Szempontok a filozófiai módszerproblémavizsgálatához*
Szerkesztette Veress Károly Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár–Szeged, 2002.
Úgy gondolom, hogy az itt bemutatásra kerülő kötet két szempontból is
érdekes, vagy legalábbis figyelmet érdemlő. Egyrészt műfaja miatt,
másrészt pedig tematikája miatt.
Ami a műfaját illeti, ez egy gyűjteményes tanulmánykötet, olyan
kötet tehát, amelyben – a szövegek látható tanúsága szerint – a filozófia
különböző aldiszciplínáival foglalkozó és azokban járatos szerzők
igyekeznek egyugyanazon problémára reflektálni. Hogy miért gondolom azt, hogy
ez a tény figyelemre méltó? Nos, azért, mert, mint köztudott, a filozófia
történetének legutóbbi négyszáz esztendejét a filozófusoknak az a kétségbeesett
igyekezete határozta meg, hogy a filozófiai megismerést tudományossá egyék.
Persze, a filozófia már a kezdetektől fogva, vagyis már az antikvitásban
tudományként gondolt magára és ekként definiálta önmagát. Eszményének a matematikai
megismerést tekintette, céljának pedig az összes igazságok egyedül lehetséges
rendszerének a feltárását. Ennek ellenére a filozófia mint szigorú tudományeszméje
specifikusan modern eszme, s mint ilyen, a módszer karteziánus követelményével
függ össze, amint arra a kötet szerzői közül Veress Károly is utal. A
módszer követelménye Descartes, majd később Kant vagy Husserl számára
az egyetemes tudás reményét hordozta, lévén, hogy számukra a módszer a megismerés
univerzális feltételét jelentette, ha nem többet. Azért mondom, hogy „ha nem
többet”, mert legalábbis Descartes meg volt győződve arról, hogy
módszere nem csupán elvont szabályok formális rendszere, hanem egyszersmind
tartalmi, de formalizálható és egymással relációba állítható igazságok összefüggésrendszere
is. Hiszen módszerének lényege éppen abban áll, hogy a segítségével felfedezett
igazságok szabályokká legyenek alakíthatóak, amelyek további igazságok felfedezésére
alkalmasak. Őmaga mondja, hogy „minden igazságot szabályként használva
fel más igazságok felfedezésére nemcsak számos problémát oldottam meg, amelyeket
azelőtt igen nehezeknek tartottam, hanem a vége felé úgy tetszett, hogy
még azokra vonatkozóan is, amelyeket nem oldottam meg, meg tudom határozni,
mi módon és milyen pontig oldhatók meg”. Csakúgy, mint a geometriában, gondolhatnánk.
Paradox módon azonban, és éppen ez a mi problémánk, az egyetlen kézzelfogható
eredménye a tudományosságra való törekvésnek, vagyis – értelemszerűen
– az egyetemes tudás követelményének az lett, hogy, hasonló módon az egyéb
tudományokhoz, a filozófia is erőteljesen diszciplinarizálódott – s a
filozófia aldiszciplínái között ma éppolyan kevéssé lehetséges átjárás, mint
az egyéb szaktudományok aldiszciplínái között. Bizonyára sokan ismerik Robert
Musilnak (aki egyszerre volt kiváló matematikus, filozófus és regényíró) azt
a híres tézisét – vagy ha úgy tetszik: helyzetjelentését –, mely szerint a
matematika, noha eredetileg a gondolkodás „végletes ökonómiája” volt, mára
(vagyis a 20. század elejére, amikor ezeket a sorokat írja) a „takarékosság
bonyodalmas [és legkevésbé sem gazdaságos] szenvedélyévé vált”; a matematika
építménye pedig bonyolult labirintussá – tehetnők hozzá –, amelyben a
matematika egyes részterületeinek művelői csak ritka szerencsés
pillanatokban találnak egymásra. Musil személyes élettörténete is inkább azt
példázza, hogy könnyebb különböző tudományok között összefüggést és átjárást
teremteni, mint egyugyanazon tudományon belül. A helyzet, úgy gondolom, nem
különb a filozófiában sem, annyi eltéréssel, hogy ezek a familiáris állapotok
a filozófiában valamivel később, a 20. század közepén álltak be, amikor
a filozófia végérvényesen bevonult az egyetemre, s az egyetemi professzorok
kizárólagos kiváltságává lett.
Mindenesetre, ilyen körülmények között, úgy vélem, bátor vállalkozás ilyen
vagy ehhez hasonló gyűjteményes tanulmánykötetet szerkeszteni, és el
kell mondanom, hogy nem is különösebben megszokott vagy gyakori. Én legalábbis
kevés ilyen kötettel találkoztam ez idáig, ha nem számítom az ún. konferencia-köteteket,
amelyek viszont evidens módon egy más műfajt képviselnek, vagy kellene,
hogy képviseljenek. Egy ilyen kötet ugyanis már létében is feltételezi annak
elvi elismerését, hogy vannak olyan filozófiai problémák, amelyek diszciplináris
megkötöttségeken túl, azaz módszertani behatárolástól függetlenül vizsgálhatók,
vagy esetleg, hogy a filozófiai problémák némelyike legalábbis interdiszciplináris
természetű, ami azt jelenti, hogy több diszciplína módszere és argumentációs
készlete alkalmas lehet a vizsgálatára. Netán, hogy van egy egyetemesen érvényes
filozófiai módszer, és hogy a filozófia ilyen szempontból egységes diszciplína.
Ezeket a kényelmetlen kérdéseket legegyszerűbb úgy megkerülni, ha a
vizsgálódás tárgyául nem egy filozófiai problémát, hanem egy filozófiai metaproblémát
választunk, ahogyan azt látszatra legalábbis – a kötet szerzői és szerkesztői
is tették, véletlenül-e vagy sem, éppen a módszer problémáját nevezve
ki közöskutatási témának. El kell ismernünk ugyanis, hogy a filozófia diszciplináris
művelésének jelenlegi konjunktúrájában a módszer problémája könnyedén
átváltozhatott volna metaproblémává, a módszerről szóló tanulmányok pedig
módszertani fejtegetésekké.
Ennek ellenére én mégis úgy gondolom, hogy a kötet témaválasztása igenis
érdekes, és pontosan azért az, mert nem feltétlenül kezelik a benne egybegyűjtött
tanulmányok a módszer problémáját metaproblémaként.
Más kérdés viszont az, hogy, lévén a módszer problémája a filozófiai modernitás
problémája, mit tudunk kezdeni vele a modernitás utáni korban. Hogy ez a kérdés
a szerkesztőben is felötlött, arra bizonyíték a kötetet ajánló előszó
első bekezdése.
Idézem: „Sokan azok közül, akik filozófiával foglalkoznak, újabban úgy vélik,
hogy a módszer kérdése elvesztette filozófiai aktualitását. A kortárs filozófiai
életben a forgalomban lévő módszerek sokféleségéhez – paradox módon –
a módszer problémaelhomályosulása és a módszerbe vetett bizalom megingása
társul. Úgy tűnik, mintha a módszer kérdése az európai filozófiának egy
jól körülhatárolható történelmi korszakához – a meghaladottnak tekintett modernitás
gondolkodásmódjához és megismerési igényeihez – kapcsolódna. Így ennek a korszaknak
a vége a módszer végét jelentené.”
Nos, ha igaz az, hogy a módszerbe vetett bizalom az egyetemes tudás reményébe
vetett bizalom volt, akkor el kell ismernünk, hogy ezt a reményt ma semmi
sem erősíti meg. Másfelől azt is tudjuk, hogy a módszer követelménye
vezetett el végsősoron a diszciplinarizálódáshoz, vagyis a módszerek
sokaságához. Ha a módszer követelményét feladjuk, akkor ez egyben a filozófia
diszciplináris, vagyis „tudományos” művelésének feladásához vezet, s
ezt a felismerést már a kötet nyitótanulmányában igen világosan megfogalmazza
Király István, igaz, elsősorban nem eszmetörténeti, hanem egzisztenciafilozófiai
argumentumokra alapozva.
Mint mondottam, az a tény, hogy a módszert tették meg a kötet tárgyává, a
szerzők számára egy igen kényelmes pozíciót is biztosított, ugyanis ez
valóban tekinthető adott esetben metaproblémának, így könnyen megtehették
(vagy megtehették volna) a szerzők, hogy saját szűkebb diszciplínájuk
szempontjából reflektáljanak a módszer kérdésére, vagyis, hogy a módszer problémája
helyett egyszerűen módszertani problémákat vessenek fel, ezáltal „homályban
hagyva” magát a filozófiai módszerproblémát. (Persze, más szempontból ezek
a szövegek lehetnek nagyon is érdekesek.) Minthogy minden egyes diszciplínát
(és nemcsak filozófiaidiszciplínát) módszere és tárgya definiál, minden diszciplínával
kapcsolatosan és minden diszciplínában felvethetők módszertani problémák.
És kétségtelen, hogy ez a tendencia jelen van ebben a kötetben is.
Másfelől viszont legalább ennyire igaz az is, hogy léteznek olyan kortárs
filozófiai törekvések, amelyeknek kifejezetten problémájává vált a módszer
kérdése, pontosan a filozófia tudományos jellegével való számvetés miatt,
illetőleg azon igyekezetüknek köszönhetően, hogy a modernitás egyik
vagy másik gondolkodási paradigmáját maguk mögött hagyják. (A radikálisabbak,
mint Nietzsche vagy Heidegger, természetesen az összes létező gondolkodási
paradigmát maguk mögött szerettek volna tudni.)
Mindenesetre ezekben a törekvésekben nem csupán metaproblémaként merült fel
a módszer kérdése, s ha valamiért érdekes tematikailag ez a kötet, az pontosan
az a tény, hogy ezek a törekvések jórészt képviseltetve vannak benne. A legkézenfekvőbb,
a 20. századból ismert példát ilyen törekvésre persze a heideggeri egzisztenciafilozófia,
illetőleg ezzel összefüggésben a hermeneutikai irányzat szolgáltatja,
bizonyos szempontból tehátérthető, hogy a hermeneutikai szemléletű
megközelítés dominálja a kötet tanulmányainak többségét. Szerencsére a kötet
nem válik emiatt egyszempontúvá, főként, mert a hermeneutikai mellett
ahogyan az ésszerűen elvárható a 20. századi filozófiai törekvések ismeretében
– a logikai, fenomenológiai vagy egzisztenciafilozófiai megközelítéseknek
is teret ad. Amit a magam részéről feltétlenül hiányolok belőle,
az a tudományfilozófiai megközelítés.Veress Károly ugyan utal tanulmányában
Feyerabend anarchista tudományelméletére, önálló tanulmányban azonban senki
nem összegzi ennek az álláspontnak a tanulságait, noha bizonyára újabb és
igencsak figyelemreméltó szemponttal bővítették volna a vizsgálódást.
Végezetül annyit mondanék még, hogy, bár egy ilyen kötet könnyen válhatott
volna steril metodológiai és metafilozófiai értekezések gyűjteményévé,
ez esetben ezt szerencsés módon sikerült elkerülni, s a tanulmányok nagyobb
része valóban szempontot kínál a filozófiai módszerprobléma vizsgálatához,
még akkor is, ha ezeknek a szempontoknak a természetéből fakadóan a tanulmányok
rendre-szerre azzal a várható konklúzióval zárulnak, hogy módszer manapság
nincs és nem is szükséges. Ezzel kapcsolatosan viszont az a véleményem, hogy,
ha lett volna utószava a kötetnek, akkor annak ezen egybecsengő konklúzióknak
az együttes tanulságára kellett volna összpontosítania, illetve – ami talán
még fontosabb – ennek lehetséges következményeit feltárnia az emberi megismerés
és létezés természetére és lehetőségeire nézve.
Demeter Attila
* Elhangzott a tanulmánykötet
bemutatóján.
Háttérjegyzetek egy hazai magyar filozófus
életművének a bemutatásához
Ungvári Zrínyi Imre: Öntételezés és értéktudat
Böhm Károly filozófiája
Pro Philosophia,
Kolozsvár–Szeged, 2002.
Böhm Károly életművének elemzése és értékelése Ungvári Z.Imrét régtől
foglalkoztatja. Erről győznek meg idevágó írásai, felszólalásai,
s mindenekelőtt doktori értekezése. Most megjelent kötete, az Öntételezés
és értéktudat. Böhm Károly filozófiája egyszerre ajánl fel olvasójának
átfogó szintézist a 19. századi kolozsvári filozófus gondolatvilágáról, és
elemzésre méltó nyitásta magyar filozófia történetének az egyetemes bölcselet
történetével fenntartott múltbeli kapcsolatairól. Persze, e két gondolati
séta párhuzamos ösvényen történik, és a felvetett kérdések áthallásai lépten-nyomon
ellenpontozzák egymást.
A szintézisigény nemcsak átfogóan az egész böhmi rendszerre vonatkozik, hanem
minden alapvető kérdés egyenkénti vizsgálatából is meggyőzően
kitűnik. Akik olvasták előzetes közléseit errőla problematikáról,
bizonyára észreveszik – már a kötet címe is előrevetíti –, hogy a böhmi
filozófia egészéről vallott nézetek végiggondolásában szerzőnk a
viszonyrendek felfedését tartja a legfontosabbnak. Doktori értekezésében még
a létmód és azérték kérdéseit önálló elemzésben mutatja, úgy, ahogyan azok
egymás után következnek1 az életmű alakulásában, fejlődésében.
Itt már viszonyfogalmakká gazdagodnak az életmű főcímét szolgáló
pólusfogalmak, az „ember” és „világa”. Ily módon
a filozófiaegészét magába foglaló szisztéma, a való és a kellő
dichotómiájában2 (ami persze a kanti sein és sollen
alternatívára rímel) bemutatott két vonulat kölcsönösen feltételezi egymást:
a való ágazat létét a kellő értékelés ágazata vigyázza:3 az
ontológia pólusfogalommá válik a deontológia fogalmi pólusával szemben, és
fordítva. Ezért is teszi Ungvári Z. Imre elemzéseiben idézőjelbe az ontikus
abszolútumát.
Ez az árnyalati különbség lényegessé válik, amikor az alapkérdések részletező
elemzése következik. Legfontosabb minden bizonnyal az öntét fogalmi rendjének
a részletezése. Az „öntét”-etmint általában vett „tevékeny valóság”–ot
(kiemelés tőlem – A. I.) a következőképpen mutatja be: „Böhmnél
az önmaga filozófusként való tételezése, azaz a meghatározás és a megalapozás
tárgyi szakszerűségének való önalávetése nemcsak azt jelenti, hogykövetkezetesen
kritikai alapállásból, a tapasztalatokat lehetőségei feltételeire visszavezetve,
rendre célja, tárgya, eszközei, problémáinak teljessége és kijelentéseinek
igazsága felől faggatja a filozófiát, hogy megállapítsa a filozófiai
kutatás mibenlétét és szükségszerű szabályait, hanem annak a legszigorúbban
módszeres vizsgálatát is, hogy ki az, aki feltárt módon viszonyul a valósághoz,
és miben áll az ő létének valósága. (70.) Az egyetlen mondatba sűrített
bemutatás minden „böhmi” bonyolultsága ellenére tisztán világít rá a létmód
és a létmód értékelésének kölcsönösségére magában a filozófiai kutatás
mibenlétében. Az idézett gondolat első része „ontikus”, mert a tárgyi
megalapozottság szakszerűségéből fakadó önalávetésből vezeti
le a gondolkodás létmódját, kritikai alapját, célját, tárgyát, eszközeit,
problémáinakteljességét és kijelentéseinek igazságát; a második gondolatrész
azonban „deontikus”, mert a vizsgálatmód legszigorúbban vett szabályait hangsúlyozva
és a feltárt módban megnyilvánuló viszonyulás alapján határozza meg a filozófust,
vagyis azt a gondolkodót, aki éppen a feltárt módon viszonyul a valósághoz.
Az öntét ilyen beállítása már-már szinkretikusnak tűnik, és a komparánsként
kezelt tevékeny valóság szintagmája az arisztotelészi Poétikában
kitüntetett mimézis tárgyát, a „cselekvő embert”juttatja eszünkbe.4
Hasonlóan jár el Böhm is, amikor konfrontációból, a species és similitudo,
illetve a maga és a más szembeállításából fejti ki legelőször
az öntét fogalmát mint „az egység többségét és a többség egységét”.5
Ungvári Z. Imre külön kiemeli,hogy az öntét kulcsfogalma tulajdonképpen helyettesíti
a kantialapterminust. Mint írja, „Böhm nem tekinthető sem ortodoxkantiánusnak,
sem meggyőződéses pozitivistának, ugyanis egyaránt elutasította
a »magában való dolog« [Ding an sich] és az»önmagában értelmezhető
tény« gondolatát, és velük szembenFichte »öntételező Én«-jének projekcióját
állította a magyarázatközéppontjába.” Majd hozzáteszi: „Ez a Kantot Fichte
felől közelítő, »következetesebb kantiánus« álláspont nem volt egyedülálló
aszázadforduló németországi kritikai filozófiában.” (50.)
Az öntét kategóriájának további figyelemmel követése vezetiel az elemzőt
a filozófiai egész vonulatának második, értékelőszakaszához, amelyben
az értéktudat szerkezetváltozásait az általános axiológiairól a logikai, etikai
és esztétikai szakaszokra az idesorolt életmű-kötetek tartalmi vizsgálata
során mutatja be.6 Persze, mindvégig árnyaltan kerülnek bemutatásra
maguk a gondolkodó által kidolgozott vezérfogalmak: a filozófia és az öntét
mellett a projekció és az érték. (49.)
Az életművön végighúzódó értékmutációk az esztétikai stádiumban érik
el végállomásukat. Mert itt az öntételezés és az értéktudat fáziseltolódásai
ember és világa között az érték és értékelésdialógusában egymásra
tevődnek. Valóban, az értéktudat végbirodalma mindig esztétikai fémjelzésű.
A múltból átmentődő mitikus-misztikus-technikai-tudományos-erkölcsi
fémjelzésű értékekrelativizálódásuk során az esztétikai stádiumban alakítják
ki végsőlétmódjukat. Innen a továbblépés már az érték és értékelés
viszonyrendjének megszakítása révén jön létre: az esztétikai értékpotenciál
váltakozó módon átminősül az újabb és újabb értékelések történelmi láncreakciójában.
A böhmi rendszer eredetilegKant nyomán középre tette volna az érték esztétikai
létmódját,7ám a kötetet sajtó alá rendező Málnási Bartók György
előszavából kiderül, hogy utolsó műveként filozófusunk Az esztétikai
értéktanán dolgozott élete végéig. És ezt tekintette záró tételnek.
Sajnos, korai halála megakadályozta a kézirat befejezésében.
És az esztétikai kategóriák elemzése sem állt meg Böhmnél ekategóriák
jelentésköreinek pusztán fogalmi vizsgálatánál, hanema szépet, a rútat, a
fenségest, mint a „közvetlen hatás kategóriáit”,alapértékeknek tekintette.
Ungvári Imre jelzi, hogy „ezeket akategóriákat kiegészítik a szubjektív
vagy reflektált kategóriák,mint a tragikum és a komikum. Ez utóbbiak nem
közvetlenül,hanem csak valamely értelmi (erkölcsi vagy logikai) megfontolásközvetítésével
érik el hatásukat.” (121.) A tragikus és a komikusértékeinek vizsgálatát tehát
a kanti analitikákhoz hasonlóanBöhm is reflexív ítéleteknek tekinti.
Különösen következetes az esztétikai értéktudat filozófiai öntétje. Böhm
a korabeli beleérzés-esztétikák szubjektív élménytúldeterminálásaival szemben
a filozofikus-racionalista értékítéletek mellett dönt. „Ami lényegesen megkülönbözteti
Böhm felfogását a beleélő esztétikák szemléletétől, az felfogásának
következetes intellektualizmusa, amely az esztétikai tárgy lényegével valóazonosulást
a szellemnek a tárgy értelmi alkatában való megvalósultságához köti.” (114.)
Málnási Bartók György az említett Előszóban jelzi,
hogy az ittfelmerülő kérdések végső megértéséhez kívánatos az első
háromkötet fejtegetéseinek előzetes ismerete is. Ezúttal csak a másodikkötetnek,
A szellem életének esztétikai jelentőségét említjük azindulatok
belső dinamikájának vizsgálata során. Böhm ismert»indulat-patkójának«
ellentétező komponenseit zéróra redukálvakonfrontálja a kanti tézisek
és antitézisek analógiájára. Példáulfélelem + vitézség = 0; vagy
kétségbeesés + vakmerőség = 0stb.8 Még ma is termékeny
hermeneutikai dialógust jelenteneezeknek a binomoknak az összevetése az arisztotelészi
trinomokközépút-keresésével, például a Nikomakhoszi etikában, mondjuképpen
a vakmerőség–gyávaság végletei közé illesztett, s ily módon erkölcsi
középet alkotó bátorsággal...9 Esztétikai jelentésükpedig
az érték-értékelés feszültségében mutatkozó kísérő érzelmek belső
mechanizmusának a megértésében rejlik.
A böhmi életműről alkotott, példákban gazdag diszkurzív szintézis
mellett Ungvári Z. Imre kötete, mint már előlegeztük, számos nyitást
ajánl fel a filozófiatörténeti kutatások számára. Mindenekelőtt arra
hívja fel a figyelmet, hogy A magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai
– Monográfiák köteteinek pandanjakéntnagyon hasznos lenne a szóban
forgó életműből válogatott szemelvények kiadása, hiszen magához
az eredeti forráshoz hozzáférni gyakorlatilag egyre nehezebb, néha éppen lehetetlen.
Továbbá, hogy ennek a remek kezdeményezésnek lehetne távlatibbirányt is adni,
bővítve a javasolt témakört. Elsőnek itt volna aböhmi filozófia
kiváló ismerőjének, Málnási Bartók Györgynek azéletműve, aztán az
irodalmár Benedek Marcellé, vagy a vallásfilozófus-esztéta Járossy Dezsőé.
Végül, anélkül a szándék nélkül, hogy a magyar filozófiai történetírás
és az egyetemes filozófiatörténet kapcsolatainak vizsgálatába túlságosan elmélyülnénk,
ennek a kapcsolatteremtésnekegyfajta „visszatekintő” kiegészítésére gondolunk.
Sajnos, nemismerem Böhm Károly műveinek idegen nyelvű kiadásait,
s ígyannak a mértékét sem, hogy vajon mennyire került be az akkorifilozófiai
köztudatba az erdélyi magyar filozófus gondolatvilága.
Ám a mai lehetőségek figyelembevételével úgy tűnik, hogy masem
volna késő egy ilyenfajta, évtizedekre (ha nem éppen századokra) visszanyúló,
utólagos, ám nagyon is időszerű kapcsolatteremtés. M. Foucault elemzései
felfedik, hogy az episztémék archeológiája lehetővé teszi visszafelé
pörgetésüket is. Aquinói SzentTamás szépségkánonja visszafelé magyarázza a
Bonaventuráét,amaz az Albertus Magnusét, majd a Szent Ágostonét, el egészenaz
ősforrásig, Cicero szépség-episztéméjéig. Megkérdezzük, vajona Böhm Károly-i
episztémé visszavezetése nem nyújt semmifélerelevanciát az egyetemes filozófia
számára, amelynek bástyáit ezidáig nem tudta ostromolni, s még kevésbé bevenni?
Hiszen kantianizmusa, fichtei reflexiói, Lippsszel, Rickerttel, Windelbanddal,Nietzschével
való konfrontációi, hogy csak egyet-kettőt említsünkfilozófusunk viszonyteremtő
szándékaiból, minden bizonnyal értékes információkat ajánlhatnának fel a filozófiatörténet
mai kutatóinak egyetemes szinten is, különösen azok számára, akik konkréten
az akkori böhmi érdeklődéskör mai időszerűségét
vizsgálják. Úgy véljük, szívügyünk kellene hogy legyen élfilozófusainkműveinek
bár szemelvényes idegen nyelvű kiadása is. A kicsengőtávlatok eredményességét
magunk és a világ felé is jóval többnekremélhetjük egyszerű hangzatosságnál.
Angi István
1 1. Dialektika vagy alapfilozófia, 2. A szellem élete,
3. Axiológiavagy értéktan, 4. A
logikai érték tana, 5. Az erkölcsi érték tana, 6. Azesztétikai érték
tana.
2 „Az ember egységként, vagyis
öntetként való értelmezésének Böhmszámára rendkívüli módszertani és világnézeti
szerepe van, ugyanis álláspontja szerint az ember csakis mint testi-szellemi
egység illeszthető be »azösszvalóság nagy képébe«, másrészt pedig »az
emberi egyesek erkölcsivilágrendjében«. Ez a gondolat előrevetíti a böhmi
rendszer későbbidiadikus struktúráját,
a »való« és a »kellő« filozófiájának ágazatait, amelyeket viszont éppen az öntét önfenntartó tevékenysége
tart fenn és foglalegyetlen egységes korpuszba.” (80.)
3 A filozófia egésze: A) a „való” filozófiája (ontológia):
alapfilozófia; aszellem filozófiája; a projekciók tana; B) a „kellő”
filozófiája(deontológia): általános értékelmélet;
értékdiszciplínák. (Lásd 67.)
4
Arisztotelész: Poétika. Magyar Helikon, Budapest, 1974, 7.
5„A szellemi funkció jelentése
pedig éppen abban áll, hogy saját léteegy más létnek a kifejezője
(species, similitudo). [...] A szellemi élet ezensajátosságánál fogva mindig kétoldalú;
az egyik a saját általános jelentése, pl. a szín, a másik az alany
öntudatával szemben azon vonás, hogynem az öntudat kijelentése ez, hanem másé, azaz a tárgyé.
E funkciókegysége
a szellem. Ez egység pedig egyszerű tény, melyet máshonnanmagyarázni nem lehet; ez
az ideális egysége e szellemnek, mely csakismint a többségnek egysége s az egységnek
többsége létezik. Tudatosancsakis ama többség észlelhető; de a többség
alatt képzeljük azt az összetartozó egységet, mely annálfogva éppen azon jellemzőket
mutatja,melyeket a lényegnél általában találtunk. Egy ilyen egységet,
mely atöbbségben bírja létét, s oly többséget, mely egy összjelentést tartalmaz,nevezünk
öntétnek. Az öntét pedig egy szellemi, azaz ideális egység, sannyiban annyiféle
különböző egység található tapasztalatilag. [...] Bármilyen nehéz is legyen a szemlélet
számára a gondolat, mégis logikailagszigorúan meg kell tartani azon tételt,
hogy az öntét és ágtétei közt azonossági viszony van.” Böhm Károly: Ember és világa.
Philosophiai kutatások. I. rész. Dialektika vagy alapphilosophia.
Wiemann testvérekkönyvnyomdája,
Budapest, 1883, 222–226.
6 Mi a filozófia és hogyan
lehetséges? Az erre a kérdésre adható válaszok a későbbi kötetekben a rendszer különböző
problémaköreinek megfelelően átalakulnak. Eszerint a filozófia sorra mint
1. a megismeréskritikai tudománya, 2. az öntét explikációja, 3. az alkotások tanánakmegalapozója,
és végül mint 4. az értékdiszciplínák ismeretelméleti feltételeinek vizsgálata kerül
előtérbe. Valamennyi megközelítés közöstörekvése megteremteni az embernek,
valamint ismereteiben és értékattitűdjében megjelenített világának
fogalmilag általánosítható, koherensés szisztematikus magyarázatát. (Lásd 49.)
7 I. m., lásd az
első kötet Bevezetésének végén a tervezett rendszeralappontjait.
(36–37.)
8 Böhm Károly: Ember és világa. II. rész: A szellem élete. KiadjaKókai Lajos, Budapest, 1892, 323, 352.
9 Aristoteles: Nikomachosi ethika. I. Parthenon. A klasszikus
műveltség barátainak egyesülete, 1942, 84.
Tonk Márton: Idealizmus
és egzisztenciafilozófia Tavaszy Sándor
gondolkodásában*
Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár–Szeged, 2002.
Hadd mondjam el mindjárt az elején, anélkül, hogy ezzel valamiféle rituális
udvariassági szólamot akarnék felzengeni, hogy megtisztelésnek vettem, valóban
megtisztelésnek vettem Tonk Márton barátom és kollégám arra vonatkozó felkérését,
hogy könyvét Önöknek bemutassam.Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy meglepetésként
isért ez a felkérés. Hiszen ez a könyv, amint azt a címe ismutatja (Idealizmus
és egzisztenciafilozófia Tavaszy Sándorgondolkodásában), egy filozófiatörténeti,
eszmetörténetimunka, az erdélyi magyar filozófiai hagyományok egyik kiemelkedő
képviselőjének munkásságát tárgyaló mű, ígyésszerű lett volna
olyan embert felkérni a bemutatására,aki jó ismerője a magyar eszmetörténetnek,
vagy legalábbis szakmája szerint filozófiatörténész. Ez persze inkább afféle
szabadkozás akar lenni részemről, hiszen én semegyik, sem másik nem vagyok,
így mindaz, amit mondanitudok erről a könyvről, nem más, mint amit
egy laikus tudmondani egy ilyen könyvről, és csak remélni tudom, hogylesznek
majd mások, értőbbek, mint én, akik érdembenfogják méltatni ezt a könyvet,
jobban, mint ahogyan én aztvalaha is meg tudnám tenni. De ennyi elég is a
szabadkozásból.
Ami magát a könyvet illeti, nekem úgy tűnik, hogy,mint minden hasonló
könyvnek, legalábbis itt Erdélyben ésMagyarországon, ennek is kettős
jelentősége, kettős értékevan. Megvan a maga jelentősége filozófiatörténeti
szakmunkaként, de ugyanakkor van egy ún. „lokális jelentősége”vagy „helyzeti
értéke” is, ami legalább annyira fontos, mintaz előbbi. Ahhoz, hogy ez
utóbbiról számot adjunk, véleményem szerint ismerni kell azt a szűkebb
intellektuális kontextust, amelyben többek között ez a könyv is megszületett.
Először is tudni kell azt, hogy – durván szólva – a magyar filozófiatörténet-írás
siralmas állapotban van, vagyvolt, legalábbis egészen a legutóbbi időkig.
Ez alatt azt értem, hogy a magyar filozófia viszonyát önnön hagyományaihoz,
a nemzeti filozófiatörténet-írást nagymértékben azesetlegesség jellemezte,
ami azt eredményezte, hogy igazából a mai napig nincs egységes és összefüggő
képünk amagyar filozófiai hagyományról, nincs olyan kanonikus,hivatkozások
tárgyát képező szakmunka például, amely eligazítana bennünket a fontosabb
filiációs vagy recepciótörténeti kérdésekben, ami összefüggéseiben láttatná
a hagyományt, és nem utolsósorban tartalmazná a magyar filozófiatörténeti
kánont. (Az is igaz persze, hogy maga ez ahagyomány is szakaszos, és erősen
szegmentált, de énnyilván nem erről beszélek.) Ami nem jelenti azt, hogy
időről időre ne hirdették volna meg a nemzeti filozófiatörténet-írás
programját, vagy hogy elszigetelt egyének ne érdeklődtek volna esetileg
egyik vagy másik régebbi magyarbölcselő munkássága, vagy akár a magyar
filozófiatörténetegésze iránt. Mindez azonban alapvetően nem változtatotta
helyzeten, ami annál is inkább lehangoló, mert, eltérőenaz egyéb tudományoktól,
ideértve természetesen a társadalomtudományokat is, amelyeknek ugyan van története,
dejellegükben nem történetiek, a filozófia lényegileg történetitudomány. Ez
többek között azt jelenti, hogy a filozófiatörténet is teljes jogú filozófiai
diszciplína (eltérően pl. a matematika történetétől, ami nem egy
matematikai diszciplína), így a filozófiatörténet-írás terén uralkodó állapotok
általában a filozófia terén uralkodó állapotokat is mutatják.
Alapvető változás a magyar nemzeti filozófiatörténetírás terén –
legalábbis mindannyian ezt reméljük – a kilencvenes évek elején következett
be. Ennek a változásnakaz egyik első és igen fontos momentuma az volt,
amikor amiskolci kollégák ’92 júniusában konferenciát hívtak össze,amit a
magyar filozófiának szenteltek. A helyzet úgy hozta,hogy ezen a konferencián
elsősorban elvi természetű kérdések kerültek megvitatásra, olyan
általános kérdések,minthogy létezik-e – és egyáltalán létezhet-e – nemzeti
filozófia, hogyan aránylik a filozófia deklarált univerzalizmusaa nemzeti
partikularitáshoz, és egyáltalán létezik-e vagy létezhet-e magyar filozófia?
Az egyik oka annak, hogy ez avita ritkán ment túl a filozófiai általánosságokon,
az volt,hogy, bár a meghívottak többsége neves magyar filozófusvolt, kevesen
voltak közöttük, akik jó ismerői lettek volna amagyar filozófiai hagyományoknak.
Ettől függetlenül akonferencián lezajlott vitának megvoltak a maga tanulságai,
és ezek ma is érvényesek.
A miskolciak ezt követően több hasonló konferenciátrendeztek (a legutóbbit
éppen a BBTE Filozófiai Tanszékcsoportjával közösen), immáron filozófiatörténészek
éseszmetörténészek bevonásával, ami azt eredményezte,hogy a kezdeti elvi kérdésfelvetéseket
felváltották a szűkebbértelemben vett szakmai kérdések. Először
is, ahogyan aztermészetes, és ahogyan az a folyamat logikájából következik,
a kanonizációs kérdések: ki mit ér a szellemi elődök közül? Persze, kánonvitát
nem lehet érdemben folytatni textusok kritikai vizsgálata nélkül, mindez tehát
végeredménybena régebbi magyar filozófusok műveinek kritikai újrakiadásához
vezetett, ahhoz a folyamathoz, amely ma is tart, ésamely láthatóan felerősödőben
van mind Erdélyben, mindpedig Magyarországon. Ezzel párhuzamosan szaporodnikezdek
a folyóiratokban közölt magyar filozófiatörténeti tanulmányok, illetőleg
a különféle szerzőkről írott monográfiák.
Úgy gondolom, hogy ha helyesen akarjuk megítélniennek a könyvnek a helyzeti
értékét, akkor ezt csakis afentebb vázolt folyamatok tükrében tehetjük. Mi
sem volnaugyanis egyszerűbb, mint azt mondani – ahogy korábbanén is tettem
–, hogy ez egy szakszerű filozófiatörténetimunka, s mint ilyennek, értékét
a bevett módon dönthetjük el, azaz, mondhatnánk, ha a szerző kimerítő
alapossággal vizsgálja a témáját, ha képes igazolni tárgyának fontosságát,
s ha korrekt módon él a filozófiatörténet-írás szokásos eszközeivel, vagyis
a filológia, a történettudomány,az eszmetörténet, a szövegértés és a doxográfia
megfelelőeszközeivel, akkor írt egy jó filozófiatörténeti könyvet mint
ahogyan szerintem szerzőnk írt is egy jó filozófiatörténeti könyvet.
Csakhogy ez a könyv nem csupán filozófiatörténeti munka, mint ahogyan a jelenlegi
konjunktúrábanegyetlen magyar filozófiatörténeti munka sem csupán filozófiatörténeti
munka.
Ha ugyanis ez egy iskolás filozófiatörténeti munka lenne,akkor nem azzal
a kérdéssel kezdődne, hogy van-e egyáltalán magyar filozófia? Márpedig
pontosan ennek a problémának a taglalásával kezdődik.
Persze – olvashatjuk mindjárt az első oldalon –, egyáltalán nem „természetes
az, hogy a magyar filozófiával foglalkozó kutató számot kell hogy vessen a
magyar filozófialétjogosultságának kérdésével”, mint ahogyan a német,francia
vagy angol filozófia történetével foglalkozó kutatóegyáltalán nem is vet számot
ilyesmivel, lévén ez „nem része a filozófiai analízis egyetemes módszertanának”.
Mindazonáltal a jelenlegi intellektuális konjunktúra megköveteliezt tőlünk.
Ami a szerző válaszát illeti (mármint arra a kérdésre,hogy van-e
magyar filozófia), ez meglehetősen összetett,én a magam során két elementumát
emelném ki. Az egyik,hogy szerinte a magyar filozófia létére vonatkozó kérdéstaligha
lehet megválaszolni úgy, hogy már nem vettük előzetesen „számba filozófiai
tartalmait” és genealógiáját,márpedig ha ez így van, akkor „a filozófiai tradíció
rendszerezését és értékelését” függetleníteni lehet és kell a magyar filozófia
„létét vagy nemlétét érintő” dilemmától –legalábbis időlegesen.
A másik, hogy „a nemzeti filozófialétének” kérdését mindenkor meg kell különböztetni
„a filozófia nemzeti jelentőségének” kérdésétől. „Ez pedig aztjelenti,
hogy a filozófiának az emberek valamely közösségeszámára adódó, önmagában
is sokrétű jelentőségét elismerhetjük oly módon is, hogy közben
elkerüljük a nemzetifilozófia létére vonatkozó kérdés által előálló fogalmi
buktatókat.”
Ez utóbbi válasz már csak azért is szerencsésnek tekinthető, mert
módot ad a továbbiakban a filozófia jelentőségének, egy adott, konkrét
filozófia, meghatározott gondolkodói teljesítmény jelentőségének vizsgálatára,
gondolok ittaz erdélyi iskola vagy másképpen a kolozsvári iskola jelentőségének,
a Böhm-tanítványok teljesítményének szenteltoldalakra. Ezeken egyaránt találkozunk
kanonizációs kérdésfeltevésekkel és az eszmetörténeti kérdések, a konceptuális
hasonlóságok vizsgálatával, mint pl. a badeni és akolozsvári iskola viszonyának
kérdésével (később pedig –hasonló módon – Tavaszy kantianizmusának, valamintKierkegaardhoz
vagy Barthhoz fűződő intellektuális viszonyának kérdésével).
Tavaszy filozófiájának kifejtésére csak ezután kerül sor,egy meglehetősen
sajátságos szerkezetű vizsgálódásban,amely nem annyira a korszakolás
és a kronológia bevett, afilozófiatörténet-írásban megszokott módszereire
épít, mintinkább egyfajta paradigmatikus bemutatását nyújtja a szóban forgó
filozófiai életműnek. Egyébként a kezdeti, módszertani megfontolások
teljes mértékben igazolják ezt az eljárást. Nehéz ugyanis másként rekonstruálni
egy olyan filozófiát, amely nem rendszerszerű, amelynek az eredeti ésfontos
meglátásai többnyire el vannak bújtatva egyéb célzatú szövegekben, különböző
időkből származó és különbözővilágnézetekkel konfrontálódó
alapvetésekben, s amelymaga mindenkor egy kettősséget tükröz, lévén nem
pusztán filozófiai eszmék, hanem egyszersmind bizonyos teológiai meggyőződések
foglalata is.
A magam részéről úgy gondolom, hogy ez nem az azalkalom, amikor részletesen
is kitérhetnénk a szerzőnekTavaszy filozófiájával kapcsolatos téziseire.
Aki ezekre kíváncsi, az nyilván a könyvet magát fogja elolvasni. Egyetlen
gondolatot azonban mégiscsak kiemelnék, már csakazért is, mert szorosan kapcsolódik
a fentiekhez. A fentebbemlített módszertani eljárás a szerző szándéka
szerint egyrejtett funkcióval is bír. Ez az eljárás, Tavaszy filozófiájánakparadigmatikus
olvasata, amely „egységes elméleti háttérrepróbálja vetíteni Tavaszy filozófiai
attitűdjének összes – véltvagy valós – szakaszát”, éppen azt hivatott
többek közöttbizonyítani, hogy Tavaszy filozófiájának korábbi olvasatai,amelyek
tudni véltek Tavaszy két vagy három alkotói korszakáról, vélhetőleg elhibázottak,
s hogy a kronológiai alapú interpretációkat tulajdonképpen a hagyatékból előkerülő,
korábban publikálatlan szövegek sem támasztják alá.
Ami még feltétlenül ide kívánkozik, mintegy kiegészítéseként a fentieknek,
hogy a könyv függeléke tartalmazza aTavaszy-életmű teljes bibliográfiáját,
ami tudomásom szerint az első ilyen bibliográfia. Ha más erénye nem volna
akönyvnek, önmagában ez a tény is elegendő lenne ahhoz,hogy kötelező
lektűrré tegye akár a kutatók számára is.
Végezetül annyit mondanék még, ha nem veszik rossznéven egy laikustól,
hogy szerintem ez egy jó és fontoskönyv, s hogy általában véve ezek a monografikus
művekitt és most különösen fontosak. Mert ha az elkövetkezőkben
is rendszeresen születnek majd hasonló művek, akkorjó esélyünk lesz arra,
hogy egyszer majd eljussunk abba azállapotba, amikor önnön intellektuális
hagyományaink többet jelentenek könyvtárakban porosodó könyveknél.
Demeter M. Attila
* Elhangzott 2002. november
14-én, a Pro Philosophia Kiadó általszervezett könyvbemutató keretében.
Veress Károly: Egy létparadoxon színeés visszája
Hermeneutikai kísérlet a nem lehet-probléma
megnyitására*
Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár–Szeged, 2003.
Több mint fél évszázaddal Makkai Sándor Nem lehet című írásának
megjelenése után döbbenten vesszük észre, hogy a cikkáltal kiváltott vita
nemhogy alábbhagyott volna, hanem sokkalinkább – az újabb és újabb átgondolásoknak
köszönhetően –egyre több epizóddal bővült, amelyek egyrészt arra
engednekkövetkeztetni, hogy valóban egy nagyhatású cikkről van szó,másrészt
pedig, hogy ez a cikk olyan kontextusban hangzott el,olyan problémákat feszeget,
amelyektől ma sem vagyunk annyiratávol, hogy felvetett kérdéseit ne éreznénk
magunkénak.
Maradjunk meg azért – Cseke Péter figyelmeztetését szemelőtt tartva
– az analógiáknál. Korántsem szívderítő felismerés az,hogy identitásunk,
önértelmezésünk határait kutatva a fényes ésaz isteni szó által garantált
teremtő kezdet helyett egyrészt emlékezetünket kénytelen-kelletlen egy
önkényes paktum által létrehívott kategória, másfelől pedig cselekedeteinket
a problémák mainapig meg nem történt tisztázása határolja. Ószövetségi példávalélve,
ami talán nem is tűnik annyira önkényesnek, azt kell mondanunk, hogy
az az idő, amelytől számítva kisebbségként lennikényszerülünk, olyan,
mintha az ószövetség népe önnön történetét a kiűzetéstől számítaná,
mit sem tudva arról, hogy ki és milyenszándékkal gondolt ki bennünket.
Azért kell minduntalan visszatérnünk ehhez a korszakhoz,mert elviselhetetlennek
tűnik számunkra, hogy az a pont, melytőlszámítva merészkedünk kisebbségben
lenni, egy olyan kezdetkénthatározódik meg, amely mögé nemcsak hogy nem lehet,
de értelmetlen visszakérdezni. Önazonosságunk kialakulásának olyanynyira konstitutív
eseménye a trianoni békeszerződés, hogy anélkül önmagunkat csak önmagunkon
kívül, teljesen másként, sőtönmagunkkal szemben érthetjük meg és tematizálhatjuk.
Ezért elkerülhetetlen a Nem lehet-probléma ismételt fölvetése.Veress
Károly alapkérdése is lényegében ekörül forog: „Miértnem tud a Makkai püspök
által írt Nem lehetben megszólalóprobléma végre nyugvópontra
jutni?” (7.) Válasza egyszersmindkönyvének szándékát is kifejezésre juttatja.
A kisebbségi lét paradox természetének problémája nem csupán egy egyszerű
szellemikihívás a gondolkodó ember számára, hanem „sokkal inkábbolyan egzisztenciális
probléma, amely állandóan jelenlétével provokál”. (8.) Éppen paradox természetéből
kifolyólag ellenáll minden olyan magyarázó szándéknak, amely annak paradox
jellegétmegszüntetni próbálja. A szerző által módszertani előfeltételkéntmegcélzott
hermeneutikai beállítódás arra hivatott, hogy a kisebbségi létparadoxon sajátos
paradoxon-jellegét fenntartva végigkísérjen egy olyan értelmezési folyamatot,
amely megnyitni ésnem bezárni kívánja egy meghatározott, csak önmagát tételezőértelemegységbe
a több mint hat évtizede tartó „sorseseményt”.A kisebbségi lét lehetetlenségéről
megfogalmazott gondolatoknem vonhatók ki abból az értelemtörténési folyamatból,
amelyetlétrehívtak, de a kérdés nem vizsgálható a Makkai-életműtől
elszigetelten sem, éppen ezért a hermeneutikai vizsgálatnak szemelőtt
kell tartania azokat a strukturális mozzanatokat, amelyek azértelemtörténési
folyamatban is tetten érhetők.
A könyv első fele a Nem lehet gondolatmenetének felvázolásaés
a módszertani megfontolások szoros összefüggésében magát acikket kérdezi ki
– Makkaira mint szerzőre, a szövegre műfaji,tartalmi és a lehetséges
címzett tekintetében, valamint a kibontakozó vitára nézve. A könyv második
nagy szerkezeti egységevisszatér a szerző élettörténetének azokra a pontjaira,
amelyek amegértés előzményeit képezik. Végezetül pedig a konkrét szövegvizsgálata
és a Makkai élettörténetének bizonyos állomásaira valórámutatás előkészíti
azt a nagy lélegzetű kritikai részt, amelyben aszerző mélyebben
megvizsgálja a kisebbségi létparadoxon konkrét vetületeit és problémajellegét.
Az első, általam – merem remélni, hogy nem önkényesen –elkülönített
strukturális egység mindenekelőtt Makkai Sándorramutat rá, mint olyan
szerzőre, aki a Nem lehet cikk értelmi szintjeinek és értelmezési
lehetőségeinek első számú meghatározótényezője. Ám nemcsak
filológiailag pontos életrajzát olvashatjukMakkai Sándornak. Veress Károly
sokkal többet kíván megvalósítani akkor, amikor Makkai életét élettörténetként
megélt és akisebbségi magyar léttörténetbe szervesen beilleszkedő történetként
vizsgálja, amelynek elemei már nem puszta adatokként,hanem a hermeneutikai
kísérlet fókuszában lévő létparadoxonértelmezési szintjeinek meghosszabbításaként,
előzetes horizontjaként „részt vesznek a szöveg értelemtartalmának a
megformálásában és fontos értelmezési szempontokat kínálnak ennek megértéséhez”.
(24.) A Makkai-élettörténet a Nagy Károly, RavaszLászló, Böhm, Bartók és Pauler
Ákos által fémjelzett tanulástörténet korszakától a tanítástörténet sárospataki,
kolozsvári állomásáig, az építés külső és belső formáit gyakorló
püspöki évekenkeresztül, az esszé- és regényíróként is szolgáló és hitvalló
értelmiségi életen át egészen az áttelepülésig, az 1937-ben megjelenőNem
lehetig, mint életegész, számos, korántsem másodrangúelemmel járul
hozzá a Nem lehet értelmezésének akkori és mostanikísérleteihez.
Ugyanilyen fontosságú azoknak a szintén Makkai tollából származó peremszövegeknek
a vizsgálata is, amelyek megelőzték vagy éppenséggel követték az 1937-es
Nem lehet cikket, samelyek a szöveg intertextuális kontextusát képezve
megrajzoljákMakkai filozófiai elgondolásainak a neokantiánus kultúr- és értékfilozófiára,
illetve a heideggeri–jaspersi egzisztenciafilozófiára utalóhátterét.
A tulajdonképpen vitának két szakaszát fontos elkülöníteni. Azelső
szakasz középpontjában Makkai lemondása és áttelepülésének gesztusa áll, a
második szakasz a tulajdonképpeni létparadoxon-vita. A két szakasz egymáshoz
való viszonya éppen az értelmezések irányultságában válik explicitté. Az egymást
követő,tartalmi és formai szempontok szerint kritizáló vitaszövegekminduntalan
vagy a helytállás és a kisebbségi lét szimbólumávávált Makkainak a Magunk
revíziójában megfogalmazott elve és aáttelepülés mint árulás közt meghúzódó
vélt vagy valós inkoherenciát mutatják fel, vagy pedig a szöveg szintjén a
logikai és afogalmi inkoherencia miatt marasztalják el.
A kisebbségi kategória elsősorban mint kategória bizonyul paradoxonnak.
Azoknak a rossz kategóriáknak a csoportjába tartozik, amelyek logikailag
tévesen képezik le a valóságos viszonyokat, s ilyenképpen nem elősegíti,
hanem akadályozza a gondolkodást, de a gondolkodáson túl a cselekvést is meghatározva,
azta nem lehet egyedüli lehetőségének határa közé zárja. A kisebbség
a maga valós állapotában egy absztraktság nélküli konkrétum.A kisebbségi kategória
ezt a konkrétumot absztraktsággá változtatja, az emberi lét szubsztanciájaként
határozza meg azt, amimesterségesen előállított volta miatt csak létjellemző
lehet. „Akisebbségi kategória az attribútumot, a létmeghatározottságotszubsztancialitássá,
létalappá változtatja, s ily módon az emberi ésa kisebbségi valós, tapasztalati
viszonyát a feje tetejére állítja.”(210.) Ám nem csak egy elméleti szinten
véghezvitt átváltásrólvan szó, hiszen a kategória a cselekvés irányát és módját
meghatározva identitásképző erővé válik, a benne megfogalmazott
léthiányt önazonosságot konstituáló tényezővé teszi. Makkai cikkeennek
felismeréséből, a kisebbségi kategória lehetetlenségébőlszármazik.
Veress Károly a kisebbségi létparadoxon négy olyan vonatkozását emeli
ki, amelyben paradox jellege megmutatkozik. A paradoxon mindenekelőtt
mint egzisztenciális probléma adott. A „lehet – nem lehet” kérdéshorizontja
a lét lehetőségeinek horizontján húzódik. Makkai „nem lehet” válasza
nemcsak egyszerűen alehetetlenséget tematizálja, hanem egyszersmind el
is indít egyolyan értelmezési folyamatot, amely a kisebbségi létnek éppenönnön
lehetetlensége felől adja magyarázatát: a létből mint nemlétből
csak a létre nyílhatnak lehetőségek. Ezek a lehetőségek pedigéppen
a hitre alapozott élet számára válhatnak valóban lehetőséggé. A kisebbségi
létparadoxon mint morális probléma is adott. Amegmaradás kötelessége
nem a lét által kikényszerített kötelesség,hanem a megmaradáshoz szükséges
létteremtés kötelessége.
Makkai mint a korabeli filozófia ismerője érezhető módonnemcsak
beépíti kérdésfelvetésébe a neokantiánus és a heideggerijaspersi gondolatokat,
hanem azokat konstruktív módon tovább isgondolja. A paradoxon ebben a vonatkozásban
a neokantiánusszemlélet és a heideggeri filozófia közötti lényeges különbségbőladódik
Míg az előbbi szerint a valóság, a tények világa kényszerűségként
adott, addig az utóbbi vonatkozásában a létező számára való reális világ,
saját léttörténése. A Makkai cikkében megfogalmazott álláspont szerint, állítja
Veress Károly, a kisebbségi létnem pusztán inautentikus lét, hanem éppenséggel
az autentikuslét radikális tagadása.
A kisebbségi lét mint gyakorlati probléma abból
a történelmitényből fakad, hogy a kisebbségiség egy mesterségesen létrehozott
kategória, amely megvonja azokat lehetőségeket és feltételeket, amelyek
révén autentikus létezéssel bírhatna. A valós létállapot és az illuzórikus
létértelmezés így létrejött feszültségében kerülkimondásra a nem lehet
kisebbségi létforma felé lezárt, a nemzetiújraegyesülés irányába pedig
az erkölcsi revízió révén lehetőségeket előrevetítő ténymegállapítása.
Cseke Péter az Egy létparadoxon megoldási kísérletei címűírásában
a Nem lehet mai napig tartó provokatív hatásának miértjét kutatva lehetséges
okokként a következőket említi. „Két egymástól teljesen független, tehát
más-más jellegű – tényezőerősíti fel az utórezgéseket: a) mostanig
senki sem dolgozta feltudományos módszerességgel e vita előzményeit,
lefolyását éstanulságait; b) fél évszázaddal a kisebbségi létparadoxon-vita
kirobbanása után hasonló jelenségekre figyelhetünk fel, mint amilyenek a Nem
lehethez vezettek.” írja ezt 1989-ben, majd hozzáteszi azt is,
hogy az analógiákkal viszont ügyelni kell. Az akkorihelyzet ugyanis (mármint
a ’89-es) lényeges pontokban tér el anem lehet korától. Elfogadhatjuk
azt, hogy Veress Károly könyveezeket a hiátusokat kívánja betölteni,
természetesen azt is hozzátéve, hogy a kötet – az alapos filológiai kutatásokon
túl – egymélyreható alkalmazott filozófiai kísérlet.
Dávid István
* Elhangzott a kötet bemutatójának
keretében.
Lenni, vagy kisebbségnek lenni?
Veress Károly könyvében (Egy létparadoxon színe és visszája– Hermeneutikai
kísérlet a nem lehet –probléma megnyitására)egy olyan téma körüljárására
vállalkozik, mely, úgy tűnik, egyfajtaidőtlen aktualitással rendelkezik.
Időtlennek mondom, bár ez azelevenség nagyon is idői, és ennyiben
már magában hordozza aparadoxalitás jellegét. Makkai Sándor alakja és az őt
körülövezőtörténelmi-kulturális kontextus emblematikus jelenséggé tette
őt,és megnövelte a jelentőségét azoknak a vitáknak is, amelyekeltávozását
és későbbi írásait követték. Az e viták során megfogalmazottak máig hatóan
befolyásolják azt a folyamatosan kidolgozandó, sajátos identitásformát, melyet
az erdélyi magyarság a magáénak mondhat. Ez pedig kulcsot adhat nemcsak a
Makkaijelenségnek, hanem ennek az identitásformának a megértéséhez is.Mindkettőt
a lezáratlanság és a folytonos továbbgondolás igényehatározza meg.
Az 1920-as év utáni politikai helyzet arra kényszerítette az erdélyi magyarságot,
hogy új identitásformákat gondoljon el, egyáltalán, hogy sajátos helyzetére
reflektálva megteremtse továbbiéletlehetőségeinek feltételrendszerét.
Az első világháború előttipolitikai formációban, az Osztrák–Magyar
Monarchia államalakulatának keretei között, a magyarság e régióban való jelenlétetermészetesnek
tűnt, és emiatt sem jellege, sem pedig léthelyzetenem vált kérdésessé.
A válság azonban, mely a történelmi folyamatok változásával bekövetkezett,
igényelte egyrészt a történelmiszemléletmód, másrészt pedig a nemzetfogalom
átértékelését.Ennek az átértékelési folyamatnak az egyik eredménye az erdélyimagyar
szellemtörténetben a transzszilvanizmus, mely leginkábbszellemi áramlatként
határozható meg, bár alakulástörténeténekkülönböző fázisai a tipizálást
erőteljesen megnehezítik. Hatásátugyanis inkább a művészetek, és
főként az irodalom terepénérezteti, kezdeti periódusát tekintve azonban
leginkább egy ideológia karakterjegyeivel írhatnánk le. A későbbiek folyamán
ez azideologikus jelleg áthatotta azokat a szellemi megnyilvánulásiformákat
is, amelyek a transzszilvanizmus eszméjének gyakorlatátvoltak hivatottak kiteljesíteni.
Pontosabban szólva, ez utóbbiak atranszszilván ideológia hordozó értelmi alapját
jelentették, esztétikai és etikai értékvonatkozásokat egyesítve magukban.
Az elemzőértékelést ezért már önmagában megnehezíti a különböző
szempontok és regiszterek keveredése, mivel az ítéletalkotást mindig ahelytállás,
a megmaradás, a kitartás értékfogalmai határozzákmeg. Ez az a kontextus, amelyben
a Makkai-jelenség előbb a„lehet, mert kell”, később pedig a „menni,
vagy maradni” (kifejtettebben: „lenni, vagy kisebbségnek lenni”) problémái
köré szerveződik.
Veress Károly az eddigi viszonyulásmódokhoz képest szempontrendszert és
módszert váltva kísérli meg a probléma időszerűségét elénk állítani,
a problémához filozófiai perspektívát ajánlva. Ha azonban az időszerűséget
valamiféle elevenségként értjük,akkor talán fölösleges a „megnyitás”-ra irányuló
kísérlet, hacsakezt nem speciálisan, egy hermeneutikai nézőpont érvényesítésemellett
gondoljuk el. „Szövegem nem véletlenül kapta a Hermeneutikai kísérlet...
alcímet. – írja a szerző – »Hermene-utikai«,mivel szigorú értelemben
vett tanulmány helyett és a külső formaivonásokon túlmenően sokkal
inkább a vizsgált problémába valóértelmező belegondolás akar lenni. Ez
pedig lényege szerint nemis valósulhat meg másképp, csak úgy, mint »kísérlet«.”
(7.) A kérdések nyitottsága tekintetében pedig a „kísérlet” vélhetőleg
nemmentség, hanem leginkább adekvát megközelítésmódként érthető. Annak
igazolása, hogy e megközelítésmód adekvátnak tekinthető, nem igényel
különösebb erőfeszítést. A hagyományhoz valósajátos viszonyulás mint
kulturális identitásforma, valamint azebből fakadó kérdések elevensége,
amelyek a hagyományhozvaló viszony újraértését helyezik provokatíve elénk,
már önmagában értelmessé teszik a Makkai-jelenség hermeneutikai vizsgálatát.
Mindazonáltal a szerző kissé eltúlozza a hermeneutikai „belegondolás”
jelentőségét. Úgy tűnik, hogy a hermeneutikai terminológia felvonultatása
alárendelődik annak az elképzelésnek,mely szerint Makkai szövegei olyan
folytonossággal rendelkeznek,amely leválasztja róluk a vitákban vádként megfogalmazottakjelentős
részét. Mintha a kortársak és az utókor értelmezései nemvetnének számot azzal
az értelemkontinuitással, amelynek fényében Makkai vonatkozó írásai elhatárolhatóak
lennének a félreértés lehetőségeitől (implicite szétválasztva a
Makkai szövegei általképviselt értelmi történéseket – néhol egy előfeltételezett
szerzőiszándékkal hozva azokat összefüggésbe – és a mítoszalkotás igényétől
nem mentes értelmezéseket). Nem zárom ki az értelmezéseme esélyét, csupán
azt mondom, hogy van egy olyan apologetikus felhangja a Makkaihoz való közelítésnek,
amely megváltoztatja az értelmezői optikát.
Veress Károly könyve egyfajta teljességre törekszik a teljességigénye
nélkül. Kétségtelen, hogy az eddigiekhez képest talán alegteljesebb képet
nyújtja, nagy és tiszteletre méltó apparátustműködtetve, olyan tények
feltárása mellett, amelyek valójábannemcsak árnyalják, hanem át is formálják
a Makkairól kialakítotteddigi elképzeléseinket. Ez a „teljesség” azonban kissé
inkoherenssé teszi a könyv szerkezetét. Valóban azt kell mondanunk,hogy egyetértünk
a bevezetőben megfogalmazottakkal: az Egylétparadoxon... egy kísérlet.
Felvázolja azokat a lehetőségeket,amelyek egy hatástörténeti vizsgálódáshoz
tartoznak, azonbanszembeállít velük egy olyan Makkai-képet, amely a már említettmódon
rendelődik önmaga értelemkontinuitásának elve alá. Megkell azonban hagyni,
hogy olyan megértésmodellt kísérel megkidolgozni, mely a jelenséget a maga
emberi, tapasztalati körénekértékére szállítja le, s ezzel a demitizálás kínos
feladatát vállalja magára. Az eddigi értelmezési módokhoz képest ez ténylegesváltozást
jelent. Az viszont leginkább megtorpanásként értékelhető, hogy a hatáskontinuitás
elvét határozott korlátok között tartja.Gondolok itt a Tudománnyal és fegyverrel
című kötet szerepére.Makkai e kötetben meglehetősen közel áll
a Mussolini által képviselt szélsőséges nemzetideálhoz és az ezt célzó
neveléseszményhez. A kor politikai kontextusa elhomályosítja a németnemzetiszocializmus
és az olasz fasizmus közötti különbségeket, sígy annak a kérdésnek is a lehetőségét,
hogy, bár Makkai elutasítja a német nemzetiszocialista elképzelések megvalósulási
formáit,miért fogadja el azokat az elveket, amelyek a fasizmus nemzetfogalmának
alapjául is szolgálhattak. Fogalmazhatunk enyhébbenis: mi az oka annak, hogy
a nemzeti identitás problémája egylegalábbis kétértelmű álláspont megfogalmazásához
vezet Makkaiesetében? Veress Károly válasza erre a kérdésre az, hogy a korpolitikai
eseményei olyan kontextust teremtettek, amelyben aMakkai-féle ideál szerencsétlen
módon a maga által képviseltálláspont ellen fordult. Ez annyit tesz, hogy
Makkai egyértelmű, scsak az értelmezési lehetőségek ellentmondásosak.
Ezt az álláspontot azonban csak a megértésben tanúsítandó jóakarat tarthatja
fenn. Persze, ez a változat nem zárható ki, mint ahogy a jóakarat sem zárható
ki a megértés folyamatából, de ezzel együtt annak a lehetősége sem, hogy
Makkai a nacionalizmus fogalmátegyoldalúan kezeli, nem véve észre, hogy az
ennek függvényébenmegfogalmazott nemzetiségi, kisebbségi identitás ugyanolyanerős
jegyekkel bír, mint az általa elhatárolni kívánt nacionalizmus.Miért ne lenne
lehetséges az, hogy a Magunk revízióját úgy olvassuk, hogy megláthassunk
mögötte valamit annak a nemzetfogalomnak a reziduumából, mely meghatározta
Makkai elképzeléseit,úgy, hogy az a deklarált szándék ellenére ellehetetleníti
a vállaltrevíziót? Egy olyan tisztázatlan előfeltevésről van szó,
amelynekmentén a hatáskontinuitás másként is érthető: például olyanszálként,
mely elvezethet bennünket a Tudománnyal és fegyverrelkétértelmű
gondolataiig. Ez nem azt jelentené, hogy Makkai apolitikai szélsőségek
hálójában vergődött, csupán azt, hogy magaválságjelenség, mégpedig olyan,
mely egy általános humanitáseszmény és valamiféle szintén transzcendált nemzetfogalom
összhangját kísérli meg megteremteni. A sikertelenség (ha úgy tetszik,a „nem
lehet”) a fogalmakban rejlő ellentmondást takarja, annaka neokantiánus
elképzelésnek a kudarcát, amelynek a működéséhez szükséges előfeltételek
Makkai korára már rég fölszámolódtak. Az így megjelenő ellentmondások
játékát Veress pontosanlátja, és, ha nem is tárja fel, de sejteti következményeit.
Épp ezena ponton válik/válhatna érdekessé a Makkai-jelenség: „Így jutunkel
a kisebbségi létparadoxontól a nemzeti létparadoxonig. De ezmár egy másik
történet...” (204.) Nem tudok egyetérteni a szerzővel, nem tartom másnak
ezt a történetet, s csak sajnálni tudom,hogy a sejtetésen nem jutunk túl.
A spekulatív fogalmi struktúrák kibontása helyett (lásd például a 7.1, illetve
a 7.2 alfejezeteket) a„másik történet” talán lényegesebb helyet foglalhatott
volna el. Aspekulativitás itt leginkább azt hivatott kifejezni, hogy a fogalmiság
megmarad egyfajta nehezen hozzáférhető tapasztalati referencia körén
belül, hisz „mindannyian tudjuk, miről van szó”.Ebben azonban nem vagyok
biztos, és emiatt ezt a fajta narratívátönmaga homályos tapasztalati referenciája
könnyen marginalizálhatja, még akkor is, ha a tartalmi vonatkozások igényelnék
azodafigyelést, vagy nevezzük inkább hallgató odafordulásnak?
Mindent összevéve, Veress Károly kötetét komoly vállalkozásnak gondolhatjuk,
olyannak, mely teret nyit a továbbgondolásszámára. Kár, hogy következtetéseiben
valami visszafogja, és azolyan gondolatok, mint amilyen az, hogy a kisebbségi
létparadoxon mindannyiunk „alkotása”, a túl tágra szabott, vagy inkábbsokszínű
megközelítésben elkallódhatnak. Törekvését tekintveazonban újszerű, s
ez nem mellékes szempont, még akkor sem,ha a filozófiai fejtegetések néha
túl komolyan veszik a kisebbségilét ontológiai feladatait, és így könnyen
átalakulhatnak valamifélekisebbségi metafizikává. Kérdés persze, hogy a kisebbségi
létilyen irányú elgondolása szabaddá tehet-e bennünket a nemzetontológiák
terheitől. A kérdés még akkor sem kerülhető meg, ha:„A kisebbségi
létparadoxon [...] az európai modernitás lényegbevágó és átfogó kritikáját
hordozza.” (253.)
Veres Zoltán
A gregoriántól a kortárs zeneművekig*Angi István: A zenei szépség modelljei
Polis, Kolozsvár, 2003.
Angi István nemrégiben megjelent kötete, A zenei szépségmodelljei –
akárcsak elődei, a Zene és esztétika1 vagy Az esztétikum zeneisége2 – zene és esztétika termékeny
konfrontációjárólad számot. Azonban a mostani könyv erénye, hogy a korábbiakhoz
képest gazdagabb a zenei példák és műelemzések tekintetében. Ezáltal
a laikus olvasó is közelebb kerülhet a zeneművek és akönyv világához,
mivel nem (vagy ritkábban) bocsátkozik elvontzenetudományi fejtegetésekbe.
Mindezek ellenére a zeneesztétikai írások gyűjteménye platonikus
hagyományról tanúskodik. Ez a kettősség adja a kötet alaphangját: ami
egyfelől a műalkotások közelségét jelenti, de ugyanakkor az eszményi
oldalán a szépség vagy más esztétikaiértékkategóriák horizontjának állandó
jelenlétét. A gondolat máris világosabb lesz, ha azon tűnődünk,
hogy hogyan „modellezhető” a szépség. Egyrészt nyilvánvalóan a műalkotások
a szépségmodelljei és letéteményesei, hiszen általuk adott a szépség, deugyanakkor
a szépség mint olyan meg is haladja a műveket, hiszen nem függ azok konkrét
megjelenési formáitól. Ennek értelmében a könyv arra mutat rá, hogy a szépség
ugyanúgy megtalálható a középkori egyházi zenében, mint a kortárs művészetekben,
legfennebb bizonyos történeti szerkezetváltozáson esik át.Másrészt a műelemzésekben
megmutatkozó esemény, a szépmegérzékítésének eseménye is modellezve van a
háttérben meghúzódó elméleti megfontolások keresztmetszetében (mint az esztétikum
groteszk–transzcendens tengelyrendszere, vagy a műalkotások belső
viszonyrendjének elmélete stb.).
E dichotomikus jelleg azonban nem konfliktusoktól mentesbaráti társaság.
Vajon egy jól kidolgozott és rendszert alkotó fogalmi apparátus mennyiben
szorul a műalkotások hatástörténetivisszaigazolására, ill. maguk a művek
(működésük és recepciójuk)igényt tartanak-e arra, hogy az általános esztétika
legitim rekeszeiben foglalják el méltó helyüket? Ilyen és hasonló kérdések
húzódnak a szerző magabiztos gondolatai mögött. És mégis. Angimunkássága
arról győz meg, hogy az esztétika hagyománya minden időkben mozgósítható
a műalkotások viszonyrendjeinekmegértésében, és nem pusztán támpontokat
nyújt, hanem nélküle elképzelhetetlen a művészetről való diskurzus.
Csak tudnunkkell élővé varázsolni a ránk bízott fogalmi eszköztárat.
És, amintaz kiderül az itt közölt vizsgálódásokból, nem lemerevedett esztétikai
kategóriákról van szó, hanem azok egymásba játszásáról amindenkori rögzítéseknek
ellenálló művészet világában.
A fenti gondolatok alapján az esztéta számára legalább kétmegfontolnivaló
adódik: 1. az esztétikum általános törvényszerűségei legfennebb csak
formális felmutatásban adhatók meg; 2. a„mi a szép?” típusú kérdések helyett
a művészet működésének ésa konkrét műalkotások befogadásának
kereszttüzében vizsgálthogyan visz közelebb az esztétikum különösségének
(lukácsi örökség) belátásához, ugyanis egy ilyen belátás már személyesviszonyteremtést
igényel (történjen ez akár a vadbefogadó primerélményeinek szintjén is). Ez
utóbbit szorgalmazzák a könyvetképező többdimenziós műelemzések.
A kötet minden egyes írásán áttűnik egy egységes és eredetiesztétikai
látásmód. A különféle részproblémák a tanulmányoksorán újabb és újabb megvilágításba
kerülnek, ami annak függvényében artikulálódik, hogy az esztétikai mezőt
alkotó viszonyfogalmak sodrásában milyen helyi értéket kapnak az illető
zeneművonatkozásában. A könyv expliciten is felvállalt feladata: a viszonyfogalmak
megőrzése, melyek az örökös továbbgondoláslehetőségét és mozgatórugóit
képezik. Ez a tét – szemben az üresfogalmak rendszerével. A nem csekély feladat
ráadásul nemcsaka művészetfilozófia elméleti törekvéseit érinti, hanem
a viszonyfogalmakat szervező, érzelmi középtől átitatva egyben a
művészetalkotó befogadásának feltételévé válnak.
Ezt bizonyítja a könyv első nagyobb egységét képező Legszentebb
zenék tanulmány együttes is, ahol a központi kategóriapártképező
áhítat és szentség „kölcsönös összefüggéseikben jelzik asóvárgott
érték és az utána való sóvárgás viszonyjellegét, azt,hogy a sóvárgás
tárgya és alanya ebben a kölcsönös feltételezettségben ki is cserélhetik rejtett
minőségeiket: az alany befogadjaáhított tárgya szentségét, csodálatos
jóságát, igazságát, szépségét; a tárgy pedig felveszi a szentség áhítását”.
(9.) A misekompozíciók Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus,
Agnus Dei tételeit vizsgáló, példaanyagában gazdag tanulmányok az egyházi
zene esztétikai és szakrális elemeinek megbonthatatlan egységét firtatják,miként
a gregorián ének is e többletben definiálódik: „benne azesztétikai értékek
– a művészi szép, fenséges, tragikus – csupánmint formák vannak jelen,
tartalmuk több az esztétikum inherenstartalmánál. A gregorián énekben az esztétikai
értékek a szakrálisértékek hordozóivá válnak.” (56.)
A második fejezet (Ritmus, dallam, lélek) – három könyvismertetőt
leszámítva3 – mintegy az arisztotelészi Poétika kategóriáinak(mimézis,
katarzis, éthosz, tragikum) vetületét vizsgálja Palestrinától a barokk zenei
világon át Kodály és Bartók művészetéig, újabbadalékokat hozva a bartóki
életmű értelmezéséhez. A Zeneianyanyelvünk fejezet a kórusművészet
esztétikáját és annak zeneiműveltségünkben betöltött kitüntetett jelentőségét
elemzi: „Majdnem minden jelentős művészi korszak zenei keresztmetszetétkórusművészete
nyújtja, esztétikai szerkezetváltozásait pedig magának a zenei létnek a minőségi
változásai tükrözik, a legrégibbidőktől napjainkig. A kórus a zene
értéktárának próbaköve.”(163.) A zenei anyanyelv kérdését egy nemzeti értékekkel
bírólemezanyag, a Gregorián énekek és balladák a csángóknál bemutatása
zárja. A kötet utolsó egysége ismét a bartóki recepcióvalfoglalkozik, majd
a zenei multimedialitásba, illetve a kortárs kolozsvári zenei életbe nyújt
betekintést Szegő Péter és Terényi Edemunkásságának bemutatása által.
A műelemző esztétáról is azt gondolhatnánk, hogy hasonlóesztelenségre
vállalkozik, mint Platón „komoly embere”, aki írásra adja a fejét,4
hiszen ha valakinek nem tetszik egy műalkotás,azt reménytelenül próbálnánk
csillogó és terjedelmes értekezésekkel meggyőzni annak szépségéről.
Ugyancsak Platón intésemerül fel: „a végső belátást nem lehet szavakkal
kifejezni, mikéntaz oktatás szokásos tárgyait”. Mindazon túl, ami megnevezhető,meghatározható,
megjeleníthető (képmás, modell) vagy megismerhető a tapasztalat
segítségével, van a tudásnak egy ötödikformája: a személyes tudás vagy belátás.
A műelemzések, ebbenaz értelemben, a megismertetésig jutnak el, a többi
az olvasóravan bízva, miként a Szegő-tanulmányban kifejtetten is megjelenik:„Megszoktuk,
hogy a krónikás minősítse is krónikája tárgyát. Afenti »képillusztrációkkal«
azonban inkább közönsége felé irányítanám e művek sorsát. Döntsön Ő,
hiszen neki üzen velük...”(237.) Angi elemzései támpontokat nyújtanak a zenei
szépség belátásához, felvillantanak összefüggéseket a vizsgált zeneműparadigmatikus
és szintagmatikus viszonyrendjéből, de nem bocsátkozik terjedelmes magyarázatokba
a meggyőzés érdekében, hanemezzel szemben egy nagystílű és lenyűgöző
mutatványos szerepét öltimagára, hogy hátulról vigyázza az olvasót. Nem akar
meggyőzni és talán éppen ezért sikerül neki. Ha nem is mindenkit, de
tanítványait biztosan.
Különösen fontosnak tartom azt, hogy az olvasó egy montázsszerű írástechnikával
találja szemben magát; innen adódik aszövegek olykor nehézkes vagy megterhelő
jellege. A belátáshozszükséges analógiák és a sokrétű, sziporkázó művészeti
példákösszefüggéseinek felvázolásában a tertium comparationis nemmindig
kifejtett, olykor csak lüktetése érezhető, és ez az, aminekhiányában
a viszonyalkotást – aminek jelentősége igencsak kulcsfontosságú Angi
írásaiban – ránk bízza.
Gregus Zoltán
* Elhangzott 2003. október 20-án
Kolozsváron, a könyv bemutatóján.
1 Kriterion, Bukarest, 1975.
2 Komp-Press – Korunk Baráti Társaság,
Kolozsvár, 2001.
3 Benkő András: A Bolyaiak zeneelmélete. Bukarest,
1975; SzabóCsaba: Erdélyi magyar harmóniás énekek a XVIII századból. Balassi,2001; László Ferenc:
Klavír és koboz. Bukarest, 1989.
4 Akiről a következőket olvashatjuk: „gondolatainak
magva lelkivilágának legszebb helyén
nyugszik valahol elrejtve. Ha azonban bölcsességének legmélyét valóban megkísérelte írásban rögzíteni,
akkor ez esetben, ha nem is az istenek
– miként Homérosz mondja –, de az emberekminden bizonnyal elvették az eszét.” (Platón: VII. levél 344c–d.)
Esszék a művészetfilozófia
horizontján
Gregus Zoltán: Közelítésben. Művészetfilozófiai
esszék
Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár,
2002.
Gregus Zoltán esszékötete, a Közelítésben, nemcsak az, ami,hanem
vállalásából fakadóan ennek homlokegyenes ellentéte is,távolodás. Sikeres
közelítés a műalkotások és művészetfilozófiaikérdések alkotó-elemző
megértése felé, és távolodás a hagyományos esztétika végvidékeitől értékítéletekben,
az elemzés gyakorlatában és a megértésre kiválasztott műalkotások mibenlétébenegyaránt.
Ebben a filozófiai-esztétikai ingajáratban régi és új között Heidegger kérdésfeltevéseihez
igazodik, akkor is, amikor aművészetfilozófia mai alkalmazási lehetőségeit
vizsgálja, és akkoris, amikor ő maga hajt végre ilyen irányú vizsgálatokat
a jelenkoriművészet példaképein. Bár mesteréről megállapítja, hogy„Heidegger
esetében már nem beszélhetünk »esztétikáról« vagy»művészetfilozófiáról«,
hanem csak egy sajátos gondolkodásról, amely a lét (el)gondolásának perspektívájából
gondolkodik a művészetről” (122.), mégsem mond le arról, hogy önmaga
ne gyakorolná a művészet bölcseleti tudományát, hanem éppen ellenkezőleg,
etudomány mai igényeit tekintetbe véve igenis esztétikát ír, mégpedig termékeny
gondolatokkal feltöltött esztétikát. Kiderül, hogy aheideggeri fogalmak és
gondolatok ismerete szerzőnknél több befogadott ismeretnél: reflektált
ismeret, amely bizonyít. Azt bizonyítja, hogy egy összefüggő filozófiai
rendszer továbbgondolása nemkötelez szatellit-szóródásra mai gondolkodási
világegyetemünkben,még e világegyetemnek fenyegető tágulása ellenére
sem, hanemigencsak megelégszik e filozófiai rendszer oly módú transzcendálásával,
amely nem tarkítja el az eredeti kérdésfeltevéseket, hanemezek megőrzött
fényében bízik a továbblátás tisztaságában.
Az ilyen továbblátás igénye teszi azt, hogy a tanulmányokmindenike paradox
módon viszonyul a benne rejlő gazdag éssokoldalú dokumentáció tartalmához.
A Közelítésben létmódbeliparadoxonét egy rétegzett tagadás rejti, ami
a megidézett könyvészet értésének megértése és a mintához való vonzódás
mögöttneszezve leplezi önmagát az eredeti forrásgondolatok mellettidöntésében.
Saját gondolkodási rendszerének viszonylagos önállósága a reflexiók során
kialakított dacos ellenkezésből fakad, amiszembenállásokra készteti az
elméletekkel, még a mintával is. Ezjelenik meg Heidegger gondolkodói fordulatának
előttje és utánjamegítélésében, valamint ezeknek az ambivalenciáknak
a művészetek világára vonatkozó értelmezésében.
Jóllehet az elmélet és a gyakorlat reflexív összevetéseiben képés képiség
története fölött elemzései sikerességét elsősorban azelméleti oldal
vizsgálatában véli elérni,1 Gregus esszéi tanulmányokká minősülnek
akkor is, amikor elméleti továbbgondolásaitkonkrét műelemzésekre vetíti
ki. Filmstúdiumai (Az áttételek játéka avagy a tisztánlátás melankóliája2
és Az eszkatologikus képiségTarkovszkij filmjeiben3)
a kifejező eszközök – kamerák állásszögei, képi alapformák – vizsgálatától
el egészen a rejtőzködő üzenetek kutatásáig meggyőzően
igazolják a szerző gyakorlati esztétikai érzékét a műalkotások megértésében.
Elemzései során gondalatrendszerét új fogalmak, kifejezések bevezetésével
gazdagítja,például a kép megakasztása metaforájával.4 Úgyszintén
a kép ésa képiség versus kép és fogalom kereszttüzében hasonlítja összeés
különíti el a reklámképet a művészi képtől, illetve a divatosat
afestőitől. Ám amikor a képek, jelképek, fogalmak, zeneiexpressziók
világában elidőz, néha úgy tűnik, mintha a kép jelentéskörét kizárólag
a láthatóság szintjén érné tetten. PéldáulSzentkuthy regényével kapcsolatosan
írja: „a fikcionálás aktusát –mint metamorfózist és határszegést – a metafora
és ekphrasziszalakzataiban vizsgáljuk, eljutva az imaginárius szöveg-kép
fenoménjéig” (166.), majd alább hozzáteszi: „a Praeben egy
olyanhatárátlépésnek is ki van téve a nyelv, amelyben a képiséghezközelít”.5
(167.) [kiemelés tőlem, A. I.]. De hát, kérdezzük,
ellehet-e választani a nyelvi metaforát vagy általában a retorikaialakzatokat
a képiségtől? Mindezek vajon nem az érzékileg letapogatható, hallható,
vagy éppen szinesztéziás jelentést konkretizáló audio-vizuális-taktilis
képiség vonalán jutnak el mihozzánk?Ezekhez a ritka lehatárolásokhoz tartozik
a zene képiségének afelejtése is a nietzschei megközelítés mentén: „Bár a
zene is amegjelenítés formája, a tematikus formájában a folytonos létesülésből,
kibomlásból eredeztethető egy analógiás viszonyban, anélkül, hogy eredetét
képes lenne megjeleníteni. Amit a zene megjelenít (mint a saját tárgyát
képező »akarat«-ot), az már képzetekáltal rögzített: a »kedv-
és viszolygásérzetek« alaphangoltsága, amimentén világunk körvonalazódik.
Tehát a zenében nem a magában való lényeg jelenik meg, hanem a lényeg azon
lényegi mozzanata, amely döntésre kényszerít világunkat illetően.” (114115.)
[Kiemelések tőlem – A. I.] Az atematikus schopenhaueriáthallása helyett inkább a maradandó tárgyiság
hiánya hegelirezonanciáját véljük itt hitelesebben csengőnek, hiszen
a zeneéppen ez által a tűnékenysége által válik azzá, ami, a kedély művészetévé.6
Ám Gregus Zoltán elemzéseinek varázsát egyáltalán nem csökkenti e fenti kérdőjelek
felvetődése, pusztán a kérdés ésa talán más nyüzsgését
hozta magával. Mert a már említett forrásművek beható ismerete és alkotó
továbbgondolása, meg akövetkezetes kutatói magatartás, amely a források forrásának
afelkeresésére irányul, kellően bizonyítják a bemutatott esszékhitelességét.
Találkozása Nietzschével, a dionüszoszi és az apollóni episztémék
bemutatása7 kétszeresen is ilyen felkeresésnekbizonyult: egyfelől
egy kétféle olvasatot hordozó Tragédia születésének megértésében,
másfelől a publikált szöveg és a közlésbőlkihagyott jegyzetanyag
termékeny összevetésében.8
A példák hitelességének és kitüntetettségének vizsgálata soránkötetzáró
esszéjében kérdez rá a művészetfilózófia mai létmódjára: „Ha az alkalmazott
filozófiát nem akképpen gondoljuk el,hogy annak vegytiszta formájától elütő
területen próbál terjeszkedni és érvényt szerezni magának, hanem ezen végső
dolgokatigyekszik tematizálni egy filozófiai diskurzusban, akkor a művészetfilozófia
legsajátabb lehetősége sem lehet más, mint újrafelvétele (egy más diskurzusban
történő tematizálása) a művészet általfeladottaknak.” (267–268.)
A Közelítésben esszéi arról győznek meg, hogy írójuk a lehetséges
elemző permutációk között a modern és hagyományosműalkotások
együttlétében, valamint a régi és az új elemző eszközök
mai alkalmazásában a modern művészet jelenkori analitikája mellett
döntött. És sikerrel. Kívánjuk, hogy döntése időszerűségét újabb
és újabb eredményekkel gazdagítsa a műalkotáslétmódjának esztétikai továbbvizsgálatában.
Angi
István
1 „Mint ismeretes, a képeknek
két története van, egy, amely a művészetben rajzolódik ki, folyton fölülírva
önmagát a műalkotások egymássaltörténő feleselése által, és
egy másik, amely az előbbit tematizálandó, azelméleti szövegekben adódik A kettő
közti viszony, amely végső soronvisszavezethető a kép és fogalom
szembenállóságára, termékeny feszültséget rejt magában, ha felismerjük,
hogy mindkettő rá van szorulva amásik közbeszólására. Néhány próbálkozásomtól
eltekintve, én ezenutóbbihoz tudok hozzászólni, annak tudatában persze, hogy
mindenkísérletezés csak közelítés marad, hogy a művészet
mindig egy olyantúlhatalmat képvisel, amely ellenáll a »végső« megalapozásnak
vagy fogalmi tematizációnak.”(5)
2 Werckmeister harmóniák (1997–2000). Krasznahorkai
László Azellenállás melankóliája c. regénye alapján rendezte Krasznahorkai
Lászlóés Tarr Béla.
3 Stalker,
Áldozathozatal Tükör.
4 „A kép megakasztása kifejezéssel egy mozgóképes
közegben látszólag a kép megállítására
történik utalás, de nem a statikusság, hanem amegjelenőnek (és leárnyékoltjának) az elidőzésben
történő teret és időthagyás/adás értelmében. [...] Ennek sajátos filmbeli megoldásait járjakörül az elemzés, rámutatva a kameraállások és fényképezések
általadódó sajátos képi szerkesztéseknek
sokszor a cselekmény »ellenében«működő szerepére, amikor a képiség ellenáll a dramatikus cselekményben
való feloldásnak, miközben természetesen felvállalja a narrációt is,továbblendítve
az eseményeket.” (8–9.)
5 Lásd A fikcionálás önreflexiói. Közelítés Szentkuthy
Miklós Praecímű művéhez.
6
Vö. Hegel: Esztétika. III.
Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1956, 105.
7 „A dionüszoszi igazság más értelemben az, mint az
apollóni hazugság/ámítás. Nincs
egy semleges köztes terület, ahol e két erő szembeállítható egymással az igazság tekintetében [...],
inkább a nem rögzíthetőlétesülés
(dionüszoszi) és annak megjelenítése/rögzítése (apollóni) mentén kell elgondolni
az apollóni és dionüszoszi viszonyát.” (114–115.)
8 Lásd A „megváltó” képe. Wagner
méltatása A tragédia születésében.
* Elhangzott a kötet bemutatójának keretében.
Veress Károly: Az értelem értelmérőlHermeneutikai
vizsgálódások*
Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2003.
Annak ellenére, hogy ezt ebben a formában nem szükséges,sőt, talán
nem is illendő dolog hangoztatni, úgy gondolom, hogysem a filozófia iránt
érdeklődő nagyközönség, sem a „beavatottak” számára nem árulok el
különösebb újdonságot azzal, hogyitt, Kolozsváron egy immár egyre határozottabban
körvonalazódóhermeneutikai irányultságú filozófiai iskola működése vette
kezdetét. Ez a folyamat jelentős mértékben annak köszönhető, hogydr.
Veress Károly, a Babeş–Bolyai
Tudományegyetem docense,itt – mivelünk, olvasóival, hallgatóival és kollégáival – egyfajta(úgy tűnik, igen élénkítő hatású,
sőt termékenynek bizonyuló)beszélgetést kezdeményezett és folytat.
Tulajdonképpen ezt teszi ebben a kötetében is. Problémafelvetései számos
továbbgondolásra adnak alkalmat, mi több, ezenegyüttgondolkodás érdekében
a szerző Előszava kimondott felhívást intéz az olvasóhoz:
„A megértés teljességhorizontjába azolvasó is éppúgy beletartozik,
mint a szerző. Mindenkori egzisztenciális bevontságunk-érintettségünk
révén voltaképpen partnerek vagyunk az értelem értelmének feltárására
irányuló közöstörekvésünkben.” (6.)
Márpedig ez a fajta filozófusi hozzáállás nemcsak az igazságkizárólagos
birtokában lévő szerző státusának, hanem az egyetem (azaz: a tudás)
szerveződésének újragondolását is lehetővéteszi –
mely szerveződés nem a már meglévőnek tételezett tudásterületek
külsődleges egymáshoz rendelése révén, és utólag,mintegy adminisztratív-menedzseri
módon irányított gépezetként,hanem éppen feladatszerűségében képződik
meg, itt és most,vagy bármikor, amikor egymással elbeszélgetünk vagy találkozunk.
Ezen Veress Károly által folytatott beszélgetés tényleges meglétét jelzi
egyébként az a tény is, hogy jelenlegi, tizenöt tanulmányt magába foglaló
kötete írásait (egy-kettő kivételével) javarészt különböző konferenciák,
szabadegyetemek, illetve táborokáltal biztosított találkozások alkalmával
élő bemutatásra kerülttanulmányok teszik ki.
„Alkalmi” (nagyjából 2000-től egészen 2003-ig született) írások gyűjteményéről
volna szó tehát – csakhogy olyan
értelemben„alkalmi” szövegekről, amelyek éppen a dialógushoz mint
a filozófiai tudás (és a filozofálnitudás) bizonyos alkalmaihoz, e tudásvalódi
alkalmazási lehetőségeihez kötődnek: olyan pillanatokhoz,amikor
egy-egy probléma kapcsán a Veress Károly által igenkövetkezetesen –
azaz: saját nyitottságát megőrző módon – alkalmazott hermeneutikai megközelítés lehetősége
felmerült.
A szerző által választott hermeneutikai megközelítés – a kötetegésze szempontjából igen szerencsés módon
egységteremtőkövetkezetessége ellenére –
sohasem tűnik az éppen aktuálisproblémát tekintve erőltetettnek
vagy netalán erőszakoknak: agondolatmenetek kifejtésének lehetőségfeltételét
általában azbiztosítja, hogy egy bizonyos problémakör tárgyalása kapcsán atúlságosan
is szűknek, lehatárolónak érzékelt keretek (amodernitás filozófiai diskurzusának
keretei) hirtelen szorítani kezdenek, zsákutcákhoz vezetnek, illetve lezárulnak.
Ezen a ponton pedig maguknak a már megszokott kiindulópontoknak, az eddigimódszereknek
(mint módszereknek) a felülvizsgálata válik szükségessé: önmagunk kitüntetett
vizsgálódási helyzetének megkockáztatása és játékba hozása. Ennek a filozófiai
önreflexiónak a konkrét megnyilvánulása az a mód, ahogyan Az értelem értelmérőlcímű
kötetbe foglalt hermeneutikai vizsgálódások kibontakoznak.
Az egyre inkább önmaga értelmét elveszítő, sokszor elmulasztó és
elszalasztó értelem aktuális értelmének keresését a kötettöbb irányból is
vizsgálódásainak horizontjába vonja: az értelemértelmét igyekszik megkeresni
a kommunikációelmélet, az etika,a tudományfilozófia, a politika, az egyetemi
élet, mi több, magának a jelenleg folyó filozofálásnak a területén.
A kötet alaphangulatát körvonalazó első, A filozófiaihermeneutika
esélyei az ezredfordulón című tanulmányában aszerző rámutat:
a filozófiai hermeneutika nemcsak kivezetés amodernitás filozófiai diskurzusából,
annak lerombolása, hanemegyúttal visszavezetés is: „visszamegy azokhoz a tapasztalati
alapokhoz, amelyekkel mindig már rendelkezünk, amikor hozzákezdünk valamilyen
teoretikus építmény megvalósításához”.
(10.)Mint a teoretikus és a gyakorlati tudás együttes (alkalmazott) érvényesülése,
inkább egyfajta egzisztenciális beállítódást, a magában az alkalmazásban megszülető
filozófiát jelent(het)i.
Természetesen (amint arra A hermeneutikai tudat csapdájárólírott
tanulmány rámutat) ez a fajta beállítódás sem lehet mentes amaga csapdáitól
és veszélyeitől – mindenekelőtt attól a veszélytől,hogy „az értelmezés episztemológiájává”, tanítható és tanulhatómódszerré minősüljön vissza. Annál is inkább,
mivel genealógiájáttekintve a hermeneutika tárgyi-mószertani tudatként jött
létre,mint értelmezési szabályok eltárgyiasító, normatív tudata. Ahermeneutikai-filozófiai
közlés nyelve emiatt – amint az adiszciplinarizálódó hermeneutikai tudat csapdájáról írott esszébőlkiderül
– nem lehet olyan nyelv, mely (az episztemológiai tudatdualizmusában) kizárná
önmagából a benne és általa értelmesvilágként kiépülő világot.
Hogyan lehetséges tehát „a hermeneutika”
mint célirányosanérvelő filozófiai diskurzus, egyáltalán, mint értelmes
beszédmód?– teszi fel a kérdést
a harmadik, Lehetséges-e hermeneutikaidiskurzus? címet viselő
tanulmány. Hiszen (ahogyan arra Veressrámutat) minden újdonsága, „kivezető” és „visszavezető” jellegeellenére a hermeneutika mégiscsak kénytelen önmagát a – nempejoratív értelemben vett – hagyományos, vagyis az érvelő filozófiai diskurzus nyelvén kifejteni.
A hermeneutikai beszédmód mint önmagát „leépítő”,dialogikus diskurzus – vagyis mint az a filozófia, amely beszélgetnitesz képessé – a monologizáló és totalizáló (önmagukat építő)diskurzusokkal
szemben nemcsak hogy lehetséges, hanem – bára tanulmány nem fogalmaz ennyire sarkítottan –
alternatívakéntakár szükségszerűnek is tekinthető. Ebből a
szempontból pedig a hermeneutikai beszédmód az episztemológiai-monologikus
diskurzus hagyományos kettősségeit meghaladni képes dialóguskéntjelenik
meg.
Persze, a „dialógus” manapság igen gyakran (ki)használt ésegyre kétesebb értékűvé silányuló
divatszó. Ezt a hitelvesztésijelenséget a szerző A dialógusról – kommunikációelméleti megközelítésben című
tanulmányában a dialógus szó görög gyökereihez történő visszatérés, majd
pedig a maga tulajdonképpeni fogalmára hozott kifejezésnek a kortárs kommunikációelméleti
keretekközött történő tárgyalása révén ellensúlyozza. A párhuzamos monológokkal,
illetőleg a játszmaszerű (ál)dialógusokkal szemben Veress Károly
itt a szimmetrikus kommunikációként is leírható tényleges párbeszéd alapvető
emberi igényét és filozófiai lehetőségétigyekszik felmutatni, az igaz
párbeszédét, mely a maga nyitottságstruktúrájában az igazság közös előállítására,
nem pedig egy mármeglévőnek és birtokoltnak tekintett igazság elfogadtatására
törekszik.
A dialógus mint létforma című, a kötetben
soron következőtanulmánnyal már a dialogikus emberi létmód kétirányú,
oda ésvissza is vezető, voltaképpen tehát berekeszthetetlen útjára térünk
rá – egy olyan útra, ahol Én és Te (a minket átfogó
és egyben hordozó dialógus tapasztalata által) közösen veszünk résztegymás
egzisztenciájának kiépítésében, gazdagításában, miközben egy olyan folyamat
részesei (és résztvevői) vagyunk, amelynem annyira a mi magunk szubjektivitásának
terméke, mint inkább egy minket meghaladó értelemtörténésben való részesedés.
A Sokféleség és egység a kommunikációban című írás azelőbbiekben
kifejtett gondolatmenetek talán legfontosabb következtetését is levonja (jelölvén
ezáltal a kötet első nagyobb tematikus egységének határvonalait) azáltal,
hogy az ember alapvetőlétmódjaként határozza meg a kommunikatív létezést.
Az emberiegzisztencia végességének felületesen puszta negativitásnak tetsző
adottsága ezáltal pozitív ontológiai relevanciára tesz szert – avalódi párbeszédként
megvalósuló kommunikáció az egyediesülésés a kommunió egyformán-eredendő
tapasztalatait teszi/tehetiszámunkra lehetővé.
A módszerprobléma –
hermeneutikai megvilágításban a
tudományos, vagyis a módszer által vezérelt (monologikus) diskurzus hermeneutikai
fellazítását készíti elő, rádöbbentvén a tudományos módszerprobléma-felvetést
az általa előfeltételezett módszer mindenkori lehetőségfeltételeire
és határaira, valamint amodern tudomány technicizálódásának mindezek figyelmen
kívülhagyásából származó veszélyeire.
A mai tudomány etikai üzenete –
a módszertudathermeneutikai kritikáját követő tanulmány –
ebben az összefüggésben az önmaga, valamint saját módszere (és e módszer általbebiztosított
igazsága) szilárd birtokában lévő szubjektumot abaconi alapelv („a tudás
hatalom”) meghökkentő – ám egyébként textuálisan is igen pontos – újraértelmezése révén szólítja meg: eza bizonyos hatalom valójában nem
más, mint az ember engedelmessége és szolgálata.
Ezt követően a tudomány tapasztalatának etikai üzenete lehetővé
teszi a problémakör kiszélesítését az általában vett erkölcsitapasztalat területére.
Az erkölcsi tapasztalat mint élő beszédazok közé az (egyébként
nem túl gyakori) etikai írások közé tartozik, amelyek nem a filozófiai diszciplínaként
kimunkált etika sokesetben mindenfajta valódi egzisztenciális tét nélkülinek
ítéltelméleti problémáival, hanem magával az erkölcsi tapasztalattermészetével
foglalkoznak. A tanulmány végkövetkeztetése alapján - mely egyszersmind egy
újabb, az alkalmazás filozófiai értelmét kereső tematikus egység irányában
történő nyitás is – azerkölcsi tapasztalat amiatt hermeneutikai jellegű,
mivelhogy nemegy előzetesen készen álló, tételszerűen megfogalmazott
teoretikusszabályrendszerhez alkalmazkodó nyelven kívüli cselekvés, hanem
anyelviség közegében, és egyben mindig alkalmazott tudásként bontakozik ki.
Az alkalmazott filozófia, valamint az alkalmazás filozófiai kérdéskörének
vizsgálatát a szerző a kötet utolsó előtti tematikusegységének három
tanulmányában hajtja végre (A hermeneutikamint alkalmazott filozófia, A
filozófia alkalmazásának hermeneutikai aspektusai, valamint Az
alkalmazás értelme című írásokban). A különböző, jelenleg egyre
inkább teret hódító „genitivusos”, illetve szakfilozófiákkal szemben – melyek bizonyos gyakorlati problémáknak egy már előre készen álló
és ezután pusztáncsak utólag, illetve esetlegesen „felhasználásra” is kerülő teoretikus építmény keretei között
elvégzett vizsgálatának értik magukat – Veress Károly itt egy olyan (Király V. István által is képviselt) filozófia-felfogás mellett foglal állást, melynek
értelmében az alkalmazás hermeneutikai fogalma alapján – az alkalmazásnem az alkalmazotthoz (a filozófiához)
társuló utólagos mozzanat,hanem annak voltaképpeni aktualizációja. Ezáltal
a filozofálásmaga alapvetően gyakorlati-egzisztenciális relevanciára
tesz szert:„a magunk megváltoztatása, átalakítása irányába ható gyakorlatitevékenység”.
(147.)
A hermeneutika mint alkalmazott filozófia című
tanulmány ezután a kérdéskört a gadameri Bildung-fogalom irányából, A filozófia
alkalmazásának hermeneutikai aspektusai pedig a nyelvspekulativitásának
tükör-struktúrája alapján közelíti meg. Végül,Az alkalmazás értelme című
írásban már egyenesen az válik megkérdőjelezhető vé, hogy – a fentiek értelmében – lehetséges-e egyáltalán nem alkalmazott filozófia, hiszen annak
filozófiaként valókimunkálása, újraalkotása már eleve alkalmazást jelent:
„a filozófiatényleges művelése nem is lehet más, mint alkalmazás,
s a filozófialényege szerint nem is lehet másmilyen, mint alkalmazott”. (155.)
Az alkalmazott filozófiának eme hermeneutikai felfogását valósítja meg
a kötet záró tematikus egységének két tanulmánya, a Dialógus és politikai
kultúra, valamint A közép-európaiság lehetőségeiről, egyszersmind kitűnően példázva a hermeneutika művelésének
(alkalmazásának) esélyeit e látszólag nem túl közel eső területeken –
bizonyítván, hogy a filozófiai hermeneutika a szerző általvalóban önálló
és kivételesen eredeti módon művelt megközelítésmód.
Az előbbi írás a hatalmi diskurzus egyirányú, eltárgyiasító,monologikus
szerkezetének alternatíváit keresi, a hatalom nyelviségével a dialógusként
kibontakozó és megvalósuló nyelv hatalmát, vagyis egy lehetséges dialogikus
politikai kultúrát állítvaszembe. A közép-európaisággal (igen újszerű
módon) mint egzisztenciáiéval –
és nem mint geopolitikai kategóriával – foglalkozószöveg ezen hermeneutikai politikafelfogás
gyakorlati alkalmazásának nehézségeivel is szembesít, nyitottan hagyván a
kérdést,hogy az amerikanizmus, a globális európaiság-paradigma, illetvea balkanizálódás
lehetőségeinek kitett, „homályos” közép-európaitudat képes lesz-e pozitív módon választani a regionalitás
léttapasztalatát is legitimálni képes hermeneutikai dialógust, mely azeurópaiság
valódi fokmérőjét és lényegét képezi.
Végül a kötet zárótanulmánya, A beszélgetés, amely „mi magunk vagyunk” az identitás (Heideggertől Derridáig átvizsgált)problémájával
szembesít, a filozófiai hermeneutika identitáskoncepcióját igyekezvén kimunkálni.
A nyelv és a dialógus identitásképző hatalmának démonizációjával szemben
– mely a hermeneutikai identitásfogalom félreértésén alapul – a szerző a beszélgetésben kibontakozó identitások egymást kölcsönösen
fenntartó,ám saját kérdéseink és kérdésességünk által generált játékáraösszpontosít.
Az a lehetséges válasz, amelyhez a kötet végigolvasása hozzásegíthet,
igen egyszerűen megfogalmazható, egzisztenciális értelemben azonban mégiscsak
kimeríthetetlennek bizonyul: mertnem vagyunk kizárólagos birtokosai az igazságnak,
és önmagunknak mint teljes, tévedhetetlen vizsgálódó szubjektumoknaksem (egyébként
úgy gondolom, hogy ez lehetne a filozófiaerószáról írott platóni dialógus
aktuális értelmezése, mely talánegyben a filozófia művelésének aktuális
értelme is). Számunkra,véges, ám értelmet kereső lények (filozófusok)
számára ez a személyes barlangunkból való kilépés, a „felvilágosodás” egyedüli,hermeneutikai esélye:
„Nem hagyjuk el a barlangot, de kérdéseink rést ütnek a falán. A beáramló
fény ránk esik és megvilágít, de magunkat mégsem látjuk. A barlang falai elhalványulnak
a beszüremlő fényben,miközben a sötétség belénk költözik. Majd a magunk
barlangjábafogadjuk a fényt, s akkor a külső barlang újra homályba borul.
Fény és árnyék
játéka vagyunk? Avagy a játék maga?
Erről csak
kérdezni tudunk...” (208–209.)
Rigán Lóránd