Ideológia és tudomány
TARAŞ
GYÖRGY
Bevezető kérdésünk talán az lehetne, hogy mi indokolja az ideológia
témájával való foglalatoskodást. Nem mintha a téma afféle könyvtári régiségszámba
menne, hiszen Marx és Mannheim óta úgyszólván folyamatosan jelen van a társadalomtudományi
vizsgálódásokban, hanem: miben rejlik az ideológia fogalmának a magyarázóértéke,
amely arra késztetheti a társadalomtudósokat, hogy leírásaikhoz ezt a fogalmat
igénybe vegyék?
Karl Mannheim Ideológia és utópia című könyvében az ideológia
elméletének a szükségessége egy, az újkorban kialakult, „sajátosan új” helyzethez kötődik, amelyet a szerző
a válság kategóriájával ír le. A könyvben a válságproblematika több
szempontból is hangsúlyosan kapcsolódik az ideológia problémájához; ezek közül
nem érdektelen kettőre nekünk is felfigyelnünk.
Első megközelítésben a válság annak a nyugtalanító ténynek a formájában
jelentkezik, hogy „ugyanaz a világ különböző megfigyelőknek különbözőképp
jelenhet meg.”1
Nemcsak a dolgok, hanem a gondolkodásmódok is a megfigyelés tárgyaivá válnak.
A válság a gondolkodási módok pluralitásával függ össze.
A válság második jellemzőjét az a megfigyelés képezi, hogy az újkorban
a tudomány és politika közti éles határ kezd elmosódni; a politika egyre inkább
meghatározza a tudományt és a tudomány a politikát –
a tudásszociológia éppen ennek az összefonódásnak a terméke, s az ideológia
fogalma is e termékeny kapcsolat eredményeként született meg. „Az ideológia
fogalma azt a politikai konfliktusoknak köszönhető felfedezést tükrözte,
mely szerint az uralkodó csoportok gondolkodásukban oly erősen kötődhetnek
érdekeikkel valamely szituációhoz, hogy végül képtelenek meglátni bizonyos
tényeket, amelyek hatalmi tudatukra zavaróan hathatnának. Az ideológia szóban
implicite az a felismerés rejlik, hogy bizonyos helyzetekben bizonyos csoportok
kollektív tudattalanja – számukra és mások számára is –
a társadalom valós helyzetét elhomályosítja, és ezáltal destabilizálóan hat.2
Ha figyelembe vesszük a két világháború közti időszak filozófiai
és társadalomtudományi irodalmát, kitűnik, hogy Mannheim megfigyeléseivel
nincs egyedül, sőt akár egyfajta „válságirodalom” kialakulásáról is beszélhetünk. Oswald Spengler a Nyugat
alkonyáról ír, Heidegger a Bevezetés a metafizikába első lapjain
szellemi hanyatlásról, amelynek során a Földön a világ elhomályosul, az istenek
elmenekülnek, teret nyer a középszerűség.
A második világháború utáni döbbent csend időszaka után úgy tűnt,
hogy az ideológia témája kimerült. „Szokássá vált az ideológiai korszak végéről
beszélni” – írja Niklas Luhmann, ami annak tudható be, hogy „a marxi gondolkodáson
belül újabb eredményt már nemigen lehetett várni.”3 A ’60-as évek végétől azonban újrakezdődött a vita az ideológiáról,
amit, ha elfogadjuk a Mannheim által javasolt kapcsolatot válság és ideológiaelmélet
között, egy újabb válságtudat jeleként is felfoghatunk.
Anélkül, hogy belemennénk annak a vitának a részleteibe, hogy melyik az
adekvát elnevezése ennek a korszaknak, megjegyzésre méltónak tartjuk a filozófiai
kérdezésmód nagymértékű változását ebben az időszakban – legalábbis a mannheimi korhoz képest, s talán annak
következményeként. Hogy megmutassuk, mit értünk ezen, vissza kell térnünk
még pár megállapítás erejéig az Ideológia és utópia fejtegetéseihez.
Amint a fentebbi idézetből kiderül,
az ideológia a tiszta látásnak egyfajta elhomályosulását jelzi: a társadalom
valódi helyzete bizonyos megfigyelők számára átláthatatlanná válik. Mannheim
a marxizmusnak tulajdonította azt a felfedezést, hogy ez az ideológiai
vakság nem egy pszichológiailag megmagyarázható tünet, hanem egy
gondolkodási struktúra, amely szorosan összefügg azzal a társadalmi szituációval,
amelyben a gondolkodás történik. Az ideológiának ez a totális fogalma úgy
viselkedik, mint a palackból kiengedett szellem: még a marxizmus sem vonhatja
ki magát alóla. Így a totális ideológiafogalom általános megfogalmazása: az
emberi gondolkodás valamennyi pártban és minden korszakban ideologikus.4
Mit tehet a tudomány, ha ő maga sem az igazság, hanem a hamis tudat,
az ideológia helyén áll? Két lehetőség van, írja Mannheim: mivel az idegen
álláspont leleplezése a saját álláspont abszolutizálását feltételezi, az egyik
lehetőség az, hogy az ideológiakutatás lemond minden „leleplező”
szándékról. A másik, hogy nem veti el az igazságproblematikát, de vállalja
a relativizmust.
Nem véletlenül kapcsolódott a válság problémájához az ideológia elmélete:
fentebb láttuk, hogy Mannheim a válság egyik fő okát a gondolkodási módok
pluralitásában jelölte meg. A különbség, amely Mannheim kora és a mostani
között van, az, hogy amit a két világháború között válságként éltek meg, mára
a tudományos gondolkodás szerves tartozékává vált: „mindig is úgy gondoltam
– írja Hayden White –, hogy a történeti tudás – természeténél fogva – relatív
és relativizáló. Véleményem szerint a relativizmus a szkepszis szükségszerű
következménye, s én a társadalomtudományok és a kultúrával kapcsolatos vizsgálódások
kapcsán a felelős munkához éppen ezt az attitűdöt tartom kívánatosnak.”5
Michel Foucault szerint pedig a filozófia célja „manapság nem is az, hogy
felfedezzük, mik vagyunk, hanem inkább az, hogy elutasítsuk azt, amik vagyunk.”6
Mindez összefügg azzal a másik jellemzővel is, amellyel Mannheim
a korában jelentkező válságot leírta: elmélet és gyakorlat, tudomány
és politika elválaszthatatlanságával. Francois Lyotard nyomán megállapíthatjuk,
hogy a tudományos tudás nem a tudás egésze, csupán a narratív tudás járuléka.
Mindebből egyelőre az következik, hogy (bár távol attól, hogy kordiagnózist
adjunk, de) ahhoz, hogy az ideológiáról szóló mai vita kereteit feltárjuk,
be kell lépnünk annak a kornak a diskurzusába, amelyben ez a vita folyik.
Mi történik? Létezik egy elméleti vállalkozás (magunkat hazudtoljuk meg:
de egyelőre még nem határozhatjuk meg, hogy mit értünk itt elméleten),
amely a karteziánus hagyomány önazonos, történelem feletti szubjektumát megpróbálja
„újraértelmezni, áthelyezni, elmozdítani, újraírni”.7 Ez a vállalkozás
mindenekelőtt interdiszciplináris: egyszerre működik pszichoanalitikai,
nyelvészeti, társadalomtörténeti síkon. Ha egy nagyvonalú gesztussal kiválasztunk
egy pár nevet e műfaj művelői közül, akkor ezek a következők
lesznek: Lacan – Althusser – Foucault – Kristeva.8 Természetesen
nem fogjuk áttekinteni az egészet; ehhez nem pár oldalra, hanem pár könyvtárra
lenne szükségünk. Nem is ez a célunk, hanem az, hogy bevezessük az ideológia
problémáját, ezt pedig Michel Foucault és Louis Althusser gondolatait
figyelembe véve véljük megoldhatónak.
Foucault tudás és hatalom elválaszthatatlanságát hangsúlyozza. A hatalmi
technológiák a szubjektumot a kirekesztés elve alapján rendszerezik, meghatározva
a valóság azon részeit, amelyek a szubjektum számára a kultúra alapján hozzáférhetővé
válhatnak. Nem egy elvont hatalmi struktúra működéséről van szó:
a hatalom csak akkor létezik, amikor a gyakorlatban alkalmazzák: „a hatalmi
viszony más cselekvésekre ható cselekvés”.9 A foucault-i elemzés
nyomán kibontakozó szubjektumfogalom jellemzőit Slavoj Žižek a következőképpen
foglalja össze: „Nem nehéz kinyomozni a Foucault-féle szubjektumfogalmat a
humanista-elitista hagyományhoz fűző szálakat. A foucault-i szubjektum
legközelebbi megfelelője a »sokoldalú személyiség« reneszánsz ideálja,
amely szenvedélyeit megzabolázva, műalkotás módjára formálja saját életét.”10
Althusser filozófiája hozza az „igazi törést” – írja Žižek – azáltal, hogy
felismeri: az ideológia felszámolásának gondolata a par excellence ideológiai
gondolat.11
Az említett „törés” több helyen is nyomon követhető Althusser életművében.
Itt két mozzanatot szeretnénk kiemelni – két különböző nyomot, amely
az ideológia problémájához vezet.
Az első megközelítés – ahol az ideológia és a tudomány viszonyának
a problémája is felmerül – a Marxizmus és humanizmus című írás.12
Itt Althusser Marx „elméleti antihumanizmusát” elemezve az ideológia fogalmának
rövid kifejtését adja. Az ideológia „...mint képzetek rendszere, abban különbözik
a tudománytól, hogy benne a gyakorlati-társadalmi funkció túlsúlyban van az
elméleti funkcióval (vagy a megismerés funkciójával) szemben.”13 Ilyen
ideológia például a humanizmus. Mivel funkciója pusztán gyakorlati, nem
megismerő, hanem a cselekedeteket irányító, nincsen elméleti értéke.
A képzetek bizonyos rendszere ugyan, de nem „hamis tudat”, hanem tudattalan.
Az emberek az ideológiából kiindulva gondolják el a helyüket a társadalomban;
az ideológia maga ez a viszony, az embereknek a világhoz való
„átélt” viszonya.
Az uralkodó ideológia: az uralkodó osztály ideológiája – írja Althusser
–, s ez „nem csak arra szolgál, hogy uralkodjék a kizsákmányolt osztályon,
hanem arra is, hogy saját maga uralkodó osztállyá alakuljon,
hogy valóságosként fogadhassa el és igazolva lássa a világhoz való átélt
viszonyát.”14 Egy tágabb értelemben: az ideológia a hatalom eszköze,
amennyiben a társadalom osztálytársadalom. És ha nem az? Az ideológia nem
tűnik el, de egy osztály nélküli társadalomban az emberek létfeltételeikhez
való viszonyukat az összes emberek javára élik át.15 Ha az ideológia
az ember viszonya saját létéhez, vagy ennek a viszonynak az átélése (a
meghatározás mindkét formában érvényes Althussernél), akkor nem létezik társadalom
ideológia, azaz ideológiák nélkül. Mi történik akkor, ha ez az osztályok nélküli
társadalom nem a kommunista társadalom, azaz, ha nem osztályokban gondolkodunk?
Nem egyszerű egy marxista gondolatmenetbe ezt a kérdést beiktatni, bár
véleményünk szerint ez mutatna rá a legvilágosabban arra a tényre, hogy az
így kifejtett ideológiafogalom tágabb értelmezést is megenged.
Egy ilyen tágabb értelmezés lehetősége körvonalazódik Althussernek
egy pár évvel későbbről származó töredékében, ahol kísérletet tesz
az ideológia általános elméletének a megfogalmazására. Az Ideológia és
idelogikus államapparátusok című írásban16 különbséget
tesz az állam elnyomó és ideologikus apparátusai között. Míg az elnyomó apparátus
többé-kevésbé az erőszak alapján működik, az ideologikus államapparátusok
(IÁA) az ideológia által. Az ideológia itt is, miként korábban, a hatalom,
vagyis az uralkodó osztály eszköze. A fentebbi elmélethez képest a fő
változás abban áll, hogy az ideológiának fentebb még kihangsúlyozott elnyomó
funkciója megszűnik. Az ideológia, negatív élét eltompultan is megőrizve,
továbbra is a kizsákmányolás szolgálatában, a termelés feltételeinek újratermelésének
funkcióját látja el.
Megfigyelhető egy hangsúlyeltolódás Althussernek ebben a művében.
Egyrészt az, hogy az ideológia tárgyalása funkcionális szempontok alapján
történik. Másrészt egy nyitás a pszichoanalízis elmélete felé, ami lehetővé
tenné az ideológia általános elméletének a kidolgozását.
IÁA sok van. Ilyenek a vallási IÁA, ami a különböző Egyházak rendszeréből,
az oktatási IÁA, ami a különböző iskolák17 rendszeréből
áll, ilyenek pl. a családi IÁA, a jogi, a politikai, szakszervezeti, kulturális
stb. IÁA-k. Így behálózva, elkerülhetetlenül az Állam ellenőrzése alatt
vagyunk a mindennapi élet legapróbb cselekvéseitől kezdve egészen nyilvános
állásfoglalásainkig. Ellenőrizve, de nem elnyomva: az elnyomást az Államnak
egy másik apparátusa valósítja meg.
Az IÁA-k abban is különböznek az Állam elnyomó apparátusától, hogy több
van belőlük. Ez arra utal, hogy az ideologikus Államapparátusoknak pluralitása
van, amely eltakarja az őket irányító egységet.
Lehetséges-e az egyes ideológiák elméletei mellett az ideológia
általános elmélete? Ha lehetséges, csak akkor, ha az ideológiának
nincs története – mégpedig szerves összefüggésben azzal a freudi megállapításssl,
hogy a tudatalattinak sincsen története, azaz a tudatalatti örök. Az
„örök” itt nem a történelmen felülemelkedő, hanem a „transzhisztorikus,
vagyis formájában megváltoztathatatlan a történelem egész kiterjedésében”
értelmében szerepel.18 Az ideológia elméletéhez az is hozzátartozik,
hogy az ideológia az egyéneket mint szubjektumokat szólítja meg. Ez a feladata:
„...minden ideológiának az a feladata (mely meghatározza), hogy a konkrét
egyéneket szubjektumokká »alakítsa«.”19
Egyelőre szakítsuk itt félbe az althusser-i diskurzust. Felhívhatnánk
a figyelmet az analógiára, amely ennek a vázlatos felmutatásnak a szintjén
megmutatkozik Althusser és Foucault között abban, ahogy a szubjektum és a
hatalom közti viszonyt elgondolják. A mi kérdésünk a tudomány helyére vonatkozik,
s erre vonatkozólag van Althussernek egy utalása, amely semmit nem old meg
ugyan, de jelzés a kérdés fontosságára nézve. Az ember ideologikus állat,
így az író is. „Hogy a szerző, aki e tudományosnak szánt diskurzus sorait
írja, teljesen távol marad mint »szubjektum« »saját« tudományos diskurzusától
(mert minden tudományos diskurzus meghatározásánál fogva szubjektum nélküli
diskurzus, »a tudomány Szubjektuma« csak a tudomány ideológiájában létezik),
egy másik kérdés, amivel most nem foglalkozunk.”20
Ez az utalás igyekszik félretolni a problémát; tekinthetjük útbaigazításnak
is arra vonatkozólag, hogy hogyan kell elgondolni a tudomány szubjektumának
helyét, meg nem is. Mintha azt mondaná egyszerre, hogy a tudományos diskurzus
szubjektum nélküli diskurzus. Ez az állítás szükségszerű, az előbbiekből
következik. Ha minden szubjektum ideologikus szubjektum, akkor az a hely,
amely az ideológiákról szóló diskurzus helye, nem a szubjektumban van. (Hol?
– kérdezhetnénk. –„Távol”) Másrészt létezik (mert léteznie kell) a tudomány
ideológiája, amely egy, „a tudomány Szubjektumának” nevezett ideologikus szubjektummá
alakítja a tudományos diskurzus szerzőjét.
Paradox állítás. Paradoxális jellege többek között abban áll, hogy a tudományt
ideológiaként definiálva, kiszolgáltatja a hatalomnak. Ugyanakkor arra késztet,
hogy újra feltegyük a kérdést, amely Mannheim nyugtalanító megállapításai
következtében felmerült: vajon fenntartható még a tudomány és az ideológia
közti különbségtevés lehetősége? A felmerült dilemma azonban egy másik
lehetőséget is felkínál, amely új teret nyújthat az elfulladt kérdezésnek.
Fentebb megfogalmazódott az a kérdés, hogy mi történik, ha az ideológia problémáját
nem szűkítjük kezdettől fogva az osztályharc elméleti keretei közé.
Most tovább mehetünk: mi történik, ha arról is lemondunk, hogy az ideológiát
kezdettől fogva a hatalom eszközeként definiáljuk?
*
Talán az egyik első próbálkozás az ideológia problémájának a marxizmus
kereteiből való kivonására a Niklas Luhmanné volt. Luhmann Igazság
és ideológia című tanulmányában megpróbált egy alternatívát kidolgozni
a marxizmus kérdésfeltevésére. Ennek az alternatívának a kiindulópontja a
következő: Marx és a marxizmus nyomán létrejött tudásszociológia „azért,
hogy a gondolkodásnak a közvetlen igazságra vonatkozó igényét szétzúzza, a
képzetek okaihoz nyúlt vissza.”21 Ez azonban több szempontból is
problematikus. Főleg azért, mert ez már önmagában egy ideológia – az
újkori tudományeszmény – legitimációját szolgálta. A képzetek helyességeként
értett igazságot valamikképpen bizonyítani kell – az illatozó virág pompája
már nem magáért való bizonyosság, hanem magyarázatot igényel. A marxizmus
ilyen oksági magyarázatokkal operál.
Az ideológia problémájának az értelme nem az oksági magyarázattal, hanem
a funkcionális gondolkodás keretei között ragadható meg adekvát módon, véli
Luhmann. Mindennapi cselekvéseimet például önmagam számára teljes mértékben
érthetően élem át, anélkül, hogy a célra vagy az okra rákérdeznék. Benne
élek az adott szituációban. Csak amikor belépek egy problémaszituációba, akkor
értem meg a cselekvéseimet úgy, mint egy ok következményeit vagy eszközök
és célok rendszerét. Ekkor azonban a cselekedet lényegére már nem mint valami
időtlen lényegiségre gondolok, hanem inkább arra, hogy a cselekvés során
más lehetőségekkel is szembetalálkozom. Az ideológiában nem az igazságról
van szó, hanem a hatásokról. Így az, hogy elrejti a maga lényegét, az ideológia
esetében nem jelent mást, mint hogy cselekvést igazoló mivoltában felcserélhetőnek
bizonyul, hiszen funkcionálisan tekintve az egyes lehetőségek is felcserélhetőnek
bizonyulnak. Éppen ez az ideológia lényege – írja Luhmann –, a felcserélhetőség;
ismertetőjele pedig „az átgondolt legitimáció, az igazoló struktúra nyíltsága...”.22
Ez a legitimáló funkció magyarázza az ideológia fogalmának negatív mellékzöngéit:
legitimálni bármit lehet, végső soron még azt is, ha az értékrend csúcsára
egy olyan érték kerül, mint amilyen például az, hogy „árja faj”.
A luhmanni kérdésfeltevés folyamán a hangsúly az ideológia lényegiségéről
átkerült funkcionális síkra, amely megengedi egy társadalomtudománynak, hogy
az ideológiát hatásmechanizmusokból kiindulva írja le. A következő lépés
az ideológia problémájának – mondjuk így – a legkörültekintőbb megközelítéséhez
vezet.
A marxista ihletésű ideológiafogalmat érő kritikák közül talán
az a leglényegretörőbb, amely a hermeneutika felől érkezik. Bár
az a kritika, amelyet Paul Ricoeur Tudomány és ideológia című
esszéjében megfogalmaz,23 nem feltétlenül specifikusan hermeneutikai,
a megoldás, amelyet a problémára kínál, minden bizonnyal az.
A kritika kiindulópontja tudomány és hermeneutika viszonya. Elsajátítható-e
egy társadalomelmélet számára egy ideológia-mentes álláspont úgy, hogy az
az elmélet saját, ideológiára vonatkozó kritériumaival is összhangban legyen?
Három ponton támaszt nehézségeket ez a kérdés a marxista indíttatású társadalomelméletek
számára; ez a három pont a következő:24
A burzsoá és a szocialista tudomány közti különbségtevés azzal jár, hogy
a marxista tudomány a saját kritériumai szerint ideologikussá változik. Így
változott dogmává a társadalom két alapvetően szembenálló osztályra való
tagolódásának valamikor oly termékeny hipotézise.
A második ellenvetés az ideológia formálódásának nemideologikus keretek
közötti leírására vonatkozik. Ha az ideológia egy fordított kép, egy illúzió,
amint azt Marx a vallásról gondolta, amely a világot a feje tetejére állítva
ábrázolja, és amelynek a kritikája ezáltal a megfordítás megfordítását végzi
el, akkor ennek az illúziónak a kritikája már eleve reménytelen vállalkozás.
A Tőke első könyvében25 az áru fétisjellegére
vonatkozó elemzésben a termék és az áru közti értékviszony egy titok formáját
ölti, amely legjobb esetben a vallás – a par excellence ideológia –
analógiájára gondolható el. De ebben az esetben, amint azt Sarah Kofman is
megjegyzi, az áru fétisjellege „nem a valós viszonyokat tükrözi, hanem egy
már átváltozott, elvarázsolt világot. A tükrözés tükrözése, a káprázat káprázata.”26 Egy nem-ideologikus diskurzus az ideológiáról
a valóság szimbolizálása előtti valóság elérésének lehetetlenségébe ütközik.
Minden radikálisan kritikai attitűd egy totalizáló reflexió származéka.
Így visszakerültünk a Mannheim által felvetett dilemmához: minden kritika
a saját álláspont abszolutizálását feltételezi. Végső soron minden ellenvetés
erre megy ki: tisztázatlan a kritikus pozíciója.
Úgy tűnik, az igazság helye kérdőjeleződött meg. Nincs
tiszta látás, csak ideológiai vakság. Ha pedig megindokolhatatlan a tudomány
és az ideológia közötti különbségtevés lehetősége, akkor nincs értelme
a látás metaforájának sem, vagy az ideológia maga a látás.
A kérdezésmód hermeneutikaira való átváltása előtt Ricoeur „a-marxista
gondolkodását” követve27 röviden foglaljuk össze az ideológia főbb
jellemzőit:
Az ideológia egy alapító cselekedet (ilyen például a francia forradalom,
a nagy októberi forradalom stb.) szimbolikus megismétlése által (rituálé)
egy közösség identitását hivatott előbb megalapítani, majd a racionalizálás
folyamata során legitimálni. Tehát az ideológiában egy társadalmi csoportnak
azon igénye fejeződik ki, hogy önmagát identitásában megtartsa, önmagát
kifejezze, „színre vigye”. Az az alapító cselekedet, amelynek nyomán egy csoport
létrejön, lényege szerint politikai.
Az ideológia dinamikus jellegű. Az a társadalmi praxis számára, ami
a motiváció az egyéni cselekvés számára. Mindig több puszta reflexiónál; indoklás
és terv, amely egy közvetítő funkcióra is utal.
Hogyan őrzi meg az ideológia a dinamizmusát? Úgy, hogy leegyszerűsítő
és sematikus. Minden elsajátíthatja egy ideológia jellemzőit: morál,
vallás, filozófia, ezzel az átlépéssel azonban gondolatrendszerből hitrendszerbe
váltanak át. Az ideológia egy kód, amely lehetővé tesz
egy látásmódot, nemcsak magáról a csoportról, hanem a történelemről és
végső soron a világról is. Ez hozzátartozik legitimációs funkciójához:
az eszmék, amelyekkel operál, véleményekké, hitté formálódnak. Az ideológia
maga ez az átváltás az episztéméről a doxára.
„Egy ideológia interpretatív kódja sokkal inkább az, amiben az emberek
élnek és gondolkodnak, mint egy koncepció, amellyel szembesülnek.”28
Nem elgondoljuk, hanem belőle kiindulva gondolkodunk.
Az ideológia specifikus temporális jellege: az új mindig csak a régiből
kiindulva fogadható el. Innen következik az, hogy minden társadalmi csoport
bizonyos fokon képtelen leküzdeni az intoleranciáját azzal szemben, ami eseményként
nem illeszkedik be a tipikusba, ami kilóg belőle.29
Elkerülve a Ricoeur által az ideológiakutatás csapdáiként említett megközelítéseket:
a már az elejétől a társadalmi osztályokból kiinduló analízist és azt
az előfeltevést, hogy az ideológia a hatalom manipulációs eszköze, egy
sokkal általánosabb ideológiafogalom körvonalaihoz jutottunk, de még mindig
fennáll a tudomány és az ideológia közti különbség kérdése.
Észrevétlenül megváltoztak azonban a kérdés koordinátái. Az az észrevétel,
amelyet ötödikként említettünk, mely szerint az új csak a tipikusból kiindulva
fogadható el, a hermeneutikai kérdésfeltevéshez való átmenet első lépését
képezi: az ideológia fogalmához hozzákapcsolta a történetiség dimenzióját.
Első lépés, hiszen ez a dimenzió már Mannheimnál hozzátartozott az ideológiához.
A következő lépéssel Ricoeur Gadamer Igazság és módszeréhez30
kapcsolódik. Főleg két mozzanat tűnik nagyon fontosnak ebből
a szempontból: Gadamernek a hatástörténeti tudatra vonatkozó elemzése és az
előítéletek rehabilitálására vonatkozó fejtegetései.
A hermeneutika helye a történeti távoliság-idegenség és a hagyomány közelsége
közötti hely. Az előítéletek rehabilitálása ebbe a kontextusba illeszkedik
bele. Az előítéletek nem egyszerűen téves ítéletek, hanem a megértés
feltételei. Ricoeur kifejezetten utal erre a gadameri meglátásra abban a pillanatban,
amikor áttér egy, az ideológia és a tudomány viszonyát tisztázni látszó hermeneutikai
diskurzusra.31 Minden objektiváló megismerés előtt már mindig
egy történelemhez, osztályhoz, nemzethez, hagyományhoz tartozunk. Vállalva
ezt a tradíciót, az ideológia fentebb említett közvetítő funkciója segítségével
hozzájárul ennek megértéséhez.
Bár a megismerés mindig másodlagos a valamely ideológiához való hozzátartozáshoz
képest, elsajátíthat egy relatív autonómiát. Ez a hatástörténet elvének a
figyelembevétele alapján lehetséges: a hatástörténeti tudat a hermeneutikai
szituáció tudata. Sohasem oldódunk fel az öntudásban. Ezért van szükség a
horizont fogalmára: a szituációban való
benne-lét korlátozza a megértés lehetőségeit.32 A horizont
sohasem lesz zárt: az eltávolodás-közeledés dialektikája folyamatos mozgásban tartja. A megértés
lehetősége az így feltárulkozó
horizontok folyamatos mozgásán és összeolvadásán alapszik.
A megértésnek ez a mozgása az ideológiakritika
kereteinek az összeszűkülését
eredményezi. Az ideológia elmélete sohasem lehet teljes, és sohasem lehet totális. A megismerés
minden esetben ideológia által hordozott, nem lehet szó ideológiamentes megismerésről.
De ez a megjegyzés elveszíti negatív konnotációit, ha az ideológiát már nem mint hamis tudatot,
hanem mint a társadalmi
megismerést megalapozó tényezőt vesszük számításba.
1 Mannheim Károly: Ideológia
és utópia. Budapest, 1996, 15.
2 Mannheim: i. m. 52.
3 Luhmann, Niklas: Igazság és ideológia.
In uő: Látom azt, amit te nem látsz. Budapest, 1999,
7.
4 Mannheim: i. m. 96.
5 White, Hayden: A történelem terhe. Budapest,
1997, 15.
6 Foucault, Michel: A szubjektum és a hatalom. In Testes
könyv II. Szeged, 1997, 278.
7 Derrida, Jacques: „Jól
enni márpedig muszáj”, avagy a szubjektumszámítás.
In Testes könyv II. 296.
8 E választásunkkal egyébként Kiss Attila
Attila válogatásához is igazodtunk:
lásd Miből lesz a szubjektum? Pompeji, Szeged, 1994, V. évf., 1–2.
9 Foucault:
i. m. 283.
10 Žižek, Slavoj: Az
ideológia fenséges tárgya. Bevezető. Pompeji, Szeged, 1994,
V. évf., 12, 199.
11 Lásd uo. Althusser: Pour
Marx. Paris, 1965. A könyv egy része megjelent magyar nyelven a Marx és az elmélet forradalma
című kötetben (Budapest,
1968).
12 Althusser,
Louis: Marxizmus és humanizmus. In Marx és az elmélet forradalma.
Budapest, 1968.
13 Althusser: i. m. 68.
14 Althusser: i. m. 71.
15 Vö. i. m. 72.
16 Lásd Althusser: Ideológia és ideologikus államapparátusok. In Testes könyv I. Szeged, 1996.
17 Pontosabban Iskolák.
Althusser az IÁA-kat nagybetűvel írja, mintegy kihangsúlyozásaként annak a ténynek, hogy egyetlen
Államnak egyetlen (uralkodó)
ideológiája alapján működnek.
18 Vö. Althusser: i. m. 395. sk.
19 I. m. 402.
20 Uo.
21
Luhmann: i. m. 8. 22 Luhmann: i. m. 21.
23 Ricoeur, Paul: Ştiintă şi ideologie. In Eseuri
de hermeneutică. Bucureşti, 1995. Ricoeur itt figyelemreméltóan
pontosítja, hogy mit jelent számára a marxizmus „kritikája”: egy olyan gondolkodásra
van szükség – írja –, amely képes keresztezni a marxizmust. „Merleau-Ponty, azt
hiszem, valahol egy a-marxista gondolkodásról beszél. Ezt próbálom én is gyakorolni.”(I. m. 205.)
24 Lásd i. m. 218. skk.
25 Lásd Marx şi Engels: Opere. Vol.
23. Bucureşti, 1966, 85. skk.
26 Kofman, Sarah: Camera obscura. De l’Idéologie. Paris, 1973, 25.;
id. Ricoeur: i. m. 220.
27 Lásd Ricoeur: i. m. 207. skk.
28 I. m. 209.
29 Idekívánkozik egy utalás Reinhart Koselleck Az
aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája című
könyvére (Budapest, 1997). Egy történelmileg cselekvő közösség az öndefiníció során az
általános
fogalmakat gyakran egyediekké stilizálja – írja Koselleck. Az ilyen önmeghatározáshoz
gyakran ellenfogalmak kapcsolódnak, így „az idegen olyan meghatározása következik,
amely nyelvi kifosztást jelent, gyakorlatilag pedig felér egy rablással.”
(8.) Ezek az aszimmetrikus ellenfogalmak, amelyek közül Koselleck
hármat elemez behatóan: a hellénbarbár, keresztény–pogány, emberi–embertelen (Mensch–Unmensch,
Übermensch–Untermensch).
30 Gadamer, Hans-Georg: Igazság és
módszer. Budapest, 1984.
31 Lásd Ricoeur: i. m. 228. skk.
32 Lásd Gadamer: i. m. 216
skk.