Gabriel Liiceanu
A TRAGÉDIA ELVE
A PRESZÓKRATIKUS FILOZÓFIÁBAN
A görög tragédia születését és
jelentőségét tárgyaló mű megjelenését követő évben Nietzsche a
preszókratikus filozófia felé fordul, amelyet a tragédiával egyidejű
jelenségként értelmez. Ez az oka annak, hogy Nietzsche az ekkor írott művet,
A filozófia a görögök tragikus korszakában-t (Die Philosophie im tragischen
Zeitalter der Griechen, 1872-1873), illetve ennék kiegészítéseit (a Das Philosophenbuch
töredékeiben, amelyek mind megjelentek a Kröner-kiadás X. kötetében) úgy
fogja tekinteni, mint ami „a tragédia születése más szempontból” (X.101.); a
preszókratika filozófiái a tragédia kortársaivá válnak, a zenét és a filozófiát
mint párhuzamos sorsokat vizsgálja, a milétoszi és az eleai filozófusokat,
Hérakleitoszt és Empedoklészt „tragikus filozófusoknak” fogja nevezni. A megismerés
ugyanazon ösztöne, amely a tragédia esetében a látszattól a valóságoshoz
vezetett, és amely az antropomorfikus apollónizmus szűk perspektíváját kiszélesítette
a játszó Lét sajátosságaként felfogott esztétikai naturalizmusig magyarázza a
filozófia születését is. A tragédia esetében a látszat a zene szelleme által
megtermékenyített mitikus allegória közegében vált szimbólummá. A preszókratikusok
filozófiája azonban, annak ellenére, hogy maga is a mitikus ösztön
meghosszabítása, csupán a reveláció iránti érzéket tartja meg, ám a művészi
mechanizmust, amely révén éppen ez fejlődhetett, már nem. Ez a filozófia az
absztrakció felé tart; a tudás immár nem színdarab, a lényeg nem viseli sem Dionüszosz
nevét, sem a tragédia hőseinek jelenéseit. A dolgok most az egyetlen elem –
legyen bár víz, tűz, levegő – közvetlen hangján szólalnak meg; most
maga a jelenség a maszk, a metamorfózis a világ egyszerű szubsztanciáit
hozza játékba. A preszókratikusok filozófiája tehát a tragédia, amely
elvesztette színpadi jellegét, és amely az egyetlen hős, Dionüszosz
nevében beszélő hősök univerzumából az egyetlen Lét nevében
beszélő dolgok világát teremtette meg.
Mindazonáltal ez a filozófia, amely megtisztult a mítosz miszticizmusától,
még nem szakadt el egészében annak nyelvezetétől; megfelelnek még a nagy
metaforák, miután eltűnt a kép a fogalom mögül, és ami nyilvánvalóan a
fabulára maradt örökül a tiszta ontológia absztrakt előadásában. A semleges
és személytelen struktúrák a nyelvezet retorikájának alakzataiban nyilatkoznak
meg, és az antropomorfizmus, mely mint magyarázó elv kiiktatódott és
a világ középpontjából kiűzetett, megjelenik annak konstrukciójaként –
mint szinekdoché, metonímia vagy metafora.
A tragédia elve a preszókratikus filozófiában tehát tisztább és kiegyensúlyozottabb
formában érvényesül; anélkül, hogy elveszítené a mítosz iránti érzékét, fegyelmezi
és megerősíti a valóságost a szabad fikcióval szemben, ugyanakkor azonban
megtartja a képzelőerő és a fikció erejét a megismerés ösztönével
szemben. Más szóval megerősíti a tiszta megismerést anélkül, hogy lerombolná
a művészi tevékenységet (Nietzsche, 1938, 202.). Ez az egész filozófia
a megismerés ösztönének vonala mentén átveszi a dionüszoszi gondolkodás eljárásmódját,
és szélsőséges allegóriák nélkül beszél az Egy-Sok metamorfózisról és a
– ténylegesen a lényeget jelentő – jelenség látszólagos mivoltáról. Ám
amennyiben a tragédia kortársa, megőrzi a költészet és a mítosz emlékezetét;
még tetten érhetők benne az apollóni dramaturgia nyomai, és a valóságos
még a szimbólum titkos-apofantikus kétértelműségének foglya. Metafizikus
eljárásaik során a preszókratikusok még a képzelőerőhöz, illetve a
szemléltetéshez folyamodnak, az egészet és a lényeget akár a jelenség részeinek
neveivel is jelölhetik. Azaz bármennyire is absztrakt ez a filozófia intenciója
szerint, mégis megmarad fabulának: a víz, a tűz vagy a szeretet és a viszály
fabulájának.
Hérakleitosz: a tűz fabulája. Ilyen vagy amolyan formában tehát az
egész preszókratikus filozófia azzal az egyszerű egyenlőséggel
dolgozott, mely szerint az Egy a Sok, és a Sok Egy. Nietzsche azonban úgy
látja, hogy Hérakleitosz ezt az elvet néhány zseniális hasonlattal
bonyolultabbá teszi, illetve a képzelőerővel megkétszerezett
dialektikus gondolkodás eszközeivel átalakítja a tragédia igazságát, annak
lényegében és részleteiben egyaránt: a világ a játszó Lét projekciója, és az
egyetlen megfelelő megismerési mód feltételezi a játék és az esztétikai szemlélet
lényegének megértését.
Nietzsche számára Hérakleitosz filozófiájában a mese, akár A tragédia születése
esetében, a létrejövés világával kezdődik, annak kimeríthetetlen küzdelmeivel
és harcaival. Miképpen érthető meg a világ? Amennyiben a tragédiáról szóló
könyv nyelvezetét használná Nietzsche, úgy válaszolna, hogy a természet az apollóni
művészi ösztönt hozta játékba, és a jelenségnek, mint a megjelenés örömétől
átváltozott lényeg formájának adott létezést. De Nietzsche ezúttal olyan fogalmakat
alkalmaz, amelyeket maga Hérakleitosz javasolt ama Váratlan, kozmikus metafora'
révén: „A világ Zeusz játéka, vagy fizikaibb módon kifejezve, a tűznek
önmagával való játéka, az Egy, ebben az értelemben egyszersmind a Sok
is.” És Nietzsche hozzáfűzi: „Egyedül a művész és a gyermek játéka
jön létre és múlik el, épül és pusztul örökké azonos ártatlansággal (im ewig
gleicher Unschuld), mindenfajta morális járulék nélkül ezen a földön. És
ahogyan a gyermek és a művész játszik, úgy játszik az örökké eleven tűz
is, épít és rombol ártatlanul – és ezt a játékot játssza az Aión önmagával.
Vízzé és földdé alakulva épít, ahogy a gyermek a tengerparton felépíti és szétrombolja
a homokvárakat, időről időre újrakezdve játékát. Egy pillanatig
elégedett, aztán ismét egyfajta vágy fogja el, ahogyan a művészt is ez
kényszeríti alkotásra. Nem gonoszság (Frevelmut), hanem a mindig újraéledő
játékösztön hoz létre más világokat. A gyermek egyszer csak félredobja játékát;
ám hamarosan ártatlan szeszéllyel nekilát újra. De amint építeni kezd, szabályosan,
belső törvények szerint kapcsol, illeszt mindent össze és formál mindent
át” (p.90).
Hérakleitosz mondanivalója
Nietzsche szemében nem csupán egy egységes elem posztulálását jelenti, mely
elem adja és magán hordja a létrejövés és e létrejövés formáinak törvényeit.
Nem az a fontos mindebben, hogy a tűz átvette a víz szerepét azért, hogy
megfelelőbb magyarázatot kapjon az Egy-Sok metamorfózis; ennek, a világ
lényegét és konfigurációját magyarázó metaforának a jelentőségét az adja
meg, hogy mennyiben képes az a létezésnek az ő valóságos jelentőségét,
illetve az embernek eme jelentőség megismerésének alapjára helyezett realizmus
robusztus vízióját megadni. Más szóval, abban a mértékben, mely szerint az
ellentét és a pusztulás az egyetemes teremtés folyamatának szükségszerű mozzanataivá
válnak és nem a részvétre és a rettegésre való ürüggyé – egy morálisan
értelmezett világban. Nietzsche úgy véli, hogy Hérakleitosz filozófiájának nagy
fogalmait eme gondolat fényében kell megérteni. A tűz és a logosz Nietzsche
számára a világjáték-elve lesz, a művész, aki teremt és a gyermek, aki játszik;
Diké már nem az igazságosztó sors, nem a morális törvény, amely a bűn
világában időről időre megjelenik, visszavonva mindent a
tűz igazságába, hanem a játékos tevékenység törvénye, a játék
szabadságának regulája; a hybris már nem a gőg, melyből –
bűnös módon – megszületik a sokaság, hanem a játékösztön (Spieltrieb) sajátossága,
a természetes telhetetlenség.
Nietzsche olvasatában Hérakleitosztól idegen a morál perspektívája, az eredendő
bűn antropologikus átírása (die Schuld im Kern der Dinge) továbbá
az, hogy a létrejövést mint bűnhődést értelmezze (der ganze Weltprozess
ein Be~ straflungsakt der Hybris p.89.). Az ő filozófiája hasonlóképpen
gondolkodik a tragédia bölcsességéről: a szenvedés a világ esztétikai és
etikai lényegének öszszeolvadásából ered Ennek a zavarnak az oka a korlátolt
látásmód, amely – amennyiben nem volt része a játszó isten gondolkodásmódjában
és körülményeiben a világ tűz-lényegét illetően „a dolgokat külön-külön
és nem együtt szemléli” (p.90.), és amely az egészből csak közvetlenül
az egyes részeket tekinti. „Hogy oly kevés ember él a logosz tudatában
és a mindent áttekintő művészi látásnak megfelelően, annak az
az oka, hogy lelkük nedves, és hogy az emberi szem és fül, egyáltalán az intellektus
rossz tanácsadó, ha 'nedves iszap vonja be lelküket' „ (p.91.) A boldogtalan
tudat a 'nedves lélek' sajátja, amely az emberi immanencia szegényes állapotában,
illetve a művész és a mű feltételei között marad, és amely nem birtokolja
egyidejűleg a néző és a szemlélő 'tűz-látásmódját'.
De másként látja a dolgokat szemlélődő állapotában a tűz, a
tekintetével mindent átfogó isten (der kontuitive Gott): „...számára
minden ellentét harmóniában egyesül, az átlagos emberi szemnek ugyan láthatatlanul,
de mégis érthetően annak, aki, mint Hérakleitosz, a szemlélődő
istenhez hasonlatos” (p.90.) Ez Nietzsche számára azt jelenti, hogy az esztéta-ember
mindent átfogó és semleges perspektíváját kell megragadni: „Így csak az esztétika
embere szemléli a világot, aki a művész és a műalkotás létrejöttének
példáján tapasztalja meg, hogyan lehet mégis törvény és igazságosság a sokféleség
harcában, hogy áll a művész szemlélődőn a műalkotás fölött
és egyben munkálva benne, hogyan kell párosulni a műalkotás megtermékenyítésére
szükségszerűnek és játéknak, ellentmondásnak és harmóniának.” (p. 91.)
A dionüszoszi bölcsességnek,
amelyből a tragédiában a maszkot viselő hős részesül, itt a
hérakleitoszi tűz szelmélete felel meg, amely meghaladja a víz-lelket, és
azzal együtt a világ bűnét, igazságtalanságát, ellentmondásait és szenvedéseit.
A 'nedves lélek' átveszi a tragikus hős maszkját, és – amennyiben a
tűz metamorfózisának mint a lényegi megismerés megtapasztalásának
hordozója kilép művészi mivoltából, a művészi alkotás vonatkozási rendszeréből,
illetve részesül a szemlélődő bölcsességben és örömben, amely annak
sajátja, aki segédkezik a játékban vagy a mű születésében, befejezésében
és lerombolásában.
A bölcsesség tehát – mondja Nietzsche – a
szemlélődő és nem a munkáló értelemmel való egyesülés. A 'tűz'
alábukása a 'vízbe' (születés) és a 'víz' átalakulása 'tűzzé' (halál) már
megszűnt drámának lenni. „De ha Hérakleitosznak azzal a kérdéssel állnánk
elő, hogy miért nem mindig tűz a tűz, miért hol meg víz, hol meg
föld, akkor bizonyára csak azt válaszolná: «De hisz ez egy játék, ne fogjátok
fel túl patetikusan, és főleg ne morálisan!»„ (p.92.)
A tudat, amely megragadta a világ
esztétikai perspektíváját, megértvén a világot, mint a gyermek-demiurgosz
művét, eltávolította magától a nedves lelkek esetleges
szemlélődéséből származó részvétet és rettegést, az ellentétet és a
pusztulást pedig az egyetemes ludus szükségszerű mozzanataiként
fogta fel. Kivetette a világegyetemből a szándékok nehézségét, a célok
szilárdságát, és magát a világegyetemet is a világot átfogó törvénnyel
magyarázta, mint a játszó gyermek ártatlan és semleges tervrajzát.
A tűz fabulája tehát ugyanúgy végződik, mint a tragédiáé! hasonlóképpen
megszüntette a szükségszerűségtől elszakadt szabadság illúziójának
következetlenségeit és a természet moralizálásából eredő pesszimizmust.
Heraklit war stolz – fejezi be Nietzsche Hérakleitoszról
szóló beszédét; und wenn es bei einem Philosophen zum Stolz kommt, dann giebt
es einen grossen Stolz. („Hérakleitosz büszke volt: és ha egy filozófus
büszke, akkor ennek nagyon nagy büszkeségnek kell lennie.” p.94.) Hérakleitosz
büszkesége éppen a tragédia nézőjének és szerzőjének a sajátja: azé,
aki végül megértett. Ez az az érzés, amely egy nagy gnoszeológiai folyamat
során szerzett nyugalomból születik. Ami itt végül színre kerül, a bölcsesség,
amely túl van jón és rosszon, a tiszta derű, mint a semlegesség tudatának
pszichológiai reflexe. És amennyiben elvetette a korlátolt látásmódot, amely
a világot morális kategóriáknak vetette alá, úgy ez a bölcsesség meghaladta
az optimizmus vagy pesszimizmus nyomorúságos alternatíváját. Hérakleitoszról
Nietzsche elsősorban ugyanazt mondaná, mint amit a tragikus kor görög emberéről:
„A hellén nem optimista és nem pesszimista, hanem lényegi módon férfi; úgy
látja a dolgokat, ahogyan vannak, anélkül, hogy elrejtené őket”
Pató Attila fordítása
A Liiceanu által
felhasznált irodalom: Nietzsche, Fr., Werke, ed. Kröner, Berlin, 1917, v. I, VII, VIII, IΧ, X, XVI.; Nietzsche, Fr., La naissance de
la philosophie á l'époque de la tragédie grecque, Gallimard, Paris, Genevieve
Bianquis (ed.), 1938.
A fordításhoz használt irodalom: Friedrich Nietzsche: A filozófia a görögök
tragikus korszakában, in: Friedrich Nietzsche: Ifjúkori görög tárgyú
írások. Európa Könyvkiadó, 1988. Ford.: Molnár Anna.