A platóni dialektikához1
A beszélgetés és a megértés megvalósításának módja
HANS-GEORG GADAMER
l.§. A tudomány eszméje
A tárgyilagos megértés a beszélgetésben a tudáshoz igazodik. Eszméje,
ahogyan megvalósításának módja is, a tudásnak és a tudománynak a görög filozófia
által kidolgozott eszméiből ered. A kidolgozott formán felismerhetővé
kell válnia annak, hogy mit jelentettek keletkezésének produktív momentumai,
vagyis keletkezésének dialogikus jellege. Különösnek tűnhet, hogy itt
a platóni dialektika-problémát éppen az arisztotelészi episztémé-fogalomra
irányítjuk rá, ami nem más, mint apodeixis. Inkább a fordítottja tűnik
kézenfekvőnek: az arisztotelészi dialektika-fogalommal kezdeni, mely,
még ha egy radikális át- és leértékelési folyamaton keresztül is, de tagadhatatlanul
visszakapcsolódik a platóni dialektikához és az Akadémia praktikus gyakorlatához.
Hogy a történeti fejlődésvonal a platóni dialektikától mégiscsak egyenesen
az arisztotelészi apodeiktikához vezet, ma már elismert tény. Kevésbé világos
azonban, hogy a platóni dialektika – a szókratészi párbeszédből való
megkérdőjelezhetetlen keletkezésében – miért történeti köztestagja
annak a fejlődésnek, mely épp a dialektikát és a dialogikát meghaladó
arisztotelészi episztéméhez vezet. Mert az arisztotelészi tudomány jellegzetes
vonása, hogy nem szorul rá a partner kifejezett helyeslésére; nem más, mint
a szükségszerűségből kiinduló feltárás, mely nem törődik mások
faktikus helyeslésével. A dialektika ellenben a dialogikus megértetés erejéből,
a másik megértő veletartásából él, s útjának minden lépésén a partner
egyetértése felőli meggyőződés hordozza.
A következő elemzések nem a tudományfogalom kialakulásának történeti
folyamatát követik, melynek formatörténeti párhuzamát a szókratikus beszélgetéstől
a platonikus dialóguson át az arisztotelészi vita-dialógushoz való átmenetben
lelhetjük fel, hogy majd az arisztotelészi pragmatikában végződjék, hanem
igyekeznek ezt a folyamatot értelemtörténeti kontinuitásában megérthetővé
tenni, mégpedig annak tárgyilagos elemzéséből kiindulva, ami a szókratikus
és a platonikus dialógust az arisztotelészi apodeiktikával egységesen összeköti.
Mindebben abból a belátásból indulunk ki, hogy a dialektika a görögöknél
nem egységes jelenség, hanem változatos megjelenési formái lehetnek. Amit
Platón dialektikának nevez (s amit Szókratész alakjához kapcsol), korántsem
fedi teljes terjedelmében azt, ami a görögöknél dialektikaként élt. Az eleai
érzék-kritikából való eredete meglehetősen ismert, akárcsak Gorgiasz
hozzá fűződő kapcsolata. A dialektikának mint ilyennek lényegileg
negatív értelme van: nem magát a dolgot adja meg, hanem felkutatja, mi szól
mellette és mi ellene; azaz nem úgy veszi a dolgok állását, hogy a vizsgált
dolgot értelmezi, miközben állandóan rá tekintve fokozatosan közeledik hozzá,
hanem éppenséggel úgy, hogy a már értelmezettet, amelyben a dolog az útjába
kerül, minden oldalról kifejti magában és ellentmondásokba keveri, úgy, hogy
előlép a tárgytól való távolsága; ilyen értelmezésekből indul ki
tehát, vagyis felállít egy hipotézist, és következményeinek evidens lehetetlenségéig
viszi azt, hogy aztán felvesse az ellentétes feltevést, s azt is az önfelszámolásig
vigye. E gyakorlat (gumnas…a, vö.
Parm. 135d) célja mindannak előkészítése, ami az egyik vagy a
másik feltevés mellett szól, hogy lehetővé tegye magának a dolognak a
hozzáférhetőségét. A dialektika a dolog látására vonatkozik, melyet épp
azáltal kell előkészíteni, hogy kifejtjük a t¦ dokoànta-t, vagyis
azt, amit a nyelv nyilvános értelmezettségében találunk, hogy végül feloldjuk
azt. A dialektika tehát az ellentmondásban valósítja meg a tárgyterület felszabadítását,
de önmagában semmilyen eszközzel nem rendelkezik ahhoz, hogy a t¦ dokoànta -t pozitív módon a dolgon bírja
megmutatkozásra.
A dialektika ezen lényegében mármost – mely Arisztotelészből kiindulva
és az eleai dialektikára való tekintettel jellemezhető (vö. Platón Parmenidészével
is) – Platón jellegzetes pozitivitást fedezett fel, és épp ebben áll teljesítménye.2
A sokaság és az annak megfelelő egység zénóni cáfolata, úgy tűnik,
egyetemes alkalmazást nyer minden logoszra. Az, hogy egy egyedi lény (például
az ember) mint ilyen és ilyen sokféleképpen kimondható, szín, alak, nagyság,
jellem stb. szerint, sokká teszi azt (Szofista 251a). Ezzel azonban
nem annak a lehetősége válik kérdésessé, hogy egy létező
mint valami meghatározott kimondható legyen, hanem a kimondás lehetőségének
pozitív megalapozása válik feladattá. Azt ugyanis, hogy az egy e megsokszorozódása
a logosz pozitív lehetősége, a logosz általi megértés ténye mutatja.
Létezik egy, a dolog felmutatásában előrehaladó beszéd, amely állandóan
valamit mint valami mást mond ki, az egy és a sok benne rejlő ellentmondásának
dacára. Ez pedig döntő. Ebből a pozitív lehetőségből nyer
a platóni értelemben vett dialektika kitüntetett terjedelmet: minden, amit
a logosz határoz meg, és ezzel valamely tudás rendelkezési övezetében található,
a dialektikától kapja összekapcsoló bizonyosságát. Minden tudomány és minden
tekhné ilyen pozitív dialektika.
Ez azonban azt jelenti – bármily paradoxul is hangzik –: a platóni dialektika
nem a faktikus vita-dialektika, a helyzettől való meghatározottságában
élettel teli kérdező-válaszoló szünuszia megszüntetése. Hogy a
dialógusokban irodalmi ábrázolást nyer, az a későbbi dialógusokra vonatkozólag
sem azt jelenti, hogy a dialógusforma Platón pozitív módon felmutató törekvésének
korlátja vagy bilincse lenne,3 és a fordítottját sem, hogy ez a
platóni dialógus az akadémiai dialektika gyakorlati vita-jellegét bizonyos
egyvonalúsággá stilizálta volna.4 Inkább az a döntő, hogy
a szókratikus dialógusokban Platón törekvése a dolog felmutatására magát az
eszközt, mégpedig az egyetlen eszközt ismerte fel arra, hogy a dolgokhoz való
igazán biztosított hozzáállást találjon. Épp a szókratikus dialógus tűnik
ki minden vitatechnika ellenében azzal, hogy nem szabályok nélkül vitatkozó
ide-oda beszélés, amely megragadja és egymás ellenében kijátssza azt, ami
valakinek éppen eszébe jut, hanem egyvonalúan stilizált, benne megy végbe
először az, ami a tudomány logoszát alapvetően kitünteti: a dolgot
következetesen felmutató beszéd. Az elenktikus stílusú szókratészi beszélgetés
– negatív maieutikus jellegének átalakulása dacára – nem saját tulajdonképpeni
lényege ellenére válik a platóni tanítás pozitív edényévé, hanem épp a már
benne lakozó pozitivitás továbbfejlesztésében. Hegel ezt ragyogóan jellemezte,
mondván: Platón költött „olyan plasztikus ifjakat és férfiakat”, akik „oly
nyugodt önmegtagadással hallgatják el saját reflexióikat és ötleteiket,
amelyekkel az önálló gondolkodás türelmetlenül igazolja magát”, olyan,
„csak a tárgyat követő hallgatókat”.5
A következő vázlat szándéka tehát az, hogy az arisztotelészi apodeiktikában
beérő görög tudományfelfogásnak a platóni dialektikából való származását
azáltal tegye érthetővé, hogy annak tényleges eredetét a beszélgetés
szókratikus irányításának specifikus formájában mutassa ki. A történelmi
Szókratész problémája teljesen kívül marad a kérdésfeltevésen. Stenzel6
kísérlete, hogy körülhatárolja a szókratikust a platonikuson belül, nem kényszerít
állásfoglalásra, mivel itt azt próbáljuk meg, hogy dialógus és dialektika
összefüggését éppenséggel a platóni dialektika kései formájának megértésében
is gyümölcsözővé tegyük.
Arisztotelész Metafizikájának bevezetőjében (Met. A 1–2) írta le a tudomány eszméjének genézisét és a jelenvalólét egyik
eredendő indítékába való gyökerezettségét. Ez a visszanyúlás egy magában
a jelenvalólétben rejlő indítékhoz nem bír sem a történeti magyarázat,
sem a tudomány igazoló megalapozásának jellegével. A „tudomány faktumát” csupán
mint faktumot teszi érthetővé, vagyis megmutatja, hogy a tudomány mi
módon az emberi egzisztencia lehetőségeinek egyike.7 E felmutatás
kimondatlan horizontja a következő: minden jelenvalólét egy világban
van, éspedig úgy, hogy „világa van”, azaz mindig már önmagának és annak a
világnak a megértésében van, amelyben él.
Ez a világ, melyben él, nem olyasmi, mint a környezete, hanem saját egzisztenciája
beteljesítésének közege. Ez a világ az, amiben a jelenvalólét beteljesíti
önmagát, ez azonban azt jelenti: bírja önmagát. Önmaga bármiféle megértése
annak a világnak a megértéséből jut el a jelenvalóléthez, amelyben él,
s amely jelenvalólétét „kiteszi” és meghatározza. A jelenvalólét legeredendőbb
gondja, hogy világában berendezkedjen. E gond beteljesítése nemcsak a valamiről
gondoskodó gyakorlati elintézés és a körültekintés ezzel járó gondjának jellegével
bír, hanem a jelenvalólét gondjába éppily eredendően beletartozik a tiszta
látása annak, ami van. Nem úgy van tehát, hogy e gond eredendően csak
a gyakorlati körültekintés, amelyben a jelenvalólét beteljesedik mint a világában
való otthonossá válás, nem egyszerűen olyan világértelmezés, amely a
környező világ egészét a valamire – és végül magára a jelenvalólétre – való felhasználhatóságára
való tekintettel tárja fel és tagolja
a foglalatoskodásban. A jelenvalólét inkább otthon van a maga világában, így
már mindig is tudással rendelkezik, amely által együtt van mindennel, nemcsak az azzal való jövőbeni gondoskodó bánás érdekében, hanem éppúgy
egészen eloldódva attól, mindössze
úgy, hogy semmi ismeretlen, bizonytalan nem áll látása horizontjában.
Ez a tudásra mint minden körülötte lévő
megdöbbentő idegenség megszüntetésére való eredendő törekvés fejeződik
ki ismételt erélyességgel
az arisztotelészi elemzésben. Arisztotelész kifejezetten ezt mondja: a szem elsőbbsége a többi érzékkel
szemben nem annyira az elintézést irányító körültekintés kiemelkedő funkcióján
nyugszik, mint inkább azon
a kiemelkedő teljesítményén, hogy különbségeinek sokszínűségében pusztán otthonossá
tegyen azzal, ami van.
A szem számára nincsenek egyforma érzetek, hisz minden dolognak színe van, s a látásban egyúttal
mindig együtt látjuk a közös
tulajdonságokat, mint az alakot, a nagyságot, a számot, a mozgást (De sensu 437a3). Teljesítménye
az otthonossá tevésben
tehát a legnagyobb. A tudásra mint a jelenvalólét gondjának az elintéző képességgel szemben
önálló móduszára irányuló
ugyanazon törekvés fejeződik ki a tekhné és a logiszmosz tulajdonképpeni lehetőségében, mely
minden más élőlény előtt az emberi jelenvalólét számára van fenntartva. A világgal való gondoskodó bánásban megvan az a rálátás, mely
a megtartó emlékezet következtében
tapasztalattá fejlődik: ennek az elintézésnek az ismételt gondoskodásában a mindenkor körültekintően látott dolgot tartjuk meg és ismerjük fel újra az elvégzés
minden új esetében. Az emlékek sokaságából
így áll elő egy képesség egysége, a tapasztalat. A tapasztalat lényegi meghatározása
tehát az, hogy abból, hogy egy dolgot
már többször megtettünk, a minden esetben
ugyanaz megtartásával nagyobb rálátás fejlődik ki. Az efféle rálátás kialakítására való törekvésben azonban benne
rejlik annak a rálátásnak az elnyerése,
amely nemcsak hogy irányító körültekintésként őrződik meg az elvégzés
minden új esetében, hanem általánosan,
az illető elvégzés minden lehetséges esetére előre tudja, mi a teendő. A tapasztalat tekhnévé való
fokozása már nem az elintézést
mint olyat célzó fokozás. A
mindenkori esetről való gondoskodás
szempontjából ugyanis egyáltalán nem fokozás, tekintve, hogy nem a már magában a gondoskodásban
vezérlő körültekintés továbbképzése.
Aki pusztán saját tapasztalatából merít, ennek ellenére a legjobb gyakorló
lehet, s az sem lehet meg a gyakorlatban
tapasztalat nélkül, aki a tekhnét uralja. – Az tehát, ami a tekhnét kitünteti a tapasztalattal
szemben, nem valamely művelet gyakorlásában nyilvánul meg: inkább
abban lelhető fel, hogy a tekhné
egy új értelemben vett tudás. Ez a tudás nem
abban a tapasztalatszerű készségben áll, hogy egy konkrét előállítás feladata elé kerülve kiválassza
a megfelelő eszközt és a megfelelő időpontot a kivitelezéshez,
hanem abban, hogy már eleve és előzetes biztonsággal rendelkezzen a kivitelezés
fölött az illető dolog elvégzésének minden lehetséges esetére. Ez azonban
azt jelenti: ez a felfedezés és rendelkezés valami általánost fedett
fel és állított rendelkezésre, valamely szigorúbb értelemben, mint ahogy a
tapasztalat is egy általános készség, vagyis olyan egy, ami sok megtartottból
készséggé lett. Mert a tapasztalat e készségének általánossága mindenkor csak
a konkrét előállításban igazolódik. Egy jelenlévő egyedet látva
egyúttal látjuk annak hasonlóságát (nem-különbözőségét) más, korábban
látottakkal. A tapasztalat tehát az elmúlt megtartásán és a megtartottnak
mint ugyanannak a jelenlegin való újrafelismerésén nyugszik. A tekhnében azonban
eljutunk az előállítás fölötti előzetes rendelkezéshez mint általános
rendelkezéshez, amely megelőz minden konkrét elvégzést, és mentesül
az abban való igazolás alól. Aki rendelkezik a tekhnével, az nemcsak a hogyot
ismeri (például azt, hogy ez a beteg itt ezzel a szerrel
gyógyítható, úgy, ahogy korábbi esetekben is), de a miértet is
(miért gyógyítható minden ilyen beteg ezzel az orvossággal). Rendelkezik tehát
az előállítás fölött, mert tudása éppenséggel többet tud, mint azt, hogy
hogyan kell a mindenkori esetekben eljárni. – Nem mintha a tekhné nélküli
gyakorló nem bírhatná cselekvésének összefüggését az elérendő eredményre
vetett előretekintésben, sőt, a gyakorlati magabiztosság tekintetében
ne lehetne a tudóval egyenlő, vagy éppen ne múlhatná fölül azt, de ez
a személyes magabiztosság mégsem jelenti – ahogy a tényleges találati biztonság
sem – az előállítandó feletti szabad rendelkezést. A tapasztalt gyakorló,
noha tudja, hogyan kell ezt és ezt csinálni, mégsem rendelkezik a lehetőség
fölött, hogy ezt a tudását másképp igazolja, mint a tevékenység sikerével.
Hogy a tapasztalt embernek igaza van-e, amikor tanácsot ad, az csak akkor
mutatkozik meg, ha a tanácsot kipróbáljuk. Tudása is a próba által bizonyosodik
be ugyanis, mint ahogyan kipróbálás által is sajátítja el azt. Hiszen nem
ismeri az okot, melyből kifolyólag magatartása, melyet számára a tapasztalat
jelöl ki, megalapozódhatna, vagy a biztos eredmény elvárása igazolódhatna.
Úgy jár el, mint az orvos. Megvizsgálja a beteget – s ez magában foglalja
az előzetes pillantást az egészségre, vagyis arra, ahogyan ki kellene
néznie. Azután pedig azt az orvosságot adja neki, amelyik tapasztalata szerint
segít. – A valódi orvos nem is járhat el másként, de más az, ahogyan ezt az
összefüggést megérti. Számára az egészség, ahogyan és amiként van, az alap,
amelyből kiindulva magatartását megalapozza. Tudja, mi teszi az egészséges
létet, és abból igyekszik felismerni, mi baja a betegnek, vagyis képet alkot
magának a betegségről: miféle testi folyamat is lehetett az tulajdonképpen,
amely zavarhoz vezetett, s annak megértéséből kiindulva, hogy mi a betegség,
kiválasztja az orvosságot, azaz: a szert, amelyet a betegnek ad, hatásának
megértéséből kiindulva választja ki, ez pedig a betegség és a gyógyszer
természetének megértéséből adódik. Mindenesetre csak akkor, ha ilyen
megértésből kiindulva jár el, jár el az orvos tudóként, vagyis úgy, hogy
előzetesen biztos abban, hogy eljárása által egészségessé tesz: mert
tudja az egészségről, hogy micsoda, s ebből az előzetes tudásból
nyeri zavarainak és helyreállítása lehetőségeinek ismeretét. Ez az okokkal
való rendelkezés tehát elsődlegesen az elvégzés miértvalóságának tudása,
az ok azonban éppúgy magába foglalja az okot az eidosz (az előállítandó
kinézete) értelmében, mint ahogy a miből (az anyag), illetve
a létrehozás kezdetének értelmében (ahonnan kiindulva a létrehozáshoz foghatunk)
is. Épp a maga négy jelentésének kibontakozásában vett okkal való előzetes
rendelkezés teszi ki az előállítás fölötti rendelkezés általános és szükségszerű
jellegét.
Ennek az Arisztotelész által többszörösen kifejtett (Met. A 3 és
másutt) összefüggésnek a közelebbi elemzése elmaradhat itt, ahol kizárólag
a tudás fogalmának és jelenvalólét-szerű indítékainak általános jellemzésére
törekszünk. Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy már a tekhné fogalmában is a tudás
eszméje az irányadó, amely legsajátabb értelme szerint túl van a létrehozásban
és az elvégzésben nyújtott teljesítményen, s tekhnéként már a jelenvalólét
gondjának egy új móduszát képviseli. A világban berendezkedve a jelenvalólét
gondjaiba vette a világ feletti rendelkezés biztonságát. Ez
a biztonságról való gondoskodás elsődlegesen mint a létrehozandó fölötti
előzetes rendelkezés a tekhnében mutatkozik meg, mely rendelkezés az
ok tudásának és sokrétű összefüggései kibontakozásának végrehajtás-jellegével
bír. Az okok fölötti rendelkezésben maga az előállított áll rendelkezésre
a maga létében. Mármost e gond törekszik arra, hogy mindent, ami van, ugyanazon
a módon tegyen hozzáférhetővé a maga létében, vagyis hogy az ok felfedezettségében
és tudásában a létezőt az okából értse meg, mint azt, ami szükségszerűen
az, ami. Így fejlődik ki a lét tulajdonképpeni tudományos fogalma a tekhné
általi előállítás elsődleges horizontjában. A jelenvalólétnek az
előállított létével való rendelkezése az előállítottság ahonnanjának
és mikéntjének megértésében független annak mindenkori taktikus
jelenlététől valamely érzéki észlelésben. A jelenvalólét ugyanezen tendenciájából,
hogy biztosan rendelkezzék a világ fölött, amelyben él, fakad a teóriának,
a világ olyan tudásának eszméje, mely létének okaiból indul ki. A nemtudás
megfutamodásában mutatkozik meg a tudás indítéka, függetlenül minden praktikus
gyakorlattól, mint egy sajátságos gond önálló és vezérlő indítéka, még
ha ez a jelenvalólét minden gyakorlati szükséglete kielégítettségének faktikus
előfeltevésén is alapul. Mindenesetre az elidőzésnek, a szabad
időnek e faktikus előfeltevésben létesítő lehetőségét,
mely a maga részéről a theoría gyakorlásának előfeltétele,
nem szabad éppenséggel gondtalanságként értelmezni. A tudomány (theoría)
maga a világban-benne-lét gondja sajátságos véghezvitelének jellege. Elsődlegessége
a tekhnai-jal szemben azon nyugszik, hogy a tudást, amit benne
keresünk, egyáltalán nem valami más kedvéért keressük, hanem tisztán a feltárás
és a tudás legsajátabb teljesítményének kedvéért, minthogy egyébként semmiféle
gyakorlati elintézésben nem hasznosítható.
De a tekhnét sem az jellemzi eredetileg, ami a teoretikus tudományoktól
megkülönbözteti, vagyis a gyakorlati felhasználásra való vonatkozása, hanem
az, ami benne a tudományokkal közös, vagyis a képesség, hogy számot tudjon
adni arról, hogy valamit miért kell megtenni, és miért az adott módon (ilyen
és ilyen anyagból, ilyen és ilyen eszközökkel) kell megtenni (kat¦
tÕ lÒgon œcein aÙtoÝj kaˆ t¦j a„t…aj gnwr…zein, 981b6). A logosz elsődleges értelme tehát a beszámolás, a számadás mint az okok megadása.
Egy tekhné uralása az előállítandó feletti előzetes rendelkezés
végrehajtásának jellegével bír a megértés módján és az olyan magyarázó beszéd
keretében, amely az előállítandót okaira való tekintettel értelmezi.
Ez a rendelkezés az általánosság és a szükségszerűség jellegével bír,
amennyiben az ok (illetve az okok, összefüggésük kibontakozásában) az illető
elvégzés minden lehetséges esetében általánosan és szükségszerűen megalapozó-megindokló
jellegű, például: az egészség kedvéért, ami kinézetében (általános eidoszában)
az orvoslás művészetének figyelmében áll, egy beteget, aki ilyen és ilyen
természetű betegséget hordoz, ilyen szerekkel kell kezelnünk, melyek
visszaállítják egészségét. A tekhné véghezvitelében ez az összefüggés belátható,
vagyis a beszédben felmutatható. Hasonlóképpen ott, ahol a jelenvalólét gondja
valami olyannak a láthatóvá tételére és a fölötte való rendelkezésre törekszik,
ami nem előállítandó, hanem magától megvan, ez az összefüggés azoknak
az okoknak a felmutatása, amelyek miatt egy effajta létező mindig és
szükségszerűen olyan, amilyen – vagyis nem más, mint nyelvi értelmezésre
képes megértés, melyben a létező rendelkezésre bocsáttatik. Az oknak
az ok megadásában megvalósuló felfedésével és elsajátításával a létezőt
szükségszerű így-létében mondjuk ki.
A létező mint szükségszerűen így és így létező kimondhatóságában
gyökerezik a taníthatóság jellege, amely kitünteti a tekhnét és a tudományt
a gyakorlati tapasztalattal szemben. Mert azt, amit okai szerint tudunk, az
okok megadásával másoknak is rendelkezésére tudjuk bocsátani a maga létében.
A dolog felé való lét, melyet a tudásban érünk el, szükségszerűen azt
a követelést támasztja tehát, hogy közölhető legyen, így pedig a másik
által is igényelhető oly módon, hogy az ok megadásával a létező
mindenki számára belátható a maga létében. A beszéd mint a tudás beteljesítésének
formája tehát itt a létező önmagát és másokat felmutató előállításának
jellegével bír, éspedig úgy, hogy az ily módon feltártat megtartja a maga
felfedettségében. Minden megindoklás feltételezi annak a létezőnek az
ismeretét, amelyet megindokol. A „hogy”-nak [annak, hogy valami ez
és ez, ilyen és ilyen] fenn kell állnia, ha értelmesen kérdezünk rá a „miért”-re.
A tudás gondja tehát a megindoklás gondja. S mint ilyen, a létező elsődleges
megértettségét mint olyat előfeltételezi, ami a jelenvalólét megértésében
rejlő világmegértésében adódik. A megindoklás tehát az efféle ismeret
elsajátításának módja. Amit megindokoltunk, az a tudó rendelkezésére áll,
akár mint az a bizonyosság, hogy egy ilyet mindig elő tud állítani, akár
úgy, hogy mindig ráakad egy ilyenre, ha fennáll az, ami azt okozza. Valamit
megértettként sajátítunk el, amennyiben megmutatjuk, hogy az, amiként valamit
értünk, szükségszerűen megilleti azt, amit így értünk (vö. Met. Z
17). Ami egy létezőt nem illet meg szükségszerűen, az a tudomány
logosza számára sem megragadható (vö. a kat¦ sumbebhkÒj vizsgálatával, Met. E 2). Megokoló felmutatásként a beszéd azt a kitüntetett igényt támasztja, hogy az egyedi
létezőről mint ilyenről általánosan és szükségszerűen
tegyen állítást. Ezáltal az ilyen beszéd kitüntetett módon olyan beszélés,
amely engedi hozzászólni a másikat.
Így hát a következőkben a tudományosan megindokló kijelentés struktúráját
ki kell emelni a tudomány előtti kijelentésből. Az elemzés megkísérli,
hogy a tudományos beszéd mint tárgyilagos megértés véghezvitelének jellegét
azon funkció által tisztázza, amelyet a másik tölt be az egymással való beszélésben,
s ezáltal élesebben ragadja meg a tudományosan megindokló kijelentés fennebb
vázolt struktúráját. Ezzel egyúttal előkészítjük a talajt annak a történeti
horizontnak a megmutatása számára, amelyben a tudomány eszméjének kialakulása
a görögöknél teoretikus tisztasághoz jutott. Ezen az úton igazolódik be számunkra
a tudomány és a tekhné explicit arisztotelészi fogalmainak kiaknázása a logosz
platóni tanának tisztázásában.
2.§. A beszélgetés és a logosz
Az eredendő beszélés az, amikor közösen van dolgunk valamivel. Mint
valamiről tett artikuláló kijelentés, azt, amiről beszél, mint valamit
teszi nyilvánvalóvá, de nem annak felfedése kedvéért, amit így kimond. A kinyilvánításnak
itt inkább olyan háttere van, amely a közös gondoskodásra vonatkozik. A kijelentés
itt magához a gondoskodást vezérlő körültekintéshez tartozik. Az, amit
mint valamit nyilvánítunk ki, valamely háttérre vonatkoztatva értelmezhető,
amelyet a gondoskodásban birtokol, anélkül, hogy e háttér szempontját is kimondaná.
Strukturálisan tehát nem különbözik a körültekintő gondoskodásban állandóan
gyakorolt megértéstől, valaminek mint valaminek a hallgatólagos megértésétől.
A mi-ként a mi végre jellegével bír. Valamit kalapácsként megérteni
azt jelenti: kalapácsolásra való szerszámként megérteni, amely a mi végre
szerint a legtulajdonképpenibb módon magában a kalapácsolásban válik hozzáférhetővé
és megértetté.8 „A kalapács nehéz” kijelentés beteljesítését
tehát maga a körültekintés motiválja. Mindebben a másikkal, akinek a kijelentés
szól, nem azt kell megértetni, hogy a dolog éppenséggel a nehézség tulajdonságával
bír, hanem a másik a neki mondottak megértésében az abban rejlő utalás
szerint mintegy folytatja a közös gondoskodást arról, amit meg kell tenni,
egy könnyebb kalapács után nézve. Ha a másik nem érti, mit is akartak neki
mondani a kijelentésben, akkor rossz segítség. Mindebben oly kevéssé számít
a kimondottnak mint olyannak a megértetése és egyúttal a másik megértése,
hogy adandó alkalommal mást hívunk, aki jobban megért minket, vagy egyszerűen
segítünk magunkon. Azt, amit teszünk vagy mondunk, csupán a munkáról való
gondoskodásra vonatkoztatjuk körültekintően.
Még akkor is, ha valaminek az előállításában
a másik az előállítandó felé való létében szintén kifejezetten a gondba
állított is, például tanulóként, az így tett kijelentéseknek akkor sem lesz
megindokló felmutatás-jellegük, s ezáltal a kijelentésnek az érthetőségre
támasztott igénye is másképp alapozódik meg. Mert legeredendőbb formájában
a megértés átadása nem a beszélésben és a mondottak megértésében megy végbe,
hanem a cselekvés megmutatásában és utánzásában; valahogy úgy, mint amikor
valakit egy mesterség elsajátítása érdekében egy számára ismeretlen szerszám
körültekintő megértéséhez kell juttatni. A szerszám mégoly beható szemrevételezése,
és, ennek megfelelően, kéznéllevő dologként való mégoly beható leírása
sem ismertet meg vele senkit. Hiszen amikor mint érthetetlennel szembesülünk
vele, nem mint kéznéllevő dolog ismeretlen számunkra, mint valami, aminek
(látva vagy leírva) éppenséggel ismertnek kell lennie. Továbbá, mint érthetetlent
már mindig is a megértés szempontjából vesszük: mint olyat, amivel egy műhely
összefüggésében találkozunk, máris megértjük mint előállításra szolgálót,
vagyis mint szerszámot. És épp mint így megértett szerszám ismeretlen és érthetetlen
a mi végre szerint. Ez a mi végre újfent nem érthető rendeltetésének
puszta megadásában, hanem csak magában a használatban. Csak
a szerszámmal való most-márbánni-tudás, mely magában a használatban derül
ki, mutatja meg, milyen mértékben tette érthetővé azt rendeltetésének
megadása. A kijelentések, melyeket a megértető megmutatás vagy csináltatás
során a tanító tesz, csupán a gyakorlati körültekintés nyelvi „magyarázatai”.
Hogy mily kevéssé természetesek, az abban mutatkozik meg, hogy saját erőfeszítést
követelnek meg annak érdekében, nehogy visszatérjünk a tanulóval nem törődő,
a gondoskodás természetes irányába vágó saját kezű előállításhoz.
A kijelentést magát itt sem abban kell megérteni, amit a szavakban kimond,
hisz értelmét, ahogyan az érthetőségre támasztott igényét is, annak a
gondoskodásnak a kimondatlanul jelenlévő összefüggéséből nyeri,
amelyben bennefoglaltatik. (A dolgok ilyetén állásában gyökerezik az Eulenspiegel-motívum
is, hogy tudniillik a léhűtő a neki mondottakat szó szerint
megérti ugyan, csakhogy szántszándékkal félreérti.)
A beszélés mint a körültekintés körültekintő értelmezése mindkét
esetben az utasítás jellegével bír, vagyis a beszélésben nem a beszélésben
megmutatottra mint olyanra utasítjuk a másikat, hanem az azzal való hozzálátón
előállító eljárásra. A kijelentés mint a körültekintés módusza tehát
a körültekintés számára nyilvánvaló kézhezállóság létmódjában tárja fel a
létezőt. A körültekintés véghezvitelének momentumaként a kijelentés nem
képez önmagában önálló, önmagát a kijelentés gondoskodásában lezáró gondoskodás-összefüggést.
Nem lesz ez másként a látásnak a gyakorlati
körültekintésről való ontológiailag jelentős leválásában sem. A
létező pusztán odanéző szemrevételezése és szemlélése a létezőt
csupán kinézetében érti meg, ez azonban ontológiailag szólva azt jelenti:
mint egy így és így kinéző kéznéllevőt.9 Ez a gondtalan
szemlélés is a világban-benne-lét gondjának egy módusza. Az előállítás
gondjának kipihenéséből fakad. A létező szemlélésénél való kipihenő
elidőzésben, amelyben a létezőről nem az előállítás módján
kell gondoskodni, ez a magatartás önmagunknak a gondoskodás következő
feladataitól való mentesítésének jellegével bír. Mint kipihenés azonban vonatkoztatva
marad az előállító gondoskodásra, amelyet kipihen. Ez a vonatkoztatottság
nem úgy értendő, mintha a kipihenésben szem előtt maradna az, amiről
gondoskodni kell. Ellenkezőleg, éppen elfeledni igyekszünk azt a más
felé való létben, amelyről nem kell gondoskodni. De ez a más felé való
lét (a szemlélésben) jellegzetesen módosult, éspedig épp azáltal, hogy nem
más, mint afelé való lét, ami mint a gondoskodás feladata vár valakire. –
E módosulás jellege a kipihenés egy különleges formáján, a játékon keresztül
válik a legvilágosabbá. A játék számára lényegi, hogy a játékosok „benne”
vannak, vagyis hagyják, hogy a játék feladatai elragadják őket, anélkül,
hogy szem előtt tartanák, hogy mindez nem komoly. Ugyanígy a játszás
csupán a szórakozásért, vagyis a későbbi tevékenység kedvéért van (Eth.
Nic. K 6, 1176b35). A dolog felé való lét tehát a játszásban sajátosan
semleges. Nem a dolog az, ami – habár komolyan kell venni – a játszás célja,
hanem a dolog felé való lét módja, ami azt jelenti, hogy egy dolog anélkül
lesz a gond és az erőfeszítés tárgya, hogy „komolyan” egy efféle gond
tárgya volna. A játszó erőfeszítés tárgya olyasmi, amin önmagában semmi
sem múlik: a játék miértvalósága a játszás maga (Eth. Nic. K 6, 1176b6).
– Ugyanez a semlegesség jellemző a kipihenő szemlélésre. Míg a szemlélés
hagyja magát elragadni a világ kinézetétől, noha folyvást létezőt
tár fel kinézetszerű kéznéllevőlétében, ez a feltárás egyelőre
mégsem önállósítja magát a feltártság gondjává, vagyis a feltártság fenntartásáról
való gondoskodássá. Így a beszélés sem – amely az efféle szemlélésben megértettet
közölvén értelmezi – arra hivatott, hogy a feltártat mint feltártat megtartsa,
hanem arra, hogy másoknak megnyilatkozva átadja nekik a létezőt az ugyanolyan
kipihenő-elidőző szemlélés végett, történjen ez bár magában
az odahallgatásban, vagy pedig a közlésben adott, a saját látásra vonatkozó
utasításban. Mint kipihenő elidőzés, ez a magatartás a másokkal
lenni akarás jellegzetes törekvését foglalja magában. Az egymással való beszélés
is, amely az egymással-lét beteljesítésének egy formája, ezt a semlegességet
tükrözi. A megnyilatkozásban tehát a szándék nem annyira a dolog felé való
létre mint közlendőre irányul, mint inkább a feléje való létben meglévő
közösségre. A beszélés tehát lényegileg megbeszélés, vagyis a saját hogyanlét
közlése. (Az ilyen kipihenő, a világ kinézetére s az egymással való beszélés
annak megfelelő módjára való ráhagyatkozásban rejlő hanyatlástendenciát
mint „kíváncsiságot” és „fecsegést” mutatta fel Heidegger a Lét és idő
35–36. paragrafusában, a jelenvalólét mindennapisága analitikájának ontológiai-alapvető
összefüggésében.) Ebben a pusztán szemlélő értelmezésben a beszélés,
a kibeszélhetőség nem rendelkezik a megértést módosító jelentéssel, és
nem igényli a másikat sem, akivel beszélgetünk, a megértés és az általa támasztott
igények értelmének együttes konstitúciójának kitüntetett értelmében.
Csak amikor a világ feltártsága önmaga kedvéért áll a jelenvalólét gondjában,
csak akkor nyer a feltártság nyelvileg artikuláló értelmezése sajátos funkciót,
amely egyúttal abban a konstitutív szerepben mutatkozik meg, amely fenntartja
számára a beszélésben kimondottat. A világ fölötti rendelkezés biztonságának
gondja, amely a jelenvalólét létfelfogásában rejlő világra-utaltságban
gyökerezik, alakítja ki, mint fennebb megmutattuk, valamely előzetes,
önmagában bizonyos rendelkezés eszméjét. Ez pedig nem más, mint a gyakorlati,
illetve a teoretikus tudomány eszméje. A rendelkezés biztonságára vonatkozó
gond véghezvitelének jellege a létező okaira, elveire, alapjaira (¢rca… vagy
a„t…ai) irányuló kutatás. A kutatás tehát az okok
keresése. A világnak és önmagának e megértésére, amelyre törekszik, a jelenvalólét
mintegy magától talál rá mint a nyelvben értelmezettre.10 A tudományos
kutatásban ez a megértés egy sajátos értelmezőelsajátító fáradozás tárgya
lesz. Mint az okok keresését a keresettnek, vagyis az oknak mint a létező
léte ahonnanjának megértése vezérli. E megértés a beszéd egy sajátos
lehetőségét célozza, vagyis azt, hogy egy létezőt ne csak láthatóvá
tegyen mint valami meghatározottat, hanem hogy abból kiindulva, ami olyanná
teszi, amilyen, mint szükségszerűen így létezőt mutassa fel azt.
A megokoló meghatározás ezen eszméjében teljesül ki először
a kijelentés mint a teoretikus magatartás megvalósulásának formája. Noha minden
valamiről való beszélés az amirőlnek mint valaminek
a kimondása, a kijelentettség mint olyan nem vonja maga után a körültekintő
megértés átalakulását a létezőnek mint kéznéllevőnek az értelmezésévé,
s a kijelentés e teoretikusan meghatározó jellege sem adott pusztán csak az
odanéző magatartás által. A kijelentő ítélet inkább a „meghatározás”
kitüntetett funkciójában, vagyis a kimondottnak pusztán a beszéd felmutató
szerepe általi rendelkezésre bocsátásában veszi igénybe a beszélést. A meghatározva
fenntartó logosz ezen eszméje a görög ontológia tulajdonképpeni jelenvalólét-motívumaira
utal – egy olyan ontológia motívumaira, amely a létet mint jelenlévőn
kéznéllevőt érti meg. Logikává való alakítása máig uralja a tudományos
kijelentés eszméjét. A logika tulajdonképpeni indítékai tehát nem az ítéletben,
hanem a következtetésben hatnak. Csak az „individualizáló” tudományok
megismerése a maguk módszertani sajátosságaiban, ezen túl pedig a jelenvalólét
ontológiája eszméjének felmutatása teszi kérdésessé a predikáció struktúrájának
a tudományos kijelentésre támasztott egyetemes igényét. A kéznéllevő
görög ontológiája mindenesetre a lehető legszorosabban kötődik a
tudomány görög eszméjéhez, s abból kiindulva határozza meg a logosz elméletét.
Nem véletlen, hogy a görög „logosz” éppúgy jelenti a kimondottat, mint az
okot; hisz olyan logoszt keresünk, amely azt bocsátja rendelkezésre, ami a
létezőt a maga létében megalapozza. A keresett logosz dologi tartalma
tehát a dolog alapja (a„t…aj
logismÒj, Men. 98a).
3. §. A tárgyilagosság együttes-világi elemei
(Logosz és dialektika)
Ez a tudományos beszédmód sajátos igényt formál az érthetőségre.
Önmagában minden beszélés beszélés valakivel, s mint ilyen, annak megértését
célozza, amiről beszél, mint azét, amit e beszélés láthatóvá tesz. Még
ott is, ahol taktikusan nincs jelen más, aki a beszédet hallgatja, a mondottak
eszméjük szerint mások számára érthetők maradnak. Még ott is, ahol nem
kerül sor kimondásra és közlésre, vagyis a „gondolkodásban”, valamely nyelven
gondolkodunk, amely mint nyelv lehetséges másik emberekre utal, akik ugyanezen
nyelvet beszélik, és ezért megértenék „gondolatainkat”, ha „olvasni tudnának
bennük”. Ugyanígy minden valakivel való beszélés a másik megszólítása, figyelembe
véve annak megfelelését – ami persze maga nem feltétlenül bír a beszélés jellegével.
De amikor a másik szabályszerűen válaszol, „hozzászól”, a tudomány logoszában
egy másik specifikus igény támad az érthetőségre és a megfelelésre, amely
igény a beszélés sajátságos tárgyilagosságát teszi ki. Minden tudományos kijelentés
olyan állítás, amely nem szorul további megindoklásra, vagy pedig képes a
további megindoklásra, s maga is a megindoklás jellegével bír, amennyiben
nem egyszerűen állít valamely tényállást, hanem okaiból kiindulva mutatja
fel azt mint szükségszerűt. Csupáncsak valamely ok állításaként állítja
tehát a tudományos kijelentés egyúttal a megindokoltak szükségszerűségét.
A szükségszerűség ezen igényével egyúttal a belátásra bízza azt. Ezzel
azonban a másik részéről egyetértésre tart igényt, éspedig tisztán az
előzőleg feltárt dolog megindokló felmutatásában való együtthaladás
alapján. Mindebben azonban benne rejlik az, hogy az efféle megindoklás lényegéhez
tartozik, hogy a másik szabadon visszatérhet rá – tehát nemcsak az egyetértés,
hanem a lehetséges ellentmondás módján is. Az ellentmondás az állítottak kettősségének
megfelelően vagy az okként megnevezett tényállás megokolásra nem szoruló,
belátható voltára irányulhat, vagy pedig (mint tulajdonképpeni ellentmondás)
arra a megindokló funkcióra, amelyre az illető tényállás az előzetesen
ismert tényállással szemben igényt tart – azaz a megindokló értelmezés dolograszabottságára.
Az előbbi esetben az ellentmondás azt a feladatot tűzi ki, hogy
az okot magát indokoljuk meg, és így érvényesítsük a megindokló értelmezést,
a másikban pedig azt, hogy törekedjünk a tényállás egy tulajdonképpenibb megindoklására
(vagyis az Ñike‹oj lÒgoj-ra). A lényeges azonban az, hogy az ellentmondás nem a tényállás
ellen irányul, hanem annak okai és az okok körüli kerülőutak ellen. Ennek
megfelelően az egyetértésbeni beláthatóság igényének való megfelelés
azt jelenti, hogy a másik viszszajuttatja a beszélőhöz a megindokló értelmezést,
és megerősíti annak igényét. A mondást és az ellentmondást a maga tudományos
voltában a tárgyilagosság ugyanazon eszméje határozza meg, amely a szükségszerűségre
és beláthatóságra támasztott igényüket is jellemzi.
A dolog tiszta feltárásának eszméjéhez való kötődés a beszélés funkciójának
jellegzetes korlátozását jelenti. Mert a valamiről való beszélésben egyúttal
maga a jelenvalólét nyilvánul meg folyamatosan. A hang- és taglejtés erősebben
juttatja kifejezésre a beszélő mindenkori hangulatát és belső alkatát,
mint a kimondott szavak. A kimondottak és a gondoltak megértésében a másik
egyúttal megérti a beszélő eme belső hogylétét is, s ezáltal módosul
a gondoltak már eleve szintén valahogyan hangolt megértése is. A gondolt és
a beszéd által felfedett dolgot így nemcsak önmagában fogja fel és érti meg,
hanem egyúttal abban, amit a beszélő közben kifejezésre juttatott, amit
akarva vagy akaratlanul magától mondott vagy adott értésre. Ennek megfelelően
a másik tulajdonképpen nem a mondottra mint olyanra válaszol, hanem a beszélő
megnyilatkozására, éspedig önmagának ennek
kapcsán való válaszoló megnyilvánulásában. Az együttes megnyilatkozás e formájában az egymással-lét specifikus lehetősége
képződik. A megértetés eszméje, amely itt irányadó, nem a dologban való
egyetértés eszméje, s nem is a dolog
feltártságának bizonyosságáért való, hanem
azért, hogy a dologról való beszélésben nyilvánvalóvá váljunk egymás számára. Az efféle beszélgetés ezért
alapvetően nem lesz kevésbé
termékeny attól, ha nem tudjuk megértetni magunkat a dolog kapcsán, amennyiben létünkben épp
ezáltal válunk a másik számára kifejezetten
láthatóvá. Persze lényeges kérdés, és az együttes-világban való jelenvalólét egyik sarkalatos problémáját képezi, hogy a másik e megértése az
egymással-lét egyik valódi módját
jelenti-e. Mert felvetődik a kérdés, hogy a másiknak a valamiről
való megnyilatkozásban történő megértése, még ha el is tekintünk a dolog feltárásától való elfordulástól, nem az
egymással-lét egyik reflexív hanyatlási formája-e. Egy ember, aki úgy véli, hogy megért egy másik embert, aki
neki valamilyen módon ellentmond,
anélkül, hogy igazat adna neki, az épp ezáltal a másik ellentmondásától óvja magát, vagyis önmaga megértésében, amely lényegileg mindig a másiktól való efféle
elütésben megy végbe, pontosan
olyan lehetőségekben erősíti meg magát, amelyekben éppenséggel elérhetetlen a másik számára.
A valódi egymással-lét bajosan
nyugszik a másik ilyen megértő félreállításán, hanem csak a vele való léten, amely megtagadja
a saját és a másik igényét az efféle megértésre.
A megértetés ezen eszméjének ellenében, amely
az egymással-lét egy sajátságos
reflektáló tendenciájából keletkezik, ki kell emelnünk a tisztán tárgyilagos megértetés eszméjét
és a tudományos beszélgetésben
való megvalósulásának formáját. A tudományos beszéd tárgyilagossága persze nem zárja ki,
hogy mint beszélés maga
is a beszélőnek a maga hogylétében való megnyilatkozása legyen. De a megértésre és a megfelelésre
való igény, amelyet támaszt,
pontosan az attól való eltekintést követeli meg, ami a dologról való beszédben egyúttal a jelenvalólétről
mondatik ki, a válaszoló pedig hasonlóan eltekintést követel attól, ami válaszában
nem tárgyilagos. A beszélgetés e módjának magatartását még csak nem is jellemzi megfelelően az attól
való eltekintés puszta
negativitása, ami a kimondott dologra való rátekintéssel együtt kifejezésre jut. Mert a dolgot felmutató efféle
beszélgetésben emellett, ha megfelelően tekintünk
el a tárgyilagosság eszméjétől, a
jelenvalólét sajátos pozitív alkata jut kifejezésre, amelytől nem szükséges eltekinteni, minthogy
a másik, akivel beszélünk, szintén részese, s amelytől viszont nem is
lehet eltekinteni, amennyiben a beszélgetés tárgyilagosságának faktikus emberi
bázisát képezi – ez pedig a kérdezésre való együttes készenlét. Sajátos közös
diszpozícióként ez konstituálja az okokhoz ragaszkodó és az okokra
hallgató megértést. Az ilyen megértés teljes egészében a dologról való megcélzott
egyetértésre van szánva. A dologra való e tiszta hagyatkozáson belül a másikkal
folytatott beszélgetés abban nyeri el tulajdonképpeni lehetőségét, hogy
hagyja magát a másik által továbbvezettetni a dolog feltárásában. A beszélő
ugyanis megosztja a másikkal a létező előzetes megértését, és igényt
formál arra, hogy a létező kimondása által – ami nem más, mint okainak
felmutatása – maga alapozza meg ezt a megértést. Hogy ez az igény mindenkor
mennyire jogos, az tehát lényegileg azon dől el, hogy a dolog megértését
valóban a megadott ok alapozza-e meg, azaz, hogy a dolgot aszerint mondjuk-e
ki, ami őt szükségszerűen és mindig azzá teszi, amiként azelőtt
értettük. Ez azonban a beszélgetés során a másik egyetértésén vagy ellentmondásán
dől el, vagyis pontosan akkor, ha az állítottakat kitesszük a másik válaszának.
Mert, ha lehetséges az ellentmondás, az igény cáfolatot nyert, egyúttal azonban
minden ellentmondás egy új megértést hordoz, ezáltal pedig a tulajdonképpenibb
megindoklás előírását és előzetes vázlatát is. A beszélgetés tárgyilagos
produktivitását az teszi ki, hogy keresésének irányát épp az efféle ellentmondás
mutathatja meg. A magunk megértetésére való képtelenség, a beszélgetés legsajátabb
törekvése szerint értve, sohasem eredmény, hanem pusztán a megértetéssel való
zöld ágra vergődés elmaradása, s ebből kifolyólag megköveteli a
beszélgetés újrakezdését, amely sajátos értelmének megfelelően megismételhető,
és épp az ismétlésben vihető tovább a dolog felmutatása és a megegyezés
irányába.
Az, hogy a megértetés kudarcát olykor a
tárgyilagos beszélgetésben is úgy értelmezzük, hogy egy megmutatkozó ellentétet
pozitív eredménynek veszünk, nevezetesen mint vitathatatlan előfeltevések
különbözőnek bizonyulását, nem teszi kérdésessé mindazt, amit a tárgyilagosság
eszméjéről mondtunk, hanem inkább igazolja azt. Mert az efféle „magyarázatban”
a beszédnek a dolog feltárására irányuló intenciójától való elrugaszkodás
rejlik. A vélekedések különbözőségének feloldhatatlanságát állítja, nehogy
tárgyilagos szándékában kelljen szembesülnie a másik ellentmondásával. Ha
„megértjük” a másik ellentmondását, vagyis előfeltevéseinek a mi vitathatatlan
előfeltevéseinktől való különbözősége alapján magyarázzuk meg
magunknak ahelyett, hogy pontosan az előfeltevéseket tennénk a beszélgetés
tárgyává, akkor ezáltal éppenhogy kiiktatjuk a másikat a maga pozitív funkciójában,
vagyis mint olyan valakit, akire szükségünk van a tárgyilagos megegyezéshez
és megértéshez. A beszélgetés ezzel megszűnik annak lenni, ami volt:
a dolog felőli megegyezésnek. – Ugyanez az elrugaszkodás és ugyanez a
kiiktatás bekövetkezhet a másik oldaláról is, ha az anélkül mond ellent, hogy
ellentmondásáról számot kívánna adni, vagy pedig ha, azért, hogy a beszélgetésből
szabaduljon, csak látszólag ért egyet, anélkül, hogy valóban a beszélővel
tartana a dolog feltárásában. Ezekben az esetekben a másik
az, aki kiiktatja magát a tárgyilagos megegyezés szándékának közösségéből, amennyiben a mondottakat nem
tárgyilagos jelentésében veszi
és teszi válasza tárgyává, hanem homályosan reflektál partnere előfeltevéseire, amelyeket „érteni” vél – miáltal
éppenséggel elzárkózik a másik
tárgyilagos véleményétől.
Ebből pedig pozitíve érthetővé
válik: a tudományos beszélgetésben a másikra csupán a tárgyilagos megegyezés
kedvéért van szükségünk,
ez azonban azt jelenti: képességében és arra való készenlétében, hogy az okokra figyeljen és okkal
válaszoljon. Amennyiben
megosztja valakivel a dolog előzetes megértését, és készen áll a tárgyilagos vizsgálatra, akkor tárgyilagos
egyetértése a logosz dologra-szabottságának
egyetlen kielégítő mértéke lesz, s nem egy uralkodó vélekedés előítélete.
Ebben azonban az is benne rejlik, hogy döntő módon mindenkor rajta, aki
ily módon számot ad, múlik minden, minthogy a kölcsönös megértésre való törekvés általa kezeskedik az „igazságért”:
azért, hogy az együtt megtalált ok valóban az, amelyből a dolgot szükségszerű létében
és ígylétében mutatja fel
és alapozza meg. A másik tehát, akivel egyetértésre törekszünk, semmiben sem különbözik
az összes másiktól, vagyis inkább csak annyiban vesszük
igénybe, amennyiben éppenséggel
nem különbözik másoktól. Jóváhagyása emiatt lesz tanúbizonyság annak igazságára,
amibe beleegyezik. Akárcsak neki, mindenki másnak is, akivel ugyanazt a beszélgetést lefolytatnánk, jóvá kell hagynia a beszélgetés
eredményét. Ha megtagadja beleegyezését, és megindokolja
ellentmondását, semmi értelme annak, hogy
mást vonjunk be helyette a beszélgetésbe. Mert ha okkal tud ellentmondani,
akkor azt mások is ugyanúgy okkal megtehetik,
akkor pedig az, aminek ellentmondanak, cáfolatot nyert. Ezért a kölcsönös megértés
szándékának értelméhez tartozik,
hogy éppen azzal törekedjünk megegyezésre, akinek az előzetes véleménye a legélesebben
ellentmond a tételnek. Minél radikálisabb az ellentmondás, annál biztosabb
az, amit a végső megegyezésben
erősítünk meg. Ha figyelembe vesszük a tárgyilagos beszélgetés ezen eszméjét, világossá válik, hogy az ilyen beszélgetés nem a tudomány tárgyfelmutató logoszától
idegen beszédforma, hanem épp ellenkezőleg, azt a lehetőséget
nyeri el a logosz számára, hogy megismerő
felmutatássá és elsajátítássá fejlődjön.
A kölcsönös megegyezés eme eszméjének struktúrája az alapja annak, miért nem tudok előrehaladni valaminek
a tudományosan megokoló és megalapozó
felmutatásában és elsajátításában, és miért nem tudok elérni a tulajdonképpeni logoszhoz anélkül, hogy valaki mással beszélnék. Mert a ki nem
mondott gondolkodás is beszéd, csakhogy a másik, akivel ekkor beszélek, én
magam vagyok. Ez viszont csak azért lehetséges, mert
a másikra a valóságos beszélgetésben
sincs szükségem semmi másban, csak abban, amit a magam számára is meg tudok tenni: vagyis
abban, hogy visszatérjek valamely
adott értelmezéshez, amennyiben azon ellenőrzöm a dolog megértését. Ezen alapul az, hogy a „gondolkodásban”
artikulált megértés, éppúgy, mint a kimondott értelmezés, megőrződik,
így tehát megismételhető, és vissza lehet térni hozzá. Persze a lehetőség, hogy az ellentmondásban
szabadon szembesüljünk magunkkal,
sajátos nehézséggel jár: megköveteli, hogy meg tudjunk szabadulni magunktól és megértésünk megszilárduló
irányaitól – és hogy arra hallgassunk, ami a dolog mondanivalója az újabb
kérdezés során. De már a valódi beszélgetés is megköveteli, hogy egyedül a
kimondottak tárgyilagos értelméhez tartsuk magunkat, s ne ahhoz, ami
a beszélésben egyúttal a jelenvalólétről
mondatik ki. Az ellentmondás megtalálásában
és kimondásában persze közrejátszanak a faktikusan nem tárgyilagos indítékok is. A versengés mint az egymással-lét
egyik alapvető motívuma a
tárgyilagos beszélgetésben is láthatóvá teszi azt, ami a másik tézisének ellenében elmondható.
A beszélgetés tárgyilagos igénye számára azonban elegendő, ha csak a
tárgyilagos okok, s nem ezek a faktikus motívumok válnak a vita tárgyává. A másik, akinek eme okok alapján mondunk ellent,
tisztán tárgyi tartalmuk szerint
veszi őket. Az önmagával beszélgető gondolkodás előtt ugyanez a követelmény áll. Minden
ilyen motívumot ki kell iktatnia ahhoz, hogy tárgyilagosan haladhasson előre.
Saját logoszát próbára téve és annak ellenszegülve, miközben a szabad jóváhagyás vagy a szabad ellentmondás felé
fordul, elsődleges eltekintést
kíván attól, hogy az saját logosza. Faktikusan persze ez az eltekintés reflektáló módon mehet végbe úgy, hogy a másik lehetséges ellentmondását vesszük figyelembe.
A másik reflektáló előlegezése azonban nem meghatározott másikként látja a másikat, akivel szemben fölénybe kíván
kerülni, hanem úgy, mint egy lehetséges
tárgyilagos ellentmondás névtelen hordozóját, ez viszont azt jelenti, hogy saját tézisünket is csak tárgyilagos
tartalmában tekintjük. Ez a tárgyilagosság úgy nyilvánul meg, mint a kérdezésre és a kételkedésre való
készenlét.11 Egyúttal
pedig nem más, mint az az előfeltevés, amely mellett lehetséges a valódi, önmagunkkal szembeni kifogás,
vagyis egy olyan kifogás, amely
alapvetően nem marad alávetve annak, amit a saját tézis mond,
amely tehát nem eleve a tézis biztosítására irányul, hogy csak azt kifogásolja,
amit már eleve kivédhetőnek vagy semmisnek tartott.
A másik igénylésének tárgyilagosságában, ami a tudományos logosz jellemzője,
alapozódik meg az is, hogy róla csak valódi tanítás adható. A tanítás a tárgyilagosan
megindokló felmutatásban végbemenő egymással való beszéd eredeti módusza.
Benne a beszélő tanítónak, a másik pedig tanulónak jelöli ki magát. A
megértés igénye azonban, amelyet a tanító támaszt a tanulóval szemben, alapvetően
ugyanaz, mint a tárgyilagos megértésben. Jóllehet a tanítónak nem saját megértésének
kedvéért fontos a tanuló jóváhagyó megértése, amennyiben ő már tulajdonképpen
tudón rendelkezik azzal, amit tanít. A tanulónak azonban itt is a megokoló
felmutatásba való szabad belátás alapján kell egyetértenie, azaz semmit sem
kell elfogadnia azért, hogy azután utánamondhassa, hanem a tárgyilagos felmutatás
által neki magának kell eljutnia a dolog fölötti tudó rendelkezésig. A taníthatóság
lényegéhez tartozik tehát, hogy a taníthatót nemcsak ez – más pedig nem -
taníthatja meg, ez azonban azt jelenti, hogy a tanulóra mint másikra nem másságában
támaszt igényt, hanem annak azonossága tekintetében, ami a tanító és a tanuló
számára közös. Hogy a tudás tanítható, így már a tudományos logosz azon igényével
adva van, hogy az okokból kiinduló felmutatásban a dolgot szükségszerű
létében mondjuk ki.
A dialektika lényege pontosan a másiknak ez a funkciója a beszélgetésnek
a tárgyilagos megegyezésre irányuló törekvésén belül. Mert a dialektikus ellentmondás
nem egyszerűen egy ellentézis, amelyet a másik a sajátjaként szegez
szembe az állított véleménnyel. A dialektikus ellentmondás nem ott áll fenn,
ahol vélemény áll szemben véleménnyel, hanem épp azáltal konstituálódik, hogy
egy és ugyanazon észnek kell érvényesítenie a véleményt és az ellenvéleményt.
Dialektikus értelemben nem ellentmondás az, amikor valaki más ellentmond,
hanem csak az, amikor valami ellentmond, legyen bár az, aki kimondta,
valaki más, vagy én magam.12
4.§. A beszéd hanyatlásformái
A tudás igénye a kölcsönös megértésben nyer megerősítést. A másik
egyetértésén igazolódik be, hogy az adott logosz valóban képes-e arra, hogy
a dolgot belátón mutassa fel. Ez azonban a nem tulajdonképpeni lét egy specifikus
lehetőségét rejti a beszélés mint az emberi egzisztencia lehetősége
számára. Platón újra és újra jellemzi a dialogikus megértetés tárgyilagos
szellemét, és ugyanazok az* ismertetőjegyek azok, amelyeket egyaránt
tulajdonít a beszélgetés szókratészi, későbbi platóni (talán a Szofista
és a Törvények) és akadémikus (VII. levél) irányításának.
Ezek egységesen összefoglalhatók úgy, mint
a fqÒnoj kizárása. A fqÒnoj azt jelenti: mások megelőzésének gondja, illetve
arra irányuló gond, nehogy elmaradjunk mások mögött. Mint ilyen, a beszélgetésben
úgy hat, mint a valódi tényállás felfedésére törő beszéd gondoskodó visszatartása.
Azt a beszédet tehát, amelyet az önmagára irányuló efféle figyelem vezérel,
egy kikötés határozza meg: az, hogy a dologról folytatott beszéd pozitíve
kitüntetően hulljon vissza magára a beszélőre. Ez a kikötés megvonja
a beszédtől a dolog összefüggéseibe való szabad beilleszkedését, vagyis
pontosan a beszámolásra való feltétel nélküli készenlétet. Aki ellenben feltétel
nélkül, ¥neu fqÒnou, eÙmen»j, ¢lÚpwj
(anélkül, hogy gátolná
a maga igaza beteges akarásának fájdalma) beszámol, az kész az „¢fqÒnwj”-ra, a számadásra.
A beszédben adódó hanyatlásformák alapvetően abban különböznek a
fennebb tárgyalt formától, hogy nem reflektálva fojtják el a tárgyilagos megértés
igényét, hanem ennek az igénynek a látszatát használják fel arra, hogy kitüntessék
magukat másokkal szemben. A görögöknél csak ezek a hanyatlásformák bizonyultak
hatásosnak. Ennyire uralta őket a beszéd erejébe és a homológia lehetőségébe
vetett bizalom. A beszélés biztosítja magának a tudás látszatát, amennyiben
úgy fogja fel magát, hogy a benne rejlő csábítás útján mások egyetértésére
tehet szert, vagy megcáfolhat másokat. A látszatra tartott igény megvalósításának
módja emiatt úgy jellemezhető, hogy a logosz, ahelyett, hogy a tárgyilagos
beleegyezés vagy a tárgyilagos ellentmondás általi szabad szembesülésben megerősödne
vagy igénybe vétetne a dolog következtető feltárásának funkciójában,
ellenkezőleg, azt célozza meg, hogy kiiktassa a másik szabad válaszának
a lehetőségét. Az ilyen látszattudás mutatkozik tehát meg a beleegyezés
elnyerésére való törekvésben vagy a cáfolásban.13 A beszélés e
mindkét formájára érvényes, hogy funkciója elsődlegesen nem az, hogy
a dolgot létében tegye láthatóvá, és ezt a másik által erősítse meg,
hanem hogy a dolog következtető feltárásától függetlenül kialakítsa a
beszélésben azt a lehetőséget, hogy kiiktassa a másikat az együttes beszélés
és az együttes tudás ama funkciója tekintetében, amely a megértésben jár neki.
1. A tudásra támasztott igény a legerősebb logosz fölötti
rendelkezésben létesül. Az „erő” a véletlenek közbeszólásának lehetetlenségén,
az ellentmondás lehetetlenségén alapul. Ebben az értelemben minden logosznak,
amelyik tudás akar lenni, erősnek kell lennie, s amennyiben cáfolhatatlan,
erős. Így tekintve az „erő” csupán a mondottak dologra-szabottságának
kifejeződése. Ily módon nem önmaga kedvéért törekszünk az erőre,
hanem az együtt adódik a mondottak dologra-szabottságára való törekvéssel.
A dologra-szabottság eszméjétől elválasztva azonban mint erősebb-lét
a másokkal szembeni fölény szolgálatába állítható. Ez az erősebb
logoszra irányuló tendencia azzal a jelleggel bír, hogy arra törekszik, hogy
a beszédben rejlő lehetőségek által minden tetszőleges logoszt
(az érdemben gyengébbet, vagyis a dologra nem szabottat is) erősebbé
tegyen, és így teljesítse azt az amúgy teljesíthetetlen igényt,
hogy mindig az erősebb logosz birtokában legyen. Az, hogy ez az igény
csupán a tudásra támasztott látszólagos igény lehet, abból világos, hogy a
beszéd ilyen uralásában megnyilvánuló tudást mindenki igényli. Készen
állunk arra, hogy minden kérdésre válaszoljunk, és képesnek is tartjuk
erre magunkat, mivel előzetesen, mielőtt még tudnánk, mit fognak
kérdezni tőlünk, úgy véljük, oly módon rendelkezünk a beszéd lehetőségei
fölött, hogy minden ellentmondást el tudunk hárítani, függetlenül annak tárgyilagos
jogosultságától. Ez az önmagában lehetetlen igény, hogy mindent tudjunk, csak
úgy állíthatja fel látszatát, ha a beszéd magát a dolgot fedi el oly módon,
hogy az ellentmondó többé ne akadhasson rá. Az efféle beszéd dologelfedő
tendenciája ott árulja el magát, hogy a beszélőnek tulajdonképpen nem
számít az, amit mond. (Az elfedő beszédnek is van tárgyi tartalma, amennyiben
az elfedés is a dolog felmutatása, de persze akként, ami az nem.) Ami számít
neki, az csupán az ellentmondással szembeni fölény. A tudás igénye, amit a
beszéd támaszt, mindig már beteljesültnek adja ki magát, nem pedig olyannak,
ami csak a megértésben teljesedik be. Ha egy valóban kérdezővel folytatott
beszélgetésben – akinek persze lehetőleg félreállunk az útjából, ahogyan
nemsokára meg fog mutatkozni – a felállított logosz várakozásainkkal ellentétben
nem bizonyul cáfolhatatlannak, és megcáfolják, akkor nem fogunk arra törekedni,
hogy az ellentmondás tárgyilagos tartalmából és a kezdetben felállított logoszból
kiindulva kidolgozzuk a dolog egy tulajdonképpenibb értelmezését, hanem a
megcáfolt logosz helyébe egy újabb lép, amely a cáfoló érvre, és csakis arra
irányul. Így hagynak veszni minden cáfolt logoszt, újabbat téve a helyére,
amely eléggé erősnek tűnik ahhoz, hogy épp ezzel a cáfolattal szemben
állítsa magát. Bármely logoszt csak erősebb-voltának kedvéért választanak
tehát, s véglegesnek szánják, nem pedig olyannak, ami tárgyilagos taglalást
nyithatna meg. Így hát cáfolat esetén nem tartják meg, hanem teljes egészében
eltűnik, tekintet nélkül arra, hogy az általa kimondottak felmutatnak-e
valamit a kérdéses dologból, vagy sem. A logosz fölényére irányuló gondoskodás
eltereli a figyelmet a dologról, amely épp a cáfolat által utal egy olyan
értelmezésre, amely annyiban halad előre, amennyiben magával
viszi és megtartja mindazt, ami mellette és ellene szólónak mutatkozik. Az
efféle beszéd tárgytalansága épp azáltal lesz nyilvánvaló, hogy kitér a lehetséges
ellenvetések elől. Lényegéhez tartozik tehát, hogy kerüli a dialógust.
A szónoklat, a makrológia felé tendál, ami már külsőségében, hosszúsága
által is megnehezíti a visszatérést arra, amit mondott, kiváltképpen akkor,
ha ez a hosszúság belső elrendezés nélküli, vagyis ugyanannak a különféle
variációi által húzódik el, anélkül, hogy előrehaladna a tárgyilagos
megindoklásban.
A szónoklás során eleve nem az egyes emberhez
fordulunk, akivel a dolog felőli megegyezésre törekednénk, hanem valamely
tömeghez, amivel már csak azért sem lehetséges tárgyilagos megegyezés, mert
a tömeg nem tud válaszolni. Ezért a beszéd nem tisztán tárgyilagos feltárás,
hanem rábeszélés. Arra van kitalálva, hogy a benyomás által, amelyet kelt,
hihetővé tegye a dolgot, amelyről elvileg szó van. A tárgyi tartalomtól
függetlenül a beszédben rejlő eszköz arra, hogy benyomásokat keltsen,
nem más, mint a beszéd tetszetőssége. A beszéd itt jellemzendő
válfajában ez a fáradozás tulajdonképpeni tárgya; eszközfunkcióján túllépve
önmagában kíván megbecsülést. Az, aki a dolog tisztázására tör, akinek számára
a beszéd művészete mint olyan semmit sem jelent, csak azt látja benne,
hogy előrehaladtával semmilyen előrehaladást nem érünk el a dolog
következtető feltárásában, hogy benne újra és újra különféleképpen mondják
el ugyanazt (Phaidrosz 235a). Amikor pedig a beszéd véget ér, alig
veszi észre, hogy véget ért: az olyan beszéd, amelyhez nem tartozik a dolog
kikövetkeztető felmutatásának semmiféle útja, nem is érhet olyan véget,
amelyet a dolog maga kér. Abbamarad, de a varázslat mindaddig tart, amíg fel
nem ocsúdunk belőle [Prótagorasz 328d). Az ékesszólás önállósodásának
legszélsőségesebb formája, amely egyáltalán nem számol valamely meghatározott
másikkal, akihez szólna, a beszédírás (Lüsziasz a Phaidroszban).
A retorika e formája a maga szélsőségében mutatja meg, hogy a dolog,
amelyről szó van, mit sem számít a beszélő számára, aki csak azzal
a lehetőséggel törődik, hogy bármilyen dolog kapcsán bemutassa saját
művészetét. Ezzel szemben az igazi retorikát, jóllehet ugyancsak nem
úgy tárja fel a dolgot, ahogyan a beszélő látja, hanem olyannak adja
ki a beszélők felé, amilyen nem, mégis tárgyilagos szándék vezérli: az,
hogy eme ámítás által olyasmiről győzze meg a másikat, és olyasmire
beszélje rá, ami a beszélőnek számít. Ő tehát nem azért beszél,
hogy magát vagy művészetét mutogassa, hanem azért, hogy olyasmire vegye
rá hallgatóit, amit képes lenne képviselni, amit azonban a sokaság előtt
nem tud megmutatni egyszerűen úgy, ahogy van, hiszen a sokaság nem az
az egy, aki az egyedüli, akit tárgyilagos megértetés által meg lehet győzni.
2. A beszéd e tárgytalan válfajának – amely arra irányul, hogy önmagát
tudónak mutassa, akit nem lehet megcáfolni – az ellendarabja a másik megcáfolása
a cáfolat kedvéért. A beszélés itt is azt a célt szolgálja, hogy a cáfolás
képessége által a tudás látszatát vegye fel. Csakhogy célját nem saját fölényének
közvetlen igénybevételével éri el, hanem fordítva, azáltal, hogy demonstrálja
a többieknek alávetettségüket. Itt is visszaélnek a dolog következtető
feltárásának eredeti tendenciájával, ami abban áll, hogy az ellentmondás által
a másikat és önmagát a dolog egy tulajdonképpenibb értelmezése felé hajtsa
előre. Itt is hiányzik az együttes magatartás a másikkal a dolog felé
való létben. A cáfolás itt nem arra szolgál, hogy a másikat a tulajdonképpenibb
fejtegetésben újból szóhoz juttassa, hanem éppen arra, hogy elhallgattassa.
Az önmaga kedvéért űzött cáfolás lényegéhez tartozik az a törekvés, hogy
minden állítást mint tarthatatlant cáfoljon meg, az az igény tehát, amely
teljes egészében megfelel annak az igénynek, hogy mindenről tudjunk beszélni.
Már pusztán ez az igény megmutatja ebben az esetben is, hogy nem lehet szó
a dologból kiinduló valódi cáfolásról. Mert ez az igény már eleve rendelkezik
a cáfolás lehetőségével, tekintet nélkül a mindenkori megcáfolandó tárgyi
tartalmára. Így tehát itt is a látszás magában a beszédben rejlő lehetőségét
ragadják meg: azt, hogy mindegyik kijelentést ellentétének igazolása által
cáfoljunk. Ez azért lehetséges, mert minden értelmezést az értelmezendő
dolog valamely előzetes szempontja irányít, anélkül, hogy ennek a szempontnak
kifejezetten szóhoz kellene jutnia magában az értelmezésben, bármennyire meghatározza
is az értelmezés tárgyilagos értelmét. Minden jelentés bele van helyezve egy
jelentésösszefüggés egészébe, és ebből az egészből kiindulva nyer
meghatározást. Önmagában véve tehát alapvetően többértelmű, amennyiben
meghatározottsága, s így biztossága, csakis az összefüggésből ered. A
cáfolás mármost úgy megy végbe a maga tárgytalan önállósodásában, hogy ez
a többértelműség elfedett marad. Az értelmezést észrevétlenül új szempont
alá rendeli. Ez a szempontváltás azáltal marad észrevétlen, hogy a másik,
akinek állítását meg kell cáfolni, semmit sem fűzhet hozzá, illetve csak
a válasz látszatát engedélyezik neki, az összefüggéstelen igent vagy nemet
(vö. mindennek ábrázolásával az Euthüdémoszban). A szempontok
különbözősége, amibe a kimondott mindenkor beágyazódik, így elfedett
marad, amennyiben ragaszkodnak a szavak önazonosságához (kat’ Ônoma dièkein), s így eljutnak
a cáfoló ellentmondáshoz. A beszéd ezen formájára is jellemző, hogy elvágják
tárgyilagos szándékától, a gondolt láttatásától, s így kitart a mondottak
többértelmű lehetőségei mellett mint olyanok mellett, amelyek a
dolgot éppenséggel elfedik, s ezáltal meghiúsítják a valódi tárgyilagos megértést.
Az elfedésre való törekvés indítéka itt is az, hogy cáfolóként tudónak mutatkozzunk.
Ez az erisztika.
5.§. A szókratikus dialógus
A tudományos beszéd struktúrájának és hanyatlásformáinak eme általános
jellemzése mármost egyúttal kijelöli azt a történeti horizontot, amelyben
a szókratikus dialógus és vele együtt a platóni dialektika kezdetei elhelyezhetők.
A beszédnek az éppen jellemzett nem tulajdonképpeni formákban megvalósuló
uralma a szofisztika történeti tényében testesül meg. A szofisztika történelmi
ősatyái egyúttal a retorika megalkotói. A rétorikus és az erisztikus
művészet strukturális rokonsága, amelyet fennebb tisztán tényszerűen
fejtettünk ki, történeti gyökereik azonosságában igazolódik be. Megfordítva,
a beszédre mint olyanra való hagyatkozás bemutatott együttes-világi indítékaiból
kiindulva válik érthetővé a (legtágabb értelemben vett) szofisztika faktikus
uralma. Még a beszéd e hamis formáin is megmutatkozik a tudományos igény ama
sajátossága, hogy számot tud adni arról, amit tudni vél. Amennyiben tehát
bárki, akivel Szókratész beszédbe elegyedik, úgy véli, hogy tudja azt, amiről
kérdezik, nem tagadhatja meg annak a követelménynek a teljesítését, hogy tudásáról
számot adjon. A tudásra támasztott igényének hitelességét a számadás e követelménye
teszi próbára. Amikor a platóni Szókratész egyre inkább feladja a kérdező
és ezáltal a vizsgáztató pozícióját, s a beszélgetés irányítója a kései dialógusokban
a maga részéről átalakul azzá, aki igényt tart a tudásra, mégsem alaptalanul
tartja meg a dialógusformát a tudás megvalósulási formájának. Ott ugyanis
ő maga az, aki állandóan ellenőrzésnek veti alá azt, amit mond,
és beszédének a tudásra támasztott igényét a másokkal való megegyezésben tartja
meg. A dialógusforma azt szolgálja, hogy állandóan megbizonyosodjon arról,
hogy a másik vele tart a dolog következtető feltárásában, ezzel pedig
megóvja saját beszédét attól, hogy üres és a látott dolgot szem elől
tévesztő beszéddé silányuljon – ami a beszédhez értő időkben
minden beszédet fenyeget. Platón történeti helyzetében rejlik tehát annak
az alapja, hogy a tudás többé nem lehetséges úgy, mint az igazság bölcs közhírré
tétele, hanem a dialogikus megegyezésben kell megőrződnie, vagyis
a feltétlen készenlétben mindannak igazolására és megindoklására, amit kimond.
Így tehát a szókratikus dialógus elemzésének, amit az itt következő
vázlatban kísérlünk meg, az a célkitűzése, hogy a kölcsönös megértésnek
a beszélgetés-jelleg által adott struktúrájában felmutassa a tudományos tárgyilagos
beszéd mozzanatait. E strukturális mozzanatok előállításának kell azután
vezérfonalakat szolgáltatnia a dialektika elméletének interpretációjához.
A dialógus és a dialektika ezen összefüggésének végigvitelével az interpretáció
arra korlátozza igényét, hogy a tárgyilagos megértés indítékát mint vezérmotívumot
mutassa ki a dialektika problémájának különböző megfogalmazásaiban. Ezzel
olyan kereteket kíván biztosítani a Philébosz dialektikai exkurzusának
interpretációjához, amelyek segítségével érthetővé válik az exkurzus
funkciója a beszélgetés összefüggésében. Az itt tényszerűen kifejtett
összefüggésnek a Philébosz konkrét interpretációjában kell gyümölcsözővé
válnia. Be fog ugyanis bizonyosodni, hogy
a dialektik¾ dÚnamij, amiről ott szó van, éppen a dialektikát képviseli a dialogikusban,
amely dialektika a Philébosz bevezetőjében a beszélgetés-szituáció
szükségletéből kiindulva módszertani vita tárgyává válik.
Először is azt kell jellemeznünk, milyen feltételek adottak a szókratikus
dialógusok tárgyi témáival a kölcsönös megértés lehetősége számára. Mert
a tudásra támasztott igény, amelyet Szókratész próbára tesz, kitüntetett igény.
Nem olyan tudásról van szó, ami egyikünkben megvan, a másikban nem, amire
az egyik igényt tart, s a másik nem – vagyis nem olyan tudásról, amely csak
a bölcseket tünteti ki, hanem olyanról, amelynek birtoklására mindenkinek
igényt kell tartania, s ezért, ha nem az övé, állandóan keresnie kell. Az
erre a tudásra támasztott igény ugyanis magát az emberi egzisztencia létmódját
teszi ki: nem más ez, mint a Jó, az areté tudása. Az ember létéhez tartozik,
hogy magát aretéjében érti meg, vagyis azokban a lehetőségekben, amelyek
ő maga, abból érti meg magát, ami lehet. A szókratikus kérdést tehát,
hogy mi az areté (vagy egy meghatározott areté), az aretének a kérdező
és a kérdezett számára közös előzetes fogalma irányítja. Minden jelenvalólét
állandóan önmaga valamilyen megértésében él. Az, hogy minek és milyennek kell
lennie a jó állampolgárnak, mindenki számára elő van írva az egész nyilvános
jelenvalólét-megértést uraló egyik értelmezésben, az ún. erkölcs értelmezésében.
Az areté fogalma tehát „nyilvános” fogalom. Benne az emberi létet mint másokkal-közösségben
(poliszban)-létet értjük. Az areté az, ami valakit állampolgárrá tesz, ez
azonban azt jelenti, hogy az areté felfogása nem egyszerűen oly módon
közös és nyilvános, hogy mindenki osztja a rá vonatkozó uralkodó véleményt,
s tud valamit, amit mindenki tud, hanem azzal az igénnyel együtt, hogy állampolgárok
legyünk, szükségszerűen adott a további igény, hogy magunk bírjuk ezt
az aretét, amely valakit állampolgárrá, vagyis: emberré tesz. Ez a motívum
a szókratikus dialógusokban nyomatékosan érvényre jut. Prótagorasz például
egyenesen őrültnek nevezi azt, aki nem állítja azt magáról, hogy igazságos
(Prót. 323b, hasonlóan Kharm. 158d, Gorg. 461c). Mindenkinek
ezt kell tennie, amennyiben egyáltalán az emberek közé tartozik. Ez tehát
az az előfeltevés, amely eleve meghatározza a kérdést, hogy mi is tulajdonképpen
ez az areté: nevezetesen, hogy mindenki igényt tart a birtoklására, vagyis
arra, hogy magát belőle értse meg. Akkor azonban arra is késznek és képesnek
kell lennie mindenkinek, hogy számot tudjon adni arról, miért cselekszik és
viselkedik úgy, ahogyan teszi; meg kell tudja mondani, miként
érti magát az aretére támasztott igényében, hiszen csak lÒgoj által értheti meg magát – vagyis lehet valamivé
– valami olyannak a vonatkozásában, ami aktuálisan nincs jelen.
Hogy e magától értetődőnek tűnő igény nem váltódik
be magától értetődően, hogy a jelenvalólét hozzávetőleges önértése
beéri e tudás látszatával, s nem tud magáról számot adni – ez a szókratészi
felfedezés. A szókratikus rákérdezés arra, hogy mi az areté, nem más tehát,
mint a számadás megkövetelése. Megkérdezi például, mitől igazságosak
azok, akiket mindannyian igazságosnak tartunk: mi az igazságosság maga, ami
igazságossá teszi azt, akivel együtt jelen van. Erre a kérdésre mindenkinek
tudnia kell válaszolni, hiszen általa saját magára kérdez rá. Minden szókratikus
beszélgetés annak az efféle vizsgálatához vezet, aki a beszélgetőpartner
maga (Lakh. 187e). Még ott is, ahol elsősorban nem a saját létre
vonatkozó tudás a beszélgetés témája, hanem a valamely meghatározott tudásra
egy meghatározott tárgyterületen belül támasztott igény, a szókratikus kérdezés
visszavezeti annak ellenőrzését arra, aki az igényt támasztja. Az efféle
tudás által ugyanis olyasmit vélünk birtokolni, ami jó. De hogy jó-e, az nem
azon dől el, hogy valóban birtokában vagyunk-e ennek a tudásnak, hogy
kiismerjük-e magunkat valamely tárgyterületen, vagy hogy értünk-e valaminek
az elvégzéséhez, hanem azon, hogy ennek a tudásnak a gyakorlását az abba az
egybe való belátás vezérli-e, ami jóvá tesz valakit és mindazt, amit tesz.
Semmilyen egyes tudás vagy képesség sem jó önmagában, hanem csak annak köszönhetően,
hogy saját egzisztenciánk megértett miértvalóságában igazolódik. Meg kell
tudnunk mondani, miért viselkedünk bizonyos módon, vagyis, hogy mi az a jó,
amire nézvést és amiből kiindulva magatartásunkban valaminek és valamilyennek
tartjuk magunkat.
A számadás megkövetelése során az uralkodó jelenvalólétmegértés nem bizonyul
kielégítőnek. Az igazságosságra vonatkozó tudás, amelynek birtoklására
igényt tartunk, annak a természetes megértése, ami állandóan közös azokban
a magatartásmódokban, amelyek a nyilvános értelmezésben igazságosnak számítanak.
E magatartásmódok mindegyike lehet azonban rossz, illetve a velük ellentétes
is lehet jó. A harctéren való kitartást általánosságban bátorságnak tartjuk,
viszont lehetséges taktika az, hogy látszólagos meneküléssel fellazítjuk az
ellenséges vonalat, hogy azután semmisítsük meg. Tehát nem ez a fajta kitartás
mint olyan a bátorság lényege, hisz ebben az esetben a menekülés is bátor
tett (Lakh. 190e). Az aretének ez a, valamely magatartás közösségéből
való természetes megértése tehát nem jelent valódi rendelkezést afölött, ami
az areté, amennyiben többnyire megelégszünk annak látszatával, ami igazságosnak,
bátornak stb. számít. – Itt persze a következő fenntartással lehet
élni: pontosan a nyilvánosan kötelező szokásnak engedelmeskedünk. Akkor
az nem önmagunk megértése? Csakhogy igazi rendelkezésről afölött, ami
az areté, csak akkor beszélhetünk, ha képesek vagyunk számot adni arról, ami
az aretének számítót jóvá teszi. Ebben azonban az is benne rejlik, hogy ha
a jó-létről való számadás igénye kétségessé válik, akkor ez a kételkedés
az érvényes magatartásforma jogosságának kétségességéhez vezet. Akkor pedig
a hedonizmus a végső következménye (Állam 538d). Mert ha többé
nem vagyunk képesek az aretére való tekintettel megérteni magunkat, akkor
a Jó ideája mint minden önmegértés formális ideája visszafejlődik annak
közvetlen és teljesen bizonyos tapasztalatává, hogy jól érezzük magunkat.
A szókratikus vizsgálódás így talál rá a hedonizmusban az areté megértésének
igénye mellett az ennek az areté-eszménynek a jogosultságát illető kételyre,
ami szintén az önmagát igazoló jelenvalólét-megértés legszélsőségesebb
esetének tűnik.
A Jót, aminek a tudására igényt tartunk, s amiről számadást követelünk,
tartalmilag kétféleképpen érthetjük: mint aretét, azaz a nyilvános morális
jelenvalólét-megértés szerint tájékozódva, vagy pedig mint hedonét, vagyis
az uralkodó morális értelmezéssel való szakításban, a Jó legközvetlenebb tapasztalati
bizonyosságára való orientációban. Csakhogy még ennek a tapasztalati bizonyosságnak
is jelenvalólét-megértésként kell létrejönnie, vagyis a hedonének mint a lét
miértvalóságának annak kell lennie, amire nézvést és amiből kiindulva
történik a jelenvalólét egységes önértése. Az ilyen önértésnek mint az önmagunk
fölötti, minden lehetséges magatartásunk tekintetében előzetesen bizonyos
rendelkezésnek az igénye még így is előfeltevés marad. Ezeknek az igényeknek
a kritikája a szókratikus beszélgetésben egy sajátságos kétértelműség
jellegével bír. A beszélgetés szókratészi irányítása először is a cáfolat
módján megy végbe, a cáfolatban azonban megvalósul annak egyfajta működésbe
hozása, amit kerestünk. Láthatóvá válik, minek kell lennie annak, amire abban
tartottunk igényt, ami megcáfoltatott. A szókratészi beszélgetés mindkét funkciójának
az az egységes célkitűzése, hogy eljussanak a tulajdonképpeni közös kutatáshoz.
Mint cáfolás a szókratészi kérdezés arra irányul, hogy az önmagában
szükségszerűen támasztott igényt, hogy tudjuk, mi a jó, mint teljesítetlent
mutassa fel. Az igazolás az irónia formájában valósul meg. Azaz: Szókratész
nem úgy lép fel a másikkal szemben, mint aki tud, s tudásának fölényéből
cáfolni akarja a partner által támasztott igényt, hanem az alávetettség látszatában,
mint olyasvalaki, aki maga nem tud. Az irónia mindenekelőtt abban nyilvánul
meg, hogy teljesítettnek veszi a másiknak a tudásra formált igényét. Ennek
az iróniának egyik tipikus formája, amikor Szókratész „egy csekélységet kivéve”
elégedettnek vallja magát a másik válaszával (pl. Prót. 329b: smikroà tinoj ™nde»j…). Szókratész tehát nem mint cáfolást vezeti be a cáfolást, hanem
mint a kiegészítés kívánalmát. Komolyan veszi a választ mint olyat, ami tényleg
a kérdezett dolog megértéséből származó értelmezés, ami egyúttal implicit
módon arról is megnyilvánult, ami Szókratész számára még érthetetlen, s így
csak arra van szükség, hogy jobban elmagyarázza azt. Hiszen a kiegészítés
vagy a magyarázat kérése ezen az előfeltevésen alapszik, hogy ugyanis
az adott válasz implicite már megválaszolta azt, amit kimondottan még nem
válaszolt meg. Hogyha mármost ez a kiegészítés nem valósul meg kielégítő
módon, az nem hagyja érintetlenül a tézist sem; épp ez cáfolja a dolognak
való megfelelésre támasztott igényét. A valódi tárgyilagos értelmezés lényegéhez
tartozik, hogy a dolog megértéséből kiindulva, amelyből merítik,
folyamatosan igazolni és magyarázni tudja magát, vagyis hogy a tézisből
ki tudja fejteni azt, ami benne foglaltatik, s így következik belőle.
Ezzel a követeléssel szemben mond csődöt a szofista logosz, mivel nem
a dologra való tekintettel állítják fel, hanem az együttes-világgal szembeni
hatásossága miatt. Ez egyszeriben úgy nyilvánul meg, hogy a szofista mint
téziséből következőt csillogtatja meg azt, ami egyáltalán nem következik
belőle. Ennyiben a szókratikus cáfolás is erisztikusként határozza meg
magát. Ezt azonban nem szabad úgy félremagyaráznunk, mintha ez a módja annak,
hogy az ellenfelet álokoskodásokkal ellentmondásba keverjük, arra irányulna,
hogy arra való képtelenségében tegyük nevetségessé, hogy logikai hibákat átlásson.
Az egyedüli indíték az a szándék, hogy cáfoljunk, vagyis hogy az ellenfelet
egy olyan tézis elismerésére bírjuk, ami következményeiben összeegyeztethetetlennek
bizonyul saját állításával. De az, hogy Szókratész nemcsak valódi logikai
következetességgel, de saját szofista fegyvereivel igyekszik ellenfelét legyűrni,
egyáltalán nem teszi kérdésessé a szókratészi szándék tárgyilagosságát. Az
álokoskodás mesterét ugyanis azért lehet saját módszerével megfogni, mert
fegyverforgatása nem a nyelv elfedési lehetőségeinek fölényes alkalmazásán
alapul – ami a dolog valódi megértését feltételezné14 –, hanem
azon, hogy hagyja, hogy magával ragadja a nyelv és a benne rejlő többértelműségek,
s azokat érdembeni megértés nélkül, a másik legyűrésére törő ösztöntől
indíttatva használja ki. Épp mert a szofisztikus logosz a maga agonális célkitűzésében
nem teszi nyilvánvalóvá és nem tartja meg a szempontot, amely szerint mindenkor
értik, maga is e többértelműségeknek esik áldozatul, ha azokat valaki
ellene fordítja. Szókratész ellenben még akkor is a dologhoz igazodik.
Épp mert nem érdekli a cáfolás mint olyan, hanem csak az ellenfél szabaddá
tétele az együttes tárgyilagos kérdezés számára, saját színvonalán tud vitatkozni
az efféle ellenféllel, akinek számára sem a kifejtés logikai következetessége,
sem a mindenkori állítás dologra-szabottsága önmagában nem tárgya a gondoskodásnak,
hanem csak hatásukra való tekintettel, s akinek épp ezért a következetesség
látszata és az igazság látszata is épp ennyire fontos. Szókratész álokoskodásai
csupán kísérletek arra, hogy lerövidítse a cáfolás útját, amely szigorú módon
is keresztülvihető lenne. Szókratészt ezért nem érinti különösebben,
ha valamelyik álokoskodása hatástalan marad (vö. Prót. 350c6): nem
egyszerűen belekerült abba, és a róla való lemondással nem veszíti el
a cáfolásra való orientálódást, mivel annak célját számára továbbra is a dolog
pozitív megértése írja elő. Így kell megítélnünk egyébként általában
a platóni logika hibás voltát is: a szókratészi álokoskodások nem egy virtuóz
mesterember fortélyai, amelyeket egyszerűen ott alkalmazunk, ahol sikerrel
kecsegtetnek, hanem az olyan megértés élő formái, amelyben maga a dolog
állandóan szem előtt van, s amelynek számára egyedül az a mérce, hogy
sikerüljön neki kifejteni a dolog szemléletét. A tudományos logika álláspontjával
sem pozitív, sem negatív értelemben nincs dolga. Minden élő, tárgyilagos
beszélgetés – ma is – tele van a logikátlan ilyetén türelmetlenségével.
Általában azonban Szókratész úgy irányítja a cáfolatot, hogy az ellentétes
tézist következetesen kifejti egészen azokig a következtetésekig, amelyek
az általánosan érvényes vélekedésre és különösen az erkölcsre való tekintettel
lehetetlenné teszik az ellenfél számára, hogy fenntartsa tézisének következményeit.
Ez az egyáltalában vett cáfolás legradikálisabb formája: az ellenfelet olyan
tárgyilagos előfeltevések által megcáfolni, amelyek számára is fennállnak,
saját tételével viszont összeegyeztethetetlenek. Példaként emlékezzünk csak
a szofista hedonizmus cáfolatának hármas útjára a Gorgiaszban. Az
ott felállított összes tételből (a Gorgiaszéból, a Póloszéból és a Kalliklészéből)
olyan következményeket vezet le Szókratész, amelyek ellenkeznek a tézisek
védelmezőinek tulajdonképpeni véleményével. Még a hedonizmus legradikálisabb
képviselete – a Kalliklészé – is összeomlik saját konzekvenciáin. Kalliklész
a maga hedonista tételével – a tétel saját tartalmának dacára – olyasmit gondol,
ami szükségszerűen ellentmond a hedonizmusnak. Ahhoz, hogy megóvja saját
véleményét, ő is kénytelen megkülönböztetni egymástól az élvezet fajtáit
egy olyan mérték alapján, amely maga nem élvezet. A hatalom és a nemesi függetlenség
pozitív eszméje, amely Kalliklész számára a taktikus, ki nem fejezett mérték,
cáfolja hedonisztikus tézisének elméleti tartalmát.
A cáfoló beszélgetés a nemtudás bizonyításában ér véget. Ezzel együtt
minden lépésében végig ragaszkodik az ironikus előfeltevéshez, hogy a
kérdezett a tudó, a kérdező pedig a nemtudó. A tudóként feltételezett
nemtudásának igazolásában semmisként lepleződik le a tudás látszólagos
igénye, amit a másik támaszt. A beszélgetés végén így ironikus tanácstalanságot
találunk. Látszólag ez a megértési kísérlet egyetlen eredménye, valójában
pedig az első egyetértés. A nemtudás e homológiája azonban a valódi tudás
elnyerésének első feltétele. Mert két dolog adott ebben a feltételben:
a nemtudás közössége és a tudás szükségének közössége, vagyis az abba a szükségszerűségbe
való belátás, hogy valódi, megalapozható igényt támaszthassunk a tudásra.
A szókratikus stílusú cáfolás tehát már ennyiben is pozitív, és nem a másik
elhallgattatása azért, hogy ezáltal magunkat kimondatlanul mint tudót tüntessük
ki vele szemben, hanem a közös keresés elnyerése. A szókratészi cáfolás azonban
más módon is pozitív, először is úgy, hogy a cáfolás során az, amit keresünk,
hozzáférhetővé válik abban, amiként keressük, azután pedig úgy, hogy
ebből a belátásból a keresés és a kérdezés módszeres irányítottsága adódik,
ezáltal pedig az előrehaladó megértés állandósága, ami megkülönbözteti
a szókratikus beszélgetési eljárást az erisztikus cáfolási technikától.
Azoknak a válaszoknak a cáfolatában, amelyeket Szókratész az areté lényegére
vonatkozó kérdésére kap, láthatóvá teszi, hogy mint mit keressük ezt az aretét:
mint a Jóról való tudást. A Jó tehát a tudás tárgya. Ez az az egységes nézőpont,
amire mindent vonatkoztatni kell, s ami által különösképpen az emberi egzisztencia
egységesen megérti magát. A Jó valamely dolog létének miértvalósága általános
jellegével bír, s így különösen az ember létének miértvalóságáéval. A rá vetett
pillantásban érti meg magát az ember a maga mindenkori tevékenységében és
létében arra való tekintettel, amit tennie kell és aminek lennie kell. Ebben
az önértésben a jelenvalólét állást foglal, amennyiben, tudva a Jót, mindent,
amit tesz, e legsajátabb lenni tudásának kedvéért teszi, s nem engedi, hogy
az, ami a világból az útjába kerül, magával ragadja úgy, ahogyan az útjába
kerül – előmozdítóan (kellemesen) avagy gátlón (fájdalmasan) –, hanem
valamely miértvalóságra való alkalmasságában vagy arra való ártalmasságában
akarja megérteni, ami végül saját miértvalóságára megy vissza. A saját létünk
miértvalóságáról való tudás ezáltal az, ami a jelenvalólétet abból a zavarból,
amibe mindannak összeegyeztethetetlen és kiszámíthatatlan volta juttatja,
ami a világ felől éri, elvezeti a hozzá való viszonyuláshoz, ezáltal
pedig saját lenni-tudásának állandóságához.
A Jó ezen általános értelme már a Prótagoraszban világossá
válik. Ott Szókratész azt az igényt állítja cáfolata szolgálatába, amelyet
a szofistáknak mint a bölcsesség tanítóinak, mindenekelőtt pedig Prótagorasznak
kell felvállalnia (vö. Prót. 318d-e). Arra kényszeríti az ellenfelet,
hogy meghatározza a jelenvalólétmegértés egységes miértvalóságát, a Jó fogalmát,
majd arról, amit az ily módon mint jót állít, kimutatja mindazt, ami a Jó
fogalmával együtt szükségképpen adott.
Mert azzal, hogy a tudás tárgyának kell lennie, még nem adtuk meg, miként
értendő saját létünk e miértvalósága. Az aretére vonatkozó uralkodó morális
értelmezés, amit Prótagorasz is képvisel, mint fennebb megmutattuk, nem képes
arra, hogy számot adjon arról, ami az areté jó voltát teszi ki. Ha azonban
ez így van, és mégis képesnek kell lennie számot adni arról, amit a jelenvalólét
jó volta alatt értünk, akkor nem tűnik beláthatónak, miért kellene magunkat
az aretére vonatkoztatva megértenünk, nem pedig inkább a jó legközvetlenebb
tapasztalatára, azaz arra való tekintettel, hogy jól érezzük magunkat, amit
viszont az erkölcs követelményei érthetetlen módon látszanak korlátozni. Ez
a jóllét ugyanis egymagában mentesülni látszik a számadás mindenféle követelménye
alól, mégpedig azáltal, hogy magától előnyomul mint az, amire a jelenvalólét
törekszik. Ha viszont a jelenvalólét végső miértvalósága saját jólléte,
akkor azzal, hogy jóllétéből akarja megérteni magát, az a követelmény
adódik, hogy tudón rendelkezzen fölötte. Ezáltal azonban kellemes vagy kellemetlen
voltában előzetesen rendelkezni kell tudnia afölött, ami a világból mint
a jóllétet előidézőből vagy azt tönkretevőből tolul
elő. Amennyire kevéssé kétértelműen adódik saját jóllétünk mint
jó (mint miértvalóság) a közvetlen tapasztalatban, oly kevéssé jut általa
az emberi jelenvalólét egységes nézőponthoz abban, hogy meg akarja
érteni magát. Mert ha a jelenvalólét mint jót kívánja megérteni magát,
akkor nem pillanatnyi hogyléte lesz számára létének miértvalósága, hanem jólléte
mint önmagának állandó lehetősége. Az azonban mint állandó lehetőség
– természete szerint – nem folyamatos tartamként mutatkozik, hanem legmagasabb
mértékére és az élet egész tartamára való vonatkozásában. De ez a követelmény,
hogy tudva rendelkezzünk a jóllét maximuma fölött, arra kényszeríti a jelenvalólétet,
hogy valaminek a közvetlen kellemességét ne hagyja érvényesülni mint jóllétének
igazolását – amit pedig éppen hogy jóként ajánlott -, amennyiben az, ami most
kellemes, később talán annyival fájdalmasabb következményekkel jár. Ha
a jóllét az emberi egzisztencia önmegértésének egységes miértvalósága, akkor
a jelenvalólétnek mindent, ami a világból az útjába kerül (s nemcsak a jelenlévőket,
hanem a várhatóakat is) kellemességének mértékéből kiindulva kell
előzetesen felismernie. Épp azt tehát, ami közvetlen jelenvalóságában
kétségtelenül jónak adja ki magát, amennyiben „a Jónak” kell lennie, olyasvalamin
kell „lemérnünk” és olyasvalamin vagyunk kénytelenek lemérni, ami nem közvetlen
kellemességében rejlik. Vagyis egyáltalán nem a közvetlen kellemesség az,
ami a jóllétet megadhatja. Valami önmagában kellemes, ami a kellemesség maximumához
való hozzáméretésben konstituálódik, már egyáltalán nem bír a jelenvaló kellemesség
jellegével. A jóllét közvetlen tapasztalata tehát oly kevéssé kétségtelen
bizonyítéka saját jó voltának, amilyen kevéssé erény bármelyik erénynek számító
magatartás a magára a Jóra való tekintettel történő igazolás nélkül.
Az élvezetek mérőművészetének követelménye, amely egyedül igazolhatná
az élvezetnek a jóra formált jogát, teszi így lehetetlenségében mégis láthatóvá,
hogy mint mit keressük a Jót. A jelenvalólét a maga miértvalóságában nem pillanatnyi
hogylétének jelenéből érti meg magát, hanem végső és állandó lehetőségéből.
Ha ragaszkodunk ezen érvelés metodikus értelméhez, az is nyilvánvalóvá
válik, hogy lehet a Øf ¹donîn ¹ti©sqai – ¢paq…a – ez a p£qoj a
jelenvalólétnek az egységes önértésre való törekvésében jelentkezik, s maga
is a megértés egy módja: nem egyszerűen úgy fordul elő, mint valamely
hogylét jelenvalósága, hanem egyúttal mint az eljövendőre való kivetülés,
mint választás. Csakhogy a kivetülés nem ér el a legközelebb eljövendőig,
s ez keresztezi saját intencióját: ez az önértés önfélreértés, amennyiben
a jelenvalólét nem tud kitartani ebben a kellemesre való kivetülésben. Ez
egy olyan választás, amely melléfog a választásban (Prót. 355e), s
így állandóan metamšleia
követi, és pl£nh-t eredményez.
Hogy Szókratész komolyan veszi-e a „kellemes”
és a „jó” hedonista azonosítását, olyan kérdés, ami csak akkor merül fel,
ha a hedonizmus-vitát leválasztjuk a teljes dialógus összefüggéséről.
A hedonista tézis itt csak eszközként szolgál annak bizonyításához, hogy a
bátorság tudás. Ebben a bizonyításban lepleződik le továbbá az areté
felőli tudásra formált szofista igény semmissége. A bátorságról Prótagorasz
kifejezetten azt állította, hogy leválasztható az areté többi részéről
(Prót. 350c). Valójában az összes erény közül leginkább a bátorság
tűnik a természetes jellembeli adottság ügyének, mindenesetre a legkevésbé
sem tudásnak. Annak bizonyításával, hogy a bátorság is tudás, egyúttal eljutottunk
a szókratészi tézis legszélsőségesebb paradoxonához (bátor volna az,
aki tudná, hogy egyáltalán nem kell félni attól, ami elől a gyáva menekül.
Ez – szó szerint értve – nyilvánvalóan teljes egészében túlmegy a bátorságon).
Ha a jó és a kellemes azonosítása ezen paradox tézis szolgálatában áll, akkor
oly kevéssé komoly megoldása a Jó problémájának, mint amennyire az, amit bizonyít,
már az areté-probléma egyik megoldását képviseli (vessük össze ezzel a bátorság
Prótagoraszbéli meghatározásának cáfolatát a Lakhész 196d
skk.-ben). Inkább egy ezzel egészen párhuzamos paradoxont hordoz magában:
a valóságosan kellemes nem a kellemes volna jelenvaló kellemességében, hanem
a kellemes és a kellemetlen a jelenvalólét hogylétének befejezett egészéhez
való hozzájárulásában. Ama fiktív mérőművészetnek tehát módszertanilag
az az értelme, hogy megmutassa: a jelenvalólét-megértésnek a jelenvalót valami
nem jelenvalóra való tekintettel kell megértenie, így az csak az ilyen ráutalás
során érvényesülhet mint jó. Ez tehát úgy szűrődik át az érvelés
szókratészi menetében, mint az, amiként a jót minden esetben keresnünk kell:
mint az emberi jelenvalólét önértésének egységes amiből-je. A szókratészi
cáfolás pozitív értelme tehát nemcsak a termékeny tanácstalanságra való törekvésben
áll, hanem egyben annak magyarázatában, mit jelent tulajdonképpen a tudás,
és mi az, ami egyedül számíthat tudásnak. Minden tudás csak a Jó fogalmában
alapozható meg, és csak abból kiindulva igazolható.
A megértés végső lehetősége a Jó előzetes megértésének
közösségén alapul. Az arra való visszavezetésben, ami a végső megalapozó,
az, amiért valami van, érthetővé válik a maga létében, s ezáltal elérhető
a benne való egyetértés. Ebből kell kifejteni minden további homológiát.
A keresettnek mint az érthető-lét amiből-jének s ezáltal mint
az igazolás amiből-jének előzetes megértése határozza meg magának
a keresésnek a jellegét.
A jelenvalólétnek igazolni kell tudnia magát mindenkori valami felé való
létében, amennyiben tudásra tart igényt, ez azonban azt jelenti, hogy önmagát
mindig abból kell megértenie, amire mint sajátos lehetőségére való tekintettel
önmagát állandóan megérti, a létezőt pedig, amely felé mindig tart (történjen
ez bár a vele való gyakorlati bánásban, vagy tisztán megismerő módon),
szintúgy létében, sajátos lehetőségében kell megértenie, amenynyiben
bírni akarja a fölötte való rendelkezés biztonságát.
A számadás követelménye, amely elé ezáltal állítja magát, s amely elé
mások állandóan állítják, azt kívánja tehát, hogy önmaga fölött létének miértvalóságára
való tekintettel, s ezáltal egyben a létező fölött, amely felé mindig
tart, e létező létének miértvalóságára való tekintettel rendelkezzék.
A valami fölött való tudó rendelkezés azonban csak a logoszban adott, annak
elsajátításában, ami a létezőnek mint annak, ami az mindig, az alapja. A jelenvalólét, illetve a létező, amely felé mindenkor
tart, csak a logosz által érthető úgy, hogy a jelenvalólét a felé való
létben önmaga és a létező fölötti biztos rendelkezés biztonságában él.
Ami megköveteltetik tőle, az tehát az önmaga és a létező léte felőli megegyezés. Minden megegyezés feltételezi
ugyanis, hogy az alatt, ami felől meg kell egyeznünk, mindketten ugyanazt
értsük. Mielőtt megegyezhetnénk
vagy számot adhatnánk afelől, hogyan kell valamiről valamely meghatározott
tekintetben gondolkodni, vagy hogyan
kell vele eljárni, biztosítottnak kell lennie, hogy ugyanazt értsük alatta, vagyis hogy abból értsük meg, ami az léte szerint. Minden dialogikus és dialektikus
vizsgálódás első kívánalma
tehát annak egységének és önmagaságának gondja, amiről
szó van.
Mivel azonban a jelenvalólét már mindig is önmaga
és a világ értelmezett megértésében
élhető meg, a számadás követelménye elsősorban úgy határozza meg
magát, mint ezeknek a folyamatosan fellelhető értelmezéseknek a folyamatos
ellenőrzését a mindenkori valami felé való létnek saját létünk és a létező
léte miértvalóságában való megalapozásának eszméjén. Mivel
a számot adó alap keresése
közös keresés, és a vizsgálódás jellegével bír, alapvetően nem úgy megy végbe, hogy az egyik
állít valamit, és jóváhagyást
vagy cáfolatot vár el a másiktól, hanem mindketten vizsgálják a logoszt annak cáfolhatóságán, s egyetértésben
vannak lehetséges cáfolata
vagy megerősítése felől. A vizsgálandó dolgot egyetlen vizsgálat
sem úgy állítja elő, hogy az egyik mint saját ügyét védelmezi, a másik
pedig mint a másik ügyét támadja azt, hanem „középre” helyezik. A megértés
pedig, amely adódik, elsődlegesen nem a másokkal való egyetértésből
származó megértés, hanem önmagunkkal való megegyezés. Csak azok lehetnek egyetértésben
másokkal, akik megegyeztek önmagukkal.
Fordította Zuh Deodáth és Balogh Brigitta
1 A fordítás az alábbi kiadás nyomán készült: Platos dialektische Ethik.
Phänomenologische Interpretationen zum Philebos (1931).
In Gadamer, Hans-Georg: Gesammelte Werke.
Band 5. Griechische Philosophie
I. J.C.B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1985. Az itt közölt szövegrész
a mű I. fejezetének 1. szakasza.
2 A félreértéseket elkerülendő
nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy a platóni írások bevezetőben ábrázolt
dialektikus ideiglenessége nagyon is elbírja teljesítményének e jellemzését.
Mert más az, amit Platón a dialektikán
ért, és más a dialektikus ideiglenesség, amelyben ezt a véleményét, ahogyan
az összes többit is, fenntartja.
3 Stenzel, J.: Studien
zur Entwicklung der Dialektik zwischen Platon und Aristoteles. Berlin, 1917, 46.
4 Solmsen, F.: Die Entwicklung der aristotelischen Logik und Rhetorik.
Berlin, 1929.
5 Hegel, G. W. F.: A logika tudománya. Előszó
a második kiadáshoz. Akadémiai Kiadó, Bp., 1979, 15–16.
6 Stenzel, J.: i. m. 871. skk.
7 A következő interpretáció éppen az emberi jelenvalólét
eredendő motívumaihoz való
folyamodás által jellemezhető „fenomenológiai”ként; a maga alapvető lehetőségében azon
az előfeltevésen nyugszik, hogy a faktikus emberi jelenvalólétnek
minden értelem eredetének és ezért
minden filozófiai megfontolás kezdetének kell lennie – azon az előfeltevésen, amelyet Heidegger munkája tárt
fel a maga alapvető ontológiai,
illetve történeti-hermeneutikai jelentésében.
8 Vö. Heidegger, M.: Lét és idő. Osiris, Budapest, 2001, 87.
9 Vö. uo. 203–204.
10 Innen a lÒgoi -hoz való szókratészi odafordulás.
11 Hogy a „gondolkodás” több, s hogy miért több, mint a szilárd
előfeltevések puszta továbbszövése, s hogy nem szűnik meg a következmények
puszta logikájában, még akkor sem, ha monologikus gondolkodás, Löwith egyoldalú
elemzésének ellenében kellett hangsúlyoznunk. (Das Individuum in der Rolle
des Mitmenschen. München, 1928.) Kimutatható, hogy ellenkezőleg,
a puszta következmények kifejtése az együttes-világ motívumainak közegében
megy végbe, ami egyébként megfelel a löwith-i analízis mélyebb összefüggésének. (Vö.
a szerző recenziójával: Logos/XVIII. (1929), ill. Gesammelte Werke,
10. kötet).
12 Jellemző, hogy két szembenálló tézis képviselete,
melyek mindegyike mellett szól valami, kifejezetten és önkényesen két különböző
partnerre osztható ki, ahogy az a Törvények 963d9 skk.-ben történik.
Az efféle elosztás épp csak technikai ügy. Ami dialektikus értelemben számít,
az éppen a két tézis azonos érvénye egyazon ész számára.
13 A logosz ezen agonális
értelme nem vezethető le a logosz olyan elméletéből, amely alapjaiban
kérdőjelezi meg a dolgot következtetve feltáró beszéd lehetőségét. (Ahogyan például E. Hoffmann
– Die Sprache und die archaische Logik.
Tübingen, 1925 – próbálja meg
levezetni a szofista erisztikát
a beszéd valamiféle nÒmw-teóriájából.) A logosz agonális használata inkább azon az előfeltevésen
nyugszik, hogy a logosz a dolgot mutatja fel. Csakis így értendő
a tudásra támasztott szofista igény, amely a mindenről való beszélés
képességén alapul. Csak így „találhatja el” a logosz a „hallgatót” (Hoffmann: i. m. 28.), hogy
a hallgató a mondottakat tárgyilagos igényük szerint tudásnak vegye. A beszéd agonális használatának
indítékai tehát nem valamely nyelv- és ismeretelméleti állásfoglalásban
rejlenek, hanem a faktikus nyilvános együttes-világ-beli jelenvalólét azon tendenciájában,
hogy a beszéd által tudóként tüntesse ki magát másokkal szemben. A szkeptikus
fordulat a logosz elméletében csakis a faktikus beszéd ezen hanyatlási
lehetőségén alapul.
14 Platón ezt a retorika kritikájában,
a Phaidroszban teszi hangsúlyossá.