A husserli fenomenológia
aktualitásáról*
HANS-GEORG GADAMER
Egy „összefoglaló beszámolónak”, mely egy élénk, Paul Ricoeur által berekesztett
vitát követ, az a feladata, hogy arra figyeljen és oda helyezze a hangsúlyokat,
ahol az egyes hozzászólások konvergálnak, és ahol közös hangok váltak hallhatóvá.
Ha manapság még mindig oly készségesen foglalkozunk a husserli fenomenológiával,
akkor ebben a történeti távolság és az újabb aktualitás sajátságos játéka
rejlik. Azon meggondolás nélkül, hogy többé nem élünk egyszerűen Husserl
munkájának közvetlen tudományos és filozófiai ösztönzése alatt, úgy gondolom,
egyáltalán nem vagyunk képesek belátni gondolkodásának valódi aktualitását.
Szeretnék ezért röviden saját nézőpontomból vázolni néhány tárgyi problémát,
akkor is, ha tudatában vagyok, hogy természetszerűleg nem sikerült minden
fölcsendülő motívumot ésszerű és lényegi összhangra hoznom.
Az első motívum, amely véletlenül érinti is az első hozzászólást
ehhez a kollokviumhoz, a transzcendentális fenomenológia módszereszméjének
egysége. Ezt Funke úr előadása terjedelmes anyaggal támasztotta alá,
és úgy vélem, többé egyáltalán nem lehet józan ésszel elvitatni, hogy a transzcendentális
fenomenológia eszméje A fenomenológia ideájának első koncepciójától
kezdve Husserl utolsó gondolati erőfeszítéséig háborítatlanul és változatlanul
megőrződött. A fenomenológiai filozófia transzcendentális önmegalapozásának
pozíciójában történt változás látszata, mint tudjuk, az „életvilág” témájából
származik. Azt hiszem azonban, rosszul látjuk a dolgot, ha úgy véljük, hogy
az „életvilág” új téma a husserli fenomenológia későbbi fejlődésében.
Ellenkezőleg, Husserl legrégebbi erőfeszítése éppen abban állt,
hogy, szemben „a tudományok faktumára” orientált neokantiánus vagy a pozitivista
ismeretelmélettel, a maga részéről az életvilágig ment vissza, azaz egy
olyan tapasztalatig, amely a tudományokban sohasem objektiválható teljesen.
Ezt kell mindenekelőtt leszögeznünk, ha meg akarunk felelni arra a kérdésre,
hogy az „életvilág” szó és fogalom mindazonáltal miért csak oly későn
vált nyomatékossá Husserlnél.
Ez nem azért történt, mert az „életvilág” témája másodlagos lenne fenomenológiai
kezdeményezésén belül, vagy mert Husserl csak későn ismerte volna el,
hanem azért, mert az pontosan az újabb heideggeri erőfeszítések nyomán
változott számára kritikai és saját magára vonatkozó önkritikai kérdéssé.
Husserlnél az életvilág egész tárgyalása – ezt részletesen ki lehet mutatni
– állandó szembesülés ezzel a kérdéssel: azt a tematikát, amelyet Heidegger
exponált, valóban el lehet gondolni az én transzcendentális fenomenológiám
tervezetén kívül? Mindannyian emlékeznek arra a megjegyzésre, amelyet Oskar
Becker1 írt a Lét és idő megjelenése után egy évvel
a Husserl-emlékkönyvben, s amelyben alapvető félreértésnek tartotta,
ha Heidegger Lét és időjét a husserli transzcendentális
fenomenológián kívüli, új filozófiai alapvetésnek tekintjük. Szerinte itt
egy, a transzcendentális fenomenológián belüli kitüntetett problémaréteg kimunkálásáról
van szó, éppen annak a rétegnek a kimunkálásáról, amelyet a hermeneutikai
kérdésfeltevés jellemez, és azoknak a horizontoknak az értelmezéséről,
amelyek ezzel együtt adódnak a husserli kutatási program egészén belül. Így
Becker, aki mindazonáltal abban az időben bizonyosan épp annyira vált
Heidegger tanítványává, mint amennyire ugyanakkor Husserl tanítványa is volt,
akkoriban még úgyszólván ki akarta békíteni Heidegger új erőfeszítéseit
a fenomenológiai programmal. Számomra úgy tűnik, mindebben Husserltől
származik a tulajdonképpeni ösztönzés, hogy nyomatékosabban szembesüljön az
életvilág problematikájával.
A Válság-kötet az én szememben – tudom,,hogy ebben nem egészen
értünk egyet Landgrebe es Fink kollégáinkkal – állandó kísérlet annak kimutatására,
miért mindent átfogó és elkerülhetetlen a transzcendentális fenomenológiára
vonatkozó husserli erőfeszítés. Ha Husserl témájánál akarunk maradni,
mindenképpen különbséget kell tennünk ama szerep között, amit az „életvilág”
témája a transzcendentális fenomenológia alapvetésén belül játszik, illetve
ennek – a transzcendentális fenomenológiai kérdésfeltevésen túlmutató – témának
és kutatási területnek az egyes kifejtései között. Husserlt illetően
egészen kétségtelennek tűnik számomra, hogy saját szemében és saját maga
számára megcáfolt és elhárított minden arra irányuló gondolati kísérletet,
hogy az „életvilág” témáját mintegy a transzcendentális egoban megvalósuló
alapvetés eszméjével szemben erősítsük meg. Az egész Válság értekezés
Husserl önmaga ellen emelt ellenvetéseinek és azok cáfolatának monologikus
dialógusa. Ha ugyanis alkotórészei mentén pontosan elemezzük a Válságot,
a Husserl-kiadás hatodik kötetét, azt látjuk: a legmerészebb, legelőrehaladottabb,
legradikálisabb ellenvetések, amelyeket Husserl tesz, mind a mellékletekben
találhatók. A szöveg ellenben mindegyiküket visszahajlítja a transzcendentális
fenomenológia szigorú diszciplínája alá, amelyre az áll, hogy nem adódhat
olyan lehetséges filozófiai kérdés, amely ne találhatná meg szisztematikus
helyét a genetikuskonstitutív alapvetés felépítésének rendjén belül.
Az életvilág tehát Husserl szemében nem
valamiféle kritikai instancia, és itt nem kell ismételnem, miben áll tulajdonképpen
az az önkritika, amelyet Husserl az életvilág címszava alatt gyakorolt; ez
az önkritika csupán arra a karteziánus útra vonatkozik, amely a transzcendentális
egohoz vezet, sohasem vonatkozik viszont a transzcendentális
egora mint minden végső megalapozás princípiumára. Ellenkezőleg,
az életvilág útja „becsületes” módon akar elvezetni a transzcendentális egohoz,
úgy, hogy helyrehoz egy lényegi mulasztást, nevezetesen elkerüli azt a rögeszmét,
mely szerint elegendő volna zárójelbe tenni minden világtételezést, minden
ontikus–világi értelemben vett létérvénytételezést, ily módon tartva vissza
a tiszta transzcendentális szubjektivitást mint az érvényes igazolás mezejét.
Husserl látta – ezt pedig valóban Heidegger hozzájárulása segíthette elő
–, hogy a fenomenológiának az egoban való transzcendentális
alapvetésének szándékát nem viheti végbe kifogástalanul anélkül, hogy kifejezetten
tematizálná, ezzel pedig „epokhéba”, zárójelbe tenné az életvilág
világfogalmát mint a világ összhorizont-jellegét. Amit belátott, és ami az
újabb heideggeri igényekkel való konfrontálódása által tudatosult benne, az
az volt, hogy tematizálni kell az életvilág mint olyan témáját, fenomenológiailag
ki kell dolgozni az életvilágok tipikáját, hacsak nem akarjuk hagyni, hogy
a konstitutív fenomenológia alapvetésébe igazolhatatlan érvényességek szivárogjanak
be. Az „életvilág” témája tehát eleve arra szolgál, hogy kikapcsolja azokat
a tévedéseket, amelyek az életvilág implikációinak oldaláról, azaz a világ
nem-tematizált horizontjellegéből hatolhatnának be a konstitutív fenomenológiába,
megidézve ezzel a „relativizmus” kísértetét.
Ezzel szemben úgy tűnik számomra, vitáink során nem mindig szögezzük
le eléggé, hogy egészen más kérdés, hogy az életvilág ontológiája, amelyet
Husserl éppenséggel legitim diszciplínaként ismert el, a maga részéről
– Husserllel szólva – mennyiben jelent fordulatot a világi tudományokban,
és hogyan gondolható el e fordulat folyamata. A fenomenológiai fordulat-problémát
teljesen el kell választani a megalapozás-problémától, amely a híres kérdésben
jut tetőpontjára: „hogyan leszek tisztességes filozófus?”, hogyan tudom
a gondolkodás minden egyes lépését önmagamért vállalt abszolút felelősségben
legitimálni? Ezt a legitimációs problémát nem az „életvilág” témája teszi
kérdésessé, hanem inkább a transzcendentális fenomenológia értelmében mélyül
el.
Ennyiben az életvilág témájában nem látok semmiféle instanciát a transzcendentális
fenomenológia egységével szemben, és úgy találom, hogy Funke úr nyitóelőadása
ezen a ponton egyszerűen korrekt volt.
Amit üdvözöltem, az az, hogy az „interszubjektivitás” témáját ezen a kongresszuson
nem ugyanúgy kezelték, mint az „életvilágét”, mint instanciát a husserli fenomenológiával
szemben; mert erre a témára valóban ugyanaz érvényes: maga Husserl azon a
véleményen volt, hogy az interszubjektivitás problémájával transzcendentális
fenomenológiájának bázisán tökéletesen elkészült. Mindezek az ő szemében
csak önellenvetések, amelyek, mint minden valódi önellenvetés – azt hiszem,
ez egy igaz kijelentés –, mindig már anticipálják saját cáfolatukat. E probléma
tárgyalásának husserli formája is mindig már anticipálta saját cáfolatának
elutasítását.
Van azonban egy pont, ahol, mint magam is gondolom, a husserli fenomenológia
az „életvilág” címszava alatt ténylegesen nehézségbe ütközik, ez pedig nem
más, mint a fenomenológiai önvonatkozás Husserl által mindig is tárgyalt,
de, amennyire meg tudtam érteni, számomra mindenesetre nem kielégítően
megvilágított problémája. Arról az egyszerű kérdésről van szó, hogy
vajon az életvilág mint a világba való minden naiv „beleélés” előzetes
érvényességalapja nem marad-e előfeltevés a transzcendentális reflexiós
fordulat számára, még ha mégannyira zárójelbe is tevődik a transzcendentális
reflexiós fordulattal együtt. Mit jelent ez az összefüggés a reflexió életvilági
eredete és az életvilágnak az egoban való transzcendentális
konstitúciója között? Innen áll elő aztán a magának a transzcendentális
gondolati iránynak az életvilági fordulatára vonatkozó kérdés. Ezen a ponton
a problematika még nyitottnak tűnik számomra. Beszélgetésünk folyamán
néhány ponton közvetetten, eljutottunk oda, hogy erről beszéljünk, referátumom
további összefüggéseiben pedig ezekhez a pontokhoz szeretnék néhány észrevételt
fűzni.
Azt, hogy valódi nehézségekbe ütközünk akkor, ha Husserl transzcendentális
önértését valamilyen ponton át akarjuk törni, és hogy az azokba a nehézségekbe
való betekintés, amelyek ezzel az állásponttal a „praxis” témájára nézve adódnak,
mint olyan nem elegendő, senki sem bizonyította jobban, mint maga Heidegger,
éspedig a Lét és időben, az Önmaga interpretációjának módja
által. Ez transzcendentális önmaga-interpretáció volt. A magátlétére-való-tekintettel-megértés
úgy jelent meg, mint végső transzcendentális bázis a metafizikának és
implikációinak az interpretációja számára. Nézetem szerint Heidegger későbbi
önkritikája ezen a ponton közvetetten azt bizonyítja, mennyire kényszerítő
erejű önmagában a transzcendentális reflexiós irány.
Mint fejtegetéseim második pontját, ezt kissé meg kell magyaráznom. Itt
úgyszólván magának az életvilágnak a transzcendentális és életvilági problematikájáról
van szó. Úgy vélem, itt csak az a régi kérdés ismétlődik, amelyet alapjaiban
már Schelling is föltett Fichtének, és amelynek megvitatása ma Schelling és
Fichte levelezésének Walter Schulz2 általi újabb kiadásában ismét
könynyen hozzáférhető. Ez pedig az a kérdés, hogy a transzcendentális
idealizmus nem adhat-e önmagának reális megalapozást, és nem kell-e önmagának
ilyen megalapozást nyújtania. Schelling ebben az értelemben az idealizmus
természettani bizonyítékának tartotta saját természetfilozófiáját. Ez azt
akarta jelenteni, hogy a transzcendentális reflexió reálfundamentuma maga
újfent nem a transzcendentális kérdésfeltevés keretei között lelhető
fel. Fichte, mint ismeretes, fölényes argumentatív szigorral döntötte meg
a schellingi természetfilozófia eme igényét. A nevezett levélváltást olvasva
nem lehet kétségünk afelől, hogy Fichtének van igaza – mármint azokon
a fogalmi lehetőségeken belül, amelyeken kívül egyéb Schellingnek sem
állt rendelkezésére. Amennyiben Schelling a „tudománytannal” szemben az autonóm
természetfilozófia igényeit akarta védelmezni, neki kellett alulmaradnia.
Napjainkban a husseri fenomenológia egészen hasonló kritikát tapasztalhatott
meg, és bizonyos mértékben diadalmasan megállta a helyét. Ez az a kritika
volt, amellyel Scheler illette a fenomenológiát. Scheler pontosan azon a ponton
helyezkedett el, ahol Fichtével szemben Schelling, s a következő kérdést
tette fel: lehet-e a fenomenológia minden, a filozófia egésze? Hiszen köztudomásúlag
adós marad azzal a kérdéssel, hogy hogyan jutunk egyáltalán a filozófia mint
olyan reflexiós lehetőségeihez. Az ember sajátos kitüntetettsége, hogy
rendelkezik „az elvalótlanítás képességével”, ahogyan Scheler a „szellem”
fogalmát megfogalmazta, és amit Husserl „epokhé”-tanát illető
kritikája kifejezetten tematizált. Kritikája azokra az antropológiai fundamentumokra
utal vissza, amelyek körében egyáltalán a „szellem” az „ösztön” vitális bázisából
megvalósulására jut. Scheler ezzel megismételte a schellingi kifogást a transzcendentális
reflexióval szemben, miközben a modern antropológiai belátások bázisán antropológiai
alapvetést keresett a fenomenológia számára a tudattalan elsődlegességében,
de a pragmatikus tudományelmélet és a gondolkodás-, illetve alaklélektan alaktanának
bevonásával is. Husserl módszertani fölénye itt is kényszerítőnek bizonyult.
A reflexió lehetősége tudományelméleti megalapozásának eszközeivel nem
ragadható meg az, ami nem magában a reflexióban tért vissza. A transzcendentális
reflexió mozgásának ezt a varázskörét mármost nem csak Husserl óta ismerjük,
hanem mindenekelőtt Hegel óta, akinek követői folyton fölényes sikerrel
citálhatták azt, amikor a harmincas és negyvenes években Hegel kritikusairól
volt szó. Nem létezik ugyanis olyan elgondolható álláspont, aminek ne lenne
meg a maga dialektikus besorolása és méltatása valahol A szellem fenomenológiájában.
Úgy gondolom, hogy Husserl esetében sem közelíthetünk fenomenológiájához
egy fenomenológián kívüli álláspontból foganatosított kritika eszközeivel.
Mindennek ellenére semmi kétség afelől – s ez mindenekelőtt
jugoszláv kollégánk referátumában vált nagyon hangsúlyossá –, hogy annak az
új praxisnak az ideájában, amelyet Husserl végül az emberiség megvalósított
„fenomenalizálásának” „következményeként” és beteljesedéseként látott, sajátos
utópikus tehetetlenség munkál. Itt is szeretném azonban megvédeni Husserlt
annyiban, hogy nem lehet az a benyomásunk, mintha ez valami egészen új lenne
Husserl legkésőbbi korszakában. Ezzel kapcsolatban is másképp állnak
a dolgok. Úgy gondolom, Husserl most csak következetesen kimondja azt, amit
alapjában véve már A filozófia mint szigorú tudományban is úgy
gondolt, és aki ismerte őt, az tudja – Ingarden úr mindenesetre már tíz
éve ismerte, mielőtt én megismerkedhettem volna vele, de szerintem jóváhagyja
nekem –, hogy Husserlben valósággal misszionáriusi öntudat munkált, és hogy
az egész emberi kultúrát innen kiindulva akarta meggyógyítani. A Válság-kötetből
ez igen világosan ki is derül. Egyszer volt vele egy eszmecserém, ami
jól illusztrálja ezt. Én természetesen sokféle zenei dolog iránt érdeklődtem,
és szerettem volna tudni, hogyan vélekedik Husserl titkos tanácsos a modern
művészetről – az, amit akkoriban modern művészetnek tartottam,
az expresszionizmus volt –, és akkor ő így felelt nekem: „Nos, tudja,
doktor úr, nekem is nagy örömöm telik a zenében, és nagyon szeretem a költészetet,
szívesen megyek színházba vagy múzeumba, de a fenomenológia transzcendentális
megalapozása nem hagy időt arra, hogy még ezekkel a dolgokkal is foglalkozzak,
amelyeket pedig szeretek.” Ezt valódi misszionáriusi öntudattal mondta. [Közbevetés
Ingarden úrtól: „Husserl azt mondta nekem, hogy ő sarkkutató, akinek
nincs ideje más dolgokra.”]
Nos, ez természetesen valóban azt jelenti, hogy itt van egy téma, és itt
van egy feladat. A fenomenológiai filozófiának a társadalmi gyakorlatba –
a szó legtágabb értelmében, amit Husserl alapvetően megkövetelt – való
visszafordulásának kérdése nehezen ragadható meg megfelelően a fenomenológia
önkonstitúciójának eszközeivel. Ebből kiindulva úgy magyarázom magamnak
a dolgot, hogy Husserl saját módszertani gyengéjét árulta el, amikor egy jugoszláv
kollégánk által át nem tekintett ponton „a praxis és a teória szintézise”
fordulatot használta. Ez valóban nem adekvát megfogalmazása annak, ami a szeme
előtt lebegett. Erről még lesz szó. A nyitottan maradt kérdés mögött,
amelyhez Husserl valójában hozzá sem fogott, meghúzódik egy másik, fenomenológián
belüli probléma is, amely folyvást jelentkezett vitáinkban. Jelentkezése már
E. Pacis hozzászólásában megkezdődött. Bebizonyosodott ugyanis, hogy
referátuma több más hozzászólással együtt azt a kérdést teszi fel, méghozzá
mint fenomenológiai vagy filozófiai kérdést: hogyan viszonyul a transzcendentális
ego a konkréthoz? Emögött pedig az a másik téma húzódik meg, hogy hogyan
áll hozzá a transzcendentális fenomenológia a pszichológiához. Erre nézvést
mármost Husserltől magától is vannak válaszok: a „mi” és a „lélek” tematikája
legitim problematika. Ennélfogva pszichológiai út is létezik: mármint a transzcendentális
egohoz. Egyáltalán nem arról van szó, hogy ez újfent valamiféle
gyenge pontja volna a husserli fenomenológiai építmény belső következetességének.
Épp ellenkezőleg: annak a tematizálása, ami a „mi”, a „lélek” és a „test”
is a maguk belső a priori struktúrájában, nagyon figyelemreméltó
tézisekhez vezet Husserlnél. Mindezek azonban a következetes „redukciót”,
ezzel pedig a konstitutív fenomenológiát szolgálják. Husserl szerint persze
– és ez az, ami, úgy gondolom, vitáink során mindig újra megtéveszt minket
– minden efféle zárójelbe tett, tehát eidetikus tematikájára hozott és konstitutívan
redukált problémafelvetéshez hozzátartozik a fordulat lehetősége. Azt,
ami a fordulat lehetősége, itt sem szabad fölcserélnünk a megalapozással.
A legitimáció értelmében vett megalapozást Husserl egyedül a – még a transzcendentális
ego által konstituált – ős-prezencián keresztül vezető úton
kutatta, és konzekvens lépésekben a Formális és transzcendentális logika
témáján, a felállított feladat egyetlen kifejtett példáján mutatta be.
Maga Husserl, amennyire én tudom, a Formális és transzcendentális logikát
összes munkája közül a legjobban kidolgozott fenomenológiai munkának tartotta,
éspedig bizonyosan azért, mert abban fenomenológiai alapokon kidolgozásra
kerül a logika konstitutív problematikájának rétegződése egészen az igazság
logikájáig. A történeti világ megfelelően kidolgozott problémáját Husserl
soha nem mutatta fel. Az Ideen II. nyilvánvalóan nem elégítette ki
saját igényét az efféle problémák megalapozására, és ezért nem jelent meg
akkoriban.
A „fenomenológia és pszichológia” téma tehát, ismétlem, valóban nem tudott
mit kezdeni azzal a kérdéssel, hogy a pszichológián belül konkrét genetikus
kérdések merültek fel. S nem tudott mit kezdeni azzal a konstitutív genézissel
sem, amit Husserl a „mi egyáltalán” és a „lélek egyáltalán” vonatkozásában
a transzcendentális fenomenológiából kiindulva vitt véghez. Ennyiben valóban
terminológiai kérdésről van szó, és számomra teljességgel helyesnek tűnik
azt mondani, hogy az ego transzcendentalitása nem másképp függ össze
a konkrét Énnel, mint minden eidosz a maga konkretizációjával. Itt
egyáltalán nincs jelen a konkrét önmaga konstitúciójának kérdése. Ez a pszichológia
és az antropológia kérdése, egy hallatlanul fontos kérdés, ami pedig az Én
úgynevezett transzcendentális potencialitása és „az Önmaga egyedüli lehetősége”
közötti különbségről folytatott vitában elhangzott, nagyon fontos észrevételnek
tűnt számomra. Ez azonban két különböző dolog. Az egyik a pszichológiához
tartozik, a másik a pszichológia transzcendentális megalapozásához.
Úgy tűnik nekem, hogy ezen a ponton alapvetően és általánosan
föl kellene tenni a kérdést, mennyiben termékeny számunkra Husserl teóriája.
Hogy minden, amit zárójelbe tettünk, amin tehát transzcendentális redukciót
hajtottunk végre, ismét érvénybe helyezhető, az nem vitás. Ezt azonban
Husserl sohasem dolgozta ki valamely kimerítő analízisben. Csak Fink
utalt már egészen korán erre a témára a „beáramlás” címszava alatt. De következetes
dolog-e, hogy a transzcendentális redukció formájában zárójelbe tett dolgok
úgyszólván ismét érvényt kapnak, és hogy, immár a megvilágított a priori–eidetikus
konstitúció alapján, a tudomány „új stílusú tudománnyá” válik, s noha világi
tudománnyá, de olyanná, amely a transzcendentális redukció segítségével saját
idealizációiban adekvátan igazoltnak tudja magát? Meg vagyok róla győződve,
hogy valahogy így merülhetett föl az igény Husserlben. Ezt mi, öregebbek,
mindannyian hallottuk tőle a húszas évek folyamán – Landgrebe úr is Husserlnél
volt ez idő tájt. Arról az igényről van szó, hogy csak az efféle
konstitúciókutatás nyomán szolgáltassunk tudományos legitimitást a tudományoknak,
amelyek a maguk részéről természetesen egészen más feladatokat követnek.
Konkrét példával valahogy így lehetne mondani: konstitúciójában a transzcendentális
Én teljességgel független attól, amit fentebb úgy neveztünk, hogy „az egyedüli
lehetőség, amely Önmagával rendelkezik”, az a lehetőség tehát, amely
előfeltétele a konkrét élettörténetnek és azon feladata specifikus teljesítésének,
hogy önmagát fölépítse. Amit Husserl az ego konstitúciójával szem előtt
tartott, valami egészen más volt: az időiség analízise, ami még az ego
konstitúcióját is megelőzi, és amely megalapozza annak transzcendentális
érvényét.
Ezzel a logika husserli alapvetéséhez érkeztem. Itt azonban nem érzem
magam kompetensnek. Még abban a kísérletben sem jutottam semmilyen helyes
eredményre, hogy Bachelard asszony hozzászólását kérdésemre vonatkoztassam.
Tökéletesen látom a problémát, hogy a modern logika nincs megelégedve a következtetés
logikájának és az igazság logikának husserli megkülönböztetésével, és hogy
a gödeli tétel mindazonáltal valamiképpen benne rejlik az „apofantikus logikájának”
az igazság logikájába való átfordításának témájában. Mégsem hiszem, hogy a
husserli megkülönböztetés befogadható lenne a modern logika eszközeivel. Ugyanis
a logika fenomenológiai megalapozásának egész husserli kísérlete és a mi ezzel
kapcsolatos nehézségeink mögött, még a szemantika témájára vonatkozóan is,
a nyelv témája áll. A kijelentés-logikában azonban, ami Husserl számára is
maga a tiszta fundamentum, a nyelv témája nem a maga valódi dimenzióiban jelentkezik.
A tapasztalás és az észlelés intencionalitásának prereflexív, predikáció előtti
struktúrájának minden elismerése mellett végül Husserlnél is uralkodó maradt
az ítélet apofantikus jellege. Az ítélet nyújtja minden prereflexív struktúra
teljes recepcióját. Ez a követelmény, és csak ezen az alapon gondolható el
egyáltalán bizonyos argumentációs struktúrák logikai képtelensége, például
a „logikai körbenforgás”, de a „hermeneutikai körről” való beszéd is.
Itt szándékom szerint összhangba kerülnék Strasser úrral. Ama gondolkodásbeli
elmozdulás nyomán, amely időközben végbement, többé nem látszik számunkra
lehetségesnek, hogy a „nyelv” témáját ily módon stilizáljuk az apofantikus
tökéletességre való tekintettel, s hogy ezzel egyáltalán elfogadjuk az eltárgyiasítást
mint a tudományos ész vagy az egyáltalában vett ész végső téloszát.
Ha ezek után vissza szabad kanyarodnom a transzcendentális reflexió életvilágbeli
megalapozásának kísérletéről szóló bevezető megjegyzéseimhez, úgy
azt gondolom, hogy valóban Heidegger volt az egyetlen, aki itt visszakérdezett
a puszta dualisztikus álláspont mögé, és nem elégedett meg azzal, hogy megkülönböztesse
egymástól a transzcendentális reflexiót és a világbeli életvilági tapasztalatot.
Mindehhez a tudat fogalmának és adottságvoltának radikális ontológiai kritikájával
készítette elő a talajt. Emlékszem egy beszélgetésre Heideggerrel, még
a Lét és idő előtt, amikor azt mondta Schelerről, hogy
nagy formátumú és zseniális gondolkodó (ezt Heidegger nem csak akkor látta
így, amikor neki ajánlotta a Kant-könyvet), de sohasem fog kitörni az ösztön
és a szellem, illetve a transzcendentális lényegtudomány és a modern empirikus
kutatás dualizmusából. Valójában ez tűnik számomra annak a pontnak, ahol
a tudatadottság fogalmának heideggeri kritikája legalábbis arra indít mindannyiunkat,
hogy fölülvizsgáljuk, mi lehet számunkra a fenomenológia. Ricoeur úr nagyon
világosan megtette ezt rezüméjében, mi pedig mindanynyian tudjuk, hogy a heideggeri
kérdésfeltevés radikalitásában benne rejlik az a következmény, hogy a tudományokhoz
vezető fonál mind vékonyabb lesz. Ricoeur úrnak tökéletesen igaza van,
amikor azt mondja, hogy Heidegger sohasem értette úgy saját törekvését, soha
nem lépett fel azzal az igénnyel, hogy a husserli transzcendentális fenomenológia
stílusában megrajzolja minden tudomány a priori struktúráját, és ily
módon úgyszólván felépítse emberi megismerésünk igazolható összképét. Heidegger
éppenséggel magára a megalapozás eszméjére is rákérdezett a megalapozás fogalmában
rejlő anticipált létfogalomra irányuló kérdése által. A megalapozás és
az alátámasztás állandóan előbukkan Husserlnél. Funke úr, gondosan, mint
mindenben, nem hallgatta el előlünk azt a néhány helyet sem, ahol Heidegger
„fundálásról” beszél. Heidegger akkoriban még egyáltalán nem tudta magát máshogyan
kifejezni. Még „fundálásról” beszélt, de éppen azt akarta kimutatni, hogy
a magasabb felfogásmódoknak az észlelés elementáris érzéki adottságára való
alapozása tévedés volt, hogy ebben ontológiai előítélet rejlett, mintha
az, ami kéznéllevő, s ezáltal interszubjektíven ellenőrizhető,
privilegizált létigénnyel bírna, ezzel szemben pedig a felfogásformák magasabb
rendű evidenciák lennének, amelyeket másodlagosaknak kellene tekinteni.
Heidegger érdeme volt, hogy megmutatta nekünk, az „értékek” miféle határozatlan
és bizonytalan ontológiája áll a megalapozás e sémája mögött. A „fundálás”
tehát bizonyosan előbukkan Heideggernél, a Lét és időben még elég gyakran, de alkalomadtán később is. Mindazonáltal a megalapozás
emez eszméje valójában nem legitim többé.
De mi léphet a helyébe? Nos, mindenki megpróbálja saját útjából kiindulva
továbbvinni azt, amit belátott. Így kíséreltem meg én is, hogy az interpretáció
hermeneutikai mozgásából kiindulva – amely különbözik a tudattól és adottságmódjaitól
– úgy használjam fel Heidegger ontológiai kritikáját, hogy újra közelebb kerüljek
az empirikus tudományok munkájához. Úgy vélem, ezzel csak kifejtettem valamit,
ami benne rejlett Heidegger radikális kérdésfeltevésének lehetőségeiben.
Ragaszkodtam ahhoz, hogy a tudat tárgyának vizsgálata eleve elvéti az arra
irányuló kérdést, ami van. Scheler realitásfogalma dualizmusának minden gyengesége
mellett ebben termékenynek bizonyult. Igaza volt, amikor a transzcendentális
fenomenológia husserli fogalmától elvitatta a valóságmomentumot. Akkor viszont,
úgy gondolom, nem volt igaza, illetve nem találta el a Heidegger által megnyitott
kérdésfeltevések radikalitását, amikor a metafizika feladatát az empirikus
tudományok szintézisében akarta fellelni, emellett pedig egyszerűen meghagyta
a fenomenológiát mint „eidetikus tudományt”.
Ha itt helyezkedünk el, vagyis ha nem a megalapozást vetjük latba, ami
azt, amit megalapozunk, egyszer s mindenkorra attól teszi függővé, ami
megalapozza – ha tehát föladjuk ezt az elképzelést, és az őt megillető
helyet biztosítjuk annak kifejtésének, amit már mindig is megértettünk, tehát
az előzetes megértések kifejtésének, akkor igazságosabban tudjuk megítélni
Husserl életvilág-problematikájának produktív momentumát. A beszélgetés során
egyszer valaki ezt kérdezte: mit jelent az életvilág ma, hiszen a technológiai
civilizáció általi eltárgyiasítás egész életvilágunkat átformálta? Bizonyosan
igaz, hogy ebben áll a téma tulajdonképpeni kritikai éle, és erre való tekintettel
formálódott ki már Husserlben is a Válság-kötet koncepciója.
Azt akarta megmutatni, hogy a Galilei fizikájára alapozott tudományos gondolkodás
abszolutizálása által az emberi megismerés kérdései végzetesen beszűkültek.
Különösen érvényes ez napjainkban, amikor az ész objektiváló lehetőségei
az egészében vett szociális élet felé fordulnak. Ennek még csak a kezdeténél
vagyunk. Kiéleződése fogja csak igazán világossá tenni, milyen valódi
indítékot védelmezett Husserl az „életvilág” témájával.
Úgy tűnik számomra, hogy még csak nem is a teória és a praxis szintézise
jelenti a tulajdonképpeni termékeny bekapcsolódást „eltudományosított” világunk
problematikájába, hanem az abból való analitikus kiindulás, ami „praktikus
tudás”. A magam részéről a phronészisz problematikájában – hozzá
kell tennem, hogy kísérletem meglehetősen egyoldalú –, az arisztotelészi
Platón-kritikában kíséreltem meg kimutatni a hermeneutikai gondolkodás és
a heideggeri Husserl-kritika bizonyos prefigurációit. Valójában azt gondolom,
hogy csak a gyakorlatunkban mindig már benne rejlő ön-felvilágosítás
útján keresztül érhetünk el oda, hogy az őket megillető helyre utaljuk
az emberi ész objektiváló teljesítményeit. In concreto szólva: társadalmunknak
a szakértőkbe vetett hite nem fog megóvni minket a politikai őrülettől.
Ajánlatos, hogy a politikai értelmet, a praktikus-politikai értelmet az objektiváló
technológiai civilizáción belül is a maga legitimitásában ismerjük el. Egyedül
ez felelhet ugyanis a technológia értelmes alkalmazásáért, folytatásáért,
támogatásáért és korlátozásáért – jóllehet a szakértő nélkülözhetetlen,
és folyton változó mértékben az ő szaktudása formálja életpraxisunkat.
A tudomány által szabályozott viselkedésminták köréből való kitörés illuzórikus
vagy utópikus. Mindeközben szükségesnek tűnik számomra, hogy kissé jobban
utánagondoljunk a tudomány „felhasználása” fogalmának.
Ebben a fogalomban, ahogyan Husserl már a Prolegomenában kifejtette,
mély kétértelműség rejlik. Ha a tudomány alkalmazása nem más, mint: mindazt
megtenni, amit a tudomány segítségével meg lehet tenni, akkor ez nem az a
praktikus alkalmazás, amelyre nekünk mint embereknek társadalmunk számára
és jövőnk iránti felelősségünkben szükségünk van. A tudomány efféle
alkalmazása mindig meg fogja tenni mindazt, amit képesek vagyunk megtenni.
Azt gondolom azonban, hogy az emberlét csak ott kezdődik, ahol mindennel
kapcsolatban, amit meg tudunk tenni, föltesszük az önigazolás ésszerű
kérdéseit. Erre az empirikus kutatás mint olyan nem tud választ adni. És ebben
az értelemben szeretnék hozzájárulni egy „újfajta praxis” husserli eszméjének
erkölcsi ösztönzéséhez, hogy azt természetesen az eredeti közös érzék (sensus
communis) ama régi ösztönzése mellé állítsam, amely politikai emberlétünk
gyakorlatát hordozza.
Fordította Deczki Sarolta
* Előadás az 1973-as
Fenomenológiai Kongresszuson SchwäbischHallban. A fordítás alapjául szolgáló szöveg a Gesammelte
Werke 3. kötetében
található. (J. C. B. Mohr, Tübingen, 1987, 160–171.)
1 Vö. Becker, O.: Von der Hinfälligket des Schönes und
der Abenteuerlichkeit
des Künstlers. In Ergänzungsband zum Jahrbuch f. Philos.
und Phänom. Fg. Halle, 1929, 27–52., 39.;
a mű újabb kiadása in uő.: Dasein und Dawesen.
Pfullingen, 1963, 11–40.
2 Schulz, W. (Hrsg.): Fichte–Schelling-Briefwechsel
(Auswahl) mit einer Einleitung. Frankfurt, 1968.