A hermeneutika szubjektuma?
Hermeneutika és posztstrukturalizmus szubjektumfogalmának
hasonlóságai és különbségei
KISS ANDREA LAURA
A dolgozat egy olyan problémát próbál körvonalazni,
amely a hermeneutika területén
belül nem kap hangsúlyos szerepet. Ezért a címet is csak kérdésként fogalmazhatjuk meg, tehát
kérdezve megértő (hermeneutikai)
módon közelíthetünk a problémához. Csak egyfajta tapogatózás, keresés formájában
képzelhető el a téma megközelítése.
A kérdés tehát, hogy lehetséges-e egyáltalán
a hermeneutika szubjektumáról
beszélni, és ha igen, akkor hogyan artikulálódik e megértő közegben a szubjektum, illetve milyen
szubjektumfogalommal operál
a hermeneutika. Ki a szubjektum-én, aki a hermeneutikai tevékenységet végzi, és milyen helyet
foglal el, milyen szerepe
van a megértés folyamatában. Ahhoz, hogy érdemlegesen beszélhessünk e kérdésről, meg kell
vizsgálnunk, hogy a hermeneutikában miért húzódik meg a háttérben a szubjektum
problémája, illetve a szubjekumnak ez a pozíciója
hogyan viszonyítható a
posztstrukturalizmus decentrált szubjektum-elméletéhez. Azt kell először is figyelembe vennünk,
hogy a két elmélet milyen
értelemben alkalmazza a szubjekum fogalmát, és milyen
hagyományra támaszkodik mindkettő.
Felvetődhet a kérdés, hogy van-e közös
pontja, összehasonlítási alapja a két diskurzusnak, de
rá kell jönnünk, hogy mind a két esetben
valamiféle hangsúlyeltolódásnak, kimozdulásnak lehetünk tanúi, és e kimozdulás mindkét esetben a szubjektumot
érinti: a posztstrukturalizmus esetében ez az aktus hangsúlyos, a hermeneutika esetében pedig rejtett, ugyanis ez
utóbbinál nem a szubjekum helyzete
áll a vizsgálódás középpontjában. Vagyis az előző esetben
szubjektumelmélettel van dolgunk, az utóbbiban pedig megértéselmélettel. De
nézzük, hogy a két diskurzusban megjelenő (fő/mellék) probléma milyen
hagyományból kiindulva értelmezi önmagát.
A szubjektum problémájának bevezetéseként először is Descartes-ra
kell irányítanunk a figyelmünket, akinek filozófiája két szempont együttes
érvényesítése miatt számít határkőnek a filozófia történetében. Ugyanis
nála kerül először előtérbe a szubjektivitás és az emberi tudás
egymásra vonatkoztatott problémája. Nyilvánvaló, hogy a cogito eszméje
nem kifejezetten Descartes találmánya, nála csupán egy régi, a görög gondolkodásból
ránk származott alapállás univerzálisabb kidolgozása történik meg. A görög
filozófia, elsősorban Platón és Arisztotelész vezeti be azt az emberfogalmat,
miszerint az ember gondolkodó lény, racionális állat. A kereszténység átveszi
ezt az elvet, és kiegészíti azzal, hogy az ember kettős természetű:
állati és isteni egyszerre. Descartes voltaképpen nem tesz mást, mint ezt
a két összetevőt cogitóként definiálja. Központi kérdése, hogy mi az
a kétségbevonhatatlan alap, amelyre a tudományok összefüggő rendszerét
lehet építeni. A cogito ergo sum abszolút bizonyosságából aztán már
levezethető a tudástartalmak összességének univerzális egysége. A szubjektumot
tehát Descartes egy olyan szubsztanciaként mutatja fel, amelynek tiszta bensőségéből,
az egóból és veleszületett eszméiből mind Isten létére, mind a gondolkodó
és a kiterjedt szubsztanciák dualizmusára, mind pedig az objektív természetre
lehet gondolni.
Heidegger rámutat arra,1 hogy a létező Descartes által
történő mesterséges kettéválasztása az én-subiectumra (a szó etimológiáját
követve: arra, ami „csak úgy ott van”), és az obiec-tumra (azaz az
én elé hajított összes többi létezőre), összefügg a biztonság
és a bizonyosság kérdésével.2 „Amire a mai tudományban rálelhetünk,
az a természet feletti rendezni-akarás, és az a törekvés, hogy előre
ki tudjuk számítani, hogyan kell végbemennie a természeti folyamatnak, hogy
biztonságosan tudjunk viszonyulni hozzá. A biztonság és a bizonyosság a
fontos. Az az igénye az embernek, hogy biztonságban lehessen rendelkezni
akarása tekintetében.”3
Descartes – Heidegger által támadott – felosztásának kiinduló feltevése
azonban nem csupán annyi, hogy az embernek a res extensa urává
kell válnia, hanem az is, hogy az ember saját maga (a res cogitans,
az én-szubjektum) felett tökéletes mértékben rendelkezik, pontosabban, hogy
rendelkezésének nincs elvi akadálya: „...mialatt így mindent hamisnak akartam
felfogni, szükségképpen kell, hogy én, aki azt gondoltam, legyek valami. S
mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok,
olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb felvetései
sem képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom
a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem.”4
Mindebből következik, hogy a létező a tudomány számára az objektum,
tárgy,5 amely a szubjektum számára adott, az én-szubjektum által
meghatározott – minden létező objektum, kivéve az egyetlen szubjektumot,
az ént. „Hogy jut az én abba a kitüntetett helyzetbe, hogy ő az egyetlen
szubjektum, tehát az egyetlen csak úgy ott heverő? Az én Descartesnál
jut ebbe a kitüntetett helyzetbe, mert Descartes a bizonyosságot keresi”.6
A szubsztanciák merev dualizmusából fakad az a probléma, hogy a Descartes-i
filozófia az embert mint gondolkodó lényt elválasztja az embertől mint
testi lénytől. Spinoza és Leibniz egyaránt ezen a dichotómián akarnak
túllépni. Spinoza monizmusa az embert a végtelen attribútummal rendelkező
isteni szubsztancia komplex móduszaként igyekszik felmutatni. Eszerint a test
és lélek közvetlenül ugyan nem hatnak egymásra, de mivel mindkettő az
isteni szubsztancia egy-egy attribútumának módusza, ezért tökéletes együttműködésre
képesek, s e párhuzamos működést nevezi Spinoza individuumnak.
Leibniz az emberi lényt különböző aktivitású (öntudatlan, érzéki
működésre képes, szellemmel rendelkező) monászok csoportjaként gondolja
el, melyek – ugyanúgy, mint Spinozánál – nem lépnek kölcsönhatásra, viszont
egymással előre megállapított kölcsönhatásban vannak. A pszichofizikai
paralellizmus spinozai, valamint az előre elrendezett összhang leibnizi
fogalma egyaránt alkalmasnak tűnik az emberi létező testi és lelki
aspektusainak szintetizálására, ugyanakkor előfeltételezik egyrészt a
szükségszerűen létező végtelen isteni, másrészt a téren és időn
kívüli egyszerű aktív szubsztanciák (monászok) metafizikai konstrukcióját.
A brit empirizmus elsősorban a Descartes-i velünk született eszmék
tanát vonja kétségbe, s igyekszik mind a tudattartalmakat, mind pedig a tudat
funkcióit a tapasztalatból levezetni. Minél összetettebb, s a közvetlen érzéktapasztalattól
minél távolabbi azonban a megmagyarázandó tudatjelenség, mint például a személyiség
azonossága, annál kevésbé jár sikerrel ez a törekvés. Így például Locke az
öntudatban véli fellelni a személyiség azonosságát, csakhogy itt az a probléma,
hogy éppoly elfogadható érvek vannak az öntudat velünkszületettségére, mint
a tapasztalatból való eredeztetésére. Hume pedig, aki egy köteg észleletként
írja le az én azonosságát, ezen azonosság végső garanciáját empirikus
alapokról magyarázhatatlannak tartja.
Kant empirizmust és racionalizmust egységbe illesztő és meghaladó
transzcendentális idealizmusában végső soron az appercepcióban meglévő
szintetikus egység (tudattartalmaimhoz kapcsolódik az „én gondolkodom” képzete)
garantálja az a priori szintetikus ítéletek lehetőségét. A szubjektivitás
problémája A tiszta ész kritikájában is a megismerő és
a megismert viszonyára korlátozódik, s az öntudat ténye itt is adottként jelentkezik.
Hegelig tehát az emberi szubjektumra irányuló filozófiai vizsgálódások
azzal vannak elfoglalva, hogy választ találjanak a kérdésre: miként írhatók
le az egyének mint önmagukat és a velük szemben álló objektív világot
megismerő lények. Hegel az első filozófus, aki a szubjektum-objektum
viszonyt nem csupán ismeretelméleti dimenziójában tekinti. Ő az egyént
mint a történelem horizontjának egy pontján fennálló társadalmi összefüggés
által meghatározott, s egyben azt hordozó elemet tételezi. Az egyén egy mozzanat
a maga totalitásában és teleologikusan felfogott történelemben, melyet az
abszolút szellem (Geist) fokozatos öntudatra ébredéseként gondol el. Hegel,
noha már nem az öntudat közvetlen bizonyosságából indul ki, a rendszerének
egységet adó metafizikai princípium eszkatológiájában továbbra is megtartja
a modern tudatfilozófiáknak az öntudat centrális helyét biztosító tendenciáját.
A modern szubjektumfelfogással szemben már a századforduló előtt
megfogalmazódtak kritikák. Itt főként két nevet lehet megemlíteni: Nietzschét
és Freudot. Nietzsche kritikája a kartéziánus cogito gondolatát veszi célba,
kétségbe vonva a nyelv, az értelem, a ráció végső megbízhatóságát. A
nyelv nietzschei felfogása a modern jelentésfogalom radikális elutasítása.
Ugyanis a megismerés és főként a nyelv szerinte nem vezet, hanem félrevezet,
hiszen az a meggyőződésünk, hogy fogalmaink szabatosak, és kijelentéseink
a valóságot reprezentálják, egyáltalán nem megalapozott. Nietzsche rávilágít
arra, hogy a modern gondolkodás által középpontba állított ráció nem más,
mint egy illúzióra épülő másik illúzió, amit egy végeérhetetlen öncsalás
tesz felismerhetetlenné. Az elfedés legfontosabb eszköze tehát a nyelv, egészen
pontosan annak kettős struktúrája, a grammatika és a szemiotika. Az ember
ezek segítségével nem megoldani, hanem eltitkolni akarja, hogy az értelem
nem képes az élet teljes megragadására. A grammatika egy korlátozó rendet
alkalmaz, és ezáltal meghamisít. Ebből fakadóan hibák sorozatát fedezhetjük
fel. Nietzsche példának Descartes cogito elvét hozza föl: abból, hogy
van gondolkodás, a grammatikai szokásra építkezve mondatik ki, hogy van mögötte
valaki, aki gondolkodik. Nietzsche azt a következtetést, hogy a cselekvések
szubsztrátumaként ott rejtőzik a szubjektum, „örök grammatikai tévedésnek”
nevezi, és ezzel megkérdőjelezi a központi szubjektum-én fogalmat. E
fogalom ugyanis arra a gondolatra épül, hogy az egyéni cselekvések sora parole
természetű, és ezek mögött egy személyes mag, egy langue rejtőzik,
és a szubjektum eme belső koherenciája előfeltétel a világ koherenciájának
megragadásához.
A szemiotika (szemantika) igazságerejére támaszkodás is illúzió, mert
szavaink képtelenek áthidalni a szó és a dolog közötti szakadékot. Jelentését
tekintve minden szó trópus, költői kép. Nietzsche hangsúlyozza, hogy
„nem létezik viszonyítási pontként használható, retorikátlan, természetes
nyelv: maga a nyelv is retorikai fogások és eszközök eredménye... A nyelv
retorika, mivel csak egy doxa és nem egy episteme közvetítésére
irányul... A trópusok nem valami olyasmik, amiket tetszés szerint hozzátehetünk
a nyelvhez, vagy elvonhatunk belőle; a trópusok a nyelv legigazibb természete.
Nem beszélhetünk valódi, hanem csak bizonyos esetekben közölhető jelentésekről.”7
Nietzsche gondolkodásában – de Man értelmezése szerint – tetten érhető
a dekonstrukciós eljárás, amely a kauzalitás keretében bontakozik ki. Logikailag
a kauzalitás elve szerint az ok időben megelőzi az okozatot. A
hatalom akarásában Nietzsche kifejti, hogy az oksági kapcsolat
fogalma retorikai művelet,8 egy kronológiai megfordítás eredménye:
„az ok időbeli visszafordítás révén jut el később a tudathoz, mint
az okozat. Tapasztalhattuk már, hogy az érzékelést, amit naivan a külső
világ által meghatározottnak vélünk, sokkal inkább a belső világ határozza
meg; hogy a külső világ tényleges hatása soha nem tudatos... A tudatosított
külső világról alkotott fragmentum a kívülről létrehozott okozatnak
felel meg és aztán vetítjük ki azt a posteriori úgy, mint ennek okát.”9
Nietzsche nem veti el az okság elvét, épp ellenkezőleg: maga a dekonstrukció
az ok fogalmára támaszkodik. Azt az elvet alkalmazza, amelyet dekonstruál.
Kiderül, hogy amit objektív, külső oknak tartottunk, nem más, mint egy
belső okozat eredménye.
Paul de Man rámutat arra, hogy Nietzsche „dekonstruktív eljárása” a szubjektumra
is kiterjed, bebizonyítván, hogy a szubjektivitás gondolata is metafora csupán.10 Azonban az ember védelmét szolgálja annak
jelentéktelenségével szemben, ugyanis „nemlétének igazságával szembesülve
az én elemésztődne”.11 Érdekes módon az én megsemmisülését
állító szöveg nem emésztődik el, megmarad az állítást létrehozó középpontként.
Ez nyelvileg megmenti az ént, azonban jelentéktelenségét, ürességét, beszédalakzat-mivoltát
is állítja ugyanakkor. Az én úgy maradhat fenn – mondja de Man –, ha áthelyeződik
a szövegbe, amely őt tagadja. Az én kezdetben a nyelv középpontja volt,
most az én metaforájának nyelve lesz. Az én mint metafora dekonstrukciója
nem a két kategória szétválasztásával ér véget, hanem a tulajdonságok fölcserélésével,
lehetővé téve kölcsönös folytonosságukat a betű szerinti igazság
rovására. Ezt nevezi Nietzsche a „nyelv példaszerű hazugságának”. A karteziánus
ember ennek alapján inkább a „gondolkodom, tehát csalok” alaptézisből
vezethető le. Nietzsche ugyanakkor elismeri azt, hogy nem igazán tudunk
mást tenni, hiszen „az ember a dolgokban végső soron csak azt találja
meg, amit maga tett bele; s ezt a megtalálást nevezi tudománynak, a beletételt
művészetnek, vallásnak, szerelemnek, büszkeségnek. Mindkettőt, még
ha gyerekjátékok is, folytatni kell”.12 Persze, más lehetőség
is van: a nihilizmus, a káosz bevallása, és ezzel együtt egy mélyebb, a csalást
legalább beismerő, majd a csalás értelmét figyelő viszony.
Nietzsche megoldása leginkább metahermeneutikainak nevezhető: „írásaimat
át-meg átjárja az a meggyőződés, hogy a világ értéke interpretáció
függvénye (hogy valahol talán egyéb interpretációk is lehetségesek, nem pusztán
emberiek), hogy az eddigi interpretációk perspektivikus becslések, melyek
révén életben maradhatunk, akarjuk a hatalmat, illetőleg fokozzuk azt,
hogy az ember minden felmagasodása szűkebb interpretációk leküzdését
vonja maga után, hogy mindennemű erőfeszítés és hatalomkivetítés
új perspektívákat nyújt, és új látóhatárokat tár elénk. A világ, ahogy ránk
vonatkozik, hamis, vagyis nem tényálladék, hanem megfigyelések sovány összefüggésének
lekerekítése és kigondolása, [...] amely sohasem közelít az igazsághoz, mivel
– igazság nem létezik”.13 Nincs semmi személyességünkön, személyes
megértési mechanizmusainkon kívül, és minden stabilitás csak egyezség, egy
(referenciális vagy retorikus) nyelvjáték, amely egy másik nyelvjátékra épül
úgy, hogy elfedi azt.
Freud munkássága Nietzschéhez hasonló változást hoz az emberi szubjektivitás
problémájának kapcsán. Míg a nietzschei rendszer elvi-filozófiai szempontból
építette ki a szubjektivitás (és a jelentés) moderntől eltérő programját,
Freud „életgyakorlati” szempontból tette ugyanezt, azonban hatása a filozófiai
gondolkodásra is kiterjedt. Tanulmányok a hisztériáról című munkájában
a személyt még egy mély, rejtett jelentés megjelenítőjeként értelmezi.
Ahogyan a nyelv kifelé, a világ felé alakít ki jelölőket a jelöltek reprezentációjára,
az emberi psziché a belső jelöltek jelölésére alakít ki jelölőket.
Freud megsejti, hogy az egyes tünetek jelei mögött nem egyszerű jelöltek,
hanem sokkal problematikusabb jelölőláncok vannak. A jel-jelölt
stabil, strukturális viszonya helyett egy láncolat keletkezik, amelynek minden
tagja jelölő. Világossá válik, hogy a személy-szubjektumnak nincs stabil
magva, nincs végpontja, minden (kvázi)végpont mögött egy újabb (vég)pont bukkan
fel. E felismerés illúziónak minősíti az egységes szubjektum, a végleges,
egyértelmű jelentés iránti törekvést. Az igazinak hitt jelölt mindig
ideiglenes, a megragadhatónak hitt lelki tartalomról kiderül, hogy retorikai
mechanizmust tartalmaz, nem is igazán jelölt, hanem jelölő, és önmaga
is megfejtésre szorul. A szubjektum ezért mintegy kiszóródik, szétszóródik
a belső (lelki) tartalmak bővülő terében, léte temporalizálódik,
csupán meghatározott időintervallumokban megtörtént értelmezésekből
áll.
Az Álomfejtésben Freud egy „hermeneutikai” modellt vezetett be.
Itt már az emberi psziché folyamatos értelmezési kísérlet a lélek mélyén rejtőző
„kimondhatatlan” artikulációjára, megtestesítésére. Azonban megjegyzendő,
hogy Freud sohasem társította a pszichoanalízis eszméjét a „hermeneutika”
kifejezéssel. Ugyanakkor az elmélete számára égetően szükséges „hermeneutikai
módszer elvei” már első esettanulmányaiban is jelen vannak. Freud az
ő analitikus módszerét egyszerűen „fordításnak” nevezi.
Nietzsche és Freud szubjektummal kapcsolatos felfogása a posztmodern megelőlegezésének
tekinthető, ugyanis mindketten kétségbe vonták szubjektum és objektum
szétválaszthatóságát, a koherens, identikus szubjektum lehetőségét, helyébe
állítva annak fragmentáltságát, temporalitását, disszeminálódó vágyát, testiségét.
A posztstrukturalista elméletek számos stratégiát dolgoztak ki, hogy a
nyugati metafizika karteziánus, önazonos, történelemtől függetlenül „emberi”
szubjektumát decentralizálják. A hatvanas évek óta egyetlen kritikai elmélet
sem kerülhette ki a szubjektum kérdését, és nem hagyhatta figyelmen kívül
a jelentés és a szubjektum viszonyát. Ezekben az elméletekben a szubjektum
státusa elsősorban a jelölés és a beszélő szubjektum közötti hierarchiától
függ. A karteziánus szubjektum több évszázados tradíciójával szemben az úgynevezett
„posztszubjektum” hagyománya teremtődik meg.
E diskurzusrendszerben Foucault azt próbálja körvonalazni, hogyan vállalták
fel az individuumok saját szubjektum-pozícióikat. Szerinte a társadalmat diskurzusok
sokasága hálózza át, és a szubjektum diskurzusok összessége által kialakított
komplexum. A kartéziánus énfogalom ellenében kísérletet tesz arra, hogy a
történelmet és a társadalmat detotalizálja, és kimutassa a szubjektum középpont-nélküliségét.
Feltételezi, hogy a történelem és társadalom nem egy racionálisan átlátható
evolúció által szervezett folyamat, hanem a dolgok összevisszaságának rendszert
adó diskurzusok egymást követő sora. A diskurzus folyamatos interpretációként
is felfogható, amelyen keresztül eljuthatunk a világhoz. A szubjektivitás
ebben a totalizálhatatlan, középpont nélküli, differenciákra épülő diskurzussorban
konstituálódik.
Derrida modernitás-kritikája rámutat arra, az értelem úgy teremtődik,
hogy a megértő személy a vele szembesített jelölőket más jelölőkkel
hozza kapcsolatba, és a jelölők egymásra vonatkozása révén jut hozzá
az értelemhez. Azt vizsgálja, hogy az írás rejtettsége és a kimondott jelölők
sora között milyen retorikai, metatextuális stratégiák konstituálják a szubjektumot.
Lacannál ehhez képest más szubjektum-felfogást találunk, nála ugyanis, ha
elvonatkoztatunk a szubjektivizáció különböző módjaitól, akkor űrt
találunk. Ez az űr, a szimbolikus struktúra e hiánya maga a szubjektum,
a jelölő szubjektuma. Ezért kell különválasztani a szubjektumot a szubjektivizációtól,
amely elfedi a struktúrában levő hiányt, amely maga a szubjektum. A szubjektum
a jelölt szubjektuma, aki a nyelvben próbálja kifejezni magát. Lacan kiindulópontja
az, hogy a szimbolikus reprezentáció eltorzítja a szubjektumot, következésképpen
az mindig „mást” mond, mint amit szándékozott volna. Persze ez annak is tulajdonítható,
hogy szavakkal lehetetlen pontosan kifejezni a mondanivalót. De Lacan másképp
vélekedik erről: nála a jelölés hiányt takar. A jelölő szubjektuma
éppen ez a hiány, annak lehetetlensége, hogy saját jelölőt találjon.
Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy Foucault relativizálja, Lacan pedig
ironizálja a szubjektum fogalmát. A „kimozdított szubjektum”, amiről
Lacan beszél, nem viseli ugyan a klasszikus szubjektum jegyeit, de az nélkülözhetetlen
elméletének működéséhez. Foucaultnál pedig bizonyos értelemben a szubjektivitás
történetéről van szó, amely, néhány súlyosabb kijelentés ellenére az
ember alakjának elenyészéséről, egyáltalán nem azonos a szubjektum „likvidálásával”.
Ezek után felvetődik a kérdés, hogy hogyan hozható összefüggésbe
a posztstrukturalista szubjektumelmélet a hermeneutika szubjektumfogalmával?
Elmondhatjuk, hogy mindenfajta hermeneutikai megközelítés a szubjektum kérdésessé
válásának időszakában jelentkezett, és sokkal több volt, mint puszta
módszertani kérdés. A hermeneutika egyszerre a megértés tana és maga a megértés
is, vagyis nem csak megfejtés, hanem az élet meghatározott megélése is. A
hermeneutika, amely a szubjektum problematikussá válása idején került előtérbe,
megragadhatóvá, létezővé tette a szubjektum bizonyos köreit. A tárgyak
világa tőlünk függetlenül is létezik, és megismerésük nem okoz változást
a létben. A szubjektumnak, az ő belső világának sajátos létezése
van: csak azáltal létezik, ha megértjük. Ez a megértés azonban nem megismerés,
hanem létezésbe hozás. Ebben az értelemben egy-egy hermeneutikai koncepció
nem csak következménye a szubjektivitásnak, hanem egyben teremtője is
annak.
Minden hermeneutikai tevékenység és tudás a hiány, a problémává válás
nyomán született, mert csak ebben tehető fel a hermeneutikai hozzáállás
lelkét alkotó kérdezés, csak ekkor válnak a dolgok és cselekvések
megkérdőjelezhetővé. A problémátlan élet képtelen hermeneutikai
kérdéseket feltenni, mert számára nincsenek kérdések.
A hermeneutika keletkezése a kultúra korai szakaszában a természete szerint
problematikus szubjektivitás, a transzcendencia kapcsán történt. Az „isteni”,
transzcendens szubjektivitás természete szerint azért problematikus, mert
két különböző létezési módot, két eltérő beszédmódot kapcsol össze.
Az egyik a mi világunk a maga korlátozott megértési lehetőségeivel, ezért
gyökerezik a korai hermeneutika a vallásban. A második rendszer az újkorban
formálódott meg, amikor problematikussá vált a közösségi szubjektivitás, az
az értékrend, amely megalapozta és átláthatóvá tette az emberi társadalmat.
Az értékrend, a szubjektivitásrendszer úgy vált problematikussá, hogy megsokszorozódott.
Alternatívák jelentkeztek, amelyek közül választani kellett. E változásnak
az elbizonytalanodás negatívuma mellett az a pozitívuma, hogy választást tesz
lehetővé ott, ahol erre eddig nem volt lehetőség. E kor hermeneutikái
nem véletlenül szekularizálódnak és kapcsolódnak olyan területekhez, mint
az irodalom és a történelem.14
A továbbiakban arra összpontosítunk, hogy felfedezzük a hermeneutika azon
pontjait, ahol a hagyományos szubjektum–objektum szigorú szembeállása meginogni
látszik. Schleiermacher hermeneutikája újításnak számít ebben a vonatkozásban,
ugyanis nála jelentkezik a rendszer és individualitás, objektivitás és szubjektivitás
immanens egységének bebizonyítására való törekvés. A karteziánus-kantiánus
eredetű szubjektum-objektum viszony a megértést végző személy és
a megértendő szöveg kapcsolatában jön létre. A szubjektum képződése
nem valóságos társadalmi folyamat, hanem egy absztrakt rendszer megvalósulása
a személyben. A hermeneutika tárgya azonban maga az általában vett megértés.
Ennek hangsúlyozására Scleiermacher nem is annyira a megértést, mint inkább
a félreértés veszélyét emlegette: „a hermeneutika a félreértés elkerülésének
művészete”.
Dilthey filozófiájának középpontjában az individuum,
az individualizáció áll, az emberi probléma egészét mint individuumok kapcsolatát
ragadja meg. Meghaladja Schleiermacher individuumfelfogását, és a romantikus
absztrakcióként felfogott szubjektumnak meghatározza belső összetevőit,
és definiálja azt az átfogóbb keretet, amelybe az individualitás illeszkedik.
Kísérletet tesz a karteziánus szubjektum–objektum viszony kitágítására. Számára
az individuum nem csupán tulajdonságok, képességek egyéni halmaza, hanem sokkal
inkább egy autonóm centrum, melynek az akarat a meghatározó jellemzője,
mely értelemnek a természete történeti. Nála a megismerés tárgya az emberi
élet szubjektív értelme. Ezt a megismerést nevezi Dilthey hermeneutikának.
Számára a hermeneutikai tevékenység a megélésben, az élmény átélésében
konkretizálódik. Valamit megélni a hermeneutikai folyamat első, alapvető
eleme. Itt nem az élmény tartalmáról, hanem az élmény működéséről
van szó, amely lényege szerint temporális. Dilthey felhívja a figyelmet arra,
hogy a beleélés során azokat a többleteket is megérezzük, amelyeknek a szerző
nem volt tudatában, azaz a beleélés az eredetileg megéltnél többet is tartalmazhat.
Jobban megértjük a szerzőt, mint azt ő maga tudta tenni. Az élményfogalom
segítségével Dilthey a szubjektum–objektum szétválasztását akarta megszüntetni.
A hermeneutikai folyamat alapjaként egy ilyen szubjektív–objektív egybeesés
keretében formálódó jelenségből akart kiindulni. Megjegyzendő, hogy
ezek a fogalmak, a szubjektum–objektum egység és a temporalitás, majd a heideggeri
hermeneutikának válnak alapfogalmaivá.
Heideggernél a megértés a jelenvalólét létmegértését jelenti, ahol maga
a jelenvalólét nem más, mint önmaga megértése. Számára a megértés alapvetően
mást jelent, mint Dilthey vagy Schleiermacher számára, ugyanis itt a megértés
nem valami birtokolt képesség, hanem a világban-való-lét alkotó mozzanata.
Létezésünkkel a lét bizonyosfajta megértését (és ezáltal konstituálódását)
érjük el. A megértés tehát sokkal átfogóbb fogalom, mint a megismerés vagy
a nyelv, ugyanis nyelv előtti, és a nyelviséget csak utólagosan hozza
létre, hogy önmagát artikulálja. Heidegger az Útban a nyelvhez című
kötetében világít rá a hermeneutika értelmére: a hermeneutika az értelmezés,
a tudatos, akarattal történő feldolgozás előtti feltárulás,
az üzenetnek nem megfejtése, hanem az üzenet belépése az életbe.
Gadamer több ponton eltér a heideggeri radikális hermeneutikai iránytól,
módosítva azt. Bevezeti a hagyomány fogalmát, amely fogalom viszont meglehetősen
meghatározatlan marad. Számára a hagyomány fogalma egyértelműen pozitív
dolog, ugyanis mindig és mindenki benne áll a hagyományban, ráadásul a hagyomány
megszólít bennünket, „ránk kényszeríti magát”. Minden történetiség mélyén
valójában a hagyomány érvényesülése áll. A megértés feladata ezért az, hogy
hagyományt élesszen fel, hagyományt találjon vagy teremtsen. A hagyomány tehát
folyamat, esemény, és jellemzője, hogy kérdésstruktúrája van, mely lehetőségeket
tár fel és tart nyitva. A megértés mindig előzetes hatások történeti
folyamatába illeszkedik, ezt nevezi Gadamer a hatástörténet elvének. A hagyomány
tehát megszólít bennünket, megértőket, interpretálókat, kérdést intéz
hozzánk, ezáltal hermeneutikai szituációt teremtve, amely a kérdések keretét
jelöli ki. A szituáció által kérdéshorizontra teszünk szert azon kérdések
vonatkozásában, amelyek a hagyománnyal szemben felmerülnek. A horizont pedig
feltétele annak, hogy hermeneutikai, megértő dialógus alakuljon ki.
Ebben a rendszerben a megértő alapállása a nyitottság, hiszen csak
ezáltal kerülhetek kapcsolatba a megértendővel, ezáltal hallom meg hozzám
intézett kérdését. Ugyanakkor törekednem kell arra, hogy ne szolgáltassam
ki magam az előítéletek esetlegességének. Olyan beállítódásra van szükségem,
amely a hagyományt engedi érvényesülni. Tehát a megértő szubjektum zárójelbe
kerül, hogy ezáltal lehetőség nyíljon a dolog (hagyomány) megszólalására.
A szöveghez a szöveg felől kell viszonyulni, nem a viszonyuló irányából.
A megértés tehát nem szubjektív aktus, hanem egy hagyománytörténésbe való
bekerülés, egy létállapot.
Heidegger és Gadamer után tehát elmúltak azok az idők, amikor a metodológiailag
naiv és prekritikai pozíció uralkodott, azt állítván, hogy szöveg és interpretátor
viszonya a megismerő alany és a megismerő tárgy viszonya. A szöveg
interpretációja minden egyes esetben a szöveg és interpretátor közötti interakció,
s ez messzemenően relativizálja a „szubjektum” és az „objektum” terminusokat.
Mindazonáltal a szöveget az interpretátortól való relatív függetlenség jellemzi.
Úgy tűnik, mégsem teljesen hamis és dogmatikus az a meggyőződés,
hogy a szöveg már az interpretáció előtt létezik, még ha „előzetes
léte” tökéletlen is. Bizonyítékul szolgálhat erre az, hogy az interpretálók
általában tudják, hogy „hol a szöveg”, amelyet interpretálni kell. Ezenkívül
az interpretálók úgy vélik (és ez főként a jogi hermeneutikára jellemző),
hogy a szöveg (hagyomány) nem pusztán létezik, hanem eme interpretálatlan
létezésében jelentős hatást is gyakorol. Itt az a kérdés merül fel, hogy
vajon a szöveg interpretálatlanul maradjon-e, vagy ellenkezőleg, tulajdonképpeni
létezése csak úgy valósítható meg, ha interpretálva van. Ugyanis a szöveg
olyan valami, amely körülveszi a szubjektumot, és ha lényegét nem is, retorikus
pozícióját bizonyítja. Ebben az értelmezésben lehetetlen a személy koherenciáját
kiindulópontnak tekinteni, hiszen az kétszeresen is retorizált. Retorizált
a világa, és retorizált önmaga is: „az emberi individualizáció és az emberi
szubjektum mint privilegizált látópont gondolata metafora csupán, amellyel
az ember megvédi magát saját jelentőségnélküliségétől azzal, hogy
világinterpretációját az egész univerzumra rákényszeríti, és a hiúságát kielégítő
emberközpontú jelentéshalmazt behelyettesíti azok helyébe, amelyek őt
a kozmikus rend átmeneti véletlenjére redukálnák” (Paul de Man). Az ember
saját jelentésrendszerét helyezi rá a világra, nem magukat a dolgokat írja
le. Nincs tehát személy-én, de van egy olyan folyamat, amely textuális, nyelvi
játék. A szöveg, amely a személy-én megsemmisítését állítja, középpontba kerül,
mégpedig olyanként, mint a bizonyosság megteremtője.
Végezetül elmondhatjuk, hogy a nyelv, amely tagadja
a szubjektum-ént, középponttá válik, és nyelvileg megteremti a szubjektumot.
Azért mondhatjuk, hogy nyelvileg teremti meg, mert a szubjektum az egyetlen
hiteles jel arra, hogy létezik nyelvi, textuális nyom. A szubjektum tehát
egy funkció, amely a szövegből meríti létét, és ő maga is szövegszerű.
A textualitás az, ami valóban létezik, és ennek függvényeként lehet utalni
a szubjektum létére. A szubjektum, amely a nyelv középpontja volt, most a
középpont mint fikció, mint a szubjektum metaforája nyelvévé válik. Ugyanis
a szubjektum eredetileg az a lényeg volt, amire a nyelv utalt. De kiderült,
hogy nem bír akkora hatalommal, hogy uralja a szöveget, hanem ellenkezőleg,
ő maga a szöveg produktuma, fikció, metafora. A létezést megszabó kiindulópont,
de amit létrehoz, az nem más, mint további szöveg.
1 Vajda Mihály: Zollikoni szemináriumok.
Thalassa, 1993/1, 5–12.
2 A görög gondolkodásbéli létezőt németül Vorliegendenek
(meglévő, rendelkezésre álló)
mondják. Eredetileg latinra a subiectum szóval fordították, ami még a középkorban is arra vonatkozott,
ami csak úgy ott hever. Az obiectum
ezzel szemben valaminek elébe hajított, a pusztán elképzelt. A középkor végén az egyedüli subiectum
az én marad, amelyet a pszükhével
azonosítanak, s mindaz, ami rajta kívül létezik, csak úgy létezik,
mint ami elébe van hajítva, obiectum. I. m. 11.
3 Heidegger, Martin: Lét és idő.
1987, 23.
4 Descartes, René: A módszerről.
Kriterion, Bukarest, 1997, 70.
5 Vajda Mihály gondolatmenetét alapul
véve: az európai gondolkodás történetében Heidegger a létező meghatározásnak
következő stádiumait különbözteti meg:
1.
a létező léte, mint [...] ami a magából kiindulóból, és [...] az
ember által előállítottból áll;
2.
a létező léte mint teremtmény-jelleg;
3. az én-szubjektum által meghatározott
objektum, avagy a tárgy.
6 Heidegger: i. m.
7 de Man, Paul: A trópusok retorikája (Nietzsche). De Man idézi Nietzschét.
Helikon, 1994/1–2., 38.
8 Lásd metonímia.
9 Paul de Man idézi Nietzschét: i. m.
39.
10 Nietzsche A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról című
esszéjére utalunk.
11 Paul de Man idézi Nietzschét: i. m. 42.
12 Nietzsche: Az értékek átértékelése. 85.
13 Niezsche: i. m. 90.
14 Bókay Antal: A hermeneutikus szemlélet
megformálódása Freud korai írásaiban.
Thalassa, 1991/2, 44–56.