Édes barátom, tegnap este érkeztem haza a hegyek közül és ma reggel ezzel a
születésnapi levéllel akarom fogadni és fölszentelni a beköszöntő telet.
Bátorságot és bizakodó kedvet eleget hoztam magammal a hegyek és vizek csöndjéből,
ebben nincsen hiba; mert ott igen hamar kiderült, mije hiányzott az embernek
és mi van benne több a kelleténél: egoizmus. Ezt pedig a szüntelen magunkban
töprenkedés és magunkban kínlódás okozza. Végül aztán szakadatlanul érzi magát
az ember, mintha száz sebhely lenne rajta, és minden mozdulatra sajogna mind
a száz. De igazán mondom, mostmár egykettőre harmincéves leszek, akkorára
meg kell változnom egy kicsit, úgy értem, hogy több férfiasság, több egyenletesség
kellene, nem ez az átkozott föl-le, föl-le. Elvégezni a tennivalókat és amellett
lehetőleg keveset gondolni magunkra – úgy hiszem, ez az, amire szükségünk
van.
(Részlet Nietzsche Ervin
Rohdénak, 1874. október 7-én írt leveléből)
Ungvári Zrínyi Imre
AZ EMBERI MEGHALADÁSÁNAK
PROGRAMJA
Nietzsche személyiségfilozófiájának (ellen)értékrendje és hatása
a jelenkori filozófiára
Alig van még egy olyan gondolkodó, akinek életműve
annyira meghatározó módon járult volna hozzá korunk szellemi arculatának a
kialakításához mint Friedrich Nietzschéé. A XX. század kultúrájának majdnem
minden területén (a filozófiában, a művészetekben, az irodalomban, de még
a politikatörténetben, sőt akár a hétköznapi nyelv stiláris fordulatai
között is) találkozunk nietzschei motívumokkal.1
Talán nem túlzás azt állítani, hogy e motívumok „nemismerői” idegenül
állnak „saját” századukban, ugyanis ez a század (szellemiekben) Nietzsche
évszázadának, vagy stílszerűbben fogalmazva a „bálványrombolás” és „hatalomra
törő akarat” évszázadának is tekinthető. Érthető tehát, hogy „leköszönő”
korunk szellemi önreflexiójában egyre gyakrabban találkozunk az ő nevével,
fogalmaival, problémáival, sőt szemléletmódjával is. Itt nem csupán arra
gondolunk, hogy szinte valamennyi jelentős kortárs gondolkodónak megvan a
maga Nietzsche-értelmezése, illetve, hogy különböző időszakokban és kultúrákban
az életmű más-más oldalait hangsúlyozó Nietzsche-képet „forgalmaznak”.
(Pl. K. Löwith, A. Baumler (!), K. Jaspers vagy M. Heidegger „német Nietzschéje”
„ontologikus irányultságú” és „szisztematikus”, míg M. Foucault, P. Klossowski, G. Deleuze és J. Derrida „francia
Nietzschéje” ”kritikus-fenntartásos”, „plurális igazságfelfogást” valló,
az „olasz Nietzschének” azzal a „nihilista-önfelszabadító” alakjával szemben,
akit M. Cacciari, F. Masini, E. Mazarella, V. Vitiello és G. Vattimo rajzoltak
meg.2) Sokkal inkább az érdemel itt figyelmet, ahogyan Nietzsche
jelentős mai kezdeményezések hivatkozási alapjává válik. Dyen
kezdeményezésnek tekinthető pl. a Foucault-féle genealógiai történelemszemlélet
ill. a szubjektum fikcióvá minősítése, Derrida textualizmusa, a személyiség
önteremtésének és az éngazdagítás morális értelmének freudinietzschei felfogása
R. Rorty filozófiájában stb. E fejlemények figyelembevételével érthetővé
válhat számunkra, ha a kortárs filozófusok az utóbbi évtizedek nyugati gondolkodását
átható Nietzsche-reneszánszról beszélnek, sőt egyesek közülük Nietzschét „a
jövő nagy filozófusának” tekintik.3
Az időközben nálunk is fellendülőben lévő Nietzsche-reneszánsz
kapcsán szükségesnek mutatkozik Nietzsche filozófiájának és személyiségetikájának
újraértelmezése, mint olyan alkotásnak, amely az egész életmű legjellemzőbb
és legnagyobb szellemi-morális kihívást jelentő megvalósítása. A jelzett
témakörök előtérbe állítása Heller Ágnesnek köszönhető, aki „Nietzsche
és Parsifal” című könyvét,4 amint az a könyv alcímében is
megfogalmazódik, egy személyiségetika prolegomenájának szánta. Az itt következő
gondolatmenet elsősorban erre a mozzanatra, a személyiségetikára szorítkozik,
és az ezzel kapcsolatos nietzschei–helleri gondolatokat csupán kiindulópontnak
tekinti.
Heller Ágnes Nietzsche-könyve a kívülálló (önmagát, saját
meggyőződését, a korhoz és saját szemléletmódjához kötődő
értékeit, érdekeltségét vállaló) és mégis
beleélő-együttgondolkodó, dialógusra, kalandra, kísérletezésre, próbatételekre
kész Nietzsche-olvasat ragyogó példája. Nem zárkózik el sem a nietzschei, sem
pedig az attól eltérő wagneri gondolkodásmód, érzés- és értékvilág
átmeneti bensővé tételétől, sőt olykor bevallottan partnereinek
maszkjait is felpróbálja. Mindezek ellenére
a tárgyalás-értelmezés szempontja nem változik. Heller mindig önmaga
marad, de úgy, hogy ellenérzés és elfogultság nélkül képes megszólalni a saját
hangján. A nietzschei életmű egészének tartalmi-motivikus gazdagságához
képest sajátos személyiségetikai témaválasztás és tárgyalásmód pillanatig sem kelti a töredékesség, a partikularitásban való
megrekedettség benyomását. Heller minden lényeges kérdés tárgyalásánál
az életmű egészét, szemantikájának összetettségét tartja szem előtt.
A témaválasztás életrajzi kötődésének5 módszertani
jelentősége abban áll, hogy Heller éppen a nietzschei és wagneri
személyiségetika összeütközésének felidézése, és részben az álláspontok
továbbgondolása, ellentéteik kiélezése által világítja meg Nietzsche
személyiségetikájának jellegzetességeit. Ezt az eljárást leginkább az teszi
indokolttá, hogy Nietzsche a maga személyiségetikáját megfogalmazó műveit
a Wagnerrel való szakítás után, és a wagneri személyiségetikával, illetve kimerevített árnyképével való folyamatos
vitában alkotja meg. A továbbiakban elsősorban e tervet, és nem
feltétlenül annak Nietzsche életében megvalósított személyiségetikáját
szeretnénk megvizsgálni történelmi és kultúrtörténeti gyökereivel együtt, a
belőle levonható lehetséges és tényleges következtetésekkel
összefüggésben. Egy ilyen megközelítés kétségtelenül figyelmen kívül hagyja a
személy konkrétumát, egyszeriségét. Ez azt jelenti – Heller Ágnes megközelítésmódjától
eltérően – hogy a személyiségetikát főképpen általános etikai
szempontból szemléljük. Ez azért is indokolt lehet, mert maga a nietzschei terv
sem csupán a sorssá lett gondolat elevenségével, hanem az írott mű
betűjével, és annak különféle értelmezéseivel is hat.
Nietzsche személyiségetikája, bár a maga nemében páratlanul következetes, a
személyiség szuverenitásának követelésében, alapgondolatát tekintve egyáltalán
nem előzmények nélküli kezdeményezés. A minden kötöttségtől megszabadult,
egocentrikus „végzet-ember”, a saját és embertársai sorsát szabadon formáló
előkelő személyiség eszménye, reneszánszkori előzmények után,
leginkább a romantika idején vált uralkodóvá az európai irodalomban és kultúrában.
Nietzsche érdeme nem az individualizmus megalapítása, hanem sokkal inkább
az individualizmus koherens elméletének és gyakorlatának kidolgozása, kultúrkritikai
attitűddé emelése, leginkább pedig az egyedinek mint az egyetemessel
egyenrangú lehetőségnek és követelménynek a felmutatása. Az általa megfogalmazott
személyiség-dinamika olyan jelenségeket foglal magába, amelyek nemcsak a rendkívüli
ember, hanem minden emberi szabadság szerkezeti elemeiként végső soron
az emberi lét jellegzetességéhez tartoznak. (Ebből a szempontból nézve
egyet kell értenünk Heideggerrel, aki Nietzschét minden antimetafizikus magatartása
ellenére is metafizikusnak, mégpedig az utolsó nagy metafizikusnak tartotta.)
Amennyiben eltekintünk minden abszolutizáló szándéktól, el kell ismernünk
a személyiség-dinamika etikán belüli központi jelentőségét, illetve (s
ezt Heller maga is elismeri) a kérdésfelvetés aktualitását, eszményi-utópikus
relevanciáját. Ma, mikor az etika hagyományos („monologikus”) megalapozási
törekvései önmagukban elégteleneknek bizonyultak, és egyre több kétely fogalmazódik
meg az egymással versengő deontikus konstrukciókkal szemben, a személyiség
felé fordulás újra felfedezett lehetőségként jelentkezik, mint olyan
megközelítés, amely az erkölcsöt minden kodifikáción túl elsősorban a
saját életnek egy eszmény jegyében való megformálására, kormányzására irányuló
képességként (lelki funkcióként) képes meghatározni. Elegendő e gondolat
jelenkori elfogadottságának példájaként megemlíteni, hogy R. Rorty, Freud
(és részben MacIntyre) gondolatmenete alapján, a méltóságot úgy értelmezi,
mint „mindannyiunk képességét arra, hogy egy önmagunkra illő koherens
énképet dolgozzunk ki és viselkedésünk megszervezésére felhasználjuk.”6
Nietzsche személyiségetikája
jelentős felszabadító hatást gyakorolt a metafizikai befejezettség és szakrális megerősítés
feltételrendszerét kereső erkölcstani gondolkodásra azzal is, hogy az erkölcsi reflexió
középpontjába kizárólag a személyes
sorsválasztást, illetve az önteremtés folyamatát állította, A „kiválóság” és az „érdem” egyeduralma után –
amint azt Luc Ferry megfogalmazza7 – korunkban az „autenticitás” válik az erkölcsi
magatartás megítélésének fő szempontjává. Ma már nem a normáknak való megfelelés vagy az azokkal
való szembehelyezkedés
jelenti a fő problémát, hanem a saját személyiség kifejezése. Ez egyértelműen a nietzschei
etika-értelmezés hatását mutatja, amely közvetlenül a konkrét-egyszeri egyénre támaszkodik
és a végletekig menően hangsúlyozza az önépítés-önmegvalósítás páratlan felelősségét.
Nietzschénél a saját sors vállalása jelenti a legmélyebb etikai döntést, amely
meghatározza minden további
cselekedet erkölcsi értékét; ebben rejlik a „jó” és a „rossz” szétválasztásának kezdete, az egyetlen ami valódi
rangsort állít fel az emberi nemen belül. Egy ilyen horderejű döntés a
hagyományos erkölcstanban is az elkötelezettség legmagasabbrendű példáját
jelenti, de csak akkor, ha a döntés alapja valamely már előzetesen
konstituálódott erkölcsi érték. Nietzschénél ez fordítva van, s a döntés emiatt
abszolút kezdet. Ezt a fordulatot ő maga úgy értelmezte, mint az európai kultúra 2000 éves
zsidó-keresztény értékrendjének visszavételét („minden érték átértékelését”), amelynek következtében
az esetlegesség és szokás moralitása
(Sittlichkeit der Sitte) helyébe a szuverén cselekvés és önmegvalósítás etikája lép. E felfogásmód értelmében
az egyén szuverenitása kikezdhetetlen, s az ehhez való ragaszkodás mértéke
különbözteti meg egymástól a jó és rossz cselekedeteket, illetve a jó és rossz
(magasabbrendű vagy alacsonyabbrendű) embereket. E megfontolás hibátlannak tűnik: aki nincs
tudatában (birtokában) a feltétlenség „fennkölt nagy eszméjének” – ami csakis
az egyéni akaraton alapulhat – az nem rendelkezik a jó cselekvésének
képességével. Végső soron
hasonló feltevésből származik Max Scheler etikájának8
erénymeghatározása is: az
erény az a képesség, hogy meg tudunk tenni valami lenni-kellőt.
Valamennyi erkölcstan minden parancsa szuverén módon cselekvő egyének
számára íródik. Az ilyen típusú megközelítések azonban a szuverenitás „gyenge”
fogalmát használják, míg Nietzschénél kétségtelenül a szuverenitás „erős”
fogalmáról van szó, amely tökéletes magábafordulást és zártságot feltételez.
Nietzsche „ígérettételre képes autonóm embere” nem „válaszoló”, hanem „kezdeményező”
és „teremtő”, nem testesít meg semmiféle előzetesen adott eszményt,
nem hatnak rá mások szükségletei, csupán a maga rendkívüliségét, önmagát képviseli
folyamatosan. Ez az amit talán a legtöbbet vitattak az egész nietzschei koncepcióban:
az önmagára hagyatkozó expanzív személyiség, aki a fichtei én-hez hasonlóan
minden rajta kívülit csupán mint saját tevékenysége esetleges tárgyát tételezi.
A mindenkori erkölcsi
érzékenység számára felmerülő legfontosabb kérdés, hogy milyen projektumot
tesz az egyén saját sorsválasztásának kiindulópontjává, ugyanis a különböző fajta alkotói
tevékenységek különböző személyiségetikákat követelnek. A lehetséges változatok közül
mindenik magában hordja az esetlegesség
(az átlagemberi – pusztán a keresztény morál által vezérelt – magatartás) meghaladását, mégsem közömbös
azonban, hogy ez a meghaladás a „szent”, „a morális géniusz”, a „filozófus”,
vagy a „művész”, a „vezérlő szellem”, a „hős”, esetleg a „katona”
projektumának oldaláról történik-e. Az ilyen típusokban, „érték-személyiségekben” való
gondolkodás eredetét tekintve a nietzschei személyiségetika megközelítésmódjából származik, de
főképpen Max Scheler tevékenysége
révén vált a rendszeres etikai vizsgálódás részévé. A Scheler által felsorolt értékszemélyek
jellegzetes típusai11 a fent említett „szent”, „vezérlő szellem” és „hős”
mellett a „lángész”, az „életművész”, valamint a „közkatona”, a „törekvő” és a „ressentiment
embere”. A kortárs filozófusok
közül egyesek (pl. Alasdair MacIntyre) szembehelyezkednek ezzel a, szerintük inkonzisztens morális
tárgyalásmóddal, és úgy gondolják, hogy a Nietzsche megközelítése helyett egy koherens
arisztotelészi erkölcsfilozófiai gondolkodáshoz kellene visszatérni, míg mások (mint pl. Richard Rorty)
éppen ez utóbbi gondolkodásmódot tartják végképp elavultnak. Rorty a maga
kulturális preferenciáját
kifejezetten nietzschei–freudi terminológiában fogalmazza meg. Eszerint ő maga szívesen üdvözölne egy
olyan kultúrát, amelyet a modernitás
paradigmatikus személyiségtípusai, a „Gazdag Esztéta, a Menedzser és a Terapeuta”
uralnak, s amely haladást képvisel a Katona és a Pap által uralt kultúrához képest.10
Végül fel kell vetnünk a kérdést: mit is jelent Nietzschénél az emberi meghaladásának
a programja? Ha az előkelő ember és az alacsonyrendű ember
nietzschei szembeállításából indulunk ki, amelyben kétségtelenül az utóbbi
képviseli Nietzsche számára mindazt, amit pusztán emberinek, s végső
soron meghaladandónak tartott, be kell látnunk, hogy Nietzsche az emberit
elfajzott, félresikeredett történetnek tartotta. A meghaladás az ő számára
azt jelentette, hogy fel kell számolnia az elfajzás, a dekandencia gyökereit,
a zsidó-keresztény erkölcsiséget, és helyébe új, az egyén alkotóerejét felszabadító,
életigenlő magatartási mércét kell állítania. Egy ilyen jellegű
mérce, Nietzsche felfogásának lényegi törekvését figyelembe véve, csakis személyiségetikaként
fogalmazódhatott meg. Kritikájának éle és jellege többszörösen is kényszerhelyzetet
teremtett önmaga számára. Először is az emberről kialakított képét
nem függetleníthette saját korának (amit az emberiség legmélyebb válság-periódusának
tartott) embertípusától, aki mint történelmi „végtermék” az egész addigi folyamat
elhibázottságát igazolta számára. Ennél fogva Nietzsche nem tekintette céljának
a történelem vagy az erkölcsiség puszta megreformálását, hanem csakis radikális
meghaladását. Az emberinek mint történelmi általánosságnak a radikális meghaladása
csupán mint rendkívüli egyéni teljesítmény, mint az arctalanságból való kilépés
jöhetett számításba. Következésképpen Nietzsche elveti a történelmet, mint
a sokaság emancipációs képzelődéseinek a terepét, s helyébe az absztrakcióktól
megszabadított hús-vér ember önteremtését, személyiséggé válását állítja.
A történelmi perspektíva elutasítása (illetve az örök visszatérés gondolatával
való helyettesítése) azzal jár, hogy a meghaladott – illetve annak tekintett
–, valamint az új alternatívát semmiféle időbeli cezúra nem választja
el egymástól, hanem a kettő együtt, egyszerre létezőként áll előttünk,
s mégis az emberi nemen belül különböző rangfokozatokat képviselnek.
Az alacsonyabbrendű és magasabbrendű ember, vagy más megfogalmazásban,
az ember és az emberfeletti ember mint egymás „örök” ellentétei, illetve mint
„abszolút ellenlábasok” természetesen metafizikai konstrukciók, akárcsak az
örök visszatérés gondolata. Az emberfeletti ember alakjában megfogalmazódó
meghaladásnak jellegéből adódóan szükségképpen tartalmaznia kell az emberellenesség
vagy legalábbis az ember-közömbösség mozzanatát, ugyanis az ember „pusztán
emberi” vonatkozásban meghaladhatatlan (ez ugyanolyan jellegű kvalitások
fokozati különbségeit jelentené, de nem minőségi vagy rangbéli különbségeket).
Valójában a két típus közötti összeférhetetlenség megrajzolásában lényeges
szerepet játszanak a fokozati különbségek, ám még az eltérő minőségek
is rendszerint nem kizárják, hanem kiegészítik egymást; ami igazán eltávolítja
egymástól az ilyen alakzatokat, az az egymás iránti közömbösség, illetve az
egymással szembeni averzió. A különbségek részleges relativizálása teljesen
érthetőnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy az egyik vagy másik
kategóriába tartozás kizárólag személyes döntés, szabad sorsválasztás eredménye.
Ennek megfelelően az emberi meghaladásának a mozzanata önmagunk meghaladásának
mozzanatává válik, s ugyancsak így lesz a másokkal szembeni kíméletlenségből
végső soron önmagunkkal, saját esetlegességeinkkel szembeni kíméletlenség
is. Az emberi az önteremtés, a személyiséggé válás útján elindult ember számára
nem valamiféle általánosból való homályos részesedést jelent, hanem meghaladást
kívánó létadottságot, amelynek feltételei csak metafizikailag ragadhatok meg.
Ennek tulajdonítható Heidegger és Derrida elhatárolódása az emberi fogalmától,
és az általuk felvállalt megközelítésmódok elméleti antihumanizmusa.11
JEGYZETEK
1. Szabolcsi
Miklós „Világirodalom a XX. században. Főbb áramlatok” című könyvében
(Gondolat Kiadó, Budapest, 1987) többek között ezt írja Nietzschéről: „...
emberképével, a Nagy Lázadó alakjának a kikovácsolásával, a köznapi morál és
szokások megvetésével és kigúnyolásával nagyban hozzájárult a XX.
századi Új Ember-Új Művész képének kialakulásához...” 19. o.
2. Gianni
Vattimo: Olaszország: A Nietzsche-reneszánsz jellemzői. In: Ex Symposion.
Nietzschekülönszám, 1994, 146–148. o.
3. Uo.
4.
Heller Ágnes:
Nietzsche és Parsifal. Prolegomena egy személyiségetikához, Századvég Kiadó, Budapest, 1994.
5. Heller írásának középpontjában
Nietzsche és Wagner szakításának története áll, ami a nietzschei személyiségetika kidolgozásának hátteréül szolgál.
6. Richard Rorty: Freud és az
erkölcsi reflexió. In: Thalassa 1993/1, 12–33. o.
7. Luc Ferry: Homo Aestheticus.
L’invention du gout a l’age démocratique, Ed.Grasset&Fasquelle, 1994. VIII. La question de
l’éthique a l’age de l’esthetique.
8. Max Scheler: A formalizmus az
etikában és a materiális értéketika, Gondolat Kiadó, Budapest 1979.
9. Uo.
10. Richard Rorty: i.m.
11. Jacques Derrida: Az ember vég-céljai. In: Gond
1993/4, 98–122. o.