A nemzeti filozófiatörténetírás általános
feltételei
LARRY STEINDLER
Larry Steindler könyve (A magyar filozófia –
történetírásának tükrében; Ungarische
Philosophie im Spiegel ihrer Geschichtsschreibung,
Karl Alber Verlag, Freiburg/München 1988) az egyetlen, teljes
egészében a magyar filozófiának, illetve filozófiatörténetnek szentelt,
külföldi szerzőtől származó mű, s mint ilyen, számunkra
különösen érdekes. Ez némiképp összhangban van a szerző által
sűrűn emlegetett jelenséggel, miszerint a magyarok mindig is mély
érdeklődéssel viseltettek saját kultúrájuk külföldi recepciója iránt.
Részben ezzel kapcsolatban fogalmazódik meg Larry Steindler elmélete, mely szerint a magyar kultúra (és ezen belül
a magyar filozófia) önértékelésében állandó meghatározó elem volt a nyugattal
szembeni kulturális, illetve filozófiai elmaradottság tudata – Janus
Pannoniustól és Apáczai Csere Jánostól napjainkig.
A tézist a szerző a magyar filozófiatörténetírás aprólékos elemzésével
támasztja alá, különös hangsúlyt fektetve a mindenkori kultúrtörténeti
kontextusra, megvizsgálva mind a külföldnek szóló magyar filozófiatörténetek
sajátosságait, mind a magyar filozófia külföldi recepcióját, s – nem utolsósorban
– ennek hazai visszhangjait.
A közölt részletek a mű bevezető részéből (Allgemeine
Voraussetzungen der nationalen Philosophiegeschichtsschreibung), illetve
a magyar filozófiatörténetírás kultúrtörténeti alapjait tárgyaló részből
valók (Die kulturgeschichtlichen Grundlagen der ungarischen Philosophiegeschichtsschreibung).
Mivel Larry Steindler munkáját a későbbiekben szeretnénk teljes egészében
megjelentetni, nem ragaszkodtunk feltétlenül a szöveghűséghez – a lábjegyzetanyagot
itt-ott erősen megkurtítottuk. (A szerk.)
I. A nemzeti filozófiatörténet elméletéhez
Az általános filozófiatörténet és az egyes országokban folyó filozófiai tevékenység
viszonya már csak a „nemzeti filozófia” fogalmának homályossága miatt sem volt
különösebb teoretizálás tárgya. A nemzeti filozófiatörténetet érintő számos,
ám kevéssé kidolgozott vállalkozás sem nyújt elégséges alapot a filozófia és
története közötti viszony átgondolásához. A teoretizálás e hiánya miatt a nemzeti
filozófiatörténetírás, úgy tűnik, kimerül a rövidebb lélegzetű tanulmányokban,
kutatási beszámolókban.1 Az effajta írások bibliográfiai jellege
– mindenekelőtt a tárgykörök szerinti rendszerezés miatt – az irodalomtörténetírásnak
arra a típusára emlékeztet, melynek meghatározó lexikográfiai törekvése az,
hogy kis terjedelemben mégis átfogó áttekintést tudjon nyújtani.2 Jóllehet
az irodalomtörténet művelésének e fajtája kevéssé hívta fel magára a figyelmet,
a filozófiatörténet művelésében való gyakori megjelenése arra enged következtetni,
hogy jelentős értékkel bír a filozófiatörténetírás számára.3
A különböző országokban a filozófiának tulajdonított
fontosságnak a filozófiatörténetírás – legalábbis a historiográfiai megközelítés
teljesség-igénye szempontjából – igen kevéssé látszik megfelelni. Általában nem
tartja érdemesnek olyan terjedelemes filozófiatörténetet összeállítani, melyek
kitérnek egy-egy ország szűkebb földrajzi egységeire, s eképpen megelégszik a filozófiatörténethez csatolt – s
természetesen ide vonatkozó – tanulmányokkal, kutatói beszámolókkal vagy függelékekkel. Az
országspecifikus filozófia-szemlélet mindazonáltal együtt jár egy, a filozófiához nem kifejezetten
illő beszédfordulattal: a „nemzeti gondolkodás” szólamával. A filozófia
fogalmának ezen eltorzult használata megjelenik mind a nemzeti filozófiára
vonatkozó elméleti megközelítésekben,
mind azok kivitelezésében.
Az elkövetkezendőkben ennek a helyzetnek az okait
próbáljuk megállapítani, ugyanakkor megkísérlünk párhuzamot vonni a belés külföldi
filozófiatörténetírásnak a tudományokban betöltött szerepe között. Az általános
jellemzés szándéka az, hogy megvilágítsa a nemzeti filozófiatörténetírás funkcióját és
tematikáját, s ennek
érdekében mindenekelőtt azokra az országokra hivatkozunk, melyek kevésbé jelentős
filozófiatörténeti tradícióval rendelkeznek. (Ezért tehát azok az országok, melyek – úgymond
– „klasszikusokat”
mondhatnak magukéinak, csupán kivételekként fognak szerepelni.) Mindezek alapján
reméljük, hogy eljutunk a „nemzeti filozófia” fogalmának tisztázásához, s az
sem lesz mellékes kérdés, hogy van-e
egyáltalán tartalma, tehát nem több-e puszta
szóösszetételnél. Végezetül pedig, a filozófiatörténetírás területeinek
tipizálása után, megkíséreljük meghatározni a nemzeti
filozófiatörténetírás feladatait.
II. A nemzeti filozófiatörténetírás gyakorlatához
A nemzeti filozófiatörténet-szemlélet módszertani kérdései és a tárgyalandó
szerzők kiválasztásának kritériumai tulajdonképpen már a filozófiatörténetírás
gyakorlatához tartoznak. Mégis, mielőtt a nemzeti filozófiatörténetírásról
beszélnénk, célszerűnek látszik a filozófiatörténeti tárgyalásmód néhány
– a vizsgálódás tárgya szerinti – típusát megjelölni, hiszen lényegében ezek
képezik a műfaj topográfiai felosztásának alapjait.
a) A filozófiatörténet topográfiája
Topográfia alatt nem pusztán a filozófiatörténet
országspecifikus
felosztását, hanem egyszersmind tartalmi vonatkozású differenciálódását is értjük. A
historiográfiai ábrázolás által ugyanis a legkülönbözőbb filozófiai toposzok
válnak hozzáférhetőkké. Hasonlóan Heinrich Ritter törekvéséhez, aki a szellem
egyes megnyilvánulásait
próbálta történelmi vizsgálatnak alávetni, a topográfiai behatárolás által
historiográfiailag ábrázolhatókká válnak a történelem teljes anyagának
különböző variációi. Diszciplináris, illetve tudományos vonatkozásban
mindez különböző tervezetekben
konkretizálódik, ahogyan azt A tudományok története Németországban-sorozat
a múlt században meghonosította. Így aztán
egy olyan téma, mint A társadalmi kérdés és a szocializmus története az antik világban (Robert v. Pöhlmann, München 1925) vagy az amerikai biológia még megíratlan
története filozófia-, illetve tudománytörténeti adaléknak bizonyul.
Ám miközben a kultúra egésze filozófiatörténeti fejtegetés tárgyává válik,
óhatatlanul átlépünk a tudomány területére. Ennek egy lehetséges változatát
írja le Mátrai Lászlónak a kultúrára alkalmazott „strukturális definíciója”4,
melyben az általunk topográfiainak nevezett tartománynak az ún. „szociológiai
paraméter”-t felelteti meg. Mátrai szerint a kultúra szerkezetét három dimenzió
határozza meg, melyek egyfajta kategória-hálót alkotnak. A kultúra különböző
területei – úgymint politika, jog, erkölcs, vallás, művészet, filozófia
– képeznék az első dimenziót, ezek kifejeződési eszközei – gondolatok,
művek, intézmények, közvélemény – a másodikat, míg a szociológiai paraméter
– népcsoportok, népek, országok, osztályok, csoportok, családok és egyének –
a harmadikat. Az első két dimenziót alkotó jelenségek szociológiai paraméterén
azokat a csoportokat értjük, melyek „referenciarendszerébe” (reference system)
e jelenségek mindenike beletartozik.5 Ez azt jelenti, hogy a
kultúra bármely területe releváns a társadalom olyan csoportjára nézve, „mely
az adott kor társadalmi valóságon belül egy bizonyos jelenséget a sajátjának
érez”.6
A szociológiai (vagy éppenséggel szociálpszichológiai)
szempont túlértékelése ellenére Mátrai kultúrfilozófiai megfontolásai gyümölcsözőek lehetnek a
filozófiatörténeti topográfia szempontjából, mégpedig úgy, hogy a nemzeti filozófia a
különböző, topográfiailag
definiált területek kombinációjává válik. A kultúra válfajainak relevanciája a társadalom
csoportjaira nézve pedig nem azt
jelenti, hogy az emberi társadalom minden típusának – az egyes egyéntől a népcsoportig – megvan a maga filozófiája, hanem
azt, hogy e közösségek gondolatai, alkotásai és intézményei az illető kultúrához tartoznak. A
kultúra tehát csak úgy ragadható
meg, mint az említett három dimenzió együttes megléte a mindenkori társadalmi csoportokon belül
(beleértve az egyéneket is);
következésképpen a nemzeti filozófia nem más, mint azoknak a gondolatoknak és
műveknek az egybevetése, melyek az illető ország
filozófusaitól származnak.
A filozófiatörténet topográfiája tehát megfelel a kultúra Mátray-féle definíciójának;
úgyszólván kívülről erősíti meg a nemzeti filozófia topográfiai meghatározását.
Persze az, hogy meddig terjedhet a társadalmi csoportok elemekre való felbontása,
már a filozófiatörténet elméletétől, filozófiájától függ. Így például az
egyes gondolkodók filozófiája, vagyis az individualitásnak a biográfiai vonatkozásokat
is figyelembe vevő szférája is a filozófiatörténeti vizsgálódások eleme,
s jóllehet mint egyedi teljesítmény nem tartozhatna az általános filozófiatörténet
műfajához, mégis megjelenik benne mint filozófiatörténeti adalék. A speciális
filozófiatörténetekben is kisebb csoportok szerinti tárgyalásmódot találunk,
mely rendszerint filozófiai iskolák, rendszerek és diszciplínák bemutatásán
keresztül történik. Ennek ellenére – mint egyenrangú témák – ezek is az általános
filozófiatörténethez tartozhatnak. A filozófiatörténet egyes országok vagy népek
szerinti ábrázolása, azaz a nemzeti filozófiatörténetírás, nem más, mint a filozófiának
a legközelebb álló (nagyobb) társadalmi csoporthoz való hozzárendelése. Emellett,
tekintettel a többnemzetiségű államokra (mint Svájc, Csehszlovákia, Jugoszlávia
vagy Ausztria), az „ország” és „nép” közötti megkülönböztetés is jelentőségteljesnek
tűnik. Az ország- vagy nemzetspecifikus filozófiatörténetek a filozófiatörténetírás
önálló ágának számítanak, abban az értelemben is, amennyiben ezek a különböző
kultúrákban fellelhető és „népfölöttiként” (egyetemesként) értelmezhető
filozófiai tevékenységre vonatkoznak.
A filozófiatörténet topográfiai szempontok szerint való
megszerkesztése egyébként már bevett gyakorlatnak számít.7 Ennélfogva
munkánknak csupán az egyes területeket, illetve ezeknek a szélesebb kultúrkörökbe való integrálódását
kell jellemeznie, szem előtt tartva az életrajzi információk topográfiai-tematikus elrendeződését.
b) A nemzeti filozófiatörténetírás feladatai
A nemzeti filozófiatörténetírás feladatai részben a
filozófiatörténet
által vizsgált területek topográfiai meghatározhatóságából erednek. Mégis, noha a
filozófiatörténetírásban jól megkülönböztethetőek a filozófiai tevékenység helyszíne
szerinti tartományok, a filozófia
egyetemesség-igénye miatt a filozófiatörténet is elsősorban belső összefüggést jelent. Így tehát „határozott különbséget
kell tenni a filozófia történetével kapcsolatos filológiaitörténeti kutatás és a filozófiai alapvetésű
filozófiatörténet között.”8
A filológiai-történeti kutatásnak a feldolgozandó
terület filozófiatörténeti
topográfia szerinti felosztását különösen szem előtt kell tartania. A nemzeti
filozófiatörténet szempontjából ez egy bizonyos országra vagy népre való
leszűkítést jelent, pontosabban adalékok gyűjtését az illető nép vagy
ország filozófiájához. Elsődleges kritériumként az a nyelv szolgál, melyen
a vizsgált filozófus alkotott, valamint amelyen az olvasótábor receptálta írásait. Így
tehát úgy az
állampolgárság, mint a származás igen gyakran szegényes besorolási kritériumnak
bizonyul. Pápay Sámuel irodalomtörténész például oly módon tesz különbséget a magyar,
illetve latin nyelven
írt irodalom között, hogy az egyiket „nemzeti”-ként, a másikat „külföldi” -ként értelmezi.9
A topográfiai hovatartozás megállapítása mellett a hatáskutatáshoz még egy
feladat tartozik, mégpedig a nemzeti filozófiatörténetnek az általános filozófiatörténetbe
való beillesztése. Ez utóbbinak tematikus előírásai nélkül ugyanis bizonyos
országokban kevesebb ismert filozófiai mű születhetett volna meg. Az általános
irodalomra való hivatkozás nélkül a gondolkodásbeli és konceptuális jellegzetességek
kiemelése sem volna lehetséges. A nemzeti filozófiatörténetírás azonban mindenekelőtt
a ‘nemzetek feletti’ filozófiai irányzatoknak a nemzeti életbe és kultúrába
való beolvadását kutatja; ez az a feladat, amelyet az általános filozófiatörténetírás
nem oldhat meg. Lehet, hogy egy nemzet élete és kultúrája számára ez az egybeolvadás
nem feltétlenül szükséges, ám filozófiája számára minden bizonnyal az.
Dimitrij Tschizewskij egy olyan írással járult hozzá a
nemzeti filozófiatörténetíráshoz,
mely éppúgy megfelel a topográfiai elhatárolás, mint a hatáskutatás követelményeinek. Hegel a
szlávoknál című kötetében megjegyzi: „Ezt a könyvet nem annyira a filozófia történetéhez, mint
inkább a szláv népek filozófia-, kultúra-,
szellem- és irodalomtörténetéhez való hozzájárulásnak [tekintem].” Ez azonban nemcsak a nemzeti filozófiatörténetírás törekvéseire vonatkozik, hanem azokra a tematikus
előfeltevésekre is, amelyekkel a
filozófia a szlávoknál találkozott. (Ilyen eset például a szlavofil ideológia
és a filozófia találkozása.) A mi felfogásunkban
azonban Hegel szláv hatásának ábrázolása nem más, mint a nemzeti filozófiatörténetíráshoz való
hozzájárulás. Mindazonáltal a nemzeti
filozófiatörténetírás feladatai közé tartozik a filozófiai műveltség
mindenkori történetének feltárása is.
Az elmaradottság és az önállóság gondolata
Az elmaradottság kérdésével szoros kapcsolatban áll az idegen befolyásnak való
alávetettség, illetve az önállóság gondolata. Az elmaradottságot ugyanis gyakran
tekintik úgy, mint az önállóság hiányának, vagy, Riedl-lel szólva, a saját kultúra
hiányának következményét. Elmaradottság, idegen befolyásnak való alávetettség
és önállóság a többi országhoz viszonyítva sajátos előfeltételei a magyar
nemzeti öntudatról folytatott eszmecserének. Mindehhez hozzáadódik még a nyelvi
elszigeteltség, mely onnan eredeztethető, hogy a magyar írások, főként
a tudományos munkák, a külföld számára jórészt ismeretlenek maradtak. Ezt a
tényt gyakran elpanaszolták, sőt, egyeseket arra indított, hogy – kissé
túlzón – „népi egyedüllétről”, illetve „árvaságérzésről”10
beszéljenek.
Mivel
a külfölddel fenntartott kapcsolat a saját törekvések egyik kifejeződési formája, az elmaradottság kérdésében az idegen megítélés is lényeges szerepet játszik.
Ennélfogva e művelődéstörténeti
vonatkozások szoros összefüggéséről beszélhetünk. Kérdésfelvetésünk tehát
többé nem az elmaradottság tudománypolitikai
következményeiből indul ki, hanem megvitatásának okaiból, melyek egyúttal az elmaradottságra vonatkozó filozófiatörténeti kérdésfelvetés tematikáját is
előírják. A filozófiai elmaradottság
kérdését ugyanis, mint látni fogjuk, ugyancsak a szellemtörténet
értelmezése határozza meg.
Az elmaradottság felpanaszolásának hagyománya, mint már említettük, a középkori
krónikaírókig nyúlik vissza, akik egyrészt a nyugati hadi túlkapások korabeli
tapasztalatait fogalmazták meg művészi igénnyel (kissé mintha „kannibálokról”
szólva), másrészt pedig
hajdanvolt népekkel (szkíták, avarok, hunok) kapcsolatban a római vagy görög történetírók
ítéleteire hivatkoztak.11 A költő Janus Pannonius, anyai ágon Vitéz János unokaöccse, pécsi püspök, később Mátyás követe, miután 1458-ban
hazatér Itáliából, egyik sokat idézett versében így fakad ki:
„Mert ad a hely, de el is vesz a szellemtől –, ki tagadná?
S látszik a versen, hogy merre, hol is született.
Rég a latin környék latinabbá tette a versem,
barbár táj barbár szóra kapatja a szám.
Hozd ide Vergiliust: hamisan fog szólni a lantja;
vagy Cicerót: itt elnémul a nagy Cicero.”12
Ilyen és ehhez hasonló panaszok, mint amilyen az Apáczai Cseréé is, akkoriban
egyenesen tipikusak a külföldi tanulmányokból hazatérők esetében, akik
magukat „haladó”, szabad és tudományos szellemben nevelkedetteknek tartották.
De nemcsak a hazatérők ítéletei részesültek kitüntetett figyelemben; igencsak
meghallgatásra talált a külföldi kortársak véleménye is – mindenekelőtt
akkor, ha neves személyiségről volt szó. Így például nagy elvárások fűződtek
a magyar nyelv és irodalom megítélésével kapcsolatban a fiatal irodalomtörténész,
Toldy Ferenc 1829-ben Goethénél tett látogatásához.13 Toldy egy évvel
korábban elküldte Goethének A magyar költészet kézikönyve című
munkáját. A találkozó sikertelenségét – s egyszersmind a költő Vörösmarty
Mihály és a nyelvújító Kazinczy Ferencz által táplált, nyelvesztétikai kérdéseket
illető remények kudarcát – a kutatás a magyar irodalom illetve irodalomtörténetírás
éretlenségével, valamint Goethe hajlott korával (amely már alkalmasint megnehezítette
számára a távoleső népek irodalma iránti kifejezett érdeklődést) magyarázza.
Figyelemre méltónak tűnik azonban az az élénk érdeklődés, amely a
folyamatot és egyúttal annak balsikereit kísérte, és amely kifejezésre jut úgy
a korabeli levelezésben, mint századunk irodalomtörténeti munkáiban. Ezt megelőzően
még elevenebb érdeklődést élt meg Herder jóslata a Gondolatok az emberiség
történetének filozófiájárólból. Miután tudósít a magyarok német országok-beli,
franciaországi és itáliai portyáiról, a német császárnak fizetett adójukról,
vereségeikről, melyek következtében „a Német Birodalom biztosan megalapozta
önmagát, az ő Magyarországuk viszont mindössze (...) apostoli birodalommá
lett”, Herder a következőképpen diagnosztizálja a magyarok helyzetét: „Ma
a szlávok, németek, oláhok és más népek mellett a lakosság csekély hányadát
teszik ki, és századok múlva alig lehet majd megtalálni nyelvüket.”14
A tömör tézis, tekintve a II. József alatt követett egységesítő, magyarellenesként
értelmezett osztrák politikát, a legnagyobb aggodalomra adott okot a magyarok
számára, s ez eleinte tiltakozásokban nyilvánult meg, „később azonban állandó
mementóvá és egy sor pesszimisztikus vízió kiindulópontjává lett.”15
Másfelől azonban ösztönzőleg hatott a nemzeti nyelv ápolására és a
nemzeti függetlenségért vívott harcra. Az angol és francia felvilágosodás politikai
eszméi a tizennyolcadik század kilencvenes éveiben meghonosodtak Magyarország
gazdag politikai irodalmában, s a nemzet fennmaradásáért vívott harc válik ez
idő tájt a költészet központi témájává is.16 Az említett eszméknek
és később a német romantikának a nemzeti öntudatra gyakorolt hatása által
a meggyötört nemzetről és annak állandó elnyomásáról szóló panaszok bekerültek
a köztudatba.17 A mintegy önmagából kibomló „kulturális kisebbrendűségi
komplexus” az effajta költészetnek, de még inkább bizonyos nemzetpolitikai megfontolásoknak
köszönhetően művészi kifejeződést ért meg. Johann Weidlein utal
Ludwig von Gogolákra, aki szerint az asszimilációs folyamatokban a szociális
kérdések mellett „nem elhanyagolható tényezőkként kifejezett alacsonyabbrendűségi
komplexusok is közrejátszottak; ezeket aztán a nemzetiségek vezetői tudatos
szenvedéstanná értelmezték át, s mint ilyet, teljes odaadással ápolták.”18
Nehéz eldönteni, hogy a más népekkel szembeni számbeli és kulturális alávetettségről
szóló panaszok valóban pusztán propagandacélokat szolgáltak-e, vagy mégis inkább
Széchenyi aggodalma volt őszinte, mikor 1829. június 20-án azt írta naplójába:
„Napról napra világosabban látom: Herdernek igaza volt, a magyar nemzet nemsokára
el fog tűnni.”19 A nemzetpolitikai célok erőszakos érvényesítése
mindenesetre nem tett kárt a külföldi visszhang iránti kíváncsiságban.
A magyarok eleven tudományos érdeklődéssel követték saját népük és kultúrájuk
külföldi értékelését.20 Torjai Szabó, miután áttekint egy sor, időközben
közhellyé vált általános jellemzést, a magyarokról alkotott külföldi véleményeket
a következőképpen összegzi: „Eszerint voltunk szép sorjában hunkannibálok,
később a sokat vitatott védőbástyán vitézkedő krisztusi atléták,
a romantika cigányai, a modern szabadságküzdelmek példaképei, s e motívumok
változatainak megfelelően még egyébfélék.” Figyelembe véve, hogy mekkora
jelentőséget tulajdonítottak a külföldi megítélésnek, nincs mit csodálkozni
azon, hogy az lassacskán a magyar önértékelés mintájává vált. Persze ezt a magyarok
mindig következetesen tagadták, és nem szűntek meg hangsúlyozni – legalábbis
a történészek –, hogy a külföldi munkák nagy többsége a magyar történelmet meglehetősen
hézagosan és felületesen tárgyalja.
A történész Kosáry Domokos is ilyen összefüggésben
értelmezi a
XVIII. század tudománypolitikai intézkedéseit. Szerinte a korabeli törekvések elsősorban
arra irányultak, hogy megismertessék a külfölddel a hazai művelődés
eredményeit, s ezen túllépve „... ha kell, mint ahogy főleg német szakmai körökkel szemben kellett, megvédjék a
lenézéssel és tájékozatlansággal szemben.”21 E törekvések persze azt is
megpróbálták nyilvánvalóvá tenni, hogy
a magyar kultúra elmaradottsága nem valami eredendő, nemzeti
restségből fakad, hanem egy sor más, kedvezőtlen
tényezőből – mint amilyenek például az előző kor hosszú háborúi voltak. Alexander is állást foglal
a magyarokra vonatkozó külföldi tájékozatlanság kérdésében. Szerinte a Mária Terézia és II. József idejében lezajlott
„jószándékú, kedveskedő vagy
pedig erőszakoskodó”22 osztrák beolvasztási kísérletek felébresztették
ugyan a nemzeti öntudatot – s így a többi népekkel való kulturális egyenrangúság gondolata is polgárjogot nyert –, ám a
történelmi szembeszegülés kései következményeit nem lehetett teljesen kiküszöbölni. Magyarországról
és történelméről Európa fennmaradó része nem vett tudomást. Ebből a
szempontból igen relevánsak a
különböző korabeli kongresszusok, melyek külföldi résztvevői soha nem mulasztották el kifejezni csodálkozásukat a magyar kulturális élet elevensége fölött.
Csak legyen a nemzetek egymásról
való kölcsönös tudása általános probléma. És legyen az embernek jogos bizalma abban, hogy, miközben a külföld
a maga kritikus ítéleteit fogalmazza, egyszercsak „felfedezik”. „Ez
kigyógyíthat bennünket két ellentétes betegségből, nevezetesen a ... nem
ritka önlenézésből ... /és a/ túlságos
önérzetünkből, mely önhittséggé is fajul.”23 Alexander és Kosáry észrevételei
két különböző nézőpontból világítanak rá, hogy milyen komolyan nyomon követték a Magyarországot érintő külföldi értékeléseket. Így az is
magától értetődőnek tűnik, hogy a kapcsolatfelvétel nehézségeit éppúgy kihangsúlyozták. A XIX. század második felétől Magyarország és a
külföld között már fennálló szoros
együttműködés kapcsán Magyary Zoltán a következőképpen kesereg: „Jókora veszteséget jelentett, hogy a külföldi tudományosság ezidáig, leginkább nyelvi
elszigeteltségünk miatt, nem
szerezhetett tudomást a hazai tevékenységről, kivéve, ha egyik-másik
magyar szerző netalán abban a helyzetben volt, hogy munkáit fordításban is megjelentethette.
„Mindazonáltal, írja, a természettudományok előnyösebb helyzetben voltak,
mint a szellemtudományok, hiszen az előbbiek feltétlenül rá voltak utalva a nemzetközi együttműködésre, s így
művelőik is gyakrabban publikáltak idegen nyelveken. Feketekuty
László egy sokkal tartalmibb jellegű elszigeteltségről panaszkodik.
Ő a nyugati országokhoz viszonyított elmaradottsága mintegy ötven évnyi
állandójáról beszél, melyet mind a
mai napig nem sikerült behozni. Az olyan
anakronisztikus problémák, mint a nemzetiségi kérdés vagy a földreform,
visszariasztották a többi országot attól, hogy a magyarok mélyebb
megértésére törekedjen.24
A nyelvi és történelmi elszigeteltség, illetve az ebből fakadó külföldi
tájékozatlanság ellenére mégis kézenfekvő a külföldi értékelések recepciójával
foglalkozni, hiszen azok, mint láttuk, igen jelentős hatást gyakoroltak
a magyarok kulturális önértelmezésére. Az ilyen önértelmezések egyaránt tartalmaznak
pozitív és negatív ítéleteket, és éppúgy árulkodhatnak rokonszenvről, mint
ellenszenvről. Az önértékeléssel kapcsolatos nézetek skáláján minden árnyalat
megtalálható, az elmaradottság kilátástalansága miatti kesergéstől a „nyugat
védőbástyájá”-nak gondolatából származó elszánt küldetéstudatig. Az ilyen
álláspontok, kétességük ellenére, mindig alátámaszthatók valamely külső,
politikai vagy társadalmi tényezőre való hivatkozással. (Ilyen például
a török uralom, az osztrák fennhatóság vagy a trianoni béke emlegetése.)
A török uralommal szemben, mely elsősorban hadi,
illetve vallási
konfliktust jelentett, a Habsburg uralomnak – az 1711-es Szatmári Békétől
kezdődően – sokkal inkább voltak politikai kihatásai. A protestantizmus ellenségei lévén, a Habsburgok mindenekelőtt a „szellemi” békét és a
művelődés szabadságát háborgatták.
Ürményi József Ratio Educationis-ának, melyet 1776-ban Mária Terézia elé terjesztett, majd egy
évvel később ki is nyomtatott, egy Magyarországra érvényes oktatási
rendszert kellett megteremtenie.25 A mű a felvilágosodás
mozgalmának egyik kifejeződése,
s javaslatai kétségtelenül megfeleltek az általános európai követelményeknek. Mindazonáltal, részben Mária Terézia
rendeletének köszönhetően, a közoktatásügy – a jólét és a tekintély követelményeinek megfelelően – az
államhatalomnak rendelődött alá, s ez általában az oktatás és
művelődés fellendüléséhez vezetett. II. József azonban, Mária Terézia
fia, számos intézkedéssel
hátráltatta a Ratio Educationis keresztülvitelét; az udvar tanügyi bizottságát ugyanis azzal bízta
meg, hogy egységes iskolareformot
hozzon létre a birodalomban, s ezzel lényegében romba döntötte mindazokat a művelődéspolitikai reményeket, amelyeket Magyarországon a Ratio-hoz
fűztek. Ennél még többet nyomott
a latban a németnek mint oktatási és hivatali nyelvnek a bevezetése. II. József itt mindössze a
közigazgatás célszerűsítésére
gondolt, ám ezzel az intézkedéssel a magyarországi nemesség túlnyomó többsége –
köztük horvátok, szlovákok, románok
– ki lett rekesztve a közéletből. Eképpen a nemzeti nyelv ápolása, amit Bessenyei György és barátai a
felvilágosodás hatása alatt
programként hirdettek, erős ösztönző erőt tudhatott maga mögött,
s ugyanakkor politikai tartalommal is bírt. A „lingua generalis monarchiae” eleinte a latin „lingua
patriae” védelmezését váltotta ki, ám ez hamarosan a magyar nyelv
államnyelvként való elismeréséért vívott küzdelembe csapott át.
Az iskolai oktatásba való beavatkozás mellett olyan
intézkedések is
voltak, melyek az egyetemi tanulmányokra vonatkoztak. Ilyen volt például az, amelyik a
protestáns diákok külföldi tanulmányait akadályozta, s melyet részben külpolitikai – lásd
porosz- osztrák
háborúk –, részben belpolitikai szempontok – az államellenes, ill. felvilágosult forradalmi
eszmék elleni védekezés – legitimizáltak.
Merkantilista indítékok szintén játszottak az ügyben némi szerepet. A
gyakorlatban időnként teljesen betiltották a külföldi tanulmányokat (a protestáns diákok számára), s ha mégsem,
akkor az útlevélkényszer tette lehetővé a diákok hatósági ellenőrzését. „A külföldi tanulmányokra
vonatkozó hivatalos álláspontra –
melyben a felekezeti szempontok helyett inkább a gazdaságiak voltak irányadók – igen jellemző II. József 1781-es rendelete. Ez elvileg minden külföldi tanulmányt
letiltott, s a külföldi egyetemek
látogatása , mivel a Monarchia területén nem létezett protestáns teológiai kar,
csak a protestáns teológiai hallgatók
számára volt engedélyezett.”26 Az efféle intézkedések azonban
nem voltak szokatlanok, hiszen II. Frigyes már 1749ben „szigorúan megtiltotta külföldi iskolák látogatását.” A magyarországiak helyzete azonban annyiban volt
különleges, hogy a külföldi
tanulmányok ügyével nem Magyarország és Erdély önigazgatási szervei,
„hanem a központi bécsi államigazgatás főhivatalai foglalkoztak.”27
Az erősödő függetlenségi mozgalom
megfékezésének, a császárságtól való leszakadás megakadályozásának másik
eszköze a Bécsből irányított cenzúra volt, mely aztán újabb ellentétek
forrásává vált. A sajtószabadság és a szabad mozgás kérdése így nemcsak a függetlenségre
irányuló törekvéseknek, hanem később az orosz segítséggel levert 1848/49-es
szabadságharcnak is meghatározó elemévé válik. I. Leopold és II. József uniformizáló politikájának kudarca után I. Ferenc
József tett még egy kísérletet az egységes állam fenntartására. Alexander Bach, aki „a
róla elnevezett
neoabszolutista kormányzat (Bach-korszak) meghatározó képviselője, az egységesítő
törekvések szándékát a XVII. század »zűrzavar-elméletével« igyekezett alátámasztani.” I.
Ferenc József mindazonáltal
felismerte a bachi politika csődjét, s ez, miután az osztrákok kiszorultak Németországból,
Deák Ferencz diplomáciai rátermettségének köszönhetően az 1867-es kiegyezéshez vezetett. Az osztrák-magyar dualizmus ösztönzőleg
hatott a kisebb népcsoportok
szeparatista mozgalmaira és nemzeti harcára ezek
ugyanis a kiegyezés után kisemmizve érezték magukat, s a magyarok részéről
sem találtak meghallgatásra. A politikai kiegyezéssel egyidőben a XIX.
század második felében erőteljes kulturális
fellendülés következett be, mely éppúgy éreztette hatását a
szaktudományokban, mint a filozófiában. Az osztrákmagyar állam összeomlását pedig, melyben igen jelentős szerepet játszott a nemzetiségek, illetve az elmagyarosítási
politika kérdése, a történészek az első világháború egyik okaként
emlegetik.
A trianoni szerződés értelmében Magyarországnak
területeket kellett átengednie Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Ausztria
számára. Magyarország így nemcsak területének több mint kétharmadát és lakosságának majdnem
három ötödét vesztette el, hanem magyar népességének egyharmadát is. Körülbelül
három millió magyar jutott kisebbségi
sorsra Ausztria-Magyarország négy
különböző utódállamában. Teljességgel érthetőnek tűnik, hogy ezeket a körülményeket aztán a visszás
gazdasági állapotok, valamint a kulturális elmaradottság magyarázatára
használták fel. Magyary Zoltán A
magyar tudománypolitika jelenlegi helyzete bevezetőjében a következőket írja: „Magyarország a trianoni békét követően politikai, gazdasági és
kulturális téren teljesen új helyzetbe
került. A béke az ország területének 67,3, népességének 58,4 százalékába került. A magyar nyelvű
kiadványok cseréje az anyaországi és az országhatárokon túl élő
magyarok között még most, 1931-ben is
tilos; a szakirodalom is csak szórványosan
jut el a Csehszlovákiában, Romániában vagy Jugoszláviában élő magyarsághoz, melynek – elszigeteltsége
miatt – hiányoznak az eszközei
ahhoz, hogy önálló kultúrát, tudományos életet, irodalmat, könyvkiadást tartson fenn.”28
Magyary fő kérdése ennek kapcsán a következő: „Miként biztosítható a
megváltozott körülmények és hatalmi viszonyok között a magyar tudományos élet önállósága és színvonala?”29 A
politikai viszonyok kihatásai a különböző
intézményekre, a sajtóra, a kiadókra, az iskolára vagy az egyetemre az
önértékeléssel kapcsolatos meggondolások alapját
képezik. Magyary rámutat arra, hogy az első világháború a különböző országokban egészen új
tudománypolitikai helyzetet teremtett,
különösen azokban, melyek a békeszerződések nyomán jöttek létre. Ezeknek ugyanis nemcsak az egész
államapparátust, hanem a tudományos intézményeket is életre kellett hívniuk, így a saját nyelvű szakkiadványok
jelentősége ugrásszerűen megnövekedett.
Említésre méltónak tűnik, hogy Magyarország mindig is hajlamos volt a politikai
tényezők fényében, a körülmények áldozataként ítélni meg a maga kulturális
javait. Amint azt a filozófiai elmaradottság tárgyalásánál ki fogjuk mutatni,
ez a szemléletmód bizonyos folytonosságot mutat, el egészen a magyar kultúrtörténet
marxista értelmezéséig. A politikai viszonyok és a tudományos tevékenység közös
vonatkoztatási pontja pedig az intézményekben keresendő. A kultúra alakulásáért
felelőssé tehetjük a nemzetet sújtó háborúkat, az idegen elnyomást
30,
a gazdasági berendezkedést, ám mégis az intézmények bizonyulnak összekötő
kapocsnak a politikai intézkedések és a kultúra között. A művelődés,
a kultúra szabad mozgástere ezért a politikai önállóság függvényeként értelmezhető.
Hogy az effajta függőség valóban elegendő-e ahhoz, hogy a művelődést
ténylegesen lefékezze vagy előmozdítsa, az már más kérdés. Az pedig, hogy
a statisztikák – mint a tudományos elmaradottság igazolói – adhatnak-e bármiféle
felvilágosítást erről a függőségről, szintén kétséges, hiszen
aligha létezik mérce az ilyesféle szellemi viszonyok megállapítására. Ennek
ellenére időnként kihangsúlyozzák az értelmiség magas arányát, vagy esetleg
ahogyan az a szlávoknál történt – azt állítják, hogy esetükben az ésszerűség,
mint jellemidegen vonás, elhanyagolható tényező, s hogy sokkal inkább a
külső eseményekre való érzelmi reagálás jellemzi őket. Nos, még ha
ezt el is fogadjuk, be kell látnunk, hogy sokkal inkább a reagálás módjáról
és a politikai helyzetről árulkodik, mintsem a tényleges művelődési
viszonyokról. Egy rendelet ugyanis befolyással lehet például egy mű elterjedésére,
recepciójára, sőt, adott esetben még tartalmára is, ám semmiképpen sem
lehet hatással fennállására. A kultúra maga a mű. Ennek ellenére a kultúra
politika-függőségének a hangsúlyozása mely tehát nem a legmegfelelőbb
a kultúra leírására – odáig vezet, hogy bizonyos politikai események periodizálási
kritériumokként kezdenek szerepelni.
Erre lehet példa a nemzeti bibliográfia felosztása a
Szatmári Béke
előtti és utáni művekre. Moritz Langer így kommentálja a Szabó-féle
bibliográfia31 hasonló beosztását: „A Régi Magyar Könyvtár könyvei, azaz az 1711-ig terjedő
irodalom azért ritkább, mert a mohácsi
vésztől eddig az időig hazánk területe szakadatlan hadműveletek, megszállások,
fosztogatások, rablások és gyújtogatások
színhelye volt. Képzelhető, hogy mennyi könyv pusztult el e két évszázad alatt. A megszállások
alatt, az idegen vagyont nem becsülő katonaság a könyveket különösen
pusztította, mert a magyar nyelven
írt könyveknek még tisztjeik sem vették
hasznát. (...) Ezért van az, hogy sok könyvnek még a nyoma is teljesen elveszett, soknak csak a nevét
ismerjük, a legnagyobb részük pedig
olyan hiányos, rongálódott állapotban van, hogy külföldi gyűjtők az ilyent még a szekrényük aljára sem
tennék. (...) Ezek (a nyomdászatunk ősemlékei) elvitathatatlan
bizonyítékai az agyonsanyargatott,
három részre csonkított, állandóan talpig fegyverbe kényszerült nemzetünk kultúrképességének.”32 Ez a hosszabb magyarázat a nemzeti bibliográfia
szokásossá vált beosztásáról
világosan megmutatja, hogy milyen jelentős mértékben függ a művelődés a politikai
történésektől. Az elpusztult művek tézise kielégítően legitimizálja az eseménytörténeti felosztást,
még a művelődés
tekintetében is. Végülis a művelődés, a tudástartalom a nyomtatott papírhoz is kötődik. Ezen
előfeltevések alapján persze még
több okunk lehet a panaszra, ha az ókori könyvtárak pusztulására vagy a preszókratikusok igencsak
töredékes hagyatékára gondolunk.
Észrevehető azonban a magyarok erős megütközése az írásos hagyománnyal
szembeni politikai méltánytalanság miatt. Legrégebbi nyelvemlékeik a XII.–XIII.
századból datálódnak. Egy halotti beszédről van szó, mely nem több mint
274 szóból áll, és egy Mária-ének részletéről. Az anyag tehát, mely az
illető korszakból a magyar középkorkutatás rendelkezésére áll, ennélfogva
igen szűkös. Az ilyen „természetes” hiányosságoknak is van némi szerepük
a saját hagyomány negatív megítélésében, s ez szoros összefüggésben van a kultúrtörténeti
önértékelés említett sajátosságaival.
Ebből a szempontból kétségtelenül sokkal többet
nyomnak a latban
a politikai függőségek – és itt már nem maradhat figyelmen kívül a politikai
autonómia kérdése. Minden törvényhozás előfeltétele a politikai hatalom, s a törvényhozás
eszköztára éppúgy
szolgálja a hatalom megszilárdítását, mint a hagyomány folytonosságát. Így aztán magától
értetődőnek tűnik, hogy „a magyar önállóság gondolatát eredetileg
alkotmányosan és jogilag dolgozták ki és alapozták meg (szószólói erdélyi
protestáns jogászok voltak).”33 Később az államjogász és politikus Wenzel
Lustkandl és Deák
Ferencz folytatott jogtudományi vitát az osztrák centralizmusról.34
Az önállóság gondolatához tehát feltétlenül hozzákapcsolódott az állami autonómia és az
alkotmány kérdése is.
Az önállóság kérdése különösen szembeötlő volt a nyelvművelés kezdeteikor,
mikor az még nem jelentett mást, mint – akárcsak Németországban – az anyanyelv
idegen elemekkel való (barokk) összeolvasztása elleni reakciót. Azonban itt
is észrevehető a megfelelő német mozgalommal szembeni lemaradás. Habár
Martin Opitz 1622/23-ban a gyulafehérvári gimnázium tanára volt, s Német
költészet-ét (Deutsche Poeterey) két évvel később
már ki is nyomtatták, kereken százötven évig tartott, amíg a magyarok is hasonló
kérdéseket vetettek fel. Akkor azonban már a felvilágosodás hatása alatt álltak.
A Mária Terézia-korszak kapcsán Horváth János a következőket jegyzi meg:
„Bécsi testőreinknek tűnik fel először nagy elmaradottságunk
az ottan divatos francia irodalmi műveltséghez viszonyítva.”35
A nyelvújítók – Pápay Sámuel, Bessenyei György, Kazinczy Ferenc – számára a
latin kiiktatása és a nemzeti nyelv ápolása mellett igen nagy jelentőséggel
bírt az irodalom fogalma. A felvilágosító program szerint „az ország boldogságának,
jólétének legfőbb eszköze a tudomány; szükséges tehát, hogy mennél szélesebb
körökben terjesztessék, »közönségessé« tétessék. A tudományok kulcsa azonban
a nyelv, éspedig a legtöbbekre nézve a hazai nyelv; ha tehát tudomány által
boldoggá akarjuk tenni az országot, elébb a hazai nyelvet kell tökéletességre
vinni...”36 Ennek az irodalomban kellett volna megtörténnie, különösen
pedig fordítások által, melyekkel a műveltség már amúgyis régóta összefonódott.
A magyar irodalomban – akárcsak a korábban Opitz által befolyásolt szász barokk
irodalomban – a fordítások eredeti, egyéni teljesítményeknek számítottak.37
Ez egyébként – legalábbis a XIX. század derekáig – a tudományos irodalomra is
érvényes. Ebben a korban tehát, mikor a plágium fogalma még ismeretlen volt,
fordítások révén teremtették meg a nemzeti irodalom kezdeteit – amire a nyelvújítók
programja is vonatkozott. Döbrentei Gábor viszont, Kazinczy tanítványa, maga
is Shakespeare- és Moliéreszínművek fordítója, felhívja a figyelmet arra,
hogy nem szabad ezen a ponton megállni: „Ha mindenkor csak a külföld munkáin
bámulunk, egyedül azokat fordítjuk, soha se tehetünk magunk nagyot.”38
Két évtizeddel korábban Kármán József is a gondolati tartalom eredetiségét követeli,
s felrója a költőknek, hogy „...kódúltak Gondolatot a Hangtúl és a Kádentziátúl,
vagy ... áldozták fel a Hangnak, a Szónak, Formának és Héjnak a Dolog Velejét
és Belsejét.” Kármán irodalomelméleti megfontolásai aztán egy önálló tudomány
megteremtésének igényébe torkollnak: „Eredeti Munkák gyarapíttyák a Tudományokat,
tsinosíttyák a Nemzetet, és emelik fel a nagy Nemzetek ragyogó Sorába... Nálunk
termett eredeti Munkák még eddig nintsenek... Avagy lehet e Munkáknak nevezni
azokat, melyeknek nints egyéb Neveknél a mi eredeti, és a mellyet tsak ugyan
idegen Hulladékokból kapargattunk öszve?”39 Ezek a kemény szavak
túlmutatnak a nyelvművelők kezdeti szándékain, s az önálló tudományosság
megteremtése irányába mutatnak.
A
haladásgondolattal azonban nemcsak Magyarországon járt együtt a hagyomány felülvizsgálása. Franciaországban
Perrault
Parallèle des anciens et des modernes en ce qui regarde les qrts et les sciences40-ával
már a XVII. század vége felé csúcspontjára jutott az ókori műalkotások példaértékűségéről
folytatott korabeli eszmecsere. Perrault szerint már csak a tényismeretek mennyiségi
növekedése is az ókor fölé helyezi korát. Ehhez járul még az ízlés és erkölcsiség
kultúrspecifikus érvényessége, ami ugyancsak gátat szab az ókor idealizálásának.
A nemzeti kultúra vonatkozásában ezt a kérdést a kései felvilágosodástól kezdődően
éppúgy felvetették Magyarországon
41, mint Németországban, s így az
egyes országok nyelvújító mozgalmai ilyen vagy olyan módon összefüggnek a Franciaországban
folytatott heves vitával. Eképpen a haladásgondolat, valamint a kor műveltségébe
vetett bizalom a különböző nyelvű népek közös ügyének bizonyul.
A nyelvújítási mozgalom tehát sok országban kapcsolódott
a nemzeti
művelődés kérdéséhez, ám két magyarországi sajátosság, mely külföldön
csak másodlagos jelentősséggel bírt, mindenképpen külön említést érdemel. Az egyik az, hogy a nyelvújítás
(illetve a latin nyelvnek a magyarral való
helyettesítése) szorosan összefonódott
az önálló tudományosság kialakításának reményével; a másik pedig, hogy mindezek
a törekvések állandó jelleggel az
általános elmaradottság tézisének befolyása alatt álltak. Az 1825-ben Széchenyi által megalapított Magyar
Tudományos Akadémia feladata részben
az volt, hogy ezt a fonák helyzetet orvosolja. A Széchenyi fellépését
követő reformkorszak, mely magáévá
tette a magyar kulturális elmaradottság tudatát, a nemzetnevelés problémája felé fordult. A nemzet
sorsának javulását a nemzet kultúrájának javulásától várták. Az állam
felelős polgárai műveltségéért,
ám a polgárok műveltsége ugyanúgy felelős az államért. Eképpen válik
a művelt „népszellem” a nemzet hordozójává.
Állam és szellem, nemzet és filozófia e kapcsolata – melyet Hegel a szellemnek
az államban való objektivációjaként tételez – már Apáczai Csere Jánosnál megtalálható,
aki székfoglaló beszédében így írja le a kulturális intézmények szerepét: „Napnál
világosabb (...), hogy a főiskolák az alapjai mind az államnak, mind az
egyháznak. Mindkettő csak akkor virágozhat, ha a főiskolák erősödnek
és virágoznak. Ebből látjuk, hogy alapos megfontolás alapján állítja Platón:
az állam ügyei akkor fognak igazán jól menni, ha majd a filozófusok uralkodnak
benne, és az uralkodók filozófiával foglalkoznak.” Apáczai Csere ezért az államvezetés
kínai művészetét dicséri, mely mindig csak a legbölcsebbeket tartotta méltónak
az államügyek vezetésére. Ugyanakkor a belgák példájára is felhívja a figyelmet,
akiknek sikerült megszabadulniuk a spanyol megszállótól: „Mi adta vissza néki
szabadságát? Állítom, hogy az akadémiák! És mi tartja folytonosan virágzó életerőben?
Az akadémiák és a főiskolák! És itt bizony mindig azt tartottam a legcsodálatosabbnak,
hogy ahány akadémiájuk csak van, mind a spanyol háború alatt keletkezett.” Ők
felismerték tehát, hogy az állami hivatalokat csak művelt embereknek szabad
betölteniük – Magyarországon azonban ez sem háború, sem béke idején nem volt
kivitelezhető. Az intézményekben kifejeződő műveltséget
azonban Apáczai is a politikai tényezők függvényének tekinti, ami érthető
is, ha arra gondolunk, hogy számára a műveltség majdhogynem az állami autonómia
megtestesítője.
Mindezen meggondolások alapján nyilvánvaló az a
jelentőség, mellyel
a tárgyalt aspektusok a magyar kultúrtörténet szempontjából bírnak. Mindvégig a politika
alkotóelemei voltak, ugyanakkor pedig szoros kapcsolatban állottak a tudományok értékelésével –
mindenekelőtt a tudománytörténeti szemlélet vonatkozásában. Természetes tehát, hogy –
különösen a belföldi filozófiatörténet kapcsán – a filozófiai elmaradottság kérdése is
állandóan felmerült.
Fordította: Balogh
Brigitta
1 Vö. Brightman, Edgar
Sheffield (szerk.): Proceedings of the Sixth International Congress of
Philosophy, Harvard University Cambrigde/Massachusetts, Sept. 13–17 1926,
New York, London 1927, 635– 691. A kiadványban egy sor kutatási beszámoló
jelent meg a kortárs angol, amerikai, olasz, spanyol, argentin, német, japán,
francia és cseh filozófiáról. Később, a Prágában megrendezett Nyolcadik
Filozófiai Világkongresszus (1934 szept. 2–7.) alkalmával újra megjelent egy
sor idevágó írás a „La philosophie Tschécoslovaque” című kötetben.
2 Az irodalomtörténettel kapcsolatban
lásd Lutz Geldsetzer: Die Philosophie der Philosophiegeschichte im 19.
Jahrhundert, Zur Wissenschaftstheorie der Philosophiegeschichtsschreibung und
-betrachtung, Studien zur Wissenschaftstheorie (A filozófiatörténetírás
filozófiája. A filozófiatörténetírás és szemlélet elméletéről) Meisenheim
am Glan 1968, 175. Az egyes országok filozófiai irodalomtörténetét nyújtja Carl
Güttler: Einführung in die Geschichte der neueren Philosophie des Auslandes (Bevezetés
az újabb külföldi filozófia történetébe), München 1922. Güttler a
mű előszavában nyíltan beismeri, hogy az Überweg-féle Kézikönyv és az
Eisler-féle Filozófus-lexikon didaktikus áttekintésének modelljét követi. Ez
természetesen nem csökkenti a filozófia nemzetek szerinti bemutatásának
vitathatatlan érdemét. Az egyes országok filozófiatörténetére vonatkozóan lásd
még Ernst Bergmann (szerk.): Jedermanns Bücherei Natur aller Lander,
Religion und Kultur aller Völker, Wissen und Technik aller Zeiten című
sorozatban.
3 Annak
dacára, hogy a filozófiatörténetben az alapos munka egyik kritériumát
képezi, megjelenése nem magától értetődő.
4 Mátrai László: Über eine
strukturelle Definition der Kultur (A kultúra strukturális
definíciójáról), in: Akten des XIV. Internationalen
Kongress für Philosophie,
Bécs 1969, 454–456.
5 u.o.
6 u.o.
7 Már Wallaszky Pál felismerte egy gazdag, átfogó
irodalmat tartalmazó topográfiai
tájékoztató jelentőségét, mikor irodalomtörténete előszavában azt
írta: „Scribimus Historiam
Litterariam Hungariae latiore significatu sumtae, quae provincias etiam eius, Croatiam, Slavoniam et
Dalmatiam, atque Transilvaniam, immo Moldaviam et Valachiam
complectitur” (Wallaszky: Conspectus reipublicae
litterariae in Hungaria ab initiis regni ad nostra usque tempora delienatus...,
Pozsony, Lipcse 1785, IX.)
8 Baumann, Julius: Geschichte
der Philosophie nach Ideengehalt und Beweisen (A filozófia története
gondolati tartalom és érvelés szerint), Gotha 1980, III.
9 vö. Pápay Sámuel: A magyar
litteratúra esmérete, Veszprém 1808, 3.: [amelyik
irodalom] „a nemzetek tulajdon anyai nyelvén foly, nemzeti, más külön-ben idegen, avagy külföldi: mint p.o. Magyar
Hazánkban a Deák Litteratúra.” Horváth János a következőképpen
különbözteti meg Pápay álláspontját a Wallaszkyétól: „Nála eszerint már nem
politikai, hanem nyelvi határok szabják meg az irodalom kiterjedését. A magyar
és deák nyelven írott hazai művek együttvéve tennék a szélesebb értelemben
vett magyar irodalmat, mellyel szemben a szűkebb értelmű csupán a
magyar nyelvűekre szorítkozik.”
10 Feketekuty László: A magyarság
és a külvilág, egy lélektani elemzés kísérlete, in: Külföldi
magyar katolikus akció, 16–33.
11 vö.
Ferdinand Duschet: Die zeitgenössischen Urteile über Österreich, Böhmen und
Ungarn im Mittelalter (Ausztria, Csehország és Magyarország középkori
megítélése), Bécs, 1957.
12 Janus
Pannonius: A Narni-i Galeottóhoz. Csorba Győző fordítása (a ford.)
13 vö.
Walkó György: Der Bahnbrecher der ungarischen Literaturgeschichtsschreibung
besucht Goethe (A magyar irodalomtörténetírás úttörője meglátogatja Goethét), in: Magon, Leopold, Gerhard Steiner, 158– 165.;
vö. Toldy Ferenc, Fenyéri J.: A magyar költészet kézikönyve, Pest, 1828.
14 Herder,
Johann Gottfried: Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit (IV. rész, XVI. könyv), Riga, Lipcse 1791, in: Suphan, Berhard (szerk.):
Sämtliche Werke (Összes művei), Berlin, 1909, 14.
kötet, 269. Az idézet a Finnen, Letten
und Preussen (Finnek, lettek és poroszok) című
részből való.
15 Rathmann János: Johann
Gottfried Herder történetfilozófiája, Bp., 1978, 112; vö. itt különösen a Herder
és a magyar felvilágosodás című fejezettel, 107-115. Rathmann itt
felhívja a figyelmet Kollár Ádám bécsi történetíró Oláh Miklós kétszáz év
késéssel megjelent munkájához (Hungaria et Atila..., Bécs, 1763) írt
megjegyzésére. Rathmann szerint ezt a magyarázó jegyzetet, melyet August Ludwig
Schlözer Allgemeine nordische Geschichte (Általános északi történelem) című
művében (Halle 1771, 248.) szintén idéz, Herder forrásként használta fel
híres jóslatához. A feltehető forrás azonban a XVI. századi Mátyás-kutatásokhoz
kapcsolódik, vö. Dümmerth Dezső: Herder jóslata a magyarokról és
forrásai, in: Filológiai Közlöny, Bp. 1963, 1–2. sz.
16 vö. a költészetnek a
nemzeti mozgalomban játszott szerepére vonatkozóan Johann Weidlein: Nationalpolitische
Ziele der ungarischen Literatur (A magyar irodalom nemzetpolitikai céljai),
in: Hungaro-Suebica, Gesammelte Beitrage zur Geschichte der Ungarndeutschen
und der Madjaren (Adalékok a magyarországi németek és a magyarok történetéhez),
Schorndorf 1981, 106– 112.
17 Említésre méltónak
tűnik, hogy az elmaradottság emlegetése nem pusztán a hazai körülmények
kifogásolására szolgált, hanem a függetlenségi törekvések ellen felhozott
érvként is működött. A pesti lutheránus közösség lelkésze, a romantikus
pánszlávista Jan Kollár Weimarban élő sógorának, C. L .Reimannak 1849.
március 8-án a következőket írja: „Túlságosan is barbár nép ez a magyar: uralomvágyó,
gőgös, elviselhetetlen, s ami a legrosszabb, a legnyersebben kegyetlen;
csak a bitófák vonzzák. Az ezeréves európai tartózkodás csaknem semmi befolyással
nem volt műveltségére. A legszentebbhez, Istenhez és a valláshoz, a magyarnak
– úgy tűnik –- majdnem semmi érzéke sincs. Csinált magának egy saját
istent, akit „a magyarok istenének” nevez, de nem úgy, ahogy az izraeliták az
ő Jehovájukat, hanem egészen másképp, önzően. Ilyen emberek között
élni valóságos szerencsétlenség...” (Othmar Feyl: Unbekannte deutsche Briefe
und andere Dokumente von Jan Kollár aus Weimar – Jan Kollár kiadatlan
német levelei és más dokumentumok –, in: Zeitschrift für Slawistik, I.
kötet, 2. füzet, 1956, 121-134.) Feyl ezekből a levelekből három
olyan vonást emel ki, melyek felvilágosítást adhatnak a barbárság-vád szellemi
talajára nézve. Mindenekelőtt megemlíti Kollár „keresztyén-konzervatív”, ellenséges
hozzáállását az 1848/49es magyar nemzeti forradalomhoz. „A forradalom ilyetén
megítélésében” – írja Feyl – „a kantiánus Fries hatása ismerhető fel,
akinek teológiája megerősítette Kollár természetfölöttire irányuló,
pozitív beállítódását.” A szóban forgó megnyilatkozásért továbbá Kollár szlovák
nemzeti öntudata is felelőssé tehető, mely az északmagyarországi
evangélikus egyház magyarosítási törekvéseivel való szembeszegülésben
nyilvánult meg. A harmadik tényező pedig Kollár nyilvánvaló osztrákbarát
beállítottsága.
18 Weidlein, Johann: Madjarisierung
und Minderwertigkeitskomplexe (Magyarosítás és kisebbrendűségi
komplexusok), in: Südostdeutsche Vierteljahresschrift, 21,
1972, 237–241.; Weidlein itt Ludwig von Gogolák Zum Problem der
Assimilation in Ungarn in der Zeit von 1790–1918 (Az 1790 és 1918 közötti
magyarországi asszimiláció problémájához) című írását
idézi (ez utóbbi in:
Südostdeutsches Archiv, 1966, 144)
19 idézve
Weidlein nyomán, id. mű, 238. A szerző csupán a sorozatot jelöli meg, melyben Széchenyi naplója megjelent: Fontes
Historiae Hungaricae Aevi Recentiores, Budapest 1925–1939.
20 lásd Baráth Tibor: A dunai
táj a francia történetírás tükrében, in: Századok 1937; Eckhardt Sándor: Az emberevő
magyar meséje, in: Magyar Nyelv 1927; ua.: A magyar kannibalizmus meséje, in: Erdélyi Múzeum
1930; ua.: A magyarság
külföldi arcképe, in: Mi
a magyar?, Budapest 1939; Gráf András: Antik hatások a korai bizánci irodalom etnográfiai
tudósításaiban, in:
Egyet. Phil. Közl. 1933/34; Gyóni
Mátyás: Magyarország és a magyarság a bizánci források
tükrében, Budapest 1938; Győri János: A kereszténység
védőbástyája, in: Minerva 1939; Túróczy-Troestler
József: Zum weltliterarischen Streit um den ungarischen Charakter (A magyar jellem körüli
világirodalmi vitáról), Budapest 1939. Újabb kiadvány a témával
kapcsolatban: Tárdy Lajos: Régi hírünk a világban, Budapest 1979.
21 Kosáry
Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest
1980, 140.
22 Alexander
Bernát: A szellemi fejlődés Magyarországon, 335.
23u.o., 355. Egy ilyesfajta önértékelés ismérvei fedezhetők
fel pl. az „Extra Hungariam non est vita”szállóigében, vagy Ribini János Oratio-jában
(Oratio de cultura linguae Hungaricae, Sopron 1751). A
magyar nyelvvel kapcsolatban Ribini így vélekedik: „Az olasz nyelv dallamossága,
a francia szépsége és a német komolysága olyan szerencsésen ötvöződik a
magyarban, hogy aligha lehetne megmondani, melyikük múlhatná felül.” (Hans Kohn
nyomán; lásd Hans Kohn: Die Idee des Nationalismus, Heidelberg 1950,
712.) Ez az eufória azonban nem más, mint reakció azon külföldi szerzők
ellen, akik a kultúra hiányosságai miatt a magyar nyelvet is megbélyegezték,
(vö. Kenyeres Ágnes: Magyar életrajzi lexikon, Budapest
1967–81, „Ribini” szócikk.) Még nagyobb optimizmusról árulkodik az a kísérlet,
hogy bizonyos idegen nyelvű kifejezések eredetét a magyar nyelvre vezessék
vissza. Ezt az erősen megkérdőjelezhető vállalkozást holott a
viszony éppen fordított – a kutatók hosszú szó-listák közzétételével támasztották
alá. (Lásd pl. Tudományos Gyűjtemény, Pest 1839, 98–110.)
24 Feketekuty László: id.
mű, 28. „Ötven év fejlődési különbség már önmagában véve
konfliktus-forrás. Nem tudtuk egymást megérteni a nyugati nemzetekkel, mert
más-más nyelvet beszéltünk. Problémáink elavultak. Mi még küszködtünk
problémákkal, amelyeket a Nyugat már rég megoldott és el is felejtett. (Például nemzetiségi kérdés,
földreform.)”
25 A mű teljes címe:
Ratio Educationis totiusque rei literariae per regnum Hungariae et
provincias eidem adnexas, Bécs 1777; összeállításában Ürményin kívül még
Tertyánszky Dániel és Makó Pál vett részt. Csóka J. Lajos fontos szerepet
tulajdonít a Ratio megalkotásában Kollár Ádámnak. (Lásd Csóka: Mária Terézia
iskolareformja és Kollár Ádám, Pannonhalma 1936, 328.)
26 Szent-Iványi B.: Die
Lenkung der Studien der Ungarländer in Preussen durch die österreichische Regierung
in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts (A magyarok
poroszországi tanulmányainak osztrák irányítása a XIX. század
első felében), in: Steinitz, Wolfgang, P. N. Berkov, B. Suchodolski, J. Dolansky
(szerk.): Ost und West in der Geschichte des Denkens und der kulturellen
Beziehungen (Kelet és Nyugat a gondolkodás és a kulturális kapcsolatok történetében), Berlin 1966, 566.
27 u.o.
28 id.mű, 3. 29u.o.,4.
30 Az elnyomás gondolata
gyakran soviniszta magatartással társul, mely különböző
népcsoportok vagy államok ellen irányul. A probléma – hazafias meggondolások
esetén – arra vezethető vissza, hogy tulajdonképpen mit értünk nacionalizmus
alatt. Az Akadémia 1842-es évi gyűlésén Széchenyi István rendkívüli
eréllyel foglalt állást – épp a nacionalizmus feltörése idején – annak
túlzásai, elvakultsága, s egyáltalán Magyarország mindennemű
felsőbbrendűsége ellen. Ebben az összefüggésben megemlíthető
Széchenyi és Kossuth vitája, melyben a forradalom radikálisabb, illetve
mérsékeltebb formája volt a tét. Ugyanakkor az Eötvös József és Deák
Ferenc által kidolgozott, a nemzetek egyenjogúságáról szóló törvény ellenére
sem sikerült Magyarországon az egyes népeket – nyugati mintára – egyetlen egységbe összefogni.
31 Szabó
Károly: Bibliotheca Hungarica antiqua, 1472–1711, Budapest 1888–1892;
folytatta Petrick Géza: Bibliographia Hungariae, 1712–1860, Budapest 1882–1892, ill. Budapest
1968.
32 Langer,
Moritz: A magyar és külföldi bibliofilia története, Ritka és becses magyar
könyvek jegyzéke, Budapest 1936, 108. Hogy manapság mekkora jelentőséget
tulajdonítanak csak az 1945 előtti tudományos irodalom sokáig hiányzó
bibliográfiájának, a legújabb magyar nemzeti bibliográfia azon kötetének recenziójából
is kiolvasható, mely a filozófiai irodalom jegyzékét tartalmazza. A szerző,
Seress L. Attila „a két világháború közötti időszak filozófiájának (...)
hihetetlenül gazdag és
alapos bibliográfiája” alapján (Magyar Könyvészet 1921– 1944, I.
kötet, Budapest, 1983) úgy véli, hogy az illető korszakban filozófiai és teológiai
téren sikerült lépést tartani Európa más részeivel.
33
Menczer Béla: Ungarn in Europa bis 1945 (Magyarország helye Európában
1945-ig), in: Arbeitskreis für Ostfragen, Leer/Ostfriesl.
1964, 11.
34 Lustkandl, Wenzel: Das
ungarisch-österreichische Staatsrecht. Zur Lösung der Verfassungsfrage,
historisch-dogmatisch dargestellt (A magyar– osztrák államjog. Az
alkotmánykérdés megoldása történetileg és dogmatikusan ábrázolva), Bécs
1863; Deák Ferencz: Bemerkungen über Lustkandl’s „Ungarisches-österreichisches
Staatsrecht” vom Standpunkte des ungarischen Staatsrechts (Megjegyzések
Lustkandl „Magyar-osztrák államjog”-ához a magyar államjog szempontjából),
Pest 1865.
35 Horváth János: A magyar irodalom
fejlődéstörténete, Budapest 1976, 29.
36 u.o., 30.
37 vö.
Fassel, Horst: Zum siebenbürgisch-sächsischen Barock (Az erdélyi szász barokkról), in: Cahiers roumains d’études littéraires, Bukarest 1978, 1.
sz., 147.
38 Döbrentei
Gábor: Eredetiség s jutalomtétel, in: Erdélyi Múzeum 1814, 142-162.
39 Kármán
József: A nemzet csinosodása, in: Uránia 1794, ill. Gondolkodó
magyarok, Budapest 1981, 25.
40 Párizs, 1688–1697.
41 Széchenyi például megjegyzi: „Igen sokan a jó régi időket
siratják, a jelenről egészen elfeledkeznek s azért ezt bölcsen nem is használhatják.”
(Széchenyi István: Hitel, Pest 1830, XIV.)