A viszony, a választás, az érték, a személyiség néhány
összefüggésének felvillantása a bubari dialógus-filozófia1 prizmáján
keresztül
Azon nézetekhez
szeretnék egy roppant szerény adalékkal szolgálni, amelyek az érték fogalmát a
viszony fogalma felől látták megközelíthetőnek. Ezen belül is a
buberi dialógus-filozófia ”Én–Te” viszonyának
néhány olyan vonatkozására kívánok rávilágítani, amelyek továbbgondolhatók
a személyiség értékelő, értéktételező és értekteremtő mivoltát
illetően.
„Kezdetben van a viszony” (23. o.)
A „kezdetben” biblikus kifejezése kétségkívül a teremtés aktusára utal, arra
az idő előtti ősállapotra, amely a tiszta lényeg és a
minden-egység állapota. Ez az állapot nemcsak a világegész egységére vonatkoztatható,
hanem minden egyes ember születés előtti állapota is egyben, amit Buber
így fogalmaz meg: „A gyermek születés előtti élete tiszta, természetes
összekapcsolódás, egymás felé áradás, testi kölcsönhatás; s a kialakuló lény
élethorizontja sajátos módon bele van írva az őt hordozó lény horizontjába,
s ugyanakkor mégsincsen beleírva; ugyanis a gyermek nemcsak az emberanya ölében
nyugszik. Ez az összekapcsolódás olyannyira kozmikus, hogy valamely őskori
felirat nem tökéletes olvasataként hat, amikor a zsidó mítoszból azt tanuljuk,
hogy az anyaméhben az ber tudja a mindenséget, a születéssel pedig elfelejti,
s ez az összekapcsoltság titkos vágyként vele marad.” (32.o.) Amennyiben ez
a „viszony” előtti „természetes összekapcsolódás” „testi kölcsönhatás”
is, előrevetíti a világba vettetettség állapotát. A születéssel ez az
elemi és tiszta kapcsolat ugyan megszűnik, de az szülött gyermek öntudatlan,
tiszta és nyitott állapotát mindenképpen e kapcsolat meghosszabításaként értelmezhetjük.
Ennek a pszichológiából ismert periódusnak, amelyben a gyermek én-tudata még
nem mutatható ki, a gyermek dolgokhoz való viszonyulásában van jelentősége.
Milyen is ez a viszonyulás? Elsősorban, mint már említettem, nyitott:
a dolgokat a maguk teljességében fogadja el (elő)ítélet nélkül, úgy ahogy
azok vannak. Másodsorban őszinte és a viszonyuló gyermek részéről
teljes önátadást2 jelent. Harmadsorban tiszta és
eredendő: önzetlenségét a viszonyban álló felek természetes, érdekmentes
együttléte szavatolja. Buber szavaival élve: „Az Én–Te alapszót csak egész
lényével mondhatja az ember”(6.o.) Ez a viszony csak „a valóságos, kitöltött
és beteljesült jelen”-ben (16.o) valósulhat meg, csak akkor ha jelenlétről
beszélhetünk, ha találkozás valósul meg; s mint ilyen, időn
kívüli állapot. Ugyanúgy időn kívüli, mint ahogy téren kívüli is, hisz
nem határolható be semmiféle tér-koordináták segítségével.
Két kérdés merül itt
fel: a fentiekből tudjuk, hogy ennek a viszonynak a létrejöttében egy
Te-re és egy Én-re van szükség. Valójában a két viszonyban-állót a vizsgálódás
kedvéért választjuk szét, mert a viszony-létben a kettő összeforrott, nem
választható el egymástól: „az Én–Te alapszó Én előtti.”(28.o)
Az egyik
szembetűnő probléma az, hogy az emberekkel való együttlét esetében a
viszony-állapot csak kölcsönönösség esetében valósulhat meg teljes mértékben.
Az egyik fél nyitottsága és őszintesége a másik fél hasonló
viszonyulásával kell hogy találkozzon.
A másik probléma ami felvetődik, a viszony téren- és időnkívüliségének
problémája: „Az egyes te a. viszonyfolyamat lezajlása után kell hogy
Az-zá legyen.” (42. o) [kiemelés tőlem – I. SZ.] Az idézet részben válasz
a problémára, részben a vizsgálódásunkban való továbblépést készíti elő.
Mi ez az Az?
Előszöris a
Buber gondolatvilágában az Én–Te alapszóval ellentétes Én–Az alapszó egyik
tagja. Továbbá elmondható róla, hogy „a térben és időben” összefüggő
dolgok világa, a tapasztalás., az ' érzékelés, észlelés, megérzés, gondolkodás
világa, amelyben az Énnel szembenálló Az az Én vizsgálódásainak a tárgya. Mint
vizsgálódás tárgya az Az-zal jelölt dolog analizálható, szétbontható,
vizsgálati szempont szerint kiemelhető néhány tulajdonsága, más
tulajdonságai pedig teljesen elhanyagolhatók. Az Az soha nem a maga
teljességében és egészében létezőt jelöli, és a vele szemben álló Én sem teljességéként
lép vele kapcsolatba: „Az Én–Az alapszót sohasem mondhatja egész lényével az
ember.”(6.o)
A korábban
felvetődött két probléma egy közös pontban fut össze, és ez a pont
egyúttal a gyermeknek – mint az Az világ „rabjának” – az ön- illetve éntudatra
ébredését is jelöli. Ez a pont a tapasztaló, érző, érzékelő,
észlelő és gondolkodó lény-mivolt majdani kifejlődését lehetővé
tevő alap is egyben. Az előbb emiitett tevékenységek mindegyikének van egy tárgya, és mindegyik tevékenység bizonyos
szempontok figyelembevételével és bizonyos eszközök felhasználásával megy
végbe.
Az értékelés is egy
ilyen tevékenység: az értékelő Én bizonyos szempontok szerint egy
tárgyához hozzárendelt értéket állapít meg. Ez az érték mindig járulékos és,
mivel egy meghatározott szempont szerint tétetik ítélet a tárgyról, racionális
tevékenység.
Köztudott, hogy gondolkodó lényként az ember fokozatosan jut el egy kiforrott
személyiség szellemi nívójára. Közben a kezdeti szakasztól (a gyermekkortól)
különböző, egyre érettebb szellemi szinteket kell, hogy végigjárjon és
ki van téve más szellemi tekintélyek hatásának, akik befolyásolják őt.
Fokozatosan azokat az értékeket fogadja el, amelyeket szűkebb, majd tágabb
környezete nyújt számára – ezen értékek szabályozzák életét, ezek megvalósítójává,
majd szószólójává válik. Az ily módon adott értékek nem személyiségének mérlegén
felbecsült értékek, hanem konvenciókon alapuló és a konvenció szorításában
elfogadott értékek. Ha később szellemiekben egyre gazdagodva kritika
és vizsgálódás tárgyává teszi ezeket az értékeket, akkor rádöbbenhet, hogy
azok, a szó igaz értelmében, nem számára-valóak. A folyamat természetesen
nem ilyen „vegytiszta” formában zajlik, hisz vannak személyes tapasztalatai,
személyesen őt vonzó illetve taszító jelenségek, amelyek mind belejátszanak
az eléje állított érték-hierarchia alakulásába. Ahhoz, hogy valaki függetlenné,
saját, érvekkel védhető érték-hierarchiájának tudatos építőjévé
váljon, egy csak rá jellemző következetes világnézet birtokosa lehessen,
ennél sokkal többre lesz szüksége.
Itt csak egy
mozzanatra szeretnék rávilágítani, nevezetesen arra, hogy a személyiség
ítéleteinek, értéktételezéseinek és értékteremtői munkájának egy sajátos,
csak a személyiségére jellemző színezetet kizárólag a személyes
élményekben való részvétel adhat: a viszonyban-állás élményéről van szó. A
lényegi megismerés vágya, ama vágy, amely a születése előtti természetes
összekapcsoltság állapotának elvesztése óta ott munkál benne, mozgósítja a
teljes emberi lényt: a nyitottság, az őszinteség, a készenlét állapotába helyezi
és ha sikerül megszabadulnia az Az-világ konvencióitól, előítéleteitől,
akkor újrateremtheti azt az Én-t amely képes viszonyba lépni a Te-vel.
Ez a viszony az értékek alapja. A viszonyban a maga teljességében
jelenlévő Te-t szemlélheti, az elemi vonzások és taszítások áramába kerül
és ezek nyomot hagynak benne. Hiután a kell (lásd fentebb) parancsának
engedve az Én-Az alapszó Én-jévé vedlik vissza, a saját Én-jében maradt nyomot
a vizsgálódás tárgyává teheti és így megállapítja a vonzások és taszítások mértékét,
a Te-ből Az-zá lett dolog értékét – reflektál saját élményére. Ebből
az élményből táplálkozik az értékeléssel párhuzamos vagy rokon
jelentésadás aktusa is. Az így nyert értékek és jelentések segítségével építi
fel saját vonatkoztatási pontja köré azt a hálót, amely az ő Az-világát
lefedi.
Azért foglalkozunk értékekkel, mert
nincs más választásunk, azaz
Választásra ítéltettünk
Döntenünk
kell, hogy a számunkra adódó számos lehetőségből melyiket ragadjuk ki, és érdemesítjük megvalósításra – melyik lehetőségnek adjuk
meg a megvalósulás esélyét.
Melyek egy választás,
egy döntés előfeltételei? Három fontos összetevőt tennék vizsgálat
tárgyává:
Egyrészt a választó,
a döntéshelyzetbe lépő gondolkodó lényt. Vele kapcsolatban talán a
leglényegesebb követelmény, hogyha nem is a teljes, de legalább a részleges
szabadság állapotába kell lennie. Ahhoz, hogy tetteiért felelőssé lehessen
tenni és ő maga felelősségre vonhassa magát, elengedhetetlenül
szükséges, hogy az általa kiragadott vagy „elmarasztalt” lehetőségek,
személyes mérlegelésének eredményei legyenek. Ebben a megvilágításban a személy
szabadsága minden érték előfeltételévé tehető, és mint ilyen, maga is
kitüntetett helyet foglal el az értékek birodalmában. A másik fontos
összetevő a választható dolgok, lehetőségek halmaza. Ez némiképp
összefügg az adott, környezetünkben lévő Azvilág tárgyaival, történéseivel
és ez utóbbiak által meghatározott. Tulajdonképpen már így is számtalan
lehetőséget kínálhat, ám választásról beszélhetünk az egyetlen
lehetőség elfogadásának vagy elutasításának az esetében is.
A harmadik összetevőt a választási szempontok képeznék. Miként az adott választható lehetőségek, a választási szempontok is egy bizonyos
fokig meghatározottak a választó Az-világát képező dolgok és életét
befolyásoló erők által. Amennyiben ez így van, egyetlen választó sem
teljes mértékben szabad.
A fenti megállapításokból az is kitetszik, hogy a kezdeti vonzások és taszítások,
a kezdetben elfogadott értékek mind meghatározzák a személy későbbi szellemi
életét, döntéseit és kiépülő saját értékrendjébe közvetlen módon is belejátszanak.
Ez a néhány utalás a választás témakörére azért szükséges, mert maga a választás
aktusa fontos szerepet játszik az értékelésben. A személyiség minden esetben
kiválasztja azt az AZ-t, amellyel a feltételek megvalósulása esetén ÉN–TE
viszonyba léphet, ám a viszonyba-lépés nem szükségszerű: „Az egyes Az,
a viszonyfolyamatba lépés által lehet, hogy TE-vé lesz.”
(42.o.) [kiemelés tőlem – I.Sz.]
Legelsősorban
választhatunk a választás-központú magatartás mellett vagy dönthetünk ellene.
Az egyik esetben újabb és újabb választásokat választhatunk, a másikban
lemondunk a további döntésekről. Sarkítva, azt is mondhatjuk, hogy
vállaljuk az értékteremtés örömteli kínját és/vagy az értékrombolás kényszerét.
A második esetben esetleg az értékhordozó életmód jut osztályrészül, bár
ugyanakkor az értékek „önkéntelen” elértéktelenítőivé is sülyedhetünk.
Minden egyes
választás vagy döntés rányomja bélyegét a személyiségre, pontosabban ezek által
az állásfoglalások által is formálódik a személyiség. Erre rímel rá Buber páros
gondolata: „Mikor az ember azt mondja: TE,
az ÉN–TE szópár ÉN-jét is kimondja. Mikor azt mondja: AZ, az ÉN–AZ
szópár ÉN-jét is kimondja.”(6.0.)
A továbblépés
érdekében ismét Buber gondolatait hívom segítségül: „Három szféra van, melyben
a viszony világa támad: ... Az első: életünk a természettel... A második:
életünk az emberek között... A harmadik: életünk a szellemi létezőkkel.”
Az elsőről megjegyzi, hogy „nyelv előtti viszony”, a másodikról,
hogy „a nyelvben testet ölt. TE-t adhatunk és befogadhatunk”, a harmadikról pedig,
hogy „lényünkkel mondjuk az alapszót, anélkül, hogy szánkkal kimondhatnánk.” (9.o.) Sorra vizsgálva nézzük meg,
hogy mi mondható el ezekről.
A viszonyszférákról a választás-fogalom fényében
A természeti tárgyak a maguk teljességében adottak és jelenvalóak.
Csak tőlünk függ, hogy viszonyba tudunk-e lépni velük, és hogy ez a viszony
mennyire lesz felhőtlen. Ha nem tudunk TE-t „mondani”3, a
tárgyak megmaradnak a puszta érdekeink és szükségleteink meghatározta szinten.
Viszonyba lépes esetében a szellemi szféra felé tartó utunk jelzőoszlopaivá
léphetnek elő.
A szellemi
létezők szférája, a vallásos értékek szférájának nyitottsága,
őszintesége és teljessége kétségbevonhatatlan, így itt is a saját
viszonyba-lépési képességünktől függ, hogy milyen mértékben leszünk
részesei egy élménynek. Lévén, hogy ez a szféra a leginkább idegen az AZ
világtól, az ide való belépéshez fokozott készenlét és nyitottság mellett
kegyelem is szükségeltetik.
Szándékosan hagytam a
végére az emberi kapcsolataink szféráját, mert itt némiképp bonyolultabb a
helyzet; ugyanis a viszonyba lépés élmény-értékű megvalósulása két embertől
függ és teljes értékű kölcsönösséget követel meg. Mit jelent ez az „élményértékűség”
és van-e valóban esély a teljes mértékű kölcsönösségre? Élményértékűségen
egy előítéletmentes, nyitott, készenléti állapotban megvalósuló
találkozást értek, egy olyan kölcsönös jelenlétet, amelyben a másik ember
teljes, hamisítatlan mivoltában tárul fel. Figyelembe véve a kölcsönösség
követelményének ismételt jelentkezését illő, hogy választ adjak a fenti kérdés
második részére is: a teljes értékű kölcsönösség létrejötte egyrészt a kölcsönösség,
másrészt a teljesség oldaláról kérdőjelezhető meg.
Az első esetben
csak a viszony-állapothoz hasonló állapotról beszélhetünk, amikor is a TE nem
tárulkozik fel a teljes valójában, vagy az ÉN nem tud teljességként belépni a
viszonyba. Mindezek ellenére mégis egy ÉN–TE
viszony és ÉN–AZ kapcsolat közötti átmeneti állapotról beszélnék, amely
mindenképpen megérinti az ÉN-t és így nyomot hagy benne.
A probléma a szeretet–gyűlölet jellemezte kapcsolattal áll szoros összefüggésben,
de mint Buber is megjegyzi: „... az az ember aki egyenesen gyűlöl, közelebb
van a viszonyhoz, mint a szeretet- és gyűlölettelen.” Ez utóbbi a közömbösség
állapota, amelyben nincs mozgás, amelyben a legkisebb készenlét sem fedezhető
fel; azaz egy holt állapot.
A viszony
teljesség-igénye azért kérdő jelezhető meg, mert a fent említett
viszonyba-lépők két különböző „világ” gyermekei – eltérő
gondolkodásmóddal, érdeklődési körökkel, különböző választásokkal. Az
viszont már az előbbi állításból kitetszik, hogy minél kisebb az eltérés a
két „világ” között, annál inkább a teljes kölcsönösség jegyében léphetnek
viszonyba a felek. Ha nem is valósulhat meg egy tökéletes viszony. – arai
AZ-világi mivoltunkból kifolyólag sohasem valósulhat meg teljes mértékben –
mégis beléphetünk egy ahhoz közel álló viszonyba. Ekkor valósul meg az áramlás
a két személyiség világa között, ebben az állapotban kerülhetünk közel a
TE-hez, és így érthetjük meg, fogadhatjuk e1 leginkább a későbbi ő
nézőpontjait, értékhierarchiáját. Ez a személyes értékek kölcsönös
tiszteletének, az érték-viszonylagosság tisztázásának, az érték-konszenzusnak a
szférája.
Befejezésül csak
annyit, hogy lett volna lehetőség bővebb fejtegetésre, hisz a
viszony-szférák kapcsán bevezethető az összes értékek tartománya. Hogy miért
nem használtam ki a lehetőséget és tettem megvalósulttá? Azért, mert a
témával való ÉN–TE viszonyom nyomát csak ennyiben sikerült az AZ-világban (ami
ne feledjük: „időben és térben” összefüggő világ) megragadnom.
Ilyés Szilárd
1
Martin Buber: Én és Te, Európa könyvkiadó, Budapest, 1991
2 önátadásról valójában egy ön-tudat nélküli
lénynél nem lehet beszélni; a kifejezés itt a magát semmiféle vonatkozásban meg
nem vonó lényre utal
3 „A teremtmények meg-megrebbennek átellenben velünk, de átjutni
hozzánk képtelenek, s ha kimondjuk nekik: Te, szavunk a nyelv küszöbénél elakad.”
(9.o.)