A nyelv dialogicitása és univerzalitása
Gadamer hermeneutikájában
KEREKES ERZSÉBET
Gadamer felfogásában a nyelv és a beszélgetés ekvivalens fogalmakként
kezelhetők (egy hermeneutikai perspektívában). Fel kell tennünk a kérdést,
hogy mi motiválja a nyelv dialogikus lényegének a kiemelését,1
és ez mi ellen irányul?
Gadamer a nyugati filozófiában észlelhető kijelentés logikájának
uralma ellen küzd. Ugyanis a nyelv nem teljesül be a kijelentésekben, hanem
mint dialógus halad a beteljesedés felé. Amíg a kijelentések logikájában elvonatkoztatnak
mindattól, ami nem kimondott, a hermeneutikában fontos a motivációs kontextus.
A kijelentés logikája a „módszerrel” függ össze, az elszigetelt, ellenőrizhető,
előrelátható, megismételhető kísérletekkel, az uraihatósággal. A
(hermeneutikai) megértés pedig nem egy objektív tényállás szubjektum általi
felfogása, hanem egy folyamatban lévő beszélgetéshez, alakuló hagyományhoz
való tartozás. A megértés részvétel egy hagyományban, egy dialógusban.2
Egy ilyen dialógusban nincsenek kijelentések, csupán kérdések és válaszok,
melyek ismét új kérdéseket vetnek fel az „igazság” érdekében. Gadamer Heidegger
nyomán fedezi fel a kérdés és válasz hermeneutikai logikáját, mellyel meghaladja
az általa nyelvfelejtőnek nevezett hagyományt.3 Minden
mondatnak vannak ki nem mondott előfeltevései, motivációi, amelyektől
a kijelentés értéke és igazsága függ.4 A hermeneutika szerint minden
kijelentést kérdésre adott válaszként kell felfogni. Kérdés-válasz struktúrája
a beszélgetésnek van. A nyelv dialogikus jellegét már Heideggernél is megtaláljuk,5
azonban Gadamer ezt fölerősíti és beszélgetésként [Gespräch] határozza meg. „A nyelv [...] csak a beszélgetés együttlétében adódik.”6
A beszélgetés problémáját alább fejtjük ki bővebben.
A beszélgetésben a kérdésnek fel kell merülnie, válaszlehetőségnek
kell megnyílnia, minden beszéd válaszra vár, válaszra irányul. E megválaszolásra
irányulás híján „üres” marad. Különbséget kell tehát tennünk az „üres” és
a „telített” beszéd között. Az igazi vagy telített beszélgetésben szabaddá
van téve a válasz. Nem az előre ismert „helyes” válasz felmondásáról
van szó. Amint Manfred Frank is felhívja
a figyelmünket,7 az ellenálló hallgatás válaszként tekinthető,
további beszélgetésre provokálhat, míg a mechanikusan felmondott válasz az
„üres” beszéd jellemzője, nem ösztönöz továbbgondolásra, nem kérdez,
nem nyit fel, hanem lezár. Az „üres” beszéd öntükröző, mindkét szerepét
ugyanaz a személy játssza.8
Az igazi beszélgetésben a válasznak csak egy kritériuma lehet, értelmesnek
kell lennie, mozgásba kell hoznia a gondolatok lendítő kerekét (egyik
szó adja a másikat).9 Az igazi beszélgetés bemutatja az igazság
születését a beszédben, ezt pedig úgy teszi, hogy előzetes ellenállásnak
vet alá. Az igazi beszélgetés folyamatos túllépés, kérdésessé tevés, a jelentés
kibontakoztatása, tehát nem mechanicizálható. Gadamer dialektikának nevezi
a valódi beszélgetés folytatásának művészetét (Platón nyomán). A valódi
beszélgetés hasonló a játékhoz, mert belebonyolódunk. Tehát nem valamilyen
akaratlagos és a szubjektivitás által uralt folyamat, hanem történés, amely
végbemegy velünk. A nyelvjáték10 közben feltárul számunkra maga
a dolog, amiről szó van. A valódi beszélgetésben nem annyira az a fontos,
hogy a beszélők között kérdések merülnek föl és válaszok adódnak, hanem
inkább az, hogy a dolog vet fel kérdéseket. „A dialektika nem annak művészete,
hogy mindenkivel szemben győzünk a vitában, hanem az igazság keresésének
művészete.”11 A beszélgetés nem valamely beszélgetésen „túli”
igazság reprezentációja, hanem olyasmi, ami két horizont egybeolvadásának
folyamatában konstituál igazságot. Ami a maga igazságában megmutatkozik, az
a logosz. Ahhoz, hogy a gadameri hermeneutikát megmentsük a rárakódó „naiv
dialogicitástól”,12 újra kell értelmezni a logosz fogalmát, és
figyelmünket arra kell fordítanunk, hogy a platóni dialektika a szóban forgó
dologra való fokozott ráirányulást jelent. A dialektika egy, a szokványos
beszéd számára már elfogadott tárgyat von be ismét a beszédbe úgy, hogy a
dolog másként tűnik elénk, s így „felszabadul” a dologhoz tartozó tárgyterület.
Bacsó Béla mutat rá arra, hogy a „Freilegen des Sachfeldes” soha nem magát
a dolgot teszi teljességében hozzáférhetővé, hanem „megnyitja egy és
ugyanazon dolog másként is látható jellegét. [...] a szó megmutatni képes
a dolog olyan kinézetét, amely eddig nem tűnt fel. Akkor beszélhetünk
a platóni dialektika értelmében vett szabaddá-tételről, ha a dologról
mondott a dolgot előbb sokértelműségében teszi láthatóvá, majd visszaadja
a dolog egyértelmű belátását”.13 A logosz felmutatja a dolgot
a maga sokrétűségében, és elhatárolja attól, ami nem a dolog.
A dialektika a továbbkérdezés művészete, a gondolkodás művészete.
Aki kérdezni tud, az a kérdezést, a még nyitottak felé irányulást fenn tudja
tartani.
A kérdő egzisztenciában gyökerezik a nyelv. Ennek jele a „belső
szó”, a mögöttes, mely egy végtelen dialógus, kérdés, amelyet egyetlen kijelentés
sem tud önmagában kifejezni. Jean Grondin hívja fel a figyelmünket arra, hogy
Gadamer esetében nem a kifejezhetetlennek, a kimondhatatlannak a misztikájával
van dolgunk, hanem a nyelvnek egy hermeneutikai elméletével, amely a nyelv
határainak tapasztalatán alapul a kijelentés határain.14
A belső szó, amikor kifejezi a gondolkodást, diszkurzív értelmünk
végességét képezi le. Mivel gondolkodásunk azt, amit tud, nem egyetlen gondolkodó
pillanatban fogja át, előbb mindig kénytelen elővezetni magából
azt, amit gondol, s mint valami belső önkimondásban, kénytelen saját
maga elé állítani. Ebben az értelemben minden gondolkodás önmagunkhoz beszélés.15
De Gadamer felhívja figyelmünket arra, hogy a belső szó nem egyszerűen
a görög logosszal (Platón) hozható kapcsolatba, hanem inkább a keresztény
szellemi emanációval (itt Ágostonra16 és Szent Tamásra17
támaszkodik). A belső szó18 lényegileg azonos a gondolkodással,
mint az Istenfiú az Istenatyával. Eredete ugyanúgy az emanációhoz kötődik.
Folyamatról van szó, történésről, a szavak szellemből való előjövetelének
folyamatáról. E helyen meg kell jegyeznünk azt, hogy a hermeneutika számára
két egymástól elválaszthatatlan szempont következik az ágostoni nyelvfelfogásból:
1) a gondolkodás és nyelvi megtestesülésének egylényegűsége, 2) a belső
és a külső logosz közötti diszkrepancia. A logosz prophorikoszban
nem testesül meg teljes mértékben és maradéktalanul a logosz endiathetosz.
A mi nyelvünk különbözik az Isteni Igétől.19
A belső és a külső szó viszonya analogikus. Az analógiák sokfélesége,
gazdagsága segít abban, hogy valamit kitaláljunk arról az őstartalomról,
amiből vagyunk. A nyelv alapvetően metaforikus, a metafora pedig
a tartalom kifogyhatatlan inkarnációja, ismétlés, újracselekvés. A kimondhatatlan
új történés-kontextusban kerül említésre, de a kimondhatatlant a metaforák
csak érintik, megtestesítik, újracselekszik, kimondani nem tudják. A világ
és a nyelv is egymással analogikus viszonyt alkotnak, a világ a nyelv analógiája,
a nyelv a világ analógiája. A világ attól világ, hogy nyelv, a nyelv pedig
attól nyelv, hogy világ mutatkozik meg benne. „A nyelv nem csupán azoknak
a felszereléseknek egyike, amelyekkel a világban levő ember egyáltalán
rendelkezik, hanem rajta alapul és benne mutatkozik meg, hogy az embereknek
egyáltalán világuk van.”20 Az ember abban különbözik más létezőtől,
hogy „világgal bír”, kérdez, azaz nyelvében viszonyul a világhoz. Világviszonyunk
sohasem válik adottá számunkra a maga egészében, nem léphetünk ki ugyanis
a világtapasztalatunkon kívüli nézőpontba. Mindazonáltal a világ, mint
ami a tapasztalás során állandóan formálódó s végtelen egész, megmutatkozik
számunkra. Ez a megmutatkozás maga a nyelv.
Gadamert „A megérthető lét – nyelv” tézise miatt sokan pánlingvisztikus
ontológiával vádolják.21 Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a megértés
nyelvi jellegének princípiuma nem jelenti azt, hogy minden világtapasztalatunk
csak beszélt nyelvként, vagy nyelvben teljesedhetik ki. Gadamer tézisével
kapcsolatosan ki kell hangsúlyozni a lehetőség formáját: a lét,
melyet meg lehet érteni, az a nyelv. A megértés által hozzáférhető
lét az a nyelv. Ami van, nem érthető meg a maga totalitásában. Mindaz,
amit a nyelv magával visz, magában hord, mindig túlmutat a kijelentésen magán.
A nyelv foglalja magában az egyedüli módot, mely biztosítja a dialógus kibontakoztatását,
mely dialógus mi vagyunk egyik a másikért, de magunkért is. Nem az a fontos,
hogy a megértés nyelvi módon történik (hiszen ez egy banalitás), hanem fontos
elgondolni azt, hogy milyen mértékben él a megértés a szavakba öntés/átültetés
elérhetetlen erőfeszítésével.
A belső szóhoz és a dialógushoz való visszatérés vezeti el Gadamert
a hermeneutika egyetemességének gondolatához. A hermeneutika univerzalitásáról
beszélve Grondin pontosítja a hermeneutika fogalmát,22 valamint
azt, hogy hogyan érthetjük az univerzalitást. A hermeneutika alatt érthetünk
filozófiai reflexiót, de megértést is, vagy érthetjük a nyelvnek egy hermeneutikai
perspektíváját. Az univerzalitás pedig lehet egyrészt a megértés nyelvi dimenziójának
egyetemessége, másrészt egyetemes hermeneutika, mely a világ általános emberi
megértésével függ össze, de lehet a hermeneutika extenziójának kitágítása
egy egyetemes kérdés rangjára. Megjegyezzük, hogy mindig egy dimenzió egyetemességéről
van szó, nem a hermeneutikának a habermasi értelemben való egyetemességre
törekvéséről. Gadamer ki is hangsúlyozza azt a platóni gondolatot, hogy
az abszolút igazságot nem birtokolhatjuk, s éppen ennek hiánya miatt filozofálunk.
A filozófiának be kell látnia a saját végességét. Ezért Gadamer hermeneutikája
sem az abszolútra törekszik. A hermeneutika univerzális aspektusa másra utal.
Egy elmozdulást észlelhetünk a szellemtudományok behatárolt metareflexiójától
egy sajátosan filozofikus problematika felé, amely a történeti megértésből
kiszabadítja a hermeneutikai fenomént a maga teljességében. A nyelv és a megértés
keresése nem csupán egy módszertani probléma, hanem elsősorban az emberi
fakticitás alapvető karakterisztikája. A hermeneutika a filozófia egy
univerzális aspektusa, és nem pusztán a szellemtudományok módszertani alapja.
Gadamer arra törekszik, hogy a filozófia központi problémájává tegye a hermeneutikát
a nyelv vezérfonalát követve. A nyelvet Gadamer léteseménnyé értékeli fel,
mely ekként nem külsődleges a lét viszonylatában, sőt annak megmutatkozása,
bemutatása, és így létben való gyarapodást testesít meg. A nyelvet és a létet,
bár különböznek egymástól, olyan belső, spekulatív egység fűzi egymáshoz,
melyben az elhangzó, véges szavak a lét egészéhez való viszonyt szólaltatnak
meg.23 A nyelv spekulatív, s így hermeneutikai megközelítést igénylő
létszerkezetében igazolódik az, hogy világunk hermeneutikai univerzum.
Az egyetemesség gadameri értelmét az univerzum szó szemantikai
mezejéből is levezethetjük. A hermeneutikai megértés vagy a nyelv képezik
azt az univerzumot, miliőt, közeget, amelyben véges lényekként élünk.
Az Igazság és módszer érvrendszerében a nyelv univerzumának vagy univerzalitásának
a gondolata az ellen a tézis ellen irányul, amely szerint minden sajátos nyelv
korlátolt a nyelvek végtelen diverzitásához képest. Minden nyelvi világkép
relatív, mondják egyesek Humboldt nyomán, s nem tudunk belőle kilépni.
Mások úgy gondolják, hogy az értelmi rigurozitás sokkal inkább képes megnyilvánulni
a nyelv kalodáján kívül. Ezzel szemben Gadamer tézise az, hogy a nyelv képes
kifejezést keresni mindarra, ami kimondandó vagy elgondolandó. Ebben a dimenzióban
jelenik meg a legelső alkalommal a nyelv univerzalitásának formulája.24
Az a tény, hogy a nyelv konstituálja az univerzumot, amelyben minden emberi
megértés megtörténik, nem azt jelenti, hogy a nyelv valójában birtokolná a
megfelelő szót mindarra, amit meg akarunk érteni. A tényleges nyelv sosem
fejezi ki mindazt, amit el kellene mondania. Univerzalitása viszont éppen
a nyelv keresésében rejlik. Ezért a herme-neutikai reflexióra apelláló univerzális
dimenzió a belső szóé, a dialógusé. A hermeneutika nem létezne, ha a
külső szó tökéletesen lefödné mindazt, amit el akar mondani. Természetesen
néha megtörténik, hogy helyénvaló/odaillő szavakat találunk, ám, ha el
tudjuk mondani, hogy ezek helyénvalóak, ez azért van, mivel megfelelnek mindannak,
amit mondani akartunk. Ezek a szavak látható terminusai a nyelv és a megértés
keresésének. A belső nyelv hermeneutikai sűrűségéről beszélhetünk:
a „mondani-szándékozott” több, mint a „kimondani-engedett”. Mindig van egy
kimondani akarás, egy szándék, amely meghaladja mindazt, amit a nyelvben és
a szavakban érzékeltettünk, és amely meg-érinti a másikat. A megfelelő
szó kielégíthetetlen keresésével határozhatjuk meg tehát a nyelv valódi lényegét
és életét.
Gadamer összekapcsolja a megfelelő szó keresésének kielégíthetetlenségét
azzal a ténnyel, hogy a mi létezésünk időbeli, a halál felé tart. A magunk
nyelvi vagy fogalmi uralma nem adatott meg nekünk. Mi egy dialógusban és dialógusból
élünk, amelynek nincs terminusa, mivel a szavak sosem jutnak el ahhoz, hogy
kifejezzék pontosan azt, amik vagyunk, és amit meg kellene érteni. Csupán
metaforikusan, analogikusan fejezik ki, világítanak rá e mély valaminek egy
részére. E végességen keresztül jelentődik be a halál emberi tudata,
anélkül, hogy a szavak el tudnák ezt mondani, és ez a tudat vég nélkül keresi
a szavakat ennek kimondására. A hermeneutikai filozófia univerzalitása a belső
szóban gyökerezik tehát, a saját végességünk univerzumát körülíró nyelv keresésében,
ez univerzum megértésének keresésében. A hermeneutikai filozófia az emberi
fakticitás önmagyarázatára szorítkozik, és megpróbálja feltárni a végességet,
valamint a számunkra jelentőséggel bírhatóknak egyetemes horizontját.
A hermeneutika univerzalitásának tapasztalatát minden gondolkodás nyelvi jelenléte
és a nyelvi kijelentés határai együttesen alkotják.
1 „...a dialógusban ragadjam meg a nyelv
eredendő fenoménjét”. Gadamer, Hans-Georg: Szöveg és interpretáció.
18. „A nyelv dialogikus jellege, aminek tisztázására törekedtem...”
Uo. 21.
2 A megértés időstruktúrája
nem szukcesszív, hanem dialogikus, cirkuláris. Gadamer, Hans-Georg: Szöveg
és interpretáció. 36–37.
3 Gadamer tehát a kijelentés logikája
ellen küzd, mely a „nyelvfelejtéssel”
hozható összefüggésbe. A nyelvfelejtés azt jelenti, hogy a nyugati gondolkodásban elhalványult a gondolkodásnak a nyelv
közegéhez fűződő lényegi
kapcsolata, miközben a figyelem gondolkodás és világ viszonyára esett. A nyelv, amennyiben egyáltalán szó volt róla,
csupán mint a gondolkodás eszköze
jelent meg. E hagyomány szerint a gondolatok nyelv nélkül is létezhetnek. A nyelvfelejtés annak elfelejtése,
hogy a nyelv nem pusztán korlát, hanem legalább ugyanolyan mértékben híd is.
A nyelvfelejtés is Platónnál veszi kezdetét, akárcsak a létfelejtés,
mely Heidegger alapproblémája
volt. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Gadamemek Platónhoz való viszonya kettős. Ami ellen kritikája irányul, az a nyelvi
médium relativizálása a Kratüloszban, amelyet Platón nyelvfilozófiai értekezéseként
tartanak számon. Ám Platón nem csupán gátat, hanem ösztönzést is jelent.
Gadamerhez általában a Hetedik levél
és a Phaidrosz áll a legközelebb, hiszen ezekben a művekben
mutatott rá Platón minden kijelentés párbeszédbe
ágyazottságára. Bár a 20. században nyelvi fordulatot [linguistic turn]
figyelhetünk meg (analitikus filozófia), azonban még mindig a nyelvfelejtés
vonulatába tartozik, sőt annak
végeredménye. Az igazi fordulat, a 20. század második fordulata, a német filozófiában megy végbe: a fenomenológiára és a hermeneutikára való áttérésben.. „A hermeneutikai
eszmélődés éppen ama dimenziókra
terjed ki, melyek a linguistic tum perspektívájában előzetesen
kihunytak.” (Fehér M. István: Szó, beszélgetés, dolog. Vulgo, 2000/3). A hermeneutika belátja, hogy a nyelv sohasem
lehet velünk szembeállított tárgy,
sohasem válhat teljességgel tárggyá, a nyelvet soha nem tudjuk utolérni.
4 Ezzel magyarázható Gadamemek a retorika felé fordulása.
A gondolkodás logisztikus felfogása ellenében Gadamer a gondolkodás retorikai
fogalmát dolgozza ki. A nyelv esetében nem a fogalmak fölé- és alárendelésének logikája; hanem az eleven metaforika a lényeges.
Lásd ehhez: Grondin, Jean: Útban
a retorika felé. Vulgo, 2000/3.
5 Heidegger, Martin: Lét és idő. 34. §.
Jelenvaló-lét és beszéd. A nyelv.
6
Gadamer, Hans-Georg: GW 8 404.
7 Frank, Manfred: A nyelv uralhatóságának határai.
In: Literatura, 1991/4. Hermeneutika és dekonstrukció.
8 Üres beszélgetésre példa
a terápiás beszélgetés, a vádlott kihallgatása, a rossz pedagógiai feleltetés.
9 Gadamer, Hans-Georg: A nyelv generatív és teremtő
ereje. Helikon, 1986/1–2. 14.
10 Szoros
kapcsolat van Gadamer és a kései Wittgenstein nyelvfelfogása között, mely
kapcsolatot maga Gadamer is hangsúlyozza A fenomenológia és dialektika között Önkritika-kísérlet (1985) írásában: „...tehát kézenfekvő, hogy világtapasztalatunk nyelviségét
a játék modellje alapján gondoljuk
el. [...] elképzeléseim közel állanak a kései Wittgenstein játékfogalmához.” Vulgo, 2000/3, 6. „Wittgenstein
késői munkásságát csak saját gondolkodói utam bejárása után tudtam tanulmányozni.” Uo. 5.
11 Abban a lényeges hermeneutikai
tételben, hogy „a másiknak igaza lehet,” a hangsúly az „igaza lehet”-re
kerül. A dialógus nem a másik mássága miatt fontos, „hanem azért,
mert bizonyos dimenziókban és témákról nem áll rendelkezésünkre más verifikációs eszköz, mint
az egymással folytatott tartalmi megvitatás”. (Olay Csaba: Gadamer értelmezésfelfogása. Vulgo, 2000/3, 98.)
12 Lásd Bacsó Béla: Logosz és megértés. Vulgo, 2000/3.
13 Bacsó Béla: Logosz és megértés.
Vulgo, 2000/3., 32.
14 Grondin, Jean: L’universalité
de l’herméneutique. Presses Universitaires
de France, Paris, 1993.
15 Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. 295.
16 Ágostonra Wittgenstein is utal a Filozófiai Vizsgálódásokban,
igaz, hogy pont Gadamer szándékával
ellenkező okból. Wittgenstein bírálja Ágoston eszközszerű nyelvfelfogását,
Gadamernél pedig Ágoston éppen e
bírálatban válik ösztönző kiindulóponttá. Gadamer nem azokból az ágostoni művekből indul ki,
amelyek hagyományosan a nyelvet
teszik a gondolkodás témájává, hanem a De trinitate című írásából. A keresztény-ágostoni inkarnációtan (és Szentháromság-értelmezés)
a nyugati nyelvfelejtés történetében kivételt képez. Ágoston nyelvfelfogását
nem lehet egyszerűen eszköz-szerűvé redukálni, mint Wittgenstein tette, mert különböző írásaiban
a nyelv más-más oldalát teszi árnyaltabbá,
hangsúlyosabbá. (Másként mutatja be a nyelvet a Vallomásokban a De magistro-ban, a De Trinitate-ben
stb.). Ami Gadamer számára
lényeges, az az a tény, hogy Ágostonnál és Szent Tamásnál a nyelv és a Szentháromság kölcsönösen megvilágítják
egymást. Bár mindkettő érthetetlen
számunkra, titok, mégis a nyelv az, amelyik a kevésbé érthetetlen (elvi szinten), mert tapasztaljuk
(újra meg újra).
17 Az Igazság és módszer III. részének Nyelv
és verbum alfejezetében leggyakrabban idézett szerző nem is Ágoston,
hanem Aquinói Tamás (De veritate).
18 A belső szó mint a lelkünket érintő értelem
szinte isteni adomány. Ez az értelem
nem a dolog értelme, hanem egy értelmes vonatkozás, ami által a szón keresztül
értjük a dolgot. Lásd ezzel kapcsolatban: Bacsó Béla: A szó. Jelenkor,
2000/12., 1233.
19 Gadamer az Igazság és módszerben inkább
az első pontra, tehát minden
gondolkodás szükségszerű nyelviségére fektet nagyobb hangsúlyt, míg későbbi munkáiban a belső szó
kimondhatatlanságára.
20 Gadamer, Hans-Georg: Igazság és
módszer. 308.
21 E tézisre részletesebben kitérünk egy jegyzet erejéig.
„Sein, das verstanden werden kann,
ist Sprache.”; „Was verstanden werden kann ist Sprache.” (Wahrheit und
Methode. 478–479.). Kétféle értelmezésre ad lehetőséget. 1) Az első szerint a lét mint olyan valami olyasmi,
ami
megérthető. És ez nyelv. 2)
A másik értelmezés szerint az a lét, amelyik érthető, az nyelv. A nyelv
tehát a lét egyik fajtája csupán, az érthető lét. Gadamer értelmezésében
e tétel azt foglalja magába, hogy soha nem érthetjük meg teljesen azt, ami
van. „A lét nem merül ki ön-megmutatkozásában, hanem éppoly eredendően, amiben megmutatkozik,
vissza is tartja és megvonja magát.” (Szöveg és interpretáció. 20.)
A két fentebbi értelmezésünk
tehát egymásba csúszik. A nyelv a lét megmutatkozása és maga-megvonása egyszerre.
22 Grondin, Jean: L’universalité
de l’herméneutique. Presses Universitaires
de France, Paris, 1993.
23 Gadamer a nyelv spekulatív
struktúrájáról így ír: „A megszólalás nem azt jelenti, hogy második létezéshez
jutni. Az, amiként valami megmutatkozik, ennek a valaminek a saját létéhez tartozik.
Tehát mindennek, ami nyelv, spekulatív egysége van: önmagában hordja a lenni és a megmutatkozni különbségét
– olyan különbség ez, amely ugyanakkor éppen hogy nem akar különbség lenni”. (Igazság és
módszer. 329.) A dolog léte és megmutatkozása olyan különbség, mely nem tűri el, hogy
különbség legyen, tehát spekulatív egység. Ezzel Gadamer kivédi azt a látszólagos ellentétet, amely
a „Vissza a dolgokhoz!” és „A megérthető lét nyelv" tézisek közt adódhatna,
ha a „nyelv” vagy a (nyelvnélküli) „dolog” hamis ellentétébe helyezkednénk
bele. Valójában a nyelv teszi lehetővé, hogy a dolog megmutatkozva feltáruljon
előttem. Miközben a szó kimondja a dolgot, a dolog előtűnik,
feltárul, és a szó visszahúzódik. És ez egyszerre történik. A dolog nem tudna
megmutatkozni a szó nélkül, nem lehet a nyelvet megkerülni.
24 Gadamer szembeszáll azzal a nézettel,
mely szerint a nyelv teher, mely
szerint minden egyes nyelv elősematizáltságokba és konvencionalitásokba zár be. Gadamer elismeri ugyan, hogy
a nyelv befolyásolja a gondolkodásunkat,
de nézetében a nyelv mégis – lényege szerint – teremtő és származtató erő, mellyel a konvencionalitások
megkövesedett egészét újból és újból folyékonnyá tesszük. A nyelv nem kész állománya a szavaknak,
mondatoknak, fogalmaknak és véleményeknek.
A nyelv lényege a szókeresés. „A nyelv valójában az az egy szó, amelynek virtualitása
megnyitja számunkra a tovább-beszélés, az egymással-beszélés végtelenségét és az önmagunkat-mondás és az önmagunknak mondani-hagyás
szabadságát.” (A nyelv generatív és teremtő ereje. Helikon,
1986/1–2, 15.) A nyelv „terhéből"
való kiszabadulásunk bizonyítéka a nyelv fölé emelkedés lehetősége, például a tudományok nyelvének létrehozásával
(mesterséges nyelvek), vagy a fordítás
(mint a nyelvek kooperációja). Ám minden ilyen fölemelkedés nyelvi jellegű. És amikor fölé
emelkedünk a nyelvi kötöttségnek,
akkor a gondolt értelemhez emelkedünk: „az ész nyelvéhez”. Gadamer arra is fölhívja a figyelmet, hogy a „nyelv
előtti” jelenségek (mint a nevetés, arckifejezések stb.) is bevonhatóak
a léleknek önmagával folytatott
beszélgetésébe, vagy – ahogy Buber mondaná – az Én és az a priori Te dialógusába. Nem kerülhetünk e dialogicitás elé,
mögé, hiszen ez a párbeszéd mi magunk vagyunk (Hölderlin).