Bretter, Kolozsvár, hetvenes évek

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Érdekes számomra, hogy a Kellék – amely az Lk. k. t., aPhilosophy&Stuff és részben a (kolozsvári) Balkon mellett azegyik legígéretesebb erdélyi kulturális kezdemény – egyébkéntpont olyan lap, amilyent Bretter György csinálni szeretett volna –,kicenzúrázott régi írásokat közöl Bretter környékéről. Én is egyretöbbet gondolok ezekre az évekre megint, s a jelek szerint más is:nagy örömömre most jelentette meg a kolozsvári Kriterion Descartes-könyvem (1977) második kiadását.

Ezeket az írásokat ma nem könnyű megérteni. Amikor Brettermeg én élesen vitatkoztunk Gáll Ernő akadémikussal, a Korunkakkori neves főszerkesztőjével, korábbi tanártársunkkal, a helyzeta következő volt: 1968 bukása, Nyugaton a konzervatív, Keletena posztsztálinista rendszerek konszolidációja után a romániaiszellemi életben különös patthelyzet jött létre. A romániai „nemzeti sztálinista” rezsim szembefordult a Szovjetunióval, ezértszembe kellett fordulnia a szovjetbarát bolsevik „régi gárdával”, ésértelmiségi szövetségeseket kellett keresnie. Ezek – egyszerűsítve– nacionalista és modernista szövetségesek voltak, főleg az előbbiek, de ha beleolvasunk mondjuk a Secolul 20 akkori évfolyamaiba, látni fogjuk, hogy nem kizárólag azok. Az erdélyi magyarértelmiségtől román nacionalizmust nem lehetett várni, ezért azerdélyi magyar kultúrában egyre tágabb tér nyílt az ún. „moderntájékozódás”, kritikaibb, reflexívebb szemlélet előtt. Régi lapok éskiadók megújultak, létrejött A Hét, és így tovább. Kolozsvári magyar egyetemisták radikalizálódtak, de persze nem a hatóság általóhajtott irányban, hanem a poszt-68-as avantgarde irányában;román kollégáink jobbra, mi balra mentünk. Ez esetünkben fokozott politizálódást jelentett: a „modernizmus” mellett, a neomarxizmus és az új baloldal mellett a nemzetiségi elnyomással és atöbbségi román nacionalizmussal való egyre határozottabb szembefordulási, valamint az erdélyi magyar provincizalizmus irántinagyfokú türelmetlenséget.

Gáll Ernő – akiről a közeljövőben jelenik meg a jelek szerintigen gazdag emlékkönyv, és akinek bizalmas naplóföljegyzéseitmostanában közli A Hét – ambivalensen viszonyult a Bretterkörüli csoporthoz. (Ez nem volt „iskola”, és én soha nem voltamBretter „tanítványa”, hanem „csak” a barátja: intellektuálisan alegközelebb Molnár Gusztáv állott hozzá – a mi barátságunk másvolt, talán személyesebb.) Brettert magát még értette: elvégreGyuri párttag volt, marxizmus-oktató és indoktrinációs pártszemináriumok vezetője a kolozsvári művészeti főiskolákon, közbenmeg lázadó és közellenség. Őt még valahogyan bele lehetettgyömöszölni a belső „pártellenzék” sémájába (bár szerintem tévesen), de engem már nem. Amikor Ernő ominózus cikke megjelent a Szövegek és körülmények (1974) című kötetünkről, akkorra én már teljesen „lefeketedtem”, írásaimmal nem a műbírálatfoglalkozott, hanem az állambiztonsági szolgálat (Securitate).Ernő egyrészt megmenteni igyekezett bennünket az erdélyi magyar sztálinistáktól és dogmatikusoktól, másrészt a magyarellenes,sovén államhatalomtól. Ehhez sok bátorság kellett, és ma mártalán nem volnék olyan hálátlan, olyan fiatalosan kegyetlen, mintakkor: mint írásomból is kitetszik, eltaszítottam a segítő kezet,őszintén szólva: rá is sóztam.

Másrészt azonban Ernő támogatása és védelme nem volt föltétlen. Megvédett bennünket, amennyiben szövetségesekre lettvolna szüksége a román sovinizmus és az erdélyi magyar folklorisztikus provincializmus elleni szerkesztői, írói és politikai harcában, de cserébe el kellett volna fogadni az „emberarcú” kommunista értelmiségi vezetését és kontrollját. Ezt mi visszautasítottuk.A Korunk engem – apróságoktól eltekintve, akkor is csak K.Jakab Antal jóvoltából – nem közölt, Ernőnél sokkal kevésbékvalitásos szerkesztők azonban készséggel publikáltak, hiszenírásaimnak közönségsikerük volt, őket pedig más nem érdekelte,ameddig valaki „le nem szólt” a pártbizottságtól.

Írói autonómiát, szellemi függetlenséget óhajtani diktatúrábankülönös dolog – nem csoda, hogy írásaim közege csakhamar amagyar szamizdat lett, a földalatti, illegális „második nyilvánosság”. (Illetve az akkor még fantasztikusan szabad és nyílt jugoszláviai folyóiratok, magyarok és szerbek.)

De azt nem felejtem el, hogy Gáll Ernő, Méliusz József, Domokos Géza, Majtényi Erik, Kallós Miklós nélkül könnyen börtönbe juthattam volna. Persze velük veszekedtem – ki mással? Adákoromán fanatikusokkal nem volt miről.

De a kor igazi hőse Bretter Gyuri volt. Úgy játszott a cenzúrahúrjain, mint Paganini. A tiltás rendszeréből nemcsak gúnytűzött, hanem ihletet is merített. A tizennyolcadik század óta először ő hozta vissza a szatírát a filozófiába. A szatíra – célzásos éskontextuális forma lévén – gyorsan avul. Nyilván nehéz rekonstruálni, hogy a vörösbarna, sztálinista/fasiszta propagandaharsogás közepette hogyan szóltak Gyuri írásai. Aki nem értette filozófiai gondolatait, a filozófia mint olyan iránti elfogultságát, az istudta, hogy tüneményes szöcskeszelleme, vakmerő humora azerdélyi magyar kultúra erejét mutatja: a szabad ember elkobozhatatlan hatalmát. Az, hogy szünet nélkül túljárt a hatalom eszén,vigaszt nyújtott sokaknak. Consolatio philosophiae: Bretter esetében ezt tessék szó szerint érteni.