Nélkülözhetetlen elmélet
Egy nemzedéki jelentkezés fenomenológiájához^*

GÁLL ERNŐ

A hamarosan patinásnak számító Forrás-sorozat második filozófiai fogantatású kötetének¹ megjelenését olyan eseménynektartom, amelyet nem elég csupán tudomásul venni. Ha már megtörténhetett, hogy az első kötetről (Tamás Gáspár Miklós: A teória esélyei. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975) a hazai kritikajószerével alig közölt érdemlegeset, a most induló, fiatal szerzőkönyve jó alkalom egyrészt a mulasztások bizonyos fokú pótlására, másrészt az egész jelenség értelmezésére. Ha ugyanis a kétegyéni munka mellett még a Szövegek és körülmények (KriterionKönyvkiadó, Bukarest, 1974) című, a Tamás-féle könyvvel szintehasonló sorsú gyűjteményt is tekintetbe vesszük, megállapíthatjuk, hogy ezekben az egyéni és kollektív jellegű antológiákbanvalami olyasmi jelentkezik, ami csak egész művelődésünk összefüggéseiben elemezhető.

Elsősorban talán a Kriterion vállalkozását méltassuk. A kiadóez alkalommal, mondhatni, járatlan úton indult el. Nem kisebbfeladatot vállalt magára, mint azt, hogy új hagyományt teremtve,az elsőkötetes költők és novellisták rajtoltatása után, most fiatalfilozófusokat, szociológusokat és esztétákat bocsásson szárnyra.Ami azonban eleinte többé-kevésbé spontán kezdeményezéslehetett, az most, a második kötet után már kellően mérlegeltismérvek, sarkallóan kritikai szempontok megfogalmazását, sőt ajövő felé mutató kiadói koncepció kidolgozását igényli. Ha aszépirodalmi munkák esetében az indítás másfél évtized alattfelgyűlt tapasztalatokra támaszkodva, a közönség részéről ismételten megnyilvánuló kedvező fogadtatásra számíthatott, a fiatal kritikusok és társadalomkutatók lanszírozása több függő kérdés tisztázását feltételezi. Például: milyen mértékben kötelező (szerzőnek ésszerkesztőnek) az olvasó feltételezett befogadóképességével számolni?

Elöljáróban leszögezhetjük, hogy a kiadó kísérletét lényegébensikeresnek, olyannak kell elkönyvelnünk, amely művelődésünkmai és holnapi szükségleteit jól mérte fel. Ezért nem hat túlzásként Domokos Gézának a csíkszeredai író-szerkesztő-olvasó találkozón a Szövegek és körülményekkel kapcsolatban elhangzottkijelentése. Valóban jelentős „próbálkozást” vitattak meg a helybeli Művelődési Házban, és tegyük rögtön hozzá, ez a minősítés amaga sajátos jelentésében a két egyéni kötetre is maradéktalanulérvényes. Most fordult elő ugyanis először a romániai magyarművelődésben, hogy szinte egyidejűleg több ígéretes tehetségűfiatal filozófus startol. Reményekre jogosító s e várakozásokatkielégítő indulásokat eddig is köszönthettünk. Az örvendetes újviszont a „másfajta raj”-nak ez az együttes fellépése. Azoknak afigyelemre méltó elméleti íróknak a jelentkezése, akik – JózsefAttilával szólván – tényleg másként ejtik a szót.

Előzmények

Ismeretes, hogy művelődésünknek nem a filozófia, nem a társadalomtudomány volt a legerősebb oldala. A két világháborúközött hiányoztak a kutatómunkát s az utánpótlást biztosító világiintézmények. A teológián főként a hittudománnyal egyeztetettirányzatokat tanították. Voltak azonban e karokon is gondolkodók, akik a maguk szemléletének keretei-korlátai között az ittenilétre jellemző tudatállapotok problémaérzékeny jellemzését nyújtották. A másik oldalon, főként a Korunk körül csoportosultak amarxista filozófiát meghonosító és ismertető írástudók, akik közülcsak néhány jelentetett meg a felszabadulás után önálló munkát.Ami pedig a feltörő fiatalok érvényesülését illeti, a harmincasévekben a munkásmozgalom hatósugarán kívül tevékenykedőkkörében kiéleződő nemzedéki konfliktus nem annyira a tulajdonképpeni bölcseleten, etikán belül, hanem inkább az új generációnak a szociológia, jobban mondva a szociográfia felé fordulóérdeklődésében jutott kifejezésre.

A hatvanas évek elején az alkotó marxizmus szellemétől gerjesztett kutatás a romániai magyar művelődésben is meghozta amaga szerény, de biztató eredményeit. Nem volna nehéz kimutatni, hogy a most színre lépő fiatalok inasévei arra a szakaszraesnek, amelyben a felsőfokú szakoktatásban, a folyóiratok éskiadóvállalatok szerkesztőségében ösztönző légkör kezdett meghonosodni. Ezek azok az esztendők, amelyek a sémák első áttörését, az információk világáramlásába való bekapcsolódást, hagyományaink árnyalt újraértékelését s az önismereti érdeklődésmegélénkülését hozták magukkal, a többi között Bretter Györgynek és Rácz Győzőnek a kritika által indokoltan méltatott könyveiben. Ebben az értelemben is indokolt volt Domokos Géza megállapítása, hogy a filozófiai hajlamú kritikusok indulásában „az időkjelét, az energiák tanúságát” kell látnunk.

(Szabadjon itt – valaminő „alanyi lábjegyzet”-ként – megírnom, hogy tanári munkámban hosszú időn át nyugtalanított akérdés: miért tűnik fel oly ritkán igazi tehetség a filozófiai karon,amikor az egymást követő Forrás-nemzedékek tanúsága szerint isa magyar irodalom és nyelv szakon szinte évről évre jelentkeznektollforgató hallgatók, akik gyakran már az egyetem padjain ismertköltőkké, írókká válnak. Ezt a gondot oldották most fel bennem abemutatkozó fiatalok, akik közül néhányan tanítványaim voltak azegyetemen, több kéziratuk közlésénél pedig szerkesztőként bábáskodtam. Túlzás nélkül állíthatom, hogy problémájuk különfélevetületeivel évek óta viaskodom.)

Ha már a genealógiánál tartunk, ne feledkezzünk meg a „szövegírók” porondra lépését mindössze egy évvel megelőző másikgyűjteményes kötetről. A tizenöt, többnyire ugyancsak filozófiaijellegű tanulmányt tartalmazó Látóhatár című (Dacia Könyvkiadó,Kolozsvár, 1973), Tóth Sándor szerkesztésében megjelent antológiára gondolok, amelynek sajnos szintén nem sikerült élénkebbvisszhangot kiváltania. Pedig a benne található írások között nemkevés az olyanoknak a száma, amelyek már az új idők új jeleitviselik magukon. Igaz, a válogatás nem szűrte ki teljesen a régimegközelítésekre emlékeztető dolgozatokat, a kötet egésze azonban (nemzedékek együttműködését is példázva) kétségtelenül a jóirányú változás felé mutat. Erényei között főként a romániai magyar művelődés kérdéseire figyelmező orientációt emelném ki.

Láthatjuk tehát, fiataljaink nem minden előzmény nélkül robbantak be a szellemi életbe. Ez a megállapítás azonban távolrólsem kívánja tényleges újszerűségüket csökkenteni vagy kérdésessé tenni. Még kevésbé próbálja őket valamilyen gyámkodás alávonni. Ha Egyed Péter a kötetet „együttes haditett”-ként méltatta(Echinox, 1975, 4–5.) fogadjuk el ezt a minősítést. És ezt mégabban az esetben is meg kell tennünk, ha azok, akiket esetleg amarciális kihívás közvetlen céltábláinak vagy ellenzőinek vél, valójában és többségükben a – kritikai szempontokat is megfogalmazó – támogatók kategóriájába tartoznak.

Új nemzedéki csoportosulás?

Noha a Szövegek és körülmények sorozaton kívül jelent mega piacon, a Tamás Gáspár Miklós és a Molnár Gusztáv köteténtalálható ismert Forrás-embléma (Ágoston Vilmos, Mózes Attilaés Szilágyi N. Sándor első könyve ugyancsak e borítóval fog megjelenni) szinte szuggerálja a kérdést: a fiatal esszéírókban újnemzedéki csoportosulást kell-e üdvözölni? Tény, hogy korukat sfellépésük idejét tekintve szerzőink nagyjában az ún. harmadikForrás-nemzedékhez tartoznának. Mintha a megfelelő kritikaifogadtatás elmaradása is közelítené őket azokhoz a költőkhöz ésnovellistákhoz, akiket e gyűjtőfogalom alatt „könyveltek el”, anélkül azonban, hogy az előttük járó két csoport kiváltotta figyelemben részesedtek volna. A kérdés nyilván ennél sokkal összetettebb, s ez a szempont különben is felületi. Semmiképpen semreleváns a kérdés megválaszolásában.

A különböző időkben színre lépő alkotó nemzedékek arculatának, egymáshoz való viszonyának feltárása, a tömörüléseketmeghatározó társadalmi-kulturális mozzanatok számbavételeművelődésünk határai között is nélkülözhetetlennek mutatkozik.Ma már irodalomtörténetként tanítják az iskolában nem csupánaz Erdélyi fiatalok vagy az Új arcvonal című antológia megjelenését a harmincas évek elején, hanem a romániai magyar líra korszerű megújhodását kiváltó első Forrás-nemzedék jelentkezését is(1957–1958). A fiatal generációt elsősorban társadalmi kategóriaként kezelve, a nemzedéki stafétát a mi viszonyaink között isfejlődést előremozdító tényezőnek tartom. Művelődésünk holnapjának biztosításáról lévén szó, a staféta fogalmához számomra –többek között – az együttműködésé társul. Együttműködésenviszont nem kényszeredett hasonulást, hanem olyan szintézistértek, amely a különböző korosztályok tapasztalatainak és képességeinek felfokozott summázását teszi lehetővé.

Ha most ebben a szellemben azt vizsgáljuk, kialakult-e fiataljainkban ama bizonyos csoporttudat, akkor arra is emlékeztetnék,hogy egy irodalmi, művészeti vagy bölcseleti tömörülés nem mindig szabatos programnyilatkozattal bont zászlót. Gyakoribb (svalahogy így történt az első Forrás-nemzedékkel is), hogy azonos,illetve rokon természetű életérzést, szemléletet, stíluseszményt,stb. kifejező, s korban egymáshoz közel álló fiatalok egybeverődése csak menet közben nyer – legtöbbször kritikusok közvetítésével – tudatos megfogalmazást. Az „önmagában lévő” csoportezzel „önmagáért való”-vá válik, s elindul azon a pályán, amelynek kezdeti hangulatát rendszerint az egymásra találás eufóriájalengi át, hogy később, a szinte elkerülhetetlen felbomlás bekövetkeztével, már csupán az „összetartás malomkőnyi nyomása”utáni nosztalgia jellemezze.

A fiatal esszéírók esetében, A szövegek előtt című bevezetőszerzője, Bretter György (akit egyébként Molnár Gusztáv Csíkszeredán az összetartozást kicsiholó vitapartnerként jelölt meg) rögtön a bemutatás pillanatában vállalta a tudatosító szerepét. Funkcióját a lehető legigényesebben kívánta betölteni, s a csoportkialakulását társadalmi-kulturális elvárásokra vezette vissza. „Aszövegek előtt” kifejtettek lényege az, hogy az új nemzedékresajátos feladat vár, s ezt senki helyette el nem végezheti. Bretter  elsősorban „a szimbólumok vizsgálatát” kéri a bemutatott szerzőktől, akiknek szerinte meg kellene akadályozniuk, hogy „a kultúra egésze mítosszá” váljék. Bretter úgy látja, hogy az új generációkat már nem köti az ideologikumnak az a nyelve, amelyet az előzőnemzedék „a polgári társadalom ideológiai nyelve” ellen folytatottharcában alakított ki, aminek következtében érzelmileg is szorosantapad hozzá. E kötelékektől mentesen a fiatal gondolkodók viszontképesek „a nyelvi monolitást” megszüntetni, „a partikuláris nyelveksokaságát” pedig a sokféleség egységeként felfogni (i. m. 6–7.).

A bevezető tehát a nyelvbírálatban rejlő lehetőségek felismerésében, illetve további kiaknázásában jelöli meg a „szövegírókat”sarkalló ösztönzést. Megelégszik azzal, hogy csak utaljon a részletező szociológiai magyarázat nyújtotta mélyebb indoklásra.Amennyire termékenynek ígérkezik a nyelvkritikában kifejeződőtársadalomanalízis (noha nyilván ez csak egyike a kínálkozó megközelítéseknek), olyannyira kétséges, hogy e feladat teljesítéseszinte kizáró jelleggel az – egyébként tényleg előnyösebb helyzetben lévő – fiatalok hivatása lenne. Az említett érzelmi kötöttségugyanis nem minden esetben jár a megjelölt fatális következményekkel. Hatékony munkamegosztás, együttműködés ezen atéren is elképzelhető, s éppen a nemzedéki elzárkózás visszautasítása jellemzi annak a Molnár Gusztávnak az álláspontját, akiben alegtudatosabban élnek a csoport kialakulását és további pályájátmegszabó dilemmák. A csíkszeredai találkozón különben éppenMolnár hangsúlyozta: az együvé tartozás nem akadályozhatjameg, hogy mindenki „a maga szigorúan megvont útján” haladjon.

A tanulmánykötet, amely egyébként csak töredékesen, vagy,ha úgy tetszik, virtuálisan felel meg a bevezetőben talált ismérveknek, nem tükröz egységes álláspontot. Nehezen is tükrözhetne, hisz a szerzőket (Ágoston Vilmos, Huszár Vilmos, MolnárGusztáv, Szilágy N. Sándor, Tamás Gáspár Miklós), a tematikaiváltozatosságot is figyelembe véve, eleinte főként az látszik összekötni, ami számunkra elfogadhatatlannak mutatkozik. Az egységes álláspont hiánya ellenére is fellelhetők azonban mind a konvergáló érdeklődés, mind a „más”-ság letagadhatatlan jelei. Ezeka vonások nem csupán a kötet szerzőinek (különben is csak eufemisztikusan csoportnak nevezhető) tömörülését jellemzik. A„másfajta raj” jegyei különböző arányokban megtalálhatók azótaBokor András, Egyed Péter, Király István, Salamon Anikó s azesszéíró-kritikus Szőcs Géza írásain. A névsort, bizakodva, mégnyitva hagynám...

„A kritikai magatartás kialakításának görcsös hajszolásán”(Bretter) kívül jellegzetes vonásként mutatható még ki” ugyancsak eltérő mértékben” mind a konformizmust elhárító erkölcsimotivációjú gondolkodás, az ennek megfelelő sokszor frappánskifejezési formával, mind az a tájékozottság, amely nem csupánnaprakész jellegével, hanem történelmiségével is (ha minden hivatkozásnak fedezete van) tüneményesnek mondható. Ezek ajellegzetességek olykor erények és gyarlóságok keverékeként minősíthetők. Jó viszont, hogy a keveredési arány az erények túlsúlyátmutatja.

A görcsös igyekezet mint gerjedelem ugyanis nem mindig alegjobb tanácsadó. A radikális bírálat egyébként jogos követelménye sem feltétlenül a minden összefüggéséből kiszigetelt, mindenszerzői szándéktól, mögöttes vagy implikálható jelentéstől kérlelhetetlenül elvonatkoztatott szöveg boncolgatásával azonos. Talánerre gondolva mondhatta azt is Domokos Géza, hogy a fiatalkritikusok nem csupán a rossz nyelvek szerint „tartották rettegésben” az irodalmi életet, hanem ez a szerep valahol egy kicsit sajátillúziójuk volt.

Ami a sablonmentes, egyéni utakon történő járást illeti, ezt aprogramot, főként az elmélet területén, csak bátorítani lehet. Etekintetben egyébként a fiatal esszéíróknál igazán nincs az embernek hiányérzete. A polgárpukkasztás burzsoák hiányában isadott esetben eszmegerjesztő lehet, de a kultúra története aztmutatja, nem minden kihívás bizonyult művelődésteremtő aktusnak. Amilyen rokonszenves a vidékiességgel, a dezinformáltsággal dacoló tájékozottság, olyan taszító volt például Tamás GáspárMiklósnál az adatokban és idézetekben nemegyszer tobzódó műveltségfitogtatás. Valószínű, az ilyenfajta exhibicionizmus az értelmiségi gyermekbetegségekhez tartozik. Ha a megszokott tekintélyre való hivatkozásokkal szemben üdítőnek, sőt felszabadítónakérezhetjük a legkülönbözőbb szerzők, irányzatok felvonultatását, adéjà vu élménye többnyire lehangoló. Én inkább elgondolkoztatónak érzem, ahogy a filozófia történetének néhány kiérdemesülttételét egy új szellemi földrész felfedezésének izgalmával és megilletődöttségével újraforgalmazzák. Ezért is tartom biztatónak, sőtbiztosítéknak az ugyancsak Molnár Gusztáv által többször nyomatékosan megfogalmazott igényt önmaguk szigorú ellenőrzésére.

A „más”-ság önmagában még nem érték. Jelentésben, következményekben akkor válik igazán gazdaggá és gazdagítóvá, ha arutint megszakítva a jövőt, a holnap üzenetét fejezi ki. Ebben aviszonyítási rendszerben s ebben a perspektívában a tabukat,mítoszokat bíráló fiatal filozófusok hangja valóban az ösztönzőenszokatlant képviselheti művelődésünk kiteljesendő polifóniájában.

Új műfaj?

Akár csoportnak nyilvánítjuk a fiatal esszéírókat, akár nem (akérdés egyértelmű megválaszolását nem érzem lényegesnek),kétségtelenül összekötő közegnek tekinthető még a rájuk különböző mértékben hatást gyakorolt gondolkodók eszmeisége. Annak a szellemi univerzumnak az égboltján, amelyben otthonosabban mozognak, olyan állócsillagokat találunk, mint Lukács és tanítványai, Althusser, Wittgenstein és Barthes, Goldmann, Kafka, Marcuse és Fábry. A régi nagyok közül pedig előszeretettelhivatkoznak Pascalra, Kantra, Hegelre és Bergsonra. Anélkül,hogy összes (és valószínűleg állandóan változó) preferenciáikatfelsorolhatnám, megállapíthatjuk: ízlésük vegyes, de nem igazánrossz. A döntő persze az, mivé szűrődik át, mivel ötvöződik bennük e mozgalmas korszaknak – gyakran az egymást válogatódivatáramlásokra is emlékeztető – szellemi forrongása.

A különböző „új hullámok” – mint ismeretes – rendszerint műfaji újításokkal mutatkoznak be. Megőrizvén a kellő arányokat,nem érdektelen ebből a szempontból is szemügyre venni a fiatalok teljesítményét.

A szöveg eltérítése című kísérletében (Korunk Évkönyv,1976), amely ugyancsak furcsa módon kedvezőtlen fogadtatásbaütközött, Aradi József arra vállalkozott, hogy a fiatalok tanulmánykötetének címét egy új műfaj felmutatásának az igényévelértelmezze. Aradi (sok átérző képességről s nem kevés azonosulási készségről, valamint bíráló velleitásokról tanúskodó) fejtegetései nyomán a szöveg „szöveggé” lényegül, és mielőtt „eltérítenénk”, sajátos műfajjá alakul. Aradinál ez a kommunikációelméletből és a szemiotikából ismert, s ott bizonyos akusztikát nyertfogalom azt a magatartásbeli, gondolkodásban és stílusban kifejeződő képződményt hivatott megjelölni, amely a maga szükségszerű elvontságában a „vajúdó világ antinómiát”, valaminő „cselekvésképtelenség” érzetét tolmácsolja. Az Évkönyv szerzője megpróbálja esszé és a „szöveg” viszonyát is körvonalazni. Hangsúlyozza az utóbbi racionális fogantatását, nem huny szemet a felfedezettnek vélt műfaj buktatói fölött sem: „a hittől elszakítotttudás kínjai” között, a szöveg „öncélú absztrakciónak” minősülhet.

Aradi József (idézőjel nélküli) szövegének legsebezhetőbbpontja, hogy minden konkrét hivatkozás híján (s ez nem a szerző hibájából történt) nem nyújt elég fogódzót értelmezésének,illetve bírálatának befogadásához. Talán ez lehet az egyik okaannak, hogy kísérlete, amely pedig az egyetlen érdemlegespróbálkozás a kötet, illetve a jelenség felmérésére, nem csupánértetlenséggel találkozott, hanem indokolatlanul indulatos elutasításban részesült – éppen azoknál, akik felé oly megértő közeledéssel fordult. (Vö. Ágoston Vilmos: Korunk Évkönyv, 1976.Hargita, 1976. június 27.; Tar Károly: Korunk könyve. Ifjúmunkás, 1976. szeptember 19.)

Nem kívánok most e mozzanatnál időzni. A reagálás, ismerjükbe, nem a legmeggyőzőbb megnyilvánulása volt annak az önkritikai, illetve minden kritika iránt fogékony szellemnek, amelynekszükségességét a „szövegírók” oly sűrűn hangoztatják. A magamrészéről inkább Aradi műfaj-konstituáló vállalkozását tartom túlhajtottnak. A „szöveg”-et botcsinálta műfajnak érzem. Valójábantöbbnyire a filozófia, a nyelvkritikai megközelítésű kultúrkritika, a társadalomelmélet, a mítoszértelmezéssel közvetített antropológia, az eszmetörténet s az irodalomkritika határterületein mozgóírásokról van szó. Műfajilag a változatosság és képlékenység gazdagskáláján, amely – a tér-idő megszabta konkrét körülmények sajátosjegyeit viselve – az esszétől, az olvasónaplón s a szokványos kritikán át a kollázsig terjed. Ami számomra igazán egyedi élménytjelent, az a bennük megnyilvánuló – ha szabad ezt a kifejezésthasználni – akceleráció. Ha a fiatal kritikusok tényleg nem mindenelőzmény nélkül robbantak is be a kulturális életbe, jelentkezésükpedig nehezen lehetett volna a megváltozott szellemi légkör hiányában elképzelhető, tény, hogy késznek tűnő remek vértezetbenés magabiztosan léptek porondra. És tették mindezt a szellemierkölcsi önállóságnak alapjában véve tiszteletreméltó demonstrálásával.

E sajátosságok különösen a csoport két önálló kötettel rendelkező tagjánál figyelhetők meg. Tamás Gáspár Miklós említettkönyve valóban a meglepetés erejével hatott. A már felsoroltkvalitások mellett a tartalomnak s a formának azt a benne érvényesülő egységét emelném ki, amely – széles klaviatúrán – eredeti gondolatok eredeti, s tegyük hozzá, a nemegyszer jelentkezőerőltetett fordulatok ellenére gyakran csillogó stílusú, nyelvi leleményekben gazdag tolmácsolását biztosítja. Molnár Gusztáv tanulmánygyűjteménye stílusában kevésbé brillíroz, de egységesebbkompozíciót mutat, és következetes eszmei törekvést fejez ki.Jellemző, hogy mindkét válogatás címe az elmélet szükségességéthirdeti, s ezzel a fiatal szerzők vállalkozásának vezérmotívumáhozjutottunk.

A teória vonzásában

A két, szerény megfogalmazású cím a fiatalok ama szándékátexponálja, hogy egy korszerűsített fogalomrendszer kidolgozásával is valami újat hozzanak az elmélet, különösen pedig a társadalomelmélet terén. Rendkívül erős, s tegyük hozzá, radikális elméleti igény munkál bennük. E valóban sürgető társadalmi rendelésnek megfelelő program jelentkezését csak köszönteni, csak támogatni lehet. Ez a magatartás – többek között – azt is megköveteli, hogy az üdvözölt elméleti törekvés szemléleti-metodológiaialapjait közvetítő tételeket ugyancsak igényesen vizsgáljuk meg.

Mindenekelőtt a Szövegek és körülmények bevezetőjéhez kellvisszakanyarodnunk. Bretter György nem csupán az adott társadalmi-kulturális elvárásokból vezeti le a fiatal gondolkodók csoportos jelentkezését, hanem tágabb összefüggésekben „századunk jellegzetességeit” is tekintetbe veszi. E jellegzetességekheztartozik – felfogásában – az az ellentmondás, amely egyrészt „alét partikularitásának mély átélését lehetővé tevő társadalmi helyzet”, másrészt pedig az egyetemesség (világgazdasági, kommunikációbeli, ökológiai és demográfiai tényezőktől meghatározott)erősödő tudata között feszül. Bretter úgy látja, hogy az ebből azellentmondásból fakadó problémák tanulmányozása eddig ismeretlen lehetőségeket nyit a filozófia számára. A mi körülményeinkközött pedig – szerinte – ezt a vizsgálódást ösztönző érzelmi indítékok is sarkallhatják.

A szövegek előtt szerzőjétől kitapintott antinómia valóban serkentő témának, illetve elméleti szempontból kedvező helyzetienergiának bizonyulhat. Az ellentmondás megfelelő tudatosításamegóvhatja a kutatót mind a kisszerű helyi problémákban valóelmerüléstől, mind a parttalan általánosságban történő felszívódástól. Századunk egyik fő jellegzetessége – véleményem szerint– éppen abban ragadható meg, hogy az emberiség sorsdöntőproblémái tényleg csak planetáris összefogással, de mindig asajátos, a partikuláris érdekek, törekvések, energiák figyelembevételével és alkotó bekapcsolásával közelíthetők meg. Az emberiség egyetemes érdekei és céljai nem antagonizálhatók a népek,nemzetek és nemzetiségek érdekeivel, céljaival. A világ mai képemind az egyetemesség erősödését munkáló, mind a sajátos azonosságok tudatosodását elősegítő tendenciák érvényesülését mutatja. Azoknak, akik e tendenciák metszéspontjain kívánnak elméleti tevékenységet kifejteni, nincs, nem is lehet könnyű dolga.Hol az egyik, hol a másik „trend” hatása alatt csak nehezen valósíthatják meg azt a dinamikus egyensúlyt, azt a szintézist, amely amegfelelő megoldást szavatolja.

A fiatal elméleti írók munkásságának különböző szakaszai éstermékei e nehézségek nyomairól, az ellentmondásból származódilemmák következményeiről árulkodnak.

Így, amennyire megértem (akár egy képzeletbeli szellemi traumatológia felől) elutasító magatartásukat mind a romantikusmitomán történelemszemlélettel s az ennek megfelelő, a történelem kutatását és írását problémátlannak tekintő, naiv ismeretelmélettel szemben, olyannyira kétlem, hogy az eltérő társadalmikörülmények között elfogadott értékek átvételének kategorikustagadása (az egész ide vonatkozó könyvtárnyi irodalom igényesszámbavétele nélkül) elméleti vagy gyakorlati szempontból elfogadható lenne. Nem ez a tagadás növeli az elmélet esélyeit. Osztom és átérzem a viszolygást minden olyan társadalmi nézettől,amely – előítéletek, hamis tudatok hatása alatt – összemossa akülönbségeket és elködösíti az ellentmondásokat eszmény éstényvalóság, szándék és megvalósulás között. Ez a szubjektívélmény azonban nem igazolja – főként az elméleti pretencióksíkján – a tényítéletek s az értékítéletek ugyancsak kategorikusellentétezését. És mindezt annak ismeretében, hogy e weberipopperi fogantatású antagonizálást már Gunnar Myrdal, C.Wright Mills, Jacques Monod és mások is feladták. E nevekrenem tekintélyérvként hivatkozom.

Ismétlem, nem vonom kétségbe, hogy mind a történelem,mind a szélesebb értelemben vett szociológia vonatkozásábanszükséges (episztemológiailag is) a szigorú modern bírálati szempont érvényesítése, s ennek során – véleményem szerint – hasznosnak bizonyulhat a Rickert, Dilthey, Weber, Wittgenstein, Popper és mások felfogásához kapcsolódó tételek nem kevésbészigorú kritikai újra vitatása is. Ez feltételezhetően racionális, korszerű vállalkozás lenne. Nem tartom viszont sem ésszerűnek, semidőszerűnek, ha valamilyen kritikátlan „retro”-buzgalomban újraérvényeseknek nyilvánítanánk olyan nézeteket, amelyeknek végkövetkeztetéseit például éppen a hagyományok átvételében valószínűleg maguk a felújítók sem vállalhatnák.

Talán nem alaptalan éppen ezért a feltevés (a remény?), hogya meghirdetett önellenőrzés folyamán a történelmi-kulturálisörökség kritikai átvétele nem mutatkozik majd teljesen megoldhatatlannak, s legalább az a nézet is elfogadtatik, hogy tényítéleteknek és értékítéleteknek (noha az értékpremisszák akadályozhatjákis a megismerést) nem muszáj feltétlenül antagonisztikusan egymáshoz viszonyulniuk.

Várakozásomat táplálja – többek között – az a tény, hogy aSzövegek és körülmények első kitűnő esszéje éppen a humanistaFábry Zoltán hitét és félelmét idézi fel. A szerző, Ágoston Vilmospedig úgy vallja magáénak a stószi hagyatékot, hogy az örökségből kiválasztott értékek nem sok tekintetben különböznek az ehagyatékban vele osztozó idősebbekétől. Az említett feltevésbenerősít meg továbbá a Molnár Gusztáv kötetén végighúzódó törekvés. Szerzőnk olyan elméleti építkezésre vállalkozik ugyanis, melylétfontosságú szükségletekből fakadóan s határozott gyakorlatifinalitással, az adott társadalmi struktúrák elemzését nyújtaná. Etörekvéshez illeszkedő feladat, a közép- és kelet-európai társadalmak elméleti modelljének megfogalmazása pedig letagadhatatlan értékpreferenciákról tanúskodik. Meggyőződésem, hogy evállalkozásban munkáló értékpremissza nem fogja szerzőnketabban megakadályozni, hogy az elmélet küszöbét átlépje.

Az elmélet mint kulturális tett

Ha írásom elején a művelődésünk egészén belül elvégzendőelemzés szükségességére utaltam, most, hogy a vizsgálódás végefelé közeledem, választ kell keresnem arra a kérdésre is: hogyanlátják a fiatal elméletírók helyüket és szerepüket a romániai magyar kultúrában? A kérdés azért is megkerülhetetlen, mert szerzőink – imponáló módon – komolyan veszik magukat, s többenközülük, épp ennek a komolyságnak a jegyében, már szembenéztek e kérdéssel. Válaszaik épületesek.

A Szövegek és körülmények bevezetőjében Bretter nem kerülimeg ezt, a csoportos jelentkezés megítélésénél csöppet sem mellékes szempontot. A szövegek előtt szerzője a fiatalok természetes óhajaként regisztrálja, hogy a sokoldalúság vonalán a filozófiával kívánják működésük közegét gazdagítani. Ez az óhaj, nohanem mindig bizonyult oly természetesnek (egyébként nemegyszerakadályokba is ütközött), a következetes megvalósítás nyománértékes kulturális tetté válhat. Ha a tudomány érvényesülésébenművelődésünk, sőt e művelődésben kifejeződő közösség élet- ésjövőképességének döntő ismérvét ismerhettük fel, akkor ez akritérium (talán még fokozottabb mértékben) a valóban modernfilozófiai, társadalomelméleti gondolkodásra is alkalmazható.Művelődésünk belső tagolódása és korszerűsödése nem csupánaz egzakt tudományok térhódításában, hanem a mai világot s amai embert értelmező bölcselet megújhodásában haladhat előre.Az élet- és jövőképesség egyik megnyilvánulása és záloga pedigaz a sokrétűség, az a változatosság, amely ezen a téren is pótolhatatlan serkentő tényező.

Kötetük, törekvéseik kulturális helyéről és hivatásáról a csíkszeredai találkozón az a Molnár Gusztáv beszélt, akiben ez aproblematika talán a legerősebben él. Molnár mindenekelőtttürelmet kért tényleges vagy virtuális olvasóiktól, s ezt azzal indokolta, hogy a szigorúan spekulatív eszmefuttatásokra mindenkultúrának távlatilag szüksége van. Az ilyenfajta gondolkodáshaszna – szerinte – hosszabb távon igazolódhat be.

Nincs okunk e „kultúrstratégiai” érvelést visszautasítani. Sőt.Legfeljebb a stratégia alkalmazására figyelmeztetnék, a Molnártóligazán nem távol eső felelősség jegyében. Ha a nyelv valaholerkölcs, a szellem, amelynek az előbbi hordozója és kifejezője még inkább az. A szellemerkölcs (szabadjon ezt a Fábry-ihletésűkifejezést használnom) alapnormája pedig éppen a felelősség.Lukács Györgytől tudjuk, mi történne, ha az elméletet a taktikához igazítanók. Amikor tehát a perspektivikus célkitűzések éstörekvések közelebbi valósága érdekel, nem arra gondolok, hogyőket a rossz értelemben vett taktika aprópénzére váltsam. Azelmélet művelődésbeli funkcionalitását szeretném előtérbe helyezni, ami – többek között – a témák rangsorolását, a létfontosságú problémák kijelölését, s végül, de nem utolsósorban az elmélet megközelíthetőségét jelenti.

Tudom, az elméletnek megvannak a maga sajátos követelményei, amelyekről a színvonal feladása nélkül nem mondhat le.Tudom, az autentikus új értékek befogadása mindig nehézségekbe ütközött, illetve rendszerint erőfeszítést igényelt. Tekintetbeveszem még a körülmények hatalmát is, de mindezt egybetévesem tartom a magas elméleti színvonalat s az érthetőséget elvilegösszeegyeztethetetlennek. A filozófiatörténet nem egy bizonyítóerejű példájára hivatkozhatnék, de most csak azt a szempontotemelem ki, hogy az elmélet bevitele a mindennapi életbe az elméletírók részéről is kemény erőfeszítést feltételez. E tekintetbenegyébként Rácz Győzővel értek egyet, aki a művészet berkeibenkülönbséget tett a megvalósíthatatlan „közérthetőség” és amakövetelmény között, hogy a műalkotás a maga logikáján belülváljék érthetővé. Nos, mutatis mutandis, ha ezt a szempontot atársadalomelméletre alkalmazzuk, úgy érzem, még mindig bővenmarad, amit a fiataloktól számon kérhetünk.

Persze, a nemzedéki staféták esetében gyakran felmerül akérdés, hogy azok, akik az újítók szerepében lépnek fel, tulajdonképpen kiket is képviselnek? Pusztán önmagukat, vagy a mögöttük már meghúzódó, illetve a még csak potenciálisan létező jövőnemzedéket? Releváns volna megtudni, hogyan viszonyul a „szövegek”-hez a szerző kortársainak színe-java.

A Forrás-szerzők gyakorlatából egyébként tudott, hogy mireaz induló költő első kötete napvilágot lát, s a kritika lereagálja, aszerző rendszerint már rég túljutott első nyomtatott könyvénekszínvonalán és problematikáján. (Tamás Gáspár Miklósnál például határozott tendencia mutatkozik művelődésünk időszerű jelenségeinek igényes elemzésére, eddigi hangvételének a felelősségjegyében történő módosítására.)

Könnyen előfordulhat, hogy az én konkrét észrevételeim egyrésze is időközben tárgytalanná vált. Nem szabad ugyanis azt semszem elől tévesztenünk, hogy az elemzett írások zöme kísérletnek, útkeresésnek minősíthető.

Ezt a kockázatot is vállalni kellett.

^* Megjelent a Korunk 1976/12. számában.

¹ Molnár Gusztáv: Az elmélet küszöbén. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976.