Kozmológiai differencia*
Eugen Fink a világról
DAMIR BARBARIĆ
„Ha a filozófia ma megragadja
történelmi lényegét, egy döntő átalakulás órájában tudja magát. ”
(E. Fink1)
Eugen Fink Spiel als Weltsymbol [A játék mint világszimbólum] című
főművében egy kettős kérdés formájában juttatta kifejezésre
központi és őt gondolkodóként leginkább jellemző kérdésfeltevését:
„Magában foglalja-e a létfogalom a világfogalmat is – avagy a világot kell
eredendőbbként, a dolgok Létét és Semmijét magában foglalóként értenünk?
A kozmológia az ontológia részét képezi-e, vagy pedig a valódi világbölcsesség
meghaladja a tradicionális metafizika kérdezési pályáit?”2 Ismert,
hogy ez a kérdés Fink számára nem volt valódi kérdés. Egészen egyértelmű
választ adott rá: „a világot mint a Lét horizontját” kell elgondolni.3
Ennek megfelelően a gondolkodásnak is kozmológiává kell válnia.4
Mi indította Finket a világnak a Lét előtt való filozófiai elsőbbségét
valló tézis állítására, amelyet néha oly messzire visz, hogy a Létet éppenséggel
„a világ ajándékának”5 nevezi? Fink természetesen tisztában volt
azzal, hogy mindezzel feltűnően eltávolodik második tanítómesterétől,
Heideggertől, és az ő „létkérdésétől”. Ennek az eltérésnek
az okaként ama meggyőződését adja meg, hogy a Létről való beszéd
minden időben pusztán akadémikus marad, míg a világ a közvetlen élet
fogalma, és mindig megélt értelemtartalma van.6
Ezen túl az egységnek a tradicionális létfogalommal látszólag egészen
elválaszthatatlanul egybefonódó eszméje az, ami Fink kételyeit előhozta:
„az általános létfogalom az egység alapján vázolódik fel: a Lét az Egy.”7
A Létnek mint egységnek eme eszméjén alapul az egész áthagyományozott, mérvadó
alakjára Arisztotelésznél jutott szubsztancia-metafizika és dolog-ontológia,
amelynek meghaladásában Fink egyenesen a mai filozófia feladatát ismerte fel:
„Itt az ideje a dolog-ontológiáról a kozmológiára való áttérésnek.”8
Miben áll a dolognak az egész metafizikai tradícióban uralkodó eme ontológiája?
Mindenekelőtt abban, hogy benne „a létezőnek, vagyis a végesnek,
az egyesnek a léte” válik „a spekulatív kérdés és meghatározás tárgyává”.9
A végesen-létezőt, az áthagyományozódott metafizika e központi, legfőbb
és döntő témáját mint dolgot határozzák meg,10 egyúttal azonban
úgy értve azt, mint ami először is minden másnak alapul szolgál (hüpokeimenon)
másodszor minden változás során ugyanaz marad (hüpomenon), harmadszor
pedig minden végesen létezőben annak igazi létezőségét (ouszia)
teszi ki.11 De még akkor sem, amikor a hagyományos metafizika
„látszólag egészen más jellegű problémákat tárgyal, mondjuk a végtelent,
Istent, a szabadságot, a világot”, akkor sem lesz más, mit dolog-ontológia,
hisz ebben ez esetben arra tesznek benne kísérletet, hogy „a vég-telent [...]
a végestől elrugaszkodva” gondolják el, aminek során ezt a végső
soron mégiscsak mint „»ens infinitum«-ot, mint »abszolút szubsztanciát
tételezik.”12
Az attól a Léttől való lehető legradikálisabb elrugaszkodásban,
amelyet mindig az egységből kiindulva értenek és határoznak meg, mint
ahogyan az azon alapuló dolog-ontológiától, illetve szubsztancia-metafizikától
való elrugaszkodásban is, Fink arra törekszik, hogy „a Lét új, eredendőbb
tapasztalatához”13 jusson. Ennek azáltal kell megtörténnie, hogy
a filozófiai kérdezés súlypontját radikális módon a Létről a világra
helyezzük át, amikor is a világot nemcsak transzcendentál-fenomenológiailag,
mint a Lét „horizontját” vesszük tekintetbe, hanem inkább tisztán spekulatívan,
mint annak „kibomlását”.14 Ennek következtében Fink a következőképpen
határozza meg saját fő filozófiai feladatát: „A keresett léttapasztalat
a világ tapasztalata; az eredendő világtapasztalatra kell azután alapozni
a Lét új értelmezését, amely a Lét értelmét a világ idejében, terében és lenni-hagyó
mozgásában leli fel, és egy ilyen alapból kiindulva veszi fel a vitát a dologhoz
kötött metafizikai hagyománnyal.”15
Még ha nem ritkán úgy is tűnhet, mintha Fink a különböző gondolatmenetekben,
amelyeket ezen az úton jár be, elkerülhetetlenül az antropológia, illetve
a kozmológia és ontológia kölcsönös előfeltételezésének körében forogna,16
ami abból következik, hogy úgyszólván „előbb a Létet a világ által, azután
pedig a Föld világ-mozzanatát a Lét valamely módja által” kénytelen magyarázni,
ezt az ellenvetést mindazonáltal pusztán formálisnak tartja. Elismeri ugyan,
hogy itt valóban körbenforgásról van szó, hozzáfűz azonban egy döntő
utalást, éspedig azt, hogy kérdés, „vajon ennek a körmozgásnak a folyamán
nem egy filozófiai belátás születik-e.”17
Az első lépésnek a Lét általa keresett, a világ vezérfonala mentén
megvalósuló új interpretációja felé abban kell állnia, hogy lemondunk a lét-
és a világfogalom egységéről és egységességéről: „Ha a »Lét« eredetileg
»világ«, mint világ működik, akkor lényegében nem egyetértően-egy,
hanem széthúzó.”18 A széthúzás a világként értett Lét legfontosabb
ismertetőjegyeként fogadható el Eugen Finknél. Mit jelent ez, és melyek
a következményei?
A világ alapvető széthúzásába való belátás megtiltja nekünk, hogy
ezt a világot a szubsztancialitás, vagyis az egységesség és az egészvolt vezérfonalán
próbáljuk meg értelmezni, tehát azon mozzanatok által, amelyek egyébként a
világon belüli dolgokat határozzák meg. Alapvetően félrevezető volna,
ha a világot végül valamiféle végtelen, mindent magába foglaló, mindent önmagába
záró dologként ragadnánk meg. Hogy előzetesen meghiúsítson minden efféle
próbálkozást, Fink kifejezetten ragaszkodik a „kozmológiai differenciához”,
amit nyilvánvalóan a heideggeri „ontológiai differencia” mintájára gondol
el: „A világ és a világon belüli létezők különbségét nevezzük kozmológiai
differenciának. [...] Ennek a különbségnek a sajátossága még homályba
burkolózik; még sokáig fog foglalkoztatni bennünket. Mindenekelőtt pedig
nem két tárgy, nem két dolog különbsége.”19
Miért figyelmeztet itt Fink oly óvatosan arra, hogy a kozmológiai differencia
sajátosságát még homály borítja? Azt akarja ezzel megértetni, hogy annak megtétele
majdhogynem legyőzhetetlen nehézségek elé állítja a gondolkodást. Ez
a döntő különbség ugyanis a világ és a világon belüli dolog között csupán
formális módon is megtehető, amennyiben a gondolkodást még mindig a világon
belüliből való kiindulás irányítja. Mivel azonban ez a világon belüli
mindig mint valami véges kerül az utunkba, „a világ a vég-telen aspektusába
hátrál”.20 Az így értett végtelen azonban nem más, mint éppenséggel
a véges, amelyet csak meghosszabbítunk és kiterjesztünk a határtalanba, s
ekkor egységesszubsztanciális alapvonását semmiképpen sem szüntetjük meg,
hanem inkább feltétlenül megerősítjük és fokozzuk. A csupán látszólag
végrehajtott kozmológiai differencia eme figyelemreméltó mesterfogása Fink
szerint „messzemenően uralja a filozófia történetét”.21
Hogyan kell ezzel szemben elgondolni és értelmezni a Lét kibomlásaként
és „a Lét világlásaként”22 értett világ igazi végtelenségét?
Megpróbáljuk bemutatni Fink válaszát erre a kérdésre, éspedig három különálló,
jóllehet egymással összefüggő gondolati lépésben. Először is tovább
kell követnünk a világ említett széthúzását egy eredendő világ-viszály
irányába. Másodszor ajánlatos a világ tulajdonképpeni létmódját mint mozgást
megragadni, éspedig mint a lenni-hagyás és -adás egészen
sajátságos ősmozgását. Harmadszor pedig mindezt még pontosabban mint
az idői-téri „között” hagyását és adását kell meghatároznunk.
A komolyan vett kozmológiai differencia az elmondottak szerint nem engedi
meg, hogy a világot valamilyen módon a kéznéllevő dolgok összegeként
gondoljuk el. A különbség, amely a világot a dologtól mint olyantól elválasztja,
nem valamiféle semleges és lényegében közömbös egymásmellettiség. Sokkal inkább
ellentmondásként kell érteni, de mindenféle megértés előtt ilyenként
kell megtapasztalni és elszenvedni. Szükséges, hogy ezt az ellentmondást „élesebbnek
és metszőbbnek”23 vegyük, mint ahogyan az valaha is a metafizikai
gondolkodásban megtörtént. Még Hegel sem, vagyis a teljes szétszakítottság
és a végtelen fájdalom gondolkodója, ahogyan őt Fink a maga fáradhatatlanul
ismételt értelmezéseiben meggyőzően jellemzi, úgy tűnik, még
ő sem veszi az ellentmondást olyan komolyan és mélyen, ahogyan szükséges.
A kozmológiai különbség tehát nem két kéznéllevő dolog különbsége.
De nem is a Lét és a dologként értett létező különbsége. Heidegger „ontológiai
differenciájától” világos, ámbár nem kifejezett távolságot tartva jelenti
ki Fink: „A különbséget azonban végül még mélyebben kell keresnünk, mint épp
csak a Lét és a dolgok viszonyának terén; nem az ég és a föld közötti kibékíthetetlen
széthúzás-e ez a különbség, vagyis nem a világszerűen elgondolt Létben
van-e otthon?”24
A kozmológiai differenciát tehát mint ég és föld közötti széthúzást kell
elgondolnunk. Kézenfekvő, hogy e fordulat számára az ihletést a műalkotás
eredetéről szóló heideggeri előadásban lássuk. Magának Finknek sem
állt szándékában kétségeket hagyni efelől. Mint már utaltunk rá, azon
a nézeten volt, hogy Heidegger éppen ebben az előadásában „talán úton
van a világ emlékezete felé”.25 Annak okát, hogy Heidegger nem
vitte tovább az abban foglalt kezdeményezést, Fink abban látja, hogy Heidegger
gondolkodása „elsődlegesen valamely világmozzanatra irányul: az időre,
a világlásra, az égre – mindenekelőtt pedig még háttérben hagyja a másik
világmozzanatot: a teret, a lételrejtést, a földet.”26 Úgy tűnik,
Fink számára éppen az a vitatott pont, amelyben némileg Heidegger is elkötelezettje
marad a metafizikai hagyománynak. Nem utolsó sorban ebből a belátásból
magyarázandó azután az a, néha a kizárólagosságig hajtott határozottság, amelylyel
Fink a maga során a földet, illetve a magába zártság világmozzanatát helyezi
saját megfontolásai középpontjába.
Fink ily módon határozottan visszavonja a kozmológiai differenciát a világ,
illetve a világszerűen értett Lét közegébe. A világ önmagában
széthúzó, nevezetesen az ég és föld kibékíthetetlen viszálya, a világlás és
elrejtés nyomja rá bélyegét: „A világlás és elrejtés viszálya a Lét ős-széthúzása,
a világ működése. A »fény« és »éj« harcában, ebben az ős-meghasonlásban
történik meg a világ egyezése.”27
A Lét eme új tapasztalatából, e világszerű nézőpontból a világon
belüli dolgokra is úgy tekintünk, hogy azok megszabadulnak szilárd szubsztancialitásuktól,
egységességüktől és dologszerűségüktől. „Maguk a dolgok” is,
„amennyiben vannak, »viszályban« vannak.”28 A kozmológiai különbség
úgy lesz elgondolva, mint „legeredendőbb ellentmondása a végtelennek
önmagában”, amely minden végesben mindig más-más módon mint föld és ég ellentmondása
ismétlődik és tükröződik. A dolog látszólag állandó szubsztancialitása
egy mélyebbre hatoló pillantás számára a maga belső széthúzásában nyílik
meg, ami azonban nem más, mint maga a világ ős-széthúzásának tükröződése:
„minden dolgot keresztülhasít az a hasadás, amely a világon halad keresztül,
és az is rajzolja ki.”29 Talán azok a legszebb és legszuggesztívebb
részletek Fink egész kiadott életművében, amelyekben minden egyes világ-dolog
megváltozott, immár világszerűként, vagyis önmagában széthúzóként, ellentmondásosként,
szimbólumszerűként, tükröződőként és visszatükröződőként
felismert létébe való belátást akarja kifejezésre juttatni: „Valahányszor
valamely egyes dolgot a Lét e folyamatából értünk meg, az »világméllyé« válik,
és végtelen jelentőségben világlik. Nem mutat el önmagától egy másik
dolog felé – saját maga alapjába mutat, a múlandóság mozgásába, amely átáramlik
rajta. Az efféle belátások az alapmozgásba, amelyre minden véges dolog ráhelyeztetett,
ritkák; megrázó hatalmuk van az emberi szív és az emberi szellem fölött. Ilyenkor
a negatív szörnyű hatalmát érezzük, a halál engesztelhetetlenségét, de
annak a méhnek a kimeríthetetlenségét is, amelyből minden egyes dolog
támad.”30
Az eddigiekből világos, hogy ezt az ős-viszályt mint a világ
bensőjét semmiképp sem szabad statikusan felfogni, nevezetesen mint olyasmit,
ami egyszerűen csak fennáll. Ily módon ugyanis pontosan sajátos dolog-előttisége
és szubsztancialitás-előttisége menne veszendőbe. Ezért próbálja
meg Fink ezt a legeredendőbb különbséget, ezt a viszályt és hasadást
közelebbről ősmozgásként, „összmozgásként”31 meghatározni.
Hogy végül sikerült-e neki azt, amit itt szem előtt tartott, ezt az „egyáltalán
minden mozgás első mozgatóját”32 kielégítően leválasztani
a mozgás hagyományos és közkeletű megértéséről, azt ne firtassuk.
Ennek az ősmozgásnak a sajátosságát mindig másként próbálta meghatározni,
például mint „megadást”33 vagy mint „eredendő
előhozást”,34 s mindeközben nagyon is tudatában volt annak,
hogy mindazonáltal „a zavarodottság kifejezéseivel” kell beérnie.35
Mielőtt rátérnénk annak közelebbi meghatározására, ami ezek mögött
a bizonyosan nem kielégítő elnevezések mögött rejtőzik, utalnunk
kell arra, hogy Fink „antropológiája” is csak a világszerű „megadás”
és „előhozás” e nehezen megragadható ősmozgásának megfelelő
megértése alapján ismerhető meg teljes jellegzetességében. Ha filozófiai
gondolkodása legnagyobb és legjelentősebb részében valamely „radikálisan
földi antropológia”36 alakjába rendeződött, azt nem úgy kell
értenünk, mintha ezzel lemondott volna a világtól való filozófiai kiindulásról,
vagy hogy ez a kiindulás akár csak meg is változott volna. A filozófiai antropológia
Fink számára nem más, mint az egyetemesen értett kozmológia egyik lényegi
kifejeződése. Ha a világszerűen értelmezett Lét álláspontjáról minden,
a világban fellelhető dolgot csak mint viszályt és mint ég és föld ős-széthúzásának
tükröződő ismétlődését kell felfognunk, mindez a legnagyobb
mértékben éppen az emberre érvényes. Az embert még a legkevésbé jellemzi a
dologszerű szubsztancialitás. Ha egyáltalán „tárgyként” értendő,
„akkor mint olyan, ami először is és mindenekelőtt kapcsolat – amelynek
nincs önmagában nyugvó önállósága, hanem eksztatikus nyitottságként egzisztál.”37
Világ és ember egyaránt egy közös, titokzatosan alaptalanszakadékszerű
[abgründlich] alapban gyökerezik. Az ember egzisztenciájának
módját Fink állandóan „világviszony”-ként38 határozza meg. Ezt
a viszonyt azonban közelebbről „eksztatikus nyitottságként” kell felfogni.
Benne, mindenekelőtt pedig a kultikus játékban tartja magát az ember
szabadon és nyitottan „a Lét kockáztató-játszó lényege”39 számára,
annak számára, ami „a működő világban” „kikutathatatlan-meghatározatlan,
nem-szilárd, nyitott, hullámzó-lehetséges”.40 Egyetlen más lénynél
sem kerül napvilágra úgy, mint az embernél, „az élet nyitottsága, a korlátozatlanság,
a csupa lehetőségben való lebegés”.41 A halál súlyos és elháríthatatlan
tényéről való tragikus tudása által – ami olyan téma, amelyet Fink filozófiája
újra és újra tárgyal – az ember a maga világviszonyában „a nemlét névtelen
tartományához”42 is viszonyul, nevezetesen magához a Semmihez,
amelyet végül Fink mint olyan „kozmikus hatalmat” ismer fel, „amellyel szemben
csak a minden mindensége gyülekezik és emelkedik ki”:43 „A világviszony
az emberi egzisztencia fundamentális létalkata, amelyben együttesen megalapozódik
az önmaga-lét, az egymással-lét és a dolgoknál-lét. Ez a világviszony pedig
nem az embertől függő mezőstruktúra, nem a szubjektum szubjektivitásához
tartozó »transzcendentális horizontok« foglalata – inkább az univerzum, a
működő világ számára való eksztatikus nyitottság: a megjelenés idő-tereként
és nyitottságként a nemlét alaktalan éjszakája számára, amelybe a halott
menekül tőlünk.”44
A Lét világlásaként értett világ létező, vagyis kibomló és jelenvalóságba
hozó oldalát, azt az oldalt ugyanis, amely valamilyen, tovább már nem kiismerendő
módon már mindig is elfordult a Semmitől mint úgyszólván világ- és létező-előtti
„szörnyű hatalomtól”,45 Fink legtöbbször a „megjelenés” név
alatt foglalja öszsze, végül pedig épp ebben találja meg annak pontosabb meghatározását,
amit egyébként „előhozásként” jelöl meg: „A Lét tériesít, időiesít
és megjelenésre hoz. Tér, idő és jelenség nem elsődlegesen a létezőhöz
tartozó valami; olyasvalami, ami csak »előhozza« a létezőt mint
világon belülit.”46
Ez a megjelenés mint a tér előhozó tériesítése és az idő megadó
időiesítése a továbbiakban úgy határozódik meg, mint „a Között megnyílása”47
az eredendő világ-térben és a világ-időben mint „az ég és föld közötti
közöttes idő tiszta kibomlásában”.48 Csak Fink új kozmológiája
felől nézve mutatkozik meg az idő „a megadásra és a megtagadásra
való eredendő hatalmában”,49 mint ahogyan a tér is csak onnan
megragadva adódik mint „egybefonó [...], ami minden létezőnek helyet
ad, ugyanakkor pedig minden létezőt korlátoz.”50 A világ mint
a Lét világlása a közöttes, megnyitó és egyszerre valamely alak határai közé
helyező tér és az ugyanolyan idő felszabadítása, „amelyben az egyes
dolgok nyíltan kerülnek napvilágra”.51
Fink gondolkodása feltartóztathatatlanul küzdött az első legeredendőbb
„Között” előhozó adásának és hagyásának homályos és nehéz52
konstellációjába való további behatolásért, és bizonyosan nem hiába, jóllehet
ebben aligha jutott megnyugtató, önmagában zárt és világosan kidolgozott ábrázolásra.53
Néhányuk bizonyára rászorul a további utánagondolásra, ami véleményem szerint
mindenekelőtt az olyan fejtegetésekre érvényes, mint a következő:
„A tér és az idő esetében a szétválasztás és az összekötés éppenséggel
egy és szétválasztatlan; a dolgok csak annyiban telepedhetnek meg bennük,
csak annyiban terjedhetnek ki alak és tartam szerint, amennyiben valamilyen
»aközben«-re tesznek szert. A Között – alapvonás. A Között nemcsak
a dolgok közötti köztes tereken és köztes időkön, a temporális és lokális
közökön és távolságokon jut napvilágra, hanem már magában minden dologban;
amennyiben a dolog térben van, vagyis alakot vesz fel, valamilyen Között van
benne, az egyik végétől a másikig, és ugyanúgy tartamára nézve is, amely
valamitől valameddig tart.”54
Úgy tűnik, az efféle megfontolások tartalmazzák Fink igazi filozófiai
hagyatékát. Nem itt van a helye azonban annak, hogy saját, ehhez kapcsolódó
megfontolásainkat taglaljuk. Ehelyett időzzünk el egyelőre az azokra
az alapvető nehézségekre vonatkozó kérdésnél, amelyekbe Fink ütközött
ama kísérlete során, hogy továbbhatoljon a megjelenésnek, vagyis az eredendő
„Között” adódásának e sötét tartományában. Talán elegendő, ha csupán
két efféle lényeges akadályra hívjuk fel a figyelmet.
Az első abban áll, hogy Finknek minden erőfeszítése ellenére
sem sikerült teljesen radikálisan és következetesen búcsút vennie az egység
és az egész-volt eszméjétől. Jóllehet kezdettől fogva tudta, hogy
nagyon is kérdéses, „vajon a világ egész-volta elgondolható-e az egész-volt
bárminemű világon belüli formájának mintájára”,55 s jóllehet
tökéletesen ismert volt számára, hogy új kozmológiájában, illetve antropológiájában
semmiképp sem lehet szó arról, hogy a „törmelékként” értett világon belüli
dolgokat „egésszé tegyük a világon belüli dolgok egész-létének értelmében”,
hanem arról, hogy „éppenséggel a világon belüli egész-létet mint olyat ragadjuk
meg töredékként”,56 az egész és részei tradicionális ellentétpárjának
vezérfonalától mégsem szabadult meg véglegesen. Így aztán fő művének
egyik döntő helyén ezt olvashatjuk: „De minden ilyen törmeléket és töredéket
egyúttal átjár az egész világot behálózó, egy Lét mindenütt-jelenvalósága,
azé a Lété, amely mindenütt és mindenkor van, s ami a maga egyszerű nyugalmában
magában foglalja még az ellentét és az ellentmondás tombolását, a negativitás
hatalmát is. Összegyűjti a töredékeket, és mégsem csak utólag foltozza
össze magát belőlük. Az egész, amelyben minden véges dolog előlép,
nem a véges építőkövekből áll össze – megelőz és magában
foglal minden szétdarabolódást. A világegész az első és az utolsó
egész, amely előtte van minden egyes dolognak, és egyúttal mindegyikükön
túl van.”57
Aligha hihető, hogy a világ keresett előhozó ősmozgása
ezen a módon – nevezetesen mint „mindenütt-jelenvalóság”, mint „a töredékek
összegyűlése”, mint „egész, amely megelőz és magában foglal minden
szétdarabolódást”, mint „első és utolsó egész, amely előtte van
minden egyes dolognak, és túl is van rajtuk” – a maga sajátosságában láttatható.
Kételkedésünket mindezeken túl az is megerősíti, hogy Fink alkalomadtán
attól sem riad vissza, hogy a világot úgy írja le, mint „az egyetlen rendszert,
amely a valóságban létezik”, sőt, hogy kifejezetten azt állítsa: „benne
van minden, ami van”, a világ viszont éppen „a mindent magában foglaló, ami
semmit sem hagy önmagán kívül”.58
A világ e mégiscsak tradicionálisan az egészlegességre orientált meghatározásával
összhangban van az egységesség alapvonásával való jellemzése is, amelynek
egyébként, akárcsak az egész-voltnak, az eredeti szándék szerint hatályon
kívül kellett volna kerülnie mint a megcélzott metafizika utáni kozmológia
vezető gondolatának. Sőt, mi több, Fink nem habozik „tér és idő
teljes egységéről”59 beszélni, ahogyan a világszerűen
értett Létről mint „tagolatlan ős-egységről” sem, amely „átjárja
a szétszórt dolgok minden jelenlétét”.60 A még mindig állandóan
előfeltételezett egészleges ős-egység háttere előtt
azután aligha tarthatók fenn a maguk produktív jelentőségében Fink szerfelett
szuggesztív kísérletei arra, hogy a tükröződést mint a világszerű
kibomlás játszó szimbolizálását gondolja el.
Ez a lényegi nehézség nemcsak összefügg egy most tárgyalandó másikkal,
hanem sokkal inkább azon alapul. Ez a másik, lényegesebb nehézség abban áll,
hogy Fink arra irányuló kísérlete, hogy a metafizikával mint dolog-ontológiával
egy szubsztancialitás-előtti kozmológiát állítson szembe, nem vihető
végbe az áthagyományozódott és számunkra még mindig kényszerítő nyelv
problémájával való kifejezett és egészen radikális szembesülés nélkül,
ami viszont Fink számára érdekes módon soha nem vált valóban döntő témává.61
A szó teljes értelmében saját filozófiai útja kezdetén, amikor
ugyan legalábbis részben véghezvitte62 a transzcendentális szubjektivitásban
megalapozott fenomenológiáról és annak leíró módszeréről való lemondást,
de még mindig ragaszkodott a szigorú fogalmisággal való eljáráshoz a filozófiában,
Fink azon a nézeten volt, hogy „a világra irányuló filozófiai kérdés [...]
valamely világfogalmat” céloz meg, és ennek a fogalomnak a tételezésében
talál lezárásra: „A filozófia mint transzcendentális kozmológiai kérdésfeltevés,
ahogyan itt megpróbáltuk megmutatni, soha nem lehet a világfenomén puszta
leírása, valamely leíró elmélet a világról. Inkább a világfogalom tételezésének
kell lennie, annak fogalmi kinyilvánításának, amit mint világot gondolunk
el.”63
Az olyan új kozmológia kidolgozására irányuló sokféle kísérlet azonban,
amely igénye szerint maga mögött hagyja a szubsztancia-metafizika és dolog-ontológia
egész tradícióját, hamarosan megtanította Finket arra, hogy egy tudományosan
fogalmi megismerési eljárás aligha alkalmas erre. A horizont értelmében vett
világ megértése, még ha – mint Husserlnél64 – valamely egyetemes
horizontról van is szó, egyre inkább nem kielégítőnek és inkább a
valóságos világtól elvezetőnek bizonyult a számára.65 Amint
a halál mint a nemlét sötét tartománya és a föld mint a magát megvonó magába
zártság léthatalma lassanként mindinkább az új kozmológiára irányuló fáradozásai
előterébe került, filozófiai módszere is ennek megfelelően változott,
és inkább a spekulatív gondolkodás irányában bontakozott ki. Mindezek
által csaknem elkerülhetetlennek tűnt a fenomenológiával való teljes
szakítás, jóllehet Fink békülékeny módon mindent megtett azért, hogy ezt a
következményt ne közvetlenül vonatkoztassa magára Husserlre és mindarra, amit
ő meglehetősen ködösen és meghatározatlanul „a fenomenológia igazi
jelentésének”66 ítél: „Ami azonban fel van adva a mai filozófia
gondolkodásának, az nem a dolog-ontológiának a német idealizmuson túl való
továbbfejlődése, nem a szubsztancia további transzszubsztancializálása.
Ebben a tekintetben a »fenomenológiai mozgalom« próbálkozása, hogy új és közvetlen
viszonyt létesítsen a dolgokhoz, és a spekulatív megfontolás helyett egyszerűen
előítéletmentesen és elfogulatlanul írja le őket, tévút. A spekulatív
gondolat munkája nem tehető félre, mintha meg sem történt volna.”67
De a maga részéről hamarosan a spekulatív gondolkodásnak is azzal
kellett volna szembesülnie, hogy arra való tekintettel, ami filozófiailag
a legnagyobb mértékben döntő, szinte akaratlanul és mintegy a dologtól
magától kényszerítve valami egészen különös, egyenesen paradox gondolkodássá
válik, „amely az elgondolhatatlant akarja elgondolni”.68 A világgal
mint kibomló összmozgással való kérdező találkozásban ugyanis a szigorúan
fogalmi gondolkodás is éppoly gyámoltalannak és tanácstalannak mutatkozik,
mint a pusztán képzetalkotó: „[...] az összmozgás számára nincsenek kész képzeteink,
fogalmaink és szavaink. Egyáltalán csak úgy tudjuk azt megvilágítani magunknak,
hogy a fenomenálisan adott mozgás-stílusokat metaforikus példázatokként használjuk,
egyúttal azonban tudunk a metaforák elégtelenségéről.”69
A metaforák szükségszerű használata, habár annak állandó tudatában,
hogy nem többek, mint metaforák: – Fink kései gondolkodása csak ezen a kellemetlen
kerülőúton haladhatott tovább abban az irányban, ahol azt sejtette, ami
a világszerűen megtapasztalt és értett Létben lényegi.70 Az általa
szenvedélyesen keresett világbölcsesség végül egészen sajátságos tudásként
adódott, éspedig mint „indirekt és kerülőkkel terhes, de kerülőútját
megragadó tudás, amelyben a gondolkodás ahhoz viszonyul, ami önmagától áthatolhatatlan
marad a gondolatok számára”.71
A végső és legfontosabb kérdésekben tehát, amelyekkel radikális filozofálása
szembesült, Fink nem támaszkodhatott semmiféle fenomenológiailag leíró lényeglátásra,
ahogyan egyáltalán semmiféle transzcendentális vagy másképp eljáró képzetalkotó
gondolkodásra sem: „A képzetalkotó gondolkodás, amely mindenkor az egyest
ragadja ki a körülfogó egészből, és azt viszi találkozásra, nem foghatja
fel azt, ami minden találkozás és minden tárgyiság előtt van, az egészében
vett Lét néma, csendes magába zártságát.”72 De a spekulatív módon
megragadó gondolkodás sem tűnt többé eléggé megfelelőnek annak gondolkodó
megtapasztalása számára, „ami nem-jelenvalóan mindenüttjelenvaló”.73
Fink számára végül az emlékezet mutatkozott az egyetlennek, ami a kibomló
és ugyanakkor visszahúzódó magába zártság sötét és átláthatatlan tartományaiban
megmarad a gondolkodás számára. „Az emlékezet az olyan visszaemlékező
gondolkodás módja, amely nem leképez, nem állítja szembe magával [nicht
zu einem Gegenüber macht] azt, amire irányul, hanem éppenséggel
túlgondol mindenen, ami adott, jelenlévő, tárgyias, a világ adó működésébe,
amely egyedül készíti elő a jelenlét és a szembenállás [Gegenstehen]
mezejét.”74
A mi merészségünkre marad, hogy ez a kockázatos filozófiai kísérlet folytatódik-e
vagy sem. Előfeltételezve azonban, hogy sor kerül rá, eleve fel kellene
adni azt a bizonyos igényt a gyors, szilárd és mindenki számára egyaránt meggyőző
eredményekre. Hogy megőrizzék annak a foglalatosságnak az előkelő
szabadságát, amelyet látszólag hiába űznek, illetve a megingathatatlan
kitartást a bizonytalanban, Fink filozófiai utódainak állandóan emlékezetükben
kellene tartaniuk az ő erre vonatkozó intését:
„A filozófia talán az, az egészséges emberi értelem szemében haszontalan
foglalkozás, amely nem vezet semmire – amelynek nincs sem meghatározott kezdete,
sem meghatározott vége, ahol semmit sem lehet nyerni, ám minden bizonyosságot
el lehet veszíteni. A filozófiai antropológia kevésbé tandarabja, inkább útszakasza
a kérdező gondolkodásnak, olyan útszakasz, amelyet együtt járunk be.”75
Fordította Balogh Brigitta
* Elhangzott 2000 novemberében
Olomouc-ban „A fenomenológia jövője. A fenomenológiai kutatás
száz éve” című konferencia keretében.
1 Fink, Eugen: Sein und
Mensch. Hrsg.: E. Schütz – F.-A. Schwarz. Freiburg/München, 1977 (1950/5l-es előadások;
a továbbiakban SM), 239.
2 Fink, Eugen: Spiel als Weltsymbol. Stuttgart,
1960 (a továbbiakban SWS), 235.
3 SM
245.
4 SM
233.
5 Fink, Eugen: Einleitung in die Philosophie. Hrsg.:
F.-A. Schwarz. Würzburg, 1985 (1946-os
előadások; a továbbiakban EPh), 109.
6 SM 244. Vö. SM 282. „egyáltalában valamiféle lét
üresnek és »akadémikusnak« maradó fogalmá”-ról. Fink egyébiránt azt a lehetőséget
is nyitva hagyta, hogy „az idő horizontja alapján kérlelhetetlen szigorúsággal
végrehajtott létértelmezésében [...] talán” Heidegger is „úton” volt „a
világ emlékezete felé”. (SM 234.)
7 SM
244 sk.
8 SM 241. Vö. Fink, Eugen: Welt und Endlichkeit.
Hrsg.: F.-A. Schwarz. Würzburg,
1990 (1949-es és 1966-os előadások; a továbbiakban WE), 189.: „A metafizika ontológiáját kifejezetten kozmológiailag
kell meghaladni.”
9 SM
225.
10 SM 239.
11 SM 240.
12
SM 226.
13
SM 206.
14 WE 210. Vö. WE 183.: „A világ kibomlás, amely magában
a Létben történik: a Lét önmagát-felfedése.”
15
SM 258.
16 Fink, Eugen: Grundphänomene des menschlichen Daseins.
Hrsg.:
E. Schütz
– F.-A. Schwarz. Freiburg/München,
1979 (1955-ös előadások;
a továbbiakban GmD), 449.
17
SM 283.
18
SM 245.
19
WE19.
20
WE34.
21
WE34.
22
WE
183.
23
SM 273.
24 SM 237.
25 SM 234. Ahogyan az a WE 175.-ből is látható,
Fink éppen abban ismerte fel azt, amit ő a maga részéről „kozmikus
értelemben vett világ”nak nevez, amit Heidegger előadásában „föld”-ként
jelölt meg.
26 SM 234.
27 SM217. 28 SM 210. 29 SM 305. 30 SWS 134. 31 GmD 450. 32 SM 228.
33 WE 206.
34
WE 207.
35
WE 207.
36 GmD 29. 37 SWS 1.
38 GmD 450. 39 WE 210. 40 SWS 231. 41
SWS 232. 42 SWS 241.
43 SWS
81. Vö. WE 207.: „A Semmi mintegy az a szörnyű hatalom, amelyre a sértetlen és önmagában teljes lét rászorul,
hogy végesüljön, hogy kibomolhasson
mint világ, mint minden véges létező lakhelye.”
44 GmD 320.
45
Vö. WE 207.
46 WE 197.
47 SM 228.
48 SM 228.
49 SM 242.
50
SM 242.
51
SM 297.
52 Vö. WE 205.: „A legnehezebb
a világ mozgásjellegét megragadni.”
53 A Fink által javasolt megoldások
kérdésességére nyomatékosan és nem
egy tekintetben tanulságosan mutatott rá Pavel Kouba. Kouba, Pavel: Die Erscheinung als Konflikt im Sein. Internationale
Zeitschrift für Philosophie, 1998, Heft 1., 74–84., különösen
76–78.
54
WE 198.
55
WE 13.
56 SWS 120.
57 SWS 119. 58 GmD 449. sk. 59 GmD 450. 60 SM 321.
61 Vö. Seep, Hans Reiner: Medialität und Meontik. Eugen Finks spekulativer Entwurf. Internationale Zeitschrift
für Philosophie, 1998, Heft 1., 85–93., különösen 90–91.
62 Hogy mennyire ingadozó Fink akkori
álláspontja a fenomenológiával kapcsolatban, az egy olyan megnyilvánulásából látható,
amelyben a világ problémáját mint „csak a létkérdés egy bizonyos transzcendentális
horizontját” (EPh 106.) jelöli meg.
63
EPh 116.
64 WE 148.
65 Vö. WE 149.: „Az emberi tapasztalatot egy elvileg,
értelme szerint beválthatatlan
horizont zárja »egésszé«. A
világ a minden tapasztalatot megelőző
és azt egészében körülfogó üres horizont paradox intencionális fenoménje. A világ Husserl számára nem magánvaló
[...] Csak az a meglepő, hogy egy olyan filozófia, amely annak kihirdetésével
indít, hogy mindent elfogulatlanul
és előítéletmentesen akar szemlélni, ily kevéssé jön rá a világ
önálló lényegének nyitjára.”
66 SM 241: „A fenomenológia igazi jelentősége
azonban egészen másban rejlik, mintsem a »Vissza a dolgokhoz!« programatikus
felhívás új tárgyiasságában és naivitásában. Amit Husserlnek az intencionális
analízisben tanúsított végtelen szubtilitása tulajdonképpen jelent, azt a
spekulációnak még be kell pótolnia
és el kell sajátítania.”
67 SM 241.
68 SM 252.
69 SWS 187. Vö. WE 205.: „A világ a Lét kibomlása.
Erre az ŐsEseményre, amely
csupán minden dolog és adottság játékterét adja meg, nincs helyes nevünk,
és nem is lehet.”
70 A sejtésnek mint az illető ontológiai tervezet
feltételének szerepéről vö. Fink, Eugen: Philosophie des Geistes.
Hrsg.: F.-A. Schwarz. Würzburg, 1994, 196. skk.
71
SM 252.
72 SM 272. 73 SM 272. 74 SM 280. 75 GmD
453.