A vita etikájáról*
UNGVÁRI-ZRÍNYI IMRE
„Ha a nyelv autentikus élete csak
a beszélgetésben található, akkor a platóni dialógus most is mint korábban újjáéled az
eleven vitában és megvalósítja valamennyi horizont termékeny összeolvadását, amelyben
kérdezve és keresve meg kell találnunk a magunk útját a mi saját világunkban.”
Hans-Georg Gadamer
A beszéd és a vetélkedés, a beszédaktusok és a társadalmi-hatalmi viszonyok
alakítása, a megértés és koordináció kérdései közötti összefügések arra engednek
következtetni, hogy a vita és az erkölcsi szabályozás problémái belülről
kapcsolódnak egymáshoz, illetve ahhoz, ahogyan önmagunk és bármely más cselekvő
erkölcsi teljesítményét megítéljük. Ugyancsak a dialógus és az etika közötti
benső kapcsolat volt az a probléma, amiért Hans-Georg Gadamer a szókratészi
dialektika platóni átvételének feltételeit tanulmányozni kezdte,1
és, utólagos felismerése szerint,2 ebből származott később
a filozófia hermeneutikai átalakításának egész projektuma. Az itt következő
elemzések célja, hogy a hermeneutika dialogikus értelmezésmódjának és az érvelő
beszédpartner létmódjának tanulságaira támaszkodva megállapítsa a vetélkedő-párbeszéd
különböző formáihoz értelemszerűen hozzátartozó megértő aktusok
elengedhetetlen erkölcsi vetületeit. A vizsgálódás mindvégig az alkalmazás
hermeneutikai problémájának a kérdésfelvetésén belül mozog, és ily módon feladatát
megkülönbözteti mind az egyetemes erkölcsi elvek diszkurzív megalapozásának
habermasi-apeli kísérletétől, mind pedig a metafizikai-teológiai alapú
dialógus-filozófiák kérdésfelvetéseitől. Megítélésünk szerint ezek célkitűzése
módszertanilag és tematikai szempontból jóval tágabb.
Álláspontunk szerint a vita etikájának problematikája nem vezethető
le egyetemes elvekből, mint amilyenek például a nyelvi megértés természetének,
az igazság feltárásának vagy a másik ember tiszteletének általános normái,
bár számos tekintetben épít ezek érvényességére. Éppen úgy, ahogy a vita nem
azonos a vita feltételeivel, a kiinduló helyzettel vagy az abból származó
eredményekkel, hanem megértéséhez bele kell bocsátkoznunk kibontakozásának
és menetének eleven folyamatába, a vita etikájára vonatkozó vizsgálódás is
az egyes viták jellegzetességeinek, illetve a vitatkozó felek egymással-létének
feltárása révén kell megértenie a maga tárgyát. Erre a célra leginkább a hermeneutika
és a hermeneutikai fenomenológia vizsgálati módszerei alkalmasak.
I. A párbeszéd egyetemessége
A beszéd mindig valamely (valóságos vagy imaginárius) címzett megszólítása
és valamely tárgy előtérbe állítása útján történik. Megszólalni, megtörni
a hallgatás folytonosságát mindig különösképpen kockázatos dolog.3
A nyelv, illetve a beszéd tárgya feladatokat ró a szavak értelemterébe lépőre,
feltételeket szab a megnyilatkozásnak, és mércéket állít a siker számára.
Gondolataink, a beszédtől eltérően, lehetnek bizonytalanok, sőt
olykor zavarosak is. A velük való foglalkozás, a „belső párbeszéd” elismerten magánügyünk, mely ugyanakkor tisztázó
és öntökéletesítő, jellegénél fogva dicséretre méltó. A beszéd ezzel
szemben egyfajta tisztánlátást, megállapodottságot, álláspontot feltételez.
Megszólalni olyan tárgyban, amely nem világos számunkra, vagy amely nem érdemli
meg, hogy szót emeljünk érte, mindig hitelrontó a megszólalóra nézve. Talán
ehhez kapcsolódik a hallgatásnak a bölcsesség látszatával való összekapcsolása
a köznapi beszédben. Aki megszólal, azaz megszólít valakit, így vagy úgy számot
ad gondolatairól, szándékairól (jelleméről) és kommunikatív kompetenciájáról.
Leleplezi magát, és jogot formál a megszólított megnyilatkozására, amely hasonló
eredménnyel járhat.
A párbeszéd szemtől szemben álló emberek diskurzusa, akik kölcsönösen
kérdéseket intéznek egymáshoz, kijelentéseket és ellenvetéseket, kérdéseket
és válaszokat váltanak egymással.4 A párbeszédet mindenekelőtt
tárgyának sajátosságai vezérlik, a beszélők egymáshoz való viszonya a
tárgy sajátosságaival kapcsolatos álláspontjukon keresztül közvetített. A
párbeszéd során tehát egymást váltják az előzetes megértés, a kifejezés
és önkifejezés, a válaszadás és indoklás, majd a megértés, kifejezés és érvelés
újabb mozzanatai. A párbeszéd ennélfogva nem puszta reflexió egy tárgyról,
hanem egyszersmind találkozás, szembesülés a másléttel, a másféle egzisztencia
és nézőpont valóságosságával, amely a tárgy egyéb létvonatkozásait állítja
előtérbe, és amelynek számára mi magunk, nézőpontunkkal együtt,
mások, a „másik" vagyunk. Az ismeretszerzés szempontjából olyan megismerésről
van szó, amely egyszersmind együttlét –
a másik és általa önmagam megtapasztalása. Ily módon a tárgyi ismeret alá
van rendelve a szemléletmódok és tapasztalatok sokféleségének, a valóságról
alkotott relatív eszmék pedig, kölcsönös kontrolijuk révén, alárendelődnek
a tárgy meghatározottságainak.
Filozófiai műfajként a párbeszéd (dialógus) a természetes gondolkodásra
és a nem-fogalmi (azaz nem-filozófiai) nyelvre hagyatkozik, miközben a hétköznapi
gondolkodás és a beszéd valóságos helyzeteit utánozza. A gondolat képviselője,
akárcsak a gondolat (beszéd) címzettje itt személyében is meghatározott. Nemcsak
egy elvont gondolatmenet formulákba foglalható logikája érvényesül, hanem
– a beszélgetőtárs nem anticipálható reakciójaként – az elfogadás, elutasítás és továbbkérdezés egyedi
eseménysora is.
A dialógus tehát jelenléthez kötődő gondolkodásmód. Feltételezi
a hallgatóság közvetlen visszajelzését, és a mondottak megértésének, illetve
a kommunikáció hatásának ellenőrizhetőségét. Ily módon mindvégig
reagáló, élő gondolkodás marad.5 A dialógus műfajának
filozófiai üzenete, hogy nem vonatkoztathatunk el a gondolat és a gondolkodás
gyakorlatának környezete, életvilágbeli háttere közötti természetes kapcsolattól.
Ez társadalmi-kulturális beágyazottságot, és egyszersmind időbeli körülhatároltságot
jelent.
A dialógus Gadamer értelmezése szerint minden kulturális jelenség autentikus
megértésmódja. A beszéd mint megszólítás, válasz és értelem (függetlenül attól,
hogy ez milyen alakzat révén realizálódik) a kulturális kapcsolatteremtés
eszköze két különálló szellemi létező között. A megértő dialógus
e különállók ontológiai azonosságának a különállás ellenvetéseit legyőző
fokozatos érvényre juttatása, azáltal, hogy alárendelődik a beszéd tárgyaként
adott „dolognak”, illetve az arról
való beszéd értelmét hordozó tradíciónak. Gadamer a platóni dialógust „a dolognak
magának” alárendelt autentikus megértésmód példaszerű esetének tekinti. E
példaszerűséget a platóni Szókratész-ábrázolás olyan zseniális felismerései
hordozzák, mint a kérdezés (a nyitottá tétel) előfeltételezettsége minden
megismerés számára, vagy a szavak által közvetített jelentésnek való önátadás
szókratészi gyakorlata.
A dialógus-forma lehetőségeinek hermeneutikai értelmezésében egyszersmind
aktualizálódik a gondolkodásmód és puszta beszédmód mint a dialektika és retorika
platóni szembeállítása. A dialektika mindenekelőtt igazságkeresés, a
tartalmas kérdezés és továbbkérdezés, illetve az egy szempont egységének alárendelt
közös gondolat kidolgozásának művészete. Ezzel szemben a retorika a minden
beszédhelyzetben való felülkerekedés művészete, amely a gyenge dolgot
is erőssé tudja tenni, és amelynek szónoki kérdéseihez olykor sem valódi
kérdező, sem valódi tárgy nem tartozik. Olyan kérdezés, amelynek célja
sokkal inkább a zavarbahozás vagy éppen a válasz és a kényszerítő együtthaladás
elhárítása, mintsem a helyes belátás kérdéshorizontjának betájolása. E kétfajta
gyakorlatot összevetve megállapítható, hogy míg az egyik a vélemények tárgyi
súlyára és a helyes vélemény kialakításának egyedin túlmutató feltételeire
összpontosító, bonyolult képesség: személyes kiválóság –
a másik megtanult fogások, technikák gyűjteménye, amelynek egyetlen célja,
hogy megtalálja azt a formulát, amely biztosítja az ellenérvek, illetve a
közönség érzelmei fölötti uralom megszerzését.
Platón retorika-kritikájához hasonló módon Arisztotelész kiemelte a gyakorlati
ítélőképesség (phronészisz) jelentőségét az elméleti gondolkodással
(theoría) és a létrehozó tudással (tekhné) szemben. A phronészisz
az általános erkölcsi követelményeknek előreláthatatlan körülményekre
a helyzet sajátosságainak megfelelő alkalmazásának a képessége, amely
minden módszertől vagy előzetesen megszabott céltól független, míg
a tekhnét az előzetesen adott tárgy és módszer vezeti. Mindkettő
elsajátítható, de az erkölcsi tudás egy életre szóló folyamatos szoktatásra
és végső soron a jellem kiválóságára támaszkodó pillanatnyi konkréció,
míg a tekhné egy módszeresen elsajátított technika alkalmazása. A valódi hermeneutikai
feladat ily módon a phronészisszel analóg: megérteni a szöveg (beszéd) értelmét,
mégpedig nemcsak a hagyomány általánossága szerint, hanem a különös szituációra
való vonatkoztatottságában.
II. A vita formájának eredete
A vita lényegét, alapját hordozó dialógus értelemstruktúrája a görög kultúrában
a mítoszról a logoszra való átmenet és a görög társadalom alapintézményeinek
kialakulása folyamatában jött létre. Eltérően a müthosz kifejezés későbbi
latin jelentésétől, amely fabula, azaz elbeszélés, mese értelemben volt
használatos, a müthosz a görögök számára a láthatatlan és érthetetlen dolgok
látható és megragadható formában való előadása volt. Jól észrevehető
ez Platónnál, aki a mítoszt olykor a magyarázattal analóg módon használta6
Ebben az értelemben a mítosz a látható történés síkját összekapcsolta
egy, a beszéd és láthatóság síkján túli magasabbrendű valósággal. Az
összetartozás, áthidalás hasonló formáját őrzi a szimbólum (szümbolon)
szó, szümballo („összeilleszt”) tövében, amely eredetileg a barátság ismertető
jeleként kettétört tárgy részeinek összeillesztésére vezethető vissza.
A mítosz kettős jelentéséhez hasonlóan a logosz is egyszerre jelentett
beszédet, a szóban kifejezettet (a legein tő értelmében) és egyetemes
értelmet, mértéket, magyarázó elvet. Hérakleitosz egyaránt használta a szót
egyetemes értelemben (az egyetemes tűz) és sajátos értelemben (a lélek
mint az egyetemes tűz része, illetve mint a szóban rejlő magyarázó
elv, amelyre bölcs dolog odafigyelni).7
Heidegger szerint Hérakleitosz 53. töredékében a polémosz harcot,
„... egy, már minden isteni és emberi előtt működésbe lépő
vitát...” jelent; olyan végső alap ez, amely eredendőbb
az egymásnak feszülőknél, s amelyből minden származik.8 Szembetűnő,
hogy Hérakleitosz gondolkodásában megőrződött az ellentétes elveknek
(logosz mint beszéd és egybegyűjtés, illetve polémosz, harc, vita) a
misztériumokra jellemző (az eleusziszi legomena, illetve az orphikus
hieroi logoi szellemében való) értelmezése. George Thomson szerint erre utal
a ránk maradt hérakleitoszi töredékek stílusa is. Az a mód, ahogyan a szembehelyezett
szavak és a mondatok feszültségét kiegészíti a kötőszó nélküli mellérendelt
mondatok (aszündetonok), az azonos szótagszámú kijelentések
(pariszoiszok) és a szójátékok (paronomasziák)9 hatása,
minden bizonnyal arra szolgált, hogy a kultikus beszédmódra való utalással
is megközelíthetőbbé váljon filozófiájának kimondatlan, „talányos”
értelme. A kimondatlanság és talányosság semmiképpen sem jelent fogyatékosságot
itt, hanem, miképpen maga is utalt rá, az értelmezésre, feltárásra váró beszédmódot
a delphoi-i istenség megnyilatkozási formájának tartotta.
A mitikus és értelemszerű, illetve az egyetemes és emberi értelemhez
kötött magyarázó elvek jelentését tolmácsoló beszéd mindig is bizonytalan,
ellentétekben mozgó. Jellegéből adódóan sohasem kinyilatkoztatás, hanem
mindig válasz. Hasonló értelemre utal a görög tragédiát előadó színész,
hypokritész megnevezésének máig vitatott, a hypokrinomai igére visszavezetett
értelmezése. Az, aki a hypokrinomai tevékenységét végzi, az „válaszoló”, álmok és ómenek „magyarázója”, azaz megválaszol egy álmot vagy óment illető kérdést. Az itt említett
jelentés, amint azt Platón Timaioszának prophetész-e is bizonyítja (72a, b),
létezett, és arra utal, hogy az ellentétekben beszélők, illetve a rejtélyes
megnyilvánulások és kinyilatkoztatások magyarázói (hypokritai) azonosak azokkal,
akiket az attikaiak általánosságban herméneusznak, a iónok pedig exégétésznek
(például az eleusziszi exégétészek a legomena, vagyis a misztériumokban kimondott
dolgok tudói) hívtak.10
A tragikus színjáték, illetve a vallásos ceremóniák dramatikus szerkezete
és értelmező, válaszoló beszédmódja számtalan szállal kötődött egymáshoz
és a görög társadalom újonnan kialakuló intézményeihez. Mindkettő jól
körvonalazott szerepeket betöltő cselekvőkre és közönségre oszlott,
és előadásukban a válaszoló, párbeszédszerű részek csoportosan előadott
részekkel váltakoztak. Az értelmezés vezérfonalát mindkettőben a mítosz,
a társadalom kollektív emlékezete, alapproblémáinak eleven példatára adta,
noha a tragédia idővel jelentősen átalakította, az emberi lét interpretációjának
aktuális problémáihoz közelítette a mítoszi tematikát. A párbeszédet és ellentétes
interpretációkat felvonultató, versengő, vitatkozó előadásmód szempontjából
a tragédia valamennyi szerkezeti eleme közül kiemelkedik az agón, amely két
vagy három szereplő közötti élénk vitát tartalmaz, nemegyszer a törvényszékihez
hasonló környezetben, bíró jelenlétében. Az 5. század után, az új diskurzusok
kialakulásával, mint amilyenek a filozófiai, az orvosi tekhné vagy a közelmúlt
történelmi diskurzusai, a mítosz fokozatosan eltávolodott a hétköznapok eseményeinek
értelmezésétől, és a régmúlt eseményeinek elbeszélésévé vált. Mindezek
ellenére a mítosz a példázatokban továbbra is megmaradt a filozófiai beszéd
logosza mellett, és vele együtt az értelmezést megszabó hagyomány kereteként.
A filozófiai beszédmód kialakulása során a konkrét és az elvont mozzanatok
korábban említett kettőssége, a mítosz és a logosz jelentéstartalmában
rendkívüli feladatokat állított az értelmező beszéd elé. A szóhasználat,
a megfogalmazás és stílus kiműveltsége lényeges szerepet játszott a filozófiáról
mint létmódról a filozófiára mint beszédmódra való átmenetben. Arisztotelésznek
a Poétikában megfogalmazott álláspontja jól érzékelteti a szóbeli
jelentés uralomra jutását a logosz korábbi egyetemes fogalmának értelmezésében.
Eszerint „Az érvelésmóddal [dianoia]11 kapcsolatosak mindazok a
dolgok, amiket a beszédnek [lógos] kell megteremtenie. Részei: a bizonyítás
és a cáfolat, továbbá a szenvedélyeknek (például részvét, félelem, harag stb.)
valamint a fontosság és jelentéktelenség benyomásának megteremtése.”12 Ez az értelmezés mélyreható világnézeti átalakulásról
tanúskodik. Itt már minden az érvelésen és az általa keltett benyomáson múlik,
amelynek szubjektív logoszával legfennebb egy másik érvelés hasonló logosza
állítható szembe, kettejük küzdelmének kereteként pedig a mítosz képi vagy
az objektív logosz fogalmi általánossága tételezhető. A logosz mint ősforrás,
alap és teremtőelv helyébe a beszéd mint az ember társadalmi státusát
kijelölő tényező lépett. A görög demokrácia különböző intézményeiben,
a népgyűlésen és a bíróságokon, az érvelő beszéd olyan rendkívüli
megbecsülésnek örvendett, hogy a szónoklás mesterei egy új, kulturális világalapítás
hordozóját ünnepelhették benne. Erre utalnak Iszokratész szavai, amelyek szerint:
„Az egymás meggyőzésének ereje által emelkedtünk az állati lét fölé,
alapítottunk városokat, hoztunk törvényeket és fedeztük fel a művészeteket.”
A vita kialakulása és intézményesülése tehát a mítosz és az orákulum értelmezésének,
valamint a színpadi versengésnek a formájából a szabad tanácskozás, a közérdek
védelme, a törvényes védekezés és támadás, valamint az állampolgári kiválóság
bizonyításának eszközévé vált, és a türanniszról a demokráciára való átmenettel
áll a legszorosabb összefüggésben. Az említett átalakulás során létrejöttek
az avatottak szűk körének reprezentációján túlmutató polisz-nyilvánosság
intézményei. A társadalmi együttélés kereteit szabályozó közösségi szellem
kialakítása és fenntartása megkövetelte az állampolgárok rendszeres nézetegyeztetését,
a társadalmi együttélés alapkérdéseinek megvitatását. Ebben a folyamatban
vált a vitatkozó párbeszéd a tárgyi és műfaji szempontokat szem előtt
tartó értelmezés, a nézetegyeztetés, a közös vizsgálódás és igazolás, illetve
a bizonyítás és cáfolat kidolgozott és szabályozott formájává.
A polisz közösségi életében bekövetkezett változások új támpontokat nyújtottak
a beszéd erejének megtapasztalásához. A szakrális, költői, történeti
és filozófiai diskurzus mellett az új viszonyok között egyre jobban teret
hódított a hivatásos beszédírók (logográfusok) által valódi műgonddal
kidolgozott és kizárólag a meggyőzés céljának alárendelt politikai, illetve
bírósági beszéd. A beszéd valóságfeltáró, megidéző funkciója itt teljesen
átalakult a politikai vagy bírósági csatározás eszközévé, amelynek során a
beszélő saját közösségi vagy egyéni céljai szerint teremtett a szavaival
ügyének kedvező látszatot és hangulatot. A polisz világában a szó a hatalom
összes többi eszközéhez képest rendkívüli túlsúlyra tett szert, s ez a jelentősége
idővel végletesen hozzákapcsolta a politikai és vagyoni versengés eszköztárához.
A szofisták ennek a helyzetnek tipikus termékei, akik számára egzisztenciájuk
alapélményévé vált a beszéd rendkívüli mozgékonyságának tapasztalata, bármely
tárggyal, sőt magával az igazsággal szembeni függetlensége, létrehozó
és megsemmisítő ereje. Erre az élményre utalva írja Mario Untersteiner,
hogy a szofisták átélték a gondolkodás ellentmondásos mozgékonyságának és
a gondolat érzékletes megformálására hivatott nyelv homályosságának tragikus
tapasztalatát. A nyelv úgy jelent meg számukra, mint mondás és ellentmondás,
tételezés és ellentételezés, logosz és ellenlogosz.13 Szókratész
és Platón fellépése a szofisták ellen éppen abból a felismerésből született,
hogy az említett verbális relativizmus tanítássá válása és széleskörű
elterjedése a szó virágzásához, ugyanakkor azonban a gondolkodás és az erkölcs
válságához vezet. Meggyőződésük szerint az említett jelenség ellen
éppen azért kell a filozófusnak fellépnie, mert egész tudása és kritikai érzéke
arra predesztinálja, hogy az igazság és az erkölcs kérdéseit a hagyomány szellemében
a mindenkori jelen számára elevenen megőrizze. Ebben áll a szókratészi
dialektika Platón általi átvételének máig ható erkölcsi üzenete.
Az említett periódus áttekintésének tanulságai röviden összefoglalhatók
a következőkben: a szembenálló felekre szétváló, érvelve értelmező
gondolkodás a tárgy összetettségéből, belső ellentmondásosságából
és megragadásának nehézségeiből származik, ugyanis világosan belátható
és kötelező érvényű bizonyítékok mellett nem kerülhet sor vitára
és érvelésre. Az összetettség és bizonytalanság következtében a szóban forgó
tárgyról csak valószínűségi ítéletek alkothatók, amelyek esetében el
kell fogadni a szembenálló ítéletek egyforma, azaz az érvelő belátástól
függő jellegét. Ilyen helyzetben elvárható, hogy a felek készek legyenek
saját valószínűségi ítéleteik (melyek ily módon elvileg nem többek „előítéletek”-nél) tudatos felfüggesztésére és egy esetleges
jobb belátás szerinti korrigálására. A szembenálló ítéletek erőtlenségéből
és kezdeti, elvi egyenértékűségéből következik, hogy minden álláspontnak
önmaga megerősítése érdekében egyaránt támaszkodnia kell a tárgy köztudatban
élő fogalmára és a tárggyal kapcsolatos hagyomány valamennyi összetevőjére,
tanulságára. Ugyancsak a rendelkezésre álló információk szegényessége indokolja,
hogy bevonjanak az értelmezésbe bármiféle olyan adatot (a távolabbi vagy közvetett
bizonyítékokat is beleértve), amely valamiféle iránymutatást nyújthat az elérendő
ismeret bizonytalanságának a csökkentésére. Ez azonban itt még nem jelenti
az igazság korlátlan vitathatóságának végleges elfogadását és mindenfajta
igazságigény felfüggesztését.
A vita-gyakorlat kialakulásának történelmi tapasztalatai azonban azt is
megmutatják, hogy a vitaalkalmak megsokasodásával megnövekedett igények minden
igazság vitathatóságára és viszonylagosságára kellő körültekintéssel
magán a vita-gyakorlaton belül termékeny módon problematizálhatók. A viták
felfüggesztése és behatárolása esetén azonban a közösségi beszéd-cselekvés
(a társas kommunikáció) magára öltené a kultikus reprezentáció kirekesztő-kinyilatkoztató
rituális formáját. Éppen az alkalmazás céljával feltárandó dialogikus viszonyulás
meghatározó jelentőségének az elismerése teszi szükségessé az eredeti
értelemösszefüggés tisztázását, a vita-jelenségnek minden esetben az adott
életvilágon és kultúrvilágon belüli értelmezését. Ennélfogva a vázlatosan
és értelemszerűen érintett tények csupán mint egy tradíció távoli pontjai
bírnak jelentéssel a vita mai gyakorlata által felvetett kérdések megértése
számára.
III. Vitaalkalmak, vitahelyzetek
és vitatípusok
A vita minden esetben helyzethez, alkalomhoz kötött nyelvi vetélkedés,
amelynek beszédhorizontjában az élmény intenzitását kifejező egyszeriség
és ihletettség, valamint a személyes és kulturális tapasztalatot hordozó kidolgozottság
egyaránt szervezőelvként szerepel. E két szempont egyensúlya, aránya
a beszédhelyzet összetettségének, illetve a találkozásban való érintettség
egzisztenciális súlyának megfelelően változik. Ugyanakkor minden vita
beilleszkedik a társadalmi kommunikáció sajátos kulturális gyakorlatába, amelynek
jellegzetességei a képzés és az intézményszerkezet alapelvei által meghatározottak.
A vita egzisztenciális, szellemi lényege és intézményi feltételei között nemcsak
kölcsönös feltételezettség, hanem látens feszültség is van. A vitaesemény,
akárcsak különböző aspektusai: az együttlét, a beszéd és a játék (versengés)
valamennyi formájában nem egyéni elhatározások célszerű végrehajtása,
hanem alkalom, történés, amelynek során a beszéd eseményében feltárul a beszélők
világban-való-létének sajátossága, és a megértés számára hozzáférhetővé
válik. Éppen az eseményszerű és egzisztenciális vonatkozások megértésének
személyes, dialogikus jellege, valamint a diskurzustechnika és az intézményszerűség
célirányosságának feloldhatatlan különneműsége válik a fent említett
feszültség hordozójává.
Figyelembe véve a magánautonómiák rendszerének fokozatos kiépülését, valamint
a szabad elhatározás és jogosultság elvének érvényre juttatását a modern társadalmak
alapintézményeinek működésében (piac, parlamenti demokrácia, független
jogszolgáltatás, tanszabadság elvén felépülő oktatási rendszer stb.),
a modernitás társadalmát, és különösképpen a demokratikus jogállamot az általánosított
és intézményes vita társadalmának is nevezhetnénk. A szóbanforgó társadalomban,
„a vita mindenek forrása”, ugyanis a hatalom éppen az intézményesített viták
eredményességének biztosításából szerzi legitimitását. Az említett alapintézmények
működésének jellegzetes mechanizmusa hozza magával, hogy keretükben minden
egyéni szándéknak számolnia kell azzal, hogy e működés alapelveivel összhangban,
saját célját be kell építenie az övétől eltérő, vagy akár vele szembenálló
célok összefüggésrendszerébe. Ennyiben korunk embere számára a dialogikus
szemlélet mögöttes alapelv, rendszerkövetelmény. A dialógusnak és a vitatkozásnak
mai, alapvetően jog-alapú felfogása azonban sokkal inkább az egyéni autonómiát
szentesítő modern természetjogra és a felvilágosodás-korabeli tolerancia-elvre
vezethető vissza, mintsem a logosz átfogó egyetemességét és a hagyomány
tekintélyét a közösségi összetartozás és a szellemi vetélkedés horizontjaként
elfogadó antik elképzelésekre.
A résztvevők dialógusán alapuló mai viták az említett elvi és intézményes
síkon koordinált érdekkommunikációnak éltető elemét, értelemadó konkretizációját
képezik, amelyben a rendszer absztrakt lehetőségei találkoznak az életvilágbeli
törekvések tényleges intencióival. A vita-folyamatban a tárgy természetéhez
igazodó, egymás álláspontját (interpretációit) relatíve elismerő, kölcsönösen
szem előtt tartó, de egyszersmind el is utasító, korrigáló érvelések
fokozatosan közelítenek egymás érdekeinek elfogadásához. Az így adódó általános
képlet elfogadása már eleve látens hermeneutikai hajlandóságot feltételez.
A vitafolyamat kibontakozása ugyanis csakis akkor lehetséges, ha a résztvevők
a dologról alkotott előzetes véleményeiket a másik véleményének függvényében
és a tárgy természetét szem előtt tartva készek módosítani. Minden életképes
vita legalábbis hallgatólagosan feltételezi,
hogy a felek képesek a dologban egyetértésre jutni, és helyreállítani
a hiányzó vagy megzavart egyetértést.
Számos összetevőjével, járulékával
együtt, mint amilyenek az alakulásában kifejeződő gondolatmenet,
az érvek és következtetések
formai helyessége, a tárgyhoz alkalmazkodó stílus vagy az egyes tárgykörök intézményes, illetve társadalmi
szabályozottsága, a vita
mindenekelőtt beszélgetés-jellegű kölcsönviszony, azaz személyek, egzisztenciák, élettörténetek,
élménykomplexumok és szándékok
kereszteződése a nyelvi megértés élményhorizontjában. Mindezt semmiféle előzetesen megalkotott
szabályrendszer nem képes
kifejezni vagy feltartóztatni, és bármely követelmény tartós érvényesítése csakis a beszéd-együttlétben
érintettek körének és a
vitába való belépésük feltételeinek intézményes korlátozásával érhető el. Ez játszódik le minden technicizált-formalizált
vitatípus esetében, amelyeket
abbéli próbálkozásoknak kell tekintenünk, hogy a vitaesemény találkozásjellegét
eleve ellenőrizhető célokra korlátozzák. Az így meghatározott, intézményesített
korlátozás eszközei a vitapartnerek személyének, a beszédmegnyilatkozások
formájának, a vitavezetés módozatainak és személyi állományának, valamint a hallgatóságnak
a szelekciója. Természetesen bármely korlátozás csak a célszerűségi szempontjait
vállalókra nézve hatékony,
s így a vitára hagyatkozók nyitottságán és játékosi kockázatvállalásán múlik a kiszámíthatóság
és a termékeny spontaneitás
közötti határ átjárhatósága.
Az említett két övezet erőterében alakultak
ki azok a jellegzetes társas
alakzatok, amelyek a mai társadalmak formalizált vitahelyzeteit és részben vitakultúráját meghatározzák.
A továbbiakban a legelterjedtebb
gyakorlati vitatípusok közül az egyezkedő-tárgyalást, az elméleti-tudományos disputációt
és diszkussziót, a bírósági
tárgyalást és a „társasági beszélgetés”-t fogjuk megvizsgálni, mégpedig az előzetesen adott
alapintenciók intézményes
körülhatároltsága szempontjából. A bevezetőben megfogalmazott célkitűzéseinkkel összhangban
mellőznünk kell itt a hétköznapi gyakorlati viták két széleskörűen
elterjedt és kiemelten reflektált
típusát, az erkölcsi-gyakorlati és a közéleti-politikai vitát. E két utóbbi
vitatípus esetében a szubsztanciálisan kezelt „elvi álláspontok” kinyilvánítása olyan mértékben monopolizálja
a vita-kommunikáció életterét, hogy azon belül a vitaalkalom együttlét-jelenségei
csak igen bonyolult eszközökkel választhatók el.
1. Az egyezkedő tárgyalás a legelterjedtebb
hétköznapi gyakorlati vitatípus.
Beszédvilágának alapintenciója szerint célszerűségi szempontok által korlátozott dialógus-kapcsolat,
amelynek módszeresen kiépített
érvrendszerében minden hétköznapi érvelő szándék megtalálhatja a maga
képletét. Értelmezéshorizontja funkcionálisan behatárolt. A vita-kontaktus
szereplőinek egzisztenciális érintettsége epizódikus. Bölcsessége szigorúan
kontextuális, játszmákra,
stratégiákra orientált. Dialogicitására az én-ajánlat
és én-bevetés játékának tetszőleges változtatása jellemző. Teljesítménykritériumai:
bölcs megegyezés, hatékonyság, a partnerség javítása.14 Mindez
azt mutatja, hogy ez a vitatípus mégsem tekinthető tisztán monologikusan
érdekérvényesítőnek, ugyanis az elváráshorizontok összeegyeztetése azok
felmérésétől, a tényleges kétirányú, dialogikus kommunikáció megteremtésén
keresztül, bizonyos közös érdekek tételezéséig terjed. Ezen túlmenően
az egyezkedő tárgyalás optimális változata már nem az alkupozíciók védelmére,
hanem a megoldandó probléma jellegzetességeire, objektív kritériumokra építi
stratégiáját, és figyelembe veszi a felek érdekeit. Az említett vitatípus
optimalizációjának tanulsága egyértelműen arra mutat, hogy a teljesítménykritériumok
szűkítése és a monologikus gondolkodás rontja, míg a dialogikus szemlélet
és a kritériumok objektivitása javítja az érdekegyeztetés esélyeit. Eszerint
az érdekegyeztető vita annál eredményesebb, minél tágabb játékteret hagynak
a kölcsönösen előnyös megoldások és az objektív kritériumok számára.
2. Az elméleti-tudományos tárgyról szakértői körben folytatott disputáció,
illetve diszkusszió egyaránt filozófiai és tudományos eszmék megfogalmazására
és ütköztetésére szolgáló egyetemi vita-események. Az egyik a nyelvből
csak az elismerést szentesítő ceremóniák kellékeit és a szellemi győzelem
formuláinak gyűjteményét ápolta. A másik a világosabb közös álláspontra
törekvő dialógus-esemény, a bensőséges baráti tanácskozás vezérfonalát
tisztelte benne. Mindkettő előzménye a szókratészi beszélgetés:
az igazság meg-megújuló felelevenítése és emlékezetben tartása a tanítványok
közösségében. A dialógus itt a szellem tisztántartásának közösségi gyakorlata.
Célja: a gondolatok kicserélésén keresztül folyamatosan megtisztítani a bizonytalanságoktól
és tévedésektől a beszélgetés elején bizonyos mértékig még homályos tudásainkat;
igaz és közös tudás létrehozása.15 A középkori egyetem a lectio–disputatio–exercitio
hármasságában egy általánosan alkalmazható „hermeneutikai” jellegű
gyakorlatot szentesített. Ennek részfeladatai: a szó szerinti, értelem szerinti
és tétel szerinti szövegértelmezés; egy előzetesen felvetett kérdés mentén
lefolytatott vita és a rendszeresen visszatérő ismétlőgyakorlatok.
A középkorban formalitásokká és rituálévá silányult disputáció16 mélyszerkezetében
megőrzött és az elméleti-tudományos diszkusszióba átmentett szellemi
vetélkedés máig hatóan az egyetem szellemi életének eleven kötőanyaga
maradt.
Az igazság radikális kutatása a legmagasabb szellemi feszültséggel jár
ugyan, de a szellemi harcot „csak a polaritások révén megjelenő „közös
átfogó” tölti meg értelemmel. Ez
az értelem alapozza meg a heves küzdelem közepette is a kutatók szolidaritását
és teszi közös ügyükké az egyetemen folyó kommunikáci-
ót.17
3. A
bírósági tárgyalás az intézményesen szabályozott nyilvános viták egyik alapformája
az antik görög társadalomtól napjainkig. Minden eddig érintett vitatípushoz
képest a legteljesebben szabványosított, szakszerűsített és felügyelt
vitagyakorlat, amelynek szigorúan intézményes rendjében a beszédeseményekkel
kapcsolatos korlátozások valamennyi formája érvényesül. A jogosultság és jogtalanság
eseti megállapításának beszéd-ceremóniája a „törvény szavának”
van alárendelve,18 amely a megnyilatkozások értelmét „bizonyítékokba” és „jogalapokba” helyezi. E vita-esemény törvényes alapra helyezett és arra rendszeresen
visszaszorított együttléte kiemelt méltósággal ruházza fel magát azáltal,
hogy a keretében elhangzó beszédek az életvilág eseményeit maradéktalanul
alárendelik a jog logoszának. A megidézett törvényesség közegében elmondott
jogi beszéd úgy fogja körül az emberi egzisztenciákat és javaikat, hogy azok
csak egy ügy szereplőiként, jogalanyokként és jogtárgyakként jöhetnek
számításba. A szigorú szabályok szerinti versengés játéka a vád, a védelem
és a jogalkotó intenciói közötti egyensúlyteremtésben éri el a maga értelmét,
ez azonban sokkal inkább a bíró interpretációs készségének köszönhető,
mintsem a polarizált érdekek dialógusából kialakuló egyöntetűségnek.
Mindazonáltal a jogi vitában formálódó dialógus emberek és nem pusztán jogelvek
dialógusa. A megidézett jogi norma ugyan nem vitatható, de a beszédekben feltárt
emberi szándékokra, cselekményekre és következményekre való alkalmazhatósága
igen.
4. A „társasági beszélgetés”19
meghatározatlan, szabad és külsődleges célhoz nem kötött beszéd-alkalom.
A felek szabad versengése itt alig irányított dialógus formáját követi. Míg
egyéb vitatípusok esetében a beszéd-esemény tárgya és alapintenciója (az érdek,
a tudás, a jogállapot) döntő jelentőségű szabályozó tényezőnek
bizonyult, a szabad baráti beszélgetés számára éppen a beszédhelyzet teljes
nyitottsága jelenti a legfőbb kihívást. A résztvevők itt úgy viszonyulnak
egymáshoz, mint „egy tisztán intellektuális világ egyenrangú tagjai”, amelyet
ki-ki „erői szabad játékára hagyatkozva” harmonikusan továbbfejleszthet.20
Ily módon e szabad beszéd-esemény résztvevői választás elé kerülnek:
vagy elfogadják, hogy viszonyaikat az individuális beszédtevékenység „sok
apró körülménytől függő” érzelmi alapjai szabályozzák, vagy megpróbálják
kialakítani, a szabad beszélgetés belső morális tendenciáját követve,
a szabad társaság analitikus fogalmát és az ilyen társaság karakterének megfelelő
szabályokat. Egy ilyen társaság fogalma és szabályai mindenekelőtt azért
fontosak számunkra, mert a beszédtevékenység analíziséből származnak,
és alaptendenciájuk az önkorlátozó és önérvényesítő attitűd egyensúlyának
kialakítása. Eszerint a szabad beszélgetés egy feltételezett társaságának
olyan ideális szabályai lehetnének, mint például a beszédpartnerség minden
résztvevőre kiterjedő kölcsönössége, kinek-kinek saját közlendőjével
való részvétele az eszmejátékban, az egyéni beszédtevékenységnek a társaság
egésze érdekében való visszafogása, illetve a saját individualitás és karakter
mellett a társaság karakterének az elfogadása.
A különféle vitatípusok jellegzetességeinek áttekintése azt mutatja, hogy
a vita nemcsak valamennyi társas interakció kísérőjelensége, hanem az
emberek közötti kommunikáció és megértés alapvető formája, amely szüntelenül
tematizálja az embereknek egymáshoz, önmagukhoz és társadalmi létfeltételeik
állandósult formáihoz fűződő viszonyát. Az említett vitatípusok
úgy is leírhatók, mint az együttélés jellegzetes kultúrszféráinak belső
logikáját meghatározó alapintenciók individuális érdekekre vonatkoztatott
értelmezései. Eszerint a vita bármely formája saját diskurzusszabályaiban
és gyakorlatának hagyományában megjelenített alapintencióval rendelkezik.
A vitapartnerek egy saját szabályokkal rendelkező beszédmód és reprezentáció
keretében jelenítik meg az egymásra és a szóban forgó játéktér belső
javaira vonatkoztatott érdekeiket. A szóbeli performatív viszonyulás sikere
azonban csak akkor biztosított, ha a felek kommunikációja túllép a diskurzusszabályokon,
és végső soron a szubjektív intenciók megnyilvánulásának interpretációjából
kikövetkeztethető elemi igényekkel alakítja ki dialógusát. A tényleges
dialógus ily módon lényegileg túlmutat mind az egyéni célkitűzéseken,
mind pedig az intézményes és formális előírásokon. Ebben áll a vita-események
alapvető hermeneutikai jellemzője.
IV. Erkölcsi viszonyok a vita gyakorlatában
Az, amit mi e tanulmányban a vita etikájának nevezünk, nem azonos az erkölcsi
viszonyoknak vitán belüli tematizálásával vagy előzetesen megállapított
erkölcsi elveknek a vita menetére való alkalmazásával, hanem olyan erkölcsi
viszonyokat érint, amelyek feltételei magában a vitafolyamatban alakulnak
ki. A vita, mint ellentmondások általi közvetítés és artikuláció, lényegében
az elkülönült és egymással szemben kijátszott oldalak összetartozásában van.
A vita-esemény eredményessége, illetve a vitafolyamat sikere is végső
soron azon múlik, hogy a beszélők, akik a vitatott problémákat önmaguk
kiemelt létvonatkozásaiként jelenítik meg, képesek-e megteremteni, megőrizni
és érvényre juttatni a tárgy elkülönült oldalainak, illetőleg saját egzisztenciális
elkötelezettségeiknek ezt az alapvető egységét. Eszerint a vita elmélete
és etikája számára is Gadamer alapvető hermeneutikai dilemmája marad
meghatározó: az értelem közössége, mely a beszélgetésben alakul ki, és mások
másságának áthatolhatatlansága között miként jön létre közvetítés?21
Esetünkben azt kérdezhetnénk: van-e, honnan ered, és miben áll az olyan transzcendens
tényező, amely képes hidat verni a különböző létaspektusok öntörvényűsége,
illetőleg a vitában résztvevők „sodró idegensége” fölött? Avagy
adódnak-e és miből a vita gyakorlatát meghatározó közös egzisztenciális
tapasztalatok?
E kérdések megválaszolása megköveteli a vitafolyamat összetevőinek
részletes elemzését. Tekintve, hogy a vita meghatározott tárgyról folytatott
dialógus, a szerkezetében aktivizálódó interperszonális vonatkozások valamennyi
vitatípus dialogikus alapjaiban találhatók. A dialogicitásnak a viták szerkezetében
érvényre jutó legfontosabb oldalai a vitapartnerek egymással-léte, a beszéd
mint a felek közötti megértés közvetítő médiuma, a performatív nyelvi
tevékenység játék-jellege és a vita-esemény tárgyi körülhatároltsága. Mindenik
említett aspektus a vitán belüli transzcendencia-mozzanatok egy-egy hordozója,
amelyek külön-külön és együttes érvényesülésükben egyaránt meghaladják a szubjektív
intenciók önkényét. Amint azt a következőkben majd igyekszünk kimutatni,
rendszerszerűen működő és öntörvényű jelenségszférákról
van itt szó, amelyek a felek létmódjának nem eszközszerű lehetőségei,
hanem sokkal inkább saját játékszabályaikat „írják elő” minden szándékérvényesítés
számára, amely közegüket kénytelen igénybe venni.
A vita-alkalmat mindenekelőtt egy kommunikációképes és érdekelt másik
teszi lehetővé. A partner jelenléte ebből a szempontból „tárgy”-,
„helyzet”-, „szerep”- és „értelem”-teremtő jelentőségű. Gadamer
felfogásában a másik jelenlétének meghatározó volta nem a vita eredménye,
hanem eleve adott létvonatkozás. Eszerint: „Még mielőtt ellenkezne a
másik, akivel szemben állunk, már puszta jelenléte segít, hogy saját elfogultságunk,
korlátozottságunk feltáruljon és feloldódjon. Ami itt számunkra dialogikus
tapasztalattá válik, nem korlátozódik az érvek és ellenérvek szférájára, amelyek
cseréjében és egyezségében látszólag kimerül minden vita értelme. Sokkal inkább:
miként az említett tapasztalatok mutatják, még valami egyéb is van itt, a
más-lét lehetősége úgyszólván, amely túl van minden közösségre kifutó
egyezésen.”22 A másik jelenlétére való ráutaltság további fontos
támpontja, hogy a partner és érdeklődő érdekeltsége, amellyel meghaladja
a „mindennapi és átlagos egymássallét deficiencia- és közömbösség-móduszait”,23
a megértő egymássallét feltétele. Következésképpen az a tény, hogy a
szembenálló felek közösen ugyanabba a dologba vágnak bele, a párbeszéd révén
olyan megismerést tesz lehetővé, amelyben megértő és megértett folyamatosan
helyet cserél. Ennélfogva a feleknek alkalmuk nyílik önmagukat a másik szemléletmódján,
érveiket az azokra kapott válaszokon keresztül megismerni. A „másik szemével”
szerzett ismeret és a partner reakcióira való odafigyelés közvetve megerősíti
egymás kölcsönös elismerését és mindkét fél társas elkötelezettségét. A partnerek
egymás számára való jelentősége a vita egész eredendő tapasztalatában
érvényre jut, amelynek során a felek önmaguk és egymás megnyilvánulásait,
önintencióit, társintencióit és tárgyintencióit megtapasztalják, és a vitahelyzetben
kifejeződő alapintencióra vonatkoztatják.
A partner jelentőségét a hermeneutikai megértés számára Gadamer már
a szöveghez mint értelemtartalomhoz és a hagyományhoz való viszonyulás esetében
is hangsúlyozta. A vita hermeneutikai értelmezése esetében azonban a szöveg
(a partner mondanivalója) mellett számolni kell a másik tényleges jelenlétével
és metakommunikációjával, magatartásával is. Itt közvetlenül tapasztalható,
ami ott előfeltételezett, ti. hogy minden igénynek megfelel egy ellenigény,
és a folyamatos erőfeszítés szükségessége tanúskodik arról, hogy a kölcsönös
elismerést állandóan újra el kell érni. Minden ilyen jellegű szembesülés
nyomán nyilvánvalóvá válik, hogy az Én és a Te személy-jellegüknél fogva összetartoznak,
és minden egymásra irányuló tapasztalatuk morális jelenség. Ez nemcsak azt
jelenti, hogy egyikük sem kezelheti a másikat, akár a megismerés szintjén
sem, tárgyként (azaz reflektálatlan közvetlenségében), hanem azt is jelenti,
hogy egymást megértésük során mindvégig személynek tekintsék, s adjanak helyet
a másik önértelmezésének.
Az egymássallét élményéből kiinduló viszonyulás tehát a másikat a
más-lét lehetősége, a szembesülés és személymivolt összefüggésében szemléli,
közös egymássallétüket pedig olyan létlehetőségként, amely túlmutat bármelyikük
individuális öntapasztalásán. Még akkor is, ha kezdetben egymásra vonatkozásuk
közvetlen célszerűségét az egyéni indítékokból kiinduló versengés határozta
meg, az egymássallét tapasztalata és a versengés egzisztenciális élménye önbecsülésük
szempontjából is kiemelt jelentőségűvé, morális indítékok hordozójává
teheti ezt a viszonyt. Arisztotelész Retorikájának affektus-elmélete
a szégyen és az irigység érzésének vonatkoztatási körébe sorolja azokat, akikkel
versengünk, s akikkel szemben nem szeretnénk hitványabbaknak mutatkozni.
A vitában az egymássallét lehetőségeit és a versengés alapvető
módját a beszéd hordozza. A beszéd az ember alapvető létvonatkozása,
Heidegger szerint a nyelv egzisztenciái-ontológiai fundamentuma. A beszédnek
az ember mindennapi életében és az egymássallét különféle cselekvéslehetőségeinek
megvalósításában betöltött sokrétű szerepét Heidegger koncepciózusan
és egyszersmind szellemesen fogalmazza meg: „A beszélés a világban-benne-lét
érthetőségének »jelentéses« tagolása. Az együttlét hozzátartozik a világban-benne-léthez,
amely valamiképpen mindig gondoskodó egymássallét. Az egymássallét beszéd:
megígérünk és lemondunk, felszólítunk, óvunk; megbeszélünk, értekezünk, közbevetünk,
továbbá »kijelentést teszünk« és beszélünk a »beszédet tartás« módján.” A
beszédlehetőségek az ember számára szinte végtelenek, s ezeket ki-ki
igyekszik is igényei szerint kihasználni. Azonban, mint már láttuk, a vita,
sőt az egyes vitatípusok hasonló módon sajátos követelményeket állítanak
a beszélők elé. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a beszéd-megnyilatkozások
köre egyéni és közösségi szinten egyaránt szigorúan racionálisan és előre
tervezett módon irányított lenne. A nyelv dialogikus jellege tagadja az ilyen
látszatot, ugyanis lényegesen meghaladja a beszélő értelemintencióját.
A vita eseményszerűsége, termékeny ereje szempontjából éppen ez a lényeg.
Gadamer szerint a beszéd eredménye az intencionált értelem rögzítésén
túl csak a „kísérletezés” és „kísértés” terminusaiban írható le. A vitában
éppen a beszédkommunikációnak ez az előreláthatatlansága válik uralkodóvá.
Tendenciája arra irányul, hogy a beszélő „ráálljon valamire”, illetve
hogy „leálljon valakivel”. Következésképpen ahelyett, hogy előítéleteit
kiterjeszthetné és biztonságosan érvényesíthetné, sokkal inkább kockáztatni
kénytelen azokat. Ki kell tennie magát a megmérettetésnek, előítéleteit
pedig éppen úgy ki kell szolgáltatnia saját maga kételyének, mint mások ellenkezésének.24
Hasonlóképpen be kell látni, hogy egy valódi beszélgetés irányítása csak igen
kis mértékben függ a beszédpartnerek akaratától, és csak igen kis mértékben
lehet azt előre eltervezni. Ezt afelek akaratától független kényszerűséget
fejezik ki az olyan kifejezések, mint „beszélgetésbe kerül” illetve „beszélgetésbe
bonyolódik”. „Ahogy szó szót követ – írja Gadamer –, ahogy a beszélgetés fordulatokat
vesz, annak lehet irányításjellege, de a beszélgetőpartnerek nem annyira
irányítók, hanem sokkal inkább irányítottak. Senki sem tudja előre, hogy
a beszélgetésből »mi jön ki«. A megértés vagy annak kudarca olyan, mint
valami történés, amely végbemegy velünk.”25
A beszélgetés avagy a vita kimenetele mindazonáltal nincs eleve kudarcra
ítélve. A megértés ugyanis azt feltételezi, hogy a partnerek készek a megértésre,
s igyekeznek elismerni az idegenszerűt és ellenkezőt. Amennyiben
sikerül a megértést közös céllá tenni, s a partnerek, amellett, hogy kitartanak
saját indokaik mellett, az ellenérveket is mérlegelik, akkor a szempontok
észrevétlen és akaratlan kicserélése során végül eljuthatnak a közös nyelvig
és a közös véleményig. A közös nyelv kidolgozása viszont csakis a megértés
és megértetés folyamatában történhet, és nem lehet valamiféle „megértést szolgáló
eszköz” elkészítésére irányuló próbálkozás.26
Amint az a beszéd dialogikus jellegének öntörvényűségéből is
kiderült, mindaddig, amíg eldől a vita kimenetele, a partnerek egy saját
intencióikon túlmutató, bizonytalan távlatú ide-oda mozgás résztvevői,
amely azonban leginkább mégis az ő ajánlataik és reakcióik váltakozó
ritmusával van kapcsolatban. Ezt a jelenséget Gadamer nyomán játéknak nevezzük.
A játék itt nem azt jelenti, hogy a vita-gyakorlatnak nem lenne semmiféle
rajta kívüli célja, vagy olyan végső értelme, amelynek elérésével befejeződhetne,
hanem sokkal inkább azt, hogy ezek a vita folyamán olykor kétségessé válnak.
A játékszerűség elemei kezdettől fogva benne vannak a vita jellegében,
önértelmezésében. Annak a vitának, amely valódi dialógus, amely tehát több
arra irányuló próbálkozásnál, hogy valamely nézetet bármely ellenvetéssel
szemben (bármi áron) elfogadtasson, szükségképpen abból kell kiindulnia, hogy
tárgya kérdéses, azaz nyitott a megvitatás számára. A partnerek tárgy-, illetve
valóságképzeteinek viszonylagos lezáratlansága, valamint a vita-esemény kiemelése
az azonnali szükségletek nyomása alól elősegíti azt, hogy a vita beszédhelyzeteiben
is, akárcsak a játékos viselkedés során, az emberek „tevékenykedő és
gondoskodó létezését” meghatározó célvonatkozások (amennyiben nem épp ezek
képezik a vita tárgyát) ingadozóvá, „lebegővé” váljanak.
Amennyiben a vita sikeresen mozgásba jön, a játék-mozzanatok is érvényre
jutnak, s a feleket már mint játékosokat a játék szelleme is behálózza, hatalmába
keríti, játszatja. Ez nem feltétlenül tudattalan folyamat, sőt a vita
játékszerűsége némi rejtett elégtételt is nyújthat, azonban a játékot
magát a játszók már nem tarthatják ellenőrzésük alatt, ugyanis a játék
létmódja független a játszók tudatától, elsőbbségre tesz szert velük
szemben, és nem tárgyiasítható. A játék dominanciájának két legfontosabb eleme,
hogy a játék feladatot jelent annak a személynek, aki játssza, illetve hogy
a játék a játékteret belülről, a játékmozgást meghatározó rend szemszögéből
jelöli ki.27 A játék itt említett aspektusai azt mutatják, hogy
bár a játék-elem morális jelentősége a vitában csupán járulékos lehet,
az erkölcsös vita-magatartás kialakítására gyakorolt hatása mégis igen fontos.
Szerepe abban áll, hogy átvezeti a feleket az együttműködés nehéz fázisain,
ébren tartja bennük az együttműködés értékének a tudatát, és a győzelem
távlatát megvillantva segít felfedezni és elfogadni a szabályokat ott, ahol
bizonyos szabályok kölcsönös elismerése egyáltalán nem következik a felek
álláspontjából.
A vita sikere és az adekvát vita-magatartás szempontjából semmiképpen
sem hagyható figyelmen kívül a vita tárgya. A beszélés mindig valamiről
való beszéd. A vita objektíve meghatározott alapintenciója: egyetértésre jutni
egy tárgyban. Következésképpen a vita meghatározó feltételei között alapvető
szerepet játszik a tárgy követelménye. Arisztotelész maga is azt állította,
hogy a jó szónok érveit „nem akárhonnan veszi, hanem az adott tárgy természetéből”.28
A partnereknek, bármilyen álláspontot képviseljenek is, el kell ismerniük,
hogy beszédük ugyanarra a tárgyra vonatkozik. Megérteni azt, amit valaki mond,
írja Gadamer, mindig a dologban való egyetértést jelenti. Ez nyilvánvalóan
abból is adódik, hogy a beszélgetés résztvevőit életvilágbeli kapcsolataikon
kívül és valamennyi említett vitán belüli aspektust megelőzően is
a vitatott dolog „közös” jellege kapcsolja össze. A vita tárgya és annak legitim
értelmezése így a vitán belüli normatív hatalommá lép elő, ami lényegesen
korlátozza a beszédek performatív tárgykonstitúcióval kapcsolatos szabadságát.
Mindaz, ami a vita szempontjából tárgyként jön számításba, a partnerek
„saját horizontján” keresztül kerül a „vita horizontjába”, amely a vita gyakorlata
során fokozatosan alakul ki, és a partikuláris horizontokkal szemben önállósodó
„közös horizont”-ként nyer legitimitást. Eszerint, míg a megértés kezdetben
csak azt a feladatot rója a felekre, hogy saját előítéleteiken fölülemelkedve
próbálják meg érvényre juttatni a tárgyi jogosságát annak, amit a másik mond,
idővel a partner nézőpontja, illetve a hagyományra vonatkoztatott
saját belátásaik alapján a felek kialakítják a tárgy kölcsönösen elfogadott,
„közös” szemléletét. Ez a tárgy a vita további menete szempontjából már nemcsak
logikaiismeretelméleti értelemben, hanem morálisan is kötelezi a beszélőket
mindaddig, amíg az érvek és ellenérvek szembenállásából születő újabb belátások a kölcsönös egyetértés feltételei mellett (azaz a vita szabályai szempontjából „legitim
módon”) át nem alakítják.
A vita során a gondolkodás, a beszéd és
cselekvés összefüggése egy
mindhármat magába olvasztó interpretációs aktusra (hermeneutikai tapasztalatra) vonatkoztatható. Amint
az az eddigiekből körvonalazódik,
a vita valamennyi intézményes és spontán gyakorlatában komplex, az emberi
képességek teljes körét mozgósító interpretációs tevékenység, amelynek összjátékában
a partner-, a beszéd-,
a helyzet-, a tárgy- és az öninterpretáció mozzanatai váltogatják egymást. Joggal állítható,
hogy a vita mint a hermeneutikai
dialógus-elv performatív alkalmazása nem csupán megértő intellektuális teljesítmény, hanem
egyszersmind a partnerek
komplex affektív-spirituális ön-megjelenítése, valódi életművészet és
jellemgyakorlat. E bonyolult jelenség etikai aspektusai látnivalóan nem függetleníthetők a
dialogicitás általános hermeneutikai elemzésétől.
A tárgy vizsgálatában a hermeneutikai módszer
előtt álló valódi nagy lehetőség abban rejlik, hogy a vita dialogikus és egzisztenciális aspektusainak
megvilágításával segíthet kiragadni
e kérdéskört a normativizmus racionalizmusának az uralma alól.
* Jelen írás a Pro Iuvenibus
Iuratis és a Pro Philosophia Alapítvány által 2000 nyarán közösen szervezett
Csíkszépvízi II. Jogász Nyári Egyetemen tartott előadás lényegesen átdolgozott
és megszerkesztett változata. A téma további kutatását a Sapientia Alapítvány
ösztöndíja tette lehetővé.
1 Gadamer, Hans-Georg: Platos
dialektische Ethik: Phänomenologische Interpretationen zum Philebos
(1931). Gesammelte Werke, Band 5, Tübingen, J. C. B. Mohr, 1985.
2 Gadamer, Hans-Georg: Gadamer on Gadamer. In Silverman,
Hugh J. (ed.): Gadamer and Hermeneutics. Science. Culture. Literature.
New York and London, Routledge, 1991.
3 Roland Barthes ihletett szavai, miszerint
„... belekezdeni a beszédbe, összetalálkozni
a nyelvvel annyi, mint kockáztatni, hogy felébresztjük az ismeretlent, a botrányosat, a szörnyeteget. Valamennyiünkben
bennünk lakozik a csend (vagy a
másik nyelv) „széttörésének” rémisztő ünnepélyessége...”, kiválóan kifejezik e kockázatosság
átélését. Barthes, Roland: A régi retorika. Emlékeztető. In Thomka Beáta
(szerk.): Az irodalom
elméletei III. Pécs,
Jelenkor, 1997, 151.
4 Lévinas, Emmanuel: Le Dialogue. In Lévinas, Emmanuel:
De Dieu qui vient á l’idée. Paris, Librairie Philosophique
J. Vrin.
5 Liiceanu, Gabriel: Despre genurile şi limbajul filosofiei. Secolul
20, 1988/1–2–3, 294.
6 Lásd Platón Prótagoraszában
Prótagorasz Szókratésznek az erény taníthatóságára vonatkozó kérdésére
adott ugyancsak kérdő jellegű válaszát: „... mondjak el egy mítoszt bizonyítékul, vagy inkább a fogalmi bizonyítás útját járjam végig?” Platón: Prótagorasz,
320 c.
7 Dumitriu, Anton: Alétheia.
Încercare asupra ideii de
adevăr în Grecia antică. Bucureşti, Ed. Eminescu, 1984, 99–107.
8 Heidegger Bevezetés a metafizikába című
művében az említett töredék értelmezésében.
9 Thomson, George: Az első filozófusok. Tanulmány
az ókori társadalomról Budapest, Kossuth, 1975, 135.
10 Thomson, George: Aischylos
és Athén. A dráma társadalmi eredetének vizsgálata. Budapest, Gondolat,
1958, 177–178.
11 A dianoianak gondolkodás
helyett érvelésmódként való értelmezése is az említett mutáció részét képezi.
Bolonyai Gábor értelmezése pontosan körülhatárolja a gondolkodás és az érvelés
viszonyának jelentéstartományát.
Eszerint: „A dianoia eredetileg »gondolat«-ot jelent; valamit, ami az ember fejében van; aztán azt a lélekrészt,
amelyikkel az ember gondolkodik, adott helyzeteket elemezni képes; a Poétikában
viszont elsősorban annak módját, ahogy egy szereplő (és végső
soron a költő) gondolatait
rendezett formában előadja és ezáltal másokat befolyásolni kíván. Ezek a gondolatok nem bármiféle lelki folyamatok,
amelyekbe elszórt megjegyzések
révén és árulkodó reakcióknak köszönhetően tekinthet bele a néző, hanem racionális helyzetelemzések,
számvetések és érvek, amelyekkel
valaki mások számára a döntéseit összefogottan megindokolja.” Arisztotelész: Poétika
és más költészettani írások Ford. Ritoók Zsigmond, szerkesztés és jegyzetek:
Bolonyai Gábor. Budapest, Pannon Klett, 1997, 75.
12 Arisztotelész: Poétika és más
költészettani írások. Ford. Ritoók Zsigmond. Budapest, Pannon Klett, 1997,
77.
13 Idézi
Muscă, Vasile: Introducere în filosofia lui Platon. ClujNapoca, Ed. Dacia, 1994, 195.
14 Fisher, Roger – Ury, William – Patton, Bruce:
Succesui în negocieri [Egyezkedések sikere]. Cluj, Dacia, 1995.
15 Kiss Lajos András: Variációk a dialógusra. Gond,
1993/4., 68.
16 Barthes, Roland: A régi retorika. Emlékeztető.
In: Thomka Beáta (szerk.): Az
irodalom elméletei III. Pécs, Jelenkor, 1997, 103–104.
17 Jaspers, Karl: Az egyetem
eszméje. Ford. Gáspár Csaba László. In Csejtei–Dékány–Simon (szerk.): Ész. Élet.
Egzisztencia I. Egyetem, nevelés, értelmiségi lét. Szeged, Társadalomtudományi
Kör, 1990, 230–231.
18 Vö. Hegel megállapításával, amely szerint „a jog bizonyításának különböző
lépései maguk is jogok, s ennélfogva menetük törvényileg meghatározott, s ez az eljárás magánvalósága
szerint már mint eszköz külsődlegesként, »hosszadalmas formalizmus«-ként lép szembe a maga céljával.” G. W. F. Hegel: A jogfilozófia alapvonalai
avagy a természetjog és államtudomány vázlata. Ford.
Szemere Samu. Budapest, Akadémiai, 1971, 240.
19 A szabad beszélgetés elmélete, avagy a szabad beszélgetés mint
„műalkotás” gondolata
F. D. E. Schleiermacher Esszé a társasági viselkedésről című művéből
származik. Versuch einer Theorie des geselligen Betragens. Friedrich Daniel
Ernst Schleiermacher: Philosophische Schriften. Berlin, Union Verlag, 1984, idézi
Kiss Lajos András: Variációk
a dialógusra. Gond 1993/4.
20 I. m. 71.
21 Gadamer, Hans-Georg: Szöveg és interpretáció, In Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Budapest,
Cserépfalvi, é. n., 22.
22 Gadamer: i. m. 21.
23 Heidegger, Martin: Lét
és idő. Budapest, Gondolat, 1989, 252.
24 Gadamer: i. m. 21.
25 Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Egy filozófiai hetmeneutika vázlata. Budapest, Gondolat, 1984,
269.
26 I. m. 272.
27 Gadamer: i. m. 88–93.
28 Arisztotelész: Retorika.
Budapest, 1982, 1396b, 147.