Emberiség valamint szubjektivitáskritika
EGYED PÉTER
„Ha bennem semmi más, csak
értelem van, Én máris úgy gondolkodom, miként te.”
Egy 2000 márciusában Kecskeméten rendezett konferenciára (Filozófia
az ezredfordulón) készített dolgozatomban (A szabadság és a
szubjektivitás) amellett érveltem, hogy ha elfogadjuk a szabadság disszolúciójának
az álláspontját – és erre elméleti
és faktikus, kulturális antropológiai tények egyaránt ráutalnának –,
óhatatlanul kilépünk a kanti hagyományból, a filozófia szabadságprogramjából,
és kezdődik valami más. Ez egy olyan horderejű kérdés, amely a filozófia
formáját, azaz a leglényegét érinti, következményként alkalmasint egy olyan
kollapszussal, amelyet a posztmodernizmus képviselői legmerészebb álmaikban
sem reméltek.
A kérdést illetően feltevésemben ott és akkor nem akartam és nem
is tudhattam állást foglalni, hiszen nálam is csak kezdete volt egy foglalatosságnak,
illetve folytatása egy másiknak (doktori tézisemet a szabadság-fogalom történeti
dimenziói elemzésének szenteltem). Elképzeléseimet Heller Ágnes és Fehér M.
István egyaránt azzal az igen találó megjegyzéssel illették, hogy a szubjektum/szubjektivitás,
személyiség, individuum, én, ego fogalmait igen heteronóm módon használom,
és ezzel pontosan tárgyam legbensőbb problematikáját nevezték meg.
Hiszen a mai „szubjektivitás-kritika”
– Axel Honneth értelmezésében használom
a kifejezést – pontosan arra hívja fel a figyelmet, hogy egy szubjektum-fogalom létesítését
aligha lehet skolasztikus módon elvégezni. A kanti autonómia-koncepcióhoz
való viszonyból származik a filozófiai álláspont, de attól sem tekinthetünk
el, amit a személyiségpszichológiák a kérdésről manapság mondanak. És
végül külön elemzés tárgyát kellene hogy képezze az, hogy a szubjektum hogyan
létezik, hogyan van a különböző társadalmi célrendszerek, hatások összefüggésében
az impulzusokra csatlakoztatva?
Jelen tanulmányomban a kanti autonómia-koncepció egy olvasatát kívánom
nyújtani, megtalálni vélvén azt, amit nem vesz figyelembe a szubjektivitás-kritika.
Az erkölcsök metafizikájának alapvetése (1785)
híres paszszusának a címe mérvadó. Az akarat autonómiája mint az erkölcsiség
legfőbb elve1 leszögezi: az autonómia princípium,
azaz valamely működésnek –
nb. erkölcsi működésnek – a
legáltalánosabb iránya: az erkölcsi akarás transzcendálja az individualitást,
s azáltal lép túl a szubjektivitáson (azaz a tudaton), hogy az egyéni választás
maximáit a szingularitásból átemeli az egyetemességbe. Persze van ennek egy
bizonyos tartalma is, a filozófia mindenkori legbensőbb hite, amely szerint
a fő cél az emberiség boldogulása, s ezenkívül nem akarhatunk semmit
(a kantiánus John Stuart Mill ezt igazán szépen meg is fogalmazza A szabadságról
című munkájában)! Magam az emberiség része vagyok, ekképpen pars,
de univerzalitásom, a transzcendens részvétel megalapozhatósága már problematikusnak
tűnik. (A skolasztikus gondolkodásban, az isteniség és az angyaliság
összefüggésében némiképpen kezelhetőbb volt.) Az antropológiai és a metafizikai
értelmezés kettős irányba engedi kibontani a kanti emberiséget,
s ennek az interpretációnak mentén bontható ki a felvilágosodás koncepciójának
mai problematikája, fenntarthatósági kérdése. Kant és Herder polémiájának
terminusaival: amennyiben valaki „az ember”
szó jelentésére utal, egyben afelől is dönt, hogy az egyes embert mint
a sokaság egy tagját nevezi meg, avagy hogy olyan emberre utal, aki egyediségként
az emberiség – humanitás – nevében van, szubsztanciális megtestesülése valaminek,
amiről tudjuk, hogy lényege szerint emberiség. De mi lenne a lényege
az emberiségnek? (Korai írásaiban Kant azt a választ adta: szabadság és közösség.)
Ezzel meg is neveztük a metafizikai és antropológiai értelmezési módozatokat.
Itt azonban a kérdés tovább élezhető, a metafizikai úton például mondhatom
azt, hogy az ember a metafizikai módon felfogott emberiség fenoménje,
vagy szinguláris értékszubjektivitás. A metafizikai megközelítésmód
felidézi a skolasztika híres angyal-vitáját,2 amely logikai
oldalról exponálta azt a kérdést, amit ma leginkább így fogalmazhatunk meg:
milyen módon létezik az emberiség, s mi az, ami voltaképpen ezen a módon létezik,
egy általános értelmi szubsztancia vagy akár –
ami ennél nyilván több – értékrend, amelyhez közelítünk? Vagy az emberiség
mindannyiunk életében csupán egy lehetőségfeltétel, amely irrelevánssá
teszi a megvalósíthatóság gondolatát?! Mind az emberek, mind az angyalok,
állapította meg Boëthius, individuálisan létező intelligens szubjektumok,
megalapozva ezzel azt a monadologikus-metafizikus elgondolási hagyományt,
amely aztán oly kevéssé és oly meghaladhatatlanul veszélyessé vált a filozófiai
tradíció számára. Hiszen az emberiség (lényeg, érték) szubjektumaként az ember
(individuális személyiség) gyakorlatilag tévedhetetlenné válik, egy lényeghordozó
objektív szubsztancialitássá válik, eltűnik a személy kínja és keserve,
mindaz, amiről a világirodalom szól, hogy tudniillik valami az egyénnek
nem sikerül, mert nem sikerülhet.
Joseph Conrad egy kitűnő kisregényének – Az árnyéksáv címen
magyarították – kapitánya sem azért sikeres, mert végül is úrrá lesz azon,
amit talán a legemberibbnek nevezhetünk – az ember tudatos, ámbár félelem-alapú
önmentési kísérletéről van szó, amelyben feloldódik minden erkölcsi parancs:
élni akarok – nevezett kapitány, fehér legénységének sugalmazása ellenére,
ázsiai emberekből álló rakományát kimenti a viharból. Úgy cselekszik,
mint egy gép, automata, objektum, embergép. A kérdés mármost pontosan ez –
és Joseph Conrad nagy írói bravúrral bontja ki –: ama kapitány semminek a
nevében nem cselekszik, csak kötelességét végzi, kötelességét, amelynek
paramétereit az angol kereskedelmi tengerészet szabályzatai rögzítik. Érdekes
lenne az ellenpélda, Lord Jim megjelenítése, de itt erre és most nincs
terünk.
Fontosnak tartom megjegyezni – és példám ilyen értelemben érv –, hogy
a filozófia, s későbbiekben jelzendő módon a pszichológia sem képes
a személyiség-szubjektivitás-individualitás kérdésével szembenézni, illetve
csak az absztrakció olyan fokán képes szembenézni, amelyen semmit nem
mond az egyesről, annak akaratáról és választásairól. Az egyesről
– az emberiség egy tagjáról – csak az irodalom képes beszélni, egy igen megszívlelendő
vélemény szerint nagyjából Szent Ágoston óta, ugyanis a Vallomásokban
jelentkezik első ízben az a gyakorlatilag kettősségen alapuló
szubjektivitás, amelyben a preferenciák, hitértékválasztások, magatartás-tények
megszólalnak (a megszólító és a megszólaló sajátos kettőssége
nyilvánítja meg az egységes individualitást)3. Ez egy kérdezési
módon alapuló, a megszólításban kivitelezett gondolati létezés, amelyben saját
individualitása nyilvánvalóvá válik az egyes számára.
A gyakorlati ész kritikája (1788) a metafizikai
és az antropológiai értelmezéslehetőségek mindegyikét jelzi, mintegy
összekapcsolja, megerősíti, hogy az egyes az erkölcsi törvény szubjektumaként
lesz az, aki. Az öncélúságról szóló híres részletben van azonban
egy olyan vonzat, amelyre még nem láttam hivatkozást – vagy nem találtam:
„a személyünkben fellelhető emberiséget szentnek kell tartanunk”4
– írja Kant, majd pedig megadja a szent jelentését is: „az ember az
erkölcsi törvény alanya, márpedig ez a törvény szent, s bármit csak miatta
és vele összhangban nevezhetünk egyáltalán szentnek”. Ezek szerint az emberiséghez
a törvény révén mintegy eljutunk, felleljük magunkban. Az eljutás, a fellelés
éppen azt jelenti, hogy nem magam, szubjektivitásom, hanem egy egyetemes entitás
értelmében eredendő szubjektivitásom ellen cselekedve jutok el
az emberiség egzisztenciájához. A morális választások szent választások, s
az ember ezekkel szemben bukik; hangsúlyozandó tehát – s ez az instrumentális
szabadság-értelmezésekben fel nem bukkanó mozzanat –, hogy a választás önmagában
nem értéksemleges aktus, ellenkezőleg. Ezek szerint a tiszta emberiség
eszméjét – ismét csak – angyalok képviselik.
Nyilvánvalónak tűnik a számomra – s ez demonstratiom nagyon
lényeges elemét képezi –, hogy mindaz, amit a személyiség egységéről
írtak és mondtak a teológiai, filozófiai, pszichológiai irodalomban, az pontosan
abból származik, hogy a morális értékválasztások olyan folyamatiságot biztosítanak
az egyénnek, amelyben nem jelenik meg az inkongruencia, az önmagával való
nem-azonosság. Az emberiség metafizikai konceptusa, a törvény szentségi jellege
biztosítja a személyiség egységét, semmint más. A monolit konceptus – amelyről
hatalmas irodalom szól5 – nem egyéb, mint egy metafizikai elképzelés
egyébként roppant kényelmes továbbéltetése az egyénben. (Milyen egyszerű
azt mondani például – a régi érv –, hogy a személyiség egységét a memória
biztosítja, a memória itt persze nem egyéb, mint a monász praestabilita
tartalma.) A sokféleség, a sokszínűség, a belső konfliktualitás
olyannyira szinguláris jelenségek – a maguk tartalmi valóságában – , hogy
nehezen engedelmeskednek a tudományos absztrakcióknak. De ezt valahogyan a
századok sorában is szemlélni kell: ugyan minek az alapján lehetne ugyanazzal
a pszichológia-filozófiai egység-szemlélettel quasi azonos embernek tartani
egy frank parasztot és egy szecesszió-korabeli bécsi kékharisnyát?
A maga módján azonban – s ne feledjük mégsem a koncepció tiszta
idealizmusát – Kant tisztában volt azzal, hogy elképzelésének valamiféle empirikus
realitást is kell adnia. Nagy művének lelkesült Zárszavában meg
is teszi, és – úgy tűnik – az egyén empirikus realitása megint
feloldódik a személyiséget definiáló célok absztrakciós rendszerében
(ez a teologikus-transzcendentalista értelmezés adott). Szerintem azonban
a zárszó eme sorainak egzisztencialista, sőt misztikus értelmezést is
lehet adni. Mivel a méltán elhíresült sorok megvilágítják a következők
értelmét, mely következők a maguk során értelmezik emezt, nem térhetünk
ki idézésük elől: „Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó
csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk:
a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem. Egyiket
sem szabad mintegy homályba vagy fantasztikumba burkolva, látókörömön kívül
keresnem, és pusztán sejtenem; magam előtt látom, s közvetlenül létezésem
tudatához kapcsolom őket.”6 (Az én kiemelésem. E. P.) Nemcsak
értelmezésbeli, módszertani útmutatás ez, hanem annál sokkal több, a törvény
mintegy a létezés tudatában, egy összekapcsolhatósági összefüggésben
jelenik meg. Az összefüggés-létesítés pedig személyes. íme,
a szubjektivitás mégiscsak megjelenik, és a legkoncentráltabb kanti megfogalmazása
ez: „a közvetlen létezés tudata”. Érzéki valóságom az, hogy észlelő lény
vagyok, hogy appercipiálok – az, hogy talán nem mindig ugyanúgy appercipiálok,
nem jelenik meg a kanti fenomenológiában, az érzékiség ismét feloldódni
látszik egy absztrakt téridőben, „elmegyünk” a végtelen felé: „Az első
annál a helynél kezdődik, amelyet a külső, érzéki világban foglalok
el, és a kapcsolatot, amelyben vagyok, kitágítja a világok és a rendszerek
sokaságával való kapcsolat beláthatatlan nagyságává, valamint e mozgások kezdetének
és fennmaradásának határtalan idejévé.” Perceptív valóságunk – figyelmeztet
Kant – per definitionem az egész percepciója. Kant a személyiség
belső végtelenségének ineffabilitásának az álláspontján van: „A második
az én láthatatlan énemmel, személyiségemmel kezdődik, és olyan világba
helyez, amely valóban végtelen, de csak az értelem számára puhatolható ki,
s amelyről felismerem, hogy általános és szükségszerű kapcsolatban
vagyok vele (s ezáltal egyszersmind valamennyi látható világgal is), nem pusztán
esetleges kapcsolatban, mint amott”.
Az értelem, intelligencia végül is képes a láthatatlan ént, személyiséget
kipuhatolni, annak végtelen világát feltárni. Ezt persze úgy is feloldhatná,
ha a belső végtelent az intelligencia számára feltárhatatlanná nyilvánítaná.
De nem teheti, legalább két okból: 1. az ember definiens jegye az önmegismerhetőség,
önmegismerés; 2. az értelem mindenhatósága ebben a vonatkozásban sem kérdőjelezhető
meg. Összekapcsolva: az értelem éppen úgy meghatározza az emberiséget, mint
az önmegismerés, és személyemben nem csak személyemet ismerhetem meg. (Talán
nem felesleges egy jelenkori állásponttal sarkosítani a fentieket: Edith Stein
– a személy kérdéséről írva – azon az állásponton volt, hogy a személy
felfedezése nem valami lényegnek, nem valami meghatározottnak a felfedése.
A személy egy olyan ineffabilitáshoz tartozik, amely inkább móduszként, stílusként
látja önmagát. Es ebből származik a személy paradoxonja: teljesen manifeszt
– amennyiben a legapróbb gesztusa is megjeleníti, ugyanakkor teljesen
titkos és kimondhatatlan.)7
Lelkesültségében végül Kant – ezt az álláspontot szokták racionalista
univerzalizmusnak, teológiai transzcendentalizmusnak nevezni – az ember fajtajegyének
tartja a végtelenre-utaltságot, s a határtúllépésben a biológiai (állati)
determináció szükségszerű megszűnését láttatja. Csak angyalok leszünk
hát! „A Világok számtalan sokaságára vetett első pillantás úgyszólván
megsemmisíti fontosságomat mint állati teremtményét, amelynek
vissza kell adnia az anyagot, amelyből vétetett, újra a bolygónak (a
világegyetem egy puszta pontjának), miután rövid ideig (nem tudni, hogyan)
életerővel volt felruházva. A második ellenben végtelenül kitágítja értékemet
mint intelligenciáét, személyiségem révén, amelyben az erkölcsi
törvény felfedi számomra az állatiságtól és magától az egész érzéki világtól
független életet, legalábbis amennyire ez kiolvasható létem célszerű
meghatározottságából, amely ettől a törvénytől való és nem korlátozódik
ennek az életnek a feltételeire és határaira, hanem a végtelenbe terjed.”
Vizsgáljunk meg mármost egynéhány interpretációt a kanti szubjektivitás
és autonómia tárgykörében. Az autonómiának mint végül is a személyt konstituáló
értéknek az antinomikus voltát Kant elemzéseiben több összefüggésben is elemezte
Tengelyi László. Ő is rámutatott arra, hogy a königsbergi bölcselő
tisztában volt eljárásának elégtelenségével, circulus vitiosus jellegével,
és különböző megoldásokat próbált keresni.
(Az autonómiának és a szabadságnak fundamentális értékekként való szerepeltetése
gyakorlatilag az utóbbi teljes kivonása az explikatívumok rendszeréből.
Íme, az elég sokszor nem idézhető híres lábjegyzet: „Azért lépek erre
az útra, hogy a szabadságot célunk szempontjából kielégítően csak mint
eszes lények cselekedeteinek puszta eszmei alapját feltételezzem, nehogy
a szabadságot elméletileg is be kelljen bizonyítanom. Enélkül is ugyanazok
a törvények érvényesek egy olyan lényre, amely csakis saját szabadsága eszméjének
jegyében képes cselekedni, mint amelyek a valóban szabad lényt köteleznék.
Itt tehát megszabadulhatunk az elmélet nyomasztó terhétől”.8
Csupáncsak arról van szó, hogy a szabadság mint axióma és egyetemes explicande
azonos a szabadsággal (a valóban szabad lényével), azaz, amint én értelmezem,
az egzisztenciával. Aztán meg innen származik a létesülés, tekintettel
arra, hogy a szabadság mégsem lehet egzisztens, nem töltheti ki az egzisztenciát,
és megfordítva, az egzisztencia sem lehet a szabadság, mert akkor megszűnik
egzisztálni. Egymást mindig csak áthatják, anélkül, hogy valaha is azonosulnának.
Akárhogy is remélte Kant, a filozófiában mégsem volt lehetséges a tiszta matematiai
axiomatika, a tiszta deduktivitás.)
Az autonómia-kérdésben is hasonló a helyzet: ne lett volna a metafizika
kritikai fordulata teljes fordulat? Tengelyi László szerint: „...az authenticitás
és az általános törvényhozás ambivalenciája [...] kellő mozgásteret nyit
az autonómia önmegalapozása számára”.9 A szerző aztán arra
az álláspontra helyezkedik, hogy az autonómiának mint abszolút önértéknek
a megalapozása lehetséges, az autonómia akkor lesz megteremtője az értékek
világának, ha „a döntés authenticitása eo ipso általános törvényhozást jelent
a célok birodalmában” – ezt az álláspontját a morális törvény
formuláinak elemzésével támasztja alá. Anélkül, hogy Tengelyi László dedukcióinak
érvényes voltát kétségbe vonnám, mégis úgy vélem, hogy a metafizika kritikai
fordulata nem lehetett teljes fordulat. Az értelem belső végtelenségének,
az emberiségnek a hiposztazációival Kant – bizonyos módon – metafizikus elme
maradt, túlságosan nagy szentségek voltak ezek a fogalmak, semhogy jelentésüket
a metafizikai hagyománytól radikálisan eltérő értelemben lehetett volna
használni.
Tengelyi László elemzése szerint a transzcendentális appercepcióként felfogott
intelligencia, a megismerő szubjektum, közvetlenül etikai szubjektummá
válik: „Az Alapvetés szerint is, azért gondoljuk magunkat intelligenciának,
s ezáltal egyúttal a szabad akarat szubjektumának, mert közvetlenül
tudatában vagyunk az értelem, illetve az ész öntevékenységének”. „Az Alapvetés
tehát olyan ponton ragadja meg a közvetlen spontaneitás-tudatot, amelyben
kitapintható benne a spekulatív és a gyakorlati ész egysége. Ez A
gyakorlati ész kritikájában már nem így van, de az emberi létezés
egysége még megvan.”
Szintén a kategorikus imperatívuszt kifejező törvény három formájának
elemzéséből indul ki Tallár Ferenc. „Nem nehéz azonban észrevenni – írja
–, hogy a kategorikus imperatívusz II. és III. megfogalmazása reciprocitásviszonyok
megkerülhetetlen faktumát racionalizálja s emeli az ész tényévé.” Ebből
egy roppant fontos következmény származik, amelyet a pozitív szabadság elvét
követő szerző kifejt: „Épp a kölcsönösségi viszony az, ahol a másik
nem lehet eszköz, nem lehet egyéni akaratom tárgya, hanem csakis olyan szubjektum,
akit e viszonyon belül megillet az öncélúság méltósága”.10 Itt
csak pusztán jelezzük, hogy Tallár Ferenc nem áll egyedül kísérletével, amelynek
értelmében az individuális autonómiát egymásra utalt autonómiákká változtatja,
azaz közössé, amelyen kívül az egyes autonómia kérdése nonszensz.
Álláspontja a kanti autonómiaértelmezések kapcsán kialakítható jellegzetes
álláspont, azonban nem azonos a későbbiekben megjelenítendő Axel
Honnethével: „A szabadság egy terhet is rám ró: a döntés felelősségét;
a felelősség pedig olyasvalaminek mutatja a szabadságot, ami nem lehet
egy önmagában elégséges, pontszerű én sajátja. A felelősség kontextusába
ágyazott szabadság egyidejűleg támasztja azt a követelményt, hogy az
egyén maga döntsön és dönthessen, s hogy ezt a döntést úgy hozza meg, mint
egy közös, interszubjektív világ része és résztvevője”.11
Kant történelemről és felvilágosodásról szóló írásai kétségtelenül
megengednek egy ilyen értelmezést, valóban, beszél a közösről. A nagy
mondat mégsem így szól: „...a csillagos ég fölöttünk és az erkölcsi
törvény bennünk”.
A szubjektum-felfogás a kanti koncepcióban központi kérdés és valóban
problematikus – ő azonban úgy vélte, hogy a tiszta intellektus képes
áthatni a teljes szubjektivitást a maga végtelenségében, noha in actu nem
hatja át, hiszen a végtelen – kimeríthetetlen. A szubjektum Kantnál a szükségszerű
cselekvés kiindulópontja, míg napjaink felfogásában a szubjektum korántsem
tiszta racionalitás, hanem sokkal inkább egy akcidens eseményekre irányuló
intencionális cselekvés, ennek pedig a kanti racionalitás csak kontingens
határértéke.
„... az ész metafizikája nyilvánvalóan
tarthatatlan. Bármennyire is igaz, hogy az akarat maximáját általános törvényként
akarhatja, de nincs olyan emberi akarat, melyben ne lennének kiiktathatatlanul
empirikus mozzanatok. Az, hogy mit akarhatunk általános cselekvésmódként
(törvényként), döntő módon azoknak a fogalmaknak, annak a nyelvnek, illetve
racionalitásstandardnak a függvénye, mellyel valóságunknak és szükségleteinket
interpretáljuk.”12 – írja Tallár Ferenc idézett könyvében. Ami
a szubjektum mai fenomenológiáját, valamint az ezzel kapcsolatos teoretikus
álláspontokat illeti, valóban így van. Csakhogy, gondolom, ha ezt abszolút
realitásnak ismerjük el, elindulunk azon az úton, amelynek végén semmiféle
autonómia nincs, sőt, csak a személyiség polifóniája, a szubjektum disszolúciója
van. Ilyen értelemben is szemlélhetjük Kant módszertanát, mely szerint az
autonómiával kell kezdeni.
Axel Honneth megfogalmazásában a racionalitásnak a hajlamok és a szükségletek
között vagy mellett a helye, ilyen értelemben értelmezendő át az individuális
autonómia. Az intelligencia elvesztette egyetemes mindenhatóságát, szerepe
egyfajta vezetés, koordináció maradt – ha lehet. „Az individuális autonómia
fogalmán ezért Kant nem a konkrét személyek ideális tulajdonságait érti, sőt
talán nem is a morálisan ítélők tulajdonságait, hanem lényegében azon
ítéletek minőségét, melyeket a morális jelzővel illethetünk. Ezeknek
az ítéleteknek az a sajátosságuk, hogy az autonómia világában jönnek létre,
azaz pártatlanok, mivel kiszabadultak a hajlamok által meghatározott empirikus
kauzalitásból, és az ésszerűség princípiumaira irányulnak. Az autonómiának
ez az első jelentése csak akkor válik problémává a szubjektum kritikájáról
szóló vitában, ha normatív ideálként az emberi személyiség életének egészére
rávetül. Ekkor jön létre ugyanis – néha még Kantnál is – az a félrevezető
és elferdült nézet, hogy az a szubjektum tekinthető autonómiának, amelyik
»racionálisan« felül tud emelkedni összes hajlamán és szükségletén.”13
Ha azonban visszagondolunk A gyakorlati ész kritikájának zárszavára,
ott – ezt véltük hangsúlyozni – éppenséggel arról volt szó, hogy az intelligencia
„kipuhatolhatja” az én, a személyiség láthatatlan mélyvilágát. Finom, feltételes
megismerő, összerendező ő, nem kegyetlen constrictor,
zsarnoki Apa.
Mielőtt azonban Axel Honneth szubjektivitáskritikai összefoglalását
érinteném, hadd térjek ki egy régebbi problematizálásra, amely jelzi, hogy
a szubjektum-probléma valóban a filozófia középponti-módszertani kérdésévé
vált.
A szubjektum és az objektiváció című munkájában
Nyikolaj Bergyajev abból indult ki, hogy, jóllehet a hagyományos ismeretelmélet
objektum és szubjektum szembeállítására épült, a szubjektum aktivitása nyilvánvalóvá
vált. „A német idealizmus az ember mint megismerő problémáját felcserélte
a szubjektum, a transzcendentális tudat (Kant), az Én, a nem individuális
és nem emberi Én (Fichte), a világszellem (Hegel) problémájával. Ennélfogva
a megismerés megszűnt az emberi megismerés lenni, isteni megismeréssé,
illetve a világlélek megismerésévé alakult át és a megismerő maga is
megszűnt embernek lenni.”14 Bergyajev nem volt, nem lehetett
fenomenológus, nem láthatta, hogy az általa jelzett probléma filozófiai
módon csakis a fenomenológiában vethető fel. „Az alapvető tévedés
az – hangsúlyozta Bergyajev –, hogy az emberit pszichológiai kategóriaként,
valamint az emberi tudatot pszichológiai tudatként fogták fel – a logikai
és transzcendentális tudatot viszont nem ismerik el emberi tudatként.”
Ez a filozófiatörténeti perspektíva szükséges és kijózanító. Folytatásképpen
csak jelzem, hogy milyen terminológiai nehézségekkel küszködött Husserl, amikor
a Bergyajev által is sejtett terminusokat szigorúan el kívánta különíteni:
empirikus, pszichológiai, transzcendentális és tiszta tudatról van nála szó,
mint egy szabályos mátrix elemeiként.
Bergyajev magyarázata némiképpen megerősített abbeli elképzelésemben,
amelyet a kanti emberiség szentségi jellegével kapcsolatban és ennek módszertani
folyományairól kifejtettem. Bergyajev szerint az ember – azaz a személyes
– problémájának fel nem vetése a német idealizmus monista irányultságával
függ össze, titkos rokonságban a lutheri tanokkal: „A transzcendentális tudat,
a világszellem, a világlélek valójában nem más, mint ez a szekularizált kegyelem,
s épp ez – nem pedig az ember – vált a megismerés forrásává [...] A német
idealizmus felfogásában a szubjektum a lehető legaktívabb, sőt a
világot is az teremti meg. A szubjektum aktivitása azonban nem egyenlő
az ember aktivitásával. Mintha az ember maga semmivel sem járulna hozzá a
megismeréshez.”
A kérdés nem tét nélküli ma sem, de a tudományüzem minden akkori századfordulós
elképzelést meghaladó mai formája nagyon különös összefüggésben vetíti vissza
a bergyajevi kérdést: a mai tudományüzemben ugyanis a magányos kutató, a kutatócsoport,
a kutatóközpont, sőt a kutatásokat megtervező központ is csak egy
parányi rész. Mi tehát ennek a tudományüzemnek – amelynek mégiscsak „köze
van” valamiféle megismeréshez – a szubjektuma vagy az első mozgatója?
A kérdésnek ilyenfajta megközelítésmódjába itt sem terünk, sem lehetőségünk
belemenni. A globális megítélésben azonban Bergyajev nagyot tévedett: „A megismerés
aktusához valamivel is hozzájáruló emberi (emberi és nem isteni!) szabadság
problémáját még csak fel sem vetették – írta. A szubjektum végletekig fokozott
aktivitása ellenére passzív s nem aktív részese a megismerésnek, csupán a
transzcendentális tudat végrehajtója. Kantnál ez még nem teljesen egyértelmű,
ő még nem jutott el a monizmusig.” (Kiemelés tőlem. E.
P.) Hegel, Fichte és a korai Schelling páncélos szubjektumai azonban
igen.
Rámutattam, hogy a szubjektum, valamint az egyén/személyiség milyen eleven
összefüggésben lépnek fel A gyakorlati ész kritikája zárszavában –
sajnos máshol nem nagyon.
Nézzük meg mármost a lehetséges válasz körvonalait. Axel Honneth a decentralizált
autonómia fogalmával15 véli meghaladni az emberi szubjektum klasszikus
fogalmának válságát. Nézeteinek lényege – Albrecht Wellmer, Cornelius Castoriadis
és Paul Ricoeur nyomán –, hogy a kanti autonómia-fogalmat le kell „gyengíteni”
ahhoz, hogy megmenthessük. Mert meg kell tenni, ugyanis valamiféle autonómia
nélkül nincs valamiféle szubjektum sem. A válsághoz Honneth szerint két nagy
gondolati áramlat vezetett: 1. a szubjektum pszichológiai kritikája (Nietzsche
és Freud elképzelései nyomán – melynek következményeként a szubjektum többé
nem transzparens –, és azt hiszem, hogy ebbe a sorba nyugodtan beilleszthetjük
legalábbis Kierkegaard és Sesztov nevét); 2. a szubjektum nyelvfilozófiai
kritikája, a kései Wittgenstein és Saussure. Ez azonban nem jelenti – bár
Honneth nem említi –, hogy a transzcendentális hipotézisnek ne lettek volna
továbbra is képviselői, hogy csak Charles Sanders Peirce-re és az ő
ragyogó tanulmányára hivatkozzam – How To Make Our Ideas Clear?
A döntő probléma az: „milyen következtetéseket vonunk le abból a
tényből, hogy az emberi szubjektumot nem tekinthetjük (teljesen) transzparens
és önmaga hatalmában álló lénynek?!” Axel Honneth a maga válaszkísérletét
egy olyan teoretikus mezőben helyezi el, amelyet három fő irány
jellemez: a. a posztstrukturalista álláspont: föladjuk az individuális
autonómia eszméjét; b. a klasszikus autonómiaeszmény határozott és
célzatos fenntartása – ez azonban a szubjektum eszméjének és valóságának szétszakításához
vezet, jelzi a szerző; c. a szubjektivitás rekonstrukciója, oly
módon, „hogy a szubjektumok felett álló hatalmak a szubjektumok individualizálódási
folyamatának konstituens feltételeivé válhatnak”.
A megoldáskísérlet lényege, hogy az emberi személyiséget interszubjektivitás-elméletileg
kell értelmezni. „Ezen az úton világossá kell válnia, hogy a szubjektum decentralizációjának
nem kell az autonómia eszméjének föladásához vezetnie, hanem ez az eszme maga
is decentralizálásra szorul.” Honneth módszere az, hogy először a kanti
autonómia-fogalom három jelentésárnyalatát dolgozza ki (morálfilozófiai, jogi,
pszichológiai). A kulturális antropológia érvrendszeréből meglehetősen
sokat merítő argumentáció részletes követése meghaladja e tanulmány kereteit,
azonban nem célszerűtlen maguknak a következtetéseknek a megjelenítése.
Ezek szerint: „A tudattalan kreatív, de sohasem teljes feltárása az affektív
válaszokat kísérő nyelv segítségével az a cél, amelyre a decentralizált
autonómia fogalma (a belső természet vonatkozásában) épül”. Donald W.
Winnicott elképzeléseit figyelembe véve azonban Axel Honneth hangsúlyozza,
hogy ez az interszubjektív környezet stabil és barátságos kell hogy legyen,
továbbmenően pedig nyelvileg ellenőrizhető – mintha egy amerikai
kisváros civil eszménye munkálna itt, ám kétségtelenül polgári eszmény. A
továbbiakban az autonómia gondolatát az ellenőrzött élettörténet irányába
„gyengíti” a szerző, kiemelvén az alany ama képességét, hogy különböző
cselekvési impulzusait össze tudja rendezni egy koherens életösszefüggésbe.
Az erkölcsi törvény szentsége átalakul a primér szükségletek etikai értékelésének
imperatívuszává. Harmadsorban, egy ponton Axel Honneth kvázi korrigálja a
kanti koncepciót, illetve annak romantikus individualista értelmezési módját.
Ezek szerint: „Morálisan autonómnak nem az a személyiség számít, aki a maga
kommunikatív cselekvéseiben univerzális elveket tart szem előtt, hanem
az, aki ezeket az elveket affektív részvéttel és érzékenységgel az egyedi
eset konkrét körülményeire alkalmazni tudja”. Ezek fényében Axel Honneth úgy
véli, hogy az individuális autonómia normatív eszméjét a szubjektivitás kritikája
után is fenn lehet tartani.
Axel Honneth autonómia-értelmezésének ad igazat Jenei Ilona, amikor arról
értekezik, hogy „az autonómia klasszikus felfogása és a modern medicina betegségfelfogása
egy tőről, a dualista emberképből fakad”. Úgy véli, hogy az
autonómia az integritás fogalmával váltható ki, lévén „az integritás a személy
fizikaipszichikai, szociális és spirituális egysége és teljessége, szemben
az autonómiával, amelyik »csak« a személy racionális képességét és nem a képességeinek
a teljességét fedi le”. Végül pedig, az autonóm döntések a beteg–orvos kapcsolatban
igazából akkor működőképesek, ha mindketten egy erkölcsi közösséghez
tartoznak; azonban Jenei Ilona – nagyon helyesen – azt is megjegyzi, hogy
„a 20. század végére éppen a közösségek felbomlása miatt és az erkölcs pluralizálódása
miatt ezt az álláspontot nem lehet általánosítani”.16
Immanuel Kant persze nem a plurális erkölcsi rendszerek hiposztazációjában
dolgozta ki autonómia-fogalmát, mint ahogy ez az autonómia-felfogás az egységes
emberiség, vagy az egységesülő emberiség fundamentális feltétele. Nézzük
csak meg az 1795-ös Az örök béke emberiség-vízióját! Mindezek alapján
azt tartom, hogy egy több mint 200 éves koncepció jelenkori értékesítése igen
nagy horderejű dolog, és az autonómia-filozófia, ezzel együtt a felvilágosodás
hagyománya – bizonyos mértékben ma is nélkülözhetetlen. Talán nem frivol kijelentés
az, hogy ez megnyugtató. Mégis, a kanti koncepció jelenkori valorizációját
több ponton is problematikusnak tartom: ez az értékelés teljesen más diszciplináris
premisszákkal nyúl a kanti felfogáshoz, hiányzanak azok az előmunkálatok,
amelyek a mai nyelvfilozófiai, pszichológiai és (kulturális) antropológiai
terminusokat lefordítanák a korabeliekre, vagy legalábbis kompatibilizálnák
azokkal. Tehát egy történeti perspektíva hiányáról van szó – „rohanó korunk”,
ugyebár –, amin csak némiképpen enyhíthet a filozófiatörténeti perspektíva
használata, egy quasi szabályos történeti olvasat.
Kant „gyengített” autonómia-felfogása és az interszubjektív környezet
hangsúlyozása mégsem zsákutca, sőt, abból az alkalmasint nem is teljesen
formalizált felismerésből fakad, hogy igenis a II. évezred végén a szubjektum
(az egyéni tudat) olyan feltételrendszerekbe kényszerült, amelyek illuzórikussá
teszik autonómiáját. A legtalálóbban Gilles Deleuze fogalmaz: individuum helyett
nem-személyes ekceitások vagy hekceitások, szubjektum
helyett pre-individuális szingularitások és a nem-személyes individuációk.
Tanulmányom következő fejezete a Deleuzéhez hasonló szubjektum-értelmezésekkel
kíván foglalkozni, és követi a kanti autonóm szubjektum mai társadalomelméleti
interpretációit.
Egyvalamiről azonban az autonómia-koncepció elemzése kapcsán meggyőződésem
szerint nem lehet lemondani, nem lehet tőle eltekinteni: ez pedig a törvény
szentsége mint az emberiség lényegével szinonim fogalom, egyben garancia.
Mégis, miért van az, hogy a legsúlyosabb vád, amellyel egy személy felé fordulhatunk,
az emberiség elleni bűncselekmény?!
Megjegyzés: tanulmányomnak
ebben a formájában – sem történetileg, sem terminológiailag, sem szisztematikusan
– még csak nem is érinthettem Max Schelernek a kanti autonómia- és személykoncepcióra
vonatkozó korszakos elképzeléseit Ennek a horderejével kapcsolatban álljon
itt csak egy idézet: „... minden valódi autonómia nem elsősorban az ész állítmánya (mint Kantnál), s a személyé csak mint olyan X-é, amely részesedik az ész valamely törvényszerűségében,
hanem legelsősorban a személy mint
olyan állítmánya.” A formalizmus az etikában és a materiális értéketika.
Gondolat Kiadó, Budapest, 1978, 740. Scheler elképzelésének középpontjában
az aktus áll, mint a reális autonómia megnyilvánításának személyes ténye.
1 Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése.
Gondolat, Budapest, 1991, 75.
2 A kérdéskörnek, amely tehát korántsem csak filozófiatörténeti
érdekességű, 1999-ben kollokviumot
szentelt fiatal kolozsvári filozófusok egy csoportja. A kollokvium anyagát közzétevő
kiváló kis válogatás Ingerul
şi persoana (Az angyal és
a személy) címmel
jelent meg. Editura Charmides,
Bistriţa, 2000.
3
„The literary representation of the self
that originates with St. Augustine
implies conversion as a logical precondition for the coherence of such a story. The representation of
the self in confessional literature involves a reduplication
of the self, a separation between the self that was, whose story is narrated, and the self
that is, who narrates the story.” Freccero, John: Autobiography and Narrative.
In Heller, Thomas, Sosna, Morton and Wellbery, David E.. Stanford (eds.): In Reconstructing Individualism. Autonorny
Individuality, and the Self in Western Thought. University Press, Stanford,
California, 1986, 20.
4 Kant, Immanuel: A gyakorlati ész kritikája.
Gondolat, Budapest, 1991, 254.
5 Az én-identitás, az önazonosság vitája nagy jelenkori
débat Néhány alapmű: Nagel, T.: The Self as Private Object.
In Hoy, R., Oaklander, N. (eds.): Metaphysics.
Classics and Contemporary Reading. Wadsworth, Belmont, 1991; Parfit, D.: Reasons
and Persons. Oxford, Oxford
University Press, 1984; Parfit, D.: Personal Identity (1971), majd
Hoy, R., Oaklander, N. (eds.), 1991; Perry, J. (ed.): Personal Identity. Berkeley, University of California Press, 1975; Swinburne, R.: Personal
Identity: the dualist theory. Shoemaker, S., Swinburne, R. (ed.), Oxford, Blackwell, 1984; Williams, B.: The
Self and the Future (1970), majd Perry (ed.) 1975; Williams, B.: Personal
Identity and Individuation, 1957, majd Hoy, R., Oaklander, N. (eds.),
1991. Itt kell megjegyeznem azonban,
hogy az általam átolvasott tetemes mennyiségű személyiségpszichológiai irodalomban – angolszász area
– a személyiség, én egységéről,
azonosságáról nincs szó. Amiről szó van, az a kongruencia – ennek
az értelmezése azonban egy más összefüggésrendszert involválna.
6 I. m. 283.
7 Vö. Stein, Edith: De la personne. Ford. Philibert Secretan. Ed.
Cerf, Fribourg, 1992.
8 Kant, Immanuel: Az erkölcsök
metafizikájának alapvetése. Gondolat, Budapest, 1991, 83.
9 Tengelyi László: Autonómia és világrend.
Medvetánc, 1985, 69. sk.
10 Tallár Ferenc: A szabadság és az európai tradíció. Atlantisz,
1999, 196.
11
I. m. 18.
12 I. m. 193.
13 Honneth, Axel: A decentralizált autonómia.
In Elismerés és megvetés. Tanulmányok a kritikai társadalomelmélet köréből
Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997, 122.
14 Bergyajev, Nyikolaj: A szubjektum
és az objektiváció. In Ész Élet Egzisztencia. II–III. Szeged, 217. sk.
15 Honneth, Axel: i. m. 119.
sk.
16 Jenei Ilona: Az autonómia
elve a bioetikában (Kritikai reflexió). Az Eszterházy Károly Tanárképző
Főiskola Tudományos Közleményei. Eger, 1999, 99.