Kant
és Herder – hasonlóság és különbözőség
RATHMANN JÁNOS
Számos életrajzi adat és elmélyült
tanulmány olvastán egyértelműen állítható, hogy Kant volt az, aki döntő
szerepet játszott a fiatal Herder filozófiához való fordulásában. Ugyanis
a tudományos kutatás kanti példája és oktatási gyakorlatának vonzó mintája
volt az, ami felkeltette Herderben a kritikai szellemet, és inspirálta a kritikai
módszert, amelyek birtokában sikerrel interpretálhatta korának eszmeáramlatait.
A „kritikus” Herder sohasem vált ugyan a kriticizmus epigonjává: saját útját
járta, ám a kanti szellem alapgondolatait nem szűnt meg követni.
Diákkorában készített előadásjegyzetei
tanúsítják a kanti egyetemi előadások nagy vonzerejét: minden filozófiai
stúdiumának hallgatója volt (antropológia, fizika, ontológia), de látogatta
matematikai és geográfiai előadásait is.1 Rousseau-ról és
Hume-ról, illetve az akkoriban egészen új filozófiai antropológiai eszmékről
Kant szájából volt szerencséje először hallani. Ilyen széleskörű
filozófiai műveltségre ebben a korban szinte egyedül a königsbergi egyetem
magántanárának óráin lehetett szert tenni.
Akár későbbi nagysikerű
pályaműveire, akár Goethe nagy weimari inspirátorára és alkotótársára
gondolunk, igazolva látjuk e nagyszerű kanti indíttatást.
Kant tehát már egyetemi előadásaiban
sokat foglalkozott Humemal és Rousseau-val, majd később műveiben
még inkább kifejtette és precizírozta e gondolatait. Főművére, A
tiszta ész kritikájára kiváltképp nagy hatást gyakoroltak Hume
ismeretelméleti eszméi. Kant azonban Hume-ban, Herderrel ellentétben, nem
a történészt és történetfilozófust kereste, hanem a gnoszeológust. Rousseau tanaival
sokoldalúan számot vetett, kivált etikai elveivel, akárcsak a korabeli német
kultúra és szellemiség, ám nyelvelméleti gondolatai alig keltettek benne rezonanciát.
Herder Rousseau-élménye legalább ilyen erőteljes volt, de őt inkább
a történetszemlélete és nyelvfelfogása foglalkoztatta. Ugyanez vonatkozik
Hume-ra is.2
Mindketten a felvilágosodás
gyermekei, és mindketten a felvilágosodás bírálói, meghaladói. Óriási életműveik
nem lerontják, hanem kiegészítik egymást. Mindamellett a nyilvánvaló különbség
életműveik között, hogy Kant, bár szemügyre vett néhány történetfilozófiai
kérdést, melyeket részint a felvetődő polémiák, részint a társadalmi
miliő megkívánt tőle, valójában azonban soha nem dolgozott ki történetbölcseleti
módszert. Írásai rövid vázlatok, ösztövér összefoglalások. Kritikái felölelték
ugyan a filozófiai problémák nagy részét, de a történetfilozófia, éppen a
kritikák konzekvens módszerszemlélete és koherenciája miatt, levezethetetlen
volt a három Kritikából.
Ezt
a kidolgozatlanságot ma is tekintetbe kell vennie a kutatásnak, ha a két történetfilozófiai
„irány” egybevetésére tesz kísérletet. Kant néhány alapelvet körvonalaz csupán,
polemikus hangot üt meg, és a maga általános rendszere, a maga gondolkodásmódja
szempontjából bírál és hiányol. Módszertanilag Kantnak sem lehetett a kiépülő
történetbölcseletben bővebb kelléktára. Lássuk azonban magát a szerzőt.
Az emberiség egyetemes történetének
eszméje világpolgári szemszögből című cikkében,3 amelyet történetfilozófiai krédójának szoktak tartani,
ezt írja: „Akármilyen metafizikai fogalmat alkosson is az ember az akarat
szabadságáról, az akarat szabadságának jelenségeit, az emberi cselekvéseket
általában természettörvények határozzák meg éppúgy, mint minden más természeti
eseményt. A történelem, amely e jelenségek elbeszélésével foglalkozik, azt
reméli, hogy bármily mélyen rejtezzenek is ezek okai, ha az emberi akarat
szabadságának játékát nagyban szemléli, képes felfedezni annak szabályszerű
menetét, s mikéntjében, amely az egyes szubjektumokon zavarosnak és szabálytalannak
látszik, az egész nemet tekintve felismerheti a kezdeti adottságok állandó,
bár lassú fejlődését.” A szkeptikus megjegyzés azzal zárul, hogy szerinte
nincs még a történelemnek, az emberi történet törvényeinek Keplere vagy Newtonja,
mert csak egyes szándékok, egyes természeti célok meglátásáig jutottak.4
Félretesszük hát e nehéz diót,
és meghagyjuk az utókornak –mintegy ez a kanti gondolat lényege akkor, abban
az évben, amikor Herder monumentális műve, az Ideen I. része –
éppen a megoldhatatlannak mondott rejtély „megoldásaként” – és az erről szóló negatív
Kant-recenzió megjelent.
Herder, aki – ma már bizonyos – a legjobb Kant-tanítvány volt, kitűnően ismerte mesterének
minden gondolatát, és diákjaként, majd követőjeként is újra meg újra
átgondolta ezeket, nem találta magát Keplernek, de a nagy feladat felvállalását
elodázhatatlannak látta: „Ha gyenge kézzel is, lerakta néhány alapkövét annak
az épületnek, amelyet csak évszázadok tetőzhetnek be.”5
Herder tehát sem Kepler, sem
Newton helyét nem követelte magának, ám némi joggal sértődött meg mestere
recenzióján.6
A
furcsa az, hogy elvont, elvi szempontból Kant is, Herder is egy természettudományos
orientációjú történetfilozófia híve volt. Mindketten látták, hogy a korban
egyedül tekintélynek örvendő természettudományos törvényhez hasonló társadalmi–történeti
törvény lenne a felderítendő. Herder – minden nehézséget látva, illetve
érezve – belevágott, és lépéseket tett a kor viszonyai között arra, hogy valamelyest
legalább a kultúra fejlődése terén tisztázza a helyzetet. Melyek voltak
tehát in concreto e törekvései, melyek Kantot nem jellemezték?
Herder – ellentétben Isaiah
Berlin másutt Herdert nagyra becsülő interpretációjával7 –
sem Vico-kompilátor nem volt, sem kanti rendszerépítő nem kívánt lenni.
1. Tudva tudta ugyanis, hogy ha korában nem áll fenn még a természettudományok
és a kultúrtudományok pontos elkülönítése, úgy előfeltétel hiányában
a történetfilozófia rendszerezésére sem kerülhet sor. 2. Herder történeti
természettörvények kimutatására törekedett, ami nem zárta azonban ki a nála
meglévő individualizáló tendenciát.
Individualizálni a világ kulturális-történeti
jelenségeit – ez Herdernél nem az egyetlen, s nem a fő tendencia. (A
tudományok 17–18. századi atomizálódó széthullása, amely Vico esetében még
fennállhatott, Herdernél nem lehetett magyarázó elv.)
Ugyanis a 18. századi történettudomány
ennél bonyolultabb és sokrétűbb problémákkal küzdött: 1. domináltak az
elvont racionalista fogalmak; 2. többségben voltak az elvont racionalista
magyarázatok (pl. izolált tények kritikai vizsgálata); 3. éppen a rációfogalom
hatására szakadás történt az általános és a különös (pl. az észigazságok és
a történeti igazságok) között, mint azt már Lessing kimutatta.
Ezek voltak a történeti vizsgálatoknál
a legfontosabb korproblémák, amelyekkel kapcsolatban – lett légyen szó az
irodalom, a művészet vagy a társadalom történetéről – a kor filozófusainak
állást kellett foglalniuk, valamilyen megoldást kellett kínálniuk, még ha
ez részleges volt is.
Kant és Herder is ilyen kihívások elé került.
Herder
történeti pozícióját – hasonlóan a Vico-éhoz – annyiban nevezhetjük egyedinek,
hogy a felmerült korproblémákat nemcsak észlelte, konstatálta, hanem ezen
felül megoldásukra is lépéseket tett.
1. Az elvont racionalista fogalmakkal szemben történeti konkrétságra törekedett,
s ezért a művelődés történetében, illetve anyelv történetében és
elméletében kiindulópontként az egyedit,az individuálist kereste, kutatta.
Ezt a koncepcióját számos példával lehet szemléltetni. Az egyik – ami Kantnál
fel sem vetődik – anemzetinek (das Nationale) egyfajta
korhoz kötött felfogása,melynek értelmében a nemzeti kultúra nem értékelhető
absztraktmódon, hanem konkrét, a mindenkori korban megjelenő formájában
szemlélendő. A történeti individualitást kereső Herderugyanakkor
elismerte a korok közötti kontinuitást is.
2. A racionalista egyoldalúsággal a sokoldalúságot állította szembe, és többtényezős
magyarázatokra törekedett, vagy arra, hogy az adott kor egészét („a kor szellemét”)
ragadja meg. E gondolat – a kanti logikai rendszerezésnél megálló szemlélettel
szemben – abban is kifejezésre jutott, hogy egy kor igazságfogalma vagy szépségfogalma
úgy ismerhető meg, ha előzőleg e kor kultúráját, nyelvét alaposan
megismertük.
3. A rész és az egész, az egyedi és az általános viszonyának elemzése során
közel kerül a különös fogalmához, aminek az a jelentősége, hogy
ebben a korban erre egyedül Goethe tett kísérletet esztétikai fejtegetéseiben.
Mindezek alapján nem Kantot,
hanem Herdert illeti az a szerep, hogy a történetbölcselet előrehaladásában
az összekötő, a közbülső tag lehetett Vico és Hegel között.
Herder végigtekinti az egyes
korok – és népek – jelenségvilágát, majd a végén, úgy tűnik, ebből
általános törvényeket von le, rövid összefoglaló megfogalmazásban.
Kant egészen a jövőbe
utalja a történetfilozófia megalkotását, erre elvi okokból sem vállalkozik,
de majdani fontosságát nem kérdőjelezi meg (lásd a 9. tételt8).
Herder elvileg szigorúan kitűzi
maga elé a történeti törvények felismerésének feladatát. Ugyanakkor a konkréttól
az elvonthoz, a törvényekhez („általános tanulságok”) vivő út meghatározása
a gyakorlatban nagy, megoldatlan módszertani problémája marad. A történeti
törvények létére vonatkozó meggyőződését a világban lévő egyetemes
összefüggés panteisztikus felfogására építette. Ám amennyire érdeme ennek
az egységnek a meglátása, annyira befejezetlen vagy nem meggyőző
ennek sokszor puszta demonstrálása, konstruálása. Kelemen János helyesen írja,9
hogy herderi módon a jelenségek mély analízise nélkül nem lehetett a történeti
törvényekhez eljutni.
Kant
helyesen közelít az individuum és a nem viszonyának tételéhez: „Az emberben
[...] az észhasználatot célzó természeti adottságok csak a nemben fejlődhetnek
ki teljesen, nem pedig az individuumban.”10 Herder itt tovább megy: nála az emberi képességek
társadalmisága és történetisége a szellem változásaiban jut kifejezésre: a
nemzeti szellemben, a nyelv szellemében. A nyelv társadalmi, benső közösségi
lényegének gondolata új látásmódot indított el, melynek távlatai messzire
vezetnek.11
A
két gondolkodó közti feszültséget az elméletben és a módszerben megnyilvánuló
különbségek váltották ki. Herder következetlenséggel vádolta a Kritikák Kantját,
amiért nem vitte tovább ifjúkori fejlődéselméletét, amelyet Az ég
általános természettörténetében még oly vonzóan képviselt. Kant
pedig abban marasztalta el Herdert, az Ideen szerzőjét, hogy nem
az őáltala képviselt tudományelméleti módszertannal élt, hanem intuitív
eszközökhöz – pl. sejtésekhez, nem definiált fogalmak bevezetéséhez (pl. Kraft)
folyamodva érte el sikereit (lásd pl. az ember felegyenesedett járása tételének
történeti jelentőségét).
Herder nagyon sokat köszönhetett
Kantnak, a königsbergi impulzus életre szóló volt számára. Tudományos korrektségben,
szorgalomban, a tudás távlatainak keresésében is követője volt. Egészében
véve így tudott nagy életművet létrehozni, amely kiegészítette, végső
soron gazdagította Kant óriási életművét, és számos további inspirációt
adott.
1 Herders Vorlesungsnachschriften. In H. D. Irmscher
(Hrsg.): I. Kant – A us den Vorlesungen der Jahre
1762 bis 1764. Kölner Universitätsverlag, Köln, 1964, 9, 51, 89. skk.,
138.
2
J. G. Herder: Kritische Wälder. Berlin, 1878, 202.
3 In I. Kant: Történetfilozófiai írások.
Ictus, 1997, 41–58.
4 I. m. 44.
5 Herder: Ideen zur Philosophie der Geschichte der MenschheitAufbau.
Berlin–Weimar, 1965, 51.
6 Herder levele F. H. Jacobihoz, 1785. febr. 2. In Herders Briefe.Volksverlag
Weimar, 1959, 244–245.
7 Isaiah Berlin:
Vico und Herder. London – New York, 1976, 67–68.
8 I. m. 57–59.
9 Kelemen János: Az ész képe és tette. Atlantisz,
2000, 51–62.
10
Kant: Az emberiség egyetemes történetének eszméje
világpolgáriszemszögből. In
Történetfilozófiai írások. Id. kiad. 63.
11 Herder: Ideen... Id. kiad. 1/136, 139, 180.