Hallhatatlanság - változatok a
játékra
BALOGH
BRIGITTA
„Ne állj te magad
az útba, s ne
zavard össze, ami téged magadat érint.” (Ágoston)1
Párbeszéd és monológ
Ha
egy szöveget, mely két másik szövegről szól, megpróbálunk a párbeszéd és a
monológ kategóriáival leírni, furcsa játéknak lehetünk tanúi. A játék
szereplőiként kizárólag a három szöveget meghatározva először
is az tűnik fel, hogy ebben a játékban egyetlen egy szereplő van
jelen. Csakhogy ez az egy a másik kettő párbeszédének eredménye (egyébként
nem szólhatna róluk). Mármost hol történik meg a párbeszéd? A két párbeszédbe
bocsátkozó szöveg: két monológ. A párbeszédbe bocsátkozás pillanatában
is legfeljebb két összeillesztett (vagy összevágott) monológról beszélhetünk.
Ahol viszont a párbeszéd megvalósul, az is csak egy monológ: a
jelenlévő szövegé.
Furcsa fattyú ez a jelenlévő szöveg. Például ez is itt: nem elég, hogy
lassan nem tudja megkülönböztetni magában, mi az, ami párbeszédbe bocsátkozik
benne, és mi az, ami a párbeszéd megvalósulásából született (és ezért
identitászavarai vannak; úgy érzi, nincs joga egyedi létezőnek tekinteni
magát), nem elég, hogy létre lett hívva, és hogy a párbeszéd-monológ játék színtere,
de ráadásul az, amiről végső soron szól, nem más, mint az egyediség
és annak megkérdőjelezése, a létrehívás és létrehívottság – az ittlét,
ha úgy tetszik – kockázata, továbbá a párbeszéd-monológ játék – nem csak szöveg-szereplőkre
alkalmazva. És persze szól ez a szöveg Kunderáról és Heideggerről is –
pontosabban, hogy Kunderához egészen hűek legyünk, leginkább kettejük szövegeiről:
a Halhatatlanság című regényről, illetve Az idő fogalma
című rekonstruált előadásról.
A
kérdés , hogy a fattyú története – az ittléte – íródásának története-e avagy a
világbalépéséé, hűen példázza – mint a későbbiekben kiderül – minden
más, „ittlétet” létező létező esetét is: világbalépése
tekintetében nincsenek illúziói saját egyedisége felől, belső
történetében viszont eljátssza azt, amit úgy nevezhetnénk, hogy az egyediség
csele.
A csel
„Az én énem nem
attól más, mint az önöké, hogy mit gondol. Emberből sok van, gondolatból
kevés: mindnyájan hozzávetőleg ugyanazt gondoljuk, és a gondolatokat kölcsönösen
átadjuk vagy kölcsönadjuk egymásnak, esetleg lopjuk egymástól. Ha azonban valaki
a lábamra tapos, a fájdalmat csak én érzem.”
(Kundera)2
Amikor
a szöveggel kapcsolatban az egyediség csele említésre került, közvetve
elhangzott a kijelentés, hogy a szöveg a saját „ittlétét” éli. Az egyediség
csele által tehát olyan sémát alkalmaztunk a szövegre, amely elsősorban a
saját „ittlétünket” jellemzi. „Ittléten” pedig – Heidegger
ittlét-definíciójából kiindulva – azt a létezőt értjük, amelyet emberi
életként ismerünk és amelyre reflektálunk.3
Az „ittlét” tehát eljátszik egy játékot, amelyet az egyediség cselének neveztünk.
Ahhoz, hogy ezt a játékot saját „ittlétünk” vonatkozásában le tudjuk írni, a
fejezet mottójaként megjelenő Kundera-idézet első mondatát használhatjuk
kiindulásként. A mondatnak („Az én énem nem attól más...”) a többi mondatra
való vonatkozásait kiiktatva „Az én énem más” formához jutunk.
És
attól függően, hogy benne a hangsúlyt az alanyra, illetve az állítmányra
helyezzük-e (az én énem más, illetve az én énem más), megkapjuk
„az egyediség cselének” nevezett játék két tényezőjét: azt, amit az
„ittlét” eljátszik, azaz az egyediséget, illetve azt, amivel eljátssza,
azaz az ént.
Kezdjük
talán azzal, amit a mondat állít – márpedig azt állítja, hogy az egyediség létezik, hogy az én
igenis egyedi létező lehet, amennyiben nem az általa gondolt
gondolatokkal, hanem az általa érzett érzetekkel határozzuk meg. Csakhogy az
érv, amit Kundera az érző én egyediségének alátámasztására felhoz (ne feledjük, mindvégig az
egyediségen van a hangsúly), nem túl meggyőző. Hiába számol le az ember gondolatai
egyediségébe vetett hitével, ha azután rögtön érzetei egyediségének tételezésébe menekül. Márpedig, ha a gondolatok
általánosságának (általánosság a
nem-egyediség értelmében) elméletét azzal támasztjuk alá, hogy „mindannyian hozzávetőleg ugyanazt gondoljuk, és a gondolatokat kölcsönösen átadjuk vagy
kölcsönadjuk egymásnak, esetleg
lopjuk egymástól”, az egyediség érzetekkel való megalapozásához egyszerűen
nem lehet elégséges alap az, hogy „a
fájdalmat csak én érzem”. Nem ellensúlyozza-e eléggé az érzetek egyediségének dogmáját az, hogy ha valaki
a lábamra tapos, ugyanazt a fájdalmat
érzem, amit Kundera úr, ha a lábára taposnak?
Az „a
fájdalmat csak én érzem” kijelentésnek az „emberből sok van, gondolatból kevés” kijelentéssel való
szembeállítása még valamit figyelmen
kívül hagy: ugyanis, bármennyire átveszem is őket, a gondolataim bizonyos értelemben éppúgy belém vannak zárva
(hiszen mégiscsak én gondolom őket), mint például a fájdalmak, vagy – általánosabban – az érzetek. Ami a gondolat bezártságát
valamelyest feloldja, az a közlés lehetősége, azaz annak az átadási folyamatnak a folytatása, melynek
során én magam is az illető
gondolathoz jutottam. Csakhogy: a gondolat közlésének a feltétele, hogy az, akivel a gondolatot közlik,
szintén elgondolja azt. A gondolat
átvételekor egyrészt – az elgondolás kényszerén keresztül – a gondolatnak való
alávetettség nyilvánul meg, másrészt
viszont – mivel az elgondolás az egyszerű átvételen kívül ugyanakkor értelmezést is feltételez –
egyúttal annak alakítása is.
Ezzel szemben az érzet készként jön – hangsúlyozom, jön, mert érzetként
való átadását vagy közvetítését nem közlésnek, hanem okozásnak hívjuk. Az
érzet mint érzet nem elég, hogy készként van jelen (amennyiben jelen
van), de értelmezést sem tesz szükségessé.
Összegezve
tehát: az érzet magunkbazárt („csak én érzem”), ugyanakkor egységes (ugyanazt
érezzük), a gondolat áramló (átvesszük és továbbadjuk), ugyanakkor alakított,
(értelmezzük, tehát bizonyos formában jelentkezik a miénkként).
Ilyenformán az egyediség és az általánosság mind az érzetek, mind a gondolatok
tekintetében olyannyira kiegyenlítődik egymással, hogy valóban csak az
„ittlét” cseleként értelmezhető a szituáció, amelyben egyikük, nevezetesen
az egyediség (amit tehát az „ittlét” eljátszik), aránytalanul
előtérbe kerül.
Mármost
mi teszi lehetővé az egyediség aránytalan előtérbe kerülését?
Természetesen az, amivel az „ittlét” az egyediséget eljátssza, vagyis
kiinduló mondatunk alanya: az én, pontosabban „az énem”.
„Az
én” és „az énem” között körülbelül annyi a különbség, mint „az ember” és
énköztem. Az énről tett megállapítások az emberről szólnak, a rólam
tettek pedig – értelemszerűen – rólam. „Az én” visszavezethető az
általános én-érzetig, amely – ha már érzet – nagy valószínűséggel
mindannyiunknál ugyanaz. Ami – gondolatmenetünk szempontjából feltételesen –
egyedivé teszi, az
– akárcsak érzeteink esetében –- mi magunk, „ittlétünk” története
– az, amit egyszerűen „az életünk”-nek nevezünk.
„Én”-ről
beszélve tehát nem csoda, hogy nem tudunk elvonatkoztatni magunktól – ez lehet
az oka annak, hogy én és egyediség fogalma bennünk olyannyira összefonódik
egymással. És itt adjuk át a szót Kunderának.
„Énünk
egyedülállóságát kétféle módszerrel fejleszthetjük: a hozzáadás és a kivonás
módszerével. Ágnes mindazt kivonja énjéből, ami külsőleges és
kölcsönzött, hogy így közeledjen saját valódi lényegéhez (vállalva a
kockázatot, hogy a kivonás végén a nulla leselkedik rá). Laura módszere
homlokegyenest ellenkező: hogy énje láthatóbb, felfoghatóbb,
megragadhatóbb, testesebb legyen a számára, újabb és újabb tulajdonságokat ad
hozzá, melyekkel igyekszik azonosulni, azzal a kockázattal, hogy a hozzáadott
tulajdonságok mögött elvész énjének lényege.”4
Rekonstruáljuk, mi is történik itt: először is az egyediség csele.
Nevezetesen az én keresni kezdi saját egyediségét, azaz megpróbálja azt
önmaga számára megragadhatóvá tenni. A kétféle módszer, amit Kundera leír, viszont
gyökeresen különbözik egymástól: az egyik feltételezi az én egyediségét,
a másik pedig próbára teszi azt. A kérdőjelektől szegélyezett
két út, amely Ágnes esetében a nulla, Laura esetében pedig egyáltalán nem egyedi
vonások káosza felé vezet, annyiban különbözik egymástól, hogy az, amit mindkettő
célul tűz ki, az egyik számára már eleve kérdéses volt: ennyiben
lehet esélye arra, amit „az egyediség cselének kicselezéseként” tudnánk megjelölni.
Ezzel
pedig elérkeztünk a csel kicselezéséhez. Ennek egyik válfaját már láttuk – ez
tehát Ágnes esete, aki úgy játssza végig a cselt, hogy közben megpróbálja végig
cselnek tekinteni. A csel kicselezésének másik válfaja pedig magának a cselnek
az alapjait rombolja szét. Erre hozom fel példának – még ha kissé önkényesen is
– Heideggert, pontosabban az ittlét autenticitásáról adott meghatározását, mely
szerint az ittlét autenticitása annak legvégső lehetőségében
ragadható meg. A „legvégső lehetőség” itt annak a lehetőségnek a
beteljesülését jelöli, amely az ittlét számára saját elmúlásával
szembehelyezkedve és önmagát elmúlásával szemben meghatározva a végtelen sok
lehetőség közül egyetlenként adott.
Lehet persze
vitatkozni azon, hogy Heidegger itt az én egyediségéről beszél-e. Nos, „az
én” egyediségéről semmiképpen sem, viszont igenis beszél az ittlét
egyediségéről, amely ittlét pedig „én vagyok”-ként határozza meg magát.
Módszerének hatalmas előnye Kundera Ágneséével szemben, hogy eleve
kihagyja terminológiájának köszönhetően nagyon elegánsan – a játékból azokat
a felhangokat, amelyeket az ittlétnek „az én” kategóriájával való összemosása
jelentene. A cselt úgyszólván „kívülről” cselezi ki.
Tükör által homályosan
„De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való
eltöröltetik.”
„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig
színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy
ismerek majd, a mint én is megismertettem”
(I Kor 13;9, 12)
Itt az ideje, hogy egy szóról, melyet eddig egy bizonyos értelemben használtunk,
végleg levegyük az idézőjelek bilincsét, viszszatérvén így ahhoz az értelemhez,
melyet megalkotója szánt neki. Az „ittlét”-ről van szó, amelyből tehát
most végleg levonjuk a reflektálás és a reflektáltság tényezőjét, megkapva
így az eredeti heideggeri definíciót: „Ittléten azt a létezőt értjük a
maga létében, amelyet emberi életként ismerünk”. E létező egyik fő
jellemzője, hogy világban-való-lét.
És ha
már az ittlét, a valóság és a világ fogalmaival szándékozunk eljátszadozni,
vonjuk be a játékba Kunderát is, átvéve tőle a világ metaforikus,
de a célnak éppen megfelelő meghatározását: „A világon a valóságnak azt a
részét értem, amely válaszol hívásunkra (még ha csak alig hallható visszhanggal
is), és amelynek hívását mi is halljuk.”
Ezt a
világot – adhatjuk át a szót újra Heideggernek – gondozzuk, vagyis
teszünk-veszünk, bánunk vele: nála időzünk. Az ittlét a világban
bukkan fel önmaga számára, a világban, amivel dolga, amihez köze van. Ez az
önmaga számára való felbukkanás pedig a hangoltságban megy végbe: a
világ mindennapiságában az ittlét hangolva találja önmagát önmagánál.
Az
ittlét önmagát hangolva találja önmagánál – ittlét az alany, ittlét a határozó és ittlét a tárgy
– az ittlétben az ittlét az egyetlen, amivel és ami számára bármi is végbemegy.
Nincs én5, nincs ember, nincs reflektáló tudat. Mintha az ittlét
elég lenne önmagának.
És itt
meg kell állnunk egy pillanatra. Az egyediség cseléről szólva használtuk
az idézőjelbe tett „ittlét” terminusát, amelyet úgy határoztunk meg, mint
olyan, heideggeri értelemben vett ittlétet, melyhez hozzácsaptuk a reflektálás
és a reflektáltság tényezőjét. Csakhogy: reflektálhatunk-e egyáltalán az
ittlétre, azaz: csinálhatunk-e az ittlétből „ittlét”-et?
Ittléten
azt a létezőt értjük a maga létében – mondja Heidegger. Az,
amiről itt szó van, az ittlét önmagában, úgy, ahogy önmaga számára van, a
maga valóságában. Egészen nyilvánvaló, hogy ez a megszorítás kizárja az ittlét
reflektálhatóságát (azaz megragadhatóságát), hiszen a reflexió értelmezést is
jelent6, az értelmezett létező (jelen esetben az ittlét) pedig
már nem önmaga.
Mit neveztünk akkor „ittlét”-nek? Mégiscsak valami olyasmit, ami reflexiót
enged meg – elvégre az énen keresztül játssza el az egyediség cselét, ugyanakkor
már pusztán az én fogalma is valamiféle reflektáltságot feltételez. Mire reflektálunk,
amikor azt hisszük, hogy az ittlétre (az életre, ha úgy tetszik) reflektálunk?
A válasz leírásához
– stratégiai megfontolásokból, ahogy Derrida
mondaná – világ és valóság kategóriáihoz folyamodhatunk. Ha az ittlétet valóságként (önmagában
létező létezőként, de mondjunk
inkább reflektálhatatlan létezőt, az sokkal világosabban írja le a
helyzetet) tételezzük, akkor az, amire egyáltalán reflektálhatunk, ennek a valóságnak valamiféle
előzetes értelmezése, azaz olyasmi,
ami nem tudatosan, úgyszólván „nélkülünk” születik és alakul. Ha „hívás” alatt nem tudati cselekvést
értünk, nyugodtan folyamodhatunk
Kundera világ-definíciójához, mondván: csak saját világom az, amire reflektálhatok; az ittlét lényegéhez tartozik, hogy ittlétként
megragadhatatlan.7
Időzzünk el még egy kicsit a „valóság”-nál. A
valóság tételezése egyúttal valamely transzcendencia tételezése (függetlenül
attól, hogy az,
mint Kunderánál, a világot magába foglaló, vagy azt pusztán meghaladó létezőként
jelenik meg). A valóság jellegzetessége ugyanis, hogy a tudattal soha nem érintkezhet valóságként, csak világként. Ezzel
eddig semmiféle probléma nem volna, ha a megismerő tudat berendezkedéséből,
illetve a megismerés
természetéből8 nem fakadna egy igen kaján és kajánságában kivédhetetlen
kérdés, amely – kivédhetetlensége folytán és kajánságával szoros összefüggésben
– bármikor, bármilyen összefüggésben képes feltenni önmagát, és amelyet egyik
közkeletű változatában „mi van, ha mégsem?” formában írhatnánk fel.9
Jóllehet szórványosan
jelentkezik, gyér előfordulását erőteljesen ellensúlyozza, hogy, mint már
említettük, bármikor jelentkezhet – mintegy nosztalgikus vágyként, mely arra a valóságra irányul,
amelyről lassan
magunk is elhittük, hogy – az egyetlen ésszerű lehetőséget követve – réges-rég lemondtunk róla.
Ezen a ponton jó lesz megállnunk. Ellenkező esetben a „mi van, ha mégsem?”
kérdés kaján játéka képes odáig elvinni, hogy már pusztán az „igen” és a „nem”
használata alapján is a valóságnak a köznapokban való állandó feltételezését
kezdjük el kimutatni. Előbb azonban még egy megjegyzés: a „valóság” fedőnevű
transzcendencia egyetlen esetben képes semlegesíteni a „mi van, ha mégsem?”
kajánságát: akkor, ha a kérdező tudat megnyugszik10 abban, hogy
létezik egy tudat, amelynek.világa maga a valóság. De ez már egy másik történet.
Úgy
rémlik, mintha az imént Isten neve hangzott volna fel nagyon távolról és
futólag. Ez pedig újabb játékra ad ürügyet. Van ugyanis egynéhány tér, ahol az
ember istent játszhat. Például a regény, ahol az író (és közvetve az olvasó)
világokat működtet úgy, hogy közben ő játszhatja el a valóságot tudó
tudat szerepét. Kérdéses – de ha jobban tetszik, használhatjuk a „kiváltságos”
kifejezést is – marad viszont az epizód szerepe ebben a regényvalóságban
(melyet, ha már valóságként tételezzük, szeretnénk egyúttal egésznek is
tekinteni). És ezzel elérkeztünk Kundera regényének egy másik kulcstémájához,
az epizód kérdéséhez.
Az
epizód Kundera definíciója szerint olyan történés, amely nem idéz elő
semmilyen következményt a történetben, amelybe úgymond „belecsöppent”. Lényege,
hogy hordozza a történet lehetőségét (azaz, amíg a cselekmény tart,
minden epizódnak megvan a lehetősége arra, hogy egyszer csak értelmet
nyerjen a cselekmény szempontjából), de csak addig marad epizód, amíg ez a
lehetőség nem valósul meg.
Mielőtt azonban rátérnénk arra, miért is problematikus az epizód státusa
a regényen belül, térjünk ki Kundera egyik furcsa megjegyzésére, miszerint az
élet csupa epizódból áll. Kundera annyi engedményt sem tesz, mint Camus, aki
azért megjegyzi, hogy „az egészet” egy visszanéző pillantás mégiscsak egységbe
fogja, és azt sem veszi figyelembe, amit Heidegger az ittlét autenticitásáról
mond, hogy t.i. az (mármint az ittlét) nem más, mint egyetlen lehetőség
végigvitele – s mint ilyen, egy történet. Végülis mind Camus, mind
Heidegger egy áttekintő és egységbe fogó tudatra apellál (amelyet a visszatekintés
mindkettőjüknél meghatározó jelentőségű mozzanata feltételez),
és ez a tény az, amely megengedi, hogy Kundera merész kijelentésére mégiscsak
találjunk valamiféle magyarázatot – akkor is, ha ez bizonyos szempontból nyilvánvaló
és szemérmetlen belemagyarázás. Így hangzik: amikor az epizód a történetbe illeszkedik,
értelmet nyer. Márpedig az élet, mely tudvalevőleg reflektálhatatlan, nem
nyit teret semmiféle értelemadásnak.11 Vagyis önmagukban értelmetlen
történésekből, epizódokból áll.
És akkor
vegyük fel végre a fonalat: az epizód regénybeli státusáról volt szó. A
legegyszerűbb, ha Kundera regényénél maradunk. Abban például mindazok a
mozzanatok, amelyek kezdetben epizódként tűnnek fel, előbb-utóbb
beilleszkednek a regény képviselte valóság történetébe (s történik mindez egy
olyan írónál, aki a felszínen lelkesen harcol az epizód jogaiért). Egyetlen epizód
van, amely a regény egészét tekintve valóban epizód marad: Rubens, a festő
története. (Épp ezért tartja az író a cselekménynek ezt a szálát a számára
legkedvesebbnek. Egyébként az sem elhanyagolandó tényező, hogy a regényben
szereplő egyetlen igazi epizód voltaképpen egy történet.) És
ez az egyetlen, szinte mutatóba maradt epizód lesz az, ami jelzi a regény valóság-voltának
tulajdonképpeni kérdésességét: eldolgozatlan szálként meghagy egy be nem
teljesedett lehetőséget, azaz valami olyat, ami a végtelen számú
lehetőség birodalma felé mutatva túlmutat a regény határain.
Amikor
úgy rémlett, mintha Isten neve hangzott volna fel a távolból, épp egy olyan
tudatról volt szó, melynek világa a valóság, íme egy – az epizód problémájának
a segítségével talált – adalék ehhez a valósághoz: a valóság
egyértelműségének (annak tehát, hogy ne maradjon benne olyan mozzanat,
amely valamely rajta túl elhelyezkedő területre utalna) feltétele az
lenne, hogy benne minden lehetőség megvalósuljon. (Mert minden végig-nemvitt
lehetőség annak a jele, hogy amit valóságnak hittünk, az tulajdonképpen világ.)
Ezek szerint pedig a valóságot gondoló tudat értelemszerűen a
mindent-gondoló12 tudat lenne.
Hallhatatlanság
„... a mint én is megismertettem”
(I. Kor 13, 12)
„Az ittlét mint világban-valólét egyúttal
egymással-valólét,
másokkal való lét is: annyi, mint másokkal
megosztani ugyanazt a világot, egymással
találkozni, egymással lenni az
egymásért lenni módján. Ám ez az
ittlét egyúttal annyi is, mint meglenni
mások számára - ti.
úgy, ahogy egy kő létezik, melynek nincs világa, s nem is gondozza
azt. ”13
Az eddigiekben (elvégre Kunderától indultunk) a világ
fogalmát úgy
kezeltük, mint ami az egyes embertől függ. Ezzel szemben Heideggernél „másokkal
megosztott világ”-gal találkozunk. Az ellentmondás azonban látszólagos: a két – kettőnek
látszó – világfogalom
nagyon jól megfér az embernek az ittlétben meglévő összetett helyzetével,
amely azon a tényen alapul, hogy az ember egyszerre valaki és akárki (vagy,
a heideggeri keményebb terminológiával
élve, senki):
„Amennyiben
az ittlét olyan létező, amely én vagyok, s egyúttal egymással-való-létként
határozódik meg, úgy az én ittlétem többnyire és átlagosan nem én magam vagyok,
hanem mások; másokkal vagyok, és a mások éppúgy megint másokkal. A
mindennapiságban senki sem önmaga. Hogy micsoda ő, és miként van – az épp
a senki: egyik sem és mégis mindannyian együtt. Mindannyiukra az jellemző,
hogy nem önmaguk. Ez a senki, mely minket magunkat a mindennapiságban él: ‘az-ember’
[Das Man].”14
Az „az-ember” és az „én vagyok”-ként tételeződő, az ittlétet megélő
ember szimbiózisa a zoón politikon meghatározottságának képletét adja: „Az
ittlét értelmezését átlagosan a mindennapiság uralja: az, amit az ember az ittlétről
és az emberi életről áthagyományozott módon tud – az-embertől, a tradíciótól.”15
Csakhogy ez a kulturális háttértől, tradíciótól, egyszóval „az-embertől”
meghatározott mindennapiság nem más, mint „az a létező, amelyben az
‘én vagyok’ lehetősége rejlik” – az „én vagyok”-é,
amely „az-ember” mindennapiságához hozzáteszi a maga mindenkoriságát.
„A
világ ittlétének alapmódja, mely ittlétet egymással közösen megosztanak: a
beszélés (Sprechen). A beszélés, a beszéd teljességét tekintve: önmagunkat kifejező,
valamely másikkal valamiről folytatott beszéd. (...) Abban,
amiként az ittlét a maga világában arról a módról beszél, ahogy világával tesz-vesz,
már egyúttal az ittlét önértelmezése is vele együtt van adva.”16
A
beszélés tehát egyszerre adott mint az egymással-a-világbanlét meghatározó
tényezője, mint az ittlét önértelmezése, és mint kommunikáció. Mint az
egymással-a-világban-lét alapja lehetővé teszi annak a „mindenki”-ként és
„senki”-ként egyaránt felfogható „az-ember”-nek a működését, amely
valójában csak a beszélés egy bizonyos módjaként ragadható meg. De nemcsak a
mindennapiság ittlétének önértelmezését adja, hanem a mindenkoriság „én
vagyok”-jáét is: a beszélés által az ittlét mind a mindenkoriság, mind a
mindennapiság szintjén „azt mondja ki, hogy mindenkor miként érti, minek
tekinti magát”. Egyébként épp azért nevezhető a beszélés az
ittlét önértelmezésének, mert, bár valamiféleképpen vonatkozik az ittlétre,
annak részeként, mintegy részcselekvéseként teszi azt.
Tulajdonképpen
a beszélés az, ami összeköti az ittlétet az „ittlét”-tel, hiszen a beszélés
aktusán kívül magát a beszédet is tartalmazza – azt a beszédet, amely eszköze,
sőt elengedhetetlen feltétele ugyan a reflexiónak, a maga teljességében
mégis állandóan megugrik a reflexió elől. Mert: 1.mindig maradnak
(sőt, állandóan képződnek17) benne reflektálatlan szintek;
2. a beszédre való reflektálás is feltételezi azt az előzetes értelmezést,
amelyről az ittlét reflektálhatatlansága kapcsán már szó volt. Vagyis nem
a beszédre, hanem a beszéd értelmezésére reflektálunk.
Utoljára maradt a beszélés legalapvetőbb funkciója, mely a másik kettőt
(hogy ti. a beszélés az egymással-a-világban-lét meghatározó tényezője,
illetve az ittlét önértelmezése) egyáltalán lehetővé teszi: az, hogy a
beszélés kommunikálás – a megnyilatkozás („önmagunkat kifejező”),
a kapcsolatteremtés („valamely másikkal”) és
a megragadás („valamiről”) értelmében. Amint a beszélés
kategóriáját a kevésbé tág „beszéd”-del helyettesítjük be, a kapcsolatteremtés
szintjén tettenérhetővé válik az a játék, amelyet „hallhatatlanság”-nak
nevezhetünk el.
Azt hiszem, megkockáztatható az a kijelentés, hogy az
emberi kapcsolatok alapvetően kétszemélyesek. Addig beszélhetünk emberi
kapcsolatról, amíg az két „én vagyok”-ként tételeződő ember viszonyaként jelentkezik. Amit
nem úgy kell elképzelni, mintha az embernek állandóan át kellene szállnia egyik kétszemélyes
csónakból a másikba. Mindössze arról van szó, hogy minden kommunikáció – a
csoportos kommunikáció is, ha van ilyen – addig nevezhető kommunikációnak,
amíg visszavezethető a párbeszédre, ami értelemszerűen – mint már elhangzott – két
„én vagyok” viszonyaként határozható
meg.
Ha nem ez a felállás valósul meg, akkor az, ami az
állítólagos kommunikációban
az „én vagyok” mellett részt vesz, nem más, mint „az-ember”, „a senki”. Márpedig
„az-ember”-rel nem lehet kommunikálni. „Az-ember”-t nem érdekli az „én vagyok”, úgyszólván nem is tud róla.
Végülis az ittlétben vagy az „én vagyok”-ként
tételeződő másik emberrel kerülök kapcsolatba, vagy „az-ember”-rel. Más alternatíva nincs. Mint láttuk,
„az-ember”-rel a kommunikálás szempontjából nincs mit kezdeni. Marad tehát a
párbeszéd. Ennek kapcsán pedig végre tényleg rátérhetünk arra, amit a „hallhatatlanság” játékának hívunk, és ami nem
más, mint a párbeszéd-monológ játék
egyik válfaja.
Lényege: a párbeszéd-viszony a viszonyulás szintjén én-te viszonyként
van jelen, az értelmezés szintjén pedig én-ő viszonyként. (Nem is
beszélve a lehető legobjektívebb változatról, ahol viszont ő-ő
az ideális felállás.) Ebben, habár voltaképpen két, önmagát „én vagyok”-ként
tételező létező kerül kapcsolatba egymással, mégsem a te (vagy
az ő) „én vagyok”-ként tételeződő önmaga érintkezik
velem, hanem annak általam való értelmezése. A felek önmagukban
„hallhatatlanok” a másik számára. Mindennek pedig az a magyarázata,
hogy „a másik ittlétével sohasem rendelkezem eredeti módon, az ittléttel
bírás egyedül adekvát módján: a másikat lenni én sosem tudom”.18
S
hogy minderre miért érdemes „játék” címen annyi szót vesztegetni? Mert a
kommunikálás értelmezésének a szintjén a kommunikálásnak pontosan azok a
jellegzetességei „ugranak meg” előlünk, melyek egyébiránt magát a
kommunikálást jelentik: nevezetesen a megnyilatkozás, a kapcsolatba
kerülés és a megragadás.
Különben
a „hallhatatlanság” a kommunikálás szempontjából nem baj. Elvégre ez az, ami az
„ittlétet” létező létező identitását biztosítja. (Amikoris az
identitás biztosítéka alatt a különbözőséget, esetünkben az
elkülöníthetőséget, az össze-nemolvadást értjük.) Annak is alapfeltétele
tehát, hogy a „kommunikáció” szó egyáltalán jelentéssel bírhasson.
„Hallhatatlan”
önmagunk az egymással-való-létben a másik számára képként van jelen: ez
az, amit Kundera szereplői olyan nehezen tudnak elfogadni. „Hiába
mondják nekem a filozófusok, hogy mindegy, mit gondol rólam a világ, hogy csak
az számít, ami vagyok. (...) Amíg emberekkel élek együtt, csak az számít,
aminek az emberek tartanak.”19 Itt megint annak lehetünk
tanúi, hogyan kerül az érem egyik oldala aránytalanul előtérbe a másikkal
szemben. Úgy tűnhet, ez a szemlélet azt rója fel az életnek ellenünk
elkövetett bűnként, hogy kapcsolataink nem valami „eredendő”
„közösségben” valósulnak meg, hanem igenis értelmezést igényelnek.
Végső
soron valóban azt is rója fel. Csakhogy az érem egyik oldalának előtérbe
kerülését bőségesen igazolja a kor – korunk –légköre, amelynek ábrázolását
Kundera egyik céljának tartja, s amely egyre kedvezőbb életteret nyújt
azon jelenség burjánzásának, amelyet Kundera úgy ír le, hogy „az embertől
elválik a képe”. Persze ez nem mentség arra, hogy a saját képük önmaguk feletti
eluralkodásán kesergő szereplők valahogy figyelmen kívül hagyják,
hogy az, ahogyan önmagukat – most „a mások szemében tükröződő
kép”-től elvonatkoztatva – ismerik, végső soron éppen olyan kép, mint
a többi. Önkép. Magunk számára is csak képként vagyunk jelen – miközben
ez a „magunk” az ittlét számunkra átláthatatlan régióiba költözik előlünk.
Így aztán az sem elvetendő lehetőség, hogy még önképünk is csak a
képünk számára van meg.
Értelmezhetetlennek lenni és állandóan értelmezettnek lenni – valahol ez lehet
a kulcsa annak, hogy Kundera alapmondatai közül kettő, „Az ember nem más,
mint önmaga képe”, illetve „Az ember sohasem azonos a képével”, egyaránt igaz.
(Indítványoznám, hogy saját lelki békénk érdekében ne vigyük tovább a játéknak
ezt a fonalát. A következő lépés ugyanis a két kijelentés öszszevonásából
az a tétel lenne, miszerint nem vagyunk azonosak azzal, amik vagyunk.)
Végül egy utolsó visszatérés – s szövegünk itt válik
hasonlatossá
ahhoz a bizonyos saját farkába harapó kígyóhoz – a fejezetünk kezdő Heidegger-passzusát
záró másfél mondathoz. Az ittlét tehát „egymással lenni az egymásért lenni módján”, egyszersmind
„meglenni mások számára - ti. úgy,
ahogy egy kő létezik, amelynek nincs világa, s nem is gondozza azt.”
Kérdésünk ezek után a következő: mennyiben lehet
minderre befolyással az, amit Kundera Grund-nak nevez, s ami nem más, mint – Heideggerre lefordítva
– valamely bennünk meglévő és egymással-a-világban-létünk mikéntjét
meghatározó alap, mely meghatározó szerepe által egyszersmind ok is:„LegeslegheIül mindnyájunkban van egy ilyen
ok, egy ilyen Grund, amely cselekedeteink
állandó előidézője, talaj, amiből sorsunk nő ki. ”20
A
Grund tehát legelőször is azt biztosítaná, hogy az „egymással lenni az egymásért lenni módján” során
a másikra figyelve (ami azt jelenti:
soha meg nem feledkezve róla, hogy a másik
„én vagyok”-ként tételeződő létező) egyáltalán legyen mire figyelnem. Mert mi másról beszélne Kundera, amikor
a Grundot „sorsunk esszenciáját tartalmazó kód”-nak nak
nevezi, ha nem az én, illetve a másik „én
vagyok”-ként való tételeződésének mikéntjéről, amely engem,
illetve a másikat jelent. A Grund továbbá azáltal is belejátszik az „egymással lenni
az egymásért lenni módján”
megvalósulásába, hogy a „hallhatatlan” kommunikáló feleket kiszakítja „hallhatatlanságukból”. A Grund
ugyanis kifejezhető. Önmagában nem ragadható ugyan meg, de metafora
formájában felírható. („A költői kép közvetítése nélkül nem értheted meg.”) Ezáltal tökéletesen átveszi, egyszersmind ki is játssza az ittlét és az értelmezés kapcsolatának
játékszabályait.
A „meglenni mások számára” pontosan a Grund figyelmen kívül hagyását
jelenti. „Kőként” meglenni a másik számára anynyi, mint „én vagyok”-ként
tételeződő létezőként elfelejtődni („nincs világa, s nem
is gondozza azt”). Persze a „meglenni mások számára” nem „meglenni az-ember
számára”-t jelent. Azember nem mások, hanem a senki. Az-ember számára
sem „én vagyok”-ként, sem kő módjára nem vagyunk meg. Ami a másik „én vagyok”-ként-tételeződő-létező-voltát
el szokta felejteni, az pontosan az „én vagyok”-ként tételeződő létező.
Időnként
puszta eszközzé („kővé”) válni elkerülhetetlen. Még akkor is, ha amúgy
esetleg be akarjuk tartani a kanti kategorikus imperatívuszt. De lényegesnek
tartom: Heidegger nem azt emeli ki, hogy mások akár dologként is meglehetnék
számunkra, hanem azt, hogy, bármit is teszek, én magam dologként is
megvagyok mások számára. (Ez az, amikor nem létezem, nem vagyok, hanem megvagyok.)
Ennek elfogadása a záloga annak, hogy az, amit „az egyediség cselé”-nek
neveztünk (és ami hajlamos világunkat egyre inkább velünk magunkkal kitölteni),
ittlétünkben ne váljon túlságosan uralkodóvá.
Könnyűség
„– És mi lesz az új regényed címe?
– A lét elviselhetetlen könnyűsége.
– De hiszen, ha jól emlékszem, azt már valaki megírta !
– Én. De akkor rossz címet választottam. Ez a cím annak a regénynek jár,
amit most írok.”21
(Kundera)
A
„Halhatatlanság” egyik szereplője, Paul, a műalkotások tökéletességéről
beszélve megjegyzi, hogy ő nem bizonyos művek tökéletességét, hanem
tökéletességük fontosságát vitatja. Azt hiszem, ez a megjegyzés lehetne
a mottója annak, ahogy Kundera a könnyűség fogalmát értelmezi. Eszerint
könnyűség alatt valami fontosságának a tagadását értjük.
Valamilyen
szinten a regény legtöbb szereplője érzékeny a probléma iránt – kivéve
talán Laurát. Az ő gondolatvilágát annyira betöltik saját érzései és
reményei, egyszóval önmaga, a saját élete, hogy a könnyűség gondolata
iránti fogékonyságot – vagyis bizonyos dolgok fontosságának
megkérdőjelezését – tagadásként, ijesztőként és elvetendőként
értelmezi.
Itt van viszont Ágnes, Paul és Avenarius professzor – három gyönyörű példája
a könnyűség iránti érzék három különböző formájának.
Ágnes
a saját életében mestere a könnyűségnek. Jellemző módon már
rég lemondott arról, hogy korával és embereivel bármiféle közösséget vállaljon:
régebben érdekelte őt politikájuk, művészetük mondja az
író, szereplője nevében királyi távolságot tartva a „többiek”-től,
végül megadja Ágnes hozzáállásának alapképletét: „nem szolidáris az
emberiséggel.”
Az
csak a jéghegy csúcsa, hogy Ágnes valahol elveszíti a „többiekkel” való
kapcsolat fontosságát. De hát közben a saját életén belül is ez történik vele.
Nincs érzéke a múlandóság iránt, pontosabban az iránt, hogy a múlandóságot mint
múlandóságot észrevegye – hogy tehát azt valaminek az elvesztéseként fogja
fel. Egész egyszerűen a folyamatos elmúlás állapotában él – ezért tudja
megrémíteni, ha életének egy szép, de elmúlásra szánt percét a
fényképész „megörökíti”, azaz erőszakosan visszatartja, „kiszakítja az
idő sodrából”. (Közben az is megvilágosodik az olvasó számára, hogyan
lehet a könnyűség – elviselhetetlen: azáltal, ha az önkényes és görcsös –
Ágnes legalábbis annak érzi – fontossá-tétellel erőszakot követnek el
rajta.) És ezért csodálkozik Ágnes őszintén, amikor a húga azt kéri
tőle számon, hagy-e maga után valamit a világban.
Ágnes
az, aki „nem dől be” az élet úgynevezett „nagy problémáinak”. Önmagának
se. Talán mert nem szeret igazán senkit – vetődik fel benne. Tévedés ne
essék, valamilyen szinten „sokan fontosak számára”, de nincs olyan ember
(pontosabban volt egy, de már meghalt), aki fontossá tehetné számára az
életet. Hát akkor, hogy ne fárasztaná húga komédiázása, aki boldogan megragad
minden alkalmat – amúgy teljesen őszintén – arra, hogy saját magát fontossá
tegye. „Fáradtság” lehetne Ágnes életének kulcsszava – egy olyan ember
kulcsszava, akit fáraszt mások tekintete, de a saját arca is, aki már csak
magányra (nem önmagába húzódó, szenvedő magányra, hanem békés, prózai, fizikai
egyedüllétre) vágyik, és aki csak egy feltétellel tud bármit is fontosnak elfogadni:
ha az nem hangsúlyozza saját fontosságát.
A könnyűséghez való érzék meglehetősen tudathasadásos esete a Paulé,
Ágnes férjéé. Paul például megalkotja annak ideológiáját, hogyan válik uralkodóvá
a „léhaság”, a dolgok könnyenvétele Európa kultúrájában, viszont magánéletében
teljesen vak „a dolgok könnyűvé válásának” szempontjából. Ennek következménye-
és jutalmaképpen végülis eljátszhatja Laurával – őszintén és boldogan –
a Nagy Egymásratalálást.22)
Aztán
meg itt van Avenarius professzor, akinek a világhoz való viszonyát szintén egyedi
módon határozza meg a könnyűség. Adjuk át a szót Kunderának: „És ekkor
megértettem Avenariust: ha nem tudjuk elismerni a magát fontosnak tartó világ
fontosságát, ha ezen a világon belül nevetésünk nem talál visszhangra, csak
egyet tehetünk: egységnek tekintjük a világot, és játék tárgyává változtatjuk:
játékot csinálunk belőle. Avenarius játszik, és a fontosságot
nélkülöző világban számára csak a játék a fontos. De tudja, hogy ezzel
senkit se nevettet meg.”23
De
hát utóvégre miért is olyan nagy szó az, amit nagy könynyedén „könnyűség”
címszó alatt sűrítünk itt össze? A választ – azaz Kundéra válaszát –
felváltva mondja el a könyvben Paul és maga az író: a „könnyűség”-re azért
érdemes egyáltalán szót vesztegetni, mert Európában állítólag nincs hagyománya.
Még pontosabban: a romantikából eredeztethető európai hagyomány épphogy a
nagyon-nagyon fontosnak kikiáltott, mindenek fölé emelt eszmék, megvalósítások
és alkotások kultuszára épült – a tünetcsoport alapján pedig Kundera a hipertrófiás
lélek terminus technicusával adja meg a jó öreg Európa kórképét: „Ami az emberek
öklét magasba lendíti, ami puskát ad a kezükbe, ami közös harcba indítja
őket igazságos és igazságtalan eszmékért, az nem az ész, hanem a kórosan
megnagyobbodott lélek. E hipertrófiás lélek a benzin, amely nélkül nem
forognának a történelem kerekei, Európa pedig lustán heverne a fűben, és
az égen vonuló felhőket bámulná.”24 A kórosan megnagyobbodott
lélek kultuszának légköre az, ami a halhatatlanság vágyát értelemmel tölti meg –
ez veszi rá az embereket arra, hogy „halhatatlanságuk intézőjének”
tekintsék magukat, ez eredményezi az „önmagunkon való túllépés” mániáját, amely
éppúgy meghatározza Bettina von Arnim életét, mint Párizsban élő kései
utódjáét, Lauráét.
Paul bekövetkezni látja napjainkban a kórosan megnagyobbodott lélek kultuszának
kimúlását. Ezért aztán lelkesen üdvözli, hogy „az emberek már manapság sem a
koncerttermekből ismerik Beethoven Kilencedik szimfóniá-ját,
hanem az Örömóda négy taktusából, amelyet naponta hallanak a ‘Bella’ illatszerreklám
kísérőzenéjeként.” És egyáltalán: lelkesen üdvözli a „léhaság” korszakát,
amely végre meggyógyítja a tévelygő Európát: „A léhaság erélyes
fogyókúra. A dolgok elvesztik értelmük kilencven százalékát, és könnyűek
lesznek. Az ilyen súlytalan légkörben megszűnik a fanatizmus.”25
Paulnak valahogy nem tűnik fel, hogy az ilyen
„súlytalan” légkörben nem csak a fanatizmus szűnik meg, de mindenfajta mérlegelés is. És azt sem
veszi számításba, hogy annak a bizonyos hipertrófiás léleknek a hagyománya még benne
magában is túl
mélyen gyökerezik, semhogy könnyedén túlléphetne rajta (lásd önnön magánéletét). Ráadásul,
a helyzetet bonyolítandó, az író időnként megjegyzi, hogy Paul mindezt nem is
gondolja teljesen komolyan. De ez már egy másik írói játék része; egy olyan
írói játéké,
melyet így nevezhetnénk: a könnyűség „programjának” a regényben való megvalósítása.
Nos, Kundera tényleg megvalósítja ezt a programot – éspedig általában akkor,
amikor épp a könnyűség a téma.26 Például: a második rész tizedik
fejezetében Goethe – jóval halála után – végleg leszámol a halhatatlanság illúziójával:
ráébred annak nevetségességére. És amikor már úgy tűnne, hogy Goethét „mellbevágta”
a felfedezése, Kundera az egészet elüti azzal, hogy „de a következő pillanatban
elfelejtette” az egészet, mivel „öreg és fáradt volt, az emlékezete pedig rosszul
szolgált.”27 Ugyanez a csel érvényesül annak a kávéházi vitának a
végén is, melyben Paul kifejti Európáról és kultúrájáról vallott nézeteit: az
ember éppen mérlegelni kezdené a kimerítő kultúrfilozofikus okfejtést,
amikor jön Kundera, és pletykálni kezd arról, hogy a vitatkozó felek tulajdonképpen
nem is gondolták végig, amit elszántan védenek, mindössze saját pozíciójukat
próbálják biztosítani a jelenlevő társaság tagjai előtt.
Demiurgoszok
„A másikat lenni én
sosem tudom.”
(Heidegger)
Megesik, hogy egy kérdés bizonyos szövegkörnyezetben válaszként van jelen. Vagyis, bár a
kérdést magát explicite fel sem teszik, mégiscsak ő az, ami a szöveget magát
összetartja. A Kunderánál
megjelenő – illetve meg-nem-jelenő – egyik ilyen kérdés a következő: miért
szeretjük az életrajzokat?
Az egyik lehetséges – a regényben az egyetlen – válasz
természetesen a regény fő-fő ideológusától, Paultól származik. Paul Hemingway életrajzával példálózik – lássuk hát a
jelenséget először Hemingway
szemszögéből: „– Tudja, Johann,” – panaszkodik az író a túlvilágon
Goethének – „engem szintén egyfolytában
vádolnak. Ahelyett, hogy olvasnák a könyveimet, most rólam írnak
könyveket. Arról, hogy nem szerettem a feleségeimet. Hogy nem törődtem eleget a fiammal. Hogy szájon vágtam egy kritikust. Hogy hazudtam. (...) Hogy bosszantottam
az anyukámat.” Majd, Goethe
válaszára, miszerint ez a halhatatlanság, így fakad ki: „Ha a
halhatatlanság örök ítélkezés, akkor legyen az ítélkezésnél egy tisztességes bíró. Nem pedig egy elemi iskolai, korlátolt
tanítónő, nádpálcával a kezében.”
Amit pedig Paul kifejt, az pontosan a „korlátolt
tanítónő nádpálcával
a kezében” álláspontja: „Végre ki kellett egyszer hangosan mondani, hogy
Hemingwayről olvasni ezerszer szórakoztatóbb és tanulságosabb, mint Hemingwayt olvasni. Fel
kellett mutatni, hogy Hemingway műve csupán Hemingway rejtjelezett élete, és ez az élet ugyanolyan nyomorúságos és
jelentéktelen volt, mint mindannyiunké.”
Hogy az egész mögött alapjában véve mi rejlik, azt a legjobban talán Goethe
egyik álma példázza, amelyet Hemingwaynek mesél el a túlvilágon. Álmában a költő
éppen bábjáték formájában adja elő Faustját, amikor hirtelen észreveszi,
hogy a nézőtér teljesen üres. Nem érti a dolgot; végül hátrafordulva döbbenten
észleli, hogy a nézősereg a színfalak mögött ülve őt magát figyeli:
„Én pedig rádöbbentem, hogy a Faustom őket egyáltalán nem érdekli, és a
színház, amit látni akarnak, nem a színpadon mozgatott bábsereg, hanem én magam!
Nem Faust, hanem Goethe!”
A
példázatban a közönség és az alkotó (azaz a megfigyelő és a megfigyelt)
közti űrt a teremtéshez való viszonyulásuk mikéntje adja. Az alkotó
kiváltsága, hogy úgyszólván „bensőségesebb” viszonyban van a léttel: nem
egyszerűen van, hanem egyszersmind létrehoz. Létre hoz. A
közönség pedig hatalmának titkát keresi, Így születik „az alkotó műve az
alkotó rejtjelezett élete” mottójú legenda, amely azt az illúziót nyújtja, hogy
az alkotó életében megtalálható a titok kulcsa – és így kerül közszemlére az
alkotó élete. Maga az alkotó pedig körülbelül azt a kiszolgáltatottságérzést
éli meg, amit annak idején Ágnes, akinek tétlenül kellett néznie, amint
életének egy szép, de elmúlásra szánt pillanatát erőszakkal „kiszakítják
az idő sodrából”. Főleg ha kellően figyelembe veszi, hogy
halálával végképp kicsúszik a kezéből a gyeplő, és többé valóban
semmi beleszólása nem lesz annak a képnek az alakításába, amelyet nélküle is
„életben” tartanak.
Amikor viszont
a játék, mint ahogy Paul készségesen elmagyarázza, kizárólag arra megy ki, hogy
bebizonyítsuk: az alkotó élete „ugyanolyan nyomorúságos és jelentéktelen volt,
mint mindannyiunké”, akkor már nincs egyébről szó, mint saját ( kellően
felnagyított és kiszínezett) félresikerültségünk rávetítéséről egy olyan
életre, amelyhez semmi, de semmi közünk.
A
jelenség mögötti mozgatórugót kutatva végül megintcsak Európa „hipertrófiás
lelkéhez” jutunk, mely esetünkben a halhatatlanság utáni vágy tünetében nyilvánul
meg. Eszerint a beteljesüléstől megfosztott vágy bosszúja az a folyamat,
melynek során vágyunk tárgyának birtokosait jelképesen magunk alá gyűrjük.
Más
módszer a halhatatlanságvágy kiélésére a Bettina von Arnimé. Ez is a
teremtő ember életéhez kapcsolódik, de sokkal rafináltabban. Elvégre nem a
másik jelentéktelenné tevése a cél, hanem épp önmagunk kiemelése a
tömegből az egyetlen módon, ahogy az alkotó halhatatlanságának a közelébe
juthatunk: nevünknek az ő nevével való szoros összekötözésével. A teremtés
ebben a játékban a halhatatlanságot a más közvetítésével elnyerni akaró ember
számára nem más, mint a halhatatlanná válás egyszerű, ámbár kockázatos
eszköze, amit szépen meg is hagy másnak, hogy ő maga biztosabb módszert
keressen.
Amikor Paul azt magyarázza, miért kell bebizonyítani Hemingwayről, hogy
nyomorult volt, meg van róla győződve, hogy valamiféle „kultúrdemokratizmus”
nevében cselekszik, hogy tehát álláspontjával azoknak az igazságos fellázadását
támogatja, akiket évszázadokon át jelentéktelenségbe taszított „az Európát jelentő
ötven név” uralma. (Ez a másik pont a magánéletén kívül, ahol Paul saját „hipertrófiás
lelke” hallatja a hangját, feltételezvén, hogy Európa „jelentéktelenségbe taszított”
millióit egyáltalán érdekli a maguk jelentéktelensége.)
Ugyancsak
„demokrata” hajlamait véli kiélni, amikor a műalkotások tökéletességének
fontosságát tagadja, elmerengve annak hiábavalósága fölött, hogy például
Mahler, amikor már csak két hét állt a rendelkezésére Hetedik szimfóniájának
bemutatójáig, nekiállt és áthangszerelte az egész darabot: „Minden át van dolgozva,
át van érezve, semmi sincs a véletlenre bízva, de ez a nagy tökély meghaladja
emlékezetünk kapacitását, meghaladja a koncentrálóképességünket, úgyhogy a
legádázabbul figyelő hallgató is csak egy századrészét érti meg a
szimfóniának, éspedig biztosan azt a századrészét, amely Mahlernek a legkevésbé
volt fontos.”
Pedig
hát Paul minden, csak nem demokrata. Elvitatja a hallgatótól a mű
értelmezésének szabadságát, egyértelműen a tökéletesség imperatívusza
felől közelítve meg a kérdést, azonkívül, a tökéletesség „felszentelt
papjának” állítva be az alkotót, elvitatja tőle azt, ami leginkább
hasonlatossá teszi a közönségéhez: azt, hogy ő maga is értelmező.
Mahler
ugyanis nem azért dolgozza át a legapróbb részletekig a szimfóniáját, mert
tudja, hogy milyennek kell lennie a tökéletes műnek, hanem azért,
hogy megtalálja azt a formát, amely az értelmezőt előreláthatólag a
legközelebb viszi ahhoz, amit ki akart fejezni. (Épp ezért fölösleges a
hallgató részéről a mű tökéletes áttekintéséről álmodozni. Az
a szerző dolga.) És teheti ezt azért, mert művével nem köti össze
semmiféle eredendő „értés” vagy „tudás” hanem éppúgy értelmeznie kell azt,
mint másnak. Ha nem lenne meg ez az állandó értelmezői státusa, az
alkotónak nem kellene azzal törődnie, hogy azt, amit mondott és azt, amit mondani
akart, állandóan közelebb hozza egymáshoz. Akkor indulásból kész műveket
hozna létre és soha eszébe sem jutna holmi áthangszerelésekkel tölteni az
idejét.
A szerző és a mű közötti kapcsolat nagyon hasonló lehet ahhoz a viszonyhoz,
amely önmagunkhoz fűz minket. Az általam létrehozott szöveget például úgy
ismerem, mint magamat – de annál aztán csöppet sem jobban: én ismerem
ugyan a lehető legjobban az alakulását, a rejtett szándékait, a buktatóit,
de nem tudom megítélni. Ebből a szempontból hiába vagyok magam is értelmező:
mivel elsősorban belülről ismerem, kénytelen vagyok az értelmezés
során úgyszólván belülről kifelé haladni, miközben mások ugyanezt
kívülről befelé teszik – az értelmező státusa felől a
teremtő státusa felé, amennyiben úgy ítélik meg, hogy érdemes a szöveget
a maguk számára újrateremteni.
Szinte
közhelyszámba megy, hogy a szöveg az állandó értelmezettség miatt soha nincs
„kész”. Ezért merhettünk annak idején a párbeszéd-monológ játék leírása során a
szöveg „ittlétéről” beszélni. Aminek viszont – szemben az értelemmel –
menthetetlenül végső formát kell kapnia, az a szöveg – úgymond fizikai
– megjelenése. Ez a végső „fizikai” forma végig azoknak az értelmezési
lehetőségeknek a számbavétele által alakul, amelyeket az éppen adott forma
lehetővé tesz. Ez az alakulás és állandó átalakulás, amelynek a végére
előbb-utóbb pontot kell tenni – és amely ezen a néven szintén szerepelt a
párbeszéd–monológ játék leírásánál – a szöveg belső története.
1
Augustinus: Confessiones, XI. könyv.
Az idézett mondat az Augustinus-mű
egy, Heidegger által „Az idő fogalma” című előadásban parafrazált
részletéből való. (M. Heidegger: Az idő fogalma, Kossuth, Bp.,
1992)
2 Milan Kundera: Halhatatlaság, Európa,
Bp., 1995, 273. o.
3 A kifejezés nem teljesen pontos.
Pontatlanságának okára a későbbiekben még visszatérünk.
4 Kundera, id. mű, 139. o.
5 Nincs
én a reflektáló tudat értelmében. Ezzel együtt „az ittlét számára az én vagyok mindenkorisága
meghatározó. Éppoly elsődlegesen, miként az ittlét világban-való-lét, egyúttal az én ittlétem
is. Az ittlét mindenkor sajátom – és mint sajátom:
mindenkori.” (Az idő fogalma, 35. o.)
6 Értelmezést is jelent, azaz értelmezést feltételez.
Lásd két bekezdéssel később
a reflexió és az előzetes értelmezés, illetve világ és valóság
kapcsolatát. (Eszerint az, amivel a reflexió során kapcsolatba kerülök, nem a
reflexió tárgya maga, hanem a tárgy általam történő előzetes
értelmezése. Vö. „A valóság jellegzetessége
ugyanis, hogy a tudattal soha nem érintkezhet valóságként, csak világként.”)
7 „Az ittlét mint létező nem bizonyítható, még
csak fel sem mutatható. Az ittléthez
való elsődleges viszony nem a szemlélés, hanem az – ‘azt lenni’.”(Az
idő fogalma, 35. o.)
8 Megintcsak
stratégiai megfontolások visznek rá arra, hogy körülhatárolatlan jelentésű fogalmakkal és dogmatikus árnyalatú
kijelentésekkel dobálózzak.
9 Valaha,
amikor még szokás volt hinni, kételkedésnek hívták. Na de hol maradna a kajánsága, ha nem akkor jelentkezne,
amikor az egyedül érvényes valóság létének feltételezésétől már
elszoktunk?
10 „Megnyugszik” – azzal a veszéllyel, hogy megnyugodott tudatként
megszűnik kérdező tudat lenni. De persze már az is megnyugtató, hogy
van egy lehetőség, amely a „mi van, ha mégsem?” kajánságát egyáltalán
semlegesítheti.
11 Hangsúlyoznám: nem
az élet értelmetlenségéről beszélünk. Inkább arról, hogy ha az életnek
értelme van, akkor annak az életen (mint heideggeri értelemben vett
ittléten) kívül kell lennie. (Vö.: Wittgenstein: a világ értelmének „a
világon kívül kell
lennie” – Tractatus, 6.41)
12 A
következtetés levonásakor az egyszerűség kedvéért átugrottunk néhány lépcsőfokot. Tehát: ha el is
jutunk minden lehetőség beteljesedésének „valóságáig”,
abban megint kifelé mutat valami, éspedig afelé a tartomány felé, amely az eleddig fel sem merült
lehetőségeket látszik rejteni. Egyszóval vagy meghajolunk
a regressus ad infinitum legyőzhetetlensége előtt, vagy az abszolútum feltételezéséhez folyamodunk a
mindent-gondoló tudat feltételezése által. Ez a mindent-gondoló tudat
önmagát igazolná oly módon, hogy a kifelémutatás
lehetősége elől éppen a „minden” szó értelme által zárná el az utat. (Még
egy kis kajánság: a „minden” tartománya sem foglalhat magában minden lehetőséget – az önmagán való túlmutatás
lehetőségét például nem. Persze, hogy ezáltal rögtön túlmutat
önmagán.)
13 M. Heidegger: Az
idő fogalma, 34. o. 14 U.o., 35. o.
15 U.o.,36. o.
16 U.o.,35. o.
17 A
reflektálatlan szintek állandó képződését csak utólag érthetjük
meg, tehát akkor,
amikor már felfedeztük őket, egyszersmind előzetes reflektálatlanságukat. A reflektálatlan szintek
úgyszólván haláluk pillanatában teremtődnek.
Vö.: Derrida différance-a (J. Derrida: Az
el-különböződés, in: Szöveg és interpretáció, Cserépfalvi,
szerk. Bacsó Béla)
18 Heidegger,
id. mű, 38. o.
19 Kundera: id.
mű, 176–177. o.
20 U.o., 321. o.
21 Kundera, id mű, 322. o.
22 Mondom, végülis. Egy
ideig ugyanis valami „dupla vakság” védi meg attól, hogy fogékonnyá váljon
önmaga Laura szemében tükröződő fontosságára. Ebben az
időszakban azért nem „esik áldozatul” (a kifejezés persze nagyon
erős,
valójában
nincs itt szó áldozatról, csupán a könnyűség iránti tulajdonképpeni érzéketlenségről)
saját vakságának, mert még ahhoz is vak, hogy a helyzetet felismerje. Nem tudom
megállni, hogy a szituáció érzékeltetésére ne hívjam segítségül Kundera mesteri
hasonlatát:
„Képzeljék el a következő jelenetet: A kislány odamegy a kisfiúhoz.
Vetkőzni kezd, és azt mondja: – Doktor úr, vizsgáljon meg engem. – A
kisfiú pedig így szól: – De kislány! Hiszen én nem vagyok doktor! Pontosan így
viselkedett Paul.”
23 u.o., 461.o.
24 u.o., 287. o.
25 u.o., 167. o.
26 Az, hogy az autógumikat lelkesen
kiszurkáló Avenarius professzornak mellesleg „pazar Mercedese” van, olcsó húzás
ehhez képest.
27 Megesik, hogy Kundera el is rontja az ilyen „írói cseleket”.
Ez olyankor történik, ha túlságosan végig akarja vinni a szálakat, miáltal persze
a gondolatmenet kissé szájbarágósra sikeredik. Ott van például Goethe és Hemingway
egyik túlvilági beszélgetése. Goethe elmondja „ifjú barátjának”, hogy végleg
leszámolt a halhatatlanság illúziójával, közben pedig végig azon fáradozik,
hogy kedvező kép maradjon róla a másik emlékezetében. A „hiba” ott
csúszik be, amikor Hemingway figyelmezteti is az egyébként nyilvánvaló önellentmondásra.
Mire Goethe: „Ne csináljon magából hülyét, Ernest (...). Jól tudja, hogy mi
most csak egy regényíró frivol fantáziájának szüleményei vagyunk, aki olyasmiket
mondat velünk, amit valószínűleg sohasem mondanánk.”