Az irigységről
MESTERHÁZI MIKLÓS
Ezt a szösszenetnyi
traktátust annak a – minthogy idétlen bája engem legalábbis megfogott,
következőleg – fogós problémának szeretném szentelni, vajon mi is
hibádzik abból, akinek nincs ízlése – mármint túl azon, amit pallérozottabb
elmék analitikus úton is fölfedezhetnek, tudniillik hogy ízlése, az pont
nincsen neki; vagyis hogy miféle fogyatkozásra, az elme mely erejének
alkalmatlanságára vall ez az apróhirdetések valaha volt nyelvén fogalmazva csekély
lelki hiba: mit orrontunk meg abban voltaképp, akiben megorrontjuk, hogy
nincs ízlése, noha nem lel benne semmi hibát sem a kórboncnok, sem az
alkotmányjogász, nem lelnek benne még a hatalom olyan megtéveszthetetlen
őrei sem, mint a kalauzok vagy a portások – aminél fogva talán az sem
egészen kizárható, hogy az, hogy ízlés, csak afféle ötödik kerék elménk
gépezetében. Mármint mit orrontunk meg mi, akiknek van ízlésünk – és ezt
a voltaképp magától értetődő kiegészítést csak azért teszem, mert
alkalmat ad elháríthatnom a félreértés egy eshetőségét: a retorikus többes
szám első személy láttán talán fölhorgadt a tiltakozhatnék Önökben,
csakhogy azon, hogy „akiknek van ízlésünk”, semmiképp sem „jobb embereket” értek, nem is értőket, beavatottakat,
vájtfülűeket, akik közé semmiképp sem számíthatom magam; abban az
összefüggésben, amely az ebben a szöszszenetnyi traktátusban eszközölt
vizsgálódás szemszögéből egyedül vág lényegbe, ha valakinek megbízhatóan
rossz ízlése van, az is megteszi. Hadd árnyaljam a dolgot tovább,
mármint a dolgot velünk, akiknek van ízlésünk: mit orrontunk meg, amíg még
van olyan, hogy ízlés – de
erről majd a végén.
Módszertani megjegyzésféleképpen előre kell bocsátanom, hogy ennek a rejtélynek
a föloldása legalább 17 és fél percet vesz igénybe, az efféle szösszenetnyi
traktátusok számára ellenben csak 15 perc engedélyeztetett, amiért is a megoldást
egy más alkalomra kell halasztanom,1 s e helyt be kell érnem azzal,
hogy mintegy utat nyissak a megoldáshoz, kiirtva (mint illik) a balítéletek
gizgazát (avagy megritkítva setét erdejüket, esetleg elapasztva mérges mocsarukat),
szóval megmagyarázzam legalább a címet, meg hogy miért is került ennek
a szösszenetnyi traktátusnak az élére, és hogy mi köze is mindennek Kanthoz.
Hogy e kisded értekezés fölé azt a címet biggyesztettem: az irigységről,
annak a figyelmes vizsgálódás három nyomós okát is föllelheti. Történt a
dolog először is a velem született urbanitás2 okán: túl régóta
írnak, túl sok híresség írt, és túl sok érdekeset e tárgyról, hogysem aggályok
nélkül merné ezt a címet, hogy Az ízlésről, odabiggyeszteni az ember
bármi fölé – semmiképp sem szerettem volna nevetségessé válásom amúgy sem csekély
kockázatát azzal fokozni, hogy már mindjárt a címmel heves várakozást keltek,
amelyet utóbb persze majd képtelen leszek kielégíteni. Ugyanez okból nem írtam
versben az alábbiakat.3 A címet tehát, hogy Az irigységről,
az alábbiak, bár nem tisztességtelen szándékok okán, mégis kétségkívül megtévesztésféleképpen
viselik; ám hadd említsem föl nem is csak azt, hogy a megtévesztés hajlandósága
megrögzött vonása annak a nemnek, amelyhez tartozom, s így tán elbizakodottságról
az árulkodnék – márpedig ennek még a látszatát is szeretném elkerülni –, ha
pont én nem akarnék megtéveszteni, hanem hogy a tetejében még valamiféleképpen
üdvös is, amiképp az a szóban forgó ártalmatlan porhintés maga is, mert mind
a megtévesztés hajlandóságáról, mind annak üdvös voltáról alább még szót kell
ejtenem, s az elmondottaknak hála a tárgyat Önök meghitt ismerősként üdvözölhetik.
Ez tehát a második ok. A harmadik meg, hogy az irigység problémájának nagyon
is sok köze van ahhoz, amiről beszélni szeretnék, és ekképp akkor megkönnyebbülten
a tárgyra térhetek végre – a tétel, amelyet explikálni szeretnék, tudniillik
így szól: „a nagyon irigy embereknek, mert nem társas természetű lények,
általában nincsen ízlésük”. Mert nem úgy van drótozva az elméjük („ihr
Kopf hat nicht die Richtung so zu wáhlen”).
A tétel ebben a formában Kant egy antropológiai előadásán hangzott el,
történetesen az 1782–83-as év téli szemeszterében.4 Annak, amiről
szól, vannak talán instruktívabb megfogalmazásai is;5 és akadnak
mulatságosabbak – ennek az értekezésnek a végén szeretném még idézni Kant egy
bizarrabb gondolatkísérletét, mert persze szeretném, ha kisded traktátusom kompozíciója,
ha már mondókám tárgya mégsem az irigység, választékos ízlésre vallana (és mert
szeretném Önöket ezzel az ígérettel ébren tartani). De bárhogy fogalmazzon is
Kant, maga a dolog mindig fölbukkan, valahányszor az antropológiai előadások
(s végül az előadások megjelentetett kézikönyve6) rátérnek a
gyönyör és undor7 érzékére, pontosabban annak legalább részben intellektuális
alakjára, arra a sajátos Vermögen der Rezeptivitätre, amelyet
ízlésnek nevezünk – mindig fölbukkan, mert, hacsak nem tévedek irdatlanul nagyot,
amiről szó van, a lelke, a veleje annak, amit az ideális élvezetek iránt
tanúsított sajátos fogékonyságunkról Kant az orrunkra kötni akart, és ami olyannyira
megbűvölte őt, hogy a kedvéért az ízlés dolgaival való, voltaképp
filozofikus elmére valló, ám utóbb inkább csak pszichológiainak („fiziológiainak”8)
tekintett szöszmötölésből filozófiai esztétikát csinált.
Ami Kantot, mondom, ha csak nem tévedek nagyot, ebben a fura tehetségünkben,
a gyönyör és undor részint intellektuális, részint mindazonáltal érzéki érzékében
megigézi – egy olyan tehetségben tehát, amelyik természetünknek az érzékiségünkhöz
kötődő, némiképp animális, receptív fertályán űzi praktikáit
–, az az, hogy ezzel a sajátos érzékkel, fogékonysággal, mármint az ízléssel,
„szépérzékkel”, ha tetszik, az ember azért dicsekedhetik, és ennélfogva más
nem is dicsekedhetik, csak az ember, mert (legalábbis végső fokon) egyetértésre
rendelt lény.9 A fogékonyság, amely hódolni késztet bennünket
valami előtt, csak mert szép, rólunk szól, magyarázó oka bennünk
rejlik, de nem érzékiségünk természeti természetében, még csak nem is
kinek-kinek sajátos lelki alkatában, hanem abban, hogy képesek vagyunk a mások
szemével–fejével ítélni, nach den Regeln des allgemeinen Gefallens. „Az
ízlés az a princípium, amelynek köszönhetően az emberek társadalmilag egyetemes
élvezetnek örvendhetnek. A pusztában fütyülnénk az ízlésre. Mindent, ami szép,
egyedül a társaság [Gesellschaft] kedvéért szeret, egyedül a társaság
kedvéért keres az ember [...] Az ízlés elveiben sok minden empirikus, de a megítélés
érvei [Gründe] nem egyszerűen a tapasztalatból vannak elvonatkoztatva,
azok ott rejlenek az emberiségben.”10 Ízlésünk rólunk árulkodik,
de nem árulkodhatnék pont rólunk, ha nem volnának a többiek. És
hogy van ízlésünk, arról árulkodik, hogy bár a természet – tudjuk – a
viszályt tette meg rendeltetésünk betöltésének eszközévé, voltaképp Geselligkeitből
vagyunk faragva. Míg ésszel, pontosabban az Erkenntnisvermögen egész
tiszteletre méltó apparátusával (a szabályok tehetségével, a szabályok alkalmazásának,
valamint rendszeres használatuknak a tehetségével) mint emberek rendelkezünk
– mármint ki-ki mint ember –, definíció szerint, már persze azzal a megkötéssel,
hogy ésszel megokolhatatlan módon, de történetesen rászorulunk bizonyos hártyákra,
csontocskákra meg egyéb levesbevalókra a világ megkoncipiálása érdekében, s
ekképp nem vallhatjuk magunkat egészében az eszes lényekhez hasonlatosaknak,
csak olyanoknak, amelyekből hibádzik az intellektuális szemlélet, továbbá
míg gyakorlati eszünkkel megint csak definíció szerint mint emberek osztozunk
– ki-ki mint ember osztozik – azoknak az eszes és föltehetőleg érzékiséggel
megvert lényeknek a meggondolásaiban, amelyek a tetejében még véges lények is,
az „öröm és undor részben érzéki, részben intellektuális érzéke”, szóval, az
ízlés e tekintetben fura egy Vermögen, mivelhogy nem henceghetünk minden
további nélkül vele, csak mert állítólag eszes, kétségkívül érzékiséggel fölszerelkezett
vagy félig érzékiség¨ be süppedt és mindenképpen végességre ítélt lények vagyunk:
attól van, attól van kinek-kinek a magáé is, hogy többes számban is ragozódunk,
és hogy ez számunkra nem mellékkörülmény. A gyönyör, ha és amennyiben nem a
„gyomor gyönyöre” – noha valami félreértés folytán néha tragédiákkal vagy komédiákkal
is a gyomrunkat találjuk megörvendeztetni11 –, a hozzá tartozó fogékonysággal
egyetemben, valamiképpen a többiekről visszapattanva létezik. Mandinerből.
És mert létezik effajta élvezet, és birtokában vagyunk ennek a fura Vermögen
der Rezeptivitätnek, képesek vagyunk olyan dolgokat is látni, vagy
olyannak is látni dolgainkat, amilyeneket vagy ahogy különben nem. Amúgy: erről
szól, arról, ami Kantot az ízlés dolgaiban antropológiai előadásai során
is megigézte, Az ítélőerő kritikája, mármint az esztétikai
ítélőerő kritikája is: hogy az ízlés valamiképpen egy húron pendülésünk
szerve, épp mert a Gondviselés12 nyomát mi, emberek, legföljebb
bottal püfölhetjük.
Bár hogy Az ítélőerő kritikája voltaképp miről is szól,
arról, gondolom, elvitatkozgathatnánk egy darabig. Hogy erről, arról
abban a két és fél percben hallgatok majd részletesebben, amely csak annyiban
tartozik ehhez az előadáshoz, hogy épp akkor kezdődik el, amikor kisded
értekezésem, reméljük, szerencsés véget ér. Most megmaradnék annál a szálnál,
amelyet az előbb előcibáltam: hogy tudniillik vannak nem is mellékes
dolgok, amelyek mandinerből azok, amik, s tán legalább részben mi magunk,
emberek is mandinerből vagyunk. Legalábbis mintha Kant, a filozófus, ezt
találta volna megfigyelni, vagy erről talált volna filozofálni Kant, a
megfigyelő – hadd maradjak most talán indokolhatatlanul közömbös az iránt
a probléma iránt, miképp is vélekedhetnék a Kritikák Kantja tulajdon „kisebb”
vagy „periférikus” írásai felől, vagy miképp is kellene vélekednie, ha
történetesen nem épp ő írta volna őket. Egy francia író, amikor a
német egység problémája felől találták faggatni, már amikor az még probléma
volt, azt találta válaszolni erre a Gretchenfragéra: ő szereti
Németországot, annyira szereti, hogy örül, hogy kettő is van belőle
– ha tehát valaki netán falat szeretne emelni a Kantok közé, ám tegye: jó érzés
lehet, ha két Kantja is van az embernek.13 Magam óvatosabb volnék:
ha van is egy megfigyelő és egy filozófus Kant,14 időről
időre sikeresen meglepik egymást – s hadd ne döntsem el most, melyikük
melyiküket –, lévén a pragmatikus érdekből született antropológia sajátos
vizsgálódás. Tárgya tudvalévőleg kevésbé, hogy mi az ember, mármint abban
az értelemben, hogy mivé faragta őt a természet – még ha Kant alkalmanként
úgy emlegeti is ezt a stúdiumot, hogy Naturerkenntnis des Menschen15
–, hanem hogy mit farag az ember magamagából, azaz voltaképp hogy egymásból
mit faragnak az emberek, avagy egy másik, Kant által kedvelt faipari megmunkálásfajtával,
miképp csiszolnak és csiszolódnak. Amitől sok minden szóba kerül az antropológiában,
amiről hajlamosak volnánk azt gondolni – vagy ha épp „belülről” vagy
„ki-ki fejének sajátszerűségei”16 felől nézzük a dolgot,
hajlamosak vagyunk azt gondolni –, merőben belülről fakad, mondjuk,
a gyomorból, amivel azonban voltaképp a többiek ajándékoznak vagy büntetnek
meg bennünket, illetve az, hogy vannak többiek, és fogalmi képtelenség is volna,
ha nem így volna – ahogy az ízlés fogalma is megszűnik ott, hogy „a magam
ízlése”. Hogy kinekkinek megvan a maga ízlése, nemcsak tévedés egyébként, de
a tetejében Ungeselligkeitra és Unwissenheitra is
vall (és „az értelmet az ítéletek és megfigyelések gazdag birtokától fosztjuk
meg vele”), mert ami a köztünk pattogó érzések (vágyak, indulatok) játékából
kikerekedik, izgalmasabb, mint gondolni szoktuk olyankor, amikor épp úgy tartjuk,
az efféle csak valami komplikáltabb fajta gyomorkordulás – ahogy tetszésünk
is többet tartogat számunkra, mint gondoljuk, már amikor épp úgy gondoljuk,
az ízlés dolgairól nem lehet vitatkozni, és ennyivel az ízlés tárgyalása be
is rekeszthető.17
Mármost ha innen nézzük a dolgot, lehetetlen
nem észrevennünk: Kant mestere a „köztünk pattogó” érzések elemzésének, és nagyon
is érdekli, ami ebből a játékból kikerekedik.
S ez nem érthetetlen attól,
aki egy olyan lényről ad elő, amelyiket szenvedély csak más
emberekhez fűz, dolgokhoz soha.18
Amiért is Kantnak sok
mindenen megakad a szeme, ami attól ölti föl voltaképpeni alakját, hogy nem
egymagunk vagyunk, akik nézzük (vagy űzzük) őt. A csudálatosságokon,
példának okáért, amelyektől egyszerűen csak rettegnénk, ha nem
lehetne pletykálni róluk, nem akadnának hitetlenek stb.19 Vagy a
játékokon, amelyeket mások kedvéért játszunk a magunk örömére.20
Fölteszem, sokféleképpen vághatni neki tehát annak, hogy kibogozzuk a magunk
másokra és a mások ránk eső tekintetéből összeálló szövevényt, amelyről
azt találtuk mondani, Kantot is érdekli fölöttébb; ám ha már nem az irigység
a tárgya ennek az értekezésnek, hadd maradjak meg ennél a szálnál, mármint hogy
képesek vagyunk a mások szemével látni. Képesek vagyunk, és elsősorban
tán épp önmagunkat vizslatjuk a mások szemével (is) – elsősorban: mert
másképp tán észre sem vennénk magunkat (de a dolog e része nem tartozik ide),
és mert e sorok szerzőjén kívül tán másban is rejtezik némi hiúság. Amiért
is nem is csak egyszerűen értünk a látszatkeltéshez, ahhoz, hogy olyannak
tűnjünk, amilyenek nem vagyunk, de mintha egyenest kedvünket is lelnénk
a porhintésben, vagy legalábbis mintha képtelenek volnánk levetkezni ebbéli
hajlandóságunkat – ami finoman fogalmazva is aggályokat ébresztő karaktervonásunk,
már csak azért is, mert meglehet, ez a legegyetemesebb és legszembeszökőbb
karakterjegyünk nekünk, embereknek, legalábbis a magasból nézvést, abból
az emelkedett, talán marsbéli nézőpontból, ahonnan Kant eszközölte megfigyeléseit,
már tudniillik az Antropológia végén, méltóképp berekesztendő fejtegetéseit.
Fura lények vagyunk tudniillik mi, emberek, mármint Kant szerint. (Megígértem
hiszen, a megtévesztésről szó esik még; íme:) Ha a magasból nézvést vesszük
szemügyre magunkat, mondjuk, ha azt találnánk kérdezni, „vajon az emberi nemet
(amelyet, ha az eszes földlakók specieseként képzelünk el magunknak,
összehasonlításban más planéták lakóival, a teremtmények valami demiurgosz akaratából
született tömegével, akár fajnak is nevezhetnénk) – mondom, hogy vajon az emberi
nemet jó avagy ártalmas fajnak kell-e tekintenünk, akkor – így Kant – be kell
vallanom, úgy tűnik, e tárgyban nincs sok dicsekednivalónk”. A zárójelben
fölbukkanó fura kitétel – „összehasonlításban más planéták lakóival” – egy swifti
ötletet készít elő: miképp föstenénk, ha „egyes-egyedül hangosan volnánk
csak képesek gondolkodni, azaz sem ébren, sem álmunkban, sem társaságban, sem
magányosan nem tudnánk semmit sem elgondolni, amit ki ne mondanánk
ugyanakkor”, aminthogy alkalmasint meg is eshetik: valamely másik bolygón
épp ilyen eszes lények élnek. Mi, emberek, akiknek természetében a balgaság
és a rosszindulat vetélkednek a kormányzatért, vagy éppenséggel nem vetélkednek,
hanem szövetkeznek egymással, borzalmasan kínosnak találnánk a rejtőzködés-képtelenséget,
s voltaképp „már épp eléggé kitűnhetik gondolataink jó részének eltitkolásából
is, amit pedig minden okos ember szükségesnek talál, hogy fajunk körében mindenki
bölcsen teszi, ha résen van, és nem engedi meglátni teljesen, milyen is ő;
ami nemünk abbéli hajlamáról árulkodik, hogy ellenségesen viseltessék a magafajtájú
iránt”. Vagyis hát „az emberi teremtmény összetételéhez eredendően hozzátartozik
[...], s hozzátartozik nemének fogalmához is, hogy a mások gondolatát buzgón
firtatja ugyan, a saját gondolatait azonban megtartja magának; amely derekas
tulajdonsága utóbb nem mulaszt el rejtőzködésből apránként
szándékos megtévesztéssé, sőt hazudozássá izmosodni” – amiért
is nem csak nevetnénk nemünk balgaságán, de óhatatlanul megvetni kényszerülnénk
nemünket, „mármint ha épp ez a megsemmisítő ítélet nem árulkodnék valamiféle
morális adottságról bennünk, az ész velünk született parancsáról, mely hogy
küzdjünk e hajlam ellen, arra szólít [...].21
Rejtőzködésről és
megmutatkozásról vélekedhetni történetesen másképpen is, mondjuk úgy, hogy bár
lehet, csak ettől még nem válik díszünkre, de izgalmas és mulatságos
játék, ahogy lényünkkel és látszatainkkal játszunk, és hogy meglehet, ha a rejtőzködés,
alakoskodás és megnyilatkozás rétegeit a föltétlen őszinteség, a leplezetlen
tisztánlátás vagy a politikai korrektség jegyében mind lehántanánk magunkról,
és a szemétbe dobnánk, attól becsületesebbekké, elfogulatlanabbakká vagy
lényeglátóbbakká nem válnánk ugyan, csak borzalmasan kiszúrnánk magunkkal.22
Másutt egyébként Kant maga is megengesztelődöttebben beszél abbéli gyöngénkről,
hogy látszani szeretnénk, meg hogy másmilyennek szeretnénk
látszani. „A pallérozódás (civilizálódás) magával hozza, hogy visszatartja az
embereket a barbárságtól a divat – hangzik el 178l-es előadásán. – Nem
szabad tévedésbe ejtenie bennünket annak, hogy a civilizált népek körében
alakoskodásra bukkanunk; ez szükségszerű, hisz ha engednénk mindig
fölszínre törni titkos gondolatainkat, a balgaságnak nem akadna többé zablája.
Ez a disszimuláció nem érdemel komoly megrovást; hiszen jobb, hogy az ember
elrejti mások elől, ami tökéletlenség találtatik benne; a régiek
gorombasága pedig csak ettől még nem volt becsületesség [...].”23
Igaz, a látszatnak tett engedmény itt voltaképp az ízlés hatalmának szóló
kalaplengetés; a fejtegetés az ízlésnek szentelt szakaszból való, és egy olyan
bekezdést követ, amely azt a tételt kívánta illusztrálni, hogy „a jó olyannyira
össze van fonódva a széppel, hogy még a jó látszata is ízlésre vall”, vagy
éppenséggel, hogy az ízlés legalább a jó látszatával képes bennünket fölruházni
– és utóbb tán le sem akaródzik majd vetnünk ezt az álöltözetet. (A bekezdés
kezdőmondatát a lejegyzések némiképp megfejthetetlen formában hagyták
ránk, a folytatásból azonban körülbelül az előbbiek hámozhatók ki, hisz a
bekezdés ekképp folytatódik: „az udvariasság tökéletesség látszat szerint.
Ezért az udvariasság nem is megrovandó. Hisz ha az udvariasság nem is mindjárt
szolgálatkészség, mégis valamiféle közkézen forgó emberszeretetre [currente Menschenliebe]
vall, melyet minden pillanatban gyakorlunk, és amelyet elvárunk másoktól is [...]. Az udvariasság félig már megjavítja az
embert, aki evvel tevékeny szolgálatkészségre ösztökéltetik, ekképp pedig
fokról fokra meg is javul az ilyen ember karaktere”.)
Hogy alkalomadtán alakoskodunk, és hogy ezt a hajlandóságunkat talán le sem
vetkezhetjük, nem vall éppenséggel makulátlan jellemre, mégis: hogy színleljük,
mintha makulátlanok volnánk, tekinthető akár megengedett erkölcsi látszatnak
is; ártalmatlan fajta porhintésnek, mert bár „minél civilizáltabbak vagyunk,
nagyjában-egészében annál többet színészkedünk is: a rokonszenv, a másik iránt
érzett tisztelet, az illemtudás és önzetlenség látszatát öltjük magunkra”, ám
anélkül, hogy bárkit elámítanánk ezzel – „mert a többiek is mind be vannak avatva
a titokba, hogy ezenközben nem szívbeli érzeményeinknek gondolunk hangot adni
– és nagyon is jól van, hogy ilyen a világ folyása”.24 Mert bohóckodásunk
– az előbb céloztunk már rá – épületes: „azzal, hogy az emberek
eljátsszák az előbbi szerepeket, fokról fokra valóban gyökeret vernek bennünk
azok az erények, melyekkel időtlen időkig csak színleg dicsekedhettünk
pedig, és tanyát ütnek kedélyünkben”. Valamiféleképpen épülésünkre szolgál,
hogy ámítunk és bedőlünk; amiért is meglehet, „maga a természet táplálta
belé, igen bölcsen, az emberbe a hajlamot, hogy örömest engedje elámítani magát”
– megmentendő az erényt, de legalábbis az erény útjára terelendő minket.
„A dicséretes illemtudás külsődleges látszat, mely másokba tiszteletet
csepegtet (amiért is óvakodnak majd közönségesnek mutatkozni). A fehérnép
szívét persze aligha töltené el megelégedettség, ha a férfinem nem tűnnék
hódolni bájai előtt. Ám az illendőség (pudicitia), az, hogy,
palástolandó a szenvedélyt, erőt veszünk magunkon, mégiscsak igen üdvös
illúzió, mert megteremti a két nem között azt a távolságot, mely nélkülözhetetlen,
nehogy egyikük a másik élvezetének puszta eszközévé alacsonyodjék. – Egyáltalán:
mindaz, amit ildomosságnak (decorum) neveznek, egy alomból való, nem
több tudniillik szép látszatnál.” Amiért is „merő játékbarcának, értéktelen
kacatnak föltüntetni” színjátékainkat – „az fölségárulással fölérő vétek
az emberiség ellen. Másokban még a jó látszata is értékes kell legyen előttünk;
mert a játék a talán megszolgálatlan tiszteletet kicsikarni hivatott álarcokkal
végül komolyra is fordulhat akár”. A folytatás kitalálható: „csak önmagunkban
kell a jó látszatát kíméletlenül szertefoszlatnunk, s letépnünk a fátylat,
mellyel az önszeretet takargatja előttünk morális fogyatkozásainkat; mert
ez a látszat ámít, amikor elhitetni próbálja velünk, mintha nem nehezednék ránk
semmi morális teher, hogy adósságunk eltöröltetett, vagy egyenest elhajítva
ezt a terhet arról győzköd, hogy nincs is tartozásunk [...]”.
Mert képesek vagyunk a mások szemével látni, és mert ennélfogva képesek vagyunk,
meg kénytelenek is, ámítani, mi több, erre bennünk a hajlandóság is föllelhető,
továbbá mert tudjuk, hogy ezt a többiek is tudják, ám ennek dacára nagyon is
élvezzük a dolgot, „köztünk pattogó” érzéseink, vágyaink, hajlandóságaink, gyöngéink
stb. hajlamosak a színeváltozásra. A látszatokkal való babrálásunk tréfája akkor
válik igazán vaskossá persze, amikor a csak a többiekről visszapattanó
érzésekként érezhető érzések meg a mások pillantása révén létező magunk
viselt dolgai egy nálunk nagyobb úr céljainak szolgálatába lépnek: amikor a
hatalmába keríti őket a jóra váltó rossz Denkfigurja.
A szép és a fenséges érzéséről eszközölt megfigyeléseinek második
szakaszát Kant némiképp váratlanul – mármint nem a megfigyelő Kanttól váratlanul,
csak épp a fejtegetések addigi menetét tekintve meglepően – a Gondviselés
bölcsességének dicséretével zárja. Jó dolog lehet épp erre kilyukadni egy fejtegetésben,
és kivált alkalmatos, ha a fejtegetés szálainak kuszasága avagy a megfigyelések
már-már megfékezhetetlen sokasodása mintha kezdené zavarba ejteni nem csupán
a fejtegetések olvasóját, de szerzőjét is épp a tekintetben, vajon akkor
mármost voltaképp mire is szeretnének kilyukadni a szóban forgó megfigyelések.
Hisz a záró bekezdés elején Kant megvallja (vagy csak színleli?) zavarát: bár
iparkodott szépen sorra venni az ember finomabb érzelmeit, fogékonyságunkat
a szépre és fenségesre, valamint az e fogékonyságok és a vérmérsékletek közt
föllehető Wahlverwandtschaft sodorta szálakat, szóval váltakozva
megvizsgálta az emberek nemes és gyenge oldalát, ő maga „képtelen elfoglalni
azt az álláspontot, ahonnan nézvést ezek az éles különbségek az emberi természet
nagy és megindító tablójává állnak össze”, amivé pedig kétségkívül összeállnak,
csak épp nem a mi túlságosan is rövidlátó szemünk előtt. Ám ez a bekezdést
nyitó vallomás furcsa mód a legkevésbé sem akadályozza meg őt abban, hogy
egy futólagos megjegyzés erejéig mégis meg ne emlékezzék az Egész megszerkesztettségében
mutatkozó bölcsességről, mi több, szépérzékről, mégiscsak fölvázolva
tudniillik az emberben magában rejlő szépnek és fenségesnek, a morális
szemszögből érdekes érzelmeknek és hajlamoknak vagy éppenséggel ezek hiányának
hibátlan összjátékát, melynek révén „pompás képben egyesülnek a különböző
csoportok, a tarka sokságon egység ragyog át, és a morális természet egésze
szépséget és méltóságot áraszt”. Hajlandóságainknak, érzéseinknek, miegyebeinknek
ebben az összjátékában – nem meglepő – a jóra váltó rossz alakzata szolgál
a koreográfiával. Mert persze be kell látnunk, merőben erényes sarktételek
okán csak kevesen cselekszenek erényesen, az emberben rejlő fenségesség
attribútumával csak kevesen henceghetnek tehát, ami rossz, ha meggondoljuk,
hogy igazán, becsaphatatlanul erényes csak az lehet, aki sarktételekre támaszkodhatik,
és akiben, épp az erényes sarktételeknek hála, a részvét vagy illedelmesség
dicséretes, ám állhatatlan érzelmeinek a helyét egy mélyebb érzés, az emberi
természet szépségének és méltóságának érzése foglalja el – ám egészében véve
mégiscsak jó, hogy így van ez, hisz elvek dolgában könnyen tévedünk, s ha tévedtünk,
az elvekhez való állhatatos ragaszkodás csak tetézi a bajt. Ekképp tehát jó,
hogy az elvek embereinél sokkal többen vannak, akik jó szívre valló ösztöneik
tollbamondására cselekszenek, még ha ez, ha nagyon tűhegyre vesszük, nem
tudható is be érdemükül. Habár még náluk is többen vannak, akik még csak nem
is jószívűek, „akik fáradozásaik egyetlen vonatkozási pontjaként legféltettebb
énjüket tartják szem előtt, s arra törekszenek, hogy minden a haszonlesés
nagy tengelye körül forogjon”, ami a moralistát akár el is szontyolíthatná –
de nem ebben a bekezdésben, mert ebben a bekezdésben a moralista történetesen
a dicséretüket zengi, mondván: „ők nyújtanak az egésznek tartást és szilárdságot,
mivel szándékuk nélkül is hasznára lesznek a köznek, felszínre hozzák a szükséges
igényeket, s megteremtik azt az alapot, melyre támaszkodva a finomabb lelkek
szépséget és harmóniát varázsolhatnak”.25 De a legbámulatraméltóbb
színeváltozást a rossz jóra magyarázásának az Ehrliebe köszönheti, a
megbecsülés óhaja, „amely ott lakozik minden ember szívében”, és amely rosszabb
pillanatokban más nevet visel, azt, hogy Ehrbegierde, becsvágy (amely
„kísérő ösztönként” kifejezetten nagyszerű, amúgy azonban „balga tévhit,
amennyiben olyan szabállyá lesz, amelynek alárendeljük többi hajlamunkat”).
A becsvágy tudniillik, illetve ez esetben inkább a megbecsülés óhaja, vagy
harmadik nevén das Gefühl der Ehre, még csak nem is afféle adoptált
erény, mint amilyen a részvét hajlandósága vagy a szívélyesség és az emberi
kedély más szeretetre méltó és szép hajlandóságai, melyek voltaképp nem erkölcsi
természetűek, és megnyilatkozásaikban túl könnyen félre is siklanak ahhoz,
hogy bárki alaposabb megfigyelő akár csak egy pillanatra is összekeverje
őket az igazi erénnyel, amelyeket afféle ösztönként mégis maga a Gondviselés
kegyeskedett erénypótlék gyanánt belénk plántálni, tekintettel az emberi természet
gyengeségére és annak a hatalomnak a parányi voltára, melyet az általános morális
érzés a legtöbb szív fölött gyakorolni képes.26 A becsület érzése
(a megbecsülés óhaja, a becsvágy – ahogy tetszik) az előbbieknél jóval
távolabbi rokona csak az erénynek (ha egyáltalán rokon), „mivel nem közvetlenül
a cselekedetek szépsége, hanem az idegenek számára szembeszökő tisztesség
révén irányít minket”; azért plántáltatott belénk, azért kaptuk a Gondviseléstől
– mert persze a Gondviseléstől kaptuk –, mert bár meglehetősen rút,
mégis a morális együttérzésnél jóval hathatósabb ösztöke, „hogy a rest emberi
természetet közhasznú cselekedetre vegye rá”. Holott hát, mondtuk, meglehetősen
rút, mert „ami ebből az ösztönzésből születik, az a legkevésbé sem
erényes, s ezért mindenki, aki azt akarja, hogy erényesnek tartsák, megfontoltan
elrejti a becsvágy mozgatórugóját”27 (ezúttal megint: den Bewegungsgrund
der Ehrbegierde) – visszataszító voltának további taglalása olvasható
a kolerikus vérmérsékletet tárgyaló bekezdésekben: állítólag e vérmérséklet
uralkodó hajlandósága éppen ez. Mégis, a záró bekezdésben (már idéztünk belőle)
ezt olvashatjuk róla: „végezetül a megbecsülés óhaja28 ott lakozik
minden ember szívében, jóllehet eltérő mértékben, ami az egésznek a csodálatig
elbűvölő szépséget kölcsönöz” – éspedig annak köszönhetően, ami
már igencsak ismerős lehet, merthogy mind ez idáig erről esett szó:
hogy ugyanis „miközben a nagy színpadon minden egyes ember uralkodó hajlamainak
megfelelően cselekszik, egyúttal mindenkit titkos ösztöke hajt, hogy gondolatban
olyan külső nézőpontot foglaljon el, ahonnan megítélheti, milyen fogadtatásban
részesül magatartása, milyennek fest, milyennek látja a néző”.29
Hogy gondolatban valami magasabb nézőpontot foglalunk el, és hogy a dologból
valami olyasmi kerekedik ki, ami mögött talán egy csak sejtett, ám így is a
csodálatig elbűvölő szándékot vélünk kitapogatni, akár az ízlés dolgainak
meghatározása is lehetne, bár ízlésünk nem igazán szorul rá a rossz jóra magyarázásának
segédletére, hogy megkedveltesse velünk magát (hacsak az érzékiségnek a dologban
rejlő apológiája30 nem vehető a rossz jóra magyarázásaszámba).
Bár – és nem is mellesleg – a jóra váltó rossz gondolatalakzatát Kant az ízlés
tárgyalásakor sem hagyja porosodni – ami persze aligha meglepő: lássuk
be, az ízlés dolgaiban sok minden akad, ami az emberi természet vacakságairól
árulkodik, a hiúságról, nagyzolásról, henceghetnékről (persze, a látszatról
megint, a Scheinről, sőt, csillogásról). Mégis,
aki a mások szemében tündökölni akar, az óhatatlanul is előzékeny gesztust
tesz a többieknek, mert úgy választ, hogy választása a többieknek is tessék;
nem is választhat másképp, csak úgy, hogy választása közérvényűségre tarthasson
igényt – mintha csak a többiek szemével is nézne. Ekképp az ízlés a hencegőből
is emberbarátot csinál – talán ezért is mondja Kant, miután hosszasabban dohogott
azon, miféle ostobaságokra veszi rá az embert a divat, hogy ha már van olyan,
hogy divat, hát jobb divatos bolondnak lenni, mint divatjamúlt bolondnak.31
Ám hogy az ízlés alkalomadtán a bolondját járatja velünk, mármint amikor az
érintkezés csiszoltságának szolgálatába állítja nem éppen társias hajlandóságainkat,
a nagyzolás, a versengés, a hiúság hajtórugóit is, abban ő maga nem egy
magasabb bölcsesség puszta eszköze. Habár Kant néha mintha félreérthetően
fogalmazna; néha mintha csak arról volna szó, ízlésünk dolgai csak annyira tartoznak
a többiekre, mint, mondjuk, gazdagságunk, a vagyon, amelynek birtokában vagyunk,
birtokában vagyunk akkor is, ha kincsesládikánkon kucorgunk – úgy értem, abban
a kellemes esetben, ha van kincsesládikánk –: hogy tudniillik külön mulatság
a gazdagságot fitogtatni is. Annak a – többször visszatérő – gondolatnak
a fényében, hogy bár az ízlés nyújtotta gyönyör fakóbb a merőben érzéki
élvezetnél, ám a sajnálatos veszteségért kárpótol a gyönyörűség, melyet
a mások ámulata láttán érezhetünk,32 mondom, ennek a gondolatnak
a fényében a dolog akár így is érthető. Holott, úgy képzelem, Kant ennél
valami jóval erősebbet állít –
hogy ugyanis az ízlés Geselligkeitünk következése33
(„és kiművelése az ember kiművelődése valódi tökéletessége tekintetében,
kiművelődés, amely közelebb keríti őt az erkölcsiséghez”34).
Nem, mondjuk, henceghetnékünk gyümölcse (a kérdés, hogy miért is henceghetünk
avval, amivel épp hencegni szottyant kedvünk, csak ennyivel amúgy is megválaszolatlan
maradna). Mert eleve és mindenestül arról árulkodik, hogy Geselligkeitből
vagyunk faragva, vagy legalábbis Geselligkeitből is.
Minthogy nem más, mint éppenséggel az egyetemes tetszés szabályai szerint való
választás tehetsége – mármint ha kaphatók vagyunk rá, hogy ne a magunk privátcéljai
szerint intézzük minden dolgainkat.35 Ahogy (ez csak az előbbiek
egy másik aspektusa) nem a jóra váltó rossz „trükkje” állítja csiszolódásunk
szolgálatába sem, mert nem olyasmi, ami „morális haszonnal jár” – ez bármivel
megeshetik, ha nem vigyázunk. Eleve rejlik benne valami, ami a morállal legalábbis
hasonszabályú. „Minden szép forrása [Grund] a moralitásban rejlik.
Minden szép gesztusnak [alle Manieren] ez az alapzata [...] –
akár az emberek összes cselekedetében rálelhetnénk a moralitásra, hisz az nem
társiatlan. – Az erény meghódít bennünket magának, nem a megszokás okán, hanem
mert tetszik. Ily módon az ízlés utat tör az erénynek. Az ízlés a tökéletesség
analogonja, ugyanaz a szemléletben, mint ami az erkölcsiség az észben.”36
Kevesebből is
érthető volna: ízlésünk nem csekélyebb dologról, mint
rendeltetésünkről árulkodik.
Amivel, úgy tűnik,
elérkeztünk ebben a szösszenetnyi értekezésben – amelynek tárgya, emlékeztetnék
rá, hogy miért is nincs, miért is nem lehet ízlésük az irigyeknek – odáig, hogy
miféleképpen is, miért, minek köszönhetően árulkodik, árulkodhatik
egyáltalán ízlésünk épp a természetünkben rejlő társiasságról – amikor hisz
ez nem látszik, semmiképp sem látni meg rajta egyből, mert hát amúgy
mindenkinek megvan a maga ízlése. Hogy nemünk karakterének olyan aggályos
vonásai, mint a rejtőzködés vagy alakoskodás hajlandósága, egyáltalában, a
látszatokkal való játék, talán üdvözlendők, ha már civilizálódtunk, az
alkalmasint aligha meglepő. A trükk, amellyel a természet vagy a
Gondviselés üdvös eredményt csihol elő balgaságainkból vagy egyenest
alávalóságainkból, szabad szemmel is követhető – vagy, rendben, hajlandó vagyok
koncessziókat tenni: az tán nem látható, szabad szemmel legalábbis nem, hogy a
bűvész a Gondviselés maga, tán az üdvös végkifejlet iránt is támadhat
kétely –, de legalább a kézmozdulatot látni. Az ízlés trükkje, úgy tűnik,
szubtilisebb ennél: miféle varázsgömbben látjuk meg, miképp is szeretne látni a
többiek szeme, amikor hisz, hogy mi fog tetszeni nekünk, arra nincs szabály, ellenben
nem is olyasmi, ami felől egyedül empirikusan tudakozódhatnánk, ahogy
arról, mi talál az emberi íny tetszésére? Ez, az ízlés trükkje – hogy miért is
ítélhetünk a priori a mások tetszése szerint –, már nem az antropológiai
előadások, hanem Az ítélőerő kritikájának tárgya, mármint
az esztétikai ítélőerő kritikájáé. Amiért is hadd kanyarodjam vissza
a kérdésre, mivel is lepte meg egymást a megfigyelő meg a filozófus az
ízlés dolgainak meg a test egyéb eredendő rázkódtatásainak tárgyalása
során.
Különös érzékünk az ízlés: fogékonyság, Vermögen, amely éppenséggel
társias lény voltunkról (vagy -ra) vall, legyen szó akár az ezüst- illetve porcelánfejű
sétapálcákról, akár a házigazda kötelességeiről vendégei iránt. Persze
csak azzal, hogy az ember minden emberkerülő vagy egyenest gyűlöletes
tulajdonságával egyetemben is gesellig lény a szó egy köznapi értelmében,
sem a megfigyelő, sem a filozófus nem lephette meg sem magát, sem a másikat,
sem senkit. Csakhogy az antropológiai előadásokban az emberi Geselligkeit
több, mint társaságkedvelés (amelynek ürügyén megtárgyaltathatnak az érintkezés,
a divat, az emberi vérmérsékletek vagy a népek furcsaságai, meg persze ki-ki
elméjének mindennemű különbségei stb.) – habár Kant a szót, mármint hogy
Geschmack, és hogy egyszerre jelenti az íny megkülönböztetőtehetségét
meg egy magasabb fogékonyságunkat is, történetesen épp ebből, társasági
kedvteléseinkből eredezteti, merthogy a legkifinomultabb társasági élvezet
éppenséggel az íny élvezete is, a jó társaságban elköltött lakoma tudniillik,
amely persze csak ürügy a csevelyre.37 Azonban ahogy az antropológiai
előadások pertraktálnak bennünket, embereket, abban Geselligkeitünk
nagyobb súllyal esik latba ennél: az antropológiai előadásokban meghatározásunk
szerint a többiekkel együtt élni rendelt lények vagyunk, már amennyire mint
embereknek van egyáltalában meghatározásunk, mert inkább rendeltetésünk van
(éppen mert a nem karakterének meghatározásával nehézségeink akadnak) – legalábbis
akkortól, hogy Kant pragmatikus antropológiája fölölti végső alakját, amitől
kezd igazán Kantra vallani, amikor tudniillik helyükre kerülnek „A nem karakteréről”
címet viselő fejezet elemei. A fejezet különben a végső, megjelent
változatban nem különösebben terjedelmes, az előadások sem bíbelődnek
vele sokat – Kant ellenben sokat bíbelődött a hátrahagyott észrevételek
tanúsága szerint, ahogy sokat bíbelődött az ízlést taglaló szakaszokkal
is. Nem véletlenül: „A nem karaktere” afféle foglalata annak, amit akár Kant
történetfilozófiájának is nevezhetnénk, ha kedvünk lenne vitába keveredni arról,
volt-e történetfilozófiája Kantnak egyáltalán.38 Itt bátran eltekinthetünk
annak szétszálazásától, a morál- vagy politikai filozófus Kant miféle megfontolásaiból,
mely írásaiból áll is össze, ami az ember rendeltetéséről (vagy reményeiről)
az antropológiában olvasható – „az ember meghatározását és kibontakozásának
jellegét illetően a pragmatikus antropológia summája ekképp hangzik:
az embert esze arra rendeli, hogy az emberek társaságában éljen, s ott magát
kiművelje, civilizálja és moralizálja; s hogy, bármekkora legyen
is benne a hajlandóság szenvedőleg engedni a kényelemszeretet és
jólét csábításainak – amit is boldogságnak nevez –, mégis tevőlegesen
méltóvá tegye magamagát az ember voltra [zur Menschlichkeit],
megküzdve azokkal az akadályokkal, amelyeket természetének nyersesége gördít
elébe”. Az embert az határozza meg, hogy nincs meghatározása (nincs leírása
– története van39), hogy „olyan a karaktere, amilyet maga teremt
magának”, mert tökéletesedni képes lény, „hisz tehetségében áll, hogy maga választotta
célok szellemében tökéletesítse önmagát; miáltal az ész tehetségével megáldott
állatként [animal rationabile] eszes állatot [animal rationale]
faraghat magából”; ahol is persze a természetének nyersesége által állított
akadályok leküzdése irdatlan föladat, amelyben az ember tán külső segítségre
is szorul – vagy épp ettől irdatlan a föladat, ha netán épp a Gondviselés
kedvenc vehiculuma találna fölrobbanni a kezünkben –, mert „ha az itt, a földön
egyáltalában lehetséges eszes lények eszméjéhez mérjük őt, az emberi nem
karakterisztikus vonása ez: hogy a természet a viszály magvát plántálta
belé, s úgy tetszett néki, hogy az ember tulajdon esze ebből kovácsolja
ki azt az egyetértést – avagy az állhatatos közeledést ahhoz legalább
–, amely utóbbi, ha az eszmét nézzük, a célja voltaképp,40
ámde ténylegesen, a természet tervében az előbbi (a viszály) az eszköze41
egy magasabb, számunkra kifürkészhetetlen bölcsesség [rendelésének] –
mármint az ember tökéletesedését a kibontakozó műveltség révén, még ha
az élet adta emberi örömök néminemű föláldozásának az árán is, de kieszközleni”.
Sikert persze csak a maga erejétől nem remélhet az ember – „arra nem következtethetni
a priori azokból az adottságokból, melyeknek hogy birtokában van, azt
tudjuk róla” –, reményeinek morális bizonyosságáról, annyi bizonyosságról, amennyi
ahhoz szükségeltetik, hogy el ne mulaszszuk előmozdítani a célt, mégsem
mondhat le.42 De épp hogy igazi rendeltetésünkért harcban állunk
önmagunkkal, és a siker bizonytalan, mint a kutya vacsorája, az teszi – teszem
föl én - lebilincselően érdekessé Kant számára, ami bennünket, embereket
összefűz, akár akaratunk ellenére avagy természetünk nyersesége dacára
is, s ha netán balgaságból volna is megszerkesztve: hogy szenvedély csak más
emberekhez bír fűzni minket, hogy talán épp a Gondviselés furcsa érzelmeket
plántált belénk a maga magasabb céljai érdekében, hogy még vacakságaink is e
magasabb célok szolgálatába léphetnek netán, mi meg gondolatban egy külső
nézőpontra veckölődünk, hogy megtudjuk, miképp is festünk a néző
szemében stb. Mert mindez reményeinkről szól. És ez teszi – teszem föl
én – igézővé ízlésünket Kant szemében, ízlésünket, amely maga a társiasság,
hiszen nem más, mint épp a mások tetszése szerint való választás képessége,
maga az előzékenység, még ha épp emberkerülő kedvünkben vagyunk is,
az erkölcsiség analogonja, amely maga is mintha valamiféle morális adottságról
árulkodnék bennünk, az ész velünk született parancsáról, mely talán mégiscsak
följogosít bennünket arra, „hogy az emberi nemet ne gonosznak fessük, hanem
a rosszból magát az akadályok dacára is állhatatosan mind előbbre haladva
a jóhoz fölküzdeni próbáló nemnek”,43 már csak azért is, mert e különös
fogékonyságnak köszönhetően ami egyebekben parancsolat – és mint ilyen
alkalmasint gyűlöletes az emberek szemében44 –, az tetszik
Hogy van olyan, hogy
ízlés, és hogy épp nekünk van – mármint amikor és amíg ízlésünkre hallgatunk
(amíg úgy van drótozva a fejünk) –, valami jobbról árulkodik, mint amennyi hogy
telik tőlünk, azt akár csak képzelni is szabad volna magunkról.45
Elég ok filozófiát
fabrikálni ama megfigyelésekből, amelyekkel amúgy filozofikus koponyák
bíbelődtek. Másképp pertraktálva ugyanazt, de mégis ugyanazt pertraktálva:
hogy ugyanis hogyan állunk egymással mi meg a természet céljai.
Ezzel a megjegyzéssel
azonban, félek, már-már belegázoltam abba a két és fél percbe, amely csak ennek
a röpke traktátusnak a vége után következhetik, holott még végét sem
szakasztottam az értekezésnek. Amiért is legjobb, ha legott sort kerítek rá,
éspedig egy befejező megjegyzéssel, amely, épp mert befejező
megjegyzés, a mondott célra igen alkalmatosnak látszik.
Mert megígértem, szolgálok majd a végén az ennek az írásnak az alaptételét
képező állítás egy mulatságosabb megfogalmazásával is, és mert az ízlésnek
szentelt traktátusokat mintha amúgy is illenék a hanyatláson érzett keserűség
mélabújának belengenie, én pedig nem látom be, miért épp én kellene hátat fordítsak
e szép tradíciónak, holott tán az utolsó lehetőséget kínálja a mélyértelműség
metálfestékével lefújnom írásom ütött-kopottságait, hadd zárjam, mert legfőbb
ideje, az alábbiakkal ezt az írást. Gondviselés, Naturzweck, rendeltetés
stb. a szótárunkból kikopvák, s ha ízlésünk valóban zur Eintracht rendeltségünkről
árulkodik, meglehet, kinőjük vagy elveszítjük őt (hogy kinőjük-e,
vagy elveszítjük, kinek-kinek az ízlésére bízom, amíg van olyan,
hogy ízlés); végül is abba, hogy Eintracht, már csak a futballban
botlani, ügy, hogy Eintracht Frankfurt, egy valaha hinni érdemesnek tartott
hit relikviájaként, ahogy mellesleg Haladásra is csak ott. Igazán kár volna
érte pedig, mármint ízlésünkért. Mert úgy van az, hogy „a magányban az ember
nem tesz ízlése kedvére. Minden szépet a társaság kedvéért szeretünk és keresünk.
Nagyon valószínű, hogy a férfi [enélkül] nem a szépségéért választana asszonyt
magának, hanem aszerint, hogy egészséges és erős-e. Hogy mostanság a szépség
okán választunk, a társaság iránt táplált szeretet miatt van [...]”.46
Képzeld el, Olvasó, az utcán
persze akkor is még gyönyörű nők mászkálnának, úgy értem (ha érteném,
úgy érteném), objektíve gyönyörű nők, de mert szépség nincs
nélkülünk, nagy Ungeselligkeitünkben már nem fordulnánk utánuk.
Igazán nyomorúságosan festenénk.
Amivel egyben fényt
derítettem annak végső indítékára is, miért is szerettem volna Nyájas
Mindannyiunkat arra az ideára emlékeztetni, amelynek a kedvéért Kant az ízlés
dolgaival való, kétségkívül filozofikus koponyák űzte szöszmötölésből
(művészet)filozófiát csinált.
1 Ha az első bekezdésből nem, ebből az idétlen tréfából
már mindenképp kitűnhetett: ez az írás egy előadás* első változata,
amely változat a rendelkezésemre álló időhöz mérten botrányosan hosszúra
sikeredett, noha mindössze egy nagyobb tanulmány egyetlen szakaszát próbáltam
meg benne meghallgatható formára faragni – belátván, hogy ennyire béketűrő
hallgatóságot nem remélhetek, most tehát az Olvasó türelmét teszem próbára,
tetézve vétkeimet azzal, hogy mindjárt nagyvonalúságáért is folyamodom: voltaképp
ez az írás is az első bekezdésben vázolt kérdés körül forog, de hogy mire
is akartam a kérdéssel kilyukadni, már persze, ha kilyukadtam bármire is egyáltalán,
az valóban csak abból a tanulmányból derülhetne ki, amelynek ez itt, mondtam,
csak részlete. Ennek dacára mégsem mindenestül Zumutung talán, hogy rá
próbálom tukmálni az Olvasóra ezt a na-ebből-sem-lett-semmi előadást,
hisz az végül is Kant antropológiai tárgyú írásainak egy olyan elemét boncolgatja,
amely, legalábbis a szerző szerint, Az ítélőerő kritikáját
író Kant számára sem volt közömbös, és a tetejében még szórakoztató is –
és ebben a, mondom, botrányosan hosszú változatban, úgy gondolom, inkább sikerült
ráböknöm arra, hogy valóban képtelenül szórakoztató, mint az előadás végleges
változatában, amely, meglehet, már csak egyetlen erénnyel henceghetett, tudniillik
hogy rövid volt.
* Elhangzott az ELTE BTK Filozófia Intézete és Nyelvfilozófiai Kutatócsoportja,
a Német–Magyar Filozófiai Társaság, valamint a Pécsi Egyetem filozófiai tanszékei
által 2004. szeptember 23–25-én, Budapesten Metafizika, ész, nyelv –
kritikai perspektívák címmel Kant halálának kétszázadik évfordulója alkalmából
rendezett konferencián.
2 Georg
Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a filozófia történetéről. II.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959, 42.
3 Így szól
tudniillik Kant válasza arra az önmaga föltette kérdésre, hogy „miért
tűrhetetlen a középszerű költemény, míg a középszerű szónoklat –
szokása Kantnak párhuzamot vonni költészet és ékesszólás
között – mégiscsak egész jól elviselhető”: hogy ugyanis „a
hangütés ünnepélyessége
minden költői alkotásban nagy reményeket ébreszt, és épp mert e reményekben
csalatkozunk, a költemény becse, mint az lenni szokott, még mélyebbre süllyed,
mint talán prózai értéke szerint megérdemelné”. Immanuel Kant: Anthropologie in
pragmatischer Hinsicht. Werke in sechs Bänden. Hrsg. von Wilhelm Weischedel, Wissenschaftliche
Buchgemeinschaft, Darmstadt, 1964, Bd. VI., 576–577.
4
Menschenkunde
(1781–82). In Kant’s gesammelte Schríften. Herausgegeben von der Akademie der
Wissenschaften zu Göttingen (azaz az
„Akademie-Ausgabe”, a
továbbiakban: AA), de Gruyter, Berlin, 1997, XXV. II. 1096. A tétel elhangzik többször is; csak példaként: Busolt (1788–89) AA XXV. II. 1509.
5 Mondjuk, az alábbi: „A szép szemrevétele
megítélés, nem pedig élvezet. Ez a jelenség szerezhet alkalmasint némi
élvezetet, ám távolról sem a szépségben
lelt tetszés ítéletének összefüggésében, mert emez csupán a tárgyban lelt tetszés általánosságáról alkotott
ítélet. Amiből látható, hogy mert
ez az általános érvényesség haszontalan, amint hiányzik a társaság, a társaság
hiányában rögvest elvesznék a szépség minden vonzereje is; ahogy a szépség iránt táplált hajlandóság sem
születhetnék meg in statu [kihúzva: naturali solitario.” –
686. észrevétel (1769–70), AA XV. (Észrevételek az antropológiához) I. 306. Ugyanerről: 648,
653, 767, 983. észrevétel. Avagy az
1772–73-as előadásokban: „A magányos ember előtt rejtve maradna a természet minden szépsége. A mogorva [ungesellig]
embernek nincsen ízlése.” Collins (1772–73), AA XXV. I. 179.
6 Tudniillik az Anthropologie in pragmatischer
Hinsicht (Pragmatikus érdekű
antropológia), 1798; a
több helyütt átdolgozott és javított második kiadás, amelyen a végső
simításokat már nem Kant, hanem, bár az ő útmutatásai alapján, Christian Gottfried Schütz végezte el, 1800-ban
jelent meg.
7 Lust und Unlust – ezt a szópárt sokféleképpen fordították már, Az ítélőerő kritikájának legutóbbi magyar fordításában
történetesen úgy szól, hogy öröm, illetve
örömtelenség. Nincs fordító, akinek ez a két szó, ha így, párban bukkan föl, örömöt szerezne, esetleg
gyönyörére szolgálna, magam az Antropológia fordításakor a gyönyör és
undor kifejezéseknél maradtam, pusztán hagyománytiszteletből, és
ebben az írásban szeretnék meg is maradni ennél a szóhasználatnál.
8 Edmund
Burke-ről és Filozófiai vizsgálódások a szépről és fenségesről alkotott fogalmaink eredetéről című esszéjéről emlékezik meg így Kant. Immanuel Kant: Az ítélőerő
kritikája. Ford. Papp Zoltán. Ictus, Szeged, é. n., 199.
9 Anthropologie
in pragmatischer Hinsicht, 673.
10 Collins,
179–180.
11 I. m. 186. Azt a bekezdést zárja ezzel a
meggondolással Kant – azzal
tudniillik, hogy a dolog „gyomrunkról” (pszichológiánkról, hajlandóságainkról és megrögzöttségeinkről), nem
pedig ízlésünkről árulkodik –, amelyben
azt firtatja (a kérdés az Antropológiában is előkerül),
miért kedvelik a fiatalok a tragédiákat és miért ódzkodnak a
tragédiáktól, inkább a komédiákat részesítve előnyben, az öregek.
12 „A teremtés
fensége, ha a csillagos égre nézünk, megindít bennünket azzal, hogy elménk kitágul, és merészen szárnyalni kezd. A
művészet csodái a teremtésben
egész más érzést ébresztenek bennünk, nevezetesen
a Gondviselésnek és a jónak szóló tetszés érzetét, hogy értékén becsüljük, és szeressük a teremtést. Az
isteni fenségesség tankönyve.” 981. észrevétel (1776–78).
13 El kell
ismernem, még egy előadásban is csaknem megengedhetetlenül frivol, ahogy
papírkosárba hajítottam ezt az amúgy tiszteletre méltó problémát. Csakhogy túl
sok mindenről kellene szót ejteni. Például arról, hogy voltaképp mit is
csinál Kant, amikor épp nem filozófus, hanem „megfigyelő”. Meg hogy
az antropológiai előadásoknak az öröm és undor
részben intellektuális érzékét, vagyis az ízlést tárgyaló szakaszaiban nagyon korán majd minden megtalálható az
esztétikai ítélőerő majdani kritikájának anyagából, noha Kant még el
sem tervezte a harmadik Kritikát,
amely harmadik Kritika, amikor majd megírja, meglehetősen másképp
alakul, mint ahogy eltervezte. Stb.
14 A különbségtétel
Kanté: „Az öröm és bosszúság érzeteit nem annyira a dolgok külső
tulajdonságai váltják ki, okuk sokkal inkább abban keresendő, hogy ki-ki
egyéni módon érez, ezáltal tölthet el bennünket a gyönyör
vagy undor érzése. Ezért lelik némelyek kedvüket abban, amitől
mások viszolyognak, ezért dédelgetünk mások számára többnyire rejtélyes szenvedélyeket, és innen az
élénk ellenszenv is, melyet egyikünk az iránt érez, ami a másiknak teljességgel
közömbös. Az emberi természet ilyetén sajátosságaira irányuló megfigyelések
terepe tágas, és éppoly derűs, mint tanulságos felfedezések gazdag tárházát rejti
magában. Most csak néhány olyan jelenséget veszek szemügyre, melyek különösen
szembeszökők ezen a területen, s ezt is inkább megfigyelőként, mint filozófusként
teszem.” Megfigyelések a szép és a fenséges érzéséről. Ford. Czeglédi András.
In Immanuel Kant: Prekritikai írások. Szerk. Ábrahám Zoltán. Osiris, Budapest, 2003,
287.
15 Collins, 8.
16 Ez a címe a Friedländerben (AA XXV. I. 554. skk.)
annak a fejezetnek, amelyben Kant ki-ki fejének különösségei között egyet s
mást az ízlés dolgaiból is tárgyal, miközben az ízlést mint közös érzéket maga
az előadássorozat nem tárgyalja.
17 Noha persze tényleg hajlunk rá, hogy úgy gondoljuk, kinek-kinek
megvan a maga ízlése, mi több, voltaképp nem is volna érdektelen kitapogatni,
miért is érezzük ennyire a bőrünkhöz nőttnek az ízlésünket, szóval
hogy miképp is fest a dolog velünk meg a saját ízlésünkkel belülről – ám
ezt a szálat most szeretném elejteni.
18 Anthropologie
in pragmatischer Hinsicht, 602.
19 „Ha az ember
egyedül volna, minden csudálatosság megrémítené, ő maga pedig mindenkor
hamisítatlan ellenérzéssel fogadná őket. Akik magukban vannak, azok sem lelik élvezetüket bennük;
ahhoz tömeg szükségeltetik, és tehát
az a hajlandóság is, hogy előbb hírüket keltsük, és szükségeltetik néhány kételkedő is. A szabálytalanság
csak akkor tetszik, ha ártalmatlanul
esik meg, és ha ráuntunk a szabályosságra.” 644. észrevétel (1769– 70).
20 „Az antropológiához. Az ember egymagában nem
játszik. Nem igyekeznék művészi fokon lökdösni a biliárdgolyót, sem
kuglibábukat föllökni, sem
bilboquet-t, sem solitaire-t játszani. Mindezt, ha magában műveli is, csak azért műveli, hogy utóbb megmutathassa
másoknak az ügyességét. Önmagában komoly. Ugyanígy a legcsekélyebb fáradságra
sem érdemesítené a szépet, hacsak
nem, mert reméli, egyszer mások megnézik és megcsodálják majd. Ez is hozzátartozik a játékhoz. Talán eljátszadoznék
macskákkal és kecskékkel, mint
Selkirk, de csak a személyekkel való hasonszabályúság
okán, mert azokhoz hasonlítja őket: uralkodik fölöttük, megnyeri a bizalmukat, hajlandóságukat, és tiszteletet
szerez magának. A játékot emberi
nézők híján tébolynak tartanánk. Tehát minden efféle lényegi összefüggésben áll a társiassággal, és amit
mi magunk közvetlenül föllelünk
bennük, az egészen érdektelen. A magunk megosztása, és ami belőle ránk vetül, az egyetlen, ami vonz
bennünket.” 987. észrevétel (1780–88). Selkirkről mintázta Defoe Robinson
Crusoe figuráját.
21 Anthropologie in pragmatischer Hinsicht, 688–690.
22 Thomas Nagel: Concealment and
Exposure. www.
nyu. edu/gsas/dept/philo/faculty /nagel.
23
Menschenkunde, 1105–1106.
24 Az Antropológia „A
megengedett erkölcsi látszatról” című szakaszából idéztem (Anthropologie
in pragmatischer Hinsicht, 442–445.); a bekezdés idézetei mind onnan
valók.
25 Megfigyelések a szép és a fenséges érzéséről, 306.
26 I. m. 298.
27 I. m. 299.
28 A fordítást itt a saját eddigi szóhasználatunkhoz igazítottuk.
29 I. m. 308.
30 Amire, tudniillik
hogy érzékiségünket a védelmébe vegye, Kant hajlott: Anthropologie in pragmatischer Hinsicht, 432–436.
31 Anthropologie in pragmatischer Hinsicht, 572.
Az ízlés erkölcsi hasznának azonban megvan a maga fonákja. Lévén a tetszés
megosztható, olyasfajta élvezet tehát, amely nem emészti föl a tárgyát, és nem
fekszi meg még az élveteg gyomrát sem, ebben a fajta élvezetben nem ismerünk
határt, és ha a dőzsölésnek ez a neme beteggé nem tesz is, a pénztárcáinkat
könnyen elapasztja. Meschenkunde, 1103–1104.
32 Parow (1772–73). AA XXV. I. 376–377. Bár talán nem így
értendő, hogy „a szép feleség
egyetlen értéke az, hogy másoknak mutogathatni”;
a mondat tudniillik úgy kezdődik, hogy „az ízlés továbbá társasági [vagy társadalmi: gesellschaftlich], a
társaság [Gesellschaft] összetartozásának valamiféle elve [...]”.
53 „De végül is ez a pont esik a
legsúlyosabban latba, mármint hogy a dolog mindenkinek tessék [...]. A tetszés nagy
lehet, még ha az élvezet maga csekély is, és épp ebben rejlik az ízlés nemessége,
mivel a dolgok értékét
nem ennek vagy amannak a valakinek a tekintetében igyekszik fölbecsülni, hanem
mindenkire nézvést. [...] egyáltalában, úgy tűnik, az embernek, ha
önmagában vesszük, fogalma sem volna a szépségről, ahogy hogy fogalmat
alkottak volna róla, azt a mogorva embereken sem igen látni.” Parow,
377.
34 Menschenkunde, 1096.
35 „Hisz akik mindent a maguk
privátcéljai szerint intéznek, azok sohasem fognak a mások tetszése szerint választani” –
tudjuk: nem úgy van drótozva az elméjük. Uo.
36 Collins, 195. Egy másik változatban: „Ekképp töri az utat
az ízlés az erény előtt, tetszetőssé téve őt, intézkedve arról,
hogy a jelenségben is tessék. Mert ha csupán az ész közbenjárására vagy csupán
az észnek tetszik, akkor csak parancsolat; a parancsolat azonban mindig gyűlöletes
az emberek szemében. Az ízlés tehát a tökéletesség valamiféle analogonja, kiművelése
a legnagyobb fontossággal bír. Az ő a szemléletben, ami az észnek köszönhetően
az erkölcsiség.” I. m. 195–196., jegyzet. (Az AA a jegyzetben közölt változat
szövegében nem Sittlichkeitot [erkölcsiség], hanem Sinnlichkeitot
[érzékiség] ír, aminek nem látom különösebb értelmét: föltehetőleg egyszerűen
nyomdahiba.)
37 Anthropologie in pragmatischer Hinsicht, 567–568.
38 A szóban forgó fejezet az ember rendeltetéséről
szól, vagy arról, miféle rendeltetésben reménykedhetik egyáltalán – ezzel a
kocka, mármint a történetfilozófia tárgyában, el van vetve.
39 1405. észrevétel.
40 A mondatot a H (az Antropológia
kézirata) alapján javítottuk.
41 H: „[...] eszköze az
utóbbinak, mint egy magasabb [...]”.
42 Anthropologie in
pragmatisher Hinsicht, 683.
43 I. m. 689–690.
44 A Collinsból, illetve az 1772–73-as
előadássorozat Brauer-féle lejegyzés-változatából már idéztem: „hiszen ha csupán az ész közbenjárására vagy csupán az észnek tetszik – tudniillik
az erény, amikor is a tetszés
voltaképp csak jóváhagyás –, akkor az csak parancsolat; a parancsolat azonban
mindenkor gyűlöletes az emberek szemében”.
45 „Nem úgy fest, mintha az emberi
természetben ott rejlenék a bizalom, a szívből jövő jóakarat és a barátság
különös hajlandósága. Majdhogynem csak a becsület és udvariasság az emberek
társadalmi karakterében rejlő egyedüli tökéletességek. Amiért is, ha nincs
benne hiúság, az ízlés az, aminek csiszolásán a leginkább fáradoznunk kell az
érintkezésben.” 726. észrevétel (1771–72 vagy 1769–70, esetleg 1773–75.)
46 Collins,
179.