TAVASZY SÁNDOR
Tavaszy Sándor
1888. február 25-én született Marossárpatakon. Az elemi iskolát szülőfalujában
kezdte el, majd Marosvásárhelyen folytatta. 1907-ben érettségizett a marosvásárhelyi
református kollégiumban, s azonnal beiratkozott a kolozsvári teológiára, illetve
a kolozsvári Tudományegyetem filozófia szakára. 1911-től külföldön tanul,
előbb a jénai, majd a berlini egyetemen. Kolozsvárra 1913-ban tér vissza,
ahol püspöki titkár lesz. Két évvel később a kolozsvári Tudományegyetemen
doktorál filozófiából mint főtárgyból, illetve pedagógiából és
esztétikából mint melléktárgyból. 1919-ben Schleiermacherről írt
dolgozatával teológiai magántanári képesítést nyert, 1921-től pedig kinevezik
a Református Teológia rendes tanárának, ahol dogmatikai, etikai, vallásfilozófiái
és filozófiai előadásokat tartott. 1924-től a kolozsvári teológia
igazgató professzora, 1937-től az erdélyi református egyházkerület
főjegyzője és püspökhelyettese.
Ebben az
időszakban széleskörű közéleti tevékenységet is folytat: az Erdélyi
Múzeum Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az
Erdélyi Irodalmi Társaság alelnöke, egy ideig az Erdélyi Kárpát Egyesület
elnöke, tagja – Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Makkai Sándor, Kuncz Aladár,
Áprily Lajos, Kós Károly, Tamási Áron és mások mellett – az erdélyi szellemi
életben meghatározó szerepet betöltő Erdélyi Helikonnak. Ugyanakkor részt
vállalt egy sor kiadvány, a Református Szemle, Új Erdélyi Múzeum, Ellenzék,
Független Újság, Pásztortűz, Kálvinista Világ stb. szerkesztésében. Különböző
folyóiratokban és kiadóknál 1906-tól közel 1000 írása, tanulmánya, prédikációja,
könyve jelent meg.
Az 1944/45-ös
tanévtől 1948-ig a kolozsvári magyar egyetem filozófia professzora. 63 éves
korában, 1951. december 8-án halt meg szívrohamban.
Fontosabb filozófiai
írásai:
Az ismeretelmélet és a megismerés pszichológiája, Kolozsvár, Stief Jenő
és tsa könyvnyomdai műintézete, 1914
Az emberiség
életének filozófiája, Budapest, Hornyánszky Viktor könyvnyomdája, 1917
(különlenyomat a Protestáns Szemle 1917/7-8. számából)
Schleiermacher
filozófiája, Kolozsvár,
Stief Jenő és tsa,1918
A jelenkor
szellemi válsága, Cluj-Kolozsvár, Minerva, 1923
A nyugateurópai
kultúra sorsa Spengler filozófiájának tükrében, Cluj-Kolozsvár, Minerva, 1924
Világnézeti
kérdések, Turda-Torda,
Füssy József könyvnyomdai műintézete, 1925
Apáczai Csere
János személyiségé és világnézete, Cluj-Kolozsvár, Minerva, 1925
Mi a filozófia? Cluj-Kolozsvár,
Minerva, 1928
Kierkegaard
személyisége és gondolkodása, Cluj-Kolozsvár, Minerva, 1930
Mit mond a filozófia a
mai embernek? Kolozsvár, 1932
A lét és a
valóság. Az exisztencializmus filozófiájának alapproblémái, Cluj-Kolozsvár, Minerva, 1933
Az etika mai
kérdései, Cluj,
1939
Az ember
filozófiai értelmezése, Kolozsvár, 1940
A természettudomány
világnézeti jelentősége, Kolozsvár, Minerva, 1941
Tavaszy Sándorra vonatkozó írások:
Gáll Ernő: Kierkegaard és Tavaszy, Korunk Évkönyv 1976, 227-233.
Balázs Sándor: Tavaszy
Sándor filozófiája, Bukarest, Kriterion, 1982
Juhász Tamás: Böhm
Károlytól Bart Károlyig. Tavaszy Sándor útja a vallásfilozófiai teológiától a
dialektikus teológiáig, Református Szemle 81/1988, 5-6. szám, 507-514.
Veres Ildikó: Útkeresés
a filozófia és teológia között. Tavaszy Sándor munkásságának első korszaka
– 1911-1920, Református Egyház, 1988, 9. szám, 198-202.
Veres Ildikó: A
megváltozott lét kihívásai és az új értékpreferenciák. Tavaszy Sándor munkássága
1920 után, Reformárus Egyház, 1988, 12. szám, 265-271.
Veres Ildikó—Tőkés
István: Tavaszy Sándor – Egy magyar református gondolkodó a XX. század
első felének Erdélyében, Debrecen, 1994
Veres Ildikó: Egzisztencializmus
és kisebbségi létértelmezés Tavaszy Sándor filozófiájában, Magyar
Filozófiai Szemle, 1986, 5-6. szám, 648-658.
Veres Ildikó: Az
önazonosság megtartásának lehetőségei a kisebbségi létben. Etikai kérdésfelvetések
Tavaszy Sándor filozófiájában, Filozófiai Figyelő, 1987, 2. szám,
23-39.
Hanák Tibor: Tavaszy
Sándor. In: Az elfelejtett reneszánsz. A magyar filozófiai gondolkodás
századunk első felében, Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem,
1981, 121-124. ua.: Göncöl Kiadó, Budapest, 1993.
Jakab András: Racionális és egzisztenciális gondolkodás. Adalékok Heidegger
korai fogadtatásához a Tavaszy—Tankó vita kapcsán, Jelenlét 1994, 3. szám,
117-133.
Tavaszy Sándor
AZ IDEALIZMUS ÉS
EGZISZTENCIALIZMUS VISZONYA A DIALEKTIKA TEOLÓGIÁBAN
1. A teológia és a filozófia között nagy minőségi különbség van. A teológia
transzcendens alapon, a kijelentésen épül fel, a filozófia immanens alapon,
értelmi- és észelveken. De mégis van a kettő között egy benső szellemi
rokonság: mind a kettő a lét végső kérdéseire vonatkozik, és mind
a kettő a végső kérdéseket fogalmi úton akarja megragadni. Ez a
magyarázata annak, hogy különösen a felvilágosodás kora óta, tehát az elmúlt
XVIII-XIX. századokban a teológia és a filozófia belső kapcsolatban élt
egymással. Minden filozófiai irány:a racionalizmus, a romantika (különösen
Schleirmacher által), az idealizmus (különösen Kant, Fichte, Hegel stb. által),
a neokantianizmus, mind hatottak a teológiára, nyomukban egy-egy új teológiai
iskola, egy-egy új teológiai irány keletkezett.
2. Különösen jelentős az idealizmus hatása a teológiában. Az idealizmusban
megkülönböztetjük az ismeretelméleti vagy transzcendentális idealizmust, az
etikai idealizmust és a metafizikai idealizmust. Az ismeretelméleti idealizmus
azi tanítja, hogy a világot „világgá” (kozmosz-szá), azaz rendezett
valósággá a szellem teszi, amely a maga logikai formáiba és kategóriáiba öltözteti
az egész létet és valót. Érvényesíti azt a nagy ismeretelméleti igazságot,
hogy a létet és a valót csak ugyanazon szellem (értelem és ész) által ismerjük
meg, amely a világ képének alkotója. Ha nem lennének értelmi elveink, ún.
kategóriáink, akkor lehetetlen lenne számunkra minden tapasztalat. Ez Kant
nagy gondolata, amelyen az ismeretelmélet nyugszik. A kategóriák transzcendentális,
azaz tapasztalatfeletti tények. (Itt megjegyzendő: transzcendens = világfeletti,
transzcendentális = tapasztalatfeletti). A transzcendens isteni kijelentés
hittapasztalattá kell legyen, hogy megismerjük, de ezeknek a hittapasztalatoknak
a megismerése is a kategóriák, tehát transzcendentális elvek által történik.
Ilyen elvek: a szubsztancia és akcidencia, a kauzalitás, a tér, idő,
a cél stb. Ezek által rendezzük hittapasztalatainkat is tudományos teológiai
rendszerekbe.
Ez a Kant féle ismeretelméleti
vagy transzcendentális idealizmus ma is érvényes, a filozófiai gondolkodás ezt
ma sem tudta túlhaladni, nem is fogja soha. Ez ellen nem is lehet semmiféle
olyan kritikát alkalmazni, amely azt visszautasíthatná. Ezt csak
továbbfejleszteni lehet, amint továbbfejlesztette azt nagyszerű rendszerében
Böhm Károly, a magyar filozófus. (Kívánatos lenne, hogy a román filozófia is
megismerje).
Az idealizmus második alakja az etikai
idealizmus, amelyet főképpen Fichte képvisel. Eszerint az egyedüli
öncélú valóság az autonóm nemes szellem, amelynek hordozója az emberi személy.
A személyben élő intelligencia azonban nem kész adottság, nem puszta tény
(„Tatsache”), hanem tettre való készség („Tathandlung”), amely a benne élő
őskép mintájára valósul meg. A személyes intelligenciában valósul meg az
erkölcsi célok birodalma, az intelligibilis világ. Ez a szabadság világa. Ebben
a világban kell élni az embernek.
A harmadik alakja az
idealizmusnak a metafizikai idealizmus, amelyet főképpen Hegel
képvisel. Az anyag a szellemnek csak megjelenési formája, tehát csak külső
öltözete a szellemnek. A szellem egyedüli valóság. Ezért az objektív való az
ideában, az Abszolútumba tömörített szellem. A lét valóvá a szellem által
válik. A valóság azonban nincsen készen, hanem folytonos fejlődésben van.
Az Abszolútum, vagy az idea fejlődése trilogisztikus menetű:
először állítja meg, mint egységes egész (tézis), majd megválik alany –
tárgyra, tehát szembenáll önmagával (antitézis), majd ismét egységre jut
önmagával (szintézis). – Az egész való világ élete és az emberiség története
nem más. mint a szellem önkifejezése, amely az emberben jut öntudatra, és
amelynek legmagasabb kifejezése a vallás, a művészet és a filozófia.
Az idealizmus különböző
alakjai mind megegyeznek abban, hogy a világ ősalapját a szellemben
látják, a szellemet pedig a legáltalánosabb formájában: az ideában ragadják
meg. Idea a legmagasabb erkölcsi törvény: a kategorikus imperatívusz, idea maga
a világ, mint ismeretileg rendezett való, idea a lélek, mint az emberi
tevékenységek organikus egésze, idea az Isten mint ősvaló vagy mint ősalap.
3. Az idealizmus egy szép, de ködös távlatba helyezte a világot, de az emberi
életet s magát a valós embert otthagyta a természeti – anyagi világ ellentmondásai
között, s mindennapi életének problémáit megoldani nem tudta. Azzal a ténnyel,
hogy az anyagi élet természeti – gazdasági oldalával nem törődött, sőt
mindent elspiritualizált, s ezekről a brutális tényezőkről
nem vett tudomást, kihívta a materializmust, a legszélsőségesebb formájában,
mint ökonomikus materializmust.
Az idealizmus azért jutott ide,
mert igazságai, célkitűzései és értékeszméi mind a legnagyobb
általánosságban mozognak. Az erkölcsi törvény – Kant szerint – csak általános
formai törvény lehet. A helyi és idői jellegű erkölcsi szabályok (a
maximák) csak akkor tekinthetők „morálisaknak”, ha az általános
jellegű kategorikus imperatívusznak megfelelnek. Az idealizmusnak az a
legnagyobb gyöngéje, hogy közeli követelései nincsenek, szabályai
bizonytalanok, kötelezései éppen általánosságuk miatt könnyen
elviselhetők, mert a legtágabb értelmezést is megengedik. A puszta
formából a tartalmat nem lehet levezetni.
Az idealizmus szükségképpen arra
a tágkeblű liberalizmusra vezetett, amely utat nyit a könnyű és
megalkuvó magatartásnak és cselevésnek, mindent megért, mindent méltányol,
mindent igazol, tehát mindent elnéz.
Merőben immanens
magyarázatából következik, hogy feltétlenül bízik az emberben, az ember határtalan
teljesítőképességében. Ebben a tekintetben rokon a racionalizmussal. Az
emberről azt tanítja, hogy úgy, amint van, elég önmagának (tehát nincs
szüksége emberfeletti erőre), és elég az embernek a világ (tehát nincs
szüksége mennyei életre). Az embernek csak fel kell tekintenie az eszmékre és
eszményekre, s ezek, mint valami csillagok, biztosan vezetik az embert az
intelligibilis világ felé. Tehát nincs szükség váltságra, nincs szükség kegyelemre.
Az idealizmus kritikája kapcsán rá kell
mutatnunk arra, hogy az tulajdonképpen – a legmélyebb kritikai szempont alatt –
nem más, mint a keresztyénség fonákja. A keresztyénség tiszta körvonalai
elmosódottakká váltak benne, mint valami varrottas fonákján a szálak. Így lett
Isten „ősalappá”, az új ember „szellemi emberré”, az isteni parancsok és
törvények „eszményekké”, Jézus Krisztus „őspéldányképpé”, a váltság „a
tökéletesedés folyamatává”, a bűn a fejlődés hiányává”, Isten országa
„az erkölcsi célok birodalmává”. Alfred Dedo Müller szerint az idealizmus a
keresztyénség szekularizációja.
4. Az idealizmussal szemben
támasztott eme néhány kritikai szempont már mutatja, hogy az idealizmus mind
filozófiai, mind teológiai szempontból elégtelen.Ezért szükségképpen hívta ki
magával szemben azt a kritikát, amelyet ma különösen az egzisztencializmus
néven ismert filozófiák alkalmaznak.
Az egzisztencialimus Kierkegaardra
(1813 - 1855) vezethető vissza, valamint a dialektikai teológiának is
ő a legfőbb ihletője. Hegel kortársa és kritikusa, sőt ellenfele,
akit azonban csak századunk ismert fel nagyságában és jelentőségében. Már
korán, Schelling hatása alatt keresi „az egzisztencia alapját”, azt, ami „az
egzisztencia legmélyebb gyökerével áll összefüggésben”, ezt pedig az istenivel
való közösségben találja meg. „Egzisztenciális” annyit jelent, mint feltétlenül
az Istenben élni. Így éli meg az ember az ő szubjektivitását, ami az egyedüli
valóság s a valóság megismerésének az igazi feltétele. Harcol minden eláltalánosítás
ellen, mert minden, ami általános, az absztrakt, az pedig, ami absztrakt, az
nem valós élet.
Ezeket a kierkegaardi szempontokat érvényesíti a mai egzisztencializmus,
amikor hangsúlyozza, hogy az általános létből kilépett ember az igazi
egzisztencia, az igazi létező.
Heidegger (1889 – ) az egzisztencializmus mai képviselője az
idealizmus ismeretelméletével és metafizikájával szemben új ismeretelméletet
és új metafizikát akar adni. Az új ismeretelmélet feladata nem csupán az ismerő
tevékenység alkatának az analízise, hanem az egész embernek, az egzisztenciának
az analízise („Existenzerhellung”), az új metafizika pedig a nem-létezőből,
a semmiből indul ki, amely megelőzi a logikumot, és a logikumon
kívül van. A semmi pedig egy a halál gondolatával, amelyet az emberi egzisztencia
a gondban él meg. Ezért a „Dasein ist Sorge”. A gond (Sorge) a világban való
létezés módja, a kivettetés a világba. Az életet a halál, a semmi világítja
meg. Amint Heidegger mondja: a haláltól fenyegetett pillanatok világítják
meg a létezést. Ezért mindenkinek a saját halálát kell megélnie, hogy megismerje
az élet leglényegét.
Nem részletezem tovább a kérdést,
csak arra mutatok reá, hogy az egzisztencializmust, ha nem is mond mindenben
ellent az idealizmusnak, mindenesetre úgy kell tekintenünk, mint az idealizmus
korrekcióját. Korrekciója abban, hogy a valóság ismerésében nem úgy jár el,
mint az idealizmus, hogy először elmegy az absztrakció útján nagyon
messze, hogy elérkezzék a valóhoz, hanem a hic et nunc kategóriájában élő
valóból, az egzisztenciából indul ki, hogy a szubjektív egzisztenciában ismerje
meg a valót. Másodszor korrekciója abban a tekintetben, hogy az egzisztáló Ént
sem a maga puszta éniségében, absztrakt mivoltában nézi, hanem amint az az
érzéki–anyagi világ, az emberi nyomorúságok gondjában él. Míg az idealizmus
lehánt az emberről mindet, hogy mint valami elvont szellemi embert állítsa
a középpontba, addig az egzisztencializmus az embert az ő tűrő,
szenvedő szükségeiben és szükségeivel együtt igyekszik megismerni. Az
ember nemcsak ismerő alany, hanem egzisztáló alany, nemcsak tevékenységek
rendszere, hanem húsból, vérből, lélekből és szellemből álló egységes
egzisztencia. Az egzisztencializmus az egységes embert veszi számításba, úgy,
amint a világban van, s mint a világnak élő és szerves alkotórészét.
5. A dialektikai teológia
lényegében, ex principio, nem érvényesíti, nem használja alapvetésül a
filozófiát, mint az előbbi korok teológiai irányzatai, de mégsem mondhat
le a filozófiai iskolázottságról, s mint tudomány nem nélkülözheti a
filozófiát. Leginkább Barth utasítja el a filozófiát, de szerinte is nélkülözhetetlen
szerepe van, utalván a Józsué könyve 9:27 versére; olyan szerepe van, mint a
favágóknak és a vízhordóknak az Úr oltára körül. Ez azt jelenti, hogy eszközi
szerepe van a teológiában. (Egyik Kolozsvárt tartott előadásában mondotta).
Brunner már egyenesen nélkülözhetetlennek tarja, Bultmann pedig egyenesen
Heidegger filozófiájára építi fel a teológiai gondolkozását.
Az idealizmus bírálatában már megadtuk azokat a szempontokat, amelyeket a
dialektikai gondolkozás vall az idealizmussal szemben. Ha közelebbről
nézzük, még a következőket mondhatjuk: 1. A dialektikai teológia kizárólagosan
az Isten Igéjében hangzó kijelentésre épít, nem pedig az emberi szellemre.
2. A teológia alapja is tárgya is: Istennek önmagáról szóló kijelentése. 3.
Ezt a kijelentést pedig hitben ragadjuk meg. 4. A hit nem egy természetes
emberi tevékenység, mint az értelem, vagy az ész, vagy az akarat stb., hanem
természetfeletti ajándék, egyenesen Isten ajándéka (Efezusi levél 2:8). Egzisztenciális
szempont pedig itt az, hogy a hitben a z Isten az embert nem egyik másik vonatkozásában,
hanem egész egzisztenciájában fogja meg, éspedig mindig valamely konkrét szituációban.
Ezért az Isten parancsai sem általánosak, hanem személy szerint szólanak abban
a konkrét szituációban, amelyben éppen vagyunk. Pl.: Szeresd a te felebarátodat...,
ez nem egy általánosságba vesző parancs, hanem abban a helyzetben szól
hozzánk, amelyben vagyunk, s azokra a felebarátokra vonatkozik, akikkel nekünk
tényleg dolgunk van. Eszerint a teológia szerint tehát Isten nem elégszik
meg csak az értelmünkkel, hogy megismerjük Őt, nem elégszik meg csak
az érzelmeinkkel, hogy lelkesedjünk a vallásunkért, nem elégszik meg csak
az akaratunkkal, hogy jócselekedeteket tudjunk felmutatni, hanem az egész
emberünket követeli, hogy átadjuk Neki, feltétel nélkül az Ő pártjára
és csakis az Ő pártjára álljunk. Ezért a hit – Kierkegaard értelmezése
szerint – folytonosan döntés elé állít: vagy a hit – vagy a tudás,
vagy az idő vagy az Örökkévalóság, vagy az Isten – vagy a világ, mert
merőben más a hit és más a tudás, más az idő és más az örökkévalóság,
más az Isten és más a világ. Az élet teljességét, totalitását csak a hitben
és a hit által való döntés útján érjük el.
A dialektikai teológia tehát, az
egzisztencializmusnak megfelelően, az egész embert veszi tekintetbe, nem
úgy amint ünnepi hangulatában él, hanem bűnös szituációjában, amint a
bűn terhe alatt szenved, de viszont nem marad meg a gondban élő
embernél, hanem a bűnbánatban élő embert nézi, Istenhez való térésében.
Különösen Brunner és Gogarten
hangsúlyozzák, hogy az ember személylyé, tehát egzisztenciává csak az Isten
megszólítása által válik, tehát az emberi egzisztencia feltétele az Isten
egzisztenciája, s az ember csak az Isten megszólításában, tehát az Ige
közösségében valósul meg.