A logika többértelmű szó. Amikor valakit logikusnak nevezünk, akkor
általában az ésszerűség tulajdonságával hozzuk kapcsolatba. Tehát ha
valamit vagy valakit logikusnak nevezünk, akkor ésszerűnek tekintjük.
Nem itt a helye annak, hogy továbbmenően az ésszerűség fogalmának
jelentéseit feltárjuk. Elégedjünk meg csak ennyivel.
A logika tanulmányozásának elenyésző elterjedtsége azt hozza magával,
hogy kevesen tudják, a logika szó jelöletében valójában egy több évezredes
tudomány van jelen. E tudomány meghatározása valójában egyszerű feladat,
a kérdések a meghatározás értelmezésével kapcsolatosak. íme a meghatározás:
A logika a helyes következtetés tudománya.
Az az egynéhány szó, amely ebben a meghatározásban szerepel, magyarázatra
szorul. Egyrészt a meghatározás kijelenti a logikáról azt, hogy tudomány.Tehát mindazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek a tudományokra
vonatkoznak. Másrészt kiderül az is, hogy a logika tárgya a következtetés,azaz a logika a következtetés tanulmányozásával foglalkozik. Viszont attól
a pillanattól kezdve, hogy a következtetés azt a módot jelenti, amelyen keresztül
kiinduló igazságokból más, új igazságokat nyerünk, akkor e tárgyat különböző
tudományok vallhatják magukénak. Így a következtetés tanulmányozhatóvá válik
a pszichológia, a retorika, a szemiotika, a tudásszociológia stb. szempontjából. E felállásban meg
kell keresnünk a logikai közelítésmód sajátosságát. Ez benne van már a definícióban,
mivel a logikát kitüntetetten a helyes következtetés érdekli. Ez azt
jelenti, hogy a logikának megvannak azon eszközei, amelyek segítségével működtetni
tud egy helyességfogalmat, és az a következtetésekre vonatkozik.
A helyesség logikai fogalma alárendelődik a neki fölérendelt érvényességfogalomnak.
Eszerint egy következtetést akkor tekinthetünk helyesnek, ha egyben érvényes
is. Az érvényesség azért a helyesség fölérendelt fogalma, mivel magába
foglalja a következtetés premisszáinak igazságát is. Más szóval, érvényesen
(É) azon feltételek mellett következtetünk, ha igaz premisszákból
(I) következtetünk, és ezt egy logikailag helyes
(H) forma szerint tesszük. Az érvényes következtetést tehát a következő
szimbolikus formában írhatjuk fel:
É = H È I
ahol az È szimbóluma a helyesség és az igazság feltételeinek egyesítését jelenti.
E rövid elemzésből kiderül, hogy a logika elsőrendű célja
azon logikai következtetési formák megtalálásában áll, amelyekről bizonyítható
helyességük. Erre a logikában lehetőség van, és rendelkezésre állnak
a szükséges eszközök is.
Ezzel szemben a pszichológia, retorika, szemiotika stb. egészen más céllal
közelít a következtetéshez. Például a pszichológust az fogja érdekelni,
hogy a következtetés mint a személyiség kognitív szférájának alkotóeleme
milyen kapcsolatban van az érzelmi vagy axiológiai szférával, milyen motiváció
áll a következtetés mögött, milyen érdekek határozzák meg az egyén premisszáinak
felvállalását, és nem utolsósorban miért következtetett a vizsgált személy
helytelenül. Tehát a pszichológust valaki vagy valakik konkrét következtetései
fogják érdekelni. Ezzel szemben a logikust nem valakinek a következtetései
érdeklik. Emiatt a logikus vizsgálódása a lehetséges szintjén helyezkedik
el. Az általa kiemelt helyes következtetési formák mindenkire vonatkozni
fognak. A két közelítésmód nyilvánvalóan kapcsolatban van egymással. Például
a pszichológus helytelenségfogalma értelmetlen egy logikai helyességfogalom
hiányában, vagy a logikusnak ahhoz, hogy egyáltalán kifejezhesse gondolatait,
valamilyen módon a konkréthoz is kell folyamodnia.
Röviden azt mondhatjuk, hogy a pszichológia, a retorika vagy a szemiotika
azzal a céllal közelít a következtetéshez, hogy felmérje szerepüket a meggyőzésbenA meggyőzés pedig az érvelés területét jelenti, ahol konkrét
premisszák meghatározott igazságértékéről van szó, és a helyes vagy
helytelen következtetési forma egy bizonyos példányáról. Azt is mondhatnánk,
hogy az érvelésen keresztül átkerülünk a logikai lehetségesből az élet konkrétságába, ennek számos emberi determinációjával, amelyek több
más tudomány felségterületeibe tartoznak.
A helyes következtetési formák feltárása
versus a meggyőzés a választóvonal,
amely által a logika feltárja sajátosságát.
A meggyőzés
A meggyőzés az emberi társadalom egyik
alapjelensége. Kommunikatív
léte folytán az emberi közösségek életében fontos szerep jut annak, hogy
az ember embertársát ugyanazon igazságok elfogadójának tartsa, ugyanazon értékek elsajátítója legyen, ugyanazon normarendszernek vesse alá magát.
Végeredményben a viszony
megfordítható, abban az értelemben, hogy az igazságok, az értékek és a normarendszer határozza meg
az emberi közösségeket.
Így az emberi közösségek az értékek, az igazságok és a
normák kritériumai szerint írhatók körül.
Mit jelent egy emberi közösségen belül ennek egyik
tagját meggyőzni?
Ez azt jelenti: a közösségen belül elfogadni vagy elfogadtatni bizonyos állításokat. Emiatt a meggyőzés
fogalma az elfogadás
fogalmához utal bennünket. Mit jelent tehát elfogadni vagy elfogadtatni? Először is a közösségen
belül megfogalmazható állítások egy bizonyos összességét jelenti a szerkezeti
összefüggések sokaságával együtt. Mi vonható viszont be az állítások körébe, és ezt milyen (igazság)értékkel látják
el a közösség tagjai? Ha
erre a kérdésre formális logikai megoldást keresünk, akkor rájöhetünk
arra, hogy ilyen kritérium vagy kritériumrendszer nincs. Más szóval, nem
lehet semmilyen korlátot vonni az elé, hogy mi állítható, és mi nem. Vagy
úgy is fogalmazhatunk, hogy bármi állítható. Az is, hogy „A világ teremtett”,
az is, hogy „A hétfejű sárkány ötödik fején
kalap van”, az is, hogy „Esik az eső”, az is, hogy
„A háromszög szögeinek összege 180 fok”, az is, hogy „Júlia gyakran szokott
hazudni”, és az is, hogy „Holnap hajóütközet lesz”. Valami különbség azért
mégis van ezen állítások között. Egyesek a jelenre vonatkoznak,
mások a jövőre, másik esetben ez
nem érdekes. Továbbá egyesekhez az igaz igazságérték minden időbeni utalás nélkül hozzárendelhető,
mások konjunkturálisak. Egyesek tényekre vonatkoznak, mások attitűdöket fejeznek ki. Egyesek alapvető hiteket fejeznek ki, mások
nem. Az állítások megtétele tehát logikailag nem korlátozható.
Ha általában véve nincs semmilyen emberi
korlát arra vonatkozóan,
hogy mi állítható, akkor vajon ez elmondható a bűnös, a bűntett és a bíró helyzetére is?
A törvényszéki helyzet
A törvényszéki helyzetet az emberi létszféra
sajátos helyzetének tekintjük. Logikai sajátossága a továbbiakban fog
kiderülni. Melyek azok a tényezők, amelyek a
törvényszéki helyzetben részt vesznek? Először is a bűntettel
kell számolnunk, amelynek végrehajtója a bűnös. Továbbá a törvénnyel,amely a bűnös által végrehajtott tettet szabályozza. Végül pedig
a bíró, aki a bűnről kimondja az ítéletet.
A bűn tette, mint olyan, nincs jelen a bűnösség megállapításakor,
mivel a bűnt valamikor a múltban követték el. Emiatt a bűnről
csak szó lehet a tárgyalás folyamán. Más szóval, a bűn mint kijelentésekbe
foglalt állítások összessége van jelen. Ugyanez mondható el a törvényről
is. A törvény is csak kijelentésekben megfogalmazott állítás. A törvény
sohasem osztenzív, ami által megmutathatná: „Íme, ez a bűn!”. Ha
így állnának a dolgok, akkor az ítélet sokkal könnyebben és igazságosan
születhetne meg. Még az osztenzív törvény is nagyon sok kérdést vetne
fel, mivel a bűn sokféle, változatos formában jelenik meg. Itt azon
logikai kérdéssel szembesülhetnénk, hogy az egyedi mennyiben van benne
az általánosban, vagy létezik-e egyáltalán az általános. Mostani feladatunk
viszont nem az, hogy az osztenzív ítélet lehetőségét vizsgáljuk,
és megtaláljuk a megoldást. Már csak azért sem, mert szinte elenyésző
azon bűntettek megállapítása, amelyekre osztenzíven jönnek rá (például
az in flagranti,a tettenérés). Az állításokkal való bizonyítás
viszont ekkor sem marad el.
Maradunk tehát annál, hogy a törvényszéki helyzetben alapvető az,
ami az állításokba be van vonva. Van-e valamilyen elvi korlát arra, hogy
mi vonható be az állításokba a törvényszéki helyzetekben? Először
is egyetlen törvény sem tiltja azt, hogy a bíróság előtt bármi is
elhangozzék. Kellemesen el lehet beszélgetni arról, hogy milyen is volt
az előző esti vacsora. Csakhogy egy olyan bíróságot, ahol ilyesmikről
lenne szó, senki sem venne komolyan. Emiatt az állíthatóság maga is valamilyen
korlátokba ütközik. Mindenki elvárja, hogy egy valamirevaló bíróságon
a bűnről és az ezzel kapcsolatos vádiratról, a bűnösség
ellen és mellett felhozható érvekről, illetve a megsértett törvényekről
legyen szó. Ezek pedig az állíthatóságnak bizonyos korlátokat szabnak.
Honnan erednek ezek a korlátok? Onnan, hogy az emberi közösségek kapcsolatainak
egy szabályozott szférájáról van szó. A szabályozás itt erkölcsi és törvényes.
Mindkét szabályrendszer valamelyest fedi egymást, de különböznek is egymástól.
Mindezen szabályok pedig együttesen elfogadottakká tesznek bizonyos állításokat,
és másokat el nem fogadottakká. Tehát a törvényszéki helyzetben nem állítható
bármi. Az, ami alapvetően beleszól az állíthatóságba, a bűn
és a vele kapcsolatos, elsősorban jogi normák. A törvényszéken a
bűnről kell szónak esnie. Ezt mindenki elvárja. A bűnösség
megállapítása a tét. A bűnnek önazonosnak kell lennie a tárgyaláson.
Itt be kell tartani az azonosság logikai alaptörvényét. Nem lehet a bűn
egyesek számára csak a lopás, és mások számára csak a gyilkosság. A kettő
együttes elkövetése esetén pedig mindenki számára azonosan ugyanannak
kell lennie.
Az így korlátozott állíthatóság szószólói a törvényszéken a vádló, a vádlott,
aki helyett leggyakrabban ügyvédje beszél, és a bíró.
A vádló által készített vádirat állítások összessége. Az állítások konkrét
tartalma a bűntől függ. A vádiraton kívül a bűnösség
elkövetése mellett felsorakoztatott tárgyi bizonyítékok is a vádló eszközei
között találhatók. Mit is állíthat a vádló? Állíthatóságainak korlátjait
a bűn képezi. Erről állít. Állításainak tartalma a bűnösséget
óhajtja bizonyítani. Emiatt mindazt, amit állít, igaznak tekinti. A
vádló sohasem fogja azt állítani, hogy ő a hamisat állította. Így
a vádlónak megvan a maga igazsága. Ezen igazság az állításainak tulajdonított
igaz igazságértékekből tevődik össze. A vádló igazságán
keresztül azt óhajtja elérni, hogy a vádlottat elítéljék. Tehát alapvető
célja, hogy meggyőzzön. Á célba vett egyén pedig a bíró. Mikor
éri el a bíró meggyőzését? Akkor, amikor a bíró ugyanazon állításoknak
igaz igazságértéket tulajdonít. Azaz kialakul az állítások igaz igazságértékével
kapcsolatos konszenzus.
Ezzel szemben a vádlott igazsága egy másfajta konszenzus kiváltását akarja
elérni. Az ügyvéd mint a vádlott szószólója a vádlóétól különböző
állítások igaz igazságértékét állítja. Az állítások e két csoportja
tartalmilag különbözik. Emiatt az ügyvéd igazsága különbözik a vádló
igazságától, de pusztán tartalmilag. Mi korlátozza tehát az ügyvéd által
állíthatókat? A korlát ezúttal kettős. Korlátozza a bűn, de
korlátozzák a vádló által állítottak is. Ha az ügyvéd által állítottak
igaz igazságértékei győznek meg, azaz körülöttük alakul ki a konszenzus,
akkor megnyeri a pert, és védencét felmentik. Ellenkező esetben
a pert elveszíti, és védencét elítélik.
A bíró a szemlélődő szerepét játssza. Ő végighallgatja
az ügyészt, aki a vádiratot készítette, és az ügyvédet, aki a vádlott
védelmét biztosította. A bíró által állítható kijelentések legfőbb
korlátja a törvény. Ezen kívül nem kell vigyáznia, csak a perrendtartás
szabályainak betartására. A bíró keveset állít, viszont állításainak
nagy súlya van. 0 mondja ki az ítéletet, az ezzel járó nagy felelősséggel.
Végeredményben az állítások igaz igazságértékeivel kapcsolatos konszenzus
célja a bíró. Őt akarja meggyőzni mind az ügyész, mind az
ügyvéd. Így a bíró a konszenzus székhelye. A bíró érvényesíti egyes
állítások igaz igazságértékét, és veti el a másokét. Tekintélyénél fogva
ő mondhatja csak ki azt, hogy egy állítás hamis. Ilyen értelemben
tehát a bíró az, aki mind a hamisság, mind az igazság megállapításának
hatalmával rendelkezik. Valójában a bíró oldja meg a vádló és az ügyvéd
állításainak igazságértékbeli konfrontációját.
A bűn definíciója
Az előbbiekben arról volt szó, hogy mi vonható be a törvényszéki
helyzet állításaiba, azaz mi fogalmazható meg ennek kapcsán. Megpróbáltuk
megállapítani mindezen állíthatóságok elvi korlátait. Tehát itt azon
materiális feltételekről volt szó, amelyek a törvényszéki helyzet
együttesében játszanak közre.
A törvényszéki helyzet alapvető alkotóeleme
a bűn. Viszont a bűn nem eleve mint bűn jelenik meg.
A tettes nem bűnt követ el, hanem cselekszik. Cselekedete az, amely
a törvény függvényében nevezhető majd bűnnek. Azaz a cselekedetek
közül csak bizonyosak, a törvény hatálya alá esőek azok, amelyek
bűnként jelennek meg. Emiatt szükséges az, hogy a bűn törvényileg
helyes definícióban legyen megfogalmazva. Mindazon kétértelműségek
vagy helytelen definíciók, amelyek a törvények korpuszába bekerülnek,
egyben igazságtalanná tehetik magát a törvényt vagy alkalmazásait a
bíróság által. Például, ha azt mondja a törvény, hogy:
„A felbujtó az, aki részt vesz a bűntett végrehajtásában, de nem
szerzője ennek, és nem részese.” (BTK, 23.),
akkor ez nem helyes definíciója a felbujtónak, mivel elmondja azt, hogy
ki nem a felbujtó, viszont nem mondja el azt, hogy ki nevezhető
annak. A következő megfogalmazás viszont már helyes:
„A felbujtó az a személy, aki szándékosan vesz rá egy másik személyt arra,
hogy egy bűntettet végrehajtson.” (BTK, 25.)
A 23. cikkely szerint szinte mindenki felbujtónak tekinthető, a 25.
cikkely viszont kellően leszűkíti a felbujtók körét. Ez azért
van így, mert a 23. cikkelyben logikai hibát követnek el, éspedig azt,
hogy a felbujtó meghatározása tagadó. Az állító formában való meghatározás
a helyesség elengedhetetlen feltétele.
A meghatározással kapcsolatosan a logika
más helyességi követelményeket is állít. Eszerint a meghatározásnak
jellemzőnek kell lennie, nem szabad körben forognia, konzisztensnek
kell lennie, illetve pontosnak és világosnak kell lennie. E helyességi
követelmények mindenike az azonosság logikai alaptörvényével kapcsolatos.
Ez azt jelenti, hogy be nem tartásuk a logikai többértelműségek
területére vezet el bennünket. Ennek következménye pedig az lesz, hogy
a törvény nem tudja betölteni alapvető funkcióját, tehát azt, hogy
igazságot szolgáltasson. Ha a törvény által meghatározott bűntett
többértelműt akkor a törvény alá nem eső cselekedetek is ide
sorolhatóak. Ez azt jelenti, hogy a törvénytelenségek száma hatalmasan
megnövekedhet, és az ilyen jogi rendszerek az igazságtalanság letéteményesei
lesznek. Emiatt pedig törvénytelenek és imorálisak.
A kétértelműségek nemcsak a definíciókban
jelenhetnek meg. Annak ellenére, hogy a jogi rendszerek számtalan definíciót
tartalmaznak, bennük nemcsak definíciók vannak. Például:
„A Kormány kötelezettségeinek ellátásában együttműködik azokkal a
társadalmi szervezetekkel, amelyek ebben érdekeltek.” (Románia Alkotmánya,
101. cikkely),
ahol a „társadalmilag érdekelt szervezetek kifejezés többértelmű,
mivel valószínűleg ide tartoznak a szakszervezetek, de nem biztos,
hogy a Kormány együtt fog működni a zergéket védő szervezettel.
Itt a kétértelműség abból adódik, hogy a Cikkely alapfogalma, a
„társadalmilag érdekelt szervezetek” fogalma homályos fogalom. Vagy
íme egy másik példa.
„A nemzeti szuverenitás a román népé, amit képviseleti szervein és referendumon
keresztül érvényesít.”(Románia Alkotmánya, 2. cikkely).
Itt a kétértelműség az „és” szócska használatából adódik. Ugyanis
itt ennek használata azt az értelmezést hozza elő, mintha a szuverenitás
referendumon keresztül való próbája mindennapos volna. Tehát minden
alkalommal, amikor a képviseleti szervek döntési helyzetbe kerülnek,
egyben referendumot is szerveznek a döntés kapcsán. Ez nyilvánvalóan
hibás értelmezés. Ha az „és” szócska helyett a törvényhozó a „vagy”
szócskát használta volna, akkor ez a pontatlanság nem került volna bele
az Alkotmányba. Tehát a helyes megfogalmazás a következő:
A nemzeti szuverenitás a román népé, amit képviseleti szervein vagy referendumon
keresztül érvényesít.
A törvényszéki helyzetben alkalmazott logikai formák
Amint láttuk, a törvényszéki helyzet az állítások tartalmának és a hozzájuk
rendelt igazságértékeknek a területe. Ugyanazon állításról a vádló azt
próbálja bizonyítani, hogy igaz, a védő pedig azt, hogy hamis,
és fordítva. Tehát egyszerűen a törvényszéki helyzetben állítottak
nem merítik ki az állítások igazságértékeinek összességét. A teljességhez
hozzátartozik az is, hogy a törvényszéki helyzetben a résztvevők
állításaik között kapcsolatokat teremtenek. A kapcsolat teremtése pedig
nem más, mint bizonyítás. A bizonyítás tárgya a bűntény
maga. Emiatt a vádló a bűnösséget, az ügyvéd az ártatlanságot akarja
bizonyítani. Van-e ennek az eljárásnak valamilyen sajátossága, amit
logikailag, tehát formálisan lehetne megragadni?
A bűn ténye mindig egy általános állítás. Eszerint például a lopás
bűntettnek minősül, és elkövetése, a körülmények függvényében, bizonyos ítélet meghozatalát vonja maga után. Ez benne van a törvényben.
Másrészt pedig ott van a bűntény, a cselekedet maga, amit valaki
elkövetett. Az elkövetett cselekedet nem feltétlenül bűntény, csak
abban az esetben, ha valaki felfigyel törvénybe ütköző voltára,
és ezt jelzi a hatóságoknak. Az elkövetett cselekmény pedig bizonyos
formában beletartozik a törvény lopást meghatározó fogalmának extenziójába.
Ha ez minden további nélkül illeszkedik a törvény előírásaiba,
akkor az ítélet meghozatala is valamelyest leegyszerűsödik. Végül
pedig a végrehajtott cselekedet, az eset kapcsán ott van a bírói döntés.
Tehát formailag az eljárás a törvénnyel kezdődik, és az eseten
át vezet el a bírói döntésig. Ez formálisan a következőképpen írható
le:
ahol Lx a lopást, Tx a törvénybe ütközést és Sx az x személy cselekedetét
szimbolizálja. Az előbbi séma azt mondja ki, hogy mindaz, ami
lopás, törvénybe ütközik, x személy lopott, tehát x személy cselekedete
törvénybe ütközik. Nyilvánvalóan emiatt születik meg az ítélet is.
Tehát itt fellehettünk egy olyan logikai formát, amit alkalmaznak
a bírósági döntés meghozatalakor. Sajátosan csak a jogban megnyilvánuló
logikai formáról van-e itt szó? Természetesen nem. Az érvelés mindig
ezt az utat járja be akkor, ha „diagnózist” állít fel, mind a jogban
az ítélet esetében, mind az orvostudományban, amikor a kórismék tudásából
kiindulva és megvizsgálva a konkrét beteget felállítják a diagnózist.
Van-e viszont más olyan logikai forma, amely a jogi érvelés terén megnyilvánul?
íme egy másik példa:
Ha éjszaka követte el a lopást, akkor minősített lopást követett
el. [állítja a törvény]
A bűnöző
éjszaka követte el a lopást. Minősített
lopást követett el.
Nyilvánvaló, hogy vallomásbeli vagy esetleg tárgyi bizonyítékkal kell
rendelkeznie az ügyésznek, hogy bizonyítani tudja, a lopás valóban
éjszaka történt. Ebben a következtetésben a tett éjszakai elkövetése
a feltétele annak, hogy minősített lopásnak tekinthessék. A törvény
az egyszerű lopásnál szigorúbban bünteti a minősített lopást.
Emiatt a jogi érvelés folyamán a második premissza állításának igazsága
feltétlenül a bizonyítás tárgyát kell hogy képezze. A következmény
pedig kiemeli azt, hogy valóban minősített lopás elkövetéséről
van szó. E következtetést követheti aztán az ítélet meghozatalának
következtetése, amelynek logikai formája lehet olyan, mint az (1).
Amint az (l)-es következtetés is szimbolikus formáját jelenti egy
természetes nyelven megfogalmazott következtetésnek, ugyanígy felírhatjuk ez utóbbi természetes
nyelvű következtetés szimbolikus formáját. Ez pedig a következő:
Ahol A a feltétel előtagja, B a feltétel utótagja, a ‘®’ szimbólum a ’ha, ...akkor’ feltételes kapcsolatot fejezi ki. A (2)-es
logikai forma is megszokott logikai forma, és nem sajátosan a jogi
érvelésre érvényes.
Összefoglalás
A jogi érvelés két területen bontakozik ki. A cselekedetek és a cselekedetekkel
kapcsolatos állítások területén. E kettő közül elsőrendű
fontosságúak az állítások. Már csak azért is, mert az ítéletek mindig
post festum születnek meg. Az állításoknak egyértelműeknek
kell lenniük, amit a törvények pontos definícióin keresztül lehet
elérni. Ha a törvény nem egyértelmű, akkor nem lehetséges az
igazságszolgáltatás. Nem beszélhetünk sajátosan jogi logikai érvelési
formákról. A jogban használt logikai formák megegyeznek az általában
használt logikai formákkal.
* Jelen írás a Pro Iuvenibus
Iuratis és a Pro Philosophia Alapítvány által 2000 nyarán közösen
szervezett Csíkszépvízi II. Jogász Nyári Egyetemen tartott előadás szerkesztett változata.