A Phaidrosz egységes témája
Platón és a felejtés problémája
ALEXANDER BAUMGARTEN
1.
Az alábbiakban a Phaidrosz egységes témájának egy lehetséges magyarázatát
próbáljuk adni. A dialógus háromosztatú tárgyának tanulmányozása a következő
nehézséggel találja szembe magát: mi lehet az, ami közös a szerelemben, a
retorikában és a írásban? Természetes volt, hogy a platóni szövegmagyarázat
a három téma különböző kombinációinak magyarázatával1 próbálkozzon,
mindaddig amíg semmi nem utalt arra, hogy ezek a témák egy egységes kutatás
aktualizációi. Egy ilyen utalás hiánya a platóni szöveg önmagábóli megértésének
egy sajátos módszerére késztet: mindenekelőtt keresünk egy olyan dialógust
amely lehetőleg korábbi mint a Phaidrosz, és amelyben Platónt
egy olyan kérdésfelvetésen kaphatjuk, amely fényt derít a phaidroszi három
probléma közös gyökerére is. Hogyha ez sem lesz elégséges, akkor egy további
harmadik dialógus felé fordulunk, amelyben a keresett téma beteljesedését
leli. Vagyis feltételezzük, hogy a Phaidrosz dialógus, mint téma, Szókratész
és Phaidrosz találkozása előtt veszi kezdetét és jóval a filozófus imája
után fejeződik be.
A keresett három dialógus a következő: A Kisebbik Hippiasz,
Phaidrosz és A szofista. Előrebocsájtjuk tehát, hogy a
dialógus igazi témája a Hippias Minorban fogalmazódik meg, a
Phaidroszban kerül tárgyalásra és A szofistában teljesedik
ki. E téma a felejtés egy óhajtott értelmét tartja szem előtt annak egy
nem kívánatos értelmével szemben.
A Kisebbik Hippiasz két homéroszi hőst, Akhilleuszt és Ulisszeszt állítja szembe egymással: melyikük a
különb (μεíζον)? A vizsgált terület
szempontjából a jelző kétértelmű: etikáról lenne itt szó, ahogy
az alexandriaiak sejteni engedik, mikor a dialógust a περί ψευδής alcímmel látják el? Vagy a „beavatott” (ό έπιστεμών) ideáltípusáról lenne
szó, ahogy azt Constantin Noica hitte2? Azon melléknevek elemzéséből,
amelyekkel a két homéroszi hőst a dialógus során illetik többet tudhatunk
meg. Akhilleusz az, aki anélkül cselekszik, hogy képes lenne hazudni; ha mégis
hamisan szól, gesztusa önkéntelen. Ulisszesz ellenben szándékosan hazudik,
hisz tudatában van az igazságnak. Marcel Detienne nyomán3 beszélhetnénk
két fajta igazság képviselőiről – egyrészt a dolgok igazságáról
az eleaiakhoz hasonlóan, ahol a lét van, és a hamis beszéd egy elhibázott
út, másrészt a mondatok igazságértékéről, mely utóbbi A szofistabeli
„apagyilkosság” értéke által megalapozott. Mit is jelent valójában képesnek
lenni a hamis beszédre? A választ már A szofistára figyelve
kell megadnunk: hamisat mondani azt jelenti, hogy már rendelkezünk a tagadás
képességével, felismerjük ennek erejét, s így implicite, elhagyjuk a tárgyalás
még lehetséges eleai horizontját is. Akhilleusz a maga módján egy eleai, de
ugyanakkor megfeledkezvén magáról nem tudja ellenőrizni a hamist, pontosan
azért mert nem egy reflexív alkat. Nézzük csak Akhilleusz jelzőit: „őszinte”
(„άπλούστατος” – 364e6), ravaszság nélküli (ού πολύτροπος – 364e4), „igaz és egyszerű” (άλητής τε
καί άπλούς - 365b4). Ugyanakkor az άλητής nem csak igazat jelent,
hanem az igazság birtokosát is.
Most pedig lássuk Ulisszesz tulajdonságait: ő többféle gyakorlati bölcsesség birtokosa (τολυμετικός), alkalmasságát több területen képes bizonyítani (πολυμέχαωος – 365a1), πολύτροπος;4 (365b8) és csaló (ψευδής – 365b5). Egy homéroszi
verset5 – mely elmarasztalja a férfit „ki szívében mást rejt s ismét más
van a nyelvén” – felidézve,
Platón πολύτροπος-on olyan embert ért aki, híjával lévén a az ihletnek és az isteni megszállottságnak,
de önnön tudata birtokában, egyfajta közvetettséget kénytelen elkönyvelni cselekedetei és gondolatai között.
A két hős egyike sem tartozik a bölcsek
közé, hanem mindkét embertípus
a maga során hiányos: „Azt mondom tehát, hogy Homérosz a legkülönb férfinak Akhilleuszt rajzolta
meg a Trójába sereglettek
közül, a legbölcsebbnek Nesztórt s a legravaszabbnak Ulisszeszt” (364c–d)6. Ha a bölcs Nesztort
mellőzzük, akkor Akhilleusz és Ulisszesz közül kell kiválasztanunk a
„különbet”.
A 365b8–365cl közti szövegrész perdöntő
a dialógus kimenetele szempontjából:
„úgy látszik, csalónak mondod a ravaszt. – Igen Szókratész,
... τόν πολύτροπον ψευδή, lέgeiς ώς γε φαίνεται. Μάλιστα, ώ Εώκρατες ...” A homéroszi szakasz azonban sokkal
tágabb értelmű volt: a ravasznak lenni
nem csak csalót, hanem önnön
tudatában levőt is jelent. Platón szofizmája a dialógus feszültséggel teli végét is generálja. Innen
már nem nehéz kimutatni, hogy aki szándékosan téved, az különb, mint az, aki
önkéntelenül téved. Az előbbi ugyanis óvakodhat a hibától, míg az utóbbi
nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy Akhilleusz
(¢λητής τε καˆ ¡πλούς) rosszabb volna mint Ulisszesz (πολύτροπος τε καˆ φευδής). A két szópár így hangzik: az ¢λητής a yευδής-szel (az igazság birtokosa és a csaló), másrészt a πολύτροπος, az ¡πλούς-szal (az öntudattal rendelkező
és az egyszerű). A dialógus furcsán végződik: Szókratész bebizonyítja, Ulisszesz
elsőbbségét Akhilleusszal
szemben, majd elégedetlen a bizonyítás azon eredményével, amire saját maga
jutott (376c1). A jelzett sorban a dialógus (megoldatlan) problémája fogalmazódik
meg. Az „öntudatlan” ember nem tud ugyan távolságot tartani a dolgok
igazságától (hiszen ez reflexivitást feltételezne),
ám ugyanakkor a dolgok létéhez való eleai viszonyulás jellemezheti. Ezzel
ellentétben az önnön tudatában levő ember képes a hamis beszédre,
vagyis képes megszólaltatni a semmit. De ő már nem ¡λητής,.
2.
Úgy gondoljuk, hogy a Phaidrosz témája
a következő kérdésben
összegződik: „lehetséges, hogy az ember egyszerre legyen ¡λητής és πολύτροπος is?”
A dialógus első része a következő
kérdést veti fel: ki a legmegfelelőbb szerető? Aki szerelmes lévén önfeledten adja magát – az „igaz és egyszerű”, vagy a
megfontolt, aki nem enged érzéki
szenvedélyek megnyilvánulásainak? Szókratész ingadozása és
a két Érosznak szentelt szónoklat a szerelem dicséretével végződik. (257–259d) Feltételezhetnénk, hogy
aki a maga során védve van az érzelmektől,
kiváló idegenvezetőnek bizonyulhat az intelligibilis valóság felé vezető úton. Ám
egy ilyen modell ellentmondana
Érosz isten hatalmának. Az említett négy típusú μανίαval egybehangzóan, szeretni azt, aki szeret,
az említett isten dicséretét is jelenti. A lélek mint alapelv témája a probléma
következő megoldását
adja: szeretni kell a szeretőt abban az esetben, ha az eléggé felkészült, hogy a lelkek kalauza
legyen az „igazság birodalma”
felé. Az ¡νάμνεσις sémája itt a következőképpen működik: egyszerre önismeretként, azaz reflexivitásként, és az intelligibilis valóság szemléletébe merült önfelejtésként.
Ez az önfelejtés az intelligibilis
valóságra való visszaemlékezés által generált, melyet a maga során egy érzékelhető
valósággal való kontaktus vált
ki. Ezzel lényegében azt akarjuk mondani, hogy a viszszaemlékezés tanában
Ulisszesz és Akhilleusz találkoznak.
Platón dialógusa a szónokról szóló beszédben
ugyanazt a háromosztatú
struktúrát követi: ahhoz, hogy egy szónoklat szép legyen
szükséges-e az, hogy igaz legyen (259e5–7)7? Az első válasz
tagadó: mikor a szónok szemtől-szembe áll a városállam polgáraival, elég
lenne, ha ismerné a tömeg nézeteit ahhoz, hogy elfogadtassa az igazságot:
„Ha most már egy szónok, akinek fogalma sincs a jóról és a rosszról, kezébe
kerít egy várost, (...) és azt próbálja meggyőzni, nem holmi szamarat
ló gyanánt, hanem a rosszat jó gyanánt, és minthogy tanulmányozta a tömegek
nézeteit, rá is veszi, hogy rosszat tegyen jó gyanánt – mit gondolsz, milyen
termést hoz a retorika ilyen vetés után?” (260d) Az Akhilleusz által ihletett
átmeneti modellben, amely hiányzik a diskurzusból, arról a szónokról lenne
szó, aki nem élne sem a rábeszélés technikájával, ahogy nem venné figyelembe
a tömeg felfogó képességét sem, hanem kizárólag a saját őszinteségére
hallgatva csak az igazat mondaná. A valódi modell (amelyet Periklész testesít
meg – 279e) azé a szónoké, aki öntudatosan gyakorolja a lelkek vezetésének
(yυχαγιγία) művészetét, egy olyan típusú valóság felé, amelynek ő maga
is aláveti magát, lévén ez a valóság nem csak valószínű, hanem igaz.
A jó szónok rendelkezik a reflexivitás erejével (Ulisszesz típusa) a hallgatósághoz
való viszonyulásában, de ugyanakkor önfelejtő is (Akhilleusz típusa)
az intelligibilis valósághoz való viszonyában, mely valóságnak aláveti magát.
A dialógus által felvetett harmadik probléma (274b–277a) ugyanezt a sémát
követi: az írás elítélendő lehet, mikor az egy mechanikus tudáshoz (ύπομνήσις) hasonlítható: πολυτροπία-t testesíthet meg,
amelyben az önismeret nem függ az intelligibilis valóságtól. Ezzel ellentétben
az írás hiánya a felejtés (λήτη) veszélyét vonja
maga után. Az írás és a lelki tevékenység találkozásának egy kiemelt értelme
is van amely már nem öntudat, nem is csak felejtés,
hanem közel önfelejtés, másképpen ¡νάμνησις. Mutassuk be ezt szisztematikusan:
Phaidrosz |
Kisebbik Hippiasz |
szeretet
az iránt, aki nem szeret |
a
szónok, aki a valószínűt keresi |
ύπομνήσις |
Ulisszesz
πολύτροπος
τε καˆ ψευδής |
szeretet
a szerető iránt |
aki
érdektelen a szónoklás
mesterségét
illetően, de
igazságszerető |
λήτη |
Akhilleusz ¡lηtή τε καˆ ¡ploύς |
visszaemlékezést
előidéző szeretet |
a
szónok, aki az intelligibilis felé vezeti a lelkeket |
¡νάμνησις |
? – πολύτροπος
τε καˆ ¡λητής |
Nem nehéz kitalálni, hogy a kérdőjelnek
a filozófust kell jelölnie. A Szofistából ismert filozófus-modellből
sokkal világosabban kitetszik ez a dolog, mint a Phaidroszbeli modellből.
3.
Először is A Szofista egy részlete visszautal minket a Hippias
Minorhoz. A szofista az a szereplő, aki úgy tartja, hogy mindent,
amit mond, igazként tud beállítani, mivel az ő számára nem létezik a
hamis logikája (233d), annál is inkább, mert számára a nemlét sem létezik.
Ugyanakkor, arról a szereplőről, aki az általa megjelentetteket
a megkérdőjelezhetetlen igazság értékével ruházza fel, Platón megjegyzi:
„Te boldog halandó, egy mindenképpen nehéz vizsgálódás előtt állunk.
Ugyanis valaminek mutatkozni és látszani, de nem lenni – továbbá mondani valamit,
de nem igazat –, mindezek a dolgok mind hajdan, mind most (kiemelés
tőlem – A. B.) állandóan megoldhatatlan nehézséggel teljesek.” Az, amit
Platón örök problémaként jelez, azokhoz a dialógusokhoz utal minket, amelyekben
a hamis problémája kerül tárgyalásra: többek között az Euthüdémosz,
de elsősorban A Kisebbik Hippiasz. Most nem kívánunk
visszatérni A Szofista nehézkes képletéhez, hogy bebizonyítsuk a hamis
lehetőségét, ahogy a filozófusi „apagyilkosság” (241d-e) sokatmondó üzenetének
elemzéséhez sem, hanem kiemeljük annak jelentőségét, hogy a szofista
portréja (az Ulisszesz típusú) „beavatott” (Ð ™πιστεμîν
– 221d) portréja, akinek a „sokfejűsége”
– πολυκεφαλία – (240c) – hasonló Ulisszesz πολυτροπία-jához, ám azt a végletekig fokozva: a szofista azt állítja „hogy egy
művészet segítségével mindent képes megalkotni”, s ez a művészet
nem más, mint képalkotás. Olyan, mint ha azt mondanánk, hogy a szofista alárendeli
a lenni igét a tudni igének. Most már pontosítottuk a filozófussal
szembeni sajátos különbségét is: a filozófus ugyanis az, aki a tudni igét
alárendeli a lenni igének. A szofista mindazt, amit mond, igazként
mutatja be, mivel számára a lét igazsága a beszéd igazságától függ. A létezőhöz
való viszonyulásában a szofista nem tud önfelejtő lenni. A filozófus
elismeri a semmi létét, és a hamis e lét által való megalapozottságát. Ennek
elismerése a diskurzus határait szabja meg. Ezért a filozófus a hallgatóival
szemben lehet πολύτροπος, de a ragyogó fényébe burkolt intelligibilis
valósághoz való viszonyában ő mindig ¢λητής.
4.
A Phaidrosz témáját az öntudat és önfelejtés
– vagy sokkal egyszerűbben
és pontatlanabbul, Akhilleusz és Ulisszesz – találkozása konstituálja. A lélek szeretet, retorika vagy
írás általi, intelligibilishez
való felemelkedéséhez ezek találkozása szükséges.
Nem áll távol ettől a gondolattól Szent
Kassziánusz megfogalmazása:
„Nem igazi szerzetes az, aki imádkozás közben tudatában van annak, hogy imádkozik”. Ez a maxima egészében
magába foglalja a platóni dialógus témáját.
E téma megértése kényelmetlen, mivel egy
terminus – λήθη
– újraértelmezését javasolja. Bár megszoktuk,
hogy a felejtés mindig negatív szerepet játszik az intelligibilis és a lélek viszonyában, a jelen esetben a felejtés tárgya maga a lélek, és a felejtés az eidoszokra való visszaemlékezés alapja. A felejtésnek
a megismerés feltételeként való
kezelése a megismerőt kényes helyzetbe hozza: az önmagára reflektálás elve nem lehet a következő
kifejezés „Miért van inkább valami, mint semmi?”, hanem e kérdés parafrázisa:
„Miért inkább tudom azt, hogy vagyok, ahelyett, hogy lennék?”. Egy lehetséges kibúvó a kérdés alól,
a kérdés elfelejtése – ahhoz hasonlóan,
ahogy eldobjuk a létrát, miután felmásztunk rajta –, hogy egy ismert
kortárs szövegrészt parafrazáljunk.
Fordította Ilyes Szilárd
1 A dialógus témájával/témáival
kapcsolatos lényegesebb vélemények öszszegzése érdekében lásd G. Liiceanu, „Despre titlu şi subtitlu” in. Platon, Phaidrosz, ed. Humanitas, Bucureşti, 1993, 15–18.
Míg a neoplatonikus szövegmagyarázat
úgy könyvelte el, hogy a dialógus a szerelemről, vagy a retorikáról,
vagy az abszolút szépről szól, és Léon Robin is amellett érvel, hogy a szerelem
a dialógus központi témája, addig De Vries, Taylor, P. Friedländer azt javasolják,
hogy tekintsük központi témának a retorikát, amelyet a szerelem és az írás
másodlagos témái követnek.
2 v.ö.: C. Noica, Interpretare la Hippias Minor,
in. Platon, Opere, vol. II, p. 11–12.
3 v.ö.: M. Detienne, Stăpînitorii de adevăr în Grecia arhaică, ed. Symposion, Bucureşti, 1996.
4 Homérosztól átvett három terminus (v.
ö. Odüsszea, X, 1, Iliász, IX, 308) A πολύτροπον terminust Livius Andronicus
az általa alkotott versutus-szal fordítja. Ám a görög terminus némileg
bonyolultabb. Jelöli a ravasz, hipokrita embert, ám általánosítva azt az embert
nevezi meg, amely reflexív öntudattal rendelkezik. A πολύτροπον egy létforma, de a
csűrés-csavarás (megfordítás, önmagába zárás) egy módja is. A görög terminusnak
etimológiailag megfelelő latin kifejezés a pluriversitas, vagy
szabadabban a diversitas lehetett volna. Kell jeleznünk egy antinómiát
(amely rávilágíthat Akhilleusz természetére) a pluriversitas és az
universitas között. Például canterbury Szt. Anzelm a Monologion
7-ben azt mondja, hogy létezik a diversitas rerum ellentéteként
egy universitas rerum, mégpedig úgy, hogy az universitas nem
azonos az unitas rerummal, ugyanis az előbbinek egy szélesebb
extenziója van: az unitas a dolgok önnön egységét feltételezi, míg
az universitas egy conversio ad unum, egy fogalom, amely
előkelő egyensúlyban tartja az egy-többesség viszonyt. Tehát az
Ulisszesz πολύτροπον-ja nem csak abban merül
ki, hogy csaló, hanem abban is, hogy az öntudatát egy olyan pluriversitas-ban
tartja, melyből hiányzik az egység. Úgy gondoljuk, hogy ez az egység
a dialógus keresett témája. Meg kell jegyeznünk, hogy G. Liiceanu ugyanennek
a témának szentelt tanulmánya (Încercarea în politropia omului şi a culturii, ed. Cartea Rom.,
1979) észreveszi a πολύτροποη episztemikus oldalát , de a témát
a kultúrfilozófia felé viszi, s így rejtve marad az akhilleuszi modell mélysége.
5 cf. Iliada, IX, 308: Ôς χ΄έτεπον μ™ν κεύθη ™νˆ φπεσίν, ¤λλο δ™ ε†πη.
6 Φεμί γ¦ρ ‘`Ομεrον πεποιηκέναι ¤ριστον μ™ν ¤νδρα ’Αχιλέα τîν δˆς Τρόιαν ¢φικομένον, σωγώτατον δ™ Νέστορα, πολυτροπώτατον δ™ ’Οδυσσέα.
7 ªρ΄οáν οÝχ Øπάρχειν δε‹ το ‹ς εá γε καˆ καλùς ¸ηθησομένοις
τ¾ν τοà λέγονος διάνοιαν
ε„δυ ‹αν τÕ ¢ληθ™ς ðν ¤ν ™ρε‹ν περˆ μέλλη