A dolognak magának a tette
Gadamer hermeneutikai nyelvontológiája
GÜNTER FIGAL
1. Az állításra, mely szerint Gadamer filozófiai hermeneutikájának középpontjában
a nyelvről való gondolkodás áll, a legnagyobb valószínűséggel senki
sem fog felfigyelni; hogy helytálló, az Igazság és módszer óta magától
értetődik. Gadamer nem hagy kétséget afelől, hogy fő művének
gondolatmenete a nyelv tárgyalására fut ki, és aki figyelemmel követi a könyv
első két részének fejtegetéseit és leírásait, tanúsíthatja a belső
következetességet, ami ott érvényre jut: a fő téma, „a megértés és a
megértettek helyes értelmezésének jelensége”1 újra és újra a szövegek
megértésén keresztül kap magyarázatot; a hatástörténet, amelyen igazolódnia
kell „a megértés történetiségének” mint „hermeneutikai elvnek”,2
elsősorban ránk hagyományozódott szövegek története; a szöveg és az interpretátor
viszonya pedig szintén úgy írható le, mint „beszélgetés”, amely „a kérdés
és a válasz logikáját”3 követi – mindezek a nyelv hamisítatlan
megjelenési formái, amelyek csak nyelvi lényegük tárgyalásában tisztázhatók
kielégítően.
Ahol azonban megtörténik ez a tisztázás, valami olyasmi lép fel, ami semmiképpen
sem következik a megelőző fejtegetésekből: amint a nyelv válik
témává, bekövetkezik a hermeneutika „ontológiai fordulata”,4 ez
pedig azokhoz a jellemzésekhez mérve, amelyeket a könyv első két részében
a nyelvről találhatunk, épp eléggé meglepő. Előzőleg Gadamer
nagyon visszafogottan és óvatosan határozta meg vállalkozásának filozófiai
igényét: „a gondolkodás lelkiismeretességéhez” tartozik, hogy tudatosítsa
magában „elfogultságait”, ennek megfelelően pedig „egy új, kritikai tudatnak”
kell kísérnie „minden felelős filozofálást” A filozófiai gondolkodás
ugyanis ahhoz a hagyományhoz tartozik, amelynek struktúráját hermeneutikailag
próbálja meg tisztázni; noha a hagyomány, a történeti élet folyamatát kell
átláthatóvá tennie, nem vehet igénybe semmiféle attól független belátást.
Így ragadhatta meg Gadamer az arisztotelészi értelemben vett gyakorlati filozófiát
mint a filozófiai hermeneutika modelljét: ahogyan ez „a jelenségek körvonalainak
a megvilágításával hozzásegíti az erkölcsi tudatot ahhoz, hogy világossá váljék
saját maga számára”,6 a filozófiai hermeneutikának a „hatástörténeti
tudat” transzparenciájához kell hozzájárulnia. A filozófiai hermeneutika úgy
rendelődik alá a történeti megértésnek, mint a gyakorlati filozófia a
cselekvésnek és az azt vezérlő „gyakorlati tudásnak”.7
A felvázolt megfelelésből mármost megvilágítható az „ontológiai fordulat”
helyi értéke a hermeneutikában: ha egy efféle fordulat lehetetlen a gyakorlati
filozófia horizontján belül, akkor a gadameri értelemben vett filozófiai hermeneutikában
sem hajtható végre. Arisztotelésznél pedig, akihez Gadamer igazodik, valóban
úgy van, hogy noha a gyakorlati filozófia ontológiai alapfogalmakat használ,
ezeket külön nem tisztázza és fejti ki; ontológiai előfeltevésekkel él,
maga azonban nem ontológia. Ezért különösen tanulságos az, ahogyan Arisztotelész
eljár a gyakorlati filozófia alapkérdésével kapcsolatban: a jó életre, azaz
a cselekvés legfőbb céljára vonatkozó kérdés megválaszolásának érdekében
először is az ember sajátos valóságára8 (érgon tou anthrópou)
kérdez rá, és ezt úgy határozza meg, mint „az élő mivolt működését
a nyelv szerint, amelyben a belátás artikulálódik” (pszükhész enérgeia
katá lógon).9 Ennek a megfogalmazásnak a kulcsfogalma,
az enérgeia, meglehetősen határozatlan marad, és mivel
az etika célja nem a tiszta belátás, hanem a cselekvésben való tájékozódás,10
ennek így is kell lennie. Az etikában nincs helye olyan magyarázatoknak, amelyek
nem rendelhetők alá a cselekvésben való tájékozódásnak. Másrészt viszont
az etika nem lehetne filozófiai jellegű olyan fogalmak nélkül, amelyeket
teoretikus szándékkal dolgozunk ki; az elméleti filozófia Arisztotelész számára
az egyáltalában vett filozófia mértékéül szolgál. Amint tehát kimondottan
olyan jellegű tisztázáson fáradoznánk, amely már nem a jó avagy helyes
cselekvés kérdéséhez rendelődik hozzá, teoretikus fordulatot hajtanánk
végre. Ez pedig „ontológiai” volna, amennyiben a teória a létező létére
irányuló kérdésre koncentrált.
Az ontológiai fordulatot azonban nemcsak célja határozza meg, hanem kiindulópontja
is. Ezért ha az etikából kiindulva hajtják végre, nem egyszerűen csak
a létező létére irányuló általános kérdéshez vezet, hanem az emberi életnek
a maga létében való meghatározásához. Mivel az etikában az életvezetésről,
az életnek a cselekvésben való megvalósításáról van szó, az elméleti tárgyalásnak
mindig is a maga mozgalmasságában vett élettel van dolga, de éppenséggel nem
abból a szempontból, ahogyan az „megélik” és „megvalósítják”. Magának ennek
a mozgalmasságnak a struktúrájáról van szó, és arról a kérdésről, hogy
az menynyiben az élet léte.
Mindez pedig a következőképpen vonatkozhat Gadamer kérdésfeltevésére:
a praxis felől a teória felé végrehajtott fordulatnak megfelelően
a történeti életnek a maga folyamatában való tisztázása létének, azaz annak
a mozgalmasságnak a vizsgálatává válik, ami ő maga. Ennek a mozgalmasságnak
azonban nyelvi jellegűnek kell bizonyulnia, hogy a nyelv mint a történeti
élet léte mutatkozhasson meg. Mindez egy másik filozófiai nézőpontból
azt jelenti, hogy a filozófiai hermeneutika, amely a gyakorlati filozófiának
felelt meg, hermeneutikai filozófiává válik.
A hermeneutika ontológiai fordulatát Gadamer sokféleképpen előkészíti.
Már a játék tárgyalásánál hangsúlyozta az Igazság és módszer első
részében, hogy nem „az alkotó vagy az élvező viselkedését s főleg
nem a lelkiállapotát” érti játék alatt, még csak nem is „egy szubjektivitás
szabadságát, [...] mely a játékban tevékenykedik”, hanem „magának a műalkotásnak
a létmódját”.11 Ám mivel a játék a műalkotásban teljesedik
be, a műalkotáson válik világossá, hogy végeredményben egyetlen játék
sem érthető meg a játékos tevékenységéből: minden – megtörténte
szempontjából tekintett – játszás valójában „játszottság”,12 vagyis
olyan történés, amely a játszás megtörténte számára a létet teszi ki. Ahol
pedig „a megértés történetiségéről” van szó, ott Gadamer azt hangsúlyozza,
hogy „az egyén önreflexiója”, az értelem reflektálva végrehajtott mindenkori
megragadása „csak villanás a történeti élet zárt áramkörében”.13
„A történeti lét” azt jelenti, mondja később Gadamer, „hogy sohasem oldódunk
fel az öntudásban”, mert „minden öntudás” „előzetes történeti adottságokból”
emelkedik ki, egy „szubsztanciából”, amely „minden szubjektív véleményt és
viselkedést hordoz”. A filozófiai hermeneutikának ezért annyiban kell visszamennie
„a szellem hegeli fenomenológiájának az útján”, amennyiben „minden szubjektivitásban
kimutatjuk az azt meghatározó szubsztancialitást”.14 Ezt kell véghezvinnie
a nyelv irányába történő „ontológiai fordulat”-nak. Általa kell érvényre
jutnia a történeti élet „szubsztancialitásának” – a létnek, amely nem az életfolyamatban
konstituálódik.
Az idézettekhez hasonló megfogalmazások könnyen félreérthetők – mintha
Gadamer vitatni akarta volna, hogy egy játéknak a maga megvalósulásához játékosokra
van szüksége, és hogy a történeti életet személyek élik. Mindamellett csak
akkor támad ilyen benyomásunk, ha felcseréljük a „szubjektumot” a „személlyel”.
Amikor Gadamer a játék és a történeti élet szubjektivitását vitatja, nem arra
gondol, hogy a személyek nem részesek bennük, hanem mindössze arra, hogy a
játék és a történeti élet nem alapozható meg a megismerő és öntudatos
élet által. A szubjektivitás fogalma mint elv határozza meg a személyek
élte élet megértését: ennek az elvnek az értelmében úgy tekintjük ezt az életet,
mint amiből minden egyéb megragadható. Így tehát azáltal, hogy Gadamer
rámutat a történeti élet „szubsztancialitásara”, megfogalmazódik a kétely
egy Kantra visszavezethető, Fichténél radikalizálódó és az abszolút szellem
hegeli filozófiájában kiteljesedő megalapozási stratégia iránt: ami megtörténik,
az Gadamer szerint nem ragadható meg a tudásból és az öntudásból kiindulva,
hanem a tudás és az öntudás egy őket magában foglaló történés összefüggésébe
ágyazott. Ezt viszont önmagában mint nyelvet kell meghatározni.
Ezzel semmiképpen sincs kizárva az, hogy a nyelv csak abból a tapasztalatból
kiindulva ragadható meg, amelyre a személyek beszélés közben tesznek szert.
Ez Gadamer szerint végeredményben az egyetlen lehetőség arra, hogy megközelítsük
a nyelv jelenségét. Maga a nyelv ugyanis „az egyik leghomályosabb valami,
amellyel az emberi elmélkedés találkozik”, ez pedig azért van így, mert a
nyelv félelmetesen „közel van gondolkodásunkhoz”, amely már mindig is a nyelvben
megy végbe: a nyelviség „a nyelv használata közben oly kevéssé tárgyiasul,
hogy maga rejti el saját létét”.15 A nyelv nem a gondolkodás tárgya,
amelyet mint valami meghatározottat és körülhatároltat mintegy oda lehetne
állítani, és a megfelelő távolságot megtartva le lehetne írni; minden
arra irányuló kísérlet, hogy távolságot tartsunk a nyelvtől, csak nyelvileg
lenne megvalósítható, ezzel pedig önmagát döntené meg, vagy pedig nagyon elementáris
és elszigetelt nyelvi jelenségekre kellene szorítkoznia. Az azonban, hogy
mi a nyelv, aligha tisztázható kielégítő módon a kijelentő mondat
vagy más elszigetelt mondattípusok szerkezete alapján. Így csak az a lehetőség
marad, hogy a nyelv használatát a beszélő perspektívájából kísérjük figyelemmel,
hogy láthassuk, mi mutatkozik meg benne a nyelv „tulajdonképpeni létéből”.
Míg Heidegger a Lét és időben a létre irányuló kérdést
az emberi jelenvalólétben rejlő létmegértés analízisén keresztül akarta
kidolgozni, Gadamer arra az útra tér, amely a nyelvben rejlő megértéstapasztalat
felől vezet a nyelv léte felé, pontosabban afelé a lét felé, ami a nyelv:
„A nyelv rejtélyét a beszélgetés felől próbáljuk megközelíteni. Ez a
beszélgetés mi magunk vagyunk.”16
2. Már csak a Hölderlinre játszó „beszélgetés, ami mi magunk vagyunk”17
megfogalmazás is világossá teszi, hogy Gadamer beszélgetés-értelmezése különös
hangsúllyal bír. Közelebbről nézve: nem beszélgetéseket „folytatunk”,
hanem mi magunk „vagyunk” beszélgetés. A dialogikus magatartásról beigazolódik,
hogy nyelvi összefüggésbe, éppenséggel a beszélgetés nyelvi összefüggésébe
tartozik. A beszélgetések folyamán tehát megtapasztaljuk, milyen az: a nyelvben
lenni. Mindez két előfeltevés elfogadása mellett fontos következményhez
vezet: ha a beszélgetések nem csak személyek között mehetnek végbe, hanem
minden megszólítónak a tapasztalata, aminek válaszolni lehet – tehát egy szövegé
is beszélgetéstapasztalat, továbbá ha nincs a nyelvről olyan tapasztalatunk,
amely nem dialogikus, akkor a beszélgetés általában mint a nyelvben való emberi
jelenvalólét ragadható meg. Ez az általánosítás azonban nem zárja ki azt,
hogy a nyelvben való emberi jelenvalólét szerkezete meglehetősen jól
kidolgozható a személyek között zajló beszélgetésen. Ez Gadamer meggyőződése,
így a személyek közötti beszélgetés modellé, egyáltalán az emberi élet nyelviségének
mértékadó példájává válik a számára.
Mindez elsősorban a beszélgetés önkéntelenségére vonatkozik.
Minél „valódibb” egy beszélgetés, „irányítása annál kevésbé függ az egyik
vagy a másik partner akaratától” – „Az igazi beszélgetés sohasem az, amit
folytatni akartunk”18. Ha egy beszélgetést a résztvevő személyek
intenciói uralnának, azon nyomban monologikussá vagy hatalmi harccá válna:
mindegyikük saját magának beszélne, és semmi mással nem lenne elfoglalva,
mint hogy saját meggyőződését artikulálja, vagy pedig mindent arra
tenne fel, hogy a másikat meggyőzze, vagyis hogy a másikat a lehető
legkevésbé hagyja szóhoz jutni. Ebben az esetben a meggyőződések
vagy elszigetelten állnak egymás mellett, vagy egyiküknek győzedelmesnek,
az egyetlen érvényesnek kell bizonyulnia; a felek elbeszélnek egymás mellett
vagy bebeszélnek egymásnak valamit, ezzel pedig a beszélgetésre való képtelenségüket
mutatják ki. A beszélgetésre csak az kész, aki oda tud figyelni a másikra,
meg tudja hallgatni a másikat, azaz kész arra, hogy mondjanak neki valamit.
Beszélgetésre képesnek pedig azáltal mutatkozik valaki, hogy azzal, amit mond,
megfelel a másik beszélgetésre való készségének – vagyis nem úgy kezeli a
másikat, mint alkalmat a monologizálásra. Valakit meghallgatni és valakihez
szólni – ezek a beszélgetés lényegi mozzanatai; általuk adódik az a nyitottság,
amely kiszámíthatatlanná, egyúttal azonban termékennyé is tesz egy beszélgetést.
Hogy a „tulajdonképpeni beszélgetések” nem ellenőrizhetők akaratlagosan,
mindazonáltal nem jelentheti azt, hogy kizárólag a véletlen rendelné el őket.
Az olyan beszélgetések, amelyeket ebben az értelemben eltervezetlenül, tetszés
szerint és figyelmetlenül folytatunk, csak csalódáshoz és kimerültséghez vezetnek.
Egy beszélgetésnek, amelynek sikerülnie kell, valami meghatározottról kell
folynia, olyannak kell lennie, amit akként, ami, nem a pillanat hoz magával.
Minden „megértetés”-ben „olyan dologról” van szó, „mely elénk van állítva”,19
ez pedig egyúttal az, ami megadja az „irányítást” a beszélgetésnek. Amennyiben
a dolog határozza meg a beszélgetést, mondja Gadamer, „a beszélgetőpartnerek
nem annyira irányítók, hanem sokkal inkább irányítottak”, mivel az, hogy egy
beszélgetés érdemben termékeny-e avagy sem, lényegileg nem áll a hatalmukban:
„Senki sem tudja előre, hogy a beszélgetésből »mi jön ki«. A megértés
vagy annak kudarca olyan, mint valami történés, amely végbemegy velünk.”20
Ez a történés, „magának a dolognak a megszólalása”21 persze
nem megy végbe a beszélgetőpartnerek közreműködése nélkül. Sokkal
inkább azon múlik, hogy a beszélgetőpartnerek úgy viselkedjenek, hogy
ne hátráltassák azt. Ehhez tartozik a készenlét, hogy rákérdezzünk saját meggyőződéseinkre,
és hogy komolyan vegyük azt, amit a másik mond – csak így mondhatnak nekünk
egyáltalán valamit. Ezen kívül nem szabad a másik megnyilvánulásait úgy vennünk,
mint érzéseinek és vélekedéseinek, szándékainak és rejtett indítékainak kifejeződését,
hanem csak úgy, mint hozzájárulást a dologhoz – az, hogy a beszélgetésben
végbemenő megértésben normális körülmények között nem a másik személyéről
van szó, Gadamer számára a legfontosabb kifogás a személyekre koncentráló
romantikus hermeneutikával szemben.22 A „valódi beszélgetés”-ben
tehát a tevékenység inkább „hagyás”, amelyhez azonban kívánatos az odafigyelés,
a gondolati összpontosítás és a nyelvi alkalmasság. Arra megy ki a játék,
hogy egy beszélgetésben a beszélgetés értelmében vegyünk részt, hogy előmozdítsuk
azt, miközben csak hozzájárulunk ahhoz, amire a megszólaló dolog törekszik.
A tevékenység, ahogy Gadamer mondja, „abban áll, hogy nem önkényesen, nem
saját ötleteinkkel, ehhez vagy ahhoz a meglévő elképzeléshez nyúlva rontunk
bele a gondolat immanens szükségszerűségébe.” És lakonikusan hozzáteszi:
„Ezt a görögök óta dialektikának nevezzük.”23 Az így felfogott
dialektika nem filozófiai módszer, hanem annak előtte a beszélgetésre
való alkalmasság; emiatt aztán nem is művészet (tekhné) a szokásos
értelemben – senki sem saját erejéből a beszélgetés mestere.
A „saját ötletektől” vagy „meglévő elképzelésektől”, a
mindennapi beszéd pótlékaitól, a gondolati sémáktól és kliséktől való
tartózkodás nyilvánvalóan csak akkor lehetséges, ha a dolog, amelynek meg
kell szólalnia, már szem előtt van. Másrészt viszont addig, amíg a beszélgetés
méltó arra, hogy folytassák, a dolog még nem léphetett elő eléggé világosan.
A dolog így jelenvaló a beszélgetésben, anélkül azonban, hogy elvárt vagy
kívánt meghatározottságában birtokolnánk. Ahhoz, hogy a beszélgetésben igazodni
tudjunk hozzá, a dolognak mint meghatározottnak – mint annak, ami ő maga
– még meghatározatlannak kell lennie, és mégis mint ennek a meghatározottnak
kell megragadhatónak lennie.
Ami azonban ekképp fogalmazva paradoxul hangozhat, az nem más, mint a
kérdés lényegének meghatározása.24 Kérdezve jelezzük a beszélgetésben
az „irányítást”; előrejelezzük az „értelmet”, az irányt, „amelyben a
válasz bekövetkezhet, ha értelmes, értelemszerű válasz akar lenni.”25
Kérdezve állapítjuk meg a beszélgetés tárgyát, és egyúttal kérdezve tartjuk
nyitottan a beszélgetést úgy, hogy dialektikusan mehessen végbe. A lehetőség
által, hogy „elhárítsuk a vélemények kényszerét”,26 a kérdezésben
áll a beszélgetés szabadsága.
Amit azonban Gadamer itt a szókratikus dialógus előképére tekintve
kifejt, nem több, mint annak előfeltétele, hogy egy dolog megtapasztalható
legyen azáltal, hogy megszólal. A kérdezés által megnyílik egy lehetőség,
nem több és nem kevesebb. Ami pedig e lehetőség megvalósulását illeti,
semmiképpen sem úgy történik, hogy a dolgot, amelyről a beszélgetés módján
szó van, azáltal juttatnánk szóhoz, hogy önállóan kitöltjük a kérdezés nyitott
tartományát, amennyiben a helyes válaszokat adjuk meg. Ezek inkább csak adódhatnak,
éspedig azáltal, hogy a nyelv, amelyben kitartunk, átjátssza,
megnyitja őket mint az artikuláció lehetőségeit a beszélgetés
lefolyásában és összefüggésében. Ahol a beszélgetés hatályon kívül helyezte
a szilárd meggyőződések és beszédmódok vélt valóságosságát, ott
lehetségessé válik a jelenvalólét a nyelvben; az ember azért nyitott, hogy
a nyelv megtörténhessen. Heidegger mondatát – „a nyelv beszél”27
– variálva mondja Gadamer, hogy „a szó szoros értelmében helyesebb
azt mondani, hogy nem mi beszéljük a nyelvet, hanem a nyelv beszél minket.”
Csak ezáltal jut érvényre a kérdésben nyitva tartott dolog. Ami a beszélgetésben
történik, az nem „a mi tevékenykedésünk a dologgal”, hanem, ahogy Gadamer
Hegel nyomán mondja, „magának a dolognak a tevékenysége”.28 Miközben
kidolgozzuk, hogyan értendő ez, tisztázódni fog az is, mit ért Gadamer
nyelv alatt.
3. Ajánlatos itt először is még egyszer visszatérnünk a kérdés jelenségére.
A beszélő szempontjából ugyanis úgy tűnik, mintha kérdéseket tennénk
fel: valami azért tűnik fel, mert homályos, határozatlan, így tehát
rögzítjük, hogy tisztázódhasson. Csakhogy ebben a leírásban figyelmen kívül
hagytuk, mit jelent tulajdonképpen az, hogy valami feltűnik. Ahhoz szükséges
bizonyos zavar, bizonyos fennakadás; csak ha ez megvan, akkor tudja az ember
valamire ráirányítani a figyelmét, s akkor tudja a zavart egy meghatározott
kérdésben artikulálni. Ez az artikuláció azonban a fennakadásból származott:
a hozzá kapcsolódó zavar, amely mint csodálkozás vagy mint ellenszegülés,
mint meglepetés vagy mint csalódás lehet különféleképpen hangolva, nos, ez
volt a tulajdonképpeni kérdés, a kérdésesség tapasztalata. A kérdés, mondja
Gadamer szép kétértelműségben, „beugrik”29: egyszer csak ott
van, úgy tör be meggyőződéseink magától értetődőségébe,
mint egy idegen hadsereg egy országba. A kérdés így „inkább elszenvedés, mint
tevékenység”, „feltolul”, és „immár nem lehet kitérni előle, és kitartani
a megszokott vélemény mellett”.30 Ami ily módon „beugrik”, az lehet
egy másik személy meglepő megnyilvánulása. Itt viszont lehetséges a visszakérdezés,
a felvilágosításkérés, és ezzel együtt gyakran a kielégítő tisztázás
is. Kihívóbb ezért egy szöveg – a rögzített beszéd, amely mint valami meglepő
szólít meg, mivel ő maga nem magyarázhatja meg magát, és ezért az olvasót
provokálva értelmezést követel: „Az, hogy egy öröklött szöveg az értelmezés
tárgyává válik, már azt jelenti, hogy kérdést intéz az interpretálóhoz.”31
Abból, hogy szövegek meggyőződéseket tehetnek kérdésessé, arra
következtet Gadamer, hogy a szövegértelmezés „hermeneutikai jelensége” is
„a beszélgetés eredetiségével” bír.32 Mindez világos, hiszen egy
szöveg, amely kérdezve szólítja meg, magánál tartja és mint interpretátort
hívja ki olvasóját, a nyelvben való létet kifejezetten párbeszéddé alakítja.
Ha pedig egy szöveg értelmezésének sikerülnie kell, akkor ugyanannak a nyitottságnak
kell meghatároznia, amely a személyek között végbemenő sikerült beszélgetést
is kitünteti. Csakhogy a szövegekről szerezhető tapasztalathoz hozzáadódik
még valami döntő, amennyiben a szövegek, amelyek megszólítanak egy olvasót,
már mindig is megvoltak: a – hangzó avagy hangtalan – beszédet megelőzi
az a beszéd, amely azt lehetővé teszi. Az értelmezésnek ugyanis, mondja
Gadamer, „kezdődnie kell valahol”33 – mindig szituációjához
kötött, amelybe a szöveg ugyancsak beleszól, és azt, ahogyan a szöveget értelmezik,
bizonyosan meghatározza a szituáció is; az értelmezésnek számításba kell vennie
a szituációt, ennyiben pedig „alkalmazás”.34 A szöveg kihívására
adott válaszként tehát az értelmezés nem kezdet. Nem szituációjában vagy éppen
szituációjából keletkezik, hanem megszólal, miközben bekapcsolódik mint egy
dalba, amely már mindig is elkezdődött.
De a kérdés és a felelet összetartozásában rejlő
összhangzás elkerülhetetlensége az, ami „a megértést mint történést meghatározza”.35
A megértés olyan történés, amely már mindig is az volt, ami, és amely minden
pillanatban megérkezik önmagához; úgy, ahogyan látunk és már láttunk, ahogyan
gondolkodunk és már gondolkodtunk,36 minden mondást a mondottság
előz meg. A nyelv kezdet nélküli működés, enérgeia az arisztotelészi
értelemben.
Ennek a gondolatnak a végső csattanóját mindazonáltal akkor értjük
meg, ha a beszélés kezdet-nélküliségét nem úgy fogjuk fel, mint a megnyilvánulások
visszamenőleg végtelen egymásra következését. Nem az számít, hogy már
mindig is beszéltek, hanem az, hogy minden nyelvi megnyilvánulás egy nyelvi
összefüggés része, amely azt egyáltalán lehetővé tette. Ha minden mondást
válaszként kell megragadnunk, akkor annak, ami benne megszólal, már mindig
is nyelvileg hozzáférhetőnek kell lennie, és azt kell céloznia, hogy
újra és újra kimondassék. „A kérdés és a válasz” e „dialektikájában”37
a kérdés a lehetséges válaszra utal, a válasz pedig visszautal a kérdésre.
Kézenfekvő lenne talán azt, ami a kérdésben hozzáférhető, mint
mondhatót megragadni – mint valami lehetségest, amit a mondással átvezetünk
a valóságba. Akkor az értelmező szempontjából vagy annak a perspektívájából,
aki egy személyek között végbemenő beszélgetésben válaszadásra kihívottnak
érzi magát, olyan lenne a válasz, mint egy lehetséges lépés valamely játékban,
hisz a lehetőségek sokaságából egyetlen egyet választott ki és valósított
meg. A megelőző nyelviséget pedig, azt, ami válaszra provokált,
lehetőségek játéktereként ragadhatnánk meg, amelyben a válaszoló már
mindig is benne van, és amelyet igazol, mint a játékos a játék lehetőségtartományát
a lépése által.
De, mint már mondtuk: Gadamer nyelvfelfogásának jellegzetes jegye, hogy
a megelőző nyelviséget és az arra adott választ mint történést szemléli.
Ami már megvolt, tehát például egy szöveg, történésként van, amennyiben kérdésesként
szólít meg. Az értelmezés pedig megtörténik, amennyiben, mint a már mondott
újra- és újramondását, éppen ez eszközölte ki. Az értelmezés egy lehetőség
a már mondott számára, hogy működését, mely előzőleg már volt,
megerősítse és igazolja. Azt tehát, hogy a kérdés és a válasz dialektikájában
a történés struktúrája jut érvényre, éppen a kérdésből, az előzőleg
már mondottból kiindulva gondolja el. Ám amennyiben a válasz annak a megerősítése,
ami őt már midig is megelőzte, úgy mindkettőt, kérdést és választ,
összetartozásukban történésként kell megragadnunk. A megértés és az értelmezés
mindenkori megtörténte csak ebben a történésben van. A történés a nyelv
mozgalmassága; a nyelv, amennyiben nem csak a mindenkori beszélésből
kiindulva értjük meg, nem más, mint ez a mozgalmasság. Ez a megértés és az
értelmezés léte, amely, mint mindenkori jelenvalólét a nyelvben,
mindig újra és újra szóhoz juttatja magát, és ily módon adja értésünkre,
mi neki a lét.
Ezzel azonban még nem határoztuk meg kielégítően a nyelv történését.
Ennél a példánál maradva az, hogy a szöveg és annak értelmezése összetartozik,
meglehetősen nyilvánvaló; a kérdés és a válasz dialektikájában kapcsolódnak
össze egymással. Csakhogy pontosabban meg kell mondanunk, mit értünk ez alatt
az összekapcsolódás alatt. Hiszen az értelmezés nem úgy utal a szövegre, mint
valamire, ami rajta kívül áll, és nem is egyszerűen annak ismétlése.
Ezért addig nem is fogjuk fel szöveg és értelmezés öszszetartozásának mikéntjét,
amíg önállóan szemléljük őket, hogy azután megpróbáljuk meghatározni
egymáshoz való viszonyukat. Inkább az a fontos, hogy megragadjuk azt, ami
közös bennük, hogy azután megmutassuk, hogyan tud különbözőképpen kifejeződni,
differenciálódni és módosulni.
Gadamer ugyan alkalmasint hangsúlyozza,
hogy egy szöveg értelmezése és előadása között nincs lényegi különbség,38
és enynyiben egy szöveg minden interpretációjára39 érvényes az,
ami elmondható az előadásáról: hogy mint közvetítő felfüggeszti
önmagát, úgy, hogy „rajta keresztül és benne a mű mutatkozik meg”.40
Ám hamarosan világossá válik: az alatt, hogy a szöveg vagy a mű jelen
van az interpretációban, értelmének a jelenvalósága értendő. Így
jegyzi meg egyszer Gadamer, hogy „a megértés csodája” nem más, mint „részesedés
a közös értelemben”.41 Később pedig, a „kérdés és válasz logikájára”
vonatkozó fejtegetésekben az áll, hogy aki érteni akar, annak „kérdezve vissza
kell mennie a mondottak mögé”: hisz a szöveget csak akkor értjük meg „tulajdon
értelmében”, ha „szert teszünk a kérdéshorizontra, mely mint olyan más lehetséges
válaszokat is szükségképp átfog”.42 Amint ugyanis egy szöveg „az
értelmezés tárgyává válik", „kérdést intéz az interpretálóhoz”.43
Az interpretátor azonban azáltal fogadja el a vele rögzítettként szembenálló,
idegen szöveg kihívását, hogy visszakérdez – vissza „az elmondott mögé”. Hogy
a szöveg mint olyan feltűnik, az csak indíték az értelmezés számára,
s voltaképpen az a tét, hogy tárgyiságát újra feloldja. Az írásbeliség különösen
intenzív módon hozza működésbe azt a tapasztalatot, hogy valami kimondott
szemben áll velünk, mivel nem más, mint a nyelv „önelidegenedése”44.
Ennek megfelelően az interpretátor feladata az, hogy „a jeleket beszéddé
és értelemmé változtassa vissza” – ez volna, fűzi hozzá Gadamer, „a voltaképpeni
hermeneutikai feladat”.45
Ennek a „visszaváltoztatásnak”, és nem valamely szöveg vagy mű jelenvalóságának
rendelődik alá végül az értelmezés önfelfüggesztése is. Az „értelmező
fogalmak mint olyanok”, mondja egy helyütt Gadamer, „a megértésben egyáltalán
nem válnak tematikussá”; ha figyelemben lesz részük, az inkább annak a jele,
hogy az értelmezés nehézségekbe ütközött, vagy egyenesen csőddel fenyeget.
Alapvetően azonban az a rendeltetésük, „hogy eltűnjenek a mögött,
amit értelmezve megszólaltatnak. Az értelmezés paradox módon akkor helyes,
ha képes arra, hogy ilyen módon eltűnjék.”46 Egy sikerült
értelmezésben az értelem élő, és „tisztán önmagáért van jelen”.47
Ezáltal mármost az is világossá vált, hogyan kell pontosabban felfogni
a nyelvi történést: mint értelemtörténést. A nyelv értelem, amely a beszélésben
történik meg, a beszélést pedig mint ennek az értelemnek az alkalom, hely
és szituáció szerinti lehetőségét kell felfognunk. Minden beszélés egy
már mindig is megszólító értelemből kiindulva megy végbe, és abban teljesedik
ki, hogy leírt vagy hangzó szóként visszalép, azért, hogy az értelem szóhoz
juthasson.
4. Gadamer felfogásában a nyelv valami tárgyiatlan, megragadhatatlan,
aminek a szövegben való tárgyiasulásra mindig csak mint indítékra van szüksége
ahhoz, hogy tárgyiatlanságában megerősítést nyerhessen. Ezért aztán a
nyelv nehezen is fogható fel, hiszen annál inkább „önmaga”, minél kevésbé
tűnnek elő egyes mozzanatai – a struktúrák, szavak, hangok vagy
írásjelek. Ha az írásjelekre nézünk, és láthatóságukban próbáljuk meg megragadni
őket, hamarosan elveszítjük értelmüket, és így van ez a hangzó szóval
is, amely annál inkább szó, minél kevésbé vesszük észre mint hangot. Így zavarja
meg a megértést a hamis hang a beszédben, a versben uralkodó hangzás pedig
a zenéhez közelíti a nyelvet, úgy, hogy az értelem tendenciózusan feloldódik
és eltűnik a hangzásban.
Dacára azonban az értelem tárgyiatlanságának, ami nem más, mint a nyelv,
hamis volna szembeállítani azt mint valami kizárólagosan „szellemit” az „érzéki”
írott vagy hangzó szóval, majd újra rákérdezni kettejük viszonyára. Az értelem
nem olyasmi, ami „túl” volna a szavakon, hanem éppen az, ami megtörténik akkor,
amikor a beszélés szavakban megy végbe. Az értelem azonban nem is azonos jelentésű
a szóval – valamely értelem különféleképpen juthat szóhoz, és mint olyan csak
ott tapasztalható kifejezetten, ahol ez megtörténik. Habár tehát az értelem
és a szó különböznek egymástól, másfelől oly módon tartoznak együvé,
hogy egyikük sem gondolható el a másik nélkül.
Gadamer megkísérelte, hogy ezt az összetartozást a filozófia számára korábban
szokatlan módon, nevezetesen a megtestesülés teológiai gondolata segítségével
magyarázza meg. Közben tökéletesen tisztában van e próbálkozás szokatlanságával,
és megértést tanúsít az aggály iránt, „hogy itt az érthetetlent nem érthetetlennel
magyarázzák-e”.48 Hogy másrészt nem osztja ezt az aggályt, az magától
értetődő, a teológiai modell pedig valóban tanulságos és megvilágító
erejű: benne különösen érthetően lépnek fel a gadameri nyelvkoncepció
motívumai, éspedig mind tárgyi, mind pedig történeti szempontból: Gadamer
azért használja a teológiai modellt, hogy elhatárolódjon egy másik, számára
problematikusnak tűnő nyelvkoncepciótól, és hogy kimutassa annak
végzetességét az egészében vett filozófiai tradícióra. A teológiai modell
így egy ellentétező magyarázat érdekének rendelődik alá: előtűnhetnek
benne Gadamer nyelvkoncepciójának erős oldalai, de nehézségei is.
Próbálkozása során, hogy a nyelv lényegét a megtestesülés segítségével
világítsa meg, Gadamer János Evangéliumához folyamodik. Itt
Isten maga mint Ige, mint logosz jelenik meg (Jn. 1, 1), és ezért mondható
Jézus Krisztusban való emberré válásáról, hogy az Ige testté lett (Jn. 1,
14). Gadamer szerint mármost annak alapján, hogy Istent az Igével azonosítjuk,
az emberré válás csodájáról beszélve egyúttal „a szó hallhatóvá válásáról”49
is kimondunk valamit: „Egyik esetben sem olyan levésről van szó, melynek
során valamiből valami más lesz. Nincs szó sem arról, hogy az egyik különválna
a másiktól [kat’apokopén], sem arról, hogy a belső szó kevesebbé válna
azáltal, hogy kilép a külsőségbe, sem pedig egyáltalán semmiféle mássálevésről,
úgy, hogy a belső szó elhasználódna.” „A szó legnagyobb csodája”, olvashatjuk
kicsivel később, nem az, „hogy testté válik és kilép a külső létbe,
hanem hogy az, ami így kilép s a megnyilatkozásban megnyilvánul, mindig már
eleve szó.”50 Ahogyan Isten nem változik át emberré, hanem emberré
lesz és mégis Isten marad, úgy a beszélés sem nyilvánít ki semmit, ami mint
„belső” egészen és teljesen más, mintegy nyelv nélküli gondolat volna.
Ezért az, ami előlép, nem is külső alak, nem puszta jelenség, amelyet
vissza kellene vezetni arra, ami „mögötte” van; a megjelenő az, ami ő
lényegileg, ami midig is volt, lényegét pedig hasonlóképpen magával hozza
a megjelenésbe. A „belső” nem rejtőzködik „külső” megjelenése
mögött, megjelenése nem homályosítja el, hanem éppen azáltal nyilatkozik meg.
Nem félreérthetetlen azonban, amikor a megtestesülés analógiájára felfogott
nyelvet Gadamer a „belső” és a „külső” szó Augustinustól átvett
megkülönböztetésével magyarázza.51 Ezzel a megkülönböztetéssel
Augustinus le kívánja választani „a szellem szavát”52 egy pusztán
konvencionális „külső” nyelv szaváról, éspedig, mint Gadamer mondja,
„az érzéki jelenség lebecsülésének” értelmében.53 Ez nem lehet
Gadamer érdeke; a megtestesülés modelljén ugyanis épp annak kell világossá
válnia, hogy a hangzó beszélésben nem valami olyasmi ölt nyelvi formát, ami
előzőleg nem-nyelvi lett volna. A beszélésben semmiféle belső
nem tevődik át a nyelvi közegbe, oly módon mintegy, hogy noha közölhető
volna, mégis megváltozna, és mint belső rejtve maradna. Hanem ami szóhoz
jut, az a kimondott szó által önmagában érthető. Ez pedig nem
más, mint „a gondolt dolog” – ez, és nem a szellem jut kifejeződésre
a szóban.54
Immár annak is meg kellene világosodnia, hogyan tudja felhasználni Gadamer
a megtestesülés modelljét a maga nyelvkoncepciójának magyarázatában. Azáltal,
hogy a szó egy dolgot közöl, először is egyáltalában szónak, ezáltal
pedig a puszta hangtól vagy zajtól különbözőnek bizonyul; egy dolog artikulációjaként
és közléseként van értelme. A szóval egyúttal adva van az értelem tapasztalata
is, jóllehet Gadamer számára ez az egyedüli lehetséges: valami annyiban érthető,
amennyiben meg tud szólalni. Ennek megfelelően nem létezik nyelv nélküli
megértés, amelyhez a nyelvi értelmezés mint valami másodlagos járulna hozzá.
Még ott is, ahol a megértés „magától következik be, s egyáltalán nem folyamodnak
kifejezett értelmezéshez”, az értelmezés „benne van annak a tartalmában, amit
megértünk”; csak azért mehet végbe kifejezetten, mert már „potenciálisan benne
rejlik magában a megértésben”.55 Ami beszélhető, ami kifejezetten
megszólalhat, az már mindig is a nyelvben van; mindig már valamely értelem
szempontjából tapasztaljuk meg, amely lehetővé teszi a nyelvi artikulációt,
egyúttal pedig abban jut szóhoz. A szóban és a dologban így az értelem az,
ami közös, az értelem az érthető dolog és az érthető szó léte éppúgy,
mint a szóhoz jutó megértés léte. „A megérthető lét – nyelv”56
– ez Gadamer megfogalmazása minderre.
Gadamer gondolatának nyomán tehát, mely szerint mindaz, ami mondható,
megérthetőként a nyelvben van, nem csak a hangzó szótól alapvetően
különböző „belső” szó feltételezését kell elutasítanunk. Az is a
nyelv lényegéhez tartozik, hogy nem vonatkozik semmi külsőre – már valamely
„viszony” gondolata sem felelne meg a nyelv sajátos tárgyiasságának. Ami megszólal,
nem egyszerűen egy tárgy vagy a „külső” világ tényállása, hanem
valami a maga megérthetőségében és érthetőségében – a maga értelmében.
Emiatt következetes az az eljárás, hogy Gadamer a nyelvet nem mint „a tárgyi
egész jelölésére szolgáló puszta jelrendszert”57 akarja megérteni;
a szó nem „jel, amelyet előállítunk vagy valaki másnak adunk, nem létező
dolog, melyet használatba veszünk, és a jelentés idealitásával terhelünk meg,
hogy ezáltal valami más létezőt tegyünk láthatóvá.”58
Az efféle, a nyelvet tárgyakra vonatkoztató
és a nyelvet magát eltárgyiasító szemléletet Gadamer inkább ahhoz a nyelvfeledettséghez
tartozónak véli, amelynek kezdetét már Platónnál felfedezi: a Kratülosz
kísérletével ugyanis, hogy a nyelv lényegét a név (ónorna) alapján
világítsa meg, összefonódik a gondolat, hogy a létezőhöz való valódi
hozzáférést a nyelvtől függetlenül kell keresni, és hogy a szó csak mint
utalás vonatkozik a megértett létezőre. A létező értelméhez való
nyelvtől független hozzáférés állításával, amelyet Gadamer a platóni
ideatanban vél fellelni, Platón „a nyelv saját lényegét még alaposabban elfedte,
mint a szofista teoretikusok”.59 A szofisták ugyanis, egészíthetjük
ki alkalmasint, vitatták azt, hogy a nyelvben felismerhető volna valami
mint az, ami van. Prótagorasz tétele szerint60 minden csak megjelenésének
mértéke szerint „van”, amennyiben pedig ez a megjelenés nyelvi természetű,
a világ a maga taktikus szóhozjutásában oldódik fel. Mindez valóban közelebb
áll ahhoz a gondolathoz, hogy „a megérthető lét – nyelv”, mint egy igaz
és a nyelvtől független megismerés képzete.
De, habár a szofista elképzelés közelebb áll ehhez a gondolathoz,
mint a platóni, nem azonos jelentésű vele. Elvégre Gadamer nem hagy kétséget
afelől, hogy a nyelvről való szofista gondolkodással szemben ugyanúgy
bizalmatlan. A szofisták is elfedték a nyelv lényegét – éppen azáltal, hogy
nem tettek különbséget szó és dolog között. Ha minden szó a saját dolgát mutatja
fel, akkor lehetetlen a beszélgetés módján, a beszéd váltakozásában és új
megfogalmazások keresésében, azaz egy dolog értelmének megfelelően viselkedni,
a mindenkori mondott pedig éppoly kevéssé megérthető egy olyan dologból
kiindulva, amelyet nem talál el eléggé. Mindkettő előfeltételezi
a mindenkori beszéd és a dolog differenciáját. Mivel ez a differencia
fontos volt a számára, Gadamer a kérdés elsőbbségét hangsúlyozta: a kérdés
úgy szólaltat meg valamit, hogy nyitva hagyja annak további meghatározását
vagy tárgyalását. Ügy rögzíti a dolgot, hogy azzal együtt egyúttal megelőlegezi
a további beszélgetés „irányértelmét”; megmutatja az irányt, „amelyben a válasz
bekövetkezhet, ha értelmes, értelemszerű válasz akar lenni.”61
Mindez azoknak a perspektívájából kerül kimondásra, akik még csak megpróbálnak
meghatározni egy dolgot a beszélgetés módján, eközben pedig könnyen elfelejtik,
hogy voltaképpen már a kérdés által, amelyet követnek, a dolognál vannak.
Ha azonban komolyan vesszük a kérdezés és a keresés tapasztalatát, az értelemtörténés
gadameri gondolata is más fényben tűnik fel: nyilvánvalóan egy beszélgetés
értelemtörténéséhez tartozik, hogy amint egy dolog szóhoz jut, egyúttal vissza
is vonul. Akkor tartozik a szó és a dolog különbsége a beszélgetés
értelméhez; igen, e nélkül a differencia nélkül ez az értelem egyáltalán nem
lenne elgondolható, hacsak nem akarjuk a kimondottat szofisták módjára abszolutizálni.
Amikor valamiről, amire rákérdezünk, megmutatkozik, hogy mi az, miközben
szóhoz jut, akkor az nem „önmagában" jelenik meg, mint az, ami, hanem
inkább úgy, mint valami, amire utalunk; a kérdés csak jelzi azt, ami után
kérdezünk.
Ebben a tekintetben Gadamer koncepciója sokkal közelebb áll a platóni
Kratülosz nyelvfilozófiájához, mint azt határozott kritikája sejtetni
engedné. Platón számára sem a szó tárgyiasítása volt a fontos, hanem egyedül
a szó és a dolog különbsége; épp ezért határozza meg viszonyukat a Kratüloszban
ábrázolásként (mímeszisz, Kratülosz 430a–433b): a nyelvi
ábrázolást (eikón) abból kiindulva kell megérteni, amit ábrázol,
ha nem akarjuk beérni azzal, hogy bármiről pusztán a mindenkori ábrázolás
mértékében lehessen tapasztalatunk (Kratülosz 439a–b); csak így válhat
átláthatóvá az ábrázoló tevékenység mint olyan, s csak így rendelhető
alá a dolog által támasztott igénynek. Hogy ez részleteiben hogyan valósítható
meg, arra a Kratüloszban nem találunk választ. Ha azonban vetünk
egy pillantást más Platón-dialógusokra, például a Phaidónra vagy
A szofistára, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Platón
itt nem annyira valamilyen nyelvtől független megragadásra gondolt, hanem
inkább a dolognak megfelelő nyelvi ábrázolás kísérletére, a tárgyalás
egy olyan módjára, amelyben valami nem közvetlenül kerül kimondásra, hanem
úgy bomlik ki a maga tagolt egységében, hogy meghatározásainak összeillősége
dologiságának tanúbizonyságául szolgál. A megismerés mint a dolognak megfelelő
ábrázolás kísérlete nem haladja meg a nyelvet, csak a „nevekre” való orientálódást.
A dolog és a nyelv különbségéből keletkezik, de mégis csak a nyelv dologiságának
alapján teljesedik be.
Ha ily módon a Kratülosz Gadamer által oly kritikusan tárgyalt
részlete a dialektikára való utalásnak bizonyulna, a nyelvfeledés vádja nem
lenne tartható a platóni gondolkodással szemben. Ellenkezőleg, Gadamer
éppen a szó és a dolog Platónnál olyannyira hangsúlyos különbségére hivatkozhatott
volna, hogy érthetővé tegye minden beszélés behatároltságát és előzetességét,
ami oly lényeges koncepciója számára. Mindenesetre ez nem lett volna összeegyeztethető
ontológiájának központi gondolataival. Ha van nyelvileg artikulálható, de
a nyelvi artikulációtól önmagát egyúttal meg is vonó dolog, akkor többé nem
érvényes az, hogy valami kérdésesként megszólít, felmerül a gondolkodásban,
és önmagától fogva szóhoz akar jutni; a nyelv akkor már nem magának a dolognak
a tevékenysége.
5. Amennyire az Igazság és módszer szövege alapján megítélhető,
Gadamer világosan látta ezt a nehézséget, és reagált is rá. A megtestesülés
modelljét ugyanis, amelynek segítségével meg akarta világítani „magának a
dolognak a tevékenységét”, kiegészítette vagy éppenséggel behelyettesítette
egy másik modellel utólag döntendő el, hogy az új modell összefér-e a
régivel vagy sem. Az értelem immár nem azonos jelentésű a dolog nyelvi
megmutatkozásával, hanem mint a beszélés horizontja határozódik meg.
Minden egyes szó, mondja Gadamer, „felidézi a ki nem mondottat is”; minden
beszéd egy „értelemegészt” hoz játékba „anélkül, hogy képes volna azt teljesen
mondani”, és ebben adja tanúbizonyságát „eleven virtualitásának”.62
A beszéd nem azért érthető, mert benne egy dolog mutatkozik meg, hanem
azáltal, hogy benne „a mondottakat egy értelem egységében fogjuk egybe a nem
mondottak végtelenségével”. Így minden beszéd mindig többre vonatkozik, mint
amit kifejezetten mond: nemcsak a tematikus dolog és főleg nem csak a
„kimondott” tényállás jut szóhoz benne, hanem „a lét egészéhez való viszony”.63
Hogy ezt hogyan érti, azt akkor magyarázza el Gadamer, amikor a nyelv
„sajátos tárgyiasságát” annak „világviszonyára” vezeti vissza:
egy tényállás megállapítása mindig összefonódik „az önálló máslét elismerésével”,
vagyis azzal, hogy valamit a maga meghatározottságában abból értünk meg, ami
ő nem: „Minden létezőnek abban áll a meghatározottsága, hogy ez,
és nem az”; mindenben, amit megállapítunk, „állandóan benne van a negatív
is”.64 A kimondott értelme
tehát nem más, mint a lehetséges e játéktere; azáltal értelmes, hogy elfoglalja a maga
állását ebben a játéktérben, és így helyi értéke van.
Maga Gadamer persze máshová helyezte a hangsúlyokat
a kimondott és a kimondatlan
viszonyában. Számára nem annyira arról van szó, hogy a kimondott a kimondatlan kontextusába
tartozik, hanem inkább
arról, hogy a kimondatlan jelen van a kimondottban. Ezt a jelenvalóságot határozza meg
úgy, mint a nyelv „spekulatív
jellegét”, a fogalom magyarázata során pedig „a tükrözés viszonyára” utal:65
így az „olyan, mint valami megkettőzés, amely mégiscsak valami egynek
a létezése”; „A tükrözés voltaképpeni
misztériuma ugyanis épp a kép megfoghatatlanságában, a tiszta visszaadás lebegésében áll”.66
A tükörkép így értve ábrázolás,
de a megkurtító és hangsúlyozó jelleg nélkül, ami egyébként minden ábrázolás
sajátja. Benne az ábrázolás és az ábrázolt különbsége
szinte nincs is jelen.
Mindez akkor érthető meg a legjobban,
ha újra a szűkebb értelemben
vett hermeneutikai tapasztalatra, vagyis művek interpretációjára gondolunk:
egy zenedarab eljátszásánál vagy egy szöveg előadásánál
nem csak az van jelen, ami mindenkor elhangzik vagy megszólal, hanem az egész is, amelybe az éppen elhangzó vagy az éppen elmondott tartozik. Az egészet értjük
meg és vele a mindenkori jelenvalót,
de az egész mégis csak abban a mienk, ami a mindenkori jelenvaló. Így van ez, ha Gadamert
követjük, minden kimondottal, ami
érthető: mintegy magával hozza az összefüggést, amelybe tartozik, a maga „értelemhorizontját”,67
és engedi, hogy az jelenvalóvá legyen „az értelem legtisztább visszaadásában”.
Félreérthetetlen, hogy itt a megtestesülés
modelljét kell alkalmazni az értelem és a beszéd folyamata közötti viszonyra;
a kimondatlan és a kimondott
különbsége és vele az értelem önmaga-megvonása a háttérbe szorul, hogy az értelem,
mint egy tükörben, megjelenhessen
a kimondott érthetőségében. De hogyan lehetséges ez, ha „a kimondatlan végtelensége”
van játékban, és ha
valakinek, aki „a mondottakat továbbmondja, [...] egyáltalán nem kell tudatosan torzítania, s mégis megváltoztatja a mondottak értelmét”?68 Valóban annak a „megfoghatatlansága”
tapasztalható meg itt, „a beszélés
leghétköznapibb végrehajtásában” „a spekulatív tükrözés egyik lényegi vonása ”-ként,
„ami ugyanakkor mégis az értelem
legtisztább visszaadása”,69 s nem-e inkább annak az összefüggésnek
a megfoghatatlansága, amelyben egy nyelvi megnyilvánulás áll, és amely felől
nem tudja bebiztosítani magát? „Az értelem legtisztább visszaadása” csak akkor
lehetséges, ha a mondottak összefüggése, minden nyitottsága ellenére, meghatározott
és egységes.
Az „értelemhorizont” korábban említett fogalma fogódzót nyújt ahhoz, hogyan
is értendő az értelem ilyetén „egysége”, „egésze”. A horizont „az a látókör,
amely mindent átfog és körülzár, ami egy pontról látható”70 – behatárolt
nyitottság tehát, ami megváltozik, amint megváltoztatjuk a nézőpontot.
Ennyiben az értelemhorizont mint a nyelvi létezés folyamatosan megváltoztatható
játéktere olyan egész, ami a kimondatlan végtelenségével együtt fordulhat
elő. Ebben a végtelenségben az értelemhorizontok a végtelenségig megváltoztathatók,
végtelenül sokfélék, anélkül, hogy elveszítenék mindenkori, állandóan eltolódó
meghatározottságukat.
Gadamer azonban nem csak úgy akarja érteni a nyelv „spekulatív jellegét”,
mint egy behatárolt játéktér jelenvalóságát abban, amit kimondunk. Úgy véli,
a nyelvi létezés minden egyes horizontját még egyszer átfogja egyetlen horizont71
– csak így magyarázható meg a gondolat, hogy a nyelv spekulativitásában „a
lét egésze” jelenvaló. Gadamernek a nyelvi értelemtörténés kérdésére adott
válasza abból adódik, hogy az Igazság és módszer harmadik részében
újra felveszi a második rész történetfilozófiai megfontolásainak fonalát,
és így a nyelv tárgyalása pontosan azt fogja megvilágítani, amit tulajdonképpen
meg kell világítania. Miután kimutatta, hogy a hagyomány történése értelemtörténés,
a hozzárendelt „hatástörténeti tudat” pedig jelenvalólét a nyelvben, Gadamer
úgy alapozza meg az értelem egységét avagy egész-voltát, hogy rámutat annak
hagyomány-jellegére: „magának a hagyománynak a tartalma” az, ami „egyedül
mérvadó, és maga szólal meg”.72 Minden hagyomány azáltal kitüntetett,
hogy benne újra és újra ugyanarról” van szó: a „tartalmaknak” a „hatástörténeti
tudat”73 horizontja által körülfogott készletéről, amely a
maga egységében a lehetséges értelmezések végtelen sokféleségét hordozza és
együvé tartozóvá teszi.
Csak éppen az a kérdés, hogy hogyan tapasztalható meg az ilyen, minden
hagyományt átfogó horizont. Mihelyt a „történeti tudatot” egy áthagyományozódott
tartalom szólítja meg, tapasztalását ez fogja meghatározni, éspedig abban
is, ami az értelemből valaha jelenvaló lehet. A jelenvaló mindig csak
egy „kép”, ami a hatástörténeti tudat számára adódik:74 értelem,
amely a megértésben és az értelmezésben annak mércéje szerint ábrázolódik
– nem akaratlagosan, hanem egyszerűen azáltal, hogy mint ez a bizonyos
megy végbe. Az értelemhorizont e behatároltsága által vésődik bele a
„spekulatív” a nyelvi létezésbe. A „kimondatlan végtelensége” így mindig meghaladja
a mindenkori horizontot. Ez a végtelenség, ahogyan az „irányértelem” szép
megfogalmazása értésünkre adja, legfeljebb jelezhető a nyelvi létezés
nyíltságában; aki valamilyen irányba mutat, mindig túl is mutat a horizonton.
Ha ezek a megfontolások meggyőzőek, akkor az értelemtörténés,
amiként Gadamer a nyelvet érti, aligha érthető az arisztotelészi enérgeia
értelmében vett, már mindig is beteljesedett valóságként. Az értelem valósága
inkább mint valami lehetségesnek az ábrázolása lenne megragadható, ami soha
nincs jelen teljesen. Csak azáltal van meghatározottsága, hogy szöveg vagy
mű, vagy meghatározottként jelenik meg az értelmező jelenvalólét
behatárolt perspektívája által. Az ily módon behatárolt lehetséges, amelyet
úgy lehet megtapasztalni, mint további kifejezési lehetőségek játékterét,
így egyúttal a mindenkori kifejezést a maga egyszeriségében és individualitásában
hagyja előlépni. Az értelmezés önmagában egyetlen és bizonyos kíván lenni,
amennyiben szabadon áll a maga játékterében, s mint individuális, jóllehet
bizonyosságra törekszik, nem az értelmezett, vagyis a játéktér maga akar lenni.
Így tehát az értelmezés számára nem annyira az volna a fontos, hogy felfüggessze
önmagát, hogy lehetővé tegye „magának a dolognak a tevékenységét”, hanem
az, hogy visszatartsa magát a maga individuális egyszerűségében, hogy
a játéktér nyitott maradjon más lehetőségek számára.
Világossá kellett válnia, hogy az Igazság és módszer gondolati
összefüggésében mindazonáltal találhatók támpontok az ehhez hasonló megfontolások
számára. Mindez még egyszer tisztán megmutatja Gadamer főművének
ambivalenciáját. Az Igazság és módszer filozófiájának jellegzetes vonása,
hogy kétféle alapkövetelményt kell összekapcsolnia egymással: a nyitottságét,
amely a kérdés elsőbbségében, az értelemnek „irányértelemként” való felfogásában
és minden értelmezés végességének hangsúlyozásában nyilvánul meg, és az értelemtörténés
zártságáét, amely mindenekelőtt valami folyamatos, önmagában már mindig
is befejezett gondolatában, „a történeti élet zárt áramkörének” képében jut
kifejezésre. Gadamer mindkettőt akarja, csakhogy nem látható igazán,
hogyan kapcsolhatók ezek következetesen össze egymással.
6. Egy ehhez hasonló kritikai értékelés megerősítve érezheti magát
Gadamer későbbi munkái által. A történetfilozófiai perspektíva, amely
az Igazság és módszerben dominál, itt már alig játszik szerepet,
a nyelvnek mint értelemtörténésnek a gondolatát pedig, amint az a megtestesülés
modelljének segítségével magyarázatot nyert, visszavonja. Jellemző erre
a fordulatra az, ahogyan Gadamer először 1984-ben megjelent értekezésében,
a Szöveg és interpretációban értelmezi nyelvontológiájának központi
tételét: „Ha leírtam ezt a mondatot: »A megérthető lét – nyelv« akkor
ebben benne van, hogy soha nem érthetjük meg teljesen azt, ami van.”75
A „létet” itt a „fakticitás” mint a meghaladhatatlanul kérdéses heideggeri
fogalmából kiindulva kell értenünk, amely értő és érthető válaszokra
biztat. A lét az, mondja Gadamer 1989-ben keletkezett munkájában, a Hermeneutik
und ontologische Differenzben, ami azáltal hívja ki „megértésünk
erőfeszítését”, hogy „állandóan megvonja magát, és éppen ezért mindig
jelen van”.76
Ám ami csak az önmagát-megvonásban van jelen, az többé nem ragadható
meg úgy, mint a nyelvben való létezés értelme, mint a hangzó szó azon játéktere
és összefüggése, amelyben az érthető, és úgy sem, mint az az irányértelem,
amely az értelmezés során az értelmezés más lehetőségeire utalhat bennünket.
Hanem inkább az, amit Gadamer Schellinghez kapcsolódva „visszahozhatatlannak”
nevez. A visszahozhatatlan létből nem érthetjük és nem értethetjük meg
magunkat, az végképp nem garantál semmiféle kontinuitást, amennyiben azt,
ami van, már mindig is megvolttá teszi. A visszahozhatatlan mint az, ami a
voltság megvonásában teljességgel hozzáférhetetlen az emlékezet számára, egy
olyan valóság cáfolata, ami van és mindig is volt. Amennyiben Gadamer magáévá
teszi ezt a gondolatot, Schellingnek és Heideggernek ad igazat Arisztotelésszel
és Hegellel szemben.77
Az mármost teljességgel következetes, hogy Gadamer ezek után arról is
lemond, hogy ontológiailag határozza meg a nyelvben való jelenvalólét értelemösszefüggését,
s így azt immár mint „ontikusan” adottat tekinti. Ez kétféleképpen történik:
habár Gadamer soha nem teszi kérdésessé a kimondott szó elsődlegességét
a leírt szóval szemben, kidolgozza az „eminens” szöveg – ami alatt elsősorban
költői szöveg értendő – koncepcióját, ami nyilvánvalóan túlvezet
az Igazság és módszer megfelelő meghatározásain. Az eminens szöveg
több, mint pusztán „annak a folyamatnak egy szakasza, amelyben a megértetés
történik”.78 Nem a beszélt nyelv elidegenedése önmagától, mivel
ahelyett, hogy egy „eredeti nyelvi cselekvésre” utalna, „maga szab meg minden
ismétlést és nyelvi cselekvést”, anélkül, hogy az írás mint előírás valaha
is egészen teljesíthető lenne: „egy beszéd sem teljesítheti soha azt
az előírást, amit egy költői szöveg kifejez.”79
Gadamernek a kimondott szó elsődlegességére vonatkozó meggyőződéséből
következik, hogy nem tudja feladni egy folyamatos nyelvtörténés gondolatát,
amely az Igazság és módszer számára olyannyira fontos volt. Az életvilágbeli
viselkedés egy olyan leírásában tér vissza hozzá, amely a kései Wittgensteinra
emlékeztet. A nyelv kontinuitásának létesítője – ahogyan egyébként a
cselekvéséé is, amelyhez a nyelv ily módon igen közel kerül – a „szertartás”.
Ez alatt a viselkedés azon formáját érti, amelyben „megegyezés és megállapodás”80
van, úgyszólván azoknak a viselkedésmintáknak a szövedéke, amelyekbe az embernek
bele kell szoknia ahhoz, hogy mindig a „helyeset” mondja és találja el – vagyis
hogy azt mondja, ami a megszokott viselkedésben mindenkor értelmes. Ez egy
ízig-vérig emberi értelem, amely attól függ, hogy keresztülviszik-e, törékeny
és múlandó, és mégis válasz, talán viszonzása a visszahozhatatlan létnek.
Ahogy Gadamer Hérakleitosz egy mondatával jelzi, ez a „fény”, amely az embernek
„csöndes éjszakán” kigyúl.81 Ahogyan a szövegek, amelyeknek az
„előírásai” szerint viselkedni tudunk, a szertartások is nyújtanak valami
olyasmit, mint valamiféle lenni-tudás a visszahozhatatlan talajtalanságában,
amelyről kétséges, hogy egyáltalán még „létnek” nevezhető-e. Gadamer
későbbi lemondását a nyelv ontológiájáról valószínűleg válaszként
kell értenünk. Akkor azonban még mindig nyitva marad a nyelv által megvilágított
jelenvalólét létére irányuló kérdés. Olyan lét volna ez, amely úgy tartozik
össze a visszahozhatatlan talajtalanságával, hogy az összetartozás módjának,
jóllehet ontológiailag többé már nem határozható meg, filozófiailag meghatározhatónak
kell lennie, ha a filozófia nem akar visszariadni a nyelv rettenetes közelségétől.
Fordította Balogh Brigitta
1 Gadamer, Hans-Georg: Igazság
és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. Gondolat, Budapest, 1984 (a továbbiakban: IM), 21.
(Gadamer, HansGeorg:
Wahrheit und Methode. Gesammelte Werke, I. kötet. J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen,
1990 – a továbbaikban: GW 1 –, 1.)
2 IM191.(GW
1,270.)
3 IM 259. (GW
1, 375.)
4
IM265. (GW 1, 385.)
5
IM23. (GW1,5.) 6 IM222. (GW1, 318.)
7 Ez Gadamer fordítása a phrónesziszre,
ugyanakkor egy korai, 1930-ban
keletkezett tanulmány címe is, amely a GW 5-ben jelent meg először
(230–248.) Vö. IM 221–229. (GW 1, 317–330.), illetve következő tanulmányaimmal: Verstehen als geschichtliche Phronesis.
Internationale Zeitschrift für
Philosophie 1 (1992), 24–37.,
ül. Philosophische Hermeneutik
– hermeneutische Philosophie. Ein Problemaufriß. In Figal, Günter – Grondin, Jean – Schmidt, Dennis J. (szerk.): Hermeneutische Wege. Hans-Georg Gadamer zum Hundertsten.
Tübingen, 2000, 335–344.
8 [A magyar kiadásban „az ember tulajdonképpeni munkája”
szerepel. Arisztotelész: Nikomakhoszi
Etika. Ford. Szabó Miklós. Európa könyvkiadó, Budapest, 1997. –
a ford. megj.]
9 Eth. Nic. 1098a7. A Nikomakhoszi Etikát az I. Bywater-féle kiadás szerint
idézem, Oxford, 1894. [Az idézett magyar kiadásban: „a lélek értelemszerű
tevékenysége” – a ford. megj.]
10 Eth. Nic. 1095a5–6.
11
IM 88. (GW 1, 107.)
12 IM 91. (GW 1, 112.) 13 IM 198. (GW 1, 281.) 14 IM 214. (GW 1, 307.)
15 IM 264. (GW 1, 383.)
16 IM 264. (GW 1, 383.)
17 Vö.
Heidegger, Martin: Erläuterungen zu Hölderlins Dichtung.
GA 4, 38–40.
18 IM 269. (GW 1, 387.) 19
IM 264.
(GW 1, 384.) 20 IM 269. (GW 1, 387.) 21 IM 264. (GW 1, 384.)
22 IM 141–149. (GW 1, 188–201.) A gondolatot, hogy
a személyre irányuló érdeklődés
a megértésben csak kivétel lehet, nem pedig szabály, Gadamer éppúgy érvényre juttatja Jürgen Habermas ama kísérletével
szemben, hogy a pszichoanalitikus megértés felértékelése által kérdezzen rá
„a hermeneutika egyetemességigényére”. Vö. Replik zu Hermeneutik
und Ideologiekritik, GW 2, 251–275., különösen 272– 273.
23 IM 322. (GW 1,468.)
24 Mint olyan fejtegetést a kérdés szemantikájáról,
amely hermeneutikai és nyelvanalitikai megfontolásokat ötvöz, lásd Schwarz Wentzer, Thomas: Das Diskrimen der Frage. In Hermeneutische
Wege (1. végjegyzet), 219–240.
25 IM 254. (GW 1,368.)
26 IM 257. (GW 1,372.)
27 GA 12, 10.
28 IM 321. (GW 1, 467.); vö. Hegel, G. W. F.: A
logika tudománya. II. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 85.
29
[„Einfall”: jelenthet „betörés”-t, de „ötlet”-et is – a ford. megj.]
30 IM 256. (GW 1, 372.)
31 IM 259. (GW 1, 375.)
32 IM 259. (GW 1, 375.)
33 IM 327. (GW 1,476.)
34 IM 218–221. (GW 1, 312–316.)
35 IM 327. (GW 1, 476.)
36 Vö. Arisztotelész: Metafizika. Θ 6, 1048b 22–26. Az enérgeia
fogalmát mint érdembeni terminust csak egyszer alkalmazza Gadamer, viszont prominens helyen:
a játék meghatározásánál (IM 95.; GW 1, 118.), ami pedig „az ontológiai explikáció vezérfonalául”
szolgál, aminek a tárgyalása tehát megelőzi annak a struktúrának
az expozícióját, amelynek később, a nyelv ontológiájában kell kidolgozásra kerülnie.
37 IM 327. (GW 1,476.)
38 IM 219–220.; 279–280. (GW 1, 315–316.; 403.)
39 Magyarázatképpen:
az „interpretáció” itt az az általános fogalom, amely magában foglalja az értelmezést és az előadást is.
40 IM
99. (GW 1, 125.)
41 IM 208. (GW 1, 297.)
42 IM 259. (GW 1, 375.)
43 IM 259. (GW 1, 375.)
44 IM 274. (GW 1, 394.) 45 IM
276. (GW 1, 397.) 46 IM 279. (GW 1, 402.) 47 IM
275. (GW 1, 396.)
48 IM 294. (GW 1, 425.) 49
IM 293.
(GW 1, 424.) 50 IM 293. (GW 1, 424.)
51 A „belső” szó gondolatához
lásd mindeneklőtt Jean Grondin munkáit: Einführung in die philosophische
Hermeneutik. Darmstadt, 1991, mindenekelőtt 42–51.,
152–255. Gadamer und Augustin. Zum Ursprung des hermeneutischen Universalitätsanspruches. In Verstehen
und Geschehen. Jahresgabe der Martin Heidegger-Gesellschaft, 1990, 46–62. Végül: Introduction
à Hans-Georg Gadamer. Paris, 1999, 191– 201. Vö. Grondin önkritikus
megjegyzésével, mely szerint „túlértékelte a »belső« szó jelentőségét Gadamer (mindenesetre
nem maga a hermeneutika) számára.” Hermeneutische
Wege, 212.
52 IM 294. (GW 1, 425.)
53 IM 293. (GW 1, 424.)
54 IM 297. (GW 1, 430.)
55 IM 279. (GW 1, 402.)
56 IM 329. (GW 1, 478.) 57 IM 291. (GW
1, 420.) 58 IM 291. (GW 1, 421.) 59 IM 285. (GW 1, 412.)
60 Vö. Platón: Theaitétosz.
151e–152a.
61 IM 254. (GW 1, 368.)
62
IM 318. (GW 1, 462.) 63 IM 325. (GW 1, 473.)
64
IM 309–310. (GW 1, 449.) 65 IM 323. (GW 1, 469.) 66 IM 323. (GW 1,
470.) 67 IM 325. (GW 1, 473.) 68 IM 325. (GW 1, 473.) 69 IM 325. (GW 1, 473.)
70 IM 214. (GW 1,307.)
71 IM 215–216. (GW 1, 309.)
72 IM 327. (GW 1,476.)
73 IM 215–216. (GW 1,309.)
74 IM 328. (GW 1,477.)
75 Gadamer, Hans-Georg: Szöveg és interpretáció. Ford. Hévizi Ottó. In Bacsó
Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi, é. n., h. n.,
17–42., 20. (GW 2, 334.)
76 GW 10, 64.
77 Szöveg és interpretáció,
20–21. (GW 2, 334.)
78 Szöveg és interpretáció,
28. (GW 2, 345.)
79 Szöveg és interpretáció,
33. (GW 2, 352.)
80 GW 8, 410. 81 GW 8, 440.