A „vad tartomány”, avagy mit kezdjünk a kultúraköziséggel*
LOSONCZ ALPÁR
„Az igazzal való viszonyunk
a többieken keresztül halad át. Vagy velük jutunk el
az igazhoz, vagy nem az igazhoz jutunk el Ám a nehézség csúcspontja az, hogy ha az igaz nem bálvány, akkor a többiek nem is istenek. ”
(M. Merleau-Ponty: A filozófia
dicsérete)
Fenomenológiai előzetes: a saját és az idegen el nem múló feszültsége
A saját és az idegen viszonyának feszültsége mélyen belevésődik az
európai történelembe. Az emberi kommunikáció formáiban ismételten átéljük
a közelség és a távolság ritmusait, amelyek leképeződnek az egyéni és
a kollektív élet tengelyére. Ki az, aki számunkra megjeleníti az idegenség
tapasztalatát? Ki az idegen: aki más nyelvet beszél, vagy másfajta szabálykövetéssel
él, vagy aki másfajta kötődésformákhoz kapcsolódik? Az, aki kizökkent
bennünket az önmagunkba való belemerülés élvezetéből? Aki időről
időre lehetetlenné teszi, hogy maradéktalanul hozzáférkőzzünk önmagunkhoz?
Az idegenség észlelése kétségtelenül egzisztenciális jellegű,
valamint a társadalom önszerveződését meghatározó mozzanat, ahogy ezt
számtalan példa bizonyítja. Z. Baumann az „idegen ante portas” felkiáltással
azt érzékelteti, hogy, miközben az idegen folytonosan megszólít bennünket,
dentitásképző stratégiáinkkal kultúraalakító normáinkat vagyunk kénytelenek
ismételten megfontolni.1
Legyen szabad most néhány példával élnem. Borkenau azt állította, hogy az
egyetemes világképek és a magaskultúrában fogant vallás akkor jön létre, amikor
kialakul az ars moriendi, vagyis a végességhez fűződő
paranoiát immáron nem a gonosz idegeneknek, a kérlelhetetlenül
ellenséges idegeneknek tulajdonítják.2 Az idegen konfrontatív jelentésekkel
közvetítődik: Bergson úgy vélekedik, hogy az idegen, aki nem teljesen
ugyanaz, mint mi, ellenségnek bizonyul.3 Ezért a homo homini
deus tétele csak a csoporttársra vonatkozhat, az idegenek tekintetében
csupán az „ember embernek farkasa” állítás érdemel figyelmet. Nyilvánvaló,
hogy a mechanikus világlátás normái szerint tájékozódó európai antropológus
számára a spirituális értékekkel telített afrikai törzs viselkedési mintái
az idegenséget közvetítik. Szót lehet ejteni a nemek közötti idegenség jelentésköreiről,
amelyek újabban az elkülönböződéssel foglalkozó munkák tárgyai.4
A traumákkal foglalkozó írásokban minduntalan napvilágra kerül, hogy „valami”
súlyosan érint bennünket legsajátabb, legbensőbb egyediségünkben, mégis
az idegenség feszültségét közvetíti.5 T. de Chardin a frontélmény
kapcsán írja, hogy „szabadságon, azok között az emberek között, akik úgy fogadnak,
mint valaha, elönt a melankolikus érzés, hogy idegen vagyok, hogy nem tudok
alkalmazkodni, mintha egy szakadék nyílt volna meg számomra!...].”6
Az idegentapasztalat rögzítése polemikus állásfoglalást tartalmazhat,
amely a sajáthoz képest történő eltávolodást, „elidegenedést” ragadja
meg. Ales Debeljak szlovén szociológus és költő, miután rögzítette, hogy
az európai szituációban az elsődleges közösség még mindig a nemzeti különbségek
mentén szerveződik, úgy vélekedett, hogy az emberek a nemzetben testet
öltő szövetséget kötelezőnek tartják. Általa kapcsolódnak bele ugyanis
abba a szimbolikus világba, amelyben egzisztenciális tapasztalataikat felismerhetik
és közvetíthetik. Innen ered megfontolandó állítása: „kulturális értelemben
nem az az idegen, aki nem Szlovéniában született, hanem az, akit a szlovén
tapasztalat kevésbé köt le, mint például a profit mindent lebíró logikája”.7
Valóban: az ex Occidente luxus-ba, a merkantilista bazárba való
önfeledt belemerülés, vagyis az elsődleges közösség szimbolikus intézményeinek
mellőzése kulturálisan idegenné tesz. Minthogy e közösségben találunk
rá függőségeink, az illesztékek rendszerére, a tőke értékközönyös
mozgásának, a fogyasztás extázisának bálványozása eltávolít az elsődleges
közösség szótáraitól. Idegenlétbe torkollik. Mert az e közösségben való létezés,
a benne-állás formái nem múlnak el nyomtalanul, még akkor sem, ha folytonos
vitát folytatunk a hozzátartozásunk keretéül szolgáló kultúrával. A kontextusidegenséget
tehát nem a titokzatos módon ölünkbe hullott származás felől ragadjuk
meg, hanem az adott közösség hagyományát értelmező teljesítmények alapján.
A sajátközegtől való elmozdulás azonban a termékenység záloga is
lehet, mert a saját és az idegen közötti mozgás a sajáthoz való önviszonyulás
módosítását, a másként történő önértést, az önazonosság értelmezési dinamikáját
sarkallja. Ebben az esetben az idegen az önértelmezés állandó, megkerülhetetlen
horizontja. Ezt kívánja előlegezni az a némethi mondat, amely a kollektív
sajátszféra újjáértését célozza meg: „egyes magyar kérdésekben másoknál korábban
és világosabban látott: azért volt, mert nem belőlük indult ki: hanem
az európai kultúra nagy [...] kérdéseiből, s azokon kinyílt szemmel fordult
a magyar ügy felé”.8 Ez a via Europea úgy minősíti
termékenynek a visszatérést, hogy a sajátszféra kulturális történeteinek értelmezéslehetőségeit
jobbítja. Európa úgy merül fel, mint értelmezési lehetőség, amely
átírja a saját és az idegen közötti relációkat. Az idegentapasztalat
révén szembekerülhetünk önmagunkkal, azaz az idegentapasztalatban olyan többlet
rejtőzhet, amely keresztülhúzhatja elvárásainkat, önmegértésünk stabilizált
módozatait, megkérdőjelezheti a rögzült jelentéseket. Az idegen révén
„kinyílt szem” másképpen látja önmagát.
Ha másfajta példák után kutatunk, úgy rögvest napvilágra jut a kézenfekvő
szituáció: az osztatlan nemzetállamban mindenki, aki nem az állam és a többségi
kultúra egybecsatolódásai okán látható szimbolikus intézmények szabályait
alkalmazza, idegennek minősülhet. Ezek lehetnek kisebbségiek, akik jövevényekként
rögzülnek, és lehetnek azok is, akik előzőleg már „itt” tartózkodtak,
régvolt időkben megvetették lábukat, de a szociokulturális változások,
a történelem sodra idegenné tette őket az adott nemzetállami keretben.
Siéyès abbé a 18. században úgy gondolta,
ogy egyenlőségjel tehető
a gyermekek, az idegenek és a nők közé, mert semmilyen módon nem járulnak
hozzá a közhatalomhoz.9 Valószínűsíthető, hogy a kisebbségek
is idesorolhatók lehettek volna, legalábbis a homogén nemzetállam elvei alapján.
Az állampolgárság intézményének fontos funkciója, hogy intézményesen kezelje
az idegeneket, hiszen az állampolgárság stabilizált, állandósult viszonyt
feltételez az adott személy és az állam között, és választóvonalakat húz az
állampolgárok és az idegenek közé. Mivel az állampolgár nem rendelkezik
az állampolgársággal, hanem az különféle elvek (ius sanguinis vagy
ius sok) alapján megadatik számára, az állam perszonális
kapcsolatot létesít az állampolgárral, függetlenül tartózkodási helyétől.
Születésünk és halálunk faktuma a fennálló szimbolikus intézmények jelentésszerkezetébe
íródik bele, abból nyer jelentést, az állampolgárság intézménye emlékeztet
erre bennünket. Egy neves jogász azt a következtetést vonja le, hogy a befogadó
lakosságnak „nem kell félnie” az idegenek beáramlásától, mert az idegen, még
ha integrálódik is az új társadalomba, „politikailag mindig vendég marad”.10
Számtalan példa hozható fel arra is, hogy a többség a kisebbséget, az utóbbi
ittlétének módosulását megcélozván, a „vendég” jelentéshálózata alapján értelmezi.
Aki ugyanis politikailag vendég, nyilvánvalóan csak a házigazda beleegyezésével
képes részt kérni az erőforrások elosztásában.
Továbbá a saját és az idegen feszültségtörténete nem oldható fel a lényegszerűen
feltételezett, elkülönülő különbségekre való hivatkozással. Pontosabban,
a különbségek citálása sokszor nem hoz bennünket közelebb a saját és az idegen
között megnyíló konfliktusok miértjeinek vizsgálatához, hanem elködösíti a
látószöget. Hiszen szokványos tapasztalat, hogy a konfliktusok kiéleződésének
forrása alkalomadtán nem a különbség-, hanem a hasonlóságészlelés: az a szituáció,
amikor a Másik azért jelenik meg veszélyforrásként, mert túlságosan közel
kerül a sajáthoz, vagyis az összeütközés azért robban ki, mert az, aki korábban
különbözőnek tűnt tőlünk, hirtelen túlságosan is hasonlít „hozzánk”.
Lacan hasonló szituációról értekezik akkor, amikor azt mondja, hogy nem pusztán
a Másik, hanem a „hasonló” az, aki számíthat az „agressziómra”. R. Aron szerint
nem tudjuk megállapítani, hogy a kegyetlenség az egymáshoz hasonuló vagy a
különböző civilizációs, kulturális entitásokban élő harcosok között
agyobb-e, mert a kegyetlenség gyakorlásához egyáltalán nem szükséges a civilizációs
vagy más különbségformák megléte, elegendő a politikai heterogenitás.
Nem azt tanultuk-e meg mi is az ún. jugoszláv háborúkban a kilencvenes
években, hogy az egymáshoz „túlságosan is” hasonló csoportok
közötti relációk erőszakgyakorlatban nyilvánultak meg, s hogy közöttük
a leszűkült különbségek, az eltávolítás/eltávolodás lehetetlensége állandó
feszültséggerjesztő forrásnak bizonyult? Az elvont különbségekre való
összpontosítás helyett a saját és az idegen komplex dinamikáját kell megragadnunk,
amelyben tapasztalataink az azonosság, hasonlóság és különbözőség
mozgásban lévő, ingatag mozzanatai mentén váltakoznak: így felfedezhetjük
azt, hogy „a legidegenebb a sajátunk”, vagy hogy az idegen úgy átjárja a saját
szférát, hogy képtelenek vagyunk a sajátnak szilárd azonosságot biztosítani.11
Ezek után feltehető a kérdés: milyen elméleti meggondolások közelítenek
bennünket az idegentapasztalathoz? A hagyományos gondolkodás mostohán bánt
az idegentapasztalattal.12 Márpedig az, hogy az új közlési eszközök
kapcsán felszínre kerülő tapasztalatok, a mobilitás erősbödése,
az intenzívebbé váló kisebbségi igények kontextusában a hagyományos beállítottság
elégtelennek bizonyul, aligha szorul különösebb bizonyításra. Újabban a társadalomelméletek
képviselői, az idegenészlelés történeti dinamikájának vizsgálói pótolják
a hiányokat, és dokumentálják azokat a kizárási technikákat, amelyekkel az
európai kultúra élt évszázadokon keresztül a jövevényekkel, barbárokkal, szabadságot
„nem tisztelőkkel” szemben.13 Mert az idegenség felfüggesztésének
elterjedt gyakorlatára való hivatkozás kritikai mozzanatot jelent a kölcsönösség,
a befogadás, a felebarátokkal való közösségvállalás, a hiánytalan univerzalizmus
emblémáit hirdető európai kultúrkinccsel szemben. Az elfogadás, kizárás,
kirekesztés, asszimiláció, a megalázottságba való kényszeredett beletörődés,
az azonosság elrejtése, az örökölt identitásnormáktól való távolságtartás,
a depraváció, a fizikai, kulturális, lelki erőszak, veszélyközösség jelentéskörei
tapadnak az idegenészlelés értelmezési mintáihoz. A saját önkiterjesztése
az idegen által ránk háruló fenyegetettség okán, az idegenségnek fenyegetettségként
való rögzítése kifejezést nyerhet a nyílt vagy a szimbolikus erőszakban,
illetve a térbeli elkülönülés céljából foganatosított intézkedésekben. A társadalmi
szerveződés módozatai tehát olyan térbeli és időbeli mintákat kínálnak,
amelyek révén az adott kontextusban normalizálódik az idegenekkel való bánásmód.
Az idegenség megfegyelmezése a társadalmi normalizáció által a sajátszféra
affirmációját hordozza. A konkrét kultúrában normalizált képződmények
a sajátszférában olyan szabálykövetést eredményeznek, amely az áthagyományozódásra,
a történeti tapasztalatok folytonosságának háttérérvényességére támaszkodhat.
A dolgokat mindig az ismertség, a sajátközösségünk jelentései iránti bizalom
alapján tapasztaljuk, azon elsajátított értelmezési szűrők által,
amelyek lehetővé teszik a dologállapotokhoz való közös hozzáférést.
A közösség határainak kijelölése, a közösséghez való tartozás kontúrjai éppen
azt szolgálják, hogy a közösségi tagság, a besorolás, a határvonalak meghúzásának
praxisa, az azonosítás és szétválasztás folyamatai megerősítést nyerjenek.
Az idegenben rejlő elkülönböződés nyugtalanító hatása mindenesetre
olyan követelményeket támaszt irányunkban, amelyek igénybe veszik a sajátszféra
egészét, egyéni és kollektív szinten egyaránt. Mármost, a kortárs gondolkodás
nem az idegenség felfüggesztésén, megfegyelmezésén vagy lényegtelenítésén
munkálkodik, hanem a strukturális és egzisztenciális módon létező
idegenség-mozzanatokra derít fényt. Ennek lényeges vetülete, hogy az önmagával
egybeeső sajátszféra gondolata tarthatatlanná vált.
Fenomenológiailag ez azt jelenti, hogy a kiindulópont itt az idegennek
mint idegennek a tapasztalata.14 Ez a mint-szerkezet itt
azt vetíti elénk, hogy az idegentapasztalat nem rendelhető alá az univerzalizmusnak.
A saját és az idegen relációja éppen azért kihívó jellegű, mert nem sorolható
valamilyen neutrális instancia által irányított rendbe. A másságot vagy az
idegenséget nem lehet belemeríteni valamilyen előfeltételezett általánosság
vagy egyetemesség tengerébe, hogy feloldódjon és véglegesen eltűnjön
abban. Ezért válik elégtelenné a partikularitásnak, a látószögek sokaságának
fölérendelt, a különbségek együttlétét és elkülönülését felülről szemlélő
univerzalizmus. Az általánossá táguló, egybefogó, a különféle tapasztalatszerveződéseket
egyneműsítő látásmód tarthatatlannak bizonyul.
A saját és az idegen között határvonalak íródnak, határkijelölések kezeskednek
a szétválasztásért. Ám nem elegendő, ha megelégszünk azzal, hogy a saját
és az idegen közé beékelődő különbözőséget, a levezethetetlen
sajátosságokat toljuk előtérbe. Mert kifejezésre kell juttatnunk, hogy
a saját és az idegen nem pusztán különböznek egymástól – ha csak ennyit állítanánk,
nem tennénk egyebet, mint hogy a felülről működő látószöget
juttatnánk érvényre. A saját és az idegen azonosságformái más módon adnak
hangot önmagaságuknak Különböző módon képesek önmaguk lenni. Az egymáshoz
való eredendő aszimmetriában fogant relációjuk dimenziója, hogy különböző
módon viszonyulnak egymáshoz, hogy egymáshoz való relációjukban mutatkozik
meg különböző önmagaságuk Pontosan ez a radikális, nyugtalanító,
összehasonlításoknak ellenszegülő aszimmetria bizonyul nehéznek az elmélet
számára.
Az elkövetkezőkben nem a „honi” és az „idegen” rétegek felett átívelő
közös világot idézzük, hanem a közöttvilág körvonalai mutatkoznak meg.
A saját és az idegen közötti merev elkülönülés, illetve a saját és
az idegen egybevegyülése helyett kirajzolódik a közöttiség, a
relacionalitás régiója. Nemcsak a mixofóbia, de a mixofília sem jelent
számunkra útmutatást. A közöttiség jelcserét jelenthet, jelentésképződéseket,
amelyek a közöttvilágokban tolulnak fel, miközben eltérő tapasztalatkereteken
belül jutnak érvényre. Az idegenre ráutalt idegenség tényéből következik,
hogy a saját és az idegen közötti cserék megváltoztatják a sajáttapasztalatot,
ami a saját mindig mozgásban lévő értelmezését előlegezi.
Kérdésünk mindezek után a kultúraközöttiségben, a tagolt embercsoportok
kultúrái között végbemenő jelcserére, a kollektív megjelenítésekre vonatkozik.
Mert az európai történelem szerint a sajátszféra kollektív szinten megvalósuló,
önérvényesítő beállítottsága szembekerül más sajátvilágokkal, amelyek
idegenekként jelennek meg számára. A saját és az idegen közötti viszonylatok
maguk is elmozdulhatnak, fennállhatnak olyan jelentéseltolódások, amelyek
a korábban sajátnak tűnőt idegentapasztalatba burkolják. A saját
és az idegen közötti relációk feszültségének elemzését nem lehet langyos kompromisszumokkal
megtakarítani, látnunk kell azt a perlekedő viszonyt, amely a benneállás
tudata és a töréspontok között feszül.
Úgy remélem, tanulságos lesz, ha most Merleau-Ponty filozófiájához fordulok,
és megkísérlem először felvillantani gondolkodásának kiszögellési pontjait,
majd arra vállalkozom, hogy fokozatosan eljussak a „vad tartomány” jelentésköréhez,
amely megnyitja előttünk a kultúraközöttiség értelmezési lehetőségeit.
Merleau-Ponty rendkívül sűrű, gazdag jelentésű filozófiája
válasz lehet a fenomenológia mentén gondolkodó számára, aki felteszi a kérdést,
hogy milyen módon lehet taglalni az értelemtörténést. Mert a fenomenológia
számára mindig fontos kérdést jelentett az egyénfüggő értelemtapasztalat
taglalása külső távlatból tekintve. Hogyan lehet az értelmet kívülről
megragadni? Amennyiben ezt a problémát kiterjesztjük a kollektívumok szintjére,
úgy máris felvetődik a kérdés, amely a saját és az idegen kultúrák közötti
találkozási módozatok értelmezését érinti. Hangsúlyozom, hogy az észlelés,
a test és a természet kérdésköreit csupán annyiban említem, amennyiben ez
szükségesnek mutatkozik a kultúraközöttiség jelentésének megvilágításához.
Végül a kultúraközöttiség jelentését kívánom újra megfontolni. A választott
tárgy kapcsán jeleznem kell, hogy ellentmondó kijelentésekkel kell számolnunk,
amelyek feszültségét nem kívánom csillapítani.
A világért való
létezés, azaz az interszubjektivitás talaja
I. Merleau-Ponty úgy vonja be az „eleven test”15 filozófiájának
értelmezését a fenomenológia tartományába, hogy a fenomenológiának egyúttal
sajátos „realista”16 jelentést kölcsönöz. Ez az irányulás jelentékenyen
módosítja a fenomenológiai idealizmus Husserl által kijelölt útvonalait, és
beilleszkedik abba a hagyományba, amely a transzcendentális önvonatkozás és
a tudatélet husserli értelmezését illeti bírálattal. Nem azt kutatja, hogy
a mentális megjelenítések hogyan teszik lehetővé a „tárgyisághoz” vagy
egyáltalán a gondolkodáshoz képest transzcendens tárgyiságokhoz való hozzáférést.
Mi teszi lehetővé, hogy a gondolkodás önmagára vonatkozódjék, hogy önmaga
számára jelenléttel bírjon – ez a kérdés határozza meg az orientációt.17
Ennélfogva a tudatimmanentizmus meghaladásának igénye, a szubjektivitáson
túl megnyíló dimenziók feltárása ösztönzi gondolkodását. Igaz, elismeri, hogy
éppen Husserl volt az, aki újszerű filozófiai gondolkodásmódjával megnyitotta
a szubjektivitáson túli nyitottság lehetőségtartományát, de úgy véli,
hogy a husserli idealizmusra alapuló teljesítmények módosításra szorulnak.
Merleau-Ponty kapcsán célszerű szem
előtt tartani programatikus igényeit, amelyeket most a kései munkában
található vázlat kapcsán vizsgálok. „Mi nem ab homine kezdünk, mint
Descartes [...], nem a skolasztikusok módján ragadjuk meg a természetet, [...]
és nem értelmezzük a logoszt és az igazságot a Szó módjára. [...] A láthatót
úgy kell leírni, mint ami az ember közvetítésével valósul meg, ám mégsem antropológia.
[...] A természet mint az ember másik dimenziója jelenik meg (mint hús, nem
pedig mint anyag). A Logosz az emberben valósul meg, de semmiképp sem úgy,
mint az ember tulajdona.”18 Nem a logosz tulajdonosaként láttatni
az embert, hanem a tulajdonosi helyzettől megfosztottan, nos, ennek az
intenciónak fontos helyi értéke van Merleau-Ponty munkásságában. Megragadni
azt, ami az ember tevőleges hozzájárulása nélkül nem tárul fel,
ám „nem antropológia”, ez a szándéka. Olyan gondolkodást kialakítani, amely
kivonja magát az egyetemes humándiskurzus uralma alól, ez irányulásának jegye.
Filozófiája arra törekszik, hogy kivonja magát a humanizmus állításai alól,
mert „semmit nem magyarázunk meg az emberrel, mivel az ember nem erő,
hanem gyengeség a lét belsejében [...].”19 Fényt deríteni arra,
ami az ember teremtő ereje híján nem mutatkozik meg, de a „humanizmussal”
való kompromisszum nélkül, ez e filozófia foglalata. Olyan terek nyílnak meg
ezáltal, amelyekre nem terjedhet ki maradéktalanul az „ember” uralma, mert
ezek az „ember” akaratától független bekövetkezésként kerülnek elénk.
Ugyanakkor mindebből az is kiderül, hogy a kezdetben szóba hozott,
az idealizmust korrigáló beállítottságot csak ügy értelmezhetjük, ha messzemenően
figyelembe vesszük a kreatív létezés kitüntetett helyét Merleau-Ponty munkásságában,
amelynek lényeges vonatkozása, hogy benne párhuzamosan részesíti bírálatban
az „intellektualizmust” és az „empirizmust” egyaránt. Ahogyan a „kifejezésre”
vagy a beszélt nyelvre való utalások, valamint a „néma tapasztalatot” a „beszélt
nyelvig” vezető útra vonatkozó megfontolások bizonyítják, a teremtés
aktusa nélkül nem lehetséges a tapasztalás. Utóbbiban bennefoglaltatik a „világhoz
igazodó” vonatkoztatás, ám mindig a teremtés aktusának közreműködésével.
A „kifejezésnek” a fordítás kijátszhatatlan fogalmával való leírása,
a fordításnak egzisztenciális állapotként való taglalása hírt ad az irányultság
legbensőbb jellemzőiről. Az eredendő fordítás megkerülhetetlen
konstellációja, a fordításnak mint eredendő közvetítettségnek
és eltérésnek a helyzete eltorlaszol minden utat a „realizmus” szűkítő
eljárásai előtt.20 Hiszen a fordítás kitüntetett helye, a
beszéddé dinamizált létezéstapasztalat taglalása olyan irányultságról tesz
tanúbizonyságot, amely a nyitottságba helyeződést, az értelemteljesülés
folyamatait mutatja meg. Ejtsünk szót még a spontán értelemképződésről,
valamint a pluralitásba beleágyazódó, meghatározatlansággal jellemezhető,
a jelteremtő praxisra összpontosító értelmezésekről, amelyek az
indetermináció forgatagába rántják bele az értelemteremtődés eseményeit.
II. Az „eleven”, önmagát az élvezetben, fájdalomban, vágyéletben tanúsító
test („chair”) elválasztandó a tehetetlenségi nyomatékkal, anyagi
vonatkozásként jellemezhető „vak”, „objektív” testtől („corps”).
Nem kevésbé jelentékeny a tény, hogy az elevenül lüktető, nem-tárgyias
test elsődleges ama másikhoz képest, hogy a mozgásban tetten érhető
test az, amely lehetővé teszi a tapasztalatok gazdagságát. A test mindig
többet tud nálunk, és ez a tudástöbblet indít bennünket arra, hogy a testileg
közvetített „tudni hogyanról” (know-how) szóljunk. Az eredendő
tapasztalat differenciálódása és a tudatélet dinamikája, valamint a másik
megértése voltaképpen a mozgó testhez kapcsolódik, amely a térben strukturált
viszonylatokba kerül más testekkel. A test mozgásrendjéből erednek a
jelentéshálók, testünk „jelentésmagként” tárul fel, amely lehetővé teszi
a láthatóság tartományait, az észlelési világ formáit. Nem a tudat által belakott
test filozófiájáról kell ehelyütt beszélnünk, hanem rólunk mint eredendően
létező testről. A másik, akivel találkozunk, nem tudat, hanem a
test lakója. Merleau-Ponty a testből kibomló intencionalitás és a testi
jelentésadás révén bontakoztatta ki sajátos vonalvezetésű filozófiáját,
amely a megtestesülésben lévők közösségét tartotta szem előtt.
A testi intencionalitás kidolgozása egyúttal különös fényt vet az európai
kultúra azon szerteágazó kérdéskörére, amely a test tolmácsolásával kapcsolatos,
különösképpen a kereszténység megjelenése óta. Az intencionalitás elmélete
Brentano-nál és megannyi követőjénél a tudataktus és a tárgy közötti
korrelációkra utal, egyúttal függetleníti ezt a relációt a széleskörű
kontextuális meghatározottságoktól. Merleau-Ponty viszont a fenomenológia
azon szárnyához tartozik, amely a fenomenológiai aktusokat, valójában az aktus
és a tárgyiság nexusát bevonja a holisztikusan értelmezett környezeti összefüggésekbe.
Nem véletlen, hogy Merleau-Ponty magára vonta az ökológiai ontológia kidolgozásán
fáradozó filozófusok és elméletírók figyelmét is (a természet önreferencialitását
idéző megjegyzései a radikális ökológia beállítottságát szólíthatják
meg). A szubjektivitásra itt nem a megjelenés szubjektivizálása, hanem az
eredendő beágyazottság jellemző, hiszen a szubjektivitás a környezet
szerkezeti tagoltságába illeszkedik bele, és ez a beágyazódás jelenti kiiktathatatlan
lényegdimenzióját.
III. Merleau-Ponty filozófiája tovább mélyíti az észleleti életnek a fenomenológiában
tetten érhető elemzési hagyományát, méghozzá az empirizmus és az intellektualizmus
bírálatának szomszédságában. Az észlelésben, az intencionalitás ezen ősmódozatában
nemcsak a megjelenítést, hanem a kulturális beágyazottságok különböző
módozatait is látni – Merleau-Ponty filozófiája támpontokat kínál ehhez a
gondolathoz. Az észlelést szintúgy a mozgáshoz kell kötnünk, a megfogalmazás
szerint „a mozgás úgy viszonyul az észleléshez, mint a kérdés a válaszhoz”.21
Az észleleti élet, a nyitottságba való helyeződés fenomenológiai
taglalása számtalan új vonással bővül, ám számunkra itt különösképpen
Merleau-Ponty világfilozófiája érdemel figyelmet. Merleau-Ponty átveszi Husserltől
a pluralitással és az indeterminációval jellemzett világ gondolatát, amelyben
a kölcsönös utalások által létrejött összefüggések játszanak jelentékeny szerepet.
Ugyanakkor a világfilozófiát az irányváltásnak megfelelően ruházza fel
új jelentésekkel. Figyelemre méltó, például, hogy az észlelést a világban
való benne-lét jelentései írják körül, s eszerint az észlelés belevész a világba.
Mert az észlelőre mindenekfölött a vakfolt-létezés jellemző, az
észlelő nem látja azt, ami lehetővé teszi a látást. (Te voltaképpen
nem látod a szemet, vö. Wittgenstein: Tractatus 5.6.) Az észlelés valójában
a világban való létezés, önmaga működésének igazi vakfoltja, amely nem
vesz tudomást önmagáról. Az önreferenciális, körkörös jelentésekkel körülbástyázott
világfilozófia messzemenően befolyásolja a szubjektivitás értelmezését.
Mert a világ részeként tekintett észlelés kapcsolatban van azzal a szubjektivitás-gondolattal,
amely a szubjektivitást a benne-lét rendkívül erős fogalmának fényében
láttatja.
A térbelileg tagolódó világ, a mindent magában foglaló „nyitott”, „meghatározatlan”,
egész, szituatív összefüggéseket hoz létre. A világ az embert átfogó kötelékek,
az eredendő kötődés közege, minden megjelenés a priorija és talaja, amely minden megjelenésben előfeltételeződik. Felettébb
irányadóak azok a megfogalmazások, amelyek a világ és „közöttünk” lévő
kapcsokra vetnek fényt, és amelyek a világ „hatalmáról” szólnak. A születésre
utaló megjegyzések filozófiai közegbe emelik a jelentéskört, és a születés
ontológiai tényét, a világért való elkötelezettséget, rendeltetést hozzák
szóba: „megszületni: ez azt jelenti, hogy a világból és a világért
megszületni [...] Sohasem vagyunk képesek önmagunkban megőrizni valamilyen
rejtekhelyet, amely híján lenne a lét beáramlásának.”22 Pontosan
ez a lehetetlenség, azaz a világgal szembeni rejtekhely kimetszésének a lehetetlensége
vezet be bennünket az interszubjektivitás, a közöttvilág jelentéssíkjaiba.
Mi sem jellemzőbb annál, hogy Merleau-Ponty a világba beleíródó testről
úgy szól, mint az organizmusban bennefoglalt szívről, amelynek dobogása
mindvégig elevenen marad. Nem kevésbé karakterisztikus, hogy a test is, amely
egységet képez a világgal, úgy tűnik fel, mint „a világ hatalma”. Az
ember, aki egy ismert meghatározás szerint csomópontnak bizonyul, nem
adományozhatja önmagának a megtestesülést. Szüksége(m) van a másikra, hogy
részese legyen (legyek) a világ szerteágazó összefüggéseinek; a világban való
részesedés szempontjából elengedhetetlenül fontos a másik létezése. A másik
mint egy másik önmagam ,,már” itt van, amikor körülnézek a világban,
és elindulok a világ ösvényein. A közös világban való tartózkodás, az eredendő
kötődés az interszubjektivitás talaja. Melyek e szubjektivitásközöttiség
vonásai? „Az aktivitás = passzivitás” – olvassuk a kései Munkajegyzetekben,
félreérthetetlenül számot adva a szubjektivitás létmódjáról is.23
Az interszubjektivitás, vonjuk le a következtetést, mindig interpasszivitás,
közöttünk, a közöttiségben felsejlő passzivitásforma. Még egyszer
idézem Merleau-Pontyt: „a párbeszéd tapasztalata, amely önmagam és a másik
között jön létre, közös földet hoz létre, az én gondolkodásom és a másik gondolkodása
egy szövetet képez, olyan közös cselekményt bontanak ki, amelynek egyikünk
sem teremtője”.24
A társadalmi történés - közelítés a másságtapasztalathoz
A világból és a világért való létezés, a világ mint minden
értelemadás talaja – ezekkel a súlypontokkal Merleau-Ponty kijelölte gondolkodásának
főcsapását.
Induljunk ki ezek után Az észlelés fenomenológiájának azon
fejezetéből, amely „az emberi világ és a Másik” kérdéskörét tárgyalja.25
Érdekes módon ez a fejezet nem mindig váltotta ki a kommentátorok érdeklődését,
példának okáért Theunissen nevezetes műve a Másikról és a szociális ontológiáról26
voltaképpen meg sem említi, noha a témaválasztás éppenséggel erre serkenthette
volna. Más írásokban sem kerül előtérbe Merleau-Ponty társadalmisággal
foglalkozó fejtegetéseinek elemzése.27 A fentebb jelzett fejezetben
azonban olyan szintagma jelenik meg, amely relevanciával bír: a társadalmi
történés. Merleau-Ponty sajátos perspektívából beszél a társadalmi történésről:
ahogy mondja, a bent és a kint megvalósuló társadalmi
történésről van szó.
Szeretnék ehelyütt úgy eljárni, hogy a társadalmi történés kategóriáját
szem előtt tartva fontolhassak meg bizonyos összefüggéseket a Másik és
a nyelviség vonatkozásában Merleau-Ponty filozófiájában. Voltaképpen a Másik
fenoménjének kontextusa érdekel itt, a Másik és az Én koegzisztenciájának
tolmácsolása, ami köztudottan a fenomenológia kitüntetett témájának számít.
Hozzáfűzöm, hogy az említett fejezet megannyi olyan vonatkozást tartalmaz,
amelyek alapján a közismerten befejezetlen opus körbejárható. Vagyis a fejezet
afféle kitekintési szöget kínál, s ezt arra kívánom felhasználni, hogy tágabb
összefüggéseket vizsgáljak meg. Most nem fordítok figyelmet arra, hogy milyen
különbségek vannak Az észlelés fenomenológiája és A látható és a
láthatatlan között, mellesleg erről maga a szerző is híradással
szolgált. Inkább arra figyelek, hogy a „szinkretikus együttlét” milyen értelmezést
nyer Merleau-Ponty filozófiájában.
Az említett fejezetben azt tapasztaljuk, hogy Merleau-Ponty mintegy újratematizálja
a társadalmi történésnek az adott könyvben már korábban is tárgyalt kategóriáját,
méghozzá a kultúra, a társadalom és a természet összefüggésében.
A vonatkozásokat a következő módon foglalom össze:
a)
Először is hadd említsem a természetből fakadó temporalitást,
azaz a természeti időt, amely itt egyet jelent a racionalitás eredendő
tehetetlenségével. Minthogy a természeti idő folytonosan körülveszi a
személyes életet, önmegértésünk beteljesítettsége mindig elodázódik, elhalasztódik,
az önmegértést tehát mindig a késés fázisában érhetjük tetten. A természetes
idő az ember számára azt jelenti, hogy önértésének ideje mindig a halasztódás
ideje. Egyúttal itt jelenik meg a transzcendencia fogalma is, amely,
jegyezzük meg, fontos szerepet játszik Merleau-Ponty munkásságában. „A világ
már itt van, transzcendenciájának objektivitásában”28 – mondja
másutt. Ehelyütt elégedjünk meg azzal, hogy a transzcendencia a legszorosabb
összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy az idő pillanatának transzcendenciája
átláthatatlanná teszi az ember öntörténetének jelenét.
b)
A második összefüggés kapcsán arról kell beszélnünk, hogy a természet
és a személyes élet sajátos egybekulcsolódása játszódik le előttünk,
ami elvezet a kulturális világ fogalmához. Egyfelől a természet lép be
a személyes élet mélységeibe, másfelől pedig a személyi gesztusok ereszkednek
le a természetbe, kulturális világot hozván létre. A kulturális világ értelmezése
számtalan dimenziójában, különösen az eszközszerűség értelmezésében,
Heideggert idézi. Ugyanakkor Merleau-Ponty nemcsak Lévinashoz, hanem Heideggerhez
képest is másképp értelmezi a kultúra fogalmát. Ezúttal csupán azt kívánom
hangsúlyozni, hogy Merleau-Ponty számára a kulturális objektumok tapasztalata
a másik előtűnésével jár együtt, mégpedig az anonimitás kontextusában.
Miközben ugyanis teszünk-veszünk a világban, a kultúra közvetítésével
a dolgok anonim egzisztenciáját tapasztaljuk. Ugyanakkor „az anonimitás levegőjére”
utaló állítások szólítanak fel bennünket arra, hogy feltegyük a kérdést: hogyan
lehetséges a Te az anonimitás közegében?
A válasz egyértelműnek tűnik: a kultúra fogalma vezérfogalomnak
bizonyul a másikra utaló tapasztalatban, a másik ugyanis a kultúra révén fénylik
fel. Miért? Először is rögzítsük a negatív meghatározást: a kultúra létezése
az Én–Te koegzisztenciájára vet fényt, ám a társadalom konstitúciójához a
„harmadik” is szükségeltetik. Vagy mondjuk másképpen: a kultúra rendjében
az Én a Te felé fordul, azaz a kultúra az Én és a Másik szemközt megvalósuló
rendje, a társadalom viszont meghatározatlan számú személy koegzisztenciája.
Minket különösképpen az érdekel, hogy a kulturális világ mentén sejlik
fel a Másik létezésének paradoxona, amire MerleauPonty szerint a nem-tapasztalati
értelemben vett test filozófiája válaszol. Itt témánk szempontjából roppant
fontos helyen járunk. Ugyanis Merleau-Ponty hosszasan fejtegeti, hogy a másik
másságának fakticitásához „csupán” az általa objektívnek minősített gondolkodás
nem fér hozzá. A nem-tapasztalati test filozófiája, amely a másik másságának
konstitúcióját járja körül, a lényeges megfogalmazások egész sorát nyitja
meg. Hadd szóljak néhányról, méghozzá azzal a céllal, hogy máris kibontsak
egy fontos vonást!
Mindenekelőtt az tűnik elébünk, hogy a másik mássága csak azért
lehetséges, mert az aszimmetria és a szimmetria sajátos viszonylata lép játékba.
A másik fenoménje előtűnésének feltétele, hogy az Én nem áttetsző
önmaga számára, valamint hogy a „szubjektivitás” létezése, működése a
sajáttestet vonja maga után. A másik fenoménje valóban létezik számunkra,
ám a Másik sohasem lehet Én abban az értelemben, ahogy önmagam számára Én
vagyok.
Ugyanakkor feltehető a kérdés: hogyan értelmezhetők azok a kijelentések,
amelyekben Merleau-Ponty arról beszél, hogy a másik teste valaminő „csodálatos
folytatódása” a saját intencióimnak? Vagy, hogy őt értelmezzem: mint
ahogy a testem részei egészt képeznek, ugyanúgy a másik teste és az én testem
is egészt képez, vagyis ugyanazon fenomén móduszai. Mivel a testem az anonim
egzisztencia nyoma, az anonim egzisztencia öszszekapcsolja e két testet. Világos,
hogy az Én és a Másik testének analogikus értelmezése a sajáttest szinergiájával
meggondolkodtató következményeket sejtet. Ugyanezt a gondolkodásmódot erősíti
meg az a tény, hogy Merleau-Ponty helyenként tökéletes kölcsönösségről,
az Én perspektívájának a másik perspektívájába való átáramlásáról beszél.
Nem kevésbé fontos, hogy MerleauPonty a lehető legerőteljesebben
ahhoz köti a koegzisztencia fogalmát, hogy mindenkinek át kell élnie
az együttlétet.
Merleau-Ponty egyéb műveit tekintve azt látjuk, hogy – még erőteljesebb
fordulattal – egyenesen a testek tranzitivitásáról, sőt, egy általánossá
táguló testről beszél. Mielőtt levonnánk a következtetést, tegyünk
még néhány lépést. Meg kell magyaráznunk ugyanis, hogy mit ért Merleau-Ponty
a kint és a bent megvalósuló társadalmi történés fogalmán.
Szembeötlő, hogy Merleau-Ponty nyomatékosan „élményszerű szolipszizmusról”
beszél, amelyet nem lehet meghaladni. A szolipszizmus mögött az önmagaság
tanúsítását kell látnunk. Minden aktus előtt, minden észlelésben fennáll
az önmagammal való érintkezés, minden észlelés önmagam szerinti, önmagam révén
megvalósuló észlelés. Az eredendő szolipszizmusra vonatkozó mondatok
mintegy új dimenziókkal kívánják körülírni a másságtapasztalatot, hiszen most
MerleauPonty azt állítja, hogy az önmagaság tanúsítása nélkül a másik mássága
sem tapasztalható. Egyenesen azt domborítja ki, hogy az önadottság, az önmagaság
tanúsítása az a központi fenomén, amely megalapozza a saját szubjektivitásomat,
ám a másikra irányuló transzcendenciát is. A szolipszizmus nem korlátozható
kívülről, mivel minden kilépést megelőző vonatkozásnak bizonyul.
Ugyanakkor a szolipszizmus nem korlátozható belülről sem, hiszen saját
hatalmam, ami az alanyisággá válást jelenti, egyet jelent a világba való beleilleszkedés
lehetőségével.
A szolipszizmus meghaladhatatlan,
mondtuk, de hogyan kapcsolható egybe ez az állítás a társadalmi történés
fogalmával? Nincs-e ellentmondásban a meghaladhatatlan szolipszizmus hangsúlyozása
a társadalmi történés kategóriájával? A szolipszizmus: igen, de nem a szolipszizmus
filozófiája, mondja MerleauPonty, minthogy a szubjektivitás bármilyen
megnyilvánulása, így a filozófia is kilépést jelent a megnyilvánuló szubjektivitás
világába, azaz a szubjektivitások közötti világba. A társadalmiság a ,,már”
szerkezeti jegyeit viseli magán, minthogy az ítélet és a megismerés aktusát
megelőzően létezik. Nem kerülhetünk tárgyias viszonyba a társadalommal,
minthogy a társadalmiság az egzisztencia dimenziójaként létezik. Ezért nem
képes megragadni a történész a történelmet, hiszen ő a történelmet meghatározható
objektumként látja, de ezért nem tudja megragadni a történelmet Fabrizio del
Dongo sem, aki a Waterloo-i ütközetet tájképként kívánta megragadni. A társadalom
tehát, hogy befejezzük a természet–kultúra–társadalom tagolását, történésszerkezet,
amely, mint Merleau-Ponty mondja, minden perspektíva határán helyezkedik
el.
Ezek után kimondhatunk néhány következtetést. MerleauPonty eszmefuttatásaiban
a másik alteritásának problémája, amely a transzcendentális szubjektivitás
felől mutatkozik meg, elveszíti relevanciáját. Számára az ötödik karteziánus
meditáció (Husserl) által kirajzolt probléma meghaladottnak bizonyul. A következő
idézet, noha itt más szöveghelyre utalunk, ezt tükrözi: „nem áll fenn az alter
ego problémája [...] az anonim láthatóság az, ami mindkettőnkben tanyázik”.29
Nos, a társadalmi történés kategóriája itt a hiánytalan interszubjektivitást
képviseli, amelyet Merleau-Ponty az észlelés fenomenológiájának másik fejezetében
a kettős anonimitás fogalmával jelöl. Ezért mondja, hogy „a társadalmiság
atmoszférája” a leggyökeresebb reflexióban is megnyilvánul. Egyszerre
vagyunk anonimuszok az abszolút individualitás értelmében és anonimuszok az
abszolút általánosság értelmében. A két anonimitás egybehajlása biztosítja,
hogy a szolipszizmus meghaladhatatlan ugyan mind belülről, mind kívülről,
de ténylegesen nem önmagába záruló, hanem paradox módon mindig a társadalmi
történés kontextusában megvalósuló, afféle külsődleges szolipszizmus.
Merleau-Ponty filozófiájának horizontján nem jelenik meg a magára záruló
transzcendentális szubjektivitás problémája, ám filozófiájának szembe kell
kerülnie azzal a ténnyel, hogy a kettős anonimitás gondolata a szubjektivitás
transzcendentális lehetőségeit kérdőjelezi meg. Vagy, hogy kihegyezzem
ezt az állítást: fennáll a lehetőség, hogy a solus ipsére az
anonimitás köde boruljon. Láttuk korábban is: a megtestesülés nem önadomány,
mert a másik közvetítésével válhatok részesévé a világ összefüggéseinek. A
testközöttiség filozófiájának mentén, amelyben a testek tranzitivitása jut
érvényre, nem az én-azonosként működő alter ego, hanem maga
az ego válik kérdésessé. Márpedig ennek a filozófiai eltolódásnak messzemenő
következményei kell hogy legyenek a fenomenológiára nézve, hiszen tudjuk,
hogy Husserl, például az Ideen I.-ben, világosan leszögezte: a tudati
aktusok szempontjából elengedhetetlenül fontos, hogy kiiktathatatlan pólusként
az ego jelenjék meg. A transzcendentális önvonatkozás gondolata rendül
meg itt.
Mindez ahhoz a konklúzióhoz vezette Merleau-Pontyt, hogy az Én és a Másik
relációjának rögzítését „elégtelennek” minősítse. Pontosabban, Merleau-Ponty
a másik és az én viszonylatának kritikai diagnózisához egyúttal kulturális
hátteret is társít, hiszen az európai feszültségtérbe szólít bennünket: „Az
Én és a Másik relációja: nyugati probléma.”30 Mert „ami fontos,
az nem a másik problémájának a megoldása, hanem a probléma transzformációja”.31
Mit feltételez ez a sommás kijelentés?
A nyelv mint „minden”
További kérdésem ezek után így hangzik: hogyan lehet összhangba hozni
a testek közötti tranzitivitás filozófiáját a világba való belépés eredendő
pluralitásával, vagy, másfajta terminológiát használva, az idegenség és önmagaság
radikálisan aszimmetrikus viszonyával?
Eleddig azonban nem említettem a nyelv kérdését. MerleauPonty idővel
– ahogy Waldenfels mondja – a nyelv egzisztenciális dimenziói felől a
nyelv strukturális értelmezése felé mozdult el. Számunkra itt az a legfontosabb,
hogy a nyelv az említett tranzitivitás kitüntetett hordozója. Mert a nyelviség,
amelyhez úgy kell viszonyulnunk, „mintha nem a mienk lenne”, egybefogja a
széttartót, reverzibilissé teszi mindazt, ami aszimmetrikusnak tűnik.
Az együttlét, pontosabban a nyelvileg közvetített „Ineinander” filozófiai
gondolata, a világból és a világért megszületett szubjektivitások
folyamatos és közvetlenül megvalósuló egysége tárul fel előttünk. Aki
elolvassa, példának okáért, A világ prózája idevágó részleteit, minden
bizonnyal megtapasztalja a tranzitivitás és a szinkretizmus sajátos filozófiájának
megnyilvánulásait, amelyek tetten érhetők Merleau-Ponty nyelvfilozófiai
reflexióiban. A nyelviség, amely Merleau-Ponty szerint egyszerűen „minden”,
lehetővé teszi az Én és a Te közötti visszafordíthatóságot: „az én
beszédemet mindig keresztezi a másik beszéde, méghozzá laterális módon; önmagamat
a másikban hallom, mivel, nota bene, ő énbennem beszél”.32
Innen a beszéd, az élőszó fenomenológiája kidolgozásának hangsúlyozott
intenciója, amelyet Merleau-Ponty, igaz, Husserl nyomán vállal fel, de immáron
a megváltozott interszubjektivitás-értelmezés környezetében. Fennáll az élőbeszéd
sajátos jelentése, amely az én néma intencióm és a szavak között érhető
tetten. Ennek folytán a szavak azt is meglepik, aki kimondja őket. Sajátos
analógia áll fenn a jelentés és az élőbeszéd, valamint a világ és a test
között. Mint ahogy a világ néma jelenléte állandóan ébredésre bírja a testet,
ugyanúgy a jelentés folytonosan újraéleszti az élőbeszéd praxisát. Előbeszéd
alatt Merleau-Ponty nem csupán a jel és a jelölt egységét, hanem meghatározott
történést ért, pontosabban azt a történést, amelynek lényege, hogy
a jelentésintenció meggyökerezik a kultúrában, az én és a másik viszonylatrendszerében.
Az élőbeszéd kulturális praxisa lehetővé teszi az élőbeszéd
lingvisztikai értelmének és az általa intencionált jelentésnek az összefonódását.
A jelentésintenció afféle transzcendentális illúzió, amely azt a képzetet
kelti, hogy a jelentésintenció már eleve jelen volt a létező jelentésekben,
és valamilyen ravaszság folytán kelt újra életre. 1951-ben, Brüsszelben, a
nemzetközi fenomenológiai kollokviumon Merleau-Ponty azt hozza szóba, hogy
„abban az értelemben, ahogy a beszédem értelemmel bír, a beszédem közben egy
»másik« másik vagyok, és abban a mértékben, ahogy megértek, többé nem tudom,
hogy ki az, aki beszél, és ki az, aki hallgat.”33 Nem tudom, hogy
ki az, aki beszél, és ki az, aki hallgat – ez az állítás a beszéd és a hallgatás
között húzódó választóvonalakat teszi viszonylagossá. Az interpasszivitás
szembeszökően inkluzív modellje bontakozik ki előttünk, méghozzá
az élőbeszéd jelteremtő praxisának közvetítésével. Ezekből
a megjegyzésekből az is kitetszhetett, hogy a nyelvi interszubjektivitás
mintája a szinkretikus együttlétnek, amely a szubjektivitások testközöttiségét
jellemzi. A nyelvileg meghatározott együttlét ugyanis mintája az emberi szubjektivitásnak
a világhoz és a másikhoz, valamint a testnek a lélekhez való kötődése
vonatkozásában. Az „Ineinander” azaz az elválasztódás, különböződés
nélküli „primordiális állapot” gondolata, a kötődés folyamatosságának
kidomborítása a megtestesült benne-lét sajátos válfajait hozza létre. Az elsődleges
promiszkuitás, az egyben-lét, az elválasztódással, disszociációval
szemben primátust élvező kohézió állítása bevezet bennünket a „világhús”,
e sokszorosan értelmezett gondolat tanulmányozásába.34 A kései
mű egyik mondatában ezt olvassuk: „nem versengés van az én és a másik
között, hanem kofunkcionalitás. Úgy működünk, mint egy egységes test.”35
A világ eleven teste úgy jelöli a látható dolgok tartományát, hogy olyan folyamatot
jelent, amelyben az Én és a Másik mint világhoz-tartozók vesznek részt. (Több
értelmező a keresztény, különösképpen a neokatolikus hagyományt, a corpus
mysticum tradícióját idézte e meglátások tolmácsolásában.36
Eszerint a „világhús” filozófiája párhuzamos a Krisztus testére, az ekleziasztikus
közösségre vonatkozó teológiai magyarázatokkal. A keresztény közösségelvnek
és a test értelmezésének összefonódása a katolikus tradícióban mindenképpen
dialogikus távlatokat nyújt a Merleau-Ponty filozófiáját érintő összefüggések
értelmezéséhez.)
Merleau-Ponty-nak, a közöttiség, az inkomposszibilitások, a polimorfikus
alakzatok, a bemélyedések, üregek, a „függőleges lét” hallatlan érzékenységű
írójának látóhatárán ott világít az átfogó egység, az eredendő communitas
gondolata. Az együttlét folyamatosságának ábrázolása, a világhúsban való
részesedés filozófiája révén a fenomenológiai értelemben vett közösség
lehetőségeit taglalja. Ezt tűnik igazolni az a gyakran idézett kép
is a kései műből, amely az érintés történését jeleníti meg. Amikor
a jobb kéz a bal kezet érinti, akkor úgy gondoljuk, hogy ellentétet magában
foglaló viszonnyal van dolgunk, hiszen egyfelől az érintés történését
konstituáló kezet tapasztaljuk, másfelől a konstituált „kezet”,
bőrfelületet. Másképpen szólva: az érintést végrehajtó kéz tevőlegesen
uralja a másik kezet, hiszen birtokolja azt az erőt, amely az érintést
irányítja. Merleau-Ponty azonban a „világhús” filozófiájának szellemében nem
fogadja el ezt a hagyományosnak tűnő magyarázatot. Számára az érintés
történése nem az ellentét, hanem a reverzibilitás viszonylata, amelyben eltűnik
a „teremtő” és a „teremtett” viszonya, hiszen mindkettő a világ
részeként jelenik meg. A részesedés ilyetén homloktérbe állítása a
bizonytalanság fényébe vonja a fenomenológiai beállítottság egyik fontos dimenziójának
tolmácsolását, nevezetesen a konstituálás hatalmának az elemzését. Amennyiben
tovább követjük ezt az okfejtést, akár ahhoz a következtetéshez is eljuthatunk,
hogy MerleauPonty eszmefuttatásai az érintés közösségéről fenomenológiai
monizmusba torkollnak.37
Vajon a fenomenológiai monizmus az egyetlen lehetséges értelmezése Merleau-Ponty
világfilozófiájának? Hogyan érvényesíthető a fenomenológiai monizmus
állítása annak a filozófusnak a vonatkozásában, aki jelentékeny helyeken hozza
szóba a pluralitás gondolatát? Vajon Merleau-Ponty filozófiája kimerül egy
eleve feltételezett egészlét organicisztikus gondolatában, amely mintegy egyesíti
az „Ént” és a „Másikat”? Úgy gondolom, hogy ez az értelmezés tévedésnek bizonyulna,
és figyelmen kívül hagyna megannyi olyan kijelentést, megfogalmazást, amelyek
a differenciációval kapcsolatosak. Mégis: majd jeleznünk kell azokat a kockázatokat,
amelyekkel Merleau-Ponty filozófiájának szembe kell néznie. Végül is hadd
előlegezzek meg még egy kérdést: milyen utak nyílnak ebből a világfilozófiából?
Legyen szabad itt megjegyeznem, hogy Merleau-Ponty,
ismételten Husserl nyomdokain, nem egy ízben reflektál a filozófia és
a fenomenológia különbségére. Már idézett brüsszeli előadásában
azt állítja, hogy a fenomenológia minden vagy semmi, hogy a
filozófia minduntalan vissza fog térni a fenomenológia beállítottságához.
Kérdésem a következő: milyen következményekkel bír a fenomenológia számára
a szubjektivitásnak ez a detranszcendentalizációja, a „solus ipse”
e hiánytalan hozzáfonódása az interszubjektivitáshoz? Vajon Merleau-Ponty
valóban a fenomenológián túlra vezeti a fenomenológiát az élőbeszéd praxisának,
a reverzibilis szubjektivitásoknak az előtérbe helyezésével, ahogy azt
megannyi kommentátora hangoztatja? Vagy mondjuk a fenomenológia fenomenológiáját
kísérli meg megteremteni, ahogy saját maga írja egy önreflexív mondatában?
Az utóbbi állítás viszont azt jelentené, hogy, ellentétben azzal az állítással,
mely szerint Merleau-Ponty a fenomenológián túlra vezet bennünket, intencióját
annak megmutatásában kell felismernünk, hogy lehetetlen túllépni a fenomenológián,
nincs odaát. Vagy, ahogy az általam elemzett fejezet végén található mondatban
írja: „ha a szubjektum alatt megtaláljuk azt, ami személy előtti, és
ha a nyelvet, a másikat, a testet odakapcsoljuk, akkor megértjük, hogy efölött
nem találunk olyan vonatkozásokat, amelyeket meg kell értenünk”.38
Kérdőjelek útközben
A társadalmi történés kategóriáját említve és a világfilozófia közvetítésével
kerültünk az interszubjektivitás tolmácsolásának a közelébe. Valójában Merleau-Ponty
filozófiájában folytonosság tapasztalható az interszubjektivitás eredendő
mivoltának elemzésében. Jellemző, hogy a korai Merleau-Ponty
úgy ítélte meg, hogy az interszubjektivitás és a másik észlelése csupán a
felnőttek számára jelent gondot. Ezzel bírálatban részesítette Piaget
ismert állításait a cogito és a racionalizmus igazságairól, amelyek
arra hivatottak, hogy meghatározott korban lehetővé tegyék a gyermek
számára a felnőttkor „ellentmondásmentes világába” való belépést. Merleau-Ponty
azonban ehelyütt nemcsak a gyermekek elévülhetetlen igazságát pereli vissza
a felnőttkorral szemben, hanem egyúttal „a gyermekkor békés koegzisztenciája”
alatt rejtekező síkra való utaltság felismerését, a mindannyiunk „közös
terrénumára” való emlékezést is sürgeti. A kései Merleau-Ponty, aki, mint
láttuk, nyugati problémának minősítette az Én és a Te kérdését,
minduntalan visszatér a „primordiális igen”-re, amely mindannyiunk sajátja,
visszafordul a telített világ talajához,39 amely a mindenoldali
összefüggések részévé tesz bennünket. A talaj, a föld fogalma figyelmeztet
bennünket arra, hogy MerleauPonty-t nem a különféle változatok feletti
általános emberi sík érdekli, hanem a változatok alatti irányulás.
Kultúránk gyökérzetét kutatva nem azt kell megragadnunk, ami felettünk ível,
hanem azt, ami megnyílik alattunk. Mindez Európa identitásértékét is
új fénybe állíthatja. Európa, amely nemcsak körülöttünk van, hanem alattunk
– parafrazálhatnánk egy mondatot.
Mindenesetre jellegzetes, hogy Merleau-Ponty-nál a „világhús” sohasem
akadálya a kommunikációnak, sőt. A másikkal szembeni disszociáció, az
elkülönülés voltaképpen akkor jelentkezik, amikor híján vagyunk a „közös terrénumra”
vonatkozó belátásnak. Vagyis amikor elfeledjük az alattunk húzódó közös talajt.
Levonhatjuk-e a konklúziót, hogy az elkülönülés, széttartás alakzatai akkor
erősbödnek, ha a talajtalanság kerekedik felül rajtunk? Ehelyütt
azonban várjunk még a válasszal. Merleau-Ponty filozófiájának forrásvidékéről
több útirány vezet, amelyek kereszteződhetnek, de el is ágazhatnak. Egyfelől
ott van például az a lehetőség, amely az ego illetékességének
radikális leszűkülése felé vezet, s amelyre maga Merleau-Ponty is expressis
verbis utal. Hiszen Merleau-Ponty mindig is elégedetlenséget tanúsított
a fenomenológiai mezőnek a transzcendentális ego tartományára
való leszűkítésével szemben. Nem mellőzhető tény, hogy Merleau-Ponty
kedveli a ravasz Odüsszeusznak a félszemű küklopszhoz intézett válaszát,
amelyben Odüsszeusz a „senki” szót használja bemutatkozás gyanánt. Mert a
„senkise” mint a névnélküliség (vagy a névelrejtés) kifejeződése a szubjektivitás
legbensőbb mibenlétére vet fényt, „aki” szintén „senkise”.40
Másfelől Merleau-Ponty filozófiájához köthető az a törekvés
is, amely a világon kívülre helyezi a transzcendentális önvonatkozás
megerősített lehetőségét, a láthatatlan fenomenológiai közösség
pilléreit pedig vallási kötelékekre („religio”) alapozza.41
Mindazonáltal a közös talajon létrejövő hézagmentes interszubjektivitás
elképzelésének kiiktathatatlan kockázatokkal kell számolnia. Mert az eredendő
interszubjektivitás fennebb rögzített gondolata erős érveket képes felsorolni
arra, hogy a szubjektivitás, a „megtestesült alany” függő mozzanatként
ágyazódik bele az interszubjektív összefüggések szövetébe. Születésének történésével
minden alanyiság tanúbizonyságot tesz arról, hogy nem csupán önmaga,
hanem a másik másikja, egyszersmind kiterjedt kommunikatív közösség
résztvevője. Ez a kötődés-szerkezet arról ad hírt, hogy az interpasszív
világba való belépés egyben az értelem közvetítette viszonylatokba való beilleszkedés
is. A világ mint talajt és helyet adó, egyúttal elfogadó és befogadó interszubjektív
világ sejlik fel, amely a zárt alanyiság határain túl helyezkedik el.
Nem győzzük jegyezni a széttartó megjegyzéseket. MerleauPonty filozófiájában
egyrészt ott vannak azok a vonások, amelyek a szubjektivitásnak a töretlen
interszubjektivitásba való asszimilációját erősítik meg. „Az önvonatkozás
már mindig generalitás”, valamint „az én és a másik két, hozzávetőlegesen
koncentrikus körként jelenik meg, amelyeket csak titokzatos eltolódásként
különböztethetünk meg” – olvashatjuk A világ prózája lapjain. Másrészt
ott találjuk azokat az állításokat, amelyek arról szólnak, hogy az észlelés,
a döntés, a reflexió, sőt, mi több, az emberi egzisztencia úgy valósulnak
meg, mint „erőszakaktusok” (acte violant), azaz nem a világgal való békés együttlét formájában.
Ezek az állítások ütköznek egymással, és elbizonytalanítják az olvasást.
A töretlen interszubjektivitás eszméje ugyanis nem tud számot adni a világba
való belépés és a világban való tartózkodás hézagos, töréspontokkal
közvetített folyamatairól, a hiányok és a többletek feszültségeiről,
illetve az eredendő disszociációkról és feszültségekről. Az Én és
a Mi közötti folytonos feszültségáramlás, „az Én és a Mi közötti egyensúlykeresés”
(N. Elias), az interszubjektivitásban való létezés törékenysége, „az alanyiságnak
az interszubjektivitás tartományaiba beilleszthetetlen megnyilvánulásai” (Lacan),
fontos szöveghelyeken legalábbis, kívül rekednek látókörén.
„Láthatatlan élet, láthatatlan közösség, láthatatlan kultúra”
Merleau-Ponty szándéka az, hogy eltávolodjon a harmadik személy nézőpontját42
képviselő „koszmotheorosz”-fé\e állásponttól, amely a pártatlan
szemlélő pozíciója felől kívánja megragadni a történéseket,
így a kultúrák közötti kommunikáció történését is. A filozófus nem
felülről közelít, hanem az oldalirányban létrejövő kommunikációs
áthatások feltételeit veszi szemügyre. Mondjunk le az egyhangú egység
alkalmazásáról, az összhangzat uralmának hangoztatásáról, annak érdekében,
hogy játéktereket nyissunk meg, áthatási folyamatokat szemlélhessünk, eshetőségeknek
engedjünk utat. Ez az irányulás új távlatba helyezi fentebb jelzett igényünket,
amely óvott a felülről érvényre juttatott egyetemesség veszélyétől,
mert a kultúrák közötti mozgásokat nem kívánta megzabolázni a fölérendelt
általános síkok segítségével.
Nos, ebben a szövegkörnyezetben kell említenünk a „vad tartomány”
fogalmát, amelyet összekapcsolhatunk az eredendő kötelékek jelentéseivel.
Rögvest említenünk kell azonban, hogy a Merleau-Ponty munkásságával foglalkozó
kommentárok széttartó álláspontokat kénytelenek megállapítani. Mert hogyan
lehet értelmezni a „nyers, vad létet”, amely egy helyütt43 meggondolkodtató
módon kiegyenlítődik az észlelt világgal? Hiszen amennyiben egyenlőségjelet
teszünk a „vad lét” és az észleleti világ közé, úgy azt a következtetést kell
magunkévá tennünk, hogy a „vad lét” lényege a kultúrát és a nyelviséget megelőző
archeologikus állapot megragadásában rejlik. Akkor a „vad létről”
az eredendőség, a forrásjelentések alapján, a mindent megelőző
jelentéssík szerint kellene szólni. Hovatovább, amennyiben a „vad létet” az
észleléssel, a „megélt élettel” azonosítanánk, nem tudnánk mit kezdeni a kortárs
gondolkodás beállítottságát avant la lettre előlegező megállapításokkal,
amelyek az eredendőség szétporladásáról szólnak. Ezenkívül rögtön felmerül
a kérdés, mit jelenthetne a következő kijelentés: „minden kultúra bennünk
(életvilágunk szubjektív jellegű) (észlelésünk kulturális-történelmi)
és minden természet is bennünk (a kulturális a vad lét polimorfizmusán alapul)”.44
Vajon a „vad lét” afféle kultúrantropológiai ellenjelentés kíván lenni, amely,
mint a hasonuló próbálkozások, afelé tör utat, amit egzotikumként tartunk
számon? Azt veszi célba, ami elsikkad, ami peremre szorul?
Merleau-Ponty gondolataiban valóban felsejlik,
hogy fennáll a domesztikálásnak ellenálló régió, amely nem illeszthető
bele a kultúra rendjébe. Ez az ellenálló övezet, amelyet nem lehet áttörni,
a „vad lét” másfajta jelentéseit sugallja. A „vad”, „nyers”, meghonosíthatatlan
régió fogalmában (melyre Merleau-Ponty szerint nem található név a hagyományban)
olyan heteron-t, másság-mozzanatot látunk, amely minden kultúra
hasadásait, repedéseit tárja fel. Másképpen mondva: minden kultúrában található
valamilyen konstitutív erejű lehetetlenség, amely megakadályozza, hogy
az adott kultúra bekebelezze a jelzett „vad tartományt”. Minden olyan törekvés,
amely a „vad szféra” felszippantására irányul, pl. valamilyen elképzelt telítettségre
való hivatkozással, torzulásnak minősül ezen álláspont szempontjából.
E gondolatok alapján egyúttal elébe mehetünk az esetleges vádaknak: a „vad
tartomány” nem valamilyen kultúra-előtti, romolhatatlan lényegiség gyanánt
jelenik meg, amely eredetként előzi meg a kultúra rétegeit. Mert arról
kell beszélni, hogy a kultúra nem pusztán csak azt foglalja magában, amit
magától értetődően átveszünk elődeinktől vagy átadunk
utódainknak, és ami megfellebbezhetetlenül érvényre jut, mert a kultúra mindenkor
magában hordozza ezt a honosíthatatlan réteget is.
A „vad lét” „barbár” vonatkozásai tágabb kontextusban is figyelmet érdemelnek.
Érdemes megállni egy pillanatra, és összehasonlító vizsgálódásoknak alávetni
a „vad tartomány” jelentéseit. Nem egy elméletíró, filozófus, kultúrantropológus
élt ugyanis azzal az eljárással, amely a kultúrák közötti eltérésmódozatok
mögötti, állandósággal bíró antropológiai rétegeket tagolta.
A „keresztény Európáról” értekező Vico például azt emeli ki, hogy
minden nemzet, lett légyen az civilizált vagy barbár, három szokást őriz,
jelesül mindegyik rendelkezik vallással, mindegyikben ünnepélyesen kötnek
házasságot, és mindegyik elássa halottait. Vagyis a vallás, a házasság és
a temetés faktuma a különbségek ellenére is azonosnak bizonyul. Továbblépve
a kortárs filozófiában és kultúrantropológiában találhatunk olyan álláspontokat,
amelyek kiindulópontja, hogy számolnunk kell a közös érzék (common sense)
kulturálisan invariáns létezésével, amely egyúttal független az emberi
kognitív képességektől.45 Mindez nem zárja ki a kultúra-specifikus
meggyőződések létezését, de szemügyre vehető, ahogy R. Horton
állítja, a minden kultúrában észlelhető „magmeggyőződések rendszere”,
valójában a „primáris elmélet”, valamint a „másodlagos elmélet” szintje,
amely elkülönül mindattól, ami a közvetlen cselekvésben és észlelésben adott.
Az „elsődleges elmélet” azokat a középszintű tárgyállapotokat helyezi
előtérbe, amelyek szilárdságukkal tűnnek ki, kettősségek (bal/jobb
stb.) mentén szerveződnek. Ennek folyománya, hogy észlelésünk sohasem
lehet „csak” megjelenés, mert mindig rendszeresen vonatkozik a valós világ
„reális jegyeire”. Másképpen szólva: a közös érzéken alapuló realizmusra kell
gondolnunk mint a kulturális invariancia talapzatára, amely mögé a fejlődéselvű
pszichológia egyes eredményei is felsorakoztathatók.46 A közös
érzékre alapozó elmélet ily módon konceptuális lehetőséget kíván nyújtani
az idegen kultúrákba való belátás számára is, anélkül, hogy saját habitusunkat
tartanánk mértéknek, vagy kitennénk magunkat a jelentésszűkülésnek. N.
Luhmann szerint ma „turn taking”-ről kell beszélnünk,
arról, hogy „a beszédben mindenki sorra kerül”, és ez a tény érvényes úgy
„a New York-i amerikaiaknál, mint a kongói négereknél”.47 Ide sorolható
Held is, aki kultúraközötti közösségről beszél. Arendti–husserli–heideggeri
intonációjú eszmefuttatásában arról szól, hogy figyelembe kell vennünk a római–latin
kezdetfogalmat, amely a születés faktumát ruházza fel különös jelentőséggel,
mivel az teremtő erejű vonatkozást képez az újrakezdés faktumát
magában foglaló demokrácia számára is. Ehhez társítja az alapvető hangoltságok
elemzését, amelyek ösvényt vágnak a „beszéd-előtti jelentésekhez”, megvetve
ezzel az interkulturális közösség alapjait.48 Lévi-Strauss közismert
strukturális antropológiájában arra hív fel bennünket, hogy fedezzük fel:
a primitívek nem is annyira primitívek, minthogy mitikus gondolkodásuk éppoly
szigorú szabályoknak van alávetve, mint a modern tudomány. Akármennyire is
eltérőek a kultúrák tartalmai, mégis megragadhatók az állandósággal bíró
struktúrák, amelyeknek alávetjük magunkat. Richir szerint akkor szabadulunk
meg az etnocentrizmustól, ha feltételezzük, hogy a „vadakkal” együtt minden
ember érdekelt az értelemre, valamint a világ eredetére vonatkozó kérdésekben.49
Nyilvánvalóan érdeklődésre tarthat számot az a tény is, hogy a kultúrák
miben különbözhetnek egymástól. Th. Luckmann, aki választóvonalat húz a „társadalmi”
és az „emberi” között, úgy vélekedik, hogy a kultúrák közötti különbséget
abban kell felfednünk, hogy a dolgok milyen mértékben illeszkednek a szociális
világba, s ezzel arra hívja fel a figyelmünket, hogy a kulturális eltérések
a társadalom és a természet között folyton módosuló határkijelölések jelentései
felől figyelhetők meg a legjobban.50 A. Mead51
a kulturális azonosság narratív hátterét vizsgálva azt állítja, hogy a maori
kultúrában a gén fogalma sokkalta szélesebb jelentéssel rendelkezik, mint
a nyugati tudományos diskurzusban – ami a bioetikai értekezéseket is arra
sarkallja, hogy feladattá tegyék az ilyen, a fennmaradás-struktúrákat is érintő
különbségek interpretációját.
Különbözik-e a „vad lét” fogalma a fentebbi példáktól? A kései Merleau-Ponty
arról a „tudatalattiról”52 beszél, amely a „leülepedett értelem”
formájában ott húzódik szándékos és szándéktalan tapasztalataink hátterében.
Ősközösségnek, az intencionális élet ősközösségének nevezi azt a
konstellációt, amely ily módon rajzolódik ki. A fogalom révén Merleau-Ponty
arról szól, hogy intencionális életünk olyan eredendő közösségi tartománnyal
rendelkezik, amelyben a köztünk és a mások közötti átjárás, egyben-állás érhető
tetten. Hozzáteszi, hogy ez a tudatalatti nem válhat tárgygyá, hiszen a történelem
dinamikájában szedimentálódott értelem teszi lehetővé, hogy egyáltalán
tárgyias relációkat alakítsunk ki. Nagyon is jellegzetes tény, hogy Merleau-Ponty
ebben a környezetben említi a láthatatlan fogalmát. A leülepedett értelem
képezi ugyanis Merleau-Ponty szerint a láthatatlan „armatúráját”. Másutt Merleau-Ponty
úgy beszél erről az értelemről, mint „a fák közötti közös síkról”.
Anélkül, hogy itt belemélyednénk a látható és a láthatatlan elemzésébe, rögzítjük,
hogy a láthatatlan, leülepedett értelem nem rendelkezik pozitív jelentéssel.
A szedimentáció e fogalma husserli eredetű, de Merleau-Ponty esetében
nem a látható jelek, a jelölés gyakorlatának leülepedéséről van szó,
hanem az értelemképződés láthatatlan vonatkozásairól.
Marc Richir, aki rokonszenvvel (noha bírálóan is egyúttal) tekint Merleau-Ponty
filozófiájának irányulására,53 arra figyelmeztet, hogy a leülepedett
értelem mögött ott kell látnunk a nevezetes husserli megjegyzés („A transzcendentális
szubjektivitás transzcendentális interszubjektivitás”) továbbgondolását. A
szedimentálódott értelem mint „láthatatlan” kötelék egyszerre fogja át az
egyéni és a kollektív tapasztalati síkot, esetében egybeesik a transzcendentális
szubjektivitás és interszubjektivitás. A Másik úgy apprezentálódik számunkra,
mint a megtestesült értelem, a másik megnyilvánulásának látható vonatkozásai
(mimika, gesztusok stb.) egyúttal a nyelvben megtapasztalt másik jelei.
Richir a „vad szellem”, „vad tartomány”, valamint a leülepedett értelem
elemzésének kontextusában bontja ki a fenomenológia sajátos közösség-, illetve
„közös érzék” (sensus communis) értelmezését. Eszerint immáron nem
az a gondolat áll a középpontban, hogy a másik eleven testhez való eljutás
a saját testem közvetítésével történik – azaz megváltozott a másik létezésére
vonatkozó husserli perspektíva. A másik teste és az én testem valójában változatai
a világtestnek, noha az Én és a Másik között az aszimmetria tapasztalatai
érhetők tetten, Richir pedig rendkívül gondos elemzésekkel támasztja
alá ennek az aszimmetriának a vonatkozásait: a sokszerűséget is magában
foglaló világfogalmat, „a távolság közvetítésével megvalósuló egységesülést”.
Az értelmezés szerint a fenomenológiai mező olyan fogalma kerül kidolgozásra,
amely magában foglalja a változékony értelmek változékony jeleit.
Ennek alapján nyerünk magyarázatot arra is, hogy miért szerepel itt a
„vad” jelző minden egyéb meghatározás helyett. Nos, Richir különbséget
tesz a szimbolikus intézményekkel kapcsolatos „értelemtömörülések, értelemfixálódások”54
– azaz az intézményesült jelentések – és létezésünk „barbár dimenziója” között.
A „vad lét” ugyanis távollevő és meghatározhatatlan, vagyis nem
csatolhatók hozzá olyan elvek, amelyek a meghatározottság vagy a diszkurzivitás
közegébe vonják. Nem csatolható hozzá továbbá valamely transzcendentális ego,
amely a spontán értelemképződést szabályozná. Az értelemteremtődést
itt a folyamatbanlevőség jellemzi. Megfegyelmezhetetlensége okán a „vad
tartomány” nem módosítható adottsággá a meglévő szimbolikus intézmények
keretén belül. Ezért a kívülálló felől megragadhatatlanná válik, vagyis
kisajátíthatatlan marad a kultúrák fölé hajoló elméletíró számára is. Nem
láthatja azt, amit ők, mármint nem láthatja azt, amit az adott kultúra
tagjai látnak.
A kultúraközöttiség
mint átjutás a hatalom sűrűjén keresztül?
Számunkra fontos még a következő mozzanat. A „vad tartomány” vonatkozásában
nemcsak az érdemel figyelmet, hogy integrálhatatlan a kultúra felől,
hanem hogy egyúttal a kultúraközötti kommunikáció,55
az átjárások közegének is bizonyul. Általa jönnek létre a kultúrák közötti
kötődések, az őket átszelő erővonalak, amelyeket Merleau-Ponty,
Lévi-Strauss munkásságát elemezvén, lehetőségnek nevezett az euroközpontúság
meghaladásában és az Európán kívüli kultúrák érzékelésében.56 Hiszen
a „vad tartomány”, amely nem kisajátítható egyetlen kultúra, így tehát
az európai kultúra számára sem, egyúttal minden kultúra forrásvidéke, belőle
sarjadnak a kultúra rendjei. A „vad tartomány” révén út nyílik a más kultúrákkal
való összeköttetés megváltozott filozófiai értelmezéséhez, azaz a „vad lét”
gondolata ablakot nyit a kultúraközöttiség jelentésudvarára.
Ertjük a meggondolásokat, ügyelünk a közelségben a távolságra, a különbözőségben
a kölcsönösségre, a különbözésben is felsejlő hasonlóságra. Csakhogy
roppant vékony talapzaton mozgunk. Waldenfels egy helyütt57 azt
veti Merleau-Ponty szemére, hogy „nem veszi figyelembe a kifejezési folyamat
konkrét feltételeit és határait”, minthogy esetében hiányzik az adott nyelvi
közösség normatív tartalmainak érvényesítése. Vagyis: a kreativitás hangoztatása
figyelmen kívül hagyja az adott nyelvi horizontok normatív erejét. Ha ez a
megjegyzés el is fogadható, hiszen helyenként valóban létező irányulást
ragad meg, most az ellenkezőjére szeretném ráirányítani a figyelmet.
Érdemes ugyanis visszatekinteni: Az észlelés fenomenológiája vonatkozó
szöveghelyén azt látjuk kidomborodni, hogy az adott nyelv értelme sohasem
fordítható át teljesen a másik nyelvre. A megszólalás, a megnyilvánulás nem
szűnik meg visszautalni a kimondás kontextusára, az alapvető
nyelvi irányultságra.
A testnek, emlékezhetünk Merleau-Ponty ezirányú állásfoglalásaira, többfajta
lehetősége van arra, hogy ünnepelje és megélje a világot. Az eredendő
nyelvi fordíthatatlanság ennek a meggondolásnak a folyománya. Beszélhetünk
több nyelven, de mindig marad egy számunkra működő nyelv, amelyben
élünk, és amelyben ráismerünk egzisztenciális tapasztalatainkra. Ahány
nyelv, annyi világ, lelünk rá a gondolatra. Márpedig nem lehetünk egyszerre
két világ lakói; az antropológus, aki sámánnak öltözik, antropológus marad,
az archeológus–író–tiszt Th. E. Lawrence „nem tud arab bőrt készíteni
magának, azaz magára ölteni azt”.58 A furor constructivisticus-nak
határt szab a disszociáció. A távolságot nem lehet eltörölni kognitív
teljesítmények, megszerzett tudásformák alapján, mert a disszociáció egzisztenciális
jellegű. Hiszen, mondtuk korábban is, nem pusztán arról van szó,
hogy a saját és az idegen között különböző tartalmakkal kell számolnunk,
hanem a különböző tapasztalati sémákról, amelyek az irányulás különbségét
foglalják magukban. A másikba való belehelyeződés lehetetlensége összefüggésben
áll azzal, hogy az idegenvilág lakója másfajta történetiséget juttat érvényre,
különböző módon éli meg helyét a nemzedékek láncolatában, különböző
tapasztalati minták alapján tájékozódik a világban. A másik nem azért marad
idegen a számunkra, mert gyökértelen, hanem azért, mert saját kötődése
okán különböző hozzánk képest. Nem éppen az jelenti sokszor a nehézséget
a nemzetállami evidenciák alapján gondolkodó többséghez tartozó számára, hogy
kisebbségiek is meg kívánják erősíteni saját, egyúttal mindig
másfajta kötődésüket?
Még ha univerzális jellegű eszmékre hivatkozunk is, az egyetemes
csupán egy adott nyelvhez fűződő kifejezések, nyelvi
erőfeszítés révén juthat el hozzánk, olvassuk tovább Merleau-Pontynál.
Nem ugyanezt állítja Kymlicka is? A kulturális értelmek mélange-át
ajánló Waldronnal vitázva ugyanis ezt írja: „[...] egyik oka annak, hogy
a Grimm-mesék olyannyira részei kultúránknak, hogy széles körben lefordították
őket angolra. Ha a Grimmmesék csak eredetiben lennének olvashatók [...],
aligha lennének hozzáférhetőek [...] A más kultúrákban fogant alkotások
csak a fordítások vagy az immigránsok révén válnak hozzáférhetővé, akik
magukkal hozzák kulturális elbeszéléseiket. Hogy ilyen módon tanulunk és kölcsönzünk
más kultúráktól, nem jelenti azt, hogy többé nem tartozunk elkülönülő
szocietális kultúrákhoz [...]”, vagy, ahogy előzőleg olvashatjuk:
„a lehetőségek úgy adódnak számunkra, hogy [...] testet öltenek a mi
közös nyelvünkben”.59
Mennyire összeegyeztethető a sajátnak ez a kiemelése Merleau-Ponty
azon sokat idézett gondolataival, hogy „saját társadalmunk etnológusaivá kell
válnunk”, mert „teremthetünk távolságot magunkkal szemben”, miközben „az idegent
sajátunknak tekintjük”?60 Nem az asszociáció jelentései bírnak
többlettel ezekben a gondolatokban? Milyen mértékű lehet az a távolság,
amelylyel önmagunkkal szemben élhetünk? Az egyben-állás lehetőségei és
a disszociáció jelentései együtt vannak jelen, együtt rezdülnek feszültségviszonyban,
anélkül, hogy egyértelmű feloldódást nyerhetnének.
Foglalkoznunk kell itt Merleau-Ponty még egy gondolatával, amely szintén
nem kerülte el a kommentátorok figyelmét. Láttuk fennebb az érintés közösségének
taglalását – amelyből mégis megvonódik valami. Nem mellőzhetjük
az érinthetetlenség mozzanatának említését, ez ugyanis az, „amit a
másikban soha nem tudok megérinteni. De azt, amit nem érintek meg, ő
sem érintheti meg, nem áll fenn az önmagamra vonatkozó privilégium a másikkal
szemben, nem a tudat az, ami érinthetetlen.” Az érinthetetlen nem az érinthető,
amely hozzáférhetetlennek bizonyul.61
Anélkül, hogy belemerülnénk az érintés fogalmának gazdag történetébe,62
mondjuk, hogy az állítás első része a „köztem” (a saját) és a „másik”
közötti disszociációra utal, mert a másikban tanyázó érinthetetlent hangsúlyozza.
A másikban rejlő érinthetetlenség, ellentétben a korábbi megjegyzésekkel,
valamiféle repedés az interszubjektivitás falán. Lehetetlenségre hívja
fel a figyelmet.
Mindez azonban még jelentheti a „saját”, az „önmagaság” előjogát
arra, hogy hozzáférkőzzön önmagához. Az önközpontosítást szorgalmazó
beállítottság éppen ezt a lehetőséget feltételezi. Ám a következő
rész eloszlat minden esetleges félreértést: az érinthetetlen nem afféle hiány,
amit az áttetsző önviszonyulás esetleg pótolhatna. Az érvelés ugyanis
az önmagunkra, a sajátra utaló disszociatív mozzanatot helyezi előtérbe,
a sajátba is beékelődő érinthetetlent mutatja meg. Valami érinthetetlen
önmagunkban is, és ezt az érinthetetlenséget nem tudjuk kiiktatni.
A harmadik állítás azt közli, hogy az érinthetetlenség faktuma nem múlható
felül, mert nem tekinthető időleges állapotnak, amely megismeréssel
vagy diszkurzív teljesítményekkel megváltható lenne. Az érinthetetlenség eredendő
létmódjáról kell tehát beszélnünk. A saját és a másik vonatkozásait valamilyen
lehetetlenség, megvalósíthatatlanság („érinthetetlenség”) írja körül. Hovatovább,
a saját és a másik közötti közösség e lehetetlenség vonzatában kerül
felszínre, mindkettő hordozója ennek az említett lehetetlenségnek. Ez
a közösség a hiányvonatkozást hordozók együttese, azok kommuniója, akiket
a hiányvonatkozások fognak egybe.
Ám mit jelent ez a kultúrákra nézvést? Egyáltalán: jelent-e mindez valamit
a kultúrák vonatkozásában? Érdemes állításunkat másfajta távlatból is megvilágítani.
S. Brown a szelektív vakság fogalmával közelíti meg a kultúraközi találkozás
eseményét.63 Eszerint más kultúrákat éppen a szelektív vakság miatt
láthatunk meg, azaz kijátszhatatlan módon a saját távlatainkból kiindulva.
Nem láthatjuk a dolgokat minden oldalról, mert ezen óhajunk logikailag és
egzisztenciálisan is értelmetlen lenne, hiszen akkor abba a csapdába esnénk,
hogy a térképet és az ábrázolt tájat kiegyenlítenénk egymással. Amit tehetünk:
a térkép és a táj között létező különbséghez vagy a földrajzi térkép,
vagy a táj felől közelítünk, egyúttal összehasonlítva ezeket. Vagyis
abban a pillanatban, amikor önhitt kísérletet tennénk arra, hogy lássuk, milyen
valójában a másik kultúra – azaz a másik kultúra távlatába óhajtanánk helyezni
magunkat –, a másik kultúrát a mienkre egyszerűsítenénk.
Mármost, folytatva mintegy az eddigieket, mi arra célzunk, hogy „valamilyen”
vakfolt, szelektív vakság jellemzi az önmagunkhoz, pontosabban a saját
kultúránkhoz való viszonyulást is. A saját kultúránkhoz való odatartozásnak
a vakfoltja ez, amelybe nem nyerhetünk belátást, amely nem világlik meg számunkra.
Az adott kultúrában való benne-állásunkból fakadó gyakorlati elkötelezettségünk
működésmódját rögzítjük tehát. Merleau-Ponty szavaival: „amit nem lát,
az az, ami előkészíti benne a többi dolog látását (ahogyan a retina vak
azon a ponton, ahonnan a látást lehetővé tevő rostok találkoznak)”.64
Kötődésünkben mindig ez a „vakfolt” működik, amelyet nem lehetséges
uralmi pillantással meghódítani.
Emlékeznünk kell itt az odatartozás különleges szerepére, amelyet többször
hangsúlyoztunk. „A világ mint haza”, mondja Merleau-Ponty egy helyen, olyasmi,
ami mögött nem a könnyedén kimondott kozmopolitizmust kell látnunk, hanem
a kulturális változatok alatt megnyíló közöst. „Világ, amely kiválasztott
bennünket” – olvashatjuk másutt. Nos, szembeötlő az a mód, ahogyan a
kortárs politikai gondolkodás kidomborítja a kulturális kötődéshez kapcsolódó
jelentéseket. Ezekből a meggondolásokból azt a következtetést szűrhetjük
le, hogy kulturális kötődésünket nem birtokoljuk, hanem
valamilyen módon a kulturális kötődés „köt bennünket”, „leköt”, helyhez
rögzít, akár „a profit mindent lebíró logikája” ellenében is, hogy egy korábbi
jellemzést idézzünk. Nos, ebben az értelemben beszélhetünk kulturális kötődésünk
uralhatatlanságáról A kulturális-affektív kötődés egzisztenciális
dimenziói valamiképpen lehetetlenné teszik, hogy felülkerekedjünk a sajáttal
szemben.
A kultúrák közötti átjárás nehézségeire figyelmeztetők megállapításaira
is hivatkozhatunk. Vajon nem ezekhez az állításokhoz hasonul Rawls akkor,
amikor úgy vélekedik, hogy „a kulturális kapcsok túlságosan erősek ahhoz,
hogy eldobjuk őket”, és hogy „emiatt nem kell sajnálkozni”? Mert, olvassuk,
„elvárható az emberektől, hogy a teljes életet ugyanabban a társadalomban
és kultúrában éljék”, még ha alkalomadtán önkéntesen távoznak is a szülőhelyükről.
Nem ugyanezt erősíti meg Margalit és Raz, amikor arról értekeznek, hogy
a kulturális identitás olyan terrénumot képez, amelyen az ember önazonosulása
meggyökerezhet?65 Vajon nem ugyanerről beszél-e Kymlicka is,
amikor a „különlegesen titokzatos módon megnyilvánuló erős kötődést”
említi, valamint a „pragmatikus nyelvi képességek” mellett „a történelmi és
kulturális asszociációkban tanyázó evidenciákat” hozza szóba? Amely utóbbiak
korlátot jelentenek a mindenkori emigránsok számára az adaptáció folyamatában.
Nem a fentebb leírt „különlegesen titokzatos”
kulturális kötődést tapasztalja az „etnokulturális” kisebbségi akkor,
amikor neve felmerül, elhangzik mások előtt, mintegy kiszakadva
a többségi jelentéskörnyezet összefüggéseiből, felmutatva az eltérés
faktumát? A névben rejlő partikularitás fakticitását?. Azt, hogy hordozza a kizökkentés, a félbeszakítás tapasztalatát, a már
eleve létező többségi jelentésrögzítés folyamatosságának megszakítását?
Hogy a nevében rejlő jelölők kérlelhetetlenül visszautalják
kulturális kötődésére, sajátközegére? A neve jelölőket jelent, amelyek
egyediesülésére figyelmeztetik? A név által közvetített egyediesülés visszatérít
önmagunkhoz? Aki nem „senkise”, hanem valamilyen sajátmozzanatot jelentő
azonosság hordozója. Valami tehát „túlságosan”, visszavonhatatlanul
hozzánk tartozik, amitől nem szabadulhatunk meg, ezért nem lehetséges
a vonatkozó közömbösség az adott „kulturális tradíció transzcendentális értelme
iránt”.66 Méghozzá annak ellenére sem, hogy éppen ez a kulturális
kötődés teszi a kisebbségit (is) törékennyé a kultúraközi kommunikációban.
Vagyis éppen az a tény tesz bennünket sérülékennyé, hogy egzisztenciálisan
kötődünk különös kulturális jelentéseinkhez.
Ha visszafordulunk Merleau-Ponty filozófiai szótárához, úgy azt adhatjuk
hozzá az elmondottakhoz, hogy az általunk uralhatatlannak minősített
kulturális kötődésben jelen van valami, ami érinthetetlen, önmagunk és mások számára egyaránt. A különféle fundamentalizmusok, etnonacionalizmusok
akkor kelnek életre, ha figyelmen kívül marad ez az uralhatatlanság, mert
az értelmezési előjogokat élvező csoportok a kulturális kötődés
birtoklását célozzák meg.
*
A kultúrák közötti sokarcú cserekapcsolatok alakító ereje, a kommunikációs
készség finomítása, amely hatókörébe vonja a közlekedőrendszereket, a
köztesség éthosza, amely kollektív önmozgásokban ölt testet, a jelentések
szétívelő játéka, az ébren tartott másságtudat, amely az üvegburából
való kilépést sürgeti mindez eligazító erővel bír számunkra. A kultúraközöttiségre
hivatkozó gondolkodás mégis hiányérzetet kelt, amennyiben a politika
tartományához képest innen mozog. A kultúraközöttiség, az értelemképződések
mentén megvalósuló kulturális átjutások történésének vizsgálata ugyanis nem
válasz, hanem kérdés. Ha továbblépünk, a kultúraközöttiség jelentéskörét
át kell engednünk a hatalmi kódokba beleágyazott viszonylatok rácsozatán.
Ez az értelmezési minta enged ugyanis rálátást arra, hogy a különféle
kultúrák számára milyen lehetőségek nyílnak a sajátszférához, a saját
kulturális elbeszélésekhez való hozzáférésre, amelyek segítségével, ahogy
Dworkin megjegyezte, „a tapasztalatokat egyáltalán értékesnek minősítjük”.67
(Nem feledkezhetünk meg arról a triviálisnak tűnő, ám nem triviális
következményekkel bíró, európainak is bizonyuló tapasztalatról, amely
újra és újra megerősítést nyer: az idegentapasztalat óriási erőfeszítést
igényel, veszélyüzenetet jelent, amennyiben elhatalmasodó bizonytalanság övezi
a számunkra mérvadó kulturális elbeszélésekhez kapcsolódó azonosságot.)
Márpedig a hatalmi viszonylatok taglalásában minduntalan visszakerülünk
a megnyilvánulások feltételeinek vizsgálatához. Pontosabban: fenomenológiailag
úgy kell fogalmaznunk, hogy ez a taglalás nem szűnik meg visszautalni
bennünket a láthatóság feltételeinek mérlegeléséhez. Mint ahogy a kortárs
gondolkodásban mérlegre teszik a szubjektivitás megjelenésének lehetőségeit,
úgy kell súlyoznunk a kultúrák láthatóságának feltételeit. Mert a kultúrák
láthatósága kondícióinak, a megnyilvánulások esélyrendjének rögzítése különbségeket
ír bele a kultúraközötti relációkba. A közszférában megmutatkozó láthatósági
feltételek szerkezeti különbségeinek felismerése a politika tartománya felé
terel bennünket. Olyan övezet felé, amely révén belátásokat nyerhetünk a többségi-kisebbségi
relációk, a láthatóság feltételeinek szerkezeti tagolódásába. Korábban úgy
vélekedtünk, hogy a saját és az idegen másképpen tesznek tanúbizonyságot önmagaságukról.
Most csupán azt tesszük hozzá, hogy szükségesnek tartjuk e tanúbizonyság politikai
értelmezését, méghozzá a láthatóság-feltételek elemzésének segítségével.
Ha visszatérünk a korábbi okfejtésekhez, úgy felismerhetjük, hogy az értelemképződés
elemzését az „értelemtömörítések”, a szimbolikus erőforrások megvilágítása
felé mozdítottuk el. Itt ismét Marc Richir-re gondolunk, aki arra vállalkozik,
hogy a társadalmiság fenomenológiáját kidolgozva szóvá tegye: a fenomenológiai
értelemtörténés vizsgálata kiegészítendő a szimbolikus szférák elemzésével.
Eszerint nem a tiszta fenomenológiai tapasztalat leírásának nyomvonalait kell
követnünk, hanem a fenomenológiai történés és a szimbolikus intézmények egymásba
kulcsolódásáról kell látleletet vennünk. Másképpen szólva: a fenomenológiai
tapasztalathoz társítanunk kell a szimbolikus intézmények (a nyelv, a család
működésére vonatkozó szabályok, a foglalkozások gyakorlásában működtetett
kritériumok stb.) taglalását. Az elemzés kerete megváltozik: az iránt érdeklődünk,
ahogyan a fenomenológiai tapasztalatok és a szimbolikus intézmények szabályai
keresztezik egymást. A legelementárisabb fenomenológiai tapasztalatok kapcsán
is észleljük ugyanis a szimbolikus közvetítettséget, azt a tényt, hogy, miután
a közös tapasztalatok valamelyikét jelentéstöbblettel ruháztuk fel,
az adottságokat a szimbolikus intézmények keretén belül rögzítjük.
A szimbolikus intézmények kijelölik a hagyomány mozgásirányát, az újjáértelmezések
távlatait. Ezek a gondolatok ösztönzik Richir-t arra, hogy a „vad tartomány”
fogalmát is kiigazítsa a szimbolikus intézmények szellemében.68
Mert a fennebb szóba hozott „leülepedést” a szimbolikus intézmények felől
kell megvilágítanunk, amelyekben a látásmódok, az akaratkifejeződések,
a megnyilvánulások összegződnek. A szimbolikus intézményekben a megosztott
jelentések hagyománya, a visszatekintés és az előrelátás távlatai sűrítődnek.
A közös élet szimbolikus dimenzióira kívánjuk tehát irányítani a figyelmet,
ami kitágítja a fenomenológiai elemzést, vagyis közelíti azt a politikai
tapasztalathoz. Mert, ahogy Claude Lefort kifejtette, a szimbolikus övezet
a társadalomban, a társadalom szimbolikus gyakorlata eo ipso politikai
kérdés. Pontosan a szimbolikus utalásoknak, a szimbólumok életének ezen eredendő
politikai meghatározottságát tekintjük támpontnak. E felismerés nélkül
aligha haladhatnánk tovább a kisebbségek értelmezésében.
* Részlet a szerző Európa-dimenziók
(Kultúra, kontextus, kisebbség, fenomenológiai távlatok című könyvéből)
(Forum, Újvidék, 2002).
1 Bauman, Z.: Life in Fragments: Essays in Postmodern
Reality. Blackwell, 1995, 126–139.
2 Borkenau, F.: Ende und Anfang. Von den Generationen
der Hochkulturen und von der Entstehung des Abendlandes. Stuttgart,
1984.
3 Bergson, A.: Deux sources de la morale et de la
religion. Paris, 1932, 299-310.
A háború biologisztikus elmélete, amelyet itt Bergson említ, nem a legjobb része ennek az ünnepelt könyvnek.
4 Waldenfels, B.: Fremdheit des anderen Geschlechts.
In Stoller, S. – Vetter, H. (Hrsg.): Phänomenologie der Geschlechtdifferenz.
Wien, 1997,
61–96.
5 Bernet, R.: Le sujet traumatisé. Revue de Métaphysique
et de Morale 2000/2, 152.
6 T. de Chardin: Nostalgija za frontom. In Savić,
O. (prir.): Evropski diskurs rata. Beograd, 1995, 231.
7 Debeljak, A.: Otthon és külföld. Budapest–Pécs,
1998, 138.
8
Németh L.: Tanú redivivus. In A minőség forradalma... Budapest,
1992, 5.
9 Igaz, hozzátette, hogy a jelenlegi
stádiumban. Einleitung zur Verfassung.
Politische Schriften 1788–1790. 1975, 239.
10 Böckenförde, E. W.: Demokratie als
Verfassungsprinzip. In Isensee, J. – Kirchhof, P. (Hrsg.): Handbuch des
Staatrechts der Bundesrepublik
Deutschland Bd. 1, 2, 1995,
22. mar. 28. Isensee, J.: Die staatrechtliche
Stellung der Ausländer in der Bundesrepublik
Deutschland.
In
VVDStRL (1974), 49 (53). Idézi: Isensee, J.: Nacija kao politicko
jedinstvo. Polit. misao, 1999, XXXVI, 4., 7.
11 Áron, R.: Paix et Guerre
entre les nations. Paris, 1984. A jugoszláv konstellációról: „A legidegenebb
tehát az, ami a sajátunk. A freudi unheimliche felettébb illik a helyzetre,
amelyben igazán az a miénk, ami a világ örökletes megismerése szempontjából
a legszélsőségesebb s a legvonzóbb számunkra. Ez volt végül
a távlat, amely – a végletekig hajtva – elvezetett a szövetségi állam erőszakos
széteséséhez: az idegen és a hazai kultúra közötti feszültségben élni mindenképp
erőfeszítést igényel...” Debeljak: i. m. 20. A „kis különbségekről” ugyanebben a vonatkozásban: Ignatieff, M.: Nationalism
and the Narcissism of Minor Differences. In Beiner, R. (ed.): Theorizing
Nationalism. New York, 1999,
91–103.
12 Amikor
a saját és az idegen tartományok elemzéséhez keresünk támpontokat, utunkba kerül a honi és az idegen világ
husserli taglalása. Husserl vizsgálódásaiban
éppen az otthon-világ és az idegen-világ relációjáról szól. Az idegen-világ azonban Husserlnél is
a saját és az idegen elválasztódására
támaszkodik, amelyet a „transzcendentális egyetemesség” hivatott áthidalni. Husserl, E.: Zur Phänomenologie der Intersubjektivität I. 1905–1920. Husserliana,
XIII.
113 Gondoljunk
csak példának okáért Simmel híres exkurzusára (Soziologie. Gesamtausgabe,
Bd. 11., Frankfurt/M., 1992, 764-772.), vagy A. Schütz tanulmányaira („Der Fremde”, ill. „Der Heimkehrer”. In Gesammelte Aufsätze, Bd. II., Den Haag, 1972). Ám, amennyiben
a kortárs
fenomenológiáról van szó, B. Waldenfels munkásságát kell mindenképpen említenünk: Der
Stachel des Fremden. Frankfurt/M, 1990. Topographie des Fremden c. könyvében (Frankfurt/M,
1997, 39.) Waldenfels
azt állítja, hogy a szociológia az idegenség szelleméből született. Ugyanitt megtalálhatjuk
az idegen-lét különféle módozatait, vö. még: Kohl, K.–H.: Ethnologie
– die Wissenschaft vom kulturellen Fremden. München, 1993.
14 Waldenfels:
i. m. 89.
15 A kérdésről bővebben
M. Henry ír: Incarnation, une philosophie de la chair. Paris, 2000, 8. Érdemes felvetni
Merleau-Ponty és pl. Hans Jonas megfelelő gondolatainak rokonságát a
testről, lásd Jonas, H.: Erkenntnis und Verantwortung. Göttingen, 1991, 101.
16 Természetesen a realizmus kapcsán
emlékeznünk kell a fogalmat illető széleskörű diszkusszióra. Ennek
alapján a realizmus többfajta értelmezését rögzíthetjük: a) mérsékelt, Ingarden által kibontott
realizmus, mely szerint bizonyos tárgyak teremtettek, bizonyos tárgyak megtaláltak;
b) meinongi realizmus, mely szerint minden tárgyra rálelünk. Erről lásd
Smith, B.: Things in Heaven
and Earth. Grazer Philosophische Studien 50 (1995), 187–201. H. Putnam az
internális realizmust védelmezte, mely szerint a dolgok éppen annyira „teremtettek, mint megtaláltak”,
valamint
„a tárgyak nem léteznek konceptuális sémáinktól függetlenül”, de „a teremtés szükséges
ahhoz, hogy megtapasztaljuk őket”. Putnam, H.: Reason, Truth and History.
Cambridge, 1981, 54. Merleau-Ponty „realizmusa” mindenesetre a kreáció erős mozzanatát magában foglaló
„realizmus”,
paradoxonnal szólva, itt a kreativitásra alapozó egybeesés rajzolatát kell megfontolnunk.
Aminek nincs köze a hagyományos realizmus passzivitást sejtető
beállítódásához, hiszen előfeltételezi a „másként is lehetséges” konstellációját
és a látószögek sokaságának lehet őségét.
17 Ehelyütt mindegy, hogy mit fogunk a szubjektivitást
transzcendáló mozzanatként tetten
érni, lásd példának okáért J. Daubertet, aki sok vonatkozásban hasonló filozófiai irányulást bontott
ki, mint MerleauPonty. Schuchmann,
K. – Smith, B.: Against Idealism: Johannes Daubert vs. Husserls Idealism.
Review of Metaphysics, 39 (1985), 763–93.
18 Merleau-Ponty, M.: Le visible et l’invisible. Paris, 1964, 328.
19 Merleau-Ponty, M.: A filozófia dicsérete. In Ész,
élet, egzisztencia I. Szeged, 1990, 480.
20 A kreacionizmus e dimenziója
megragadható az igazságfilozófia vonatkozásában is, mint ahogy azt
B. Waldenfels tanulmánya bemutatja: Vérité à faire. Zur Herkunft der Wahrheit. In Deutsch-Französische
Gedankengänge.
Frankfurt/M, 1995. Hatványozottan tartsuk szem előtt, hogy Merleau-Ponty filozófiája
a fordítás mint eredendő eltérés gondolatával elejét veszi a hagyományos
eredetfogalom bármilyen érvényesítésének.
21 Merleau-Ponty, M.: La
nature. Paris, 1995, 273. Idézi: Barbaras, R.: Le désir et la distance.
Introduction à une phénoménologie de la perception. Paris, 1999, 119. Utóbbi
könyv azért is haszonnal forgatható, mert Husserl észlelésfogalmát vonja bírálat alá, és
Merleau-Ponty és Patočka nyomdokain haladva bontakoztatja ki a világfilozófiának a
vágy elemzésére
támaszkodó válfaját. A természet jelentéseiről lásd Bernet, R.: Le sujet dans la nature...
In Merleau-Ponty, phénoménologie et expériences (Textes rassemblés par M.
Richir et E. Tassin). Grenoble, 1992,
57–77.
22 Merleau-Ponty, M.: Phénoménologie
de la perception. Paris, 1945,
419.
23 Merleau-Ponty, M.: Le visible et l’invisible.
Id. kiad. 318.
24 Merleau-Ponty, M.: Phénoménologie de la perception.
Id. kiad. 393.
25 I. m. 400.
26 Theunissen, M.: Der Andere. Studien zur Sozialontologie
der Gegenwart. Berlin, 1977.
27 Srubar, I.:
Von Milieu zu Autopoiesis... In Jamme, Chr. Pöggeller,
O. (Hrsg.): Phänomenologie
im Widerstreit. Frankfurt/M,
1989. Vö. Castoriadis megjegyzésével, aki viszont
azt állítja MerleauPonty nyelvfilozófiáját
taglaló írásában, hogy „a nyelv intézményének eredendősége nem valamilyen faktikus vagy lényegszerű
szükségszerűség, hanem a társadalmi-történelmire
vonatkozik. Nincs kultúra olyan értelemmag és jelentések nélkül, amelyek létrehozzák
a kultúra egészét [...].” Das Sagbare und das Unsagbare.
In Castoriadis, C: Durchs Labyrinth. Seele, Vernunft, Gesellschaft.
Frankfurt/M, 1983, 116.
28 Merleau-Ponty, M.: Le
visible et l’invisible. Id.
kiad. 226.
29 I. m. 188. 30 I. m. 274. 31 I. m. 322.
32 Merleau-Ponty,
M.: Sur la phénoménologie du langage. Éloge de la philosophie et autre
essais. Paris, 1975, 90.
33 I. m. 111.
34 Visker, R.: Truth and
Singularity. Dordrecht/Boston/London, 1999, 212.
35 Merleau-Ponty, M.: Le visible et l’ invisible.
Id. kiad. 268.
36 Vö.
Johnson, G. A. – Smith, M. B. (ed.): Ontology and Alterity in Merleau-Ponty.
Evanston, 1990.
37 M. Henry ugyanis arról beszél,
hogy Merleau-Ponty világfilozófiája a fenomenológiai monizmus szálláscsinálója
(i. m. 165). Az érintés gnosztikus mozzanatairól, a Merleau-Ponty gondolkodását
támogató megfontolásokról lásd Waldenfels, B.: Veflechtung und Trennung...
Id. kiad. 353.
38 Phénoménologie de la perception.
Id.
kiad. 341.
39 Valószínűleg az a
tény is igen jellemző, hogy Merleau-Ponty minduntalan ama „vad tartomány” „visszaszerzéséről”
beszél, ami arra utal bennünket: mindannyian „ugyanazon feladat” által vagyunk
megszólítva.
40 Vö. Le visible et l’invisible. Id. kiad. 299. A szituáció
egy másik értelmezése: Böhme, G.: Humanitás és szembeszegülés. In Kamper, D. – Wulf,
Ch. (szerk.): Antropológia az ember halála után. Budapest, 1998, 54.
41 M. Henry-ra gondolok, aki a kereszténység
filozófiáján dolgozva vonja le a
következtetést: az Én transzcendentális megalapozása nem tör ténhet meg a világfilozófia keretein belül, azaz
az Én nem az evilágból való.
42 Vö. Varela, F. J. – Shear,
J.: First-person Methodologies: What, Why, How? Journal of Consciousness
Studies 2–3, 1999, 1–14. Mellesleg, amikor Varelának az időtapasztalat
fenomenológiájával vagy a beágyazott, testi tudással bíró alanyisággal
foglalkozó írásait olvassuk, akkor hasonló hermeneutikai tapasztalatokról
számolhatunk be. Mert egyfelől világos, hogy olyan biológusról van
szó, akinek kutatásai hatványozott fontossággal bírnak a tudattal kapcsolatos tudományos
vizsgálódások, a neurofenomenológia számára, másrészt arra is fény derül, hogy
Varela ezernyi szállal kapcsolódik
a fenomenológiai hagyományhoz, hogy Merleau-Ponty okfejtései a
világba való beágyazottság kapcsán Varela számára többszörösen mértékadóak.
Varela, F.: The Specious Present: A Neurophenomenology of Time Consciousness. In
Petitot, J. –
Varela, F. J. – Pachoud, B. – Roy, J. M. (eds.): Naturalizing Phenomenology:
Issues in Contemporary Phenomenology and Cognitive Science. Stanford, 266–329.
43 Le visible et l’invisible. Id. kiad. 223. 44 I. m. 307.
45 Smith, B.: Formal Ontology, Common Sense and
Cognitive Science. International Journal of Human-Computer Studies 45 (1995),
641–667., ill. Horton, R.: Tradition
and Modernity Revisited. In Hollis, M. – Lukes, S. (eds.): Rationality and Relativism. Oxford, 1982,
201– 260.
46 Forguson, L.: Common Sense. London – New York,
1989.
47 Luhmann, N.: Látom azt, amit te nem látsz.
Budapest, 1999, 151.
48 Held, K.: Europa und die interkulturelle Verständigung. Ein Entwurf
im Anschluss an Heideggers Phänomenologie der Grundstimmungen. In Gander, H. H.
(Hrsg.): Europa und die Philosophie. Frankfurt/M, 1993.
49 Richir, M.: Du sublime en politique.
Paris, 1991, 442.
50 Luckmann, Th.: Über die Grenzen
der Sozialwelt. In uő.: Lebenswelt und Gesellschaft, Grundstrukture und Geschichtliche
Wandlungen. Paderborn, 1980, 56–92.
51 Mead, A.: Genealogy, Sacredness, and the Commodities
Market. Cultural Survival Quarterly 1996/2.
52 Le visible et l’invisible. Id. kiad. 233., ill. Richir,
M.: Communauté, société et histoire. In Merleau-Ponty, phénomenologie et expériences.
Id. kiad. 9.
53 Uo.
54 A
fogalmak a Luhmannéi, de úgy vélem, hogy ide illőek. (Lásd Luhmann, N.: Az identitás – mi az avagy miképpen
működik? In uő.: i. m.
47.) Ez természetesen nem jelenti azt, hogy elméletét maradéktalanul elfogadnám.
55 A kultúraközöttiségről
más távlatból: Höffe, O.: Gibt es ein interkulturelles Strafrecht?
Ein philosophischer Versuch. Frankfurt/Main, 1999.
56 Merleau-Ponty,
M.: De Mauss à Claude Lévi-Strauss, Éloge de la
philosophie et autre essais. Paris, 1960.
57 Waldenfels,
B.: Phänomenologie in Frankreich. Frankfurt/M, 1983, 196.
58 „Az az erőfeszítés,
hogy az arabok bőrében éljek [...], elvette tőlem angol különösségemet,
így tekinthettem a Nyugatra és konvencióira új szemmel – vagyis megszűntem
hinni bennük. De hogyan tudnék magamnak arab bőrt készíteni?” Phénoménologie de la perception.
Id. kiad. 202.
59 Kymlicka, W.: Multicultural Citizenship. A Liberal
Theory of Minority Rights. Oxford,
1995, 102.
60 Merleau-Ponty,
M.: De Mauss à Claude Lévi-Strauss, Éloge de la
philosophie et autre essais. Id. kiad. 133–135.
61 Le visible et l’invisible. Id. kiad. 307.
62 Arisztotelész
például, miközben az észt az észlelés szellemi orgánumaként írta le, azt állította, hogy az intuitív
gondolkodás mindig a tárggyal való
közvetlen érintkezés révén működik. De anima III. 4., 429al5–429b22.
63 Brown, G. S.: Laws
of Form. Hamburg, 1997, 82–83. Luhmann is
támaszkodik rá, lásd i. m. 76. Régebbi megfontolások W. James-től származnak.
64 Le visible et l’invisible. Id. kiad. 301.; A látható
és láthatatlan (részlet). Athenaeum
1993/4, 32.
65 Rawls, J.: Political Liberalism.
1993, 222. Margalit, A. – Raz, J.: National Self-Determination. Journal
of Philosophy, 1990, 449. A sérülékenység kapcsán lásd Shachar, A.:
On Citizenship and Multicultural Vulnerability. Political Theory, 2000, 64–89.
66 Debeljak: i. m. 151.
67 Idézi Kymlicka: States,
Nations and Cultures. Assen, 1997, 34.
68 Richir: i. m. 24. Itt nem
veszem figyelembe Richir elemzésének azt a részét, amely az értelemtörténéssel
szemben függetlenedő szimbolikus övezettel foglalkozik, amelyet ő,
heideggeri kifejezéssel, a szimbolikus intézmények állványának nevez. Másutt
mindezt a fenomenológiai szimbolizmus
és a szimbolikus szimbolizmus neveivel illeti.