A háború: a moralitás folytatása
más eszközökkel?
LOSONCZ ALPÁR
Amennyiben az érdeklődésemet vezérlő téma kapcsán az európai
hagyomány jelentékeny forrásai után kutatok, úgy hadd kezdjem itt Arisztotelésszel.
Pontosabban, a Politika egy helyét fogom segítségül hívni.1
Itt arról olvasunk, hogy a törvényadónak nem azért kell felkészítenie a polgárokat
a háborúra, hogy ily módon alárendelődjenek a hatalomnak. Ugyan említést
nyer, hogy a háborúra való készenlét elengedhetetlen föltétele az állam fennmaradásának,
Arisztotelész érvelésének csúcsa mégis az az állítás, mely szerint a háború
igazságosságra kényszeríti a földi halandókat, és a mérték gyakorlására sarkallja
a polgárokat. Ne hozakodjunk most elő a háborús kultusz emlegetésével,
ilyen állítás céltévesztett lenne; a legfontosabb, hogy a háborús készülődés
eredendően az erkölcs perspektívájában nyeri el értelmét, a háború
a moralitás legfőbb affirmációjaként kerül elébünk, amelynek azt kell
szolgálnia, hogy az igazságosság maga alá gyűrje az igazságtalanságot.
Hadd vesszen a világ, ám háború nélkül nem kerekedhet felül az igazságosság,
amelynek a léte eredendően bizonytalan. Itt nem arról esik szó, hogy
a háború a forradalmi eszmékben gyökerezne, vagy hogy a technika korában felhalmozott
erők gyors felszabadításának eszközévé válna, nem, a háború legmélyebb
jelentése itt a moralitás horizontján mutatkozik meg.
Nem azt mondja Arisztotelész, hogy szőjük tovább a politika szálait
a háborús történések láncolatában, az erőszakkal átitatott tettek és
szenvedések világában, hanem azt, hogy készüljünk fel saját eredendő
lehetőségeink megvalósítására. Ráadásul Arisztotelész, amikor a rabszolga
helyzetét veszi szemügyre, akkor azt fontolgatja, hogy a rabszolga nem képes
„erő” segítségével segíteni a helyzetén, újra megerősítve a rabszolga
eredendő hiányosságát, ám úgy, hogy az erő gyakorlását választja
vonatkoztatási pontnak.2
Nemcsak azt a tényt mérlegelem, hogy Arisztotelész
hatalmas befolyást gyakorolt az európai hagyományra,
hanem azt is, hogy egy olyan kérdést helyez előtérbe, amelytől nem
tudunk könnyen szabadulni. Mert ugyan
állíthatjuk a ma szemszögéből, hogy demokratikus beállítottságunk nehezen
egyeztethető össze az arisztotelészi érveléssel, de azt nem hagyhatjuk
figyelmen kívül, hogy az ó-európai hagyományt átjárta a morális perspektívák
és a háború fenyegető vonásai relációjának
a tolmácsolása. Amikor Kant háborúra vonatkozó gondolatait elemzem, akkor
szem előtt tartom, hogy érvelését ebből a hagyományból kell
kimetszenünk. Ráadásul Rousseau, vagyis az a szerző, aki különleges helyet foglalt el a königsbergi recepciós praxisában,
maga is szerét ejtette annak, hogy dicsérően szóljon a háborúról,
lapozzunk csak bele a Discours első kötetébe. Azt javallja ugyanis
a szerző, hogy állítsuk szembe az álarcban tetszelgő moderneket
az antik korban élt emberek merőben másfajta, háborús vonatkozású beállítottságával.3
Mármost, arra a kérdésre kell majd válaszolnom, hogy milyen támpontok térítik el Kantot a kitaposott ösvényektől,
és, nem utolsósorban, hogy hol válnak el – választott témám szempontjából
– Kant és Rousseau útjai.
Mégis, ezt megelőzően más kérdések is felmerülnek. Kínál-e a háború
értelmezése olyan távlatot, amelynek segítségével belátást nyerhetünk Kant
politikai filozófiájába? Fény deríthető-e a kanti politikai filozófiában
rejlő feszültségpontokra a háború jelentéskörei felől? Érdemes-e
egyáltalán kiindulni egy, a kanti politikai filozófiát célba vevő írásban
a háború jelentéseinek firtatásából? Amikor igennel válaszolok a feltett kérdésekre,
és feltételezem, hogy az említett tolmácsolás nem pusztán mellékszál az életműben,
akkor legalább két, lényegében komplementáris következménnyel kell számolnom.
Az első arra utal, hogy a háború jelentéseire vonatkozó kanti gondolatmenetekbe
való belebonyolódottság maga után vonja Kant történetelméletének és antropológiájának
szerteágazó vonatkozásait. A másik egy szintúgy bonyolult jelentésháló felé
terel, jelesül a jog és a morál, valamint a politikum viszonylatainak taglalása
felé. Ezekkel a jelzetekkel nyilván rendkívül súlyos kérdéseket kívánok érinteni,
hiszen ez olyan problematikumnak bizonyul, amelyhez a recepció folytonosan
visszatér. Mindez magyarázza, hogy messzemenően célszerűnek vélem
a háborúval való foglalatoskodást a königsbergi kapcsán. Az elkövetkezőkben
a háború jelentésvonatkozásai érdekelnek az ő életművében, amelyek,
ha akarjuk, ha nem, időnként átvezetnek bennünket a kortárs összefüggésekhez.
Kant történelemelméletének kapujánál vagyunk4
Amennyiben belépünk ezen elmélet udvarába, úgy máris a következő
kérdésekkel találjuk szemben magunkat: hogyan érjük tetten a történetileg
létező ember („a történetiség”) szintetikus princípiumát? Hogyan lehet
megteremteni a történelemelmélet alapjait a transzcendentális filozófia keretein
belül?5 Milyen az ész szerepe a történelemben? Csupán felidézek
néhány karakterisztikus mozzanatot. Célszerű abból kiindulni, hogy az
ember radikálisan meghatározatlan („semmi”) és véges lény, aki az egzisztencia
megerősítésén fáradozik, egyúttal meghatározottságokat teremtve. A történelem
értelmezését mindenképpen bele kell kapcsolnunk a meghatározások dinamikájába,
mert, ne feledjük, a történelmiség itt voltaképpen nem más, mint az evolúciós
alkalmazkodás folyamata „a világ nagy színpadán”. Ellentétben az állattal,
az ember esetében nem pusztán csak az egyes tárgyvonatkozásokat illető
alkalmazkodási gyakorlattal kell számolnunk, az ember adaptációs mozgása egész-vonatkozású,
alkalmazkodása mindenre kiterjed, és ténykedésének belső dimenziója,
hogy egész személyét belevonja. Az ember úgy tesz-vesz a világban, hogy önmagát
célként tudja. A kanti gondolkodással összhangban járunk el, ha feltételezzük,
hogy az ember önmaga számára feladatként jelentkezik, amelyet társias viszonyok
keretén belül oldhat meg, méghozzá a morális rend távlatában. Soha nem merül
feledésbe, hogy az ember nem intellectus archetypus, a végesség faktuma
nem teszi lehetővé, hogy a történelmet az ember isteniesüléseként fogjuk
fel, a történelem az ember gyökeres törékenységének a mozgása. Itt lép fel
a további kérdés: milyen értelemben nyílik lehetőség az ember számára,
hogy a történelemben közeledjen Isten országához
mint eszméhez? Az ember számára ugyanis nem adatik meg a civitas
dei megvalósítása.
Aki elolvassa Az emberiség egyetemes
történetének eszméje világpolgári szemszögből című művet, annak tudnia kell: a világpolgári állapot a természet
terveként mutatkozik meg. A filozófus úgy tekinthet a történelemre, mint egy meghatározott
természeti terv szerinti mozgásra, és hangsúlyozzuk, a történelem
ebben az értelemben nem deduktív elmélet, hanem eszme. Nincs olyan, a történelmi
szférán kívül fogant cél, amely – belsővé válva – a történelemben végső soron Isten örök céljának
megvalósulását segítené elő; Kant nem Bossuet, aki a Gondviselés
előfeltevésére építi egyetemes történelmét.
Hogy Kantot a racionalizmushoz kötik, ezt aligha vonhatjuk kétségbe. Hiszen
nem Kant mondja-e, méghozzá Rousseau ellenében, hogy az ész nem téveszthet
meg bennünket? Ugyanakkor nem mellőzhetjük, hogy a kanti filozófia elképzelhetetlen
az aracionális vonatkozások felismerése nélkül, hovatovább, e bölcselet
tétje, hogy kiérlelt távlataiban összhangba kerüljön az ész elve és a „valóság”
aracionális kontingenciája. Másképpen szólva, a kérdés a következő:
hogyan lehetséges az ész princípuma felől szemlélni a történelem kontingencia-dinamikáját?
Amikor Kant az emberiség történetét szemléli „világpolgári szemszögből”,
akkor minden bizonnyal sajátos pozíciót foglal el. A történelmet úgy érti,
mint a természet tervének felgöngyölítését, amely ugyanakkor emberi viszonyulást
igényel. Egyfelől kimondatlanul is Arisztotelészt idézi, amikor arra
hivatkozik, hogy a természet semmit sem tesz feleslegesen, és az alkalmazott
eszközöket sem pazarolja; ahogy mondja, „a természet a legnagyobb fokú takarékosságban
tetszelgett”. Másfelől, meghatározott értelemben, a hegeli okfejtéseket
előlegezi, amikor az adottságoknak a társadalomban kibomló antagonizmusára
utal, azaz úgy vélekedik, hogy az antagonizmusokon, a társiatlan társiasság
mechanizmusain keresztül a természet célszerűen nyilvánul meg: a természet
eszközként használja fel a „társiatlan társiasságot”. Az ösztönök, szenvedélyek,
vágyak az emberben a „természettől beléhelyezett csírák”, in summa,
a természet az emberi természet révén, valamire való törekvésként nyilvánul
meg a történelemben. Az emberi vágyak és szenvedélyek segítségével a természet
mintegy meghaladja saját magát, öntranszcendenciát gyakorol. Az akarat szabadságának
játéka, függetlenül a rövid távon megnyilvánuló emberi önkénytől, a világ
forgásának esendőségétől, a történelem makro-síkján szabályos menetté
módosul. A végtelen közeledés formájában megoldásra lel az emberi feladat,
a történelem tartományaiba vetített állapotok eredőjeként létrejön a
világpolgári konstelláció.
Ha a politikai filozófia nyelvén kívánunk
megszólalni, akkor azt mondjuk, hogy e filozófiában egybehangolódik az
antagonizmus mint az élet elve, illetve a polgári szabadság előrevetítésének
gondolata, másképpen szólva: a kultúra törzsébe belevésett egoizmus
(„versus in sui amorerem”) dinamikája ötvöződik egy általános
polgári alkotmány érvényre juttatásával. Ott vannak „a kultúra bűnei”,
„az összehasonlító önszeretetből fakadó hajlamok”, amelyek beleoltódnak
a titkos és nyílt ellenségeskedésbe mindenkivel szemben, aki idegen számunkra.
E bűnök árnyékában kell megfogalmazni a normatív igényeket azzal kapcsolatban,
hogy az emberek társalkalmazkodása milyen társadalmi rendben
nyerjen formát.
*
A háború értelmezését az iménti összefüggésekbe, pontosabban a kulturális
dinamika keretein belülre kell helyezni, mert Kantnál a háború a kultúra kedvéért
történik. A háború jelentéseinek feltárására
a dialektikus értelmezés virtuozitása hivatott: ahogyan a társiasságot a
társiatlanság, úgy a békét, a nyugalom és biztonság állapotát a háború közvetítésével
lehetséges elérni.7 A háború az antagonizmus megnyilvánulási alakzata,
melynek kapcsán a racionalitás a saját perspektívájába állíthatja a történelmi
dinamika rajzásában felszínre kerülő kontingens dimenziókat.
Mindenképpen jeleznem kell Kantnak azokat az okfejtéseit, amelyekben a
háború során felgyülemlő veszteségek felhalmozódásáról, a rommezőkön
feltáruló medúzaszövevényekről szól. A háború morális ökonómiája negatív
jellegű, hiszen éppen ezt a negatív ökonómiát kell beleilleszteni
a történetfilozófia világába. Ott van ugyanis a több ízben hangoztatott meggyőződés:
a háború „gyógyítható rossz”, csakhogy felszínre tolulása által a rossz
többlete teremtődik. Minden háború után új árnyak telepednek meg
az emberiség arcvonásaiban. Nem véletlen, hogy Kant több ízben is visszakanyarodik
az állításhoz: „a háború több rossz embert teremt, mint ahányat elvisz”.8
Ott van az a normaként ható megfogalmazás az Az örök békéről egyik
lábjegyzetében, hogy a háború végeztével, a hálaünnep után (inkább előtt),
hirdetni kellene egy vezeklőnapot a sok emberi boldogság megsemmisítése
okán, amelyen az ég bocsánatát kell kérni az elkövetett vétekért, a másokra
rótt töméntelen szenvedésért.9 Kant rátalál arra a szinte megoldhatatlan
kérdésre, hogy lehetséges-e igazságos béke erkölcsi távlatban, lehetséges-e
egyáltalán „igazságos béke”? Hiszen, amennyiben az ellenségeskedés
háborúhoz vezet, akkor minden olyan szituáció, amely a háború után jön
létre, (a szenvedés okán) még inkább híján lesz az igazságosságnak. Amennyiben
a béke az erőre támaszkodik, úgy a béke elve nem különbözik a háború
princípiumától. A győztesre elsődlegesen a kötelességek haramiának,
csak utána a jogok. Nem hagyatkozhatunk a béke és az igazságosság közötti
egybecsengésre. (Azt gondolom, pontosabban, hogy Kanttal összhangban szólok,
amikor azt mondom, hogy nem támaszkodhatunk a béke, a demokrácia és
az igazságosság eredendő harmóniájára.) Hovatovább ugyanebben a szövegkörnyezetben,
Kant a háború „barbár”10 eszközét hozza szóba, és egyértelműen
negatív jelentéseket nyilvánít meg a győzelem celeb-rálásával kapcsolatban,
ami éles ellentétben áll az emberek atyjának erkölcsi eszméjével. A győzelem
jelentése eredendően kibékíthetetlen ellentmondásban áll ezzel az erkölcsi
eszmével; lehetetlen az olyan győzelem, amely korolláriuma lenne az erkölcs
legmagasabbrendű kifejezésének.11 Ugyanakkor mindezt
együtt kell értelmezni azzal a jelentésvonatkozással, amit, most Kanttól függetlenül, bibliai idézettel támasztok alá: „áldott
az Úr, [...] aki hadakozásra
tanítja kezemet, s viadalra az én ujjaimat” (Zsolt 144,1).
Továbbmenve, figyelemre méltó, hogy amikor Kant az alkalmazkodás perspektívájában
mérlegeli a történelem menetét, akkor a történelemben létrejövő peremre-szorulást
rögzíti. A nagy „Észak” népei (ezeket Rousseau nem-emberekként említi) nemegyszer
híján voltak ama készenlétnek, hogy adaptálódjanak a háború problema-tikumához,
ezért kényszerűen marginális helyzetbe jutottak.12 Elvetve
az ember természetes jóravalóságának tézisét, amelyet bizonyos elméletírók
vallottak, Kant ismét nem-európai példák alapján keresi a bizonyítékokat.
Hiszen ott vannak az útleírások által közvetített létállapotok: a hidegvérűen
kegyetlen öldöklések Észak-Amerika tág pusztáin, a célvonatkozások híján lévő
erőszak tombolása, az önmagát erősítő rombolás, az emésztő
harcok, amelyek elvesztegetett életlehetőségeket áldoznak fel a legértelmetlenebbnek.
Ez a természet tervével ellenkező, állandósult háborúzás, amely nem mutat
túl önmagán. Jellegzetes ezen kívül, hogy azon a helyen, ahol arról esik szó,
hogy a „mindig félt háború”, „az emberi nem e korbácsa” kényszeríti ki az
„államok fejedelméből az emberiség iránti tiszteletet”, Kant Kínát aposztrofálja,
amelynek, földrajzi helyzetéből kifolyólag, nem adatik meg, hogy hatalmas
ellenséget tudjon magával szemben. Ezért a szabadság nem szökkenhet szárba
az említett országban!13 A kínaiakat a posványosodás veszélye sújtja.
Nem kevésbé karakterisztikus, hogy amikor ugyanitt a történelem hajnalának
eseménysorozatáról értekezik, és a nomád-, valamint a pásztornépek relációit
helyezi előtérbe, akkor egyenesen azt állítja, hogy kizárólag
a háborús veszély az, ami mérsékli a despotizmust.14 Mert, folytatja,
az állami hatalom nem képes az erőhatalom szempontjából megerősödni
anélkül, hogy gazdasági erőfeszítésekre támaszkodna. Márpedig a szabadság
lángjának fellobbanása nélkül aligha lehet számítani tartós gazdagság létrehozására.
Ebből nem nehéz arra következtetni, hogy a háború az erők felhalmozását
és mozgósítását feltételezi, ami kapcsolatban áll magának az államnak a létezésével.
Nem a háború létezése okán szükségszerűen felgyülemlő erő,
az emberfeletti összpontosítás előfeltételezi-e az állam létezését? E
kérdés ismét csak a Rousseau felé vezető útra rak ki jelzőtáblákat.
Hiszen A társadalmi szerződés egyértelműen leszögezi: a háború
nem az emberek közötti viszonyok kibomlását jelzi, mert csupán államok kerülhetnek
egymással szembe bellicisztikus környezetben, miközben az egyes ember, a polgár
csak véletlenszerűen alakulhat át ellenséggé, minthogy csupán katonaként
tűnik elébünk ellenségként.15 A polgár mindközönségesen nem
mint az állam konstituens eleme, hanem mint az ország „védője” juthat
érvényre ellenségként A háború, lényegi jellegzetessége okán, az államok
közötti ellenség-relációt testesíti meg. Ezen okfejtés magyarázatot nyújthat
arra a tényre, hogy létrejöhet az állapot, amelyben egy államot alárendelnek
anélkül, hogy egyetlen polgárát elveszejtették volna. Nem értenénk ezt az
állásfoglalást, ha nem részesítenénk figyelemben a Rousseau-i filozófia irányát:
a dologi viszonylatokból kicsiholt szikrák, és nem a személyek között létrejött
szövedékek hívják életre a háborút, ennélfogva mind a tulajdon híján lévő
természeti állapotban, mind a törvény uralma alatt élő társadalomban
lehetetlen az embereknek egymás közötti harca vagy valamilyen privát háború
felszínre jutása. Kantnak is találkoznia kellett ezzel a kérdéssel;16
recepciójának másik fontos szereplője, vagyis Hobbes, pontosabban a juridikus
természeti állapot kapcsán ennek a kérdésnek fel kellett vetődnie. Kant
karakterisztikus módon korrigálja Hobbes-ot; a természeti állapotban hadiállapotot
kell látnunk, az állandósult harckészültséget, amelyben mindenki maga
akar másokkal szembeni jogainak bírája lenni.
Továbbmenve, aki az Az ítélőerő kritikájához folyamodik,
ráakadhat egy olyan szöveghelyre, amely többszörösen meggondol-kodtatónak
bizonyul.17 A fenséges analitikájáról (a természet hatalmáról!)
szóló fejezetben, Rousseau-ra emlékeztető modorban, Kant kitér a vadember
és a kulturált ember között felsejlő különbségekre. Úgy érvel, hogy mind
a kettő esetében beszámolhatunk arról a tiszteletről, amely a veszéllyel
rettenthetetlen módon szembenéző embert övezi, aki egyúttal körültekintően
fog hozzá tettrekészségének bizonyításához. Ezért az esztétikai ítélet mindig
a harcost fogja előnyben részesíteni az államférfival szemben, mert a
háborúban is tetten érhetjük a felemelő érzés vonatkozásait, igaz, csak
akkor, ha azt a polgári jogok tiszteletben tartásával folytatják. Ráadásul
Kant ellentétet teremt, azt hüvelyezi ki az elmondottakból, hogy a következetes
bátorságról tanúbizonyságot tevő, a halállal szembesülő harcos jelentéseit
ellentételezi a hosszú béke haszonelvűsége, a kicsinyes nyerészkedés
szelleme, amely lealacsonyítja a nép gondolkodásmódját. A háború a valóságból
azokat a hatóerőket hasítja ki, amelyek az előremozgást ösztökélik.
Lényegében itt Kant úgy hangolja mondatait, hogy azok, legalább néhány lényeges
aspektusukban, hasonulnak a hegeli elképzelésekhez. A háborúra való készenlét
és élet a kezdeményezés móduszában cselekvő feszültséget képez ad
mortem, szűnni nem akaró lendületet jelent, amelynek bármilyen felfüggesztése
szükségképpen gyengeség, az ügyintéző világnak tett engedmény. Mindenesetre
a kalmárszellem pacifikáló hatását hangsúlyozó nézőpont feszültségben
áll azokkal az állításokkal, amelyek a kereskedelemből és a hosszúra
nyúlt békéből sarjadó hanyatlásról szólnak.
*
Emeljünk ki néhány fontos dimenziót az elmondottakból, a háború vonatkozásairól
a transzcendentális filozófiában!
Először is: amikor a königsbergit követve a fejedelemnek az emberiség
iránti tiszteletét hoztam szóba a történő háborúk kapcsán, akkor ismételten
lényeges kiszögellési pontra akadtam rá. Mert nem lehet figyelmen kívül hagyni,
milyen szerep háramlik Kant politikai filozófiájában „az állam fejedelmére”.
Politikai írásaiban minduntalan figyelmeztet arra, hogy azok a változások,
amelyekhez normatív jelentéseket társít, „felülről” juttathatók érvényre.
Emlékeztetek itt Az emberiség egyetemes történetének eszméje... nevezetes
hatodik tételére is, ahol az ember olyan „állat” formájában kerül elénk, akinek,
„ha nemének más tagjaival” együtt él, úrra van szüksége, akit egyébiránt
csak „az emberi nemből választhat”. Másutt is feltárul, hogy a jogállam
környezetében számítanunk kell egy szabályozó erőhatalomra, amelynek
vonatkozásai különféle értelmezésekre adhatnak okot. E szabályozó erőhatalom
megnevezése ugyanis homályban marad Kant esetében, noha több jelölt is kivetíthető
e szerepben (egy Machiavelli-i típusú fejedelem, például), de nem erre veszem
az irányt. Ugyanis fontosabb kiemelni e helyütt, hogy a szorgalmazott, felülről
vezérelhető változtatásoknak mindig határt szab a Kant által nyomatékosan
előtérbe helyezett nyilvános szféra.
Kant olvasói tudják, hogy a königsbergi mértékadó szerepkört juttat a
nyilvánosságnak; hozzáteszem, hogy egy republikánusnak így
is kell tennie. Mert itt világosan ki kell hogy rajzolódjék a közösségi
élet fontossága, a szabadság egy bizonyos18 tere, amelyet a honpolgárok
egymásnak nyújtanak vagy egymástól megtagadnak. Ha a háború jelentésköre érdekel
bennünket, akkor itt, egy pillanat erejéig, A fakultások vitája felé
fordítjuk tekintetünket.19 Kant kritikában részesíti a nagy-britanniai
alkotmányos rendszert, amely „hazudott nyilvánosságot” léptet életbe, jelesül
a korlátozott monarchia csalárd színjátékával
téveszti meg az alattvalókat. A korlátozottság leple alatt az uralkodó
akaratmegnyilvánításával szemben tehetetlennek bizonyuló képviselők világát
érjük tetten.
Azután Kant felteszi a kérdést, ismét visszautalva nem valamilyen ancien
régime-re, hanem a mintegy liberális hagyományt maga mögött tudó Nagy-Britanniára:
ki az, aki abszolút uralkodónak tekinthető? Nos, az, akinek beszédéből
performatív aktusok sarjadnak, aki azt mondja, legyen háború, és lőn
háború. Akinek beszéde erejéből következik, hogy nem kell megkérdeznie
a „népet”, hogy kezdetét vegye-e a háború.
Hogy ennek a mértéknek korunkat is sújtó polemikus vonzatai vannak, azt
nem nehéz feltárni. Domenico Losurdo, aki a kortárs állapotokat vizsgálja,20
pontosan ezt a kanti kritériumot alkalmazza, amikor azt erősíti meg,
hogy ebben az értelemben az Amerikai Egyesült Államok elnöke ugyanabban
a minősítésben részesülhet, mint a valamikori brit uralkodó, aki sok
háborút viselt, de anélkül, hogy népe beleegyezését kérte volna. Az állam
eszközeivel megkerülte az alkotmányt. Nem ugyanez történik-e az említett nagyhatalom
elnökének esetében, nevezetesen akkor, amikor az „imperiális prezidencia”
eszközeivel élve kész tények elé állítja a Kongresszust, vagy amikor hatalma
okán az ENSZ megnevezi és bizonyos értelemben vád alá helyezi a „lator” országokat,
vagy amikor az elnök a maga hatáskörében döntő befolyást gyakorol azon
döntésre, hogy mely országokba kell felszabadító „békeerőket” küldeni
és megtelepíteni? Nem a kanti bírálatot kell-e segítségül hívnunk akkor, amikor
azt elemezzük, hogy a „démoszra” alkalmasint rákényszerítik a háború állapotát,
a titkos diplomáciát, a cinikus propagandát, a nyilvánosság kizárását?
Visszatérve Kantra, mi sem jellegzetesebb, mint hogy éppen az imént rögzített
kontextusban nyit rá a politikai filozófiája szempontjából kimagasló jelentőségű
platonikus eszmény taglalására, az eszmény a szabadság törvényeinek megfelelő
megjelenítésének értelmezésére. A respublica noumenonra gondolok,
a közállapotok republikánus átgondolására, amit a polgári alkotmány időket
átszelő normájaként kell látnunk. Választóvonalakat tapasztalunk a republikánus
szabályozó eszme (amely összeköti a szabadságot, a jogokat és a közjót), valamint
a Kant által több esetben is problematikusnak minősített demokrácia között.
Hogy Kant esetében a demokrácia republikánus korrekciójáról beszélhetünk,
azt nem is lehet túlhangsúlyozni. A közjó, sőt, mi több, alkalmasint
az erényt igénylő köz-világ ott fénylik a demokrácia felett. Egyelőre
azonban csak arra a tényre figyeljünk, hogy a respublica noumenon jelentései
nem függetlenek a háború vonatkozásaitól. Mert a köztársaság eszméje képezi
azt a jelentésegyüttest, amely révén az együttlétező emberek távol tarthatják
maguktól a háborút. Kant hátrahagyott történetfilozófiai észrevételeiben is
felbukkan a jelzet,21 ezért erősítsünk: csupán egy
„hatalmas” republikánus állam gördíthet akadályokat a háborús történések kibontakozása
elé. Sőt, mi több, Kant ugyanitt evolúciós történetfilozófiájának kereteibe
is bevonja a republikanizmust. Azt hangsúlyozza, hogy maga a háború kényszeríti
az embereket a republikanizmusra, vagyis, hogy magából a háború dinamikájából
hasad ki a republikanizmus felé mutató orientáció. Mégis, mi az, ami a háború
kapcsán tájékozódási ponttá válik a „versus sui amorem” önelégült
érzésvilágában, a „természettől fogva adott restséggel” terhelt ember
számára, akiből, ahogy olvassuk, „kihalt a jó iránti érzék” (Fichte)?22
Vajon mi jelenthet támpontot a dics-, bír-, kéj- és hatalomvágy, valamint
a szolgaságtól kifejlesztett konformizmus által meghatározott ember állagőrző
tevékenységében? Vajon az a jelentés, amelyet annyira átjár a háború tapasztalata,
hogy belőle értjük meg a republikanizmus szabályozó eszméjét?
Foglalkozzunk továbbá az ellenség értelmezésével is, amire az imént Kínával
és Rousseau-val kapcsolatban akadtunk rá. Mert Kant eszmefuttatásaival ismét
belép a hagyomány széles folyamába, és, ha futólag is, de meg kell ragadnom
legalább két vonatkozást, hogy számot adjak az „igazságtalan ellenség” szintagmájának
vetületeiről. Először ott kell felvennünk a fonalat, ahol az a kérdés
merül fel, hogy lehetséges-e a háború észtevékenységet nem kifejtő emberek
között. Arisztotelész igennel, Grotius, aki feltételezte, hogy a háború jogi
személyek között folyik, nemmel válaszolt a kérdésre. A másik fonál az ellenség
egzisztenciájába beleírt sajátos jelentéshez kapcsol bennünket, amelynek folytán
egzisztenciális dimenziók sejlenek fel. Az ellenség önvonatkozásunkat mozgatja,23
valamiképpen ugyanazon a síkon áll, mint saját magunk, az önproblematizáció
a másik közvetítésével valósul meg, aki itt, jelesül: ellenség. Az
ellenség létezése felébreszt bennünk valamit, aminek fénye az ellenség híján
kihunyhatna. Nem mellőzhetjük, hogy Kantnál is az ellenség nem-léte,
ahogy fentebb rögzítettük ezt, hiányállapotot jelez. Rögvest hozzáteszem,
hogy, mutatis mutandis, olyan egyéniségek társíthatok itt Kanthoz,
mint, példának okáért, Leibniz és Schiller.24
Mármost Kant és Grotius között sok kapocs
fűzhető, különösképpen ott, ahol Kant jogi
perspektívába helyezi a háború kérdéskörét. Azt
mondja, hogy ha az államok mint erkölcsi személyek egymással szembeállnak,
a háború olyan állapotában találhatók, amelyben mindenki mindenki ellen harcol,
tehát ahol az erősebb joga jut érvényre. Ám
a ius publicum civitatum rendjében fennáll a szerződéskötés kötelessége
a háború megszakításának céljából. Amennyiben a háború elkerülhetetlen lehetőségként jelentkezik, úgy a résztvevők
az egyenlőség felségjelét
hordozzák, azaz a háborúban fellépő ellenségek jogilag és morálisan
egyenlők. Nem minősíthetünk egyetlen harcoló felet sem morálisan
kevésbé értékesnek. Azzal a lényeges kikötéssel, hogy ez akkor érvényes, ha a háborút a polgári rend szabályai szerint
vívják. Nos, Kant lényeges helyen
mutatja be az „igazságtalan ellenség” fogalmát.25 Az állam ugyanis korlátlan jogokkal rendelkezik „az
igazságtalan ellenség ellen”; mindazon
eszközöket bevetheti, amelyeket célszerűnek ítél az ország megvédésének
szempontjából. „Igazságtalan ellenségnek” az az aktor számít, akinek nyilvánosan kifejezett beállítottsága
lehetetlenné teszi a béke általánosítását, aki elárulja azt a maximát, amely
a békét állandósíthatná, és a természeti állapot megerősítését mozdítja
elő. Mondjuk, az ármánykodástól sarkallva nem tesz eleget a vállalt szerződésnek. Másképpen szólva: az igazságtalan
ellenség maximái nem általánosíthatók. Gonosz maxima választása
– Kant esetében ez a jelzés a lehető
legnegatívabb jelentést takarja.
Akarva-akaratlanul közel kerültem Az örök béke problematikumához,
ezenkívül odasodródtam egyéb kérdésekhez is, amelyek ismét a mába vetnek
bennünket. Hiszen ki az „igazságtalan ellenség”? Nem arra vetül itt fény,
hogy a „valódi ellenség” éppen az igazságtalan ellenség? Vajon Kant
azt javallja nekünk, hogy erkölcsi zsinórmértékkel mérjük az ellenség
megengedhetetlen cselekményeit? Ám a kérdések nem zárhatók le. Mert milyen
viszony tételezhető a szabadságelvűség és a béke között? Belépve
a legelevenebb összefüggésekbe: vajon az „örök béke” a „barbár” alakulatok
(ez a fogalom erőszakkal átitatott, jog és szabadság híján
lévő hatalmat fed itt) eltűrését kell hogy jelentse? Vagy a természeti
állapot transzcenzusára tett erőfeszítést, ami úgymond bizonyos rezsimeknek
az alkotmányosan biztosított szabadság fedele alá való – akár erőszakos
– terelését jelenti?
Két lehetséges
választ követek.
a) Nemrégiben Robert Kagan kavarta fel különösképpen a port, reflektálva
az általam regisztrált kérdésekre.26 Úgy elmélkedett, hogy az európaiak
a defenzíva levegőjét árasztó kanti örök béke, az amerikaiak, a hatalmi
elkötelezettségből fakadóan, a Hobbes-i természeti állapot világában
élnek. Itt Vénusz, ott Mars. Itt (hatalom híján) a szabadság-hiánnyal tűzdelt
rezsimekkel szembeni kényszeredett tolerancia az úr, ott a geopolitikai helyzetből
kiáradó hatalmi viselkedés kényszere. Itt a történelem utáni béke illúziója,
ott a történelem előtti állapot állandósulása.
b) A hatalmi elkötelezettségből kirajzolódik
a szabadság felé vezető út, mert a szabadság fája termi a béke gyümölcseit,
és nem fordítva.27 Erkölcstelen a szabadság nélküli béke.2
Ennélfogva a kortárs amerikai fellépés nagyon is kantiánus jegyeket visel
magán, hovatovább ez az elkötelezettség a kanti örök békéhez való töretlen
hűséget fedi fel, közelít a tökéletességhez, mégpedig
azon kötelesség okán, ami az államfő, nem
pedig az állampolgárok kötelessége. A végső cél nem az emberek „közvetlen”
megmentése, hanem a katalizáló erő alkalmazása a valódi jogelvekre épülő alkotmány megteremtésének érdekében. Nem a bágyadt humanizmus, nem a kulturális különbségek megbénult
tisztelete, hanem a szabadságelvűség
iránti következetes lojalitás. Az alkotmányos rend magjait nem a moralitás veti el, hanem a jó alkotmányos rend nyit
kaput a morális jobbulás előtt. Végül is, éppen
Kant nyomába szegődve, a természet akarja, hogy a jog biztosítsa
a győzelmet, miközben az ember önös
hajlamait használja fel eszközként. Az örök béke eszméje Damoklész kardjaként függ a türannoszok feje felett,
és nem teszi lehetővé a jó
és a rossz megszokott társlétezését a világrendben.
Mindkét válasz az igazságtalan ellenség értelmezése körül forog. Mert a szuverenitás
kérdése nem utolsósorban az ellenség megnevezésének praxisát foglalja
magába. Ezt a praxist abban a világban kell megítélnünk, amelyben az erő
alkalmazásának latolgatása bolygóméretű dimenziókat érint, és amelyben
az emberiség feletti uralom gyakorlása folytonosan tapasztalható lehetőség.
Megnevezni az ellenfelet: ez azt kellene hogy jelentse: közzétenni, hogy igazságos
vagy igazságtalan ellenfélként kezeljük-e azt, akivel szembeállunk. Ez azt
is feltételezi, hogy a hadüzenet kinyilvánítása meg kell hogy előzze
a háborús forgatagot.29 Hogy az „ellenség” ne privatizált konkurens,
hanem a közszféra részeleme legyen. Amint tudjuk, nem ez történik. Az ellenség
megnevezése részeleme a világ nem-nyilvános irányításának, valamint a hegemonikus
pozíciókért vívott versengésnek. Ki az igazságtalan ellenség ma? Sikerületlen,
gyenge államok, vagy az államnélküliségben tetten érhető alakulatok,
amelyek ott tanyáznak a demokrácia szürke zónájában, magukhoz fegyvert ragadó
csoportok, amelyektől elvitatják az emberi jelleget, szubhumán tényezők,
a rossz fegyvertársai, depolitizált aktorok, akiknek csupán az abszolutizált
morális jó felől lehet negatív jelentést kölcsönözni. Nem
éppen azzal a ténnyel szembesülünk-e, hogy, miközben az ellenséget ma az etikai
rend abszolút fenyegetéseként értelmezik, az ellenséget egyúttal a rutinizált
büntetőhadjárat tárgyává teszik?
Tehát, úgy hiszem, mindkét fentebbi válasz
félrefog. Vajon az univerzális köztársaság a kanti értelemben úgy valósítható
meg, hogy a morál egyetemességét (a humanitás és az univerzális polgári mivolt eszméjét)
ráerőltetjük a fennálló államokra és kvázi-államokra? Felfoghatjuk-e a katalizátorként minősített
erőt mint a szabadság jogara alatt realizálódó alkotmányos rend zálogát? Lemondhatunk-e
a háborús elkötelezettség politikai–gazdaságtani elemzéséről?
Mert mégis, hogyan értsük azt a kanti diktumot, hogy „a háború
és béke dolgában ne az államfőnek legyen döntő szava, akinek a háború
voltaképpen semmibe se kerül [...], hanem a népnek, amely a számlát
állja (amihez persze szükségképpen előfeltételeznünk kell az eredeti
szerződés eszméjének megvalósulását)”?31 Vajon az
ellenségnek depolitizált távlatokba való helyezése nem annak a kortárs tendenciának a fejleménye-e,
amely mintegy a köz- és a privát szféra közötti baljós
felcserélés alakzatait hozza, létre? Amelynek folytán azok a vonatkozások,
amelyek a világot illetően átfogó jellegűek, a respublicán.
kívül esnek, s így az, ami a világ egészére
kiterjed, egyszerűen a privatizált szférák tárgyesete? Ha ugyanis feltételezzük, hogy a nemzetállamok szintjén
a vélemények ama lokális „nyilvános vitájában” (Kant) nyer formát, és ez
egyúttal „fenőköve az erénynek”, akkor a világegész horizontjára utaló
kérdéshalmazok a különféle privatizált alanyok érdekartikulációjában
kapnak jelentést. Voltaképpen nemcsak a transznacionális alanyiságok veszik ki a nyilvánosság
hatálya alól a releváns kérdések tárgyalását, hiszen tipikus kortárs fejleménynek tekinthető, hogy a globalitás szintjén a nemzet
is afféle privát alakulatként értelmeződik.
Aminek folytán a nemzetállam is egyre inkább privatizált alanyként kerül a nemzetközi
élet áramkörébe. Nem az ellenség kortárs megnevezési gyakorlata késztet-e
bennünket arra, hogy ma a világegész pályáit
érintő deprivatizáció, azaz a gyökerekig hatoló republikanizáció
szükségességéről beszéljünk? Ez a republikanizáció nem a közhatalom (vis publica)
megerősítését javallja, mert
abból indul ki, hogy a „világpolgári egész” (das weltbürgerliche Ganze)
privatizálása a ius cosmopoliticum folytonos gyengítését feltételezi.
Vagyis mindkét fentebb rögzített válasz szétszakítja a politika és a morál
szféráját, noha másfajta indokokkal. Az egyik okfejtés a lanyha, tehetetlenségből
sarjadó kényszermoralitást állítja szembe az amorális Machtpolitikkal,
némi nietzscheánus színezettel. A második eszmefuttatás az erő alkalmazását
morálisan legitimáló álláspontot szembesíti a béke immorális elfogadásával.
A republikanizmus eszméje azonban elképzelhetetlen az erkölcs és a politika
összefüggése nélkül, és ezek egymás felé mozgó vonatkozásait elengedhetetlen
átgondolni a világegész perspektívájában. Aki Kant politikai filozófiája felé
tájékozódik, nem takaríthatja meg ezt az erőfeszítést.
*
Összegezzünk. Úgy gondolom ugyanis, hogy
most megfogalmazhatom a kanti politikai filozófiában rejlő feszültséget, és újra
átgondolhatom a politika és az erkölcs relációit a háború szemszögéből. Visz-szatérek
a kezdethez és a kanti teleológia kérdéscsoportjaihoz.
Amikor Kant az emberiség történelmét fontolgatja világpolgári szemszögből,
akkor, úgy tűnik, ellentmondásba bonyolódik, ugyanis az ötödik és a hatodik
tétel között kontradikció merül fel. Az ötödik tétel mechanicisztikus és naturalisztikus
jelentéseket közvetít, miszerint az ember nem morális lényként, hanem fizikai
erőként rendelkezik befolyással az előirányzott dialektikus szkémában.
A hatodik tételben, ahol a „göcsörtös fa” I. Berlin által kiemelt metaforája
szerepel, az eszméhez való közeledést, a lehetséges alkotmány megvalósulását
Kant a jóakarat, a kötelességteljesítés szándéka felől értelmezi.
Valóban, hogyan lehet egybehangolni a mechanicisztikus történelemképet az
etikai távlattal? Hogyan lehetséges elegyíteni a teleológia visszatekintő
nézőpontját a „jóakarat” feltételezésével? Hogyan áthidalni a mecha-nicizmus
és a szabadság között tátongó szakadékot? Nem az történik-e itt, hogy Kant
elidegeníti magától a determinisztikusan gondolkodókat és a szabadság értékeire
utalókat egyaránt? Két jeles filozófus értelmezését említem.
Az első A. Philonenko tolmácsolása,32 aki úgy vélekedik,
hogy Kant a nyolcvanas években nem húz világos választóvonalakat a morál és
a politika, vagyis a célok birodalma és a köztársasági alkotmány közé. Ezen
fejlemény megakadályozta Kantot abban, hogy következetesen értelmezze a politika
problematikumát. A kilencvenes években, pontosabban Az örök békében
fordulat állt be, mert a politika és a morál közötti demarkációs vonalak
világosan felismerhetők. Nem véletlen, hogy a republikánus alkotmány
úgy ismerszik fel, hogy akár az ördögök társaságának is megfelelő szabály
keretet nyújt, ami azt is jelenti, hogy ezen alkotmány nem igényli a morális
finomodást az emberek részéről. Még egy ösvényen megközelíthető
a kanti gondolkodásba rejtett dilemma. A nyolcvanas években Kant lutheránus
nyomokon jár, különösképpen az üdvözülés lutheri értelmezését illeszti bele
filozófiájába („omnia incurvata…”). Ebből következik a történelem
tragikus színezetű felfogása, annak a felismerésnek a mérlegelése, hogy
nem lehetséges tökéletes megoldás az istengyilkos ember számára, aki folytonosan
megismétli az ősbűnt. Ugyanakkor Kant meggyőződése, hogy
a vallás beemelhető az erkölcs szférájába, ám kérdés, hogy ez hogyan
érvényesíthető. Ezzel ismételten elébünk áll a kanti irányulás, amely
a politikai szférára összpontosít, és amelyben a morális nézőpont helyét
felváltja az állam által sarkallt progresszió szorgalmazása. A transzcendencia
éles ellentétben áll az immanenciával. Az örök békében viszont
az értelmezés maradéktalanul politikai jellegűnek bizonyul, s
kizárhatjuk, hogy az áhított béke hajtóműve a jóakarat lehetne. Íme,
a kanti filozófiában beállt mélybe nyúló változás – így Philonenko.
L. Ferry kiindulópontját abban kell látnunk, hogy a nyolcvanas években
(Az emberiség egyetemes történetének eszméjéden) Kant a természet
tervét hipotetikus keretben rendezi el.33 A keret plurális nézőpontokat
enged meg. Az erkölcsi látásmódot, minthogy a jóakaratra kényszerül, különösképpen
pesszimista hangvétel hatja át, ennek alapján a történelem ágai kibogozhatatlanul
egymásba fonódó sötét életet élnek. Ferry szerint Kant csupán abban az esetben
képes koherens válaszokat adni a „reakciós gondolkodással”34 kapcsolatos
vádakra, ha a történelmet kizárólag tiszta elméleti nézőpontból veszi
szemügyre, amely naturalisztikus jegyeket tartalmaz. Ami azt jelenti, hogy
az etikai perspektíva kiélezetten aporetikussá teszi a politika problematikumát.
Éppen a háború kérdése bizonyítja, hogy milyen feszültségáramlás ragadható
meg a természet dinamikájából származó tervszerűség és az etikai nézőpont
között. A békét saját ellentéte, a háború valósítja meg. A háború az eszköztár,
amelynek segítségével a természet az államok föderációja felé tolja el az
emberiséget. Hasadás tapasztalható a történelem világa (következésképpen:
a politika) és az etikai nézőpont között, az első a legalitáshoz
kísér el bennünket, ám semmi esetre sem az erkölcsi perspektívát ruházza fel
érvényességgel. Másképpen és élesebben is kifejezhetem a végkifejletet: a
tapasztalati kényszerek történelmi kivetítése szükségtelenné teszi
(vagy teheti) az egész moralitást.
Mindkét értelmezés számtalan fontos megállapítással gazdagít bennünket,
fényt derítenek a kanti filozófiában megbúvó feszültségekre, ezeket messzemenően
figyelembe veszem. Néhány fontos korrekciót azonban szeretnék érvényre juttatni,
pontosabban egy másfajta olvasat esetleges körvonalait előlegezni, és
közben nem tévesztem szem elől a háború értelmezését sem.
Nos, az emberi történelem tolmácsolásához nem férhetünk hozzá, amennyiben
feltételezzük a történelem eredendő ésszerűségét. Ugyancsak téves
az igyekezet, amely felülről rendelt racionalitást vetít bele a történelem
menetébe, és egyúttal az emberi dinamikát a természeti célszerűség alá
veti. Sem a metafizikai, sem a fizikai célszerűség támpontjai önmagukban
nem nyújtanak belátást az emberi történelem mozgásába, a polgári állapot
teleológiai rekonstrukciójába. A távlat, amely alapján itt rányithatunk
a történelem értelmezésére: az átmenet35 Mindenekelőtt
folytonos tranzitivitást jelent a metafizika és a fizika között. Azután a
polgár alakját szemlélteti, aki szintézist hivatott képviselni az egyed
és az általános értelemben vett ember között. Visszahajolva Philonenko és
Ferry okfejtéséhez, fontos, hogy ne feledjük: a történelem szövegét nem
kizárólag a moralitás nézőpontja felől írjuk. A moralitás a
priori vezérlő eszmeként jelenik meg, amelynek révén bepillanthatunk
az evolúciós kódokkal átitatott történelem mozgásába, amelyet Kant a polgári
állapot teleológiai dinamikájába állít bele.
Valóban súlyos kérdéseket vet fel a társadalmi élet teleológiai rekonstrukciója,
a status civilis állapotának felépítése, amely az ember akaratának
ellenére is megvalósul, és amelyet nem lehet levezetni egy racionálisan
megformált morál előfeltevéseiből.36 Feltehetjük ezenkívül
a kérdést, a színpadi metaforákat szívesen működtető Kanttal: megelőlegezhető-e,
hogy legördülhet a függöny a szomorújáték színpadán, amelyen az emberiség
visszavisszafordul korábbi bűneihez és visszahanyatlik korábbi nyomorú-ságához?
Célszerű itt tekintetünket a teleológiai ítélőerő módszertanára,
különösképpen a természetnek mint teleológiai rendszernek a végső céljairól
szóló részre függeszteni.37 Kant megerősíti, hogy az emberről
nemcsak mint természeti célról, hanem mint a természet végső céljáról
kell beszélnünk, amelynek belső dimenziója, hogy csak saját lehetőségének
feltételére van szüksége. Mármost magában az emberben szükséges megtalálni
azt a vonatkozást, amelyet a természettel való kapcsolata révén célként
kell elősegíteni. Az ember rendeltetése szerint valóban a természet
célja, de csak feltételesen, nevezetesen akkor, ha ezt a célt megértési
tevékenységébe vonja, és akarata révén olyan céljelentést hoz létre, amely
„a természettől függetlenül önmagának elégséges”. A természet célja,
mint tudjuk, az ember kultúrája. A kultúra fejlődésével növekszik az
emberi szenvedés, méghozzá a felgyülemlő erőszak és az embert sújtó
belső elégedetlenség okán. Lényeges azonban, hogy a természeti hajlamok
legnagyobb mértékű kifejlődése nem akárhol, hanem éppen a polgári
társadalomban válik lehetségessé, ami Kant szerint a „világpolgári egészben”,
az államok meghatározott rendszerében nyer végső értelmet. Ezen értelem
beteljesülése nélkül a háború elkerülhetetlen, ahogy azt az örök békével foglalkozó
könyvből is kiolvashatjuk. Kant a háborút az emberi szenvedélyek által
meghatározott, de nem szándékos kísérletnek nevezi, amit kondicionális
kijelentéseinek sorához illeszt hozzá. Mert a háború várása a szorongattatás
kínzó érzését közvetíti, ugyanakkor felkészíti az embert a „világpolgári
egész” értelmének befogadására. A kérdés tehát abban jelölhető ki, hogy
milyen módon gondoljuk át az ész teleológiai teljesítményeit Kantnál.
Ehhez rögvest kapcsolhatjuk a következő kérdéseket: hogyan lehetséges,
hogy a szabadság státusa egyszerre teleológiai és morális jellegű?
Hogyan nyújthat megerősítést a moralitás eszméjének a haladás teleológiai
rekonstrukciója?
Kant kapcsán azt is felhánytorgatják, hogy filozófiája feszültségeit úgy
csillapítja, hogy a természetre irányuló metafizikai elgondolásokat mozgósítja.
Ennek a lépésnek azonban a jog, az erkölcs és a politika közötti közvetítések
hiánya az ára, ezenkívül elmarad egy olyan nyilvánosság-jelentés kidolgozása,
amely lehetővé tenné a politikai tanulás folyamatait.38 Ám,
ismételjük meg: a teleológiai látásmód szerint csak a polgári társadalomban
– ahol a természeti hajlamok a végső fokig kifejlődnek –
beszélhetünk arról, hogy a szabadság maximális élvezete megegyezik a maximális
kényszerrel. A kanti történelmi narráció hőse a polgár, „a szintetikus
a priori ítélet politikai kifejeződése” (Raulet), akiben egyszerre
csillámlik a függetlenség és a függetlenség hiánya. Kant az „örök békéről”
szóló könyvében az ember szabadságáról, a szubjektum függéséről és a
polgár egyenlőségéről beszél. A polgár alakja, mondtuk már, az átmenet
hordozója e mozzanatok kontextusában. Ennélfogva a természetnek a morálba
való átmenete, „a természetjogi alkotmány evolúciója” a köztársaságban
megy végbe. A természet jelentését nem a metafizikai garancia,
hanem a természetjogi alkotmány evolúciója jegyében értelmezzük. Jellegzetes
tény, hogy Hobbes-szal ellentétben Kant a természetjogot nem fizikai elvekből
vezeti le. A szerződés normatív–gyakorlati tolmácsolásával
(„a szerződés mint eszme”) Kant túllép azon az elgondoláson, amely természeti
egységbe kovácsolja a hatalmat és a társadalmat, vagyis a hatalom és a megegyezés
jelentéseit, s meghaladja a skolasztikus természetjog pactum sociale elméletét
és a Hobbes-i unio civilis gondolatát.39
Még mindig körül kell járnunk azonban a morális nézőpont kérdését.
Az emberek között köttetett szerződés és a moralitás között ott van a
hatalmas tapasztalati dinamika terepe, a kultúra, amely csupán törékeny
többletet jelent a barbársághoz képest. Példának okáért a civilizált nemzetek
közötti háborúk nem szükségszerűen kevésbé kegyetlenek, mint a civilizációs
kódokkal nem rendelkező csoportok harcai, a civilizáció fejlődése
nem törölte el az ellenfél megsemmisítésére irányuló akaratot. (Hiszen a háború
lényege az ellenség szándéka, és nem az ellenségesség érzése.40)
Mindig fennáll a lehetőség, hogy az ember ténykedése kifordítja a teremtés
végcélját. A kultúra azonban fogékonnyá teszi az embert az eszmék befogadására.
A barbárságba való visszahullással szemben rendkívül gyenge ellenszerekkel
rendelkezünk, a világpolgári jog érvényesítése a legerősebb ezek közül.
A legalitástól a moralitásig való átmenet vékony ösvényen mehet végbe,
voltaképpen itt tűnik fel a színen ismét a jóakarat, amelyet elengedhetetlennek
kell minősítenünk a teleológiai rekonstrukció nézőpontjából. Mert
a jóakarat, a kötelességteljesítés szándéka nélkül ez az átmenet nem
lehetséges. A teleológiai ítélőerő módszertanából szűrhetjük
le, hogy egybe kell tartanunk a szükségszerűségnek való alávetettséget
és az evolúció folyamatát, amely a szabadság és a morál felé mutat. Egységesítenünk
kell az evolúció logikáját és azt a vonatkozást, amely az a priori erejével
rendelkezik.
Kant több ízben is visszatér az átmenet kérdéséhez. Lépjünk most közelebb
A fakultások vitájához. Mert, olvassuk egy helyütt, erőteljesen
felmerül a kérdés, hogy az emberiség valóban előre lépked-e a történelemben
a jobb felé, hogy megadatik-e számára, hogy kilépjen a zűrzavaros tapasztalati
dinamikából, amelyben egymásnak ellentmondó példák adódnak számunkra. Ezenkívül
a „jobb” és a „haladás” eszméit nem lehet közvetlenül
megjeleníteni. Feltételezzük a szabadság egyetemes, elidegeníthetetlen voltát,
de nem mellőzhetjük egy pillanatig sem, hogy a szabadság alapjai kifürkészhetetlenek
a számunkra („misztérium”).41 Kant, a jövőt előlegező
szemlélő, körülnéz, és „történelmi jelet” (Geschichts-zeichen)
lát, azt mondja, hogy „napjaink jelenései és előjelei alapján minden
látnoki tehetség nélkül is [...] a mind jobb iránt tartó, s az említett cél
elérésétől fogva többé semmissé teljesen soha nem válható előrehaladást
jövendölhetem az emberi nemnek”.42 Valójában valamilyen transzcendentális
visszafordíthatatlanság ékelődik be ide, ami fogva tartja az emlékezetet,
hiszen állandóan emlékezteti az embereket (signum rememorativum),
és nem süllyedhet a feledés sötétségébe. Nem nehéz feltárni, mire céloz
Kant (1795): a bizonytalan kimenetelű francia forradalom képeit szemléli
nézőként, amelynek ismeri nyomorúságát és szörnytetteit. E forradalom
színre kerülése ugyanakkor a részvétet ébreszti fel, amely az „elragadtatottsággal”
érintkezik. Észrevétlenül egy antropológiai megfontolás lép elő a szövegben.
Kant úgy véli, hogy a szenvedélyes együttérzés a jóval, az elragadtatottság
a jó kibomlása kapcsán valamilyen eszményivel kell hogy kapcsolatban legyen.
Mert a valódi elragadtatottság ugyan Affekt, erős izgatottság,
mégis olyasmi, ami a haszonnal nem egybefűzhető, ezért az eszményi
vonatkozásnak szólhat. Ne feledjük, hogy az elragadtatottság a fenséges
kontextusában megjelenő megnyilvánulás, miközben a fenséges kapcsán a
megjelenítés minden kísérlete csődöt mond, vagyis a megjelenítéssel kapcsolatos
tehetetlenség mintegy konstitutív feltétele a fenségesnek.43 Másképpen
mondva: a fenséges a történelmi-politikai elragadtatottság és lelkesültség
jele. A lelkesültség lendületet hív elő, és ez erősebb lehet,
mint az érzéki képzetek bármilyen módozata. A kívülálló nézőközönség,44
pontosabban a reszponzív néző megnyilvánulása tanúskodhat
arról, hogy haladás történik az emberi nem számára, mert észrevételezi azt
a jelenséget, amely „a természetnek és a szabadságnak belső jogelvek
szerint való egyesítését ígéri az emberi nemben [...] véletlenből
fakadt fejleményként”.45 Felsejlik, hogy fenomenális természetünkben
rejtekezik valami, ami a despotizmus elleni lázadást ösztökéli. Íme, napfényre
küzdötte magát a kavargó empirikus dinamikából a történelmi haladás jele,
mert valaki felismerte a republikanizáció, a respublica noumenon
lehetőségét a forma nélküli tapasztalatiság közepette. Ez itt jövőbeszéd,
mert a polgári társadalmak még nem alakultak át republikánus rezsimekké. A
kontingens vonatkozás említése figyelmeztet: a természetből (az érzületre
gondoljunk, amely megjelenik a francia forradalom recepciójában) a moralitásba
(egyetemes a priori) való átmenet szükségszerűen aluldetermi-nált,46
ezért csak roppant szűk úton mozoghatunk. Nem bizonyítékról van szó,
hanem pusztán jelről hogy az emberiség saját történelmének teremtője
lehet.
Ezzel a francia forradalom szomszédságában felszínre kerülő lelkesültség
kapcsán kiszögellési pontra lépünk, ahonnan belátható a számunkra fontos irányulás.
A kultúra formális értelemben vett fejlődése a különféle szabadságok
közötti ellentétek semlegesítését igényli, és az ember világszinten beteljesítheti
a természet tervét. Méghozzá úgy, hogy a világpolgári egész keretén belül
nyit ablakot az örök békére és az államok föderációjára. Itt visszaérkeztem
ahhoz a kérdéshez, hogy Kant elhagyja-e a kilencvenes években a morál taglalását,
és a „megtisztított” politika értelmezésénél köt-e ki. Ráadásul ez az állítás
éppen az „örök békével” foglalkozó könyvet kínálja bizonyítékként, amely a
ius cosmopoliticum jelentéseinek megragadásával a béke megszilárdításának
szentelte erőfeszítéseit. Vagyis, amikor Kant a háború távoltartásának
kérdéséhez érkezik, akkor tekintete elfordul az erkölcs kérdésköreiről.
Olvasatom szerint azonban lehetséges az értelmezést úgy irányítani, hogy
a lényeget a jog, a politika és a morál közötti közvetítésekben ismerjem
fel, még ha ezzel azt kockáztatom is, hogy kisimítom a kanti filozófia redőit.
Hozzáteszem, hogy tanúi lehettünk más irányulásoknak is, amelyek szerint a
hármas szerkezet legalább egy tagja kivonható az egy másra-vonatkozásból.
Így például regisztrálom azt a meggyőződést, mely szerint az állam
szerepe eltűnne abban az esetben, ha mindenki a morális törvények előírásait
követné. Ide tartozik az a megfontolás, hogy célszerű a jogetika (Rechtsethik)
kifejezéssel élni, amely a két szféra messzemenő konvergenciáját
hivatott jelezni.47 Csakhogy ezzel eltorlaszoljuk magunk előtt
az utat, hogy hozzáférkőzzünk lényeges mozzanatokhoz. Amikor Kant különbséget
tesz a republikánus és a despotikus állam között, akkor azt
értelmezi, hogy milyen módon megy végbe a külső szabadság korlátozása.
Azt fontolgatja, hogy vajon ez a korlátozás figyelembe veszi-e a szabadság
elvét, vagy önkényes módon jut érvényre? A republikánus állam számára a köz
jóléte azon jogközvetített alkotmányhoz fűződik, amely mindenki
számára biztosítja a szabadságot. Nem kevésbé jelentős tény, hogy amikor
a törvényeket hozza szóba, hozzáteszi, hogy még a beleegyezés útján elfogadott
törvények is magukon viselik a kényszer jeleit, amelynek állampolgárként
alá vagyunk vetve. Mindenesetre kételkedem abban, hogy igazolt a moralitás
alávetését ahhoz a filozófushoz rendelni, aki a morális és a jogi jelentések48
egysége mellett tör lándzsát, de a moralitás elsődlegessége
szorgalmazásának kontextusában.
Amennyiben a morál kiszikkadására vonatkozó állítást firtatjuk Kantnál
a kilencvenes években, úgy először egy korább felsejlő vonatkozásra
emlékeztetek. Mivel az imént már eljutottam a francia forradalom jelentéseihez,
most fokoznom kell az állítást: Kant politikai filozófiája, a morál, a jog
és a politika egymásra vetülései a kilencvenes években a francia forradalom
kontextusában bukkannak felszínre, azaz a forradalom jelentései nem pusztán
tapasztalati hátteret jelentenek számára.49 Másodszor, éppen az
„örök békét” taglaló könyv – ez az egyszerűnek tűnő, ám kimeríthetetlen
mű50 – olvasása közben akadunk rá a politika és a morál relációjának
taglalására. Hiszen nem ugyanitt érjük-e tetten „a politikának az erkölccsel
való egyezéséről” szóló részt, mégpedig „a közjog transzcendentális fogalma
alapján”? Azután nem itt találjuk-e ama finom megkülönböztetést a morális
politikus (aki a morálhoz szabja a politikát) és a politikus moralista (aki
a politikához szabja a morált) személye között? Nem éppen a morál és a politika
közötti kapcsolat szisztematikus taglalásának alapvetését látjuk-e itt?
Az erkölcs híján lévő politika despotizmusba torkollik. Közben Kant
megvillantja előttünk a pervertált moralista képét is, aki „szo-fisztikus
maximákat”51 állít a nyilvánosság elé, és „minden nyerget megülő
bölcsességével” képes minden cselekvést igazolni. Ez nem azt jelenti, hogy
a morális politikus ment minden torzulat veszélyétől, elvégre a
filozófusnak, aki párbeszédbe elegyedett a francia forradalommal, tudnia kellett
a despotizmus lejtőjére csúszó moralitás lehetőségéről. Mégis:
hogy a republikánus szemlélet erények nélkül nem szökkenhet szárba,
ezt akkor is nyomatékosíthatónak látom, ha ismerem Kantnak azokat a jelzéseit,
amelyekben „a politika maradandó ragyogásáról” beszél, vagy akkor is, ha szem
előtt tartom A fakultások vitájának figyelmeztetéseit. (Azt remélni,
hogy az állam tökéletessé lesz, „édes álom csupán”, és „nem szabad túl sok
reményt táplálnunk az embereknek a mind jobb iránt tett lépései felől,
nehogy okkal váljunk a politikus gúnyolódásának céltábláivá”.52)
A politika szférája ezért nem a feszültségek kapcsán kibontakozó megoldás
(mint Philonenkónál), hanem aporetikus jelentéseket magában foglaló jelentésegész,53
amelynek az erkölcshöz kapcsolódó relációja: mozgó problematikum.
1 Arisztotelész: Politika, 1333b28–1334a30.
2
I. m. 1253b.
3 J. J. Rousseau: Oeuvres Complètes. T. III. Éd.
M. Raymond – B. Gagnebin. Pléiade, 25. R. Aron nagy alkotása (Paix et guerre entre
les nations. Paris, 1984) ebből a Rousseau-i
megállapításból indul ki, majd úgy érvel, hogy a kortárs állapotok
meghaladják a megállapítást, és azt vizsgálja, hogy a háború
milyen formái jelennek meg az államok közötti relációkon kívül. Hadd utaljak
itt Fichtére, aki egy másfajta dimenzióban gondolkodik: „nem a hozzájuk hasonló
államok részéről kell háborútól félniük az igazi államoknak,
csupán a vadak vagy barbárok részéről, akiket rablásra csábít,
hogy nem sikerül munkával meggazdagodniuk, vagy a rabszolga népek részéről,
akiket uraik rabolni kergetnek [...]”. Az ember rendeltetése. In Válogatott
filozófiai írások. Budapest, 1981, 361.
4 Arendt úgy
véli, hogy „a történelem, noha igen fontos szerepet játszika maga helyén, nem áll Kant filozófiájának központjában [...]”. (H. Arendt:A
sivatag és az oázisok. Budapest, 2002, 227.) Mintha ez az állítás kisebbítené
a történelem szerepét Kant esetében. Ugyan megfelel a valóságnak,hogy soha nem íratott meg „a történelmi ész kritikája”,
ám a történelemben kibomló ember
gondolata nélkül aligha állna meg ez a filozófia.
5
Itt A. Philonenkóra támaszkodtam: La théorie kantienne del’histoire.
Paris, 1986, 88. Ez a könyv számtalan értékes megállapításttartalmaz,
amelyek inspirálóak voltak számomra.
6 Immanuel Kant: A vallás
a puszta ész határain belül. In uő: A vallás a puszta ész határain belül
és más írások. Ford. Vidrányi Katalin. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980, 149. „E bűnök tulajdonképpen megint csak
nem a természetben gyökereznek [...] s a természet az ilyen
versengés eszméjét (mely önmagában nem zárja ki a kölcsönös szeretetet) csupán
a kultúrára való ösztönzőnek
szánta”.
7 A biológiai metaforológiát roppant kedvelő Kant így ír: „ezek a hajlamok éppen egy olyan karámban fejtik a legjobb
hatást, mint a polgári egyesülés:
mint ahogy az erdőben a fák éppen azáltal, hogy mindegyikük el akarja takarni a másik elől a Napot, arra
kényszerítik egymást, hogy a magasban
keressék a napfényt, s így szép sudár növésre tegyenek szert, ezzel szemben a szabadon, egymástól elkülönülve
élő fák ágaikat tetszés szerint
növesztik, s görbén, ferdén, csenevészen nőnek [...]”. Kant: Az emberiség
egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből. In uő: Történetfilozófiai írások Ictus,
1996, 49. Egyszer meg kellene írni Kanttal kapcsolatban a fa jelentésvonatkozásait.
8
Úgy tűnik, hogy az utalás egy Anakreón-fragmentumra
vonatkozik(Arész nem a jókat, hanem a rosszakat kíméli meg).
I. m. 283. Íme egyreleváns gondolat,
amely, igaz, más téma kapcsán született: „a rosszegyik funkciója, hogy ne felejtsünk el egyetlen
lehetőséget sem a világban”.
V. Jankélévitsch: L’Odysée
de la consience dans la dernièrephilosophie de Schelling. Paris, 1932, 199.
9 Kant: Az örök békéről. In Történetfilozófiai
írások. Id. kiad. 274.
10 Itt csak mellesleg jegyzem meg, hogy a barbárság
motívuma szerteágazó összefüggéseket
teremt. Mert, mint tudjuk, itt nem a „primitívek” barbárságáról, hanem a modernitás patológiájáról van szó. A barbárság motívuma reprezentatív módon megjelenik Schillernél:
Über dieästhetische Erziehung des Menschen
in einer Reihe von Briefen. SW,München, 1962, 17. De magánál
Kantnál is figyelmet érdemel: Anthro-pologie, Werke in zwölf Bände 12., Frankfurt, 1956, 686. Lásd erről:G.
Beck: Autonomy, History and Political Freedom in Kant’s PoliticalPhilosophy. History of European Ideas, 25/1995, 217–241.
11 Kanttól függetlenül kérdem:
nincs-e valami eredendően barbár a győzelemben? A győztes
bevégzi azt, amit a legyőzött elkezdett avagy folytatott, valójában a
halál bevégzését realizálja (ez a halál ökonómiája). Gondoljunk csak arra, hogy,
noha áll a közkeletű nézet, mely szerint a győztesek írják a történelmet,
ám a győztesekre hárul a győzelem nyomainak eltüntetése. A győztes
élete a győzelem után mindig az eltüntetés, a rejtegetés, az elfojtás jegyében áll.
12 A. Philonenko: Essais
sur la philosophie de la guerre. Paris, 1976, 28.
13 Az emberi történelem feltehető
kezdete. In Történetfilozófiai írá-sok. Id. kiad.101.
14
Kant még azt is megkockáztatja,
hogy a háború nem „gyógyítha-tatlan rossz, mint az általános egyeduralom”.
A vallás a puszta ész hatá-rain belül. Id. kiad. 157. Igen, Kantnál számtalan
esetben felvetődik a „jó méreg” kérdése
15 J. J. Rousseau: Le
Contrat Social I. 4. Id. kiad. 357. Visszautalok itt Platónra is,
aki úgy tesz különbséget a viszály és a háború között, hogy az első az együvé
tartozóval való ellenséges viszonyt, a második pedig az idegennel való
ellenséges relációt fedi (Állam, 471a). R. Aron nagy alkotása (Paix et guerre entre les nations) a Rousseau-i megállapításból indul ki, majd úgy érvel, hogy a kortárs állapotok meghaladják
a megállapítást, és azt vizsgálja, hogy a háború milyen formái jelennek
meg az államközi relációkon
kívül.
16 I. m. 225.
17 Immanuel Kant: Az ítélőerő
kritikája. Budapest, 1979, 229.
18
Azért mondom, hogy „egy bizonyos”, mert a szabadság az ész nyilvános használatára áll, a magánhasználat vonatkozásában másfajta diktumok jutnak érvényre, íme: „okoskodjatok, amennyit akartok,
és amiről akartok, csak engedelmeskedjetek". Kant: Válasz a
kérdésre: mi a
felvilágosodás? In A vallás a puszta ész határain
belül és más írások. Id. kiad. 85. Hadd másoljam ide J. St.
Mill meggondolandó okfejtését: „a vad függetlenség korában mindenki önmagáért
él [...] míg nem tanult meg engedelmeskedni. A hatalom,
amelyet az ember fölé rendelnek, szükségszerűen despotikus
lesz, mert feladata, hogy az emberekre erőltesse az engedelmességet
[...] minden civilizáció igényli ezt az árat, ezen munka nélkül egyetlen szellemet
sem lehetséges megfegyelmezni, hogy elsajátítsák azokat a szokásokat, amelyeket
a civilizált társadalom követel [...]. Ezért szükséges,
hogy legalább a személyes rabság jelölje az ipari élet kezdetét és kényszerítse
a közösség legnagyobb részét, méghozzá annak érdekében, hogy felgyorsuljon
a jobb szabadság felé mutató átmenet [...].” Three Essays.
On Liberty, Representative Government, The Subiection of Women. Oxford, 1975, 172–174.
19 Kant: A fakultások vitája.
In Történetfilozófiai írások. Id. kiad. 428. Kant az érvelés végén hozzáadja:
„az uralkodók kötelessége, hogy, ha mindjárt autokratikusan
uralkodnak is, mégis köztársasági módra (bár nem demokratikusan) kormányozzanak,
azaz a néppel a szabadság törvényeinek megfelelő elvek szerint bánjanak
[...] még ha szó szerint véve a dolgot, beleegyezésért nem folyamodnak is”. I.
m. 429.
20 D. Losurdo: Predemptive
War, Americanism, and Anti-Americanism. Metaphilosophy 2004, Vol. 35, No. 3., April, 380. Vö. A. Arato: The Bush Tribunals
and the Specter of Dictatorship. Constellations, 2002, No. 4.
21 Kant: Hátrahagyott történetfilozófiai észrevételek.
In Történetfilozófiai írások. Id. kiad. 578. A képzeletünkre van bízva,
hogy Kant tűnődése a töredékes reflexió végén a „minden háború vége”
utáni állapotról mit is jelent. Bizonytalanságot vagy valami mást?
22
J. G. Fichte: Az erkölcstan rendszere. Budapest. 1976. 653.
23 Ma, reflexszerűen,
a mélyen problematikus C. Schmittre gondolunk az ellenség emlegetése
kapcsán, aki úgy elmélkedett, hogy a háború igazi értelme a valódi ellenség
fennállásában nevezhető meg, vagyis, hogy a háborúnak fennáll a realitása
addig, amíg létezik az ellenségviszony. Ám az ellenség
értelmezésének hagyománya sokkal szerteágazóbb, Schmitt „csupán” része a hagyománynak.
Itt számomra mégis kiváltképpen fontos egy Schmitt-i mondat, amely a
következőképpen hangzik: „Der Feind ist unsere eigene
Frage als Gestalt.” (C. Schmitt: Glossarium 1947–1951. Berlin, 1951, 213.) A „Gestalt” nehezen fordítható, tehát arról esik
szó, hogy „az ellenség a mi kérdésünk”, az ellenség olyan „alak, forma”,
aki bennünket kérdez – általunk
24 Idemásolok egy karakterisztikus
Schiller-verset. „Teuer ist mir der Freund, doch auch den Feind kann/
Ich nützen,/ Zeigt mir der Freund, was ich kann, lehrt mich der
Feind, was ich soll.” F. Schiller: Freund und Feind. SW, Bd. 1., München, 1962, 255.
Íme, még egy idézet, most Leibniz-szövegösszefüggésben: „La paix est
bonne de soi,/ J’en conviens: mais à quoi sert-elle/ Avec des ennemis sans
foi”. Idézi Philonenko: i. m. 108. Nietzsche szinte adódik itt, elegendő
lesz a következő utalás: Vom Krieg und Kriegsvolke. In Also
sprach Zarathustra. Werke, Bd. 2., 311.
25 Kant: Metaphysik der
Sitten. Rechtslehre. Id. kiad. 8.
26 R. Kagan: Power and Weakness.
Policy Review, 113/2002, June–July, 3–28. Uő: Of Paradise and
Power: America and Europe inthe New World Order. New York, 2003. Kagan kapcsán: E. Zaretsky: Global Rift: Robert Kagan and the Europe/America
Divide. Constellations, 2003,
10. Kagan egyik alapgondolata, hogy a gyenge országok
hivatkoznak a nemzetközi jogra és rendre, méghozzá az erős államok ellenében,
mivel a nemzetközi jogban a legkisebb állam is éppolyan szuverén, mint a legnagyobb.
Zaretsky ezt több példa segítségével megkérdőjelezi, helyesen.
27 E nézetek kitűnő
kritikai összefoglalását látjuk A. Norrisnál: „Us” and „them”.
The Politics of American Self-Assertion after 9/11. Metaphilo-sophy, 2004, april, 3. A napnál is világosabb, hogy itt az iraki háború kérdéseit érintem, azonban óvakodom attól, hogy belevesszek a tapasztalati kérdések forgatagába, csak annyiban érdekelnek ezek a
vonatkozások, amennyiben Kant politikai filozófiáját érintik. Azt azonban
leszögezem, hogy számomra elfogadhatatlan az
amerikai háborús–birodalmi elkötelezettséget a „neoliberális”
ügyintézés kódjai nélkül értelmezni.
28 Ha az ördög ügyvédje kívánok
lenni, akkor megfontolok egy kantiállítást: „[...] nemigen tudok
mit kezdeni azzal a [...] kifejezéssel, miszerint
egy bizonyos nép (amely el akarja érni a törvényes szabadságot) nemérett a szabadságra [...] ilyen előfeltevések mellett soha nem fog
beköszönteni a szabadság, mivel
az ember nem érhet meg, ha előzőleg nemkerül a szabadság állapotába”. A vallás a puszta
ész határain belül. Id.kiad. 312. Ez a szabadság önerősítésével
kapcsolatos állítás azonbansokfelé vezet bennünket, pl. a mindenkori forradalom hordozóinak iserre a kanti gondolatra kell hivatkozniuk. A legkevésbé
hiszem azonbanazt, hogy ez az állítás
a szabadság externális kikényszerítését jelentené.
29 Ennek az ellenkezőjét
látjuk, mert a háború megelőzi a hadüzenetet,azaz a háború a megnevezés
erejét mutatja meg, vagyis a háború teremti anyilvánosságot.
30 Erről szintén kritikusan: J. Gray: Al Queda
and What It Means To Be Modern. New York, 2003.
31 Kant: Ama közönségesen használt
szólásról, hogy ez talán igaz az elméletben, ám a gyakorlatban
mit sem ér. In Történetfilozófiai írások. Id. kiad. 209. Egyébiránt Kant
ingadozik a szuverenitás jelentése kapcsán. Néhol a szuverént a köztársaság
ágensének tekinti, másutt ennek az ellen-kezőjét állítja, lásd erről:
F. Fehér: Practical in revolution: Kant’s dialogue with French Revolution.
Social Research, 1989, No. 1., 181.
32 A. Philonenko: i. m. 105.; Théorie et praxis
dans le pensée morale et politique de Kant et Fichte en 1793. Paris.
33 L. Ferry: Philosophie
politique II: Le système des philosophies de l’histoire. Paris, 1984.
34 A „forradalom” elutasítására kell
itt gondolni.
35 Ezt a beállítottságot
Lyotard érvényesítette a Le différend (Paris, 1983.) fölöttébb értékes
Kant-értelmezésében. Újabban: G. Raulet: Apologie de la citoyenneté.
Paris, 1999. Mindkettőjük megfontolásait fokozottan figyelembe vettem.
36 „[...] a moralitás számunkra
kifürkészhetetlen alapjait [...]”. A vallás a puszta ész határain belül. Id. kiad. 274.
37 Kant: Az ítélőerő kritikája. Id.
kiad. 403.
38 J. Habermas: Kants Idee des ewigen Friedens
aus dem historischen Bestand von zweihundert
Jahren. In M. Lutz-Bachmann – J. Bochmann (Hrsg.): Frieden durch Recht: Kants
Friedensidee und das Problem einer neuen Weltordnung. Frankfurt/M, 1996,
17.
39 Ez a hagyományos elgondolás
így fejezhető ki: „Imperium omne nascitur ex societate”.
Ch. Wolff: Jus Naturae. VII, I, 195–196. Kantnál a szabadság és a kényszerítés
nem kerül szembe egymással, mert politikai filozófiájában értelmezni
tudja a „törvényes kényszer” fogalmát, amely mindenki szabadságát
feltételezi. A jog, a szabadság és a szabadság korlátozásának hármasságáról
van szó, amit Kant a szabadság törvényének nevez. A kanti eredeti szerződés
problémáiról M. Riedel szól, aki azt állítja, hogy Kant
jelentős helyeken visszaesik az arisztotelészi filozófia kereteibe: Herrschaft und Gesellschaft. Zum Legitimationsproblem des Politischen in der Philosophie. In M. Riedel (Hrsg.): Rehabilitierung
der praktischen Philosophie. Bd. II. Freiburg, 1972, 235–258.
40 Ismét csak Arontól lehet
megtanulni Clausewitz gondolatainak irányát: különböztessük meg az abszolút
háborút a valódi háborútól, a politika rendelkezzen elsőbbséggel
a háború felett, mert ha a háború a politika tükre, akkor elképzelhető
a csillapítás. Mégis, kérdem, melyik az a szint, ahol a háborús pusztítás
megszűnik a politika eszközének lenni? Egyébiránt Aron, aki nagyra becsüli
az „örök békéről” szóló kanti gondolatot és Kant háború-filozófiáját egyaránt,
kételkedik abban, hogy a demokratikusliberális rezsimek között eleve
a béke honolhatna, a despotikus államok pedig eredendően a
háború forrásai lennének. Így fogalmaz: a liberális társadalmak nem magasztalják
a háborút, de, akár meggondolatlanul, a legvégsőkig fognak elmenni
a győzelem hajhászásában, minthogy figyelmetlenségük agressziót hívott elő.
41 Hogy is mondja Kant? Így: „a szabadság kifürkészhetetlen,
ám ettől nem kevésbé ellenállhatatlan fogalma [...]”. Történetfilozófiai
írások.Id. kiad. 502.
42 Kant: A fakultások vitája. In Történetfilozófiai
írások. Id. kiad. 425.
43 Lyotard jól fogalmaz: az elragadtatottság és a lelkesültség
a republikánus lendület esztétikai analogonjai.
44 Tudjuk, a néző és a résztvevő különbségét
különösen Arendt vizsgálta (i. m.).
Akitől azt is tudjuk, hogy a francia forradalom a szabadság helyétfelváltja
a boldogsággal, a megfelelő despotikus következményekkel.
45 Kant: i. m. 425–426. Kiemelés – L. A.
46 De hát Kantot nem úgy ismerjük, hogy a történelem dimenzióit formális etikájának rendeli alá? Nem a történelmietlenség vádjával szokták-e
Kantotilletni?! Nem lenne itt elegendő azt mondani, hogy a formális etika
diskurzusaszempontjából értelmetlen aluldetermináltságról szólni? Nem,
mert a kantietika formális aspektusai
kapcsán is fellelhető az aluldetermináció: a morálistörvény nem
határozza meg cselekvésem konkrét formáját, hanem a kötelesség teljesítésének
szükségességére figyelmeztet.
47 Nem akárki írja ezt, hanem O. Höffe: Den Staat braucht
selbst ein Volk von Teufeln. Philosophische
Versuche zur Rechts- und Staatsethik. Stuttgart, 1988; uő:
Kategorische Rechtsprinzipien. Ein Kontrapunkt der Moderne. Frankfurt/Main, 1990, 273. Erről kritikusan: G. Geismann: World Peace: Rational Idea and Reality On the Principles of Kant’s Political Philosophy. In H. Oberer (Hrsg.): Kant. Anaiysen – Probleme
– Kritik. Bd. 2. Würzburg, 1996, 265–319.
Vö. Kant: Ama közönségesen használt szólásról, hogy ez talán
igaz az elméletben, ám a gyakorlatban mit sem ér. In Történetfilozófiai
írások. Id. kiad. 191; ill. „az államalkotmány legvégül a nép moralitására támaszkodik,
emez viszont jó államalkotmány hiányában aligha verhet kellőleg gyökeret”.
I. m. 318.
48 Mellesleg jegyzem meg,
hogy Kant olyan értelmezője, mint Arendt, úgy hiszi: aki a jogfilozófiát
óhajtja tanulmányozni, ne Kanthoz forduljon. Ami Kant Jogtanát illeti, az „unalmas
munka”, tehát adjunk igazat Schopenhauernek! H. Arendt: i. m. 226. Hogyan mellőzhette Arendt a Rechtslehre fontos dimenzióit, amelyek a tulajdonjogot, a közjogot, a ius naturale
és az erkölcsiség viszonyát érintették?! Voltaképpen a Jogtan a
jog és a moralitás relációjának taglalását nyújtja. Megkerülhetelen.
49 Lásd erről Fehér:
i. m., aki azt mondja, hogy a kanti filozófia a poli-tikai elmélet újfajta
típusát jelenti, mert dialógusszerűen építkezik a francia forradalom
kapcsán. Úgy tűnik számomra, hogy Kantnak a francia forradalom a tanulás
lehetőségét jelentette, maga is tanúsítván ezzel az evolúciós történetfelfogás
példáját. Lásd még D. Henrich: Über den Sinn vernünfti-gen Handelns im Staat. In Kant. Gentz. Rehberg. Über Theorie und Praxis. Frankfurt/M, 1967.
50 M. Kaufmann: Wie gegründet ist Kants Hoffnung auf
Frieden imJahr 2000? Allgemeine
Zeitschrift für Philosophie, 25/2000, 1.
51 Cselekedj és igazold; ha megtetted, tagadd; oszd
meg és uralkodj.Kant: i. m. 296.
52 I. m. 430.
53 Vagyis az „örök béke” feltételeit skrupulózus módon
elemző Kanta politika és az
erkölcs „megegyezését” vetíti előre egy világszintű födera-tív egyesülés keretein belül, amely nem valamely
világállamot feltételez,és amely
republikánus érzület nélkül nem teljesíthető be.