünk
sem lehet, ahol 2x2=5, arról pedig végképp nem, ahol 2x2 néha 5, néha pedig
ennél több vagy kevesebb, és nincs szabály arra, hogy mikor több és mikor
kevesebb.45
A szóbanforgó
bizonyosságokra csak azért tudunk reflektálni, mert képesek vagyunk analóg
módon alkalmazni azt a tudásszociológiai-genealógiai eljárást, amelyet más
ismereteinket vizsgálva alkottunk meg. (Ha minden tudás léthez kötött, akkor a
matematikai tudásnak is annak kell lennie – valahogy így következtetünk.) A
módszer logikára, axiológiára, matematikára való átvitelének eredménye azonban
mindössze annyi, hogy belátjuk: másképp is lehetne, de hogy hogyan, azt már
képtelenek vagyunk elgondolni. Mintha eljutnánk a „másvilág” faláig (és ezáltal
megbizonyosodnánk a „másvilág” létezéséről), de a falon már nem tudnánk át-
vagy keresztülnézni. A falat azonban nem az idegen civilizáció húzta maga köré
(pontosabban nem tudhatjuk, hogy ők építetteke egyáltalán valamit, mert
semmit sem tudunk róluk), hanem mi emeltük saját bizonyosságainkból. Ugyanis
számunkra, európaiak számára a priori elgondolhatatlan egy olyan gondolkodásmód
létezése, amely teljességgel különbözik a miénktől.46
A logikába vetett hitünk, a
mondottak mellett, rendelkezik még egy sajátos tulajdonsággal. A fiatal
Wittgenstein szótárát használva ezt a következőképpen írhatjuk le: a
logikáról nem lehet beszélni úgy, ahogyan általában beszélünk tárgyakról, gondolatokról
vagy akár érzésekről (ebben az értelemben sem tekinthetünk rá
„kívülről”), mert beszélni valamiről annyi, mint leképezni a
dolgot, a leképezési forma (aminek segítségével a leképezést végrehajtjuk,
aminek segítségével lefestjük, elbeszéljük stb. a leképezés tárgyát) pedig
mindig logikai forma is egyúttal. Tehát nem kerülhetünk a logikán kívülre akkor
sem, ha magát a logikát próbáljuk meg leképezni, mivel a leképezés tárgyát már előföltételezzük
a leképezési formában. „A kijelentés nem ábrázolhatja a logikai formát, e forma
tükröződik benne.” „A kijelentés mutatja a valóság logikai
formáját.” „Amit mutatni lehet, azt nem lehet mondani.”47
Lezárva ezt a hevenyészett elemzést, azt hiszem, annyit mindenképpen megállapíthatunk,
hogy bizonyosságainkat nem lehet (vagy ha mégis, akkor nem érdemes) kategorizálni,
inkább a különböző evidenciacsoportok családi hasonlóságáról48
beszélhetünk.
V.
Írásom utolsó részében
ontológiai bizonyosságainkat igyekszem körbejárni. Ezek megvilágításához
fölhasználom majd mindazt, amit az előző részben az egyes
evidencia-csoportok hasonlóságairól és különbségeiről elmondtam.
Föntebb láthattuk,
hogy különböző megfontolásokból ugyan, de mind Moore, mind Wittgenstein
értelmetlennek tartotta a külvilág létezését megkérdőjelező
szkepticizmust. Azt hiszem, hogy ismertetett érveik alapján kijelenthetjük: a
külvilág létezésébe vetett hitünk dekonstruálhatatlan, következésképpen fundamentális,
kultúránk alapjait meghatározó bizonyosságként értelmezendő.
Ez a konklúzió
egyszersmind a hagyományosan ontológiának nevezett filozófiai „diszciplína”
helyének és feladatának meghatározására is alapot ad: az ontológia dolga az,
hogy felszínre hozza a létezéssel kapcsolatos evidenciáinkat, és megvizsgálja a
köztük lévő relációkat, a különböző evidenciák és evidenciacsoportok között
húzódó koherenciákat és inkoherenciákat.49 Kérdéses azonban, hogy
lehetséges-e ez egyáltalán, és ha lehetséges, akkor mennyire lehet értelmes egy
ilyen vállalkozás.
Dolgunkat nyilvánvalóan
megnehezíti az a tény, hogy ontológiai bizonyosságaink is holtvágányon vannak,
és ezért nem könnyű meglátni őket, de korántsem ez a legsúlyosabb
probléma. Ha szemügyre vesszük azt az egyszerű kijelentést – ennek bizonyosságához,
azt hiszem, semmiféle kétely nem férhet –, hogy „Léteznek valóságos dolgok.”,
akkor beláthatjuk, hogy ez és az ehhez hasonló kijelentések50 az
axiológia alaptételeihez vagy a matematikához hasonlóan közel vannak a
reflexiót megakadályozó nulla távolsághoz. Wittgenstein nyomán azt mondhatjuk,
hogy az efféle mondatok egyetlen kontextusban fordulhatnak csupán elő: egy
filozófiai disputában. Minden más esetben a mondatot kimondó személy
elmeállapotának firtatása a legvalószínűbb reakció a kijelentés
elhangzását követően.
Továbbá megállapíthatjuk, hogy ontológiai evidenciáink hasonlóan benne vannak
a leképezési formában, mint a logika. Mondataimban, gondolataimban szükségképpen
előföltételezve van valamilyen viszony a mondat vagy gondolat tárgyához,
kellő számú mondatot szemügyre véve pedig kirajzolódik, hogy mit értek
„tárgy” vagy „dolog” alatt, hogyan gondolom el ennek hozzám való viszonyát,
és hogyan gondolom el önmagamat ebben a viszonyban. Ez a dolgozat is példa lehet
az ontológia szükségképpeni előföltételezettségére: azt a vizsgálódást,
amelynek segítségével kultúránk fundamentumainak leírásához kívántam eljutni,
csak úgy tudtam elindítani, hogy „előrenyúltam”, és annak meghatározásával
kezdtem – a „kultúra” mibenlétének definíciójával –, amire magának a vizsgálódásnak
kellett volna fényt derítenie.
A mondottakból olyan
nehézségek adódnak, amelyek önmagukban talán még nem teszik lehetetlenné az
ontológiáról való beszédet, de igen megnehezítik azt: lehetetlen az
ontológiáról való direkt, explicit beszéd, mert amit el kívánunk mondani, az mondataink
mélystruktúrájában már előföltételezve van. Ennek következtében minden
lételmélet körben forog, tautologikus jellegű, kijelentései pedig gyakran
triviálisnak tűnnek és üresen konganak. Wittgenstein terminusaival azt
mondhatjuk, hogy az ontológiáról nem lehet beszélni, mert amit az
ontológia mondani akar, az megmutatkozik mondatainkban (és amit mutatni
lehet, azt nem lehet mondani). Ebből adódóan a lételmélet – föltéve, de egyelőre
meg nem engedve, hogy lehetséges – csak kerülőutakon keresztül, és – amint
ezt Heieggertől és Gadamertől tudjuk – a kör ismételt bejárása által
közelíthető meg.51
Még ha eltekintünk is
az ismertetett ellenvetésektől, akkor is kénytelenek vagyunk elismerni,
hogy az „ontológia tudománya” igen gyorsan, néhány (egy tucatnál aligha több)
mondattal kimeríthető, hiszen a létezőkről adott fölsorolásom
nem igényel semmiféle magyarázatot vagy indoklást, mindenki érti ezeket a mondatokat,
és mindenki egyetért a fölsorolóval. Ezt a megállapítást talán a
filozófiatörténet is megerősítheti: annak ellenére, hogy a legtöbb
kézikönyv a filozófia tárgyának felosztásakor külön területként határozza meg,
alig tudunk olyan művet említeni, amelynek az ontológia az elsődleges
témája. (Talán Parmenidészre és Heideggerre hivatkozhatnánk ellenpéldaként.)
Ahhoz hasonló „belső” leírást, mint amilyet pl. a logika „tárgyairól” adunk,
természesen adhatunk a különféle létezőkről is, ez azonban már nem
ontológia, hanem természet- és embertudomány.52
Az eddig mondottakból tehát az következik, hogy ontológiáról beszélni képtelenség.
Ám ha összevetjük az „idő”-ről való és az ontológiai bizonyosságainkat,
akkor árnyaltabbá válik a kép. Ugyanis, a mondottak után talán némileg meglepően,
azt állíthatjuk, hogy – hasonlóan, mint az „idő” esetében – találhatunk
olyan kultúrán kívüli referenciapontot, amely talán lehetővé teszi a reflexiót
önnön ontológiai bizonyosságainkra is. Azt hiszem, nehezen vitatható, hogy Parmenidész,
a neoplatonikusok vagy éppen a jóga „filozófiája”53 másképpen gondolkodnak
a létezésről, mint mi. Természetesen lehetséges ezeket tévedésnek
tekinteni, vagy azt állítani róluk, hogy primitívek, és a Történelem már meghaladta
őket, de ha másért nem, akkor éppen azért, hogy önmagunkra reflektálni
tudjunk, érdemes ezeket immanens vizsgálatnak is alávetni, és nem csak halott
eszmetörténeti forrásként kezelni őket. Ha komolyan veszem ezeket az „idegen”
ontológiákat, akkor máris megtöltődnek értelemmel azok a mondatok, amelyek
korábban csak üres tautológiáknak tűntek: mondjuk vizsgálatnak vethetjük
alá, hogy mitől valóságos valami egy jóginak és mitől nekünk, vagy
hogy miként gondolja el „én” és „világ” viszonyát valamelyik „idegen” lételmélet,
és miként gondoljuk el mi.
Mégsem lehetetlen az
ontológiáról való beszéd? Az emberi szabadság bizonyosságával való összevetés
újabb megerősítését adja annak, hogy nem az. A „szabadság”
jelentéséről egymással vitatkozó hagyományaink vannak, és ez hozzásegít
bennünket a reflexióhoz szükséges distancia megteremtődéséhez –
állítottam. Moore és Wittgenstein vitája arról tanúskodik, hogy hasonló a helyzet
a „valóság”-gal és a hozzá kapcsolódó fogalmakkal is.
A két filozófus egyetért a külvilág létezésére vonatkozó meggyőződésünk
dekonstruálhatatlanságában, de vitájukból nem tűnik ki, hogy mit kell értenünk
„külvilág” alatt. Moore ugyan azt mondja, hogy ezt ő nem tudja (s vélhetően
azt gondolta, hogy más sem, hiszen ellenkező esetben bizonyára idézte volna
azt, aki jutott valamire ebben a kérdésben), de minden nehézség nélkül előkereshetők
írásaiból olyan kijelentések, amelyekben nagyonis határozottan állást foglal
a külvilág vagy az anyagi dolgok mibenlétét illetően.54 Nem
hiszem azonban, hogy Moore ellentmondásba keveredett volna, vagy valamilyen
ismeretlen okból megpróbálta volna (igen ügyetlenül) eltitkolni, hogy mégiscsak
van álláspontja az anyagi dolgok mibenlétéről. Sokkal valószínűbb,
hogy a „külvilág” és az „anyagi dolgok” jelentéséről mondottakat a common
sense részének tekintette (olyasminek, amit mindannyian tudunk), s amikor azt
mondta, hogy nincs tisztában ezek jelentésével, akkor arra gondolt, hogy csak
annyit tud ezekről, amennyit bármelyikünk tudhat róluk. Ebből viszont
az következik, hogy az anyagi dolgok Moore szerint kizárólag csak magábanvaló
létezők lehetnek, s hogy egyetlen ontológiai előföltevés lehetséges
csupán (mivel ez van a common sense-be kódolva): a dualista.
Wittgenstein
Moore-kritikájának fönti értelmezéséből viszont az látszik következni,
hogy Wittgenstein valamilyen nyelvi monizmust tekintett a józan észnek
megfelelő ontológiának.
Mit mond a common sense?
Moore-nak van-e igaza vagy Wittgensteinnak, esetleg minkettőjüknek, vagy
egyiküknek sem? A Wittgenstein-i és a Moore-i ontológia egymáshoz való
viszonya, s ahogyan ezt Wittgenstein értelmezte, meglehetősen homályos, a
szóba jöhető interpretációk mindegyike ellen súlyos ellenvetések hozhatók
föl. Vegyük szemügyre egy kicsit alaposabban a három legfontosabbnak látszó
interpretációt.
(1) Wittgenstein úgy gondolja, hogy Moore megsérti nyelvjátékunk szabályait,
amikor bizonyítani próbálja a külvilág létezését, ő pedig kijavítja ezt
a hibát, és visszacsatolja a szóbanforgó kérdést nyelvjátékunkhoz. Moore azért
kerül szembe a józan ésszel, azért akar olyasmit bizonyítani, amit értelmetlen
bizonyítani, mert elfogadja a dualista ontológiát, amelyet Wittgenstein valószínűleg
a józan észt maga mögött hagyó, s ennek következtében gyökerét és értelmét vesztő
filozófia egyik alapvető tévedésének tekintett. Ámde minden, csak nem nyilvánvaló
azt állítani, hogy Wittgenstein filozófiája inkább megfelel a józan észnek,
mint a Moore-é. Amint az ismeretes, Wittgenstein egész életében attól rettegett,
hogy nem értik meg, és néha ő is úgy beszél magáról, mint egy avantgarde
gondolkodóról, akinek majd csak később – valószínűleg csak jóval halála
után – jön el az ideje.55 Nem állítom, hogy reménytelen föloldani
ezt a dilemmát, és nem lehet érvelni a szóbanforgó hipotézis mellett – kiindulhatnánk
mondjuk abból, hogy Moore nyelvjátékunk felszíni grammatikája szerint gondolkodik,
Wittgenstein viszont az első pillantásra láthatatlan mélygrammatika szerint56
–, de semmiképpen sem nyilvánvaló, hogy a fönt adott magyarázat nyújtja a két
ontológia közti viszony helyes értelmezését.
(2) A két filozófus ugyanazt a problémát különböző aspektusból ragadja
meg.57 A bizonyosságról-t olvasva azonban az a határozott
benyomásunk, hogy Wittgenstein szerint neki igaza van, Moore pedig téved. Egy
aspektus azonban nem lehet téves.58
(3) A két gondolkodó
ontológiája úgy viszonyul egymáshoz, mint Wittgenstein példájában a király és
Moore: „Voltak emberek, akik azt hitték, hogy tudnak esőt csinálni; miért
ne nevelkedhetett volna föl egy király abban a hitben, hogy vele kezdődött
a világ? És ha Moore és a király összejönnének és vitatkoznának, valóban be
tudná-e Moore bizonyítani neki, hogy az ő hite a helyes? Nem állítom, hogy
Moore nem tudná a királyt az ő hitére téríteni, hanem azt, hogy ez
speciális fajtájú térítés volna: arra bírná rá a királyt, hogy másképp
szemlélje a világot.” (92. §.) Ez a változat (vagyis hogy Moore és Wittgenstein
az idézettek értelmében más világban élnek) sem utasítható el ab ovo, hiszen –
amint ezt láthattuk – a két világ egészen más szabályok szerint „működik”,
másrészt azonban mégis képtelenség azt állítani, hogy két cambridge-i filozófus
világa inkommenzurábilis.
Nem kívánom itt eldönteni, hogy melyik változat a helyes (ez talán egy másik
tanulmány tárgya lesz majd), inkább csak azért vázoltam föl ezt a trilemmát
– amely nyilvánvalóan nem filozófiai tárgyú magánvélemények diszkrepanciáinak
értelmezési nehézségeiből adódik, hanem kultúránkról árul el valamit –,
hogy olyan újabb ontológiai problémákra mutathassak rá, melyek létükkel bizonyítják
az ontológia lehetségességét, és jócskán adnak még nekünk gondolkodnivalót.
1 Ludwig Wittgenstein: Észrevételek. Atlantisz,
Bp., 1995. Ford.: Kertész Imre. 92.o.
2 Soren
Kierkegaard: Filozófiai morzsák. Göncöl, Bp., 1997. Ford.: Hidas
Zoltán. 51.o.
3 A tanulmány két, egymást némileg átfedő előadás alapján
készült. Az egyik a szombathelyi Németh László Szakkollégium Európa eszméje
című, 1999 tavaszán rendezett hétvégi szemináriumán hangzott el Velemben,
a másik pedig Kolozsváron a Babes-Bolyai Egyetem filozófia szakos hallgatói
előtt 2000 januárjában. A velemi rendezvény a Berzsenyi Dániel Főiskolán
induló Európa-tanulmányok Szak előkészítéséhez kívánt hozzájárulni.
4 A problémához l.: Heinrich Rickert: Kultúrtudomány
és természettudomány című munkájának X. fejezetét. (Franklin-Társulat,
Bp., 1923. Ford.: Posch Árpád.)
5Kritika 1999/3. 7.o.
6 Paul Ricoeur: „Az én és a személyes azonosság”.
Ford.: Jeney Éva. In: Válogatott
irodalomelméleti tanulmányok. Osiris, Bp., 1999. 400.o. Vö. még: uő: Freud and Philosophy. Yale
University Press, New Haven and
London, 1970. Ford.: Denis Savage. III./2. fej. Arról, hogy itt nem egyszerűen
ellentmondásról van szó – ti. mintha azt állítanám, hogy a kultúra létezik is a narráció előtt, meg nem
is – 1. Tengelyi László: „Élettörténet és önazonosság”. In: Élettörténet
és sorsesemény. Atlantisz, Bp., 1998.
7 Émile Durkheim: „A szociológia módszertani szabályai”. Ford.:
Ádám Péter. I. fej. In: A társadalmi tények magyarázatához. Közgazdasági
és Jogi, Bp., 1978. Uő.: Sociology and Philosophy. Ford.: D. F.
Pocock. I. fej. The Free Press, New York, 1974. A „kultúra” fogalmának történetéről
és különféle jelentésárnyalatairól 1.: Márkus György: „A kultúra: egy fogalom
keletkezése és tartalma”. In: Kultúra és modernitás. T-Twins és Lukács
Archívum, Bp., 1992.
8 Szerzőről szerzőre „lépegetve”, a következő
munkákat tartom fontosnak megemlíteni: Hegelhez 1. Herbert Marcuse monográfiáját:
Ész és forradalom. (Gondolat, Bp., 1982. Ford.: Dezsényi Katalin és Endreffy
Zoltán. 47.o. és másutt). Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok. (Kossuth,
Bp., 1970. 56–62. és 99–121.o.) Lukács: A társadalmi lét ontológiájáról.
II. kötet. 1/3. fej. (Akadémiai-Magvető, Bp., 1985. Ford.: Eörsi István.)
Nietzsche említett írása az 1873-ból való „A nem-morálisan fölfogott igazságról
és hazugságról”. (Athenaeum 1992/I/3. Ford.: Tatár Sándor.) Hayektől
1. A végzetes önhittség. (Tankönyvkiadó, Bp., 1992. Ford.: Pásztor Erzsébet.
13–36.o.) Max Weber vonatkozó megállapítása az, hogy a szociológusnak a társadalmi
cselekvéseket azok szubjektív szándékolt (gemeint) értelmével együtt (tehát
azzal az értelemmel együtt, amelyet a cselekvők cselekvéseiknek tulajdonítanak)
kell megértenie. L. Gazdaság és Társadalom. I. 37. skk.o. (Közgazdasági
és Jogi, Bp., 1987. Ford. Erdélyi Ágnes.) Vö. még a fordító vonatkozó jegyzetével.
Norbert Elias: „Az időről” (Ford.: Berényi Gábor. In: Időben
élni. Akadémiai, Bp., 1990. Vál.: Gellériné Lázár Márta.) BergerLuckmann:
A valóság társadalmi felépítése. (Jószöveg, Bp., 1999. Ford.: Tomka Miklós.)
Fönt
azt írtam, hogy egymástól különböző iskolák jutottak hasonló erdményre.
Ezt természesen fönntartom, de azt nem gondolom, hogy teljesen reménytelen
lenne a közös gyökerek után nyomozni. Egy ilyen nyomozás talán Viconál állhatna
meg, természet és társadalom általa megállapított „ontológiai
differenciájánál”. Vico szerint a természet számunkra megismerhetetlen, idegen
szubsztancia, a társadalmat viszont képesek vagyunk megismerni, mivel az emberi
alkotás, az ember lényegét adó „gondolkodó szubsztancia” származéka. L.
Giambattista Vico: Új tudomány. Akadémiai, Bp., 1979. Ford.: Dienes Gedeon
és Szemere Samu. Első könyv, Harmadik szakasz. 227. .o. Vö. még: Ernesto
Grassi: A humanista tradíció: a „res” és a „verba” egysége. Athenaeum 1992/I/2.
Ford.: Székely László.
9 Európa,
Bp., 1989. Ford.: Neumer Katalin. A továbbiakban erre a könyvre a főszövegen belül, a vonatkozó
paragrafus számát zárójelben megadva hivatkozom.
10 In: A józan ész védelmében. Magyar
Helikon, Bp., 1981. Ford.: Vámosi Pál. Az alábbiakban elsősorban ezekre az
írásokra és a Bizonyosság címűre (In: i.m.) támaszkodva
interpretálom Moore-t. Haszonnal forgattam Kelemen János kismonográfiáját is. (George
Edward Moore. Kossuth, Bp., 1984.)
11 L. „A józan ész
védelmében ”. In: i. m., 102. o. skk.
12 „A dolgok itt állnak a szemünk előtt, semmiféle
fátyol nem borítja el őket." – olvashatjuk az Észrevételekben. (15.o.)
Annak gondolatát, hogy Kant metafizikájából kiamputálható a Ding an sich, s hogy
ezáltal egy
új világpercepció alapjai teremthetők meg, vélhetően Schopenhauertől vette át
Wittgenstein. Vö.: Schopenhauer: Kantról. FranklinTársulat, Bp., 1920. Ford.: Mikes
Lajos. 51.o. A könyv a Die Welt als Wille und Vorstellung 1819-ben megjelent
első kiadása függelékének fordítása. Schopenhauer főművének magyar
kiadásában (A világ mint akarat és képzet. Európa, Bp., 1991.) nem szerepel.
Vö. még: Észrevételek, 32.o. Itt Wittgenstein Schopenhauert is azok
közé a szerzők közé sorolja, akiknek gondolatait „szenvedélyesen
megragadta”. Schopenhauer Wittgensteinra gyakorolt hatásáról 1. Neumer Katalin:
Határutak. MTA Filozófiai
Intézet, Bp., 1991. 36 –38.o.
13 A valóság nyelvbe ágyazottságáról
1. a Filozófai vizsgálódások (Atlantisz,
Bp., 1992. Ford.: Neumer K.) első paragrafusait (úgy a 60. §ig) és David Bloor könyvét: Wittgenstein. A
Social Theory of Knowledge. (MacMillan, Houndmills, Basingstoke, Hampshire
and London, 1983.) 3.1–3.2. fejezet.
A mentális állapotok nyelvbe ágyazottságáról pedig Malcolm Budd: Wittgenstein’s
Philosophy of Physchology (Routledge,
London and New York, 1989.) című munkáját, valamint Bloor könyvének
2. és 4. fejezetét.
14 „Amit el kell fogadnunk, ami
adott – ezek, így mondhatnánk, életformák.”
Filozófiai vizsgálódások. II. rész, XI., 325.o.
15 Az idézet Norman Malcolm beszámolója Wittgenstein egyik
1946ban
tartott előadásáról. L. A Memoir. Oxford University Press, London, 1958. 49–50.o. Az
alábbiakban jócskán idézek még majd Wittgensteintól, de ezekkel az idézetekkel
nem annak bizonyítása a szándékom, hogy szerzőjük tényleg azt gondolta,
amit én tulajdonítok neki; inkább csak az interpretációmat kívánom szemléltetni
velük. Amint az köztudott, Wittgenstein legtöbb műve afféle munkanapló.
Ezekben a naplókban sokszor önmagával is vitatkozik a szerző, és gyakran kísérletezik
egy-egy számára
is tisztázatlan probléma különféle megvilágításaival. Nincs tehát könnyebb, mint
Wittgenstein-idézetekkel visszaélni, és nincs nehezebb, mint Wittgenstein álláspontját a
relevánsnak tűnő szöveghelyeket egyszerűen egymás mellé állítva rekonstruálni.
16 Zettel 391. §. (Ford. G. Anscombe. Blackwell, Oxford, 1967.) Általában a
mentális állapotok és folyamatok nyelvhez kötöttségéről 1. Neumer
Katalin: Antiwittgenstein. Gond 1992/2.
17 A „bizonyos
értelemben” jelentése finoman szólva kérdéses. A dolgozat vége felé visszatérek majd erre a kérdésre, de pontos választ
ott sem adok.
18 Bloor: i. m., 3.3.
fej. „A ‘betanítás’ kifejezést teljesen analóg értelemben használom azzal, ahogyan akkor beszélünk betanításról, amikor egy állatot tanítunk be bizonyos dolgok
megtételére.” Wittgenstein: „The Brown Book”. In: The Blue and Brown Books. Blackwell,
Oxford (UK) – Cambridge (USA), 1958.
77. o. A terminust Neumer Katalin általában „idomítás”-nak fordítja.
19 Moore ontológiája felől tekintve ez persze
szolipszizmus. „Hiszen végső
soron mégiscsak arról van szó, hogy a világ csak számunkravaló, tehát nem
valóságos.” – mondhatja egy dualista. A Tractatus (Wittgenstein: Logikai-filozófiai
értekezés. Akadémiai, Bp., 1989. Ford.: Márkus György.) szolipszizmussal kapcsolatos
megjegyzéseit (5.6–6.) végiggondolva
viszont arra a következtetésre juthatunk, hogy ez a megközelítés sokkal jobban számot tud adni világunk
valóságosságáról, mint a dualista koncepció.
20 Filozófiai
vizsgálódások. 5. §.
21 Észrevételek. 110.o.
22 Találhatók olyan szöveghelyek, ahol Wittgenstein az itt
ismertetettek szerint különbözteti
meg a „tudás”-t és a „bizonyosság”-ot (pl. a 308.
§.-ban), számos helyen viszont látszólag ellentmond ennek. A látszólagos ellentmondás abból adódik, hogy
Wittgenstein néha a két különböző episztemológiai státuszú ismeret
megkülönböztetésére használja a
fogalompárt (abban az értelemben, ahogyan én is használom), néha viszont a szóbanforgó fogalmak különféle
előfordulásait vizsgálja. Az
utóbbi megközelítés során jut szerzőnk pl. arra, a mondottaknak látszólag ellentmondó következtetésre, hogy a
„tudni” egyes kontextusokban a „hinni”, más kontextusokban pedig a „bizonyosnak
lenni” szinonimája (vö.: 8. és 21. §.).
23 Hivatkozott munkájában Bloor
többször rámutat a Wittgenstein és Durkheim
elgondolása közti párhuzamra. L. pl. 3.o.
24 A
genealógia alapműve Nietzsche könyve, A morál genealógiája (Holnap,
Bp., 1996. Ford.: Romhányi Török Gábor.), a tudásszociológiáé pedig Mannheim
Károly legnagyobb hatású munkája, az Ideológia és utópia (Atlantisz,
Bp., 1996. Ford.: Mezei I. György.). Eltérek Mannheim öninterpretációjától,
amikor a tudásszociológia relativizáló erejéről beszélek, mert Mannheim
szerint koncepciója csupán „relacionalista” (i. m., 97.o.). Ebben a kérdésben
azonban hajlamos vagyok elfogadni Lukács György álláspontját – szerinte nincs
igazi különbség relativizmus és relacionalizmus között. (L. Az ész
trónfosztása. Magvető, Bp., 1954. 439.o.)
25 Kierkegaard: i. m., 20.o.
26 Legtöbbet
Az örök visszatérés mítoszára (Európa, Bp., 1993. Ford.: Pásztor
Péter.) hivatkoznánk.
27 Hogy meggyőzőbbek
legyünk, utalhatunk itt Mihail Bahtyin középkori karneválokról adott elemzéseire. L. François
Rabelais művészete, a
középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Európa, Bp., 1982. Ford.: Köncöl Csaba.
28 L. Elias: i. m. és Löwith: Világtörténelem
és üdvtörténet Atlantisz, Bp., 1996. Ford.: Boros Gábor és Miklós Tamás.
2:9 L. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat,
Bp., 1982. Ford.: Somlai Péter. Pierre Bourdieu kimutatta, hogy az időt
ciklikusnak elgondoló algériai parasztok munkához való viszonya legföljebb csak
látszólag hasonlít az európaiakéra, lényegét tekintve azonban teljességgel különböző;
éppen azért, mert ezek a parasztok nem rendelkeznek a „fejlődés” európai
fogalmával. Látszólag, az európaiakhoz hasonlóan, ők is racionalizálták
a munkát, ám ezt nem a célszerű termelés követelményeivel magyarázzák,
hanem a tradícióval. Ők is vásárolnak új gépeket, de emögött nem a munka
hatékonyságának növelésére és a profitmaximalizálásra irányuló szándék áll,
hanem a presztízs. A beruházások gazdasági szempontból gyakran teljesen irracionálisak,
mert céljuk a közösség megbecsülésének biztosítása – állítja Bourdieu. L. „Gazdasági
gyakorlat és idő. Az algériai parasztok időkezelési attitűdjei”.
Ford.: Berényi Gábor. In: Időben élni. Hasonló következtetéseket
vonhatunk le David Landes gazdaságtörténetét olvasva. A 18. századi angliai
parasztok munkához való viszonyát elemezve a szerző megállapítja, hogy
a kihelyezési rendszerben dolgoztató gyapjúkereskedők képtelenek voltak
a parasztokat magasabb fizetéssel több munkára ösztönözni. A hatás épp az ellenkező
volt: a parasztok csak annyit dolgoztak, amennyit hagyományos életszínvonaluk
fönntartása megkívánt. A magasabb teljesítménybérekre nem több munkával, hanem
a hétvégék egyre hosszabbra nyújtásával válaszoltak. L. Az elszabadult Prométheusz.
Gondolat, Bp., 1986. Ford.: Köbli József, Valentiny Pál, Berend Zsuzsa.
88–95.o. 30 A „forradalom” és a lineáris időfölfogás összefüggéséről
1. Hannah Arendt: A forradalom. Európa, Bp., 1991. Ford.: Pap Mária.
34–35. o. Husserl szerint – azt hiszem, egyetérthetünk vele – az újkori tudomány
eszménye magába foglalja a tudományok fejlődésének (azaz a tudás kumulációjának)
végtelenségét is. L. Az európai tudományok válsága és a transzcendentális
fenomenológia. 3. §. Atlantisz, Bp., 1998. Ford.: Berényi Gábor és Mezei
Balázs.
31 A predesztináció-elmélettel mások mellett Leibniz folytatott heroikus, de megítélésem
szerint teljesen reménytelen küzdelmet. (Érintettem ezt a problémát „Mese a
monászokról” című írásomban. Bár, 1998/1– 4.) A mechanikus világszemléletről írtak
helyessége mellett Kant a legjobb tanú.
Amint azt tudjuk, ő az emberi szabadságot kizárólag azért tartotta lehetségesnek, mert nem csupán az okság
uralma alatt álló fenomenon-világ polgárai vagyunk, hanem a noumenon-világéi
is. Vö.: A gyakorlati ész
kritikája. Második könyv, II. fej.
VI. Ictus, 1988. Ford.: Papp Zoltán.
32 Hasonlóan vélekedik a szabadságról Tallár Ferenc is, amikor úgy határozza meg, mint
„emberi létezésünk megtapasztalásának bizonyosságát, ami ott áll egész
kultúránk, identitásunk és önértelmezésünk hátterében, de ami mögé nem
kérdezhetünk.” A szabadság és az európai tradíció. Atlantisz, Bp., 1999. 7–8.o.
33 L.: Formalizmus az etikában és materiális értéketika.
I/I/1. fejezet. Gondolat, Bp., 1979. Ford.: Berényi Gábor. Az itt ismertetett
gondolatmenetet egy másik problémát vizsgálva fölhasználtam már egyszer. L.:
„A ‘Jó emberek léteznek – miképpen lehetséges ez?’ kérdés létezik – miképpen
lehetséges?” In: Kardos András, Radnóti Sándor, Vajda Mihály (szerk.): Diotima.
Heller Ágnes 70. születésnapjára. Osiris, Bp., 1999. 474–475.o.
34 Scheler: i. m., 110. skk.o. 35 I. m., I/II/5. fejezet.
36 Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Gondolat,
Bp., 1984. Ford.: Bonyhai Gábor. 272.o. Léteznek ugyan olyan elméletek, amelyek
a
„megértés”-en jóval többet értenek, mint Gadamer – mindenekelőtt a „megértést”
fordításként (1. írásom II. részét) értelmező koncepciókra gondolok –, de
ezek oly mértékben nem számolnak a Másik idegenségével, hogy a szóbanforgó kérdést
vizsgálva teljességgel irrelevánsak. (Legalábbis számomra.) A Másik
idegenségéről 1. Emmanuel Lévinas munkáit, pl. „A filozófia és a végtelen
ideája” című tanulmányt. In: Nyelv és közelség. Tanulmány–Jelenkor, Pécs,
1997. Ford..– Tarnay László.
37 A
kultúrantropológusokat a relativista vírus terjesztésével szokás ugyan vádolni
(vö.: Clifford Geertz: „Anti antirelativizmus”. In: Az értelmezés hatalma. Századvég, Bp., 1994.), de nem feledkezhetünk meg arról, hogy az
antropológusok tevékenysége olyan performatív aktus, ami
előföltételezi a kultúrák közti átjárhatóságot.
38 Bloor: i. m., 83.o. Az alábbiakat nagyrészt ebből a könyvből
veszem át.
39 Azt hiszem, egy hosszabb elemzéssel kimutatható
lenne, hogy Wittgenstein alább ismertetésre kerülő koncepciójának fényében
a platonizmus
és az empirizmus ugyanannak a dualista ontológiának a reziduumaként lenne értelmezhető; az egyik a
„gondolkodó szubsztancia”-hoz, a másik
pedig az „anyagi szubsztanciá”-hoz rendeli a matematikát és a logikát. Közvetve alátámasztja ezt Malcolm Budd elemzése a pszichológiai fogalmak wittgensteini
értelmezéséről (i. m., 15–20. o.).
Budd szerint Wittgenstein álláspontja túl van a karteziánusbehaviorista ellentéteken, amennyiben mind a
pszichológiai fogalmak belső
(pszichikai) állapotokhoz való rendelését, mind a tudat viselkedéssel való azonosítását elutasítja. Steve Gerrard
is úgy tekint Wittgenstein matematika-filozófiájára,
mint ami két ellenséges tábor között áll, és kétfrontos harcot folytat. Gerrard
a Hardy-féle képelmélet (lényegében a platonista
matematika-fölfogás) és az anarchista pszichologizmus között jelöli ki Wittgenstein helyét. ( „A philosophy of
mathematics between two camps”. In:
Hans Sluga és David G. Stern (szerk.): Cambridge Companion to Wittgenstein. Cambridge University Press, Cambridge, 1996.
40 Wittgenstein: Philosophical Grammar. Blackwell,
Oxford, 1974. Ford.: Anthony Kenny. 290. o.
41I. m., 289–290. o.
42 Wittgenstein: Remarks on Foundation of
Mathematics. I. 75.
§. Blackwell, Oxford, 1964. Ford.:
G. Anscombe.
43 I. m. I. 68.
és 131. §. Vö. még: Filozófiai vizsgálódások. 415. §.
44 Vö.: Amint az ismeretes, Hegel nyugtatott meg bennünket afelől,
hogy a történelem csak látszólag hasonlít egy mészárszékre, alaposabban megvizsgálva
azonban fölfedezhetjük a benne munkáló Észt. Előadások a világtörténet
filozófiájáról. Akadémiai, Bp., 1979. 57. o. Ford.: Szemere Samu.
46 Vö.: Galántai Zoltán: Ha léteznének, akkor már itt
volnának. Beszélő 1999/9. A földönkívüliekről való gondolkodás
(vagy inkább spekuláció) hosszú ideig
az ún. „átlagossági elv”-ből indult ki – írja a szerző. Az átlagossági elv szerint bolygónk,
ennek ökoszisztémája, civilizációnk
és gondolkodásmódunk – átlagos. Mindennek föltevésére nincs azonban semmi alapunk, hacsak az nem, hogy a
föltevés elutasítása esetén minden
további spekuláció lehetősége lezárulna.
47 Logikai-filozófiai
értekezés. 2.151 skk., 4.12 skk., 4.121, 4.1212. Hasonló megállapítást
találhatunk A bizonyosságról-ban is (annak ellenére, hogy Wittgenstein ekkor már egészen másképp gondolkodott
a logikáról, mint a Tractatus születésének idején): „Nem jutoke egyre
inkább arra, hogy azt mondjam, hogy végső soron a logikát nem lehet leírni? A nyelv gyakorlatát kell
szemlélned, nézned, akkor meglátod a logikát.” (501. §.)
48 A
kifejezéshez 1.: Filozófiai vizsgálódások. 66–61. §.
49 Persze itt
megkérdezhető: nem ez-e a filozófia feladata általában? Talán.
50 Mondjuk a „Születésem óta, folyamatosan létezem.”,
vagy a „Más személyek sem csupán
testek, hanem rendelkeznek a gondolkodás képességével is.” mondatok.
51 Vö.:
Martin Heidegger: Lét és idő. 2. §. Gondolat, Bp., 1989. Ford.: Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Bacsó
Béla, Kardos András, Orosz István. 95–96. o. Gadamer: i. m., 207. skk.
és 377–378. o.
52 Vö.: Lét és idő. 3. §.
53 A jóga
„filozófiájáról” 1.: Eliade: A jóga. I–III. rész. Európa, Bp., 1996. Ford.: Horváth Zoltán. Talán nem érdektelen
megemlíteni, hogy Eliade szerint
Platón lételmélete is gyökeresen különbözik a miénktől: számára létezni annyi, mint egy archetípus
ismétlésének lenni – állítja Eliade. (Az örök visszatérés mítosza. 59.
skk. o.)
54 Írásom II. részében fölsoroltam az „anyagi dolgok”Moore-i fogalmának legfontosabb
jegyeit: ezek logikailag és okságilag függetlenek a szellemi tényektől,
térben vannak, és olyan ismereteink lehetnek róluk, amelyek korrespondenciában állnak velük.
55 „E szellem, így hiszem, elüt az európai és az amerikai
civilizáció fő irányvonalának szellemétől.” (Észrevételek, 15. o.)
„Nehéz lesz követni a fejtegetésemet: mert újat mond, melyre azonban még a régi dolgok tojáshéja tapad.” (i. m.,
67. o.) „... könyvemet egy kicsiny olvasói körnek szánom (...) ők az én
kultúrköröm...” (i. m., 20. o.) „A filozofálás-módom a magam számára még mindig
és mindig újra új; ezért kell annyit ismételnem magam. Egy elkövetkező generációnak
húsává és vérévé válik, így aztán unalmasnak fogja találni az ismétléseket.” (I.
m., 8. o.)
56 Vö.: Filozófiai
vizsgálódások. 664. §.
57 Az „aspektus”-ról
l.: Filozófiai vizsgálódások. II. rész. XI. és Neumer: i. m., VII.
fej.
58 „Az ‘Ezt az alakot ...nak látom’-ot ugyanúgy nem
lehet (vagy csak abban az értelemben lehet) verifikálni, mint azt, hogy ‘Valami ragyogó vöröset látok.’” I. m., i. h., 306. o.