Operacionalizmus és köznapi nyelv*
JERRY A. FODOR – CHARLES CHIHARA
Jelen dolgozat célja, hogy a
Tractatust követő írások egyes gondolatmeneteinek vizsgálata
alapján feltárja a Wittgenstein filozófiai pszichológiája, illetve
nyelvfilozófiája, episztemológiája és a filozófiai analízis természetéről
kialakított nézetei között tételezhető viszonyt. Mi úgy véljük, hogy
Wittgenstein kései írásaiban egy koherens elmélet rajzolódik ki, amelyben a
konfirmáció és a nyelv operacionalista analízise egy, általunk „logikai behaviorizmusnak”
elkeresztelt filozófiai pszichológiát alapoz meg.
Azt is állítjuk továbbá,
hogy jó okunk van elvetni a kései Wittgenstein-írásokban implicite
megjelenő filozófiai elméletet. Először is amellett fogunk érvelni,
hogy Wittgensteinnak a nyelv, illetve a pszichológia természetével kapcsolatos
nézetei valószínűtlen következményekre vezetnek; másodszor, hogy Wittgenstein
érvei nem kielégítőek; végezetül egy, a wittgensteini filozófia implicit
nehézségeit elkerülő alternatív álláspontot vázolunk fel. A Wittgenstein
kései írásainak keretét adó operacionalizmus feltárása, illetve elvetése
távolról sem jelenti azt, hogy a legcsekélyebb mértékben is csorbítani akarnánk
az írások központi tartalmát képező konkrét filozófiai problémák konkrét
elemzéseinek a jelentőségét.
I. A Wittgenstein által eloszlatni kívánt nehézségek egyike a „más elmék”
problémája. E nagy múltú probléma egyik vonatkozása az alábbi kérdésben összegezhető:
„Milyen igazolás adható, ha adható egyáltalán, azon állításra, miszerint lehetséges
valakiről a viselkedése alapján megállapítani, hogy milyen mentális állapotban
van?”. A szkeptikus válasz szerint: „Semmilyen.” A kései Wittgenstein filozófiai
pszichológiával kapcsolatos vizsgálódásainak egyik legfontosabb mozgatórugója
az volt, hogy bebizonyítsa, e válasz félreértésen alapul, és logikailag következetlen.
A szkeptikus filozófusok
általában a következő érveléshez folyamodnak. Premisszaként feltételezik,
hogy egyfelől a mentális állapotokra, másfelől a viselkedésre
vonatkozó kijelentések között nincsen olyan logikai vagy fogalmi kapcsolat,
amely alátámaszthatná, megalapozhatná vagy igazolhatná azt, hogy egy bizonyos módon
viselkedő személynek ilyen vagy olyan mentális állapotot tulajdonítsunk.
Ebből következően: nincsen kényszerítő ok annak feltételezésére,
hogy önmagunkon kívül bárkiről is valaha joggal állíthatnánk, hogy
fájdalmat érez, következtetéseket von le, indítékai vannak stb. Lévén hogy
első kézből való tudása az ilyen mentális események vonatkozásában
szükségszerűen a saját esetére korlátozódik, az előbb említett
premisszából következően a mentális predikátumok másokra való alkalmazása
logikailag kétséges következtetéseken alapul. Végezetül, az ilyen következtetések
analógiák és megfelelések általi megalapozásának kísérletei – kellő
meggyőző erő híján – szintén kudarcra vannak ítélve.
A fenti gondolatmenetre számos olyan
válasz született, amely a premissza igazságát közvetlenül nem vonja kétségbe.
Egyes vélemények szerint például annyi legalábbis biztonsággal állítható, hogy
vannak olyan esetek, amikor a pszichológiai tulajdonítás nem jelent a
viselkedésből a mentális állapotra való következtetést. Azaz
van, hogy látjuk, hogy valakinek fájdalma van, és az ilyen esetekben
helytelen lenne azt állítani, hogy következtetünk a fájdalomra. A
szkeptikus azonban erre azt válaszolhatná, hogy eleve elfogadjuk azt, amit
bizonyítanunk kellene. Az alapvető kérdés szerinte ugyanis az, hogy igazolható-e
az az állítás, miszerint valaki más fájdalmat érez. Igazolható például a
ködkamranyomokat vizsgáló fizikus azon állítása, hogy egy töltéssel rendelkező
részecskét látott áthaladni a kamrán. Ebben az esetben ugyanis létezik
igazolása annak az állításnak, hogy bizonyos típusú nyomok, részecskék
jelenlétét és mozgását bizonyítják. A fizikus nem csak arra tud magyarázatot
adni, hogy hogyan képes kimutatni a részecskéket, hanem arra is, hogy az általa
követett eljárás miért alkalmas a részecskék kimutatására. E gondolatmenet
mintájára a szkeptikus azzal érvelhet, hogy a más fájdalma esetében azon
állítás igazolására van szükségünk, hogy a viselkedés megfigyelése révén láthatjuk,
hogy az adott személy fájdalmat érez.
Wittgenstein a premissza támadásával próbálja a szkeptikust megfogni; azt igyekszik
bizonyítani, hogy van fogalmi kapcsolat a viselkedésre vonatkozó állítások és
a mentális eseményekre, folyamatokra, ill. állapotokra vonatkozó állítások között.
Ezért Wittgenstein szerint a más személyek mentális állapotaira vonatkozó tudásunk
alapját számos esetben nem megfigyelt empirikus korreláció vagy analógia alkotja,
hanem fogalmi vagy nyelvi kapcsolat.
A
szkeptikus premissza tagadása ipso facto egyet jelent a logikai behaviorizmus valamely változatának elfogadásával; „logikai
behaviorizmuson” itt olyan
nézetet értünk, amely a szkeptikus premissza által tagadott logikai vagy fogalmi viszonyok fennállását állítja.1 Az, hogy a logikai
behaviorizmus melyik formáját fogadja el valaki, annak függvénye, hogy milyen
logikai kapcsolat fennállását
állítja. A legerősebb változat szerint a mentális állapotokra vonatkozó állítások lefordíthatóak
viselkedésre vonatkozó állításokra. Mi azt állítjuk, hogy Wittgenstein egy
ennél gyengébb változatot fogad el.
II. Wittgenstein köztudottan azon az állásponton volt, hogy a filozófiai
problémák rendszerint a köznapi nyelvvel kapcsolatos téves elképzelésekben és
félreértésekben gyökereznek. (PI I, 109, 122, 194)2.
„A filozófia”, mondja, „küzdelem azon káprázat ellen, melyet a kifejezési formák
kényszerítenek ránk” (BB, 27. o.). Wittgenstein leggyakrabban
ismétlődő figyelmeztetései közé tartozik, hogy ne hagyjuk magunkat
megtéveszteni a kifejezési formák közötti felszíni hasonlóságok által (BB,
16. o.), s hogy a filozófiai zavaroknak részben elejét vehetjük azzal, hogy
különbséget teszünk a mondatok „felszíni”, illetve „mély grammatikája” között
(PI I, 11, 664). Például, habár az „A-nak aranyfoga van” mondat grammatikája
látszólag nem különbözik lényegesen az „A-nak fogfájása van” mondatétól, a látszólagos
hasonlóság mögött fontos fogalmi különbség rejlik (49. és 53.o.; PI I,
288–293). Az ilyen különbségek figyelmen kívül hagyása nyomán merül fel a filozófusokban,
hogy a más elmékre vonatkozó tudásunkkal gond van. A wittgensteiniánus filozófusnak
az a feladata, hogy a problémát eloszlassa azáltal, hogy áttekinthetővé
teszi a fájdalom-nyelv működését az ilyen és hasonló esetekben.
A filozófiai terápia
wittgensteini módszerének hátterét egy bizonyos nyelv- és jelentésfelfogás
adja. A Vizsgálódásokban Wittgenstein mindvégig hangsúlyozza,
hogy „egy nyelvet beszélni: egy tevékenység... része” (PI I, 23), és ha
meg akarjuk érteni, hogy a felszínen hasonlónak tűnő kifejezések
milyen alapvetően különböző szerepeket játszhatnak, elég felidéznünk
azt a temérdek nyelvhasználói tevékenységet vagy „nyelvjátékot”, melyben magunk
is részt veszünk (BB, 67–68. o.).
Világos, hogy
Wittgenstein felfogása szerint a szó-jelentés analízisének nélkülözhetetlen
része a szó szerepének vagy használatának feltárása azokban a nyelvjátékokban,
amelyekben előfordul. Még azt is felveti, hogy „a szavakat használatuk
által jellemzett szerszámoknak képzelhetjük” (BB, 67. o.).
Az analízis ilyen felfogása
bizonyos predikátumfajták jelentése esetében szinte egyenesen vezet az
operacionalista megközelítéshez. Azokban az esetekben ugyanis, ahol van értelme
azt mondani, „egy predikátumról eldöntöttem, hogy megfelelő”, ott az egyik
központi nyelvjáték, amit a nyelvet folyékonyan beszélő egyén
elsajátított, a hasonló döntések meghozatalának és közlésének nyelvjátéka.
Az ilyen nyelvjátékok közül vegyük például azt, amelyik olyan szavaknak ad
jelentést, mint amilyen a „hosszúság”, azaz a fizikai tárgyak méreteiről
való tudósítás. Ahhoz, hogy leírjuk ezt a nyelvjátékot, leírást kell adnunk
a hosszúságok mérésével kapcsolatos eljárásokról, mi több, ezen eljárások (legalább
némelyikének) megtanulása elengedhetetlen feltétele a nyelvjáték elsajátításának.
„A hosszúság szó jelentésének megtanulása többek között magában foglalja annak
elsajátítását, hogy mit jelent valaminek a hosszúságát meghatározni.” (PI
I, 225. o.) Egy hasonló eset kapcsán Wittgenstein a következő megjegyzést
teszi: „A nyelv tanítása itt nem magyarázat, hanem begyakorlás.” (PI I,
5). Wittgenstein számára „Egy mondatot érteni annyit tesz, mint egy nyelvet
érteni. Egy nyelvet érteni pedig annyit tesz, mint képesnek lenni egy technika
alkalmazására.” (PI I, 199). Röviden, a „hosszúság”-gal kapcsolatos nyelvjátékokban
való jártasságunknak része, hogy a megfelelő műveletek elvégzése révén
(pl. vonalzóval, szintezővel stb.) képesek legyünk eldönteni az olyan kijelentések
igazságát, mint az „X három láb hosszú”. A „hosszúság” szó filozófiai elemzésének,
amennyiben az ezzel a szóval játszott nyelvjáték kifejtésére törekszik, ki kell
tehát térnie a hoszszúság-predikátumok alkalmazhatóságát meghatározó műveletekre
is. Végezetül, amennyiben a szó jelentését magát azon nyelvjátékok szabályai
határozzák meg, amelyekben a szó előfordul, feltétlenül utalni kell ezekre
a műveletekre az olyan predikátumok, mint a „három láb hosszú” jelentésének
leírásakor. Így jutunk el ahhoz az állásponthoz, miszerint a predikátum alkalmazhatóságának
eldöntése szempontjából releváns műveletek konceptuálisan kapcsolódnak
a predikátumhoz.3
Hasonló érveléssel láthatjuk
be azt is, hogy az olyan szavak elemzése, mint a fájdalom, indíték, álom stb.
magába fogja foglalni, inter alia, azon műveletek vagy
megfigyelések kifejtését, amelyek szempontként szerepelnek annak eldöntésében,
hogy valakinek fáj-e valamije, vagy hogy tettében milyen indíték vezeti, stb. (PI,
224. o.). Világos azonban, hogy az ilyen döntéseknek végső soron azon
egyén viselkedésének megfigyelésén kell alapulniuk, akire a predikátumot
alkalmaztuk (a viselkedést tágabb értelemben véve, azaz a verbális beszámolókat
is beleértve). Ezért Wittgenstein számára a „fájdalom” szó filozófiai
elemzéséhez éppoly nélkülözhetetlen a fájdalom-viselkedés azon jellemző jegyeire
való utalás, amelyek alapján eldöntjük, hogy valakinek fáj-e valamije, mint a „hosszúság”
szó elemzéséhez az utalás azokra a műveletekre, amelyek alapján a „három
láb hosszú” és a hasonló predikátumok alkalmazhatóságáról döntünk. A kapcsolat
mindkét esetben fogalmi, s a kapcsolatot kifejtő nyelvi szabály ebben az értelemben
logikai szabály.
III. Mégis, konkrétan mi az a logikai kapcsolat, melynek Wittgenstein
szerint fenn kellene állnia a fájdalomviselkedés és a fájdalom között? A kapcsolat
nyilvánvalóan nem egyszerűen okozati. Egyértelmű, hogy Wittgenstein
nem úgy képzelte, hogy egy kijelentés, mely szerint valaki nyüszít, üvölt, nyög
stb., maga után vonná a valakinek fáj valamije kijelentést. Tudjuk, hogy Wittgenstein
e különleges kapcsolat jelölésére a „kritérium” terminust használta, de még
nem tudjuk, hogy ez mit jelent.
Szó esett már arról, hogy
Wittgenstein filozófiájának egyik alappillére a „nyelvjáték” gondolata.
Wittgenstein éppen egy futballpálya mellett sétálhatott el, amikor a
következő gondolat fogalmazódott meg benne: „a nyelvben a szavakkal
játszunk”4 Mivel ez az analógia olyannyira meghatározó
Wittgenstein kései filozófiája szempontjából, a wittgensteini kritérium-fogalom
magyarázatának nehéz feladatát talán helyes lenne egy konkrét játék vizsgálatával
kezdenünk.
Példánk legyen a kosárlabda.
Mivel a játék célja, hogy az ellenfélnél több pontot szerezzünk, kell
valamilyen módszer, amivel eldönthető, hogy egy csapat pontot szerzett-e
és hogyan. Nos, több módszer is van arra, hogy megmondjuk, hogy egy csapat, mondjuk,
akció-kosarat szerzett. Nézhetjük egyszerűen az eredményjelző táblát
arra várva, hogy két pontot regisztráljanak. Van, hogy a közönség reakciójából
is megtudhatjuk, hogy akciótalálat esett. Ám ezek legjobb esetben is csak
közvetett módok, mivel ilyenkor valaki másra hagyatkozunk: az
eredményjelző kezelőjére vagy a többi nézőre. Természetesen nem
minden mód közvetett, s bárki, aki látott már valaha kosárlabda-mérkőzést,
tudja, hogy az ember általában látja a kosarat, vagyis azt, hogy a labda
átesik a gyűrűn. Ha egy filozófus megkérdezné: „A labda átesése a
gyűrűn miért jelent kosarat?”, természetes válasz lenne, hogy „Mert a
játék szabályai ezt írják elő – ezt a játékot így játszszák.” A kosáron
áteső labda kielégíti az (akcióból való) pontszerzés egyik kritériumát.
Vegyük azonban észre, hogy, habár a
kritérium s aközött, aminek a kritériuma, a kapcsolat logikai vagy fogalmi, a
labdának a gyűrűn való áthaladása nem azonos a pontszerzéssel.
Először is a labdának „játékban” kell lennie; másodszor, ha a labda „játékban”
esik át a gyűrűn, az sem jelent szükségszerűen pontszerzést, mivel
a kosárlabda szabályai nem terjednek ki minden elképzelhető helyzetre. Mi
van akkor például, ha egy játékos hosszú kétkezes dobása után a labda hirtelen
irányt változtat, s egy darabig fecske módjára cikázik fel s alá, majd kecsesen
belepottyan a játékos saját kosarába, de közben még denevérré is változik, és belegabalyodik
a hálóba? Erről vajon mit mond a szabálykönyv?
Hasonló helyzet állna elő egy „nyelvjáték” esetében, amenynyiben az, ami
az előbb széknek látszott, hirtelen eltűnne, majd újra megjelenne
– vagyis fantasztikusan viselkedne. Wittgenstein a hasonló esetekről a
következőket mondja:
„Vannak-e kész
szabályaink ilyen helyzetekre, amelyek megmondják, hogy az ilyesmi
besorolható-e még a 'fotel’ fogalma alá? De vajon szükségünk van-e ezekre,
amikor a 'fotel’ szót használjuk, vagy azt kellene mondanunk, hogy a 'fotel’
szóhoz valójában semmilyen jelentést nem kapcsolunk, mivel nem rendelkezünk
szabállyal minden lehetséges alkalmazásához?” (PI, I 80)
Wittgenstein szerint „az
útjelző rendben van, ha – normális viszonyok között – betölti célját.” (PI,
I 87)
„A szavak
használata csak normális esetekben rajzolódik ki világosan előttünk:
tudjuk, nincs kételyünk, hogy ebben vagy abban az esetben mit kell mondanunk
Minél abnormálisabb az eset, annál kétségesebbé válik, hogy mit kell mondanunk.”
(PI, I 142)
Próbáljuk meg most újra a kosárlabda példáját felhasználva megérteni, miben
is áll Wittgenstein különbségtétele kritérium és tünet között.
Tegyük fel, hogy a mérkőzés közben egy néző elhagyja a helyét. Habár
a pályát nem látja, van olyan tünet, amely elárulhatja számára, hogy a hazai
csapat pontot szerzett, mondjuk, a közönség jellegzetes felmorajlása, amiről
megfigyelte, hogy együtt jár a. hazai csapat kosárszerzésével. Ezt a korrelációt,
Wittgenstein szerint, kritériumok révén kellene megalapozni – esetünkben
azon megfigyelés alapján, hogy a hazai csapat kosarát mindig örömujjongás követi.
Vagyis a tünet „olyan jelenség, melyről a tapasztalat megtanította, hogy
az így vagy úgy egybeesik azzal a jelenséggel, mely számunkra a meghatározó
kritérium.” (BB, 25. o.) Habár mind a tünet, mind a kritérium
válaszul szolgálhat a „Honnan tudod, hogy ez és ez az eset áll fenn?” (BB,
24. o.) kérdésre, a tüneteket, szemben a kritériumokkal, tapasztalat és megfigyelés
révén fedezzük fel: hogy valami tünet-e, azt a nyelvjáték szabályai nem mondják
meg (pusztán a szabályokból nem következtethető ki). Ám ha egy kijelentésről
azt állítjuk: tünetet fejez ki, akkor ezzel a kijelentésnek a szabályokhoz való
viszonyáról állítottunk valamit, nevezetesen, hogy nem vezethető le belőlük.
Wittgenstein ezért állíthatta, hogy „ha azt mondjuk, ‘Amikor esik az eső,
a járda nedves lesz’, ez egyáltalán nem grammatikai állítás; ha viszont azt
mondjuk, ‘A tény, hogy a járda nedves, tünete annak, hogy esik az eső’,
ez a kijelentés már a grammatika területére tartozik.”5 Vagy egy
újabb példa: valaki más fogfájásának kritériumát megadni annyi, mint „a ‘fogfájás’
szóról grammatikai magyarázatot adni, és ebben az értelemben kifejteni a ‘fogfájás’
szó jelentését”. (BB, 24. o.) Ám ha el is fogadjuk, hogy valóban
fontos különbséget tennünk kritérium és tünet között, tény az, hogy Wittgenstein
a kritériumot és a tünetet egyaránt „bizonyítéknak” tekintette (BB,
51. o.).
Választott példánk
segítségével a kritériumok további lényeges jellegzetességeire is fényt
deríthetünk. Vegyük például Wittgenstein azon állítását, miszerint „különböző
helyzetekben különböző kritériumokat alkalmazunk arra, hogy valaki olvas” (PI
I 164). Magától értetődő, hogy különböző körülmények között
különböző kritériumok alapján döntjük el, hogy valaki kosarat szerzette
vagy sem. Például még akkor is felmerülhet annak kérdése, hogy a játékos
szerzett-e kosarat, amikor a labda a gyűrű közelébe sem jutott: „ziccer”
esetén a kérdés azon az alapon döntendő el, hogy vajon a védő a kosár
felé tartó labdát leszálló ágban ütötte-e el vagy sem. A szabályok értelmében a
pont meg nem ítélését az indokolhatja, hogy az elütött labda még nem érte el
ívének legmagasabb pontját.
Így már belátható, hogy azon
állítás, miszerint X kritériuma Ynak, nem jelenti annak
állítását, hogy X jelenléte, előfordulása, létezése stb. szükséges
feltétele ‘Y’ alkalmazhatóságának, s így azt sem, hogy X jelenléte,
előfordulása, létezése stb. elégséges feltétele Y-nak, habár,
amennyiben X Y egyik kritériuma, előfordulhat, hogy X
szükséges és elégséges feltétele Y-nak.
Ám ne feledkezzünk meg
Wittgensteinnak arról az Albritton6 által megfigyelt hajlamáról,
hogy gyakran úgy fogalmaz, mintha X (Y kritériuma) pontosan Y volna,
illetve az, amit bizonyos helyzetekben ‘Y’-nak hívunk. Érthető
persze, ha egy filozófus szeretné azt állítani, hogy a labda kosárba dobása a
megfelelő helyzetben maga az akcióból való pontszerzés, illetve az,
amit „akcióból való pontszerzésnek” hívunk.
Most vegyük szemügyre a Vizsgálódások
következő szakaszát (PI I 376), amely egyfajta próbát javasol a
„nem-kritériumság” megállapítására:
„Mi a kritériuma annak,
hogy amikor magamban mondom fel az ABC-t, ugyanazt teszem, mint egy olyan
valaki, aki csendben elismétli magának? Kideríthető, hogy a
gégefőjében ugyanaz megy végbe, mint az enyémben. (S ennek mintájára,
amikor mindketten ugyanarra gondolunk vagy ugyanazt kívánjuk stb.) De vajon úgy
tanultuk-e meg az 'ezt vagy azt magában felmondani’ szavak használatát, hogy
valaki a gégefőben vagy az agyban végbemenő folyamatra mutatott rá?”
Nyilvánvalóan nem. Ezért, mondja Wittgenstein,
az, ami a gégében megy végbe, nem lehet a kritérium. E próba tanulsága talán
így összegezhető: egy bizonyos ‘Y’ predikátum megtanításának
sikerességéhez a tanulónak meg kell tanulnia ‘Y’ használatának
szabályait, s így ‘Y’ kritériumait, amennyiben vannak ilyen kritériumok.
Ezért, ha a tanítás teljes sikerrel járhat anélkül, hogy megtanulnánk, hogy X
olyan valami, amelynek alapján azt mondjuk, hogy ‘Y’ érvényes,
akkor X nem lehet Y kritériuma. Például, ha meg lehet valakit
tanítani arra, hogy mit jelent kosarat dobni, anélkül, hogy azt is meg kellene
tanulnia, hogy a hazai csapat kosara a szurkolók felmorajlásával jár együtt,
akkor a morajlás nem lehet az „akcióból szerzett kosár” kritériuma.
Végül vizsgájuk meg azt az
elvet, amelyet, úgy tűnik, Wittgenstein elfogadott, nevezetesen, hogy X
kritériumainak bármilyen változása X fogalmának megváltozásával jár
együtt. A Vizsgálódásokban Wittgenstein a következő
elgondolkodtató kijelentést teszi:
„Egyetlen olyan dolog
van, amiről nem jelenthetem ki, hogy 1 méter hosszú, de azt sem, hogy nem
1 méter hosszú – ez pedig a párizsi méter-szabvány. Ez természetesen nem
jelenti azt, hogy valamilyen rendkívüli adottságot tulajdonítanánk neki, csupán
a méterrúddal-mérés nyelvjátékában elfoglalt különleges helyzetét jelezzük. –
Képzeljük el, hogy Párizsban a méter-szabványhoz hasonlóan színmintákat is
őriznek. A „szépiá”-t ekkor úgy határozzuk meg, hogy ez annak a
szabvány-szépiának a színét jelenti, melyet ott hermetikusan elzárva
őriznek. Immár erről a mintáról is értelmetlenség lenne akár azt
állítani, hogy szépiaszínű, akár az ellenkezőjét.”(PI, I
50)
Wittgenstein itt
nyilvánvalóan nemcsak azt feltételezi, hogy az „x egy méter hosszú” és az
„x szépiaszínű” predikátumok értelmét az alkalmazhatóságukat
eldöntő műveletek adják meg (a tárgyak bizonyos módon történő
összehasonlításának művelete a megfelelő szabványokkal)7,
hanem azt is, hogy ezen műveletek magukon a szabványokon nem hajthatók
végre, s ennek megfelelően egyetlen szabványról sem mondhatjuk, hogy predikátuma
annak, aminek a szabványa, de ugyanígy az ellenkezőjét sem. (Vö.: „Egy
dolog nem lehet egyszerre mérték és megmért.” [RFM, 1, § 40,
jegyzetek].)
Wittgenstein bizonyára nem emelne kifogást egy olyan új nyelvjáték bevezetése
ellen, amelyben a „méter”-t a 86-os atomtömegű elemi kripton színképvonalának
hullámhossza alapján definiálnánk.8 Ebben a nyelvjátékban, ahol olyan
igen pontos és összetett mérőeszköz szükséges, mint az interferométer,
a méterrúd elvesztené privilegizált helyzetét: maga is megmérhető és „ábrázolható”
lenne. Ebben nyelvjátékban a szabványméter már vagy 1 méter hosszú lenne, vagy
nem. Itt azonban Wittgenstein egyértelműen megkülönböztetné a „méter” kifejezés
kétfajta értelmét. Nyilvánvaló, hogy ami méter az egyik nyelvjátékban, nem szükségszerűen
az a másikban.
Wittgenstein szerint tehát,
ha valaminek az egy méterségére új kritériumot vezetünk be, az egyszersmind egy
új nyelvjáték, a „méter” szó új értelme, s egy új méterfogalom bevezetését is jelenti.
Az alábbi észrevétel ezt látszik megerősíteni:
„Beszélhetünk, persze,
olyan időmérésről, ahol a pontosság más – mondhatnánk – nagyobb, mint
a zsebórával történő időmérés esetén; s ahol ‘az órát pontosan
beállítani’ szavaknak más, habár rokon értelme van ... „ (PI,
I 88)
Térjünk most vissza a
kosárlabda-hasonlathoz. Tegyük fel, hogy a National Collegiate Athletic
Association úgy dönt, hogy ezentúl a labdának a gyűrűn alulról felfelé
történő átjuttatása is kosárnak számit. Ez nyilvánvalóan a kosárlabda
szabályainak megváltozását jelentené. S bizonyos mértékig az új kritérium bevezetése
az „akcióból szerzett kosár” fogalom használatát vagy „grammatikáját” irányító
szabályokat is módosítaná. Drámaibb megfogalmazásban (Wittgenstein stílusában)
mondhatnánk azt is, hogy ezzel a kosárszerzés új lényege teremtődne
meg. (Vö.: „A matematikus lényeget teremt” [RFM, 1, § 32].)
Wittgenstein nemcsak azt tekintette igaznak, hogy az általunk használt kritériumok
„adják meg szavaink köznapi jelentését” (BB, 57. o.), és hogy
magyarázatuk egyben a szavak jelentésének magyarázata (BB, 24. o.);
hanem azt is, hogy egy új kritérium bevezetése Y-ra új Y fogalom
meghatározásával egyenlő.9
Wittgenstein kritérium-fogalmát durván és sematikusan a következőképpen
foglalhatnánk össze: X kritériuma Y-nak S típusú helyzetekben,
ha maga ‘Y’ jelentése és definíciója (vagy ahogyan Wittgenstein
mondaná: ‘Y’ használatának grammatikai szabályai)10
igazolja azt az állítást, miszerint az ember X alapján normális S
típusú helyzetekben képes felismerni, észrevenni, látni vagy eldönteni ‘Y’
alkalmazhatóságát. Ezért, ha fennáll a fenti viszony X és Y között,
és valaki elfogadja, hogy X, ám tagadja, hogy Y, akkor
a bizonyítás terhét magára kell vállalnia azt illetően, hogy a helyzet
valamiképpen eltér a szokásostól. Szokásos helyzetben egyszerűen nem merül
fel, hogy szükség lenne az X-ből Y-ra következtetés jogosságának
alátámasztásához külön bizonyítékokat keresni.
IV. Az alábbi részlet a Kék könyvben található (24. o.):
„Amikor
az ‘ennek és ennek fogfájása van’ kifejezés használatát tanultuk meg, akkor azon emberek
bizonyos viselkedésbeli megnyilvánulásaira
hívták fel a figyelmünket, akikről azt állították, hogy fogfájásuk van. Vegyük az ilyen
viselkedés egyik esetének a kéz arcra szorítását. Tegyük fel, hogy megfigyelés
révén felfedezem:
valahányszor valakinek fogfájása van, annak egy vörös folt jelenik meg az arcán. Most tegyük fel, hogy valakinek a következőket
mondom: ‘Látom, A-nak fogfájása van: piros folt van az arcán.’ Az illető
megkérdezhetné: ‘Honnan tudod, hogy ha
piros foltot látsz az arcán, akkor a foga fáj?’ S ekkor rámutathatnék
arra, hogy egy bizonyos jelenség mindig egybeesett a piros folt megjelenésével Mármost tovább is mehetünk, és megkérdezhetjük: ‘Honnan tudod, hogy a foga fáj, ha
az arcát fogja?’ Erre az lehetne a válasz: ‘Azért mondom, hogy neki
fogfájása van, amikor az arcát fogja, mert
én is az arcomat szoktam fogni, amikor fogfájásom van.’ De mi van, ha
tovább kérdezünk: ‘S miért hiszed, hogy az
ő fogfájása is együttjár azzal, hogy fogja az arcát, csak azért, mert a tiéd együttjár vele?’
Erre már kifogysz a válaszokból, s
úgy találod, hogy ezzel elérkeztünk a legvégső alapokig, vagyis
egészen a konvenciókig.”
Mindez arra mutat, hogy Wittgenstein felfogása szerint azon állítás empirikus igazolásának, hogy
látja, tudja, felismeri: ez és ez az eset áll fenn valamely
megfigyelhető tulajdonság vagy tényállás alapján, megfigyelt korrelációkból kiinduló indukción kell alapulnia, oly módon, hogy ha egy ember Y-eset fennállását állítja X
eset fennállására alapozva, a „Miért
következik X-ből Y ?” kérdésre válaszul vagy a konvenciókra, vagy az X-et és Y-t
összekapcsoló általa megfigyelt
korrelációkra kell hivatkoznia. Azaz Wittgenstein úgy érvel, hogy egy ember viselkedéséből a fogfájására való
következtetés lehetősége feltételezi a fogfájás egy olyan kritériumának létezését, melynek fennállása legalább
néhányszor megfigyelhető. Ennek
az érvelésnek általánosabb megfogalmazása a következő konklúzióhoz
vezet: „Egy ‘belső folyamatnak’ külső kritériumokra van szüksége” (PI,
I 580).
A wittgensteini érvelés szemléltetésére vegyük a következő példát: úgy
tűnik, hogy a vér alkoholszintjének mérése elég megbízhatóan tájékoztat
az intoxikációról. Ezen empirikus információ alapján olykor igazolhatjuk azt
az állítást, hogy X intoxikált állapotban van, amennyiben bebizonyítjuk,
hogy a vérében az alkoholszint egy meghatározott százaléknál magasabb. De most
vizsgáljuk meg azon állítás igazolását, hogy a véralkohol valóban az intoxikáció
jele. Wittgenstein felfogása szerint ezen állítás igazolásának végső
soron az intoxikáció eseteinek a magas véralkoholszint mérések eseteivel való
korrelációján kell alapulnia. A korrelációk rögzítéséhez szükséges megfigyelésekre
azonban csak akkor van mód, ha mindkét szóban forgó eset azonosításához független
eljárásaink vannak. Minden egyes konkrét esetben maguk a független eljárások
további empirikus korrelációkon alapulhatnak; azt az állítást, hogy a véralkoholszint
magas, igazolhatjuk, például, egy korábban megalapozott korreláció alkalmazásával
a véralkohol jelenléte és valamely teszteredmény között. De legvégül – Wittgenstein
szerint – olyan azonosító eljárásokra kell rátalálnunk, amelyek nem újabb korrelációkon,
hanem a releváns predikátumok kritériumait megadó definíciókon vagy konvenciókon
alapulnak. Ezért mondhatja Wittgenstein, hogy a tünet „egy [olyan] jelenség,
amelyről a tapasztalat megtanította, hogy – így vagy úgy – együttjár a
definiáló kritériumnak tekintett jelenséggel” (BB, 225. o.).
A közelmúltban
Sidney Shoemaker hasonló érveléssel állt elő:
„Ha
tudhatunk egyáltalán pszichológiai tényeket másokról, akkor azt a másik viselkedése alapján
tudhatjuk (beleértve, természetesen, a verbális viselkedést is). Olykor testi vagy viselkedésbeli tények alapján teszünk pszichológiai
megállapításokat más személyekről,
ezek pedig csak esetlegesen kapcsolódnak azon pszichológiai tényekhez, melyekre nézve
bizonyítékul fogadjuk el őket. Mindezt azonban csak azért tesszük, mert empirikus korrelációkat
fedeztünk fel, vagy véltünk felfedezni bizonyos fajtájú fizikai (testi, viselkedésbéli) tények és
bizonyos fajtájú pszichológiai tények között. Mármost ha a fizikai és pszichológiai tények közötti minden kapcsolat esetleges lenne, akkor lehetetlen lenne az ilyen korrelációk felfedezése. (...) Ha a fizikai
és pszichológiai állapotok között nem lennének olyan kapcsolatok,
amelyek nem esetlegesek, és már a
tapasztalati korrelációk felfedezését megelőzően is tudhatóak,
akkor nem lehetne még csak közvetett, induktív
bizonyosságunk sem a más egyénekre vonatkozó pszichológiai állítások igazságáról, és nem tudhatnánk az ilyen állításokról, hogy igazak vagy akár csak
valószínűleg igazak.” 11
Malcolm hasonló érveléssel
él Dreaming című munkájában.12
Azt, természetesen, Wittgenstein sem állította, hogy minden predikátum alkalmazhatósági
kritériumokat tételez fel. Például valószínűleg nem gondolta, hogy valaminek
a vörösségét általában véve úgy látjuk, mondjuk meg, döntjük el vagy tudjuk,
hogy ezt kritériumra vagy tünetre alapoznánk. Egy dolog „vörösnek” nyilvánítása
és a fájdalom harmadik személynek való tulajdonítása közötti releváns különbség
abban áll, hogy rendszerint nem maga a fájdalom, hanem valami más (például viselkedés,
körülmények) az, ami alapján látjuk, felismerjük, eldöntjük, tudjuk, hogy valakinek
fájdalma van; míg, ha lenne bármi értelme azt mondani, hogy általában véve valami
más alapján látjuk, ismerjük fel stb. egy tárgy vörösségét, akkor mi más lehetne
ez a valami, mint maga a tárgy vörössége? Márpedig úgy tűnik, hogy Wittgenstein
„kritérium”-fogalma kizárja a vörösséget a vörösség lehetséges kritériumainak
köréből. Ha valaki megkérdezi: „Honnan tudod vagy mi alapján mondod meg,
hogy egy tárgy vörös?”, általában véve nem lenne megfelelő válasz, hogy
„A vörösségéből”. (Vö. Wittgenstein megjegyzésével: „Honnan tudom, hogy
ez a szín vörös? – Válasz lehetne, ha azt mondanám: ‘Megtanultam angolul’” (PI,
I 381). Egyes színpredikátumokra, és általánosabban, az úgynevezett „érzet-adat”
predikátumokra (amelyek alkalmazhatósága, ahogy egyes filozófusok mondják, azonnal
eldönthető) a fenti érvelés nyilvánvalóan nem érvényes. Ám azok a predikátumok,
amelyekkel más személyeknek ‘belső állapotokat’ tulajdonítunk, nem ilyenek.
Valaki valami alapján, legyen mondjuk X, felismeri, hogy egy másik személy
egy bizonyos Y mentális állapotban van. Ekkor feltételezzük, hogy X
vagy kritériuma Y-nak, vagy tünete. Ha X egy tünet, akkor ismertnek
kell lennie róla, hogy korrelációban áll Y-nal, és ezután megvizsgálhatjuk,
hogy e korrelációt miként alapozták meg. Ezután megfigyelésnek kell alátámasztania
X együttállását Y valamely kritériumával, vagy Y valamely
X1 tünetével. A második alternatíva esetén megvizsgálhatjuk, hogy milyen
alapon tartjuk X1-et Y tünetének... Ez a láncolat tetszőleges
hosszúságú lehet, de nem lehet végtelen. Vagyis egyszer el kell jutnunk Y
valamelyik kritériumához. Ám ha ezt konklúzióként elfogadtuk, akkor, úgy tűnik,
Wittgenstein logikai behaviorizmusának nincs ésszerű, nem-szkeptikus alternatívája,
ugyanis amennyiben a „belső” állapot „külső” kritériumot követel meg,
akkor a viselkedésbeli kritérium az egyetlen valószínű jelölt.
V. Az előbbi érvelés természetesen kevés ahhoz, hogy a szkepticizmust
cáfolja, legfeljebb arra alkalmas, hogy alátámassza Wittgenstein álláspontjának
azt a feltételezését, hogy a szkeptikus téved. Azaz azt bizonyítja, hogy a pszichológiai
predikátumoknak kell, hogy legyenek kritériumaik, amennyiben az ilyen predikátumok
alkalmazása esetenként igazolt. Ha a szkeptikus elfogadja a IV. fejezet érvelését,
saját álláspontját csak akkor tarthatja fenn, ha azt is elfogadja, hogy sejtelmünk
sem lehet arról, mi mutathatná vagy akár csak jelezhetné azt, hogy valakinek
fáj valamije vagy álmodik, gondolkodik stb. Ezt a szakaszt azon wittgensteini
gondolatmenet bemutatásának szenteljük, mely annak bizonyítására irányul, hogy
a szkeptikust fenti lépése óhatatlanul egy abszurd következtetés levonására
kényszerítené, nevezetesen, hogy lehetetlen a szóban forgó pszichológiai predikátumok
jelentését megtanítani.
„Mi lenne, ha az
emberi lények fájdalmuknak nem adnák külső jelét (nem nyögnének, arcuk nem
torzulna el, stb.)? Ez esetben lehetetlen lenne megtanítani a gyerekeknek a
‘fogfájás’ szó használatát.” (PI I 257.). Mert gondoljuk csak meg,
hogyan is lehetne a „fogfájás” szó jelentését megtanítani egy gyereknek, azon
feltételezés alapján, hogy egyáltalán nem lehet megmondani, hogy egy gyereknek
– vagy ami azt illeti, bárki másnak – valóban fáj-e valamije. Miként fognánk
hozzá, ha nem lenne okunk feltételezni, hogy a test súlyos sérülése fájdalommal
jár, illetve hogy a jajgatás, a nyöszörgés és hasonlók a fájdalmat jelzik? („Hogyan
juthatott volna egyáltalán eszembe, hogy másnak is vannak tapasztalatai, ha
bizonyíték létezésére még esély sem lenne?” [BB, 46. o.; vö.: még 48. o.])
Miből
tudhatnánk, hogy a gyerek megértette, amit tanítottunk neki? Ha lenne, ami ezt
mutatja, akkor a IV. fejezet érvelése megköveteli, hogy legyen kritériuma a
tanítás sikerességének. (Ahogy Wittgenstein egy hasonló helyzet kapcsán megfogalmazza:
„Ha egy érzésem valaki másnak való közléséről van szó, vajon nem kell-e
tudnom – ahhoz, hogy értsem, amit mondok – , hogy mit fogok a sikeres közlés
kritériumának tekinteni?” [BB, 185. o.]). Az egyetlen elképzelhető
kritérium erre az esetre az lehet, hogy a gyerek helyesen használja a
pszichológiai predikátumokat (PI, I 146), és mivel a szkeptikus szerint
erről nincs mód meggyőződni, úgy tűnik, ebből az
következik, hogy semmi sem mutathatja vagy jelezheti, hogy a gyerek megtanulta
a kifejezések jelentését.
Ezzel megnyílt az út annak
megfejtéséhez, hogy mi az értelme a „logikailag” kifejezésnek „A szkepticizmus logikailag következetlen tan” állításban. Wittgenstein nem azt állítja, hogy a
szkeptikus álláspontjából egyenesen következik, hogy „P és nem-P”, hanem azt, hogy a szkeptikus felfogás a
kulcsfogalmak használati szabályaitól való eltérést feltételez. És különösen
fontos, hogy amennyiben a szkeptikusnak lenne igaza, akkor lehetetlen volna a
köznapi nyelv mentális predikátumainak megtanításához szükséges feltételek
teljesítése.13
Most már mi is látjuk, hogy Wittgenstein miért ragaszkodott annyira azon állításához,
miszerint a szkeptikus álláspont a mentális predikátumok szokatlan és félrevezető
használatán alapul. A szkeptikus felfogása logikailag összeegyeztethetetlen
a szóban forgó kifejezéseknek a köznapi nyelvben meglévő használati szabályaival,
márpedig jelentésüket ezek a szabályok adják meg. (Vö.: „Mi a szavakat
metafizikai használatukból mindennapi használatukba vezetjük vissza.” [PI,
I 116]). Wittgenstein diagnózisa szerint, miközben a szkeptikus tagadja,
hogy tudhatna mások fájdalmáról, valójában nincs semmiféle elképzelése a harmadik
személyű tulajdonítások kritériumaira vonatkozóan (PI I 272). A
szkeptikus arra akar rávenni bennünket, hogy a helyzetet úgy képzeljük el, mintha
annak lényegi eleme lenne egyfajta „belső korlát, mely nem engedi, hogy
mások tapasztalataihoz viselkedésük puszta megfigyelésénél közelebb kerülhessünk”;
Wittgenstein szerint azonban „a behatóbb vizsgálat eme elképzelés tarthatatlanságáról
győz meg” (BB, 56. o.); a szkeptikus állításának jelentése
egyszerűen tisztázhatatlan: ha ugyanis a „fájdalom” szónak a szkeptikusok
által elfogadott használatából indulunk ki, akkor már annak a hipotézisnek sem
tudunk értelmet tulajdonítani, hogy mások „fájdalmat” éreznek. („Mert hogyan
állíthatnám fel akár csak a hipotézist is, ha az meghalad minden lehetséges
tapasztalatot?” [BB, 48. o.]). Ha pedig a szkeptikus azt mondja: „De
ha azt feltételezem, hogy valakinek fáj valamije, akkor egyszerűen csak
annyit tételezek fel, hogy ő most ugyanazt érzi, amit gyakran szoktam én
is.”, Wittgenstein erre ezt válaszolhatja:
„Ezzel egy tapodtat sem jutottunk előbbre. Olyan ez, mintha azt
mondanám: Bizonyára tudod, mit jelent: ‘Itt öt óra van’; tehát azt is
tudod, hogy mit jelent: ‘A Napon öt óra van’; egyszerűen azt jelenti, hogy ott ugyanannyi az idő, mint
itt, amikor öt óra van.’ – Az azonosságon alapuló magyarázat ezúttal
csődöt mond. Tudom
jól, hogy hívhatja valaki ‘ugyanazon
időnek az öt órát itt és ott is, ellenben nem tudom, hogy mely esetekben beszélhetünk az ottani és az itteni idő
azonosságáról.” (PI, I 350)
Most már látjuk tehát, hogy
Wittgenstein miként alapozza meg logikai
behaviorizmusát: a IV. fejezet érvelésével azt kívánja bizonyítani, hogy
filozófiai pszichológiájának egyetlen valószínű alternatívája a radikális szkepticizmus; majd a
jelen fejezet érveivel kizárja ezt az
alternatívát. Wittgenstein felfogása szerint tehát „a játékszabályok alapján a személy, akire azt
mondjuk, ‘fájdalmai vannak’, az, aki sír, akinek
az arca eltorzul, stb.” (BB, 68. o.)
A filozófusok, kétségtelenül, sok megnyugtató és vonzó vonást találhatnak Wittgenstein filozófiai
pszichológiájában, csakhogy van
néhány probléma, ami lerontja az összbenyomást. Most térjünk
át ezek vizsgálatára!
VI. Ebben a fejezetben az imént tárgyalt felfogás az álom elemzésére
való alkalmazásának néhány következményét vesszük szemügyre, és azt próbáljuk
bizonyítani, hogy a levonható következtetések kontraintuitívek.
Wittgenstein szerint az álmodás fogalmát azon nyelvjáték(ok) alapján kell értelmeznünk,
amely(ek)ben az „álom” szerepet játszik, különös tekintettel az álom-beszámolókra.
Az „álom” szó használatának elsajátítása ugyanis pontosan annak megtanulását
jelenti, hogy miként lehet rájönni arra, hogy valaki álmodott, hogyan lehet
elmondani, mit álmodott, vagy beszámolni saját álmainkról, stb. A Vizsgálódások
egyes passzusai (pl. PI, 184, 222–223. o. skk.) azt mutatják, hogy
Wittgenstein felfogása szerint az álmodás egyik kritériuma az álom-beszámoló.
Ebben a megközelítésben a szkeptikus kételyek akkor merülhetnek fel az álmok
vonatkozásában, ha nem érzékeljük az álomra vonatkozó kijelentések és az álom-beszámolókra
vonatkozó kijelentések közötti logikai kapcsolatot. A szkeptikus az álom-beszámolókat
legjobb esetben az álom-előfordulás empirikus korrelátumának tekinti –
tünetnek, mely semmi esetre sem lehet megbízhatóbb, mint az álomról beszámoló
személy emlékezete. Wittgenstein szerint azonban, ha egyszer megértettük az
álom-beszámoló és az álom közötti kriteriális kapcsolatot, belátjuk, hogy „a
kérdés, vajon az álmodót becsapja-e a memóriája, amikor ébredés után beszámol
álmáról, nem merülhet fel...” (PI, 222. o.) (Vö.: „Ha egyszer megértettük
a sakk játékszabályait, nem merülhet fel az a kérdés, hogy vajon amikor az egyik
játékos mattot ad, nyert-e.”)
Az
„álom” szó alkalmazásának kritériumait megadó szabályok kijelölik
az álmodás és az álom-beszámoló közötti logikai kapcsolatot. Mi több, a szabályok e halmaza rögzíti azt
a nyelvjátékot is, amelyben
az „álom” szerepet kap, s amely a szó jelentését
meghatározza.
Fontos
megjegyeznünk, hogy számos prima facie kifogás hozható
fel a fenti elemzéssel szemben, és ezek, ha nem is perdöntőek, kételyt ébreszthetnek az őket létrehívó tanokkal szemben. Ha másfajta elemzés nem állna
rendelkezésre, talán szemet hunynánk
e kételyek fölött, ám egy alternatív elmélet szemszögéből tekintve már a wittgensteini felfogás súlyos
belső problémáiról árulkodnak.
(1)
Amennyiben számos pszichológiai predikátum (a „fájdalom”, „vágy” és hasonlók) első személyű alkalmazására nincsenek kritériumok, akkor az sem világos, hogy
az ezen predikátumokkal folytatott nyelvjáték első személyű
aspektusai miként írhatóak le. Wittgenstein,
úgy tűnik, nem ad koherens leírást azon predikátumok
viselkedéséről, melyeknek alkalmazhatósága nem kriteriálisan meghatározott. Másrészről, az „azt álmodtam” kijelentés
kriteriálisan meghatározottként való megközelítése rövid úton képtelenségekhez vezet. Malcolm ezért azt
veti fel az Álmodásban,
hogy:
„Ha
egy ember azzal a benyomással ébred, hogy különböző dolgokat látott és
tett, s közben tudott az, hogy nem látta őket és nem tette meg, akkor az is tudott, hogy álmodta őket... Amikor azt mondja: ‘Ezt és ezt
álmodtam’, először is arra gondol, hogy ébredéskor azt hitte, ez és
ez megtörtént, másodszor arra, hogy ez és ez mégsem történt meg.” (66.
o.)
Talán mondanom sem kell, hogy az álom fogalmának ez a megközelítése homlokegyenest
ellenkezik intuícióinkkal. Gondoljuk csak végig a követező példát: valakinek
időről-időre az a furcsa érzése támad, hogy nem sokkal korábban
látta és hallotta, hogy az apja azt parancsolja neki: menj haza. Egyik reggel
ezzel az érzéssel ébred, miközben tudja jól, hogy az apja halott. Nos, Malcolm
ezúttal azt várná el tőlünk, hogy higgyük el, hogy ez a személy csakis
álmodhatta azt, hogy látta és hallotta az apját: állítólag logikai képtelenség
lenne e személynek azt állítania, hogy ilyen érzése van, s tagadnia, hogy álmodta!
(2) Wittgenstein felfogásából mintha az következnék, hogy az olyan kijelentések,
mint a „Jones teljesen elfelejtette a tegnap esti álmát” értelmezhetetlenek,
nincs ugyanis kritérium igazságuk megállapítására. (Arra az esetre gondolunk,
amikor Jones egyáltalán nem emlékszik arra, hogy álmodott volna, s az álmodás
viselkedésbeli megnyilvánulásait sem mutatta.) Vannak, akik tagadják, hogy az
arra vonatkozó megfigyelések, amit az emberek általában mondanak, relevánsak
lennének a köznapi nyelv leírása szempontjából. Ám amennyiben az arra vonatkozó
megállapítások, amit mondanánk, empirikusan cáfolhatóak, akkor az az állítás,
hogy haboznánk valakiről azt mondani, teljesen elfelejtette, hogy mit álmodott,
egyszerűen hamisnak tűnik.14
(3) A fogalmak magyarázatának wittgensteini módszere semmi esetre sem intuitív.
Nézzük meg újra Malcolm álom-elemzését. Malcolm felismeri, hogy olykor egy személy
alvás közben tanúsított viselkedése alapján állíthatjuk róla, hogy álmodott,
noha ébredés után képtelen bármiféle álmot felidézni. De az ilyen esetekben,
Malcolm szerint, „szavainknak... nincs világos jelentése”. (Dreaming, 62.
o.) Másrészről Malcolm elismeri, hogy a „rémálom” szónak létezik egy olyan
jelentése, ahol a kritérium az alvás közbeni viselkedés. Ebben
az esetben azonban feltételezhetően egy másik álmodás-fogalomról van szó.
Egy hasonló helyzetet Wittgenstein is vizsgál a Blue Bookban:
Ha valaki megpróbál a „Mutass a szemedre” utasításnak megfelelően eljárni,
sok mindent tehet, és sok olyan kritérium van, melyet elfogad arra, hogy a szemére
mutatott. Ha ezek a kritériumok, ahogy általában lenni szokott, egybeesnek,
akkor használhatom őket felváltva és különböző kombinációkban annak
bizonyítására, hogy megérintettem a szememet. Ha azonban nem esnek egybe, akkor
különbséget kell tennem a „megérintem a szememet” vagy „a szemem felé mozdítom
az ujjamat” kifejezések különböző értelmei között.
Wittgenstein felvetését
követve Malcolm nemcsak az „álom” szó különböző értelmeit különbözteti
meg, hanem az alvás különböző koncepcióit is – az egyik beszámolón alapul,
a másik non-verbális viselkedésen. De ezt aligha tekinthetjük a fogalmak természetes
magyarázatának. Vessük össze Malcolm két alvásfogalmát egy olyan esettel, ahol
valóban természetesnek tűnik azt mondani, hogy az alvás egy különleges
fogalmát alkalmazzuk, pl. amikor egy téli álmát alvó medvéről azt mondjuk:
átalussza a telet.
(4) Ahogy Malcolm rámutat, az „álom”-mal jelenleg játszott nyelvjátékban,
úgy tűnik, nincsenek az álmok pontos időtartamának eldöntését lehetővé
tevő kritériumok. Ha ez így van, akkor (ahogy erre Malcolm felfigyelt)
azok a tudósok, akik olyan kérdésekre keresnek választ, mint a „Meddig tartanak
az álmok?”, nem empirikus kutatásban, hanem fogalomzavarban merültek el. Az
ilyen kérdésekre ugyanis mindaddig nem adható válasz, amíg nincsenek kritériumaink
az álmok releváns tulajdonságaira vonatkozóan. Mivel azonban, Wittgenstein felfogása
szerint, ha valamely szó használatára újabb kritériumot fogadunk el, ezzel megváltozik
a szó értelme -következésképpen az az „álom” fogalom, amit az ilyen kutatók
alkalmaznak, nem a szokásos fogalom, és így, szigorú értelemben véve, a méréseik
sem álmok mérései lesznek.15 Az az elképzelés, hogy az álmodásra
olyan próbát fogadjunk el, amely az álomnak az álom-beszámolóból meg nem határozható
jellegzetességeit adja meg, megváltoztatva ezzel álom-fogalmunkat, ellentmondani
látszik a pszichológiai kutatás céljaira vonatkozó intuícióinknak. Az, hogy
egy pszichológus, aki azt állítja, hogy megtalálta az álmok mérésének módszerét,
ipso facto a kétértelműség bűnébe esett, nem azonnal nyilvánvaló.16
(5) Ne feledkezzünk meg arról a tényről, hogy az olyan mércék, mint
az EEG, a szem-mozgás és az „álom-viselkedés” (mormolás, forgolódás stb. alvás
közben) elfogadható megbízhatósággal járnak együtt egymással, illetve az álom-beszámolókkal
is. A viszony, mondjuk, az EEG és az álom-beszámolók között nyilvánvalóan nem
kriteriális; senki sem gondolja, hogy az EEG kritériuma lenne az álom-beszámolóknak.
Ekkor viszont úgy tűnik, hogy Wittgenstein álláspontja szerint az EEG-t
legjobb esetben is csak tünetnek tekinthetjük a pozitív álom-beszámolók mellett;
a tünetek pedig, állítólag, az együttes előfordulások megfigyelése révén
fedezhetőek fel. A bökkenő az, hogy így csöppet sem világos, vajon
az ilyen korreláció fennállására vonatkozó elvárás miként lehetett racionális
már a korreláció gyakorlati megerősítését megelőzően. Megfigyelés
nélkül nincs induktív általánosítás; és ezúttal nem áll rendelkezésünkre semmilyen
magasabb szintű „átfogó törvény” sem, amelyből az EEG és az álom-beszámolók
korrelációjának valószínűségére következtethetnénk. Az álom fogalmának
wittgensteini elemzése alapján nemcsak az álom természetével kapcsolatos pszichológiai
kutatások tűnnek rejtélyesnek, hanem ezek az igaznak bizonyult
kísérleti előrejelzések is irracionális színben tűnnek fel.
De
nem csupán az álom-elemzés problematikus; az érzetek, az érzékelés, az intenció stb. wittgensteini
elemzése hasonló buktatókat rejt. Függetlenül attól, hogy e nehézségek valami
módon kiküszöbölhetőek-e
vagy sem, felbukkanásuk elegendő ok azon tanok újravizsgálatához, melyek a pszichológiai
terminusok wittgensteiniánus elemzésének alapját képezik.
VII. A IV. fejezet wittgensteini érvelése azon a premisszán nyugszik,
hogy ha X jelenléte alapján megmondható, felismerhető, belátható
vagy eldönthető, hogy ‘Y’ alkalmazható, akkor X vagy
kritériuma Y-nak, vagy a megfigyelések tanúsága szerint együtt jár Y-nal.
Wittgenstein publikált írásaiban nem ad semmiféle igazolást erre a premisszára.
Egyes filozófusok láthatóan magától értetődőnek tekintik, tehát nem
is látják szükségét bármiféle igazolásnak. Mi ellenben nemhogy magától értetődőnek
nem tartjuk, de szerintünk egyenesen hamis. Vegyük példaként a Wilson-féle ködkamrát
– ez egy, a nagysebességű, töltéssel rendelkező részecskék kimutatására
használt szerkezet. A jelenlegi tudományos elméletek szerint a szerkezet üvegfelszínén
lecsapódó keskeny kis páracsíkok a kamrán áthaladó töltéssel rendelkező
részecskéket jelzik. Nyilvánvaló, hogy e csíkok megjelenése nem wittgensteini
kritériuma a szóban forgó részecskék berendezésen belüli jelenlétének, ill.
mozgásának. Az, hogy valaki e szerkezet segítségével rátalálhat ezekre a töltéssel
rendelkező részecskékre, és megállapíthatja útvonalukat, még a legélénkebb
képzelőerő mellett sem tekinthető fogalmi igazságnak.
C.T.R. Wilson nem úgy jött rá, hogy mit jelent a „töltéssel rendelkező
részecske pályája”, hogy valaki elmagyarázta neki a ködkamra működési elvét:
ő felfedezte e módszert, és felfedezése azon tapasztalati
tény felismerésén alapult, hogy szuperszaturált párában az ionok a kondenzáció
centrumaként viselkednek. Ebből következően Wittgenstein „nem-kritériumság”
próbáját alkalmazva (lásd fent) egy ködkamra-pálya kialakulása nem lehet kritériuma
a töltéssel rendelkező részecske jelenlétének és mozgásának.
Hasonlóképpen
világos, hogy ezen csíkokat nem a köztük és a töltéssel rendelkező
részecske mozgásának valamely kritériuma kőzött megfigyelt korreláció alapján
tekintjük részecskepályák jeleinek.
(Az ilyen korrelációk felállításához vajon miféle, az elektron pályáját meghatározó kritériumot használhatott volna Wilson?) Ezzel szemben a tudósoknak úgy sikerült
kényszerítő erejű magyarázatot adniuk a csíkok megjelenésére, hogy abból
a hipotézisből indultak ki,
hogy nagy sebességre felgyorsított töltéssel rendelkező részecskék haladnak át a kamrán; aztán további, ugyanerre a hipotézisre épülő
feltételezéseket teszteltek és erősítettek meg; továbbá, egyelőre nincs másik hasonlóan
meggyőző magyarázat; és így tovább.
Az
ilyen esetek arra utalnak, hogy Wittgenstein nem vette figyelembe az összes lehetséges választípust a „Mi
az igazolása annak az
állításnak, hogy X jelenléte alapján meg lehet mondani, fel lehet ismerni, el lehet dönteni, hogy Y
alkalmazható-e?” kérdésre.
Ahol ugyanis Y „a nagysebességű részecske nyoma” predikátum, ott
X-nek sem kritériumként, sem korrelátumként nem szükséges
megjelennie.
A
wittgensteiniánusok erre talán azt válaszolnák, hogy a ködkamra-pályák valójában kritériumai vagy a
kritériumokkal megfigyelten
együtt járó tünetei a töltéssel rendelkező részecskék nyomainak. A hasonló ellenvetéseket
elhárítandó, szeretnénk hangsúlyozni, hogy a fent említett példa egyáltalán nem
idioszinkretikus. Ha valaki
elégedetlen vele, könnyedén konstruálhat másikat a tudomány történetéből
merítve. Itt valójában egy olyan típusú igazolás lehetségességéről van
szó, amely sem kritériumokra, sem pedig megfigyelt korrelációkra nem hivatkozik. Az általunk vizsgált wittgensteini érvelés csak abban az
esetben lehet kényszerítő erejű, ha valamiképpen alá tudja
támasztani, hogy az ilyen típusú igazolások minden lehetőséget lefednek.
Ezzel viszont Wittgenstein, úgy tűnik, adós maradt.
Érdemes megfigyelnünk, hogy a VI. 5 alatt felvetett problémára plauzibilis
megoldás adható, ha az EEG- és álom-kísérleteket analógnak vesszük a ködkamra
esetével. Azaz megérthetjük, hogyan fordulhatott elő, hogy már a megfigyelések
előtt számítottunk az EEG és az álom-beszámolók korrelációjára. A kísérletek
folyamán az álom-beszámolót egy őt megelőző pszichológiai esemény
jelének vették. Az agy kéregállománya és a pszichológiai események közötti kapcsolatra
vonatkozó megfontolások, valamint az EEG elmélete alapján azt feltételezték,
hogy az EEG az álmok előfordulására vonatkozó index-szel fog szolgálni.
Abból a hipotézisből, hogy mind az álom-beszámolók, mind az EEGgörbék ugyanazon
pszichológiai eset indexei, az következik, hogy megbízhatóan együtt kell járniuk
egymással, s a következtetés valóban helyesnek bizonyult.
Mindez távolról sem
szokatlan az olyan magyarázatok esetében, amelyek a megfigyelhető
szindrómák mögött meghúzódó eseményekre vonatkozó elméleti következtetéseket
fogalmaznak meg. Az ilyen esetekben, ahogy erre Meehl és Cronback rámutatott, a
kritérium „érvényessége” sokszor majdnem annyira kérdéses, mint a vele
korrelációba állítandó indexeké.17 A korreláció sikeres
előrejelzése egy feltételezett közös etiológia alapján egyszerre
bizonyítja az ok létezését, s jelzi a korrelátumok érvényességét mint az ok
jelenlétének indexe.
Az ilyen esetekben az
egzisztenciális kijelentések igazolása tehát nem azonos sem a kritériumokra,
sem a tünetekre való hivatkozással. Az ilyen igazolás inkább az egészében vett
magyarázó rendszer egyszerűségére, valószínűségére, előrejelzési
pontosságára való hivatkozásokon alapszik; s ezért helytelen lenne azt állítani,
hogy a megállapítások közötti kapcsolatok, melyeket az ilyen magyarázatok
közvetítenek, akár logikusak lennének a wittgensteini értelemben, akár
esetlegesek abban az értelemben, mely szerint ez a fogalom egyszerű
korrelációt sugall.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy léteznek olyan igazolási gondolatmenetek,
amelyek nem azonosíthatóak kielégítően sem a tünetekre, sem a kritériumokra
történő hivatkozással, és nem is függnek semmilyen kézzelfogható módon
az ilyen hivatkozásoktól. E gondolatmenetekben a közvetlenül nem vizsgálható
állapotokra, eseményekre, folyamatokra vonatkozó egzisztenciális állítások is
igazolhatóak annak ellenére, hogy nem áll fenn logikai kapcsolat az ilyen
állapotokat tulajdonító predikátumok és az olyan predikátumok között, melyek
alkalmazhatósága közvetlenül megfigyelhető. Nagy a csábítás, hogy
az ilyen eseteknél is úgy tartsuk: kell hogy legyen valamilyen kritérium,
kell, hogy legyen a lehetséges megfigyeléseknek egy olyan halmaza, amely biztosan
eldönti az elméleti predikátum alkalmazhatóságának kérdését. Csakhogy a
csábításnak engedve olyan stipulatív definíciók és konceptuális változtatások
bevezetésével kellene fizetnünk, melyek nem feleltethetőek meg semmi olyannak,
amit empirikus érvelés során fedezhetünk fel. Tehát a kritériumok feltétlen
létezéséből kiinduló filozófiai elemzés intuíciónkkal ellenkező vonásai
nem valamilyen mély metodológiai belátás következményei, hanem egy inadekvát
filozófiai igazolás-elmélet vetületei.
VIII. Erre persze elképzelhető egy olyan válasz, hogy a fenti esetek
nem kielégítő ellenpéldái Wittgenstein kritérium-korreláció premisszájának,
mivel lehet, hogy a tételt Wittgenstein csupán a köznapi nyelv terminusai esetén
vélte használhatónak, s ezek, úgy tűnhet, nem valamely elmélet keretei
között funkcionálnak. Meglehet, léteznek olyan indikátorok, amelyek sem nem
kritériumai, sem nem tünetei olyan erősen teoretikus entitásoknak, mint
az elektronok vagy a pozitronok, ám az emberek által a mindennapi életben használt
terminusok nyilvánvalóan más kategóriába tar-, toznak. (Vegyük észre, hogy Wittgenstein
a „tudományos hipotézisek és elméletek alkotását” az „egy esemény leírása” vagy
az „egy tapasztalat leírása” típusú „nyelvjátékoktól” eltérő „játéknak”
tekinti [BB, 67–68. o.; Vö.: PI, § 23].) Következésképpen
Wittgenstein mondhatja azt, hogy csakis a köznapi nyelv kifejezéseinek esetében
szükséges a kritériumok megkövetelése.
Ám amint felismerjük, hogy a
kritériumok megkövetelése mögött miféle előfeltevések húzódnak meg,
egyértelművé válik, hogy a köznapi nyelv mentális terminusainak
használatáról adott wittgensteini analízis lehetséges alternatíváit is illene
legalább feltárni. Talán az olyan szavak, mint a „fájdalom” vagy az „álom” jelentésének
elsajátításakor mégsem kriteriális kapcsolatokat tanulunk meg, amelyek e
kifejezéseket szigorúan rögzítik bizonyos viselkedés-mintákhoz. Az is
elképzelhető, hogy bonyolult fogalmi hálózatokat hozunk létre, amelyek
nagyszámú különböző mentális állapot között teremtenek kapcsolatot. Ilyen
fogalmi rendszerre hivatkozunk akkor is, amikor valakinek a viselkedését
motivációi, intenciói, vélekedései, vágyai, érzései alapján próbáljuk magyarázni.
Más szavakkal, a nyelv elsajátítása folyamán egymással bonyolult kapcsolatban
álló „mentális fogalmak” sorát alakítjuk ki, és ezek segítségével próbáljuk meg
mások (és a magunk) viselkedését kezelni, megérteni, megmagyarázni, értelmezni,
stb. E mentális fogalmak elsajátítása során számos, ezeket magába foglaló
vélekedést is kialakítunk. E vélekedések eredményeként aztán szerteágazó
elvárások alakulnak ki bennünk az emberek valószínű viselkedéséről. A
normál elsajátítási folyamat során e vélekedéseknek csak kis része nyer
megerősítést, s mind ezeket, mind a fogalmi rendszereket, melyeket
artikulálnak, a másokkal való állandó interakcióink következményeként
folyamatosan helyesbítjük, módosítjuk.
Ebben a
megközelítésben a viselkedésnek az alkalmazott mentális predikátumok alapján történő
sikeres magyarázata joggal tekinthető bizonyítéknak az általunk
feltételezett mentális folyamatok létére. Tanúskodik ugyanis azon fogalmi
rendszer helyénvalóságáról, melynek keretén belül a folyamatokat értelmeztük.
A viselkedés ebben az értelemben analóg lenne a ködkamrában megfigyelhető
részecskenyommal, mely alapján a töltéssel rendelkező részecskék jelenlétét
és mozgását kimutatjuk. Ennek megfelelően a fogalmi rendszer analóg a részecskék
tulajdonságait megfogalmazó fizikai
elmélettel.
Amennyiben valami hasonló
helyesnek mondható, akkor, legalábbis elméletileg, a szóban forgó rendszert
lehetséges rekonstruálni és leírni, majd eljutni annak valamiféle
megerősítéséhez, hogy e hipotetikus rendszert az angolul beszélők
valóban használják. Például, a megerősítés történhet úgy, hogy a
hipotetikus rendszer kapcsolatait a szokásos módon „felfejtik”, majd az eredményt
szembesítik az anyanyelvi beszélők intuícióival. Egy adott fogalmi
rendszernél maradva, az anyanyelvi beszélő számára egyes predikátumok
értelmetlennek, mások szükségszerűen igaznak vagy homályosnak, megint
mások empirikusan hamisnak, és így tovább, tűnnek majd, s mind
ellenőrizhetőek lesznek.
Annak állítása, hogy nem
létezik kriteriális kapcsolat a fájdalom és a viselkedés között, még nem
jelenti azt, hogy pusztán esetlegesnek vélnénk azt a tényt, hogy az
emberek, amikor feljajdulnak, gyakran éreznek fájdalmat (esetlegesnek
abban az értelemben, ahogy esetleges tény, hogy könyvtáram könyveinek zömét nem
olvastam). Az a vélekedés, hogy mások is éreznek fájdalmat, akkor sem
megalapozatlan, ha a fájdalomnak nincs kritériuma. Éppen ellenkezőleg, ez
ad egyedül valószínű magyarázatot az általam ismert tényekre a mások
által, az általam fájdalommal járónak tapasztalt helyzetekben, illetve az
azokkal szemtől szemben tanúsított viselkedés mikéntjére vonatkozóan. E
tények hálózata, természetesen, roppant szövevényes. A „fájdalomszindrómának”
nemcsak a különböző látható megnyilvánulások közötti korrelációk, de a
motivációk, a célok, a vágyak stb. és a fájdalom közötti jóval áttételesebb
viszonyok is részét képezik. Mi több, határozottan arra számítok, hogy az
általam jelenleg ismerteken túl e szindrómának vannak további megbízható tagjai
is. A szindróma megbízhatóságának és termékenységének magyarázatára van
szükségem, és e magyarázattal a fájdalmak előfordulására való hivatkozás
szolgál. Itt, akárcsak másutt, a „külső” szindrómához keressük a
belső folyamatot.
Láttuk tehát, hogy legalábbis elképzelhető, hogy nem-wittgensteiniánus
magyarázatot kellene adnunk annak mikéntjéről, ahogyan a gyermekek a mentális
predikátumokat megtanulják. (Mindenesetre már azt is elég észrevennünk, hogy
egy ilyen magyarázat lehetséges, hogy a wittgensteini elméletnek
vannak alternatívái.) Például, ha az álmodás fogalma inter alia egy olyan
belső eseményre vonatkozik, amely a „valós” idő bizonyos szakasza
alatt megy végbe, olyan akaratlan megnyilvánulásokat okozva, mint például a
nyögés, a mormogás, a hánykolódás stb., és amelyre emlékezünk, amikor helytállóan
számolunk be az álomról, akkor az „álom” szó alkalmazási kritériumainak megtanulásán
kívül még számos módja létezik annak, ahogy egy gyerek „eljuthat” ehhez a fogalomhoz.
Talán sok gyerekre igaz, hogy úgy tanulja meg, mi az álom, hogy elmondják neki,
hogy amit éppen az előbb élt át, az egy álom volt. De talán az is sok gyerekre
igaz, hogy ismervén már a képzelet és az alvás fogalmát, az álom
mibenlétét úgy tanulják meg, hogy azt mondják nekik: az álom valami olyasmi,
mintha alvás közben képzelődnél.
Ez egyúttal azt
jelentené, hogy a gyerekek „saját példájukon” tanulják meg, hogy mi az álom? Ha
ez logikai, és nem pszichológiai kérdés, akkor a válaszunk: „Nem feltétlenül”;
hiszen egy gyerek, aki még sohasem álmodott, ám nagyon eszes, pusztán a fent leírt
elméleti következtetést követve is eljuthat az álom mibenlétének megértéséhez.
A mi álomról alkotott fogalmunk szerint az álom nem más, mint az álomviselkedés-szindróma
jellegzetes jegyeinek magyarázatához szükséges különböző tulajdonságokkal rendelkező
mentális esemény. Például, az álmok alvás közben jelentkeznek; van
időtartamuk; az alvó ember olykor nyög vagy hánykolódik; az álmok
leírhatóak látási, tapintási, hallási fogalmakkal; olykor emlékezünk rájuk,
máskor nem; olykor beszámolunk róluk; időnként ijesztőek; néha
félbeszakadnak stb. Ám ha az ezekhez hasonló tények határozzák meg
álom-fogalmunkat, akkor, úgy tűnik, elvileg nincs akadálya annak, hogy egy
olyan gyerek is, aki még sohasem álmodott, eljusson e fogalomhoz.
Hasonló a helyzet az olyan
érzetfogalmak, mint a „fájdalom”, és az olyan kvázi-diszpozicionális fogalmak,
mint a „motívummal rendelkezni” elsajátításának esetében is. Mivel azok a
jegyek, amelyeket ténylegesen ezekre az állapotokra, folyamatokra vagy diszpozíciókra
alkalmazunk, minden esetben éppen azok a jegyek, amelyekkel tudjuk, hogy
rendelkezniük kell ahhoz, hogy a magatartásról, az etiológiáról, a
személyiségről szóló magyarázatokban betölthessék szerepüket, úgy
tűnik, nincs bennük semmi olyan, amit egy gyerek elvileg ne sajátíthatna
el a fenti következtetési mintát követve, s így semmi olyan, amit elvileg csak
a saját esetének analógiájára lenne képes megtanulni.
Nos, itt felmerülhet az az
ellenvetés, hogy a wittgensteini álláspont általunk felvázolt alternatívája
merőben valószínűtlen. Amennyiben ugyanis a gyerekeknek a mentális
predikátumok megértése és használata végett el kell sajátítaniuk azt a
komplikált fogalmi rendszert, melyet az általunk vázolt elmélet megkíván tőlük,
akkor ezt a rendszert vitán felül meg kellene nekik tanítani. S ez
nyilvánvalóan roppant bonyolult és összetett feladat lenne. Ám a valóság az,
hogy a gyerekeknek egyáltalán nincs szükségük efféle tanításra, s ebből az
a következtetés adódik, hogy a wittgensteini kritérium-felfogásra adott
alternatívánk tarthatatlan.
Az iménti ellenérv meggyőző erejét némiképp csökkenti, ha fontolóra
vesszük annak módját, ahogy a gyermek pl. egy természetes nyelv grammatikáját
elsajátítja. Annyi világos, hogy valamely, általunk csak mostanában érteni kezdett
folyamat révén a gyerekek az anyanyelvük kijelentéseire való viszonylag rövid
„exponálási időt” követően „új” (azaz korábban sohasem hallott vagy
látott) mondatok létrehozására és megértésére szolgáló képességet fejlesztenek
ki. E képesség gyakorlásának, amennyire ezt meg tudjuk ítélni, „részét képezi”
a nyelvtani szabályok szövevényes rendszerének igen figyelemreméltó általánosságú
és komplexitású használata.18 Az, hogy a gyerekeknek (semmiféle szokványos
értelemben) nem tanítanak meg egy ilyen szabályrendszert, tagadhatatlan. Ezek
a képességek, úgy tűnik, természetes módon fejlődnek ki a gyermekben,
reakcióként a viszonylag kisszámú, a mindennapi életben, szokványos kontextusban
elhangzó mondatra, amelyekkel a gyermek szinte csak érintőlegesen találkozik.19
Átmenetileg most tekintsünk el attól az eshetőségtől, hogy a
szóban forgó szabályrendszerek bonyolultsága csupán látszólagos, azaz nyelvelméletünk
hiányosságaiból fakad; ekkor az a tény, hogy a gyerekben kifejlődnek ezek
a nyelvi képességek, arra utal, hogy egy mentális fogalomrendszer hasonló „természetes”
kialakulása, a kérlelhetetlen tények tanúsága szerint, nem igényel olyan explicit
tanítást, mint amilyet például az integrálszámítás vagy a kvantumfizika elsajátítása
követel meg.
IX. Könnyen belátható, hogy ez a leplezetlenül non-behaviorista szemlélet
elkerüli a mentális kijelentések Wittgenstein-féle analízisének buktatóit. Egy,
például a VI. fejezetben tárgyalt, az „álom” első és harmadik személyű
használata kapcsán jelentkező aszimmetria itt fel sem merülhet, mivel az
„X álmodott”-ra nem kell, hogy legyen kritérium, bármilyen értéket
is vegyen fel X: nem kell szembenéznünk a karakterizálás speciális problémájával
az „Én álmodtam” jelentésére vonatkozóan, mivel az „álom” ebben az összefüggésben
is pontosan ugyanazt jelenti, mint a harmadik személyűben, azaz: „gondolatok,
képek, érzelmek sora alvás közben”. Ebben a megvilágításban az is érthető,
ha az olyan kijelentéseket, mint a „Jones tökéletesen elfelejtette, amit álmodott,
s azt is, hogy egyáltalán álmodott a múlt éjjel”, az emberek teljesen értelmesnek
találják. Ráadásul e kijelentések megerősítésének módja is könnyen kikövetkeztethető.
Tegyük fel például, hogy létezik egy Q idegállapot, és ennek, valamint
az olyan álomviselkedéseknek az előfordulása, mint a hánykolódás, a felsírás
alvás közben, az álom utólagos elmesélése stb. között nagyon nagy fokú a korreláció.
Tételezzük fel egy B idegállapot létezését is, mely állapot előfordulása
mindenkor az alany B állapotát megelőző tapasztalatainak elfeledését
eredményezi. S végül tegyük fel, hogy olykor megfigyelhetjük a Q-B sort,
s hogy ezen sort soha nem követik álom-beszámolók, noha Q megjelenését
más karakterisztikus álomviselkedések kísérik. Az ilyen esetekben egyértelműen
az tűnik ésszerű állításnak, hogy az alany álmodott, majd álmát elfelejtette.
És mivel az álomra nem posztuláltunk kritériumot, csupán egy szindrómát az álomviselkedésekre,
melyek mindegyike belső pszichológiai eseményekhez kapcsolódik, attól sem
kell tartanunk, hogy amikor megszabjuk, hogy mi az, amit értelmes mondani, megváltoztatjuk
az „álom” szó jelentését. Annak ellenőrzését, hogy az álom Wittgenstein-féle
elemzésével szemben felhozott további ellenvetéseink hasonlóképpen érvénytelenek
a jelen tanra, az olvasóra bízzuk.
A viselkedésről és a
pszichológiai állapotokról szóló kijelentések közötti kriteriális kapcsolat
melletti érvek elvetése nyomán nyitottá válik az a kérdés, hogy vajon a köznapi
nyelv pszichológiai terminusainak a viselkedés megfigyelése alapján
történő alkalmazása nem tekintendő-e mélyebben húzódó mentális eseményekre
való elméleti következtetésnek. A kérdés, hogy mondjuk a „Nyögött, mert
fájdalmai voltak” kijelentésnek az-e a funkciója, hogy a viselkedésre azt egy
feltételezett mentális eseményhez kapcsolva adjon magyarázatot, nem
dönthető el pusztán a szokványos nyelvhasználatra való hivatkozással. A
kérdés megválaszolásához a normális emberi lények gondolkodásának és fogalomalkotásának
természetére vonatkozó empirikus vizsgálódásokra lenne szükség. Itt
mindenekelőtt az elméletalkotás és az elméleti következtetés
szerepéről van szó a tiszta tudományon kívüli gondolkodásban és
érvelésben. A pszichológiai kutatások azt mutatják, hogy a köznapi
fogalomalkotás jelentős részben azon elméletek és magyarázó modellek
kiaknázásának függvénye, melyek révén a tapasztalatok megértése és integrálása
megy végbe.20 Az ilyen pre-tudományos elméletek távolról sem pusztán
funkciótlan „képek” – sarkalatos szerepet játszanak annak meghatározásában,
hogy milyen különböző perceptuális és induktív elvárásokat alakítunk ki,
és hogy milyen érveléseket és magyarázatokat fogadunk el. Így lehetségesnek
tűnik, hogy a köznapi nyelvben előforduló mentális predikátumok
működésének helyes szemlélete magában foglalná alkalmazásukat a tudományos
pszichológiai magyarázatokban használatos elméleti következtetéseket
jellemző folyamatok esetében is.
Amennyiben ez helytálló, a
pszichológiai predikátumok köznapi és tudományos használatában meglévő
elsődleges különbség mindössze annyiban állna, hogy az utóbbi esetben
explicitté tett következtetési folyamatok az előbbiben implicitek
maradnának.
Most már világos, hogy milyen választ kellene adni Wittgenstein azon érvére, hogy
egy nyelv megtanításának lehetősége a kritériumok meglétének függvénye. Talán
a szavak megtanítása nem is lenne lehetséges, ha nem lehetne olykor eldönteni,
hogy a tanuló valóban elsajátította-e a szó használatát. Ám ez nem jelenti azt,
hogy feltétlenül
kritériumokra
van szükség az „
X megtanulta
a
w szót” kijelentéshez. Mindössze arra van szükség, hogy olykor jó okunk
legyen azt mondani, hogy a szó használatát sikerült elsajátítani; s ez a feltétel
már teljesül is, amennyiben példának okáért a tanuló verbális viselkedésének a
rendelkezésünkre álló legegyszerűbb és legvalószínűbb magyarázata az,
hogy megtanulta a szó használatát.
Fordította: Jónás Csaba
* In: Jerry A. Fodor: Representations:
philosophical essays on the foundations of cognitive science. MIT Press, 1981, Bradford
Books, Publishers. 35–62. o.
1 A
wittgensteiniánus meggyőződésű filozófusok olykor hevesen tiltakoznak
az ellen, hogy a fent említett logikai kapcsolatok létét állító nézetre a „behaviorizmus”
terminust alkalmazzák. Szerintünk ugyan nem sok múlik azon, ahogy a „behaviorizmus”
fogalmát alkalmazzuk, de nem zárkózunk el attól, hogy valamiféle igazolást
adjunk eljárásunkra. A „behaviorizmus” először is egy olyan terminus,
amelyet arra a pszichológiai iskolára alkalmaztak, amely arra törekedett, hogy
korlátozza a feltételes pszichológiai magyarázatokban alkalmazható fogalmi
készletet, ugyanakkor a köznapi nyelv mentális szókincsének elemzése már nem különösebben
foglalkoztatta ezen iskola képviselőit. E címke alkalmazásának egy, az
utóbbira törekvő filozófusra bizonyos mértékig analogikusnak kell tehát
lennie. A „behaviorizmus” terminust valóban sokan megpróbálták már, a
pszichológián belül is, maguknak vindikálni, beleértve az olyan radikális
behavioristákat is, mint Watson és Skinner, akik azt írják elő, hogy
minden pszichológiai általánosítást valami megfigyelhetőn keresztül kell
definiálni, ám amennyiben CL. Hull is behavioristának tekinthető, úgy
tűnik, a mi besorolásunknak is van némi alapja. Hull álláspontja szerint –
ha jól értjük – a mentális predikátumok semmilyen értelemben nem „eliminálhatóak”
a viselkedési predikátumok javára, ugyanakkor koherens alkalmazásuk feltétele,
hogy szorosan kapcsolódjanak viselkedési predikátumokhoz, s ezen kapcsolatok
némelyike inkább logikai, mintsem empirikus – ez feltűnően hasonlít
az általunk Wittgensteinnak tulajdonított nézethez. Vö.: Hull (1943).
2 Az
első fejezet hivatkozásainál: Ludwig Wittgenstein: Philosphical Investigations
(1953) (magyarul 1. Filozófiai vizsgálódások. Budapest, 1992.
Atlantisz Könyvkiadó, ford. Neumer Katalin (a magyar fordítást nem mindenhol
használtam fel – a ford. megj.)), úgy idézzük, mint PI, s a
paragrafusok számát adjuk meg, azaz pl. (PI, I 13); a második
fejezetben az oldalszámokat jelöljük pl. (PI, 220. o.). A The
Blue and Brown Book (1958) (Kék és Barna könyv) rövidítése itt BB,
s az oldalszámokat
adjuk
meg. A Remarks on the Foundations of Mathematics (1956) (Észrevételek a
matematika alapjairól), rövidítése RFM, esetében a fő- és az alfejezet számait is megadjuk, pl. (RFM, II.,
§ 26).
3 Vö.: „És fontoljuk csak meg, hogy mit nevezünk –
szemben ezzel a magyarázattal – „egzakt”
magyarázatnak! Mondjuk, egy területnek egy krétavonallal történő körberajzolását? Ekkor rögvest eszünkbe
ötlik, hogy a vonalnak van szélessége. Egzaktabb volna tehát egy színhatár. De jelen esetben van-e az egzaktságnak funkciója,
nem zsákutca-e csupán? Hiszen még
azt sem határoztuk meg, hogy mi számítson eme éles határvonal
átlépésének; hogyan, milyen eszközzel kell megállapítani.” (PI,
I 88, –kiemelés
tőlünk). Vö.: még RFM, I, § 5.
4 Malcolm (1959), 65.
o.
5 Moore (1959), 266–267. o.
6 Albritton (1959).
7 Vegyük
figyelembe Wittgenstein azon gondolatát, hogy a „tudattalan fájdalom” kifejezésnek úgy adhatunk értelmet,
hogy kísérleti kritériumokat
rögzítünk arra az esetre, amikor egy személynek fáj valamije, de nem tud róla.” (BB, 55.o.) Vö. még: „Ha
azonban mégis használjuk ‘a gondolkodás
a fejben megy végbe’ megfogalmazást, jelentést azáltal adunk neki, hogy leírjuk azon tapasztalatunkat,
mely igazolhatná azt a feltételezést,
hogy a gondolkodás a fejben megy
végbe, azt a tapasztalatot leírva,
amelyet mi a gondolkodás megfigyelésének neveznénk az agyunkban.” (BB,
8. o.)
8 A XI. Nemzetközi
Általános Súly- és Mérték-konferencián fogadták el 1960 őszén.
9 RFM,
II. § 24; III. § 29; és I., Függelék 1., § 15–16. L. még C.S. Chihara
(1963).
10 Vö.: „A személy, akiről azt mondjuk, ‘fáj
valamije’, a játék szabályai szerint az a személy, aki sír, akinek
eltorzul az arca, stb.” (BB, 68. o. – kiemelés tőlünk.)
11 Shoemaker (1963), 167–168.
o.
12 Malcolm
(1959), 60–61. o.
13 Vö.: „‘Mielőtt úgy ítélek, hogy két
képzetem azonos, mégiscsak mint azonosakat kell felismernem őket.’ (...) Csak akkor, ha felismerésemet
más módon is ki tudom fejezni, és ha lehetséges, hogy valaki megtanítson engem arra,
hogy itt az ‘azonos’ a helyes szó.” (PI, I 378.)
14 L. a következőket: „Addig az éjszakáig, amíg ki nem
nyitottam az ajtót, emlékeztem az
álmaimra. Aztán nemsokára már nem tudtam felidézni
őket többé. Még mindig álmodtam, de a nappali tudatom elrejtette önmaga elől azt, amit az álom tárt fel.
Ha a vasfüggöny visszatérő rémálma
riasztott fel, azt felismertem. Ám ha bármilyen más rémálom szakította meg az alvásomat, reggelre elfelejtem,
hogy mi volt a tartalma. És semmi más
álomra sem emlékszem, amit akkor éjjel álmodtam.” (Windham, 1963.)
15 Az Álmodásban
Malcolm számos, Wittgenstein publikált írásaiban nem fellelhető érvet hoz fel azon nézet
igazolására, hogy a pszichológusok,
amikor az álom hosszának mérésére alkalmas módszerek felfedezésén dolgoznak, az „álom” fogalmát mindig
félrevezető és a szokásostól eltérő
módon használják, erre válaszul 1. C.S. Chihara (1965). L. még Putnam
Malcolm-kritikáját (1962).
16 Ezen álláspont
valószínűtlensége még szembetűnőbb, amikor Wittgenstein matematikai filozófiájában alkalmazva
azt arra a következtetésre jut, hogy
minden, valamely fogalomról szóló új teoréma vagy megváltoztatja a fogalmat,
vagy egy új fogalmat vezet be. Ha a konceptuális változás fogalma idáig torzulhat, nem könnyű belátni, hogy a
„konceptuális változás ment végbe” állításnak lenne még értelme. Vö.: C.S.
Chihara (1963).
17 P.M. Meehl és H.J. Cronbach (1956). Az „érvényesség” (validity) és a „megbízhatóság”
(reliability) terminusok használatában Meehl és Cronbach fogalomhasználatát
követtük: a „megbízhatóság” a kritériumok korrelációjának mértéke, míg
az „érvényesség” a kritérium és annak a konstrukciónak, melynek
jelenlétét a feltételezés szerint jelöli, korrelációjának mértéke.
18 Ez a pont közvetlen empirikus módon
megerősíthető, mivel demonstrálható, hogy perceptuális analízis
esetén a beszédet szegmentumokban elemezzük, mely elemzés pontosan megfelel egy
grammatika által kijelölt
szegmentációnak.
19Vö.:
Chomsky(1959).
20 A számos idevágó pszichológiai tanulmány közül az alábbiak különösen
fontosak: Bartlett (1932), Piaget (1928), Bruner (1958).