Értekező
levelek a német felvilágosodás esztétikájában
BIRÓ
CSONGOR
Lessing
– Mendelssohn – Nicolai, egy levélváltás előzményei
Lessing útitársával, a fiatal lipcsei kereskedővel,
Gottfried Winklerrel, 1756 májusában két-három évre tervezett
művelődési körútra indult. Útjukat azonban megzavarta a poroszok
betörése Szászországba, olyannyira,
hogy Amsterdamban kénytelenek voltak
megszakítani azt. Lessing 1756 szeptemberétől Lipcsében várta a háború
befejeződését, és reménykedett útja folytatásában. Ez idő alatt alakult ki közte és két berlini
barát, Moses Mendelssohn és
Friedrich Nicolai között az a levelezés, amely arra a kérdésre próbált választ találni, hogy melyik az a
lényeg, ill. melyek azok az alapelvek, amelyek a tragédia alapjául szolgálnak.1
Lessingnek Moses Mendelssohnnal és Nicolaival folytatott
levélváltása a
szomorújátékról nem csupán a Lessing-kutatás egyik alapvető forrása, hanem ugyanakkor
az egyik leghatásosabb dokumentuma a német esztétika 18. századi történetének. Mendelssohn
és Nicolai az egyik oldalon, Lessing a másikon, azon fáradoznak, hogy túlhaladják a modern
ízlésnek már túl száraz kora 18. századi racionálék által legitimált és megélt művészeti
termékeket. Ez
a, nem a nyilvánosságnak szánt levélváltás felkeltette a filozófiatörténészek
figyelmét, hiszen benne születése pillanatában figyelhető meg az az eszmei
keresés, amely egy működő, újszerű esztétikai tapasztalatot begyakorló és a kor gondolkodáslehetőségeit kimerítő művészetelméletet
kíván megalkotni. Ennek nehézségei végigkövethetők a levelekben; Lessing, Mendelssohn és Nicolai a konvencionális, azaz a poétikai-filozófiai
tradícióra támaszkodó fogalomtárat
használva próbálta az új, 1750 körül aktuális művészetelméleti gondolatokat kifejezni,
ezáltal esztétikaikritikai hagyományt
teremtve, ami miatt gyakran metszik egymást ugyanannak a fogalomnak a hagyományos és újonnan
megalkotott jelentései. Az eszmecsere a tragédia hatásmódozatait vizsgálja, mindenekelőtt a tragikus hatásban főszerepet
betöltő szánalom, félelem és
csodálat fogalmait, de a vita mögött gyakran mélyrenyúló rendszer-ellentmondások bukkannak föl
anélkül, hogy a vitázó felek abban
a helyzetben lennének, hogy ezt az ellentmondást pontosan megnevezzék, és hogy
megtalálják a megegyezés legalapvetőbb
feltételeit. Az eszmetörténeti fejlődés megengedi számunkra, hogy visszapillantva világossá
tegyük azon ellentmondásokat, amelyek
a vitázók számára nem voltak adottak.
Meier – Baumgarten – Lessing és az esztétika
születése
A kevésbé rendszerszerű levélváltás problémáinak vizsgálatához biztos
alapul kínálkozik fel a leibnizi és wolffi képességpszichológia és annak terminológiája,
melynek központi fogalmai, mint a felső és az alsó lélekerő, érzéki
és értelmi, észlelhető és szimbolikus ismeret, gyakran a lessingi és mendelssohni
érvelés fogalomtárának kulcsszavai, ahová olyan fogalmak is besorolást nyernek,
mint a szánalom és csodálat. Mivel azonban a levélváltás kora éppen a német
esztétika mint önálló filozófiai diszciplína születésének/vajúdásának a pillanata,
ezért elöljáróban nem anynyira a levelezés leibnizi-wolffiánus gyökereit mutatom
be, hanem inkább azt a bábáskodást, melynek gyümölcseként az esztétika tudománya
mint önálló, független filozófiai diszciplína a 18. század folyamán létrejött.
Ennek a szellem- és társadalomtörténetileg magyarázható folyamatnak a belsejében
a wolffi képességlélektan túllép a descartesi racionalizmus érzületellenességén,
és szembehelyezkedik azzal. Descartes a lelket tiszta res cogitansként
értelmezi, ennélfogva esztétikai ismeretek nem kaphatnak helyet a rendszerében.
Monásztanával Leibniz a pszichológiát megfosztotta racionalizmusától, és így
a monászok fogalomalkotó tevékenysége nem csupán fogalmakkal, hanem érzésekkel,
érzelmekkel, félig tudatossal és öntudatlannal is tud operálni. Leibniz és Wolff
gondolatrendszerében az esztétikai képzet az érzéki élvezet fölött és a logikai
ismeret alatt helyezkedik el. Baumgarten és tanítványa, Meier, a konvencionális
poétikai hagyományt összekapcsolja a wolffiánus filozófiával, létrehozván így
a filozófiai esztétika alpjait. Az újonnan kialakult tudományos diszciplína
bábaasszonya, Baumgarten, az esztétikát azzal a feladattal ruházta fel, hogy
tökéletesítse a sensitiv megismerést.2 Baumgarten a következőket
írja Aestheticájában: „Aesthetica (...) est scientia cognitionis
sensitivae (...) Aesthetices finis est perfectio cognitionis sensitivae qua
talis. Haec autem est pulchritudo.”3 Baumgarten a szépséget az érzéki
megismerőképességgel majdnem egyenértékű szimbolikus képességből
származtatja. Szerinte az esztétikának olyan diszciplínaként kell megnyilvánulnia,
amelynek feladata az érzékiség (facultas cogniscitiva inferior) vizsgálata és
irányítása, hasonlóan ahhoz a működéshez, ahogyan a logika az értelem (facultas
cogniscitiva superior) tevékenységét felügyeli és vezeti.4 Az esztétika
eszerint kevésbé olyan általános művészettan, amely egy szép tárgy szemléletekor
szabályokat5 ad kezünkbe, mint inkább a tökéletesen érzéki megismerés
olyan tudománya és feltétele, melyben ez a megismerés megragadható. Születésénél
ott szorgoskodott többek között G. F. Meier (1718– 1777), aki, megteremtvén
az ún. képességdualizmust, a racionális, világos fogalmakból származtatott ismeretekkel
szembehelyez egy érzéki, azaz érzésen és érzelmen nyugvó ismeretet.
Mind Baumgarten, mind pedig Lessing felértékelte az érzékiséget, egyik a megismerés
szempontjából tekintve azt fontosnak, a másik pedig morális aspektusait véve
figyelembe – az érzékiséget, amely azonban az ismeretfilozófia nézőpontjából
csupán átfogó megismerőképességünk egy részvonatkozása. A Baumgarten által
terjesztett új filozófiai diszciplína azokat a feltételeket kutatja, melyek
közvetítésével az általános érzéki megismerőerő tökéletesedhet. A
Lessing által kiemelt érzelgős szomorújátéknak pedig az a feladata, hogy
a gyakorlatban tökéletesítse érzékenységünket (melynek Mendelssohn minden erkölcsi
önállóságát kétségbe vonta), azaz az érzéki-erkölcsi megismerőerőket.
Az alapvető különbség Lessing és Baumgarten között elsősorban az,
hogy Lessing a gyakorlati-művészeti kérdésfeltevéstől közeledik a
szomorújáték hatásmódozatai felé, Baumgarten viszont a tárgyat egy szisztematikus-fogalmi
tudomány szemszögéből világítja meg; másrészt abban különböznek, hogy Lessing
– ellentétben Baumgartennel – az esztétikai jelenséget nem vonja meg az akarattól.
Kettejük között mégis nagyobb az egyetértés, mint köztük és Mendelssohn között,
aki a művészetélményt az akaró- és megismerőképességtől függő
esztétikai gyönyörből származtatja.
Nicolai értekezése és az arisztotelészi poétika
A levelezés elindítója és ugyanakkor tárgyi alapja
Friedrich Nicolai Értekezése a szomorújátékról, amely a
szerző által kiadott Bibliothek
der schönen Wissenschaften und der freyen Künste
sorozatát nyitotta meg.6
Mint minden jó vita, ez is Arisztotelész
szavainak boncolgatásával kezdődik: „A tragédia tehát komoly, befejezett
és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, megízesített nyelvezettel, amelynek egyes elemei különkülön kerülnek alkalmazásra az egyes részekben; a
szereplők cselekedeteivel – nem
pedig elbeszélés útján –, a részvét és félelem felkeltése által éri el az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást.”7 Nicolai a korabeli, M.
C. Curtius-féle Arisztotelészfordításból
mellőz és elutasít egy lényeges részletet: a tragédiának nem „a félelem és szánalom felkeltése által kell
megtisztítania az ilyenfajta
szenvedélyek hibáitól”, ahogyan Curtius8 fordította, hanem szerinte
csak heves szenvedélyeket kell gerjesztenie. A tragédia természetének a
szenvedélyek felkeltésének kell eleget tennie, és csupán ez lehet a
szomorújáték igazi, egyetlen célja.
Nicolai tehát a következőképpen határozza meg a tragédiát: „A szomorújáték
egy egyszeri, komoly, lényegi és befejezett cselekmény utánzása ennek drámai bemutatásán
keresztül, hogy ezáltal bennünk heves szenvedélyeket gerjesszen.”
9
Nicolai Arisztotelész
Poétikájának főként azt a kijelentését próbálta
megcáfolni, mely szerint a tragédia célja a szenvedélyek megtisztítása és az erkölcsök
építgetése. Ezt a kijelentést és annak szerzőjét teszi felelőssé a német
szomorújátékok gyatraságáért. A puszta cselekmény képes félelmet, szánalmat és
más szenvedélyeket felkelteni, a szenvedélyek megjavulása azonban nem lehetséges
erkölcsök és karakterek
10 nélkül. Félelem és szánalom a Nicolai-i diszkurzusban
azért kiemelt szenvedély, mert ezek képesek a leghatásosabban megrázkódtatni szívünket,
például mikor egy olyan szereplőt sújt szörnyű terhével a sors, aki
ezt távolról sem érdemelné meg.
11 Értekezésében Nicolai a szomorújáték
három fajtáját különbözteti meg: megható szomorújáték, mint amilyen minden polgári
tragédia, például Corneille
Médeája (1635), Seneca
Thüesztésze, Voltaire
Méropéja (1743) vagy
Zairéja (1732), hősi szomorújáték, mint
amilyen Addison Caíoja (1713), vagy Voltaire
Brutusa
(1730), valamint
vegyes típusú szomorújáték, mint például Racine
Iphigéniája
(1674)
vagy
Athaliája (1691).
12
A „francia kapcsolat”: Dubos
A Nicolai-értekezés hátterét nem csupán a német
filozófiai irodalom
biztosítja, hiszen esztétikai okfejtésének, és így a levélváltásban kifejtett véleményének is
egyik alapvető forrása a francia
Dubos műve: Reflexions sur la Poésie et la Peinture.13 Nicolai Dubosra támaszkodik, aki az első
szubjektivista esztétika megalkotója, és aki az érzést a művészeti
kérdésfelvetésben nem csupán az értelem mellé helyezi, hanem az esztétikai
ítélet kizárólagos
mértékévé is emeli. Az erős szentimentalizmustól fűtött 17. századi francia regények
visszhangja a német felvilágosodásban ellenhatást váltott ki Gottsched (1700–1776)14 és a
svájci Bodmer15 poétikájában, aki messzemenően elutasítja
Dubos-t. Azzal, hogy
Nicolai határozottan védelmezi Dubos-t, nyíltan a német felvilágosítók ellen foglal
állást. Nicolai értekezését tehát ebből a szemszögből kell megérteni. A felvilágosodás
költészettanában nézetei
fordulópontot jelentenek, mert elutasítja a wolffi bélyegekkel megpecsételt Gottsched és
Schweitzer tragédiatanát. Lessing,
habár nem vállalja Nicolai téziseit, maga is támaszkodik némelyest Dubos-ra, így szembeszáll a
Gottsched-i tradícióval. Lessing megvédi Nicolait a konzervatívokkal szemben,
kitart a tragédia
segítségével kibontakoztatható erkölcsi javak mellett, azonban nem fogadja el
Nicolai azon tételét, hogy a tragédiának nemesbítenie kell a szenvedélyek felkeltése révén.16
Ez megegyezik Gottsched
véleményével, aki a tragédia feladatát a szenvedélyek élénk felkeltésében látja, ami biztosítja a
nézők szenvedélyeinek
megtisztulását.17 Nicolai nem a közvetve bekövetkező erkölcsi hatást tekinti kétségesnek – annak
lehetőségét és elvárását nem vitatja –, hanem a nézők érzéseinek felfokozását, amit a szomorújáték lényegében megcéloz. A vita zárólevelében, melyben Nicolai és Mendelssohn összefoglalják a
Lessinggel vita tárgyát képező,
vitathatatlannak tekintett tételeket, a következőket írja: „Nem többet bizonyít, mint amit én magam állítok,
hogy a szomorújáték, Moses úr
szavaival élve, erkölcsi érzékenységünket gyarapítani tudja; vagy hogy az Ön
saját szavait használjam (egy korábbi
levelét felidézve), azon képességünket, hogy szánalmat érezzünk, minél jobban tágítsa. (...) Sőt
továbbmegyek és azt mondom, hogy az
erkölcsi érzékenység gyarapítása előrelépés lehet a szenvedélyek
megtisztítása felé.”18
Harmadik Mózes és az
érzések
Moses Mendelssohn a tragédiára vonatkozó fentebb
említett problémákat
általánosabb szemszögből vizsgálta meg. Írása, melynek első, 1755-ös kiadása az Über die
Empfindungen címet viselte19,
azt a kérdést feszegeti, hogy miben áll az élvezet természete, ami a kellemes érzéseket alátámasztja.
A tematika ott volt a kor levegőjében. Az érzéseket a 18. században jelentősen
átértékelték (Németországban ez a 40-es években Gellert érzelgős színdarabjával és Klopstock feltűnésével
érte el csúcspontját), másfelől
pedig ott volt az a Leibniz óta uralkodó iskolafilozófiai vélemény, hogy a „tiszta” képzetekre vonatkozóan
kétfajta emberi-lelki képesség
létezik: egy felső és egy alsó; amíg a felső (ész és értelem) világos (Mendelssohn ezt „szimbolikusnak”
nevezi) fogalmakat közvetít, addig
az alsóbb csupán összekuszálódott (Mendelssohnnál
„intuitív”is használatos) fogalmakat tud nyújtani. Az alsó megismerőképességek alárendeltsége
nehezítette az érzékek nagyra
értékelésének filozófiai megalapozását. A lélek20 tökéletességének fokát képzelőereje
mértékétől függőnek tekintették, a szépség érzékelése nem lehetett
több, mint „a tökéletesség zavaros képzete”, ahogyan Mendelssohn Baumgartent,
jobban mondva annak tanítványát, G. F. Meiert idézi.21 Mendelssohn írásában
Euphanor és Palemon, a két szereplő fiktív párbeszédet folytat, amelynek
tematikája hasonlít a három barát vitájához. Palemon a mérsékelt hedonizmus ellenfele, meggyőzője pedig a „modern
racionalizmus” programját hirdeti.
Mendelssohn nem fordít hátat a racionalizmusnak, amikor könyvet ír az érzésekről,
hanem belső átalakulásnak veti alá azt. A hagyományos és az úgynevezett
„modern” racionalizmus alapvető különbsége abban áll, hogy míg az előbbi
az érzések racionális kontrollját tűzte ki céljául, addig az utóbbi szerint
az ész sajátos érzelmek forrása lehet. Tehát ami addig az irráció tulajdona
volt, az az észből kiindulva is megragadható – ahogy Mendelssohn a negyedik
levélben írja22, az ész gyönyörök forrása lehet. (Euphanor mondja:
mértékül használd az észt, de amint elkezdtél élvezni, hagyj fel az ésszel.)
Mendelssohn számára a szánalom egy fájdalmas-kellemes érzés, amelyet a tragédia
számára kifejezetten ajánlatosnak tart, mert világos erkölcs- és emberszerető
jelleget mutat fel. A szánalom, mint a kellemes és kellemetlen érzések keveréke,
egy bizonyos tárgy szeretetéből (kellemes érzés), valamint a tárgy meg
nem érdemelt szerencsétlenségének érzéséből (kellemetlen érzés) tevődik
össze, és ha az utóbbi (a fájdalom) képes felemelni az előbbit (a szeretetet),
a szánalom nemcsak hogy gyönyört nyújt, hanem erkölcsi készségünket is erősíti.
Ezek a gondolatok odáig vezették Mendelssohnt, hogy a szánalmat a tragédia legjelentősebb,
de nem az egyetlen szenvedélyének téve meg, elragadtatva kijelentse: „Az, amit
a szomorújátékban félelemként ismerünk, nem több, mint a szánalom, amely hirtelen
ránk tör; mert a veszély sosem minket fenyeget, hanem társainkat, akiket szánunk.”23
A vita hevében
Lessing Mendelssohnak ebben a gondolatában megtalálja a probléma kulcsát, szó
szerint átvéve azt: „A félelem a tragédiában semmi egyéb, mint mikor a szánalom
hirtelenjében ránk tör...”24. A már említett két vitatott alaptételt,
melyek szerint „a tragédiának nemesbíteni kell”, illetve „a tragédiának szenvedélyeket
kell ébresztenie”, amelyek közül Nicolai csak a másodikat tartja elfogadhatónak,
Lessing összekapcsolja, mert az első „csupán a végcélt jelzi, míg emez
az eszközöket is megragadja. Ha megvannak az eszközeim, elérem a végcélt, fordítva
nem... Most gondolataimmal kell vesződnie, melyekben kifejtem, szerintem
hogyan kell értenünk a régi filozófus25 tanítását, no meg azt, hogy
az én elképzelésem szerint miképp nemesbíthet a tragédia a szenvedélyek felkeltése
révén.”26 A Nicolai által megnevezett harmadik affektus (érzelem)
a csodálat (Bewunderung), amelyet Lessing száműz a tragédiából („a tragédiában
a csodálat ... a fölöslegessé vált szánalom”27; „a csodálat határt
szab a szánalomnak”28: „a tragédiában a csodálat semmi egyéb, csak
nyugvópontra jutott szánalom... A csodálat a tragédiában tehát nem külön érzelem,
hanem csupán a szánalom egyik alkotóeleme.”29; „mindazonáltal a csodálatot
száműznünk kell a tragédiából.”30), nagyon foglalkoztatja Mendelssohnt.
Ő a csodálatot a következőképpen határozza meg: „Akkor kerít bennünket
hatalmába a csodálat, amikor egy emberben olyan jó tulajdonságokat fedezünk
fel, melyek túlszárnyalják a róla vagy magáról az emberi természetről kialakított
elképzelésünket.”31 Lessing ezt a tételt rögtön kétségbevonja, és
azt állítja, hogy „ ha valakiben olyan jó tulajdonságokat veszek észre, melyek
túlszárnyalják a róla kialakított véleményemet, akkor nem csodálom (bewundere)
őt, hanem csodálkozom (sondern ich verwundere mich über ihn)”,
következésképpen „a csodálat akkor helyénvaló, ha valakiben oly nagyszerű
tulajdonságokat fedezünk fel, amilyeneket az emberi természetről magáról
sem feltételeztünk volna”32. Az 1756 november 23-i levélnek, melyet
Mendelssohn Lessinghez intéz, egy másik sokat vitatott mondata az, amelyben
Mendelssohn azt állítja: mit sem von le a csodálat érzéséből az, hogy gyöngíti,
sőt föl is számolja a szánalom érzését. Válaszul erre Lessing azt tanácsolja
Mendelssohnnak, hogy „kérje az erény bocsánatát, amiért alárendelte a csodálkozásnak”33.
De Mendelssohn nem teszi ezt meg, sőt, az 1756 december első felében
Lessinghez címzett levelében a következőket veti kedves barátja szemére:
„Azt hiszem, hogy a jelenlegi politikai események ösztönzik Önt arra, hogy a
csodálatot a csodálkozással tévessze össze”34, majd így folytatja:„...képes
a csodálat bennünk olyan követésre méltó cselekvéseket gerjeszteni, amelyeket
az ész erkölcstelennek tart? – hallom Önt kérdezni. Meghiszem azt! – válaszolom
én, és ez az egyik oka annak, hogy Nicolai úr rábírt ama tétel elfogadására,
hogy a szomorújáték végcélja nem az erkölcsök nemesbítése... Sőt, a szánalom
is képes erkölcstelenségre buzdítani bennünket, ha azt nem az ész irányítja,
az a hideg szimbolikus értelem, melyet a színházból feltétlenül száműzni
kell, ha az ember gyönyörűséget akar szerezni magának.”35 Lessing
higgadtságra inti Mendelssohnt: „Mert nem akármilyen gyönyörűséget kell
várnunk a tragédiától, mondja Arisztotelész,36 hanem azt, ami a sajátja37,
és felhívja Mendelssohn figyelmét arra, hogy amikor a csodálat utánozni-akarást
szül, „mindazonáltal eme akarat ... csupán pillanatnyi”38; „a csodálat
révén testünk ügyesebbé és hajlékonyabbá válhat, ám lelkünk jottányival sem
lesz erényesebb”.39 Összefoglalva: „a tragédiának csak a maga általánosságában
kell a szánalmat fölébresztenie bennünk, nem pedig ebben vagy abban az esetben.”40
A mendelssohni fordulat
Lessing szavai hatással voltak Mendelssohnra, aki 1757
januárjában írt levelében (amelybe Nicolai is besegített) elismeri, hogy a
szánalom inkább tud ránk intuitíven hatást gyakorolni, mint a csodálat. „Úgy
gondolom, könnyebb az utánzott szánalom segítségével bizonyítani, hogy az
utánzat hasonló az utánzotthoz, mint ugyanezt a csodálat révén elérni...”41
Mendelssohn leveléhez csatolja „Beykommende Blätter”-ként az emberi hajlamok uralmáról szóló írását, amelyben
a szépművészeteket a természet utánzásaként határozza meg, és amelyben az utánzás
értékességét az
illúzió fogalmának bevonásával bizonyítja. Mendelssohn a szépséget nem új, heterogén
megismerési közegként értelmezi, hanem az esztétikai gyönyör forrásának
minősíti. A szemlélethez az élvezet egy specifikus formáját rendeli hozzá, s
ezzel egyszeriben
megfosztja a művészetet a racionalitás igényétől. Bár Mendelssohnnál az élvezet
legmagasabb foka az értelmileg belátható tökéletességre vonatkozik, az a
mindent összefogó szemlélet, amelyben az intuitív és szimbolikus ismeret egybeesik,
csak Istennek jár ki.
Az esztétika kivonta saját alapjait a metafizika
irányítása alól, és
a pszichológiához rendelte hozzá, amely többé már nem a metafizika ágaként ismert
képességpszichológia, hanem egy független
empirikus gyönyör– illetve érzelemelméleti építmény –
illik a jó költőhöz. (...) A látványosság keltette
hatáshoz művészietlen és külsőséges eszközök is elegendők.
Azoknak, akik a látványosság által nem a félelmetes, csak a csodaszerű
hatást váltják ki, semmi közük a tragédiához; mert nem akármilyen
gyönyörűséget kell várni a tragédiától, hanem azt, ami a sajátja. Mivel
pedig a költőnek a szánalomból és félelemből származó
gyönyörűséget kell felidéznie utánzás által, világos, hogy ezt az
eseményekbe kell beleköltenie.,,
Locke pszichologista empirizmusának hatásait viseli. Mendelssohn
a művészet princípiumát abban a képességben látja, hogy az esztétikai gyönyör
forrása legyen, ezáltal a tetszésítéleteknek nincs többé szüksége az ész felügyeletére.
A gyönyör, melyet egy műalkotás kelt, mint az esztétika végcélja elsődleges
és alapvető, de az az érzéki és szemléletes ismeret, hogy egy tárgy megtetszik
nekünk, másodlagos és esetleges, noha a gyönyör és a tetszésítélet egymás nélkül
nem gondolhatók el, hiszen az esztétikai gyönyört közvetlenül és csalhatatlanul
elkíséri a tudatosság, hogy nekünk ez a tárgy tetszik. A szépség intuitív megismerése
következésképpen nem jelent mást, mint az esztétikai gyönyör intuitív ismeretét,
amely minden tetszésítélet előfeltételében ott bujkál. Egy szép tárgy fölötti
elmélkedés keltette esztétikai érzés Mendelssohn szerint önmagában nem képes
erkölcsi nemesbítésre, legyen az az érzés szánalom, csodálat vagy akármi más,
amit a műalkotás előidézhet. A mendelssohni esztétika tehát többékevésbé
empirikus-pszichologizáló tudomány, vizsgálatának középpontjában a művészeti
élmény áll. Amennyiben az esztétikai érzések jelentik a művészet célját,
az esztétika középponti kérdése az, hogy milyen körülmények között kelthetők
fel ezek az érzések. Mendelssohn úgy gondolja, hogy egy műalkotás érzésterébe
való behatolás csupán esztétikai illúzió felkeltése révén lehetséges, másfelől
pedig a művészi másolatoknak az eredeti természeti ősképekhez való
hasonlatossága által, mert az esztétikai élvezet legnagyobb részben a szemléletes
hasonlóság elvén nyugszik. A költőnek tehát be kell hódolnia a természet
utánzása elvének, mivel az a természeti tárgynak egyszerű utánzása legkevésbé
sem alkalmas szenvedélyek gerjesztésére.42 A természet utánzása a
natura naturans értelmében a művészi forma Egységének létét biztosítja
a Sokaságban. A költő szubjektív teljesítménye az egység megalkotásában
rejlik, ez pedig a korlátolt emberi szemlélőképességhez van méretezve.
Az egység igénye Mendelssohnnál az érzésélmény egyforma- illetve egyfajtaságára
utal. Az esztétikai illúzió az alsó lélekerők művészi ráhatásának
élménye, a hamis jellem illúziója pedig a felső lélekerő latens
tudatosságának következménye. Menselssohn a pillanatnyi művészi élményben
empirikusan is igazolható általános interferenciát fedez fel a felső és
alsó lelkierők között, s ebben a felső lélekerő nyomása pszichológiailag
magyarázható „melléktünet” csupán: nem veszélyezteti a művészeteknek a
gyönyör princípiumán alapuló önállóságát.
Esztétikum és erkölcs
A Mendelssohn és Nicolai közötti különbség nem az, hogy utóbbi az előbbi
állásfoglalásnál szenzualistább43, hanem az, hogy Nicolai (a filozófiában nem
éppen járatos Dubost utánzó) magyarázata a szomorújáték alapelveiről kissé
beszűkültnek látszik Mendelssohn filozofikus lángelméje mellett, aki a
szenzualisztikus művészetprincípiumot egy olyan leírható rendszerbe próbálta beilleszteni, amelyben a
racionalizmus (mint a metafizika uralkodó területe) kibékül a szenzualizmussal
(amely az esztétika világát uralja). Mendelssohn Leibniztól kölcsönzi a monászokban eleve benne rejlő
képzetalkotásra irányuló törekvésnek a fogalmát, a képzelőtevékenység valóságát és
örömét, valamint a már Leibniznél és Wolffnál is meglévő különbségtevést a képzelet alanyi, illetve tárgyi vonatkozású
összetevői között. Lessing nem marad meg Nicolai szenzualista
következményeinél, hanem rákérdez azokra, arra, hogy lehetnek-e azok egyáltalán a tragédia
végcéljai. Nicolai és Mendelssohn egyetért abban, hogy az esztétikai élvezet és a művészet erkölcsi
hatása elkülönül egymástól; a gyönyörnek szubsztanciális, az erkölcsi hatásnak pedig
akcidenciális jelentést tulajdonítanak. Mendelssohn az erkölcsi cselekvést
világos döntés eredményének
tekinti, a költemény csak egy erényes cselekedet motivációit képes erősíteni,
azonban nem képes erkölcsiséget megalapozni. Ezzel szemben Lessing egybefűzi az
esztétikai gyönyört
és erkölcsi következményeit. Lessing már 1751-ben erkölcsi funkciót tulajdonított az
érzékenység felfokozódásának: „A széptudományok és a szabad művészetek érzékennyé
teszik az embert,
lefejtik róla a faragatlanság bilincseit, melyet a bölcs természet rakott
rájuk.”44 Lessing tragédiaelméletében a szenvedélyek szánalom általi
felkeltése, valamint ennek erkölcsi hatása összefonódik. Mendelssohn, amint az a
levelekből is kiolvasható, a szánalmat pillanatnyi és egyéni (individuális)
élvezetként értelmezi. Az esztétikai
gyönyör érzése így értelmezve, az előadás vagy az olvasmány befejeztével, amikor az érzések fölött újra átveszi uralmát a felső lélekerő,
egyszerűen véget ér, megszűnik. Lessing a szánalom keltette esztétikai érzést átértékeli, kimozdítja a
mendelssohni individualitást a momentaneitás pozíciójából, mert az erkölcsi hatást tartós átalakító
erőként értelmezi. Kevéssel a szomorújátékról szóló levezetés előtt,
1755 decemberében írja Lessing
Mendelssohnnak, aki az erkölcsiséget úgy határozza meg – Lessing szavaival –
mint: „törekvést arra, hogy tökéletessé tegyen; én – folytatja Lessing –
egy dolognak azt a minőségét értem
ezalatt, melynek következményeként bárki tökéletesedhet.”45 Mendelssohn az erkölcsöt
világos, szimbolikus racionális következtetésekre
alapozza. Egy karakter tökéletessége ennélfogva az erkölcsi teljesítmény hatása, azé az igyekezeté, amely arra irányul,
hogy az észítéleteket belehelyezze a cselekménybe. Lessing ezzel szemben az
erkölcsöt mint „egy dolog minőségét” határozza meg. Ez a
minőség vagy állapot az érzékenység. Nicolaihoz
azt írja Lessing 1756 novemberében, hogy a tragédiának „nem csupán arra kell tanítania, hogy
részvétet érezzünk egyik-másik
szerencsétlenül járttal szemben, hanem annyira érzékennyé kell tennie bennünket, hogy a balsors
sújtotta emberek, bárkik legyenek is, mindig, mindenkor meghassanak, és szánalmat ébresszenek bennünk... Az együttérzésre
leginkább képes ember a legjobb
ember: valamennyi társadalmi erény gyakorlására, a nagylelkűség valamennyi
fajtájának kinyilvánítására a leginkább
alkalmas.”46 Lessing vitatja a mendelssohni csodálat pillanatnyi és sajátos erkölcsi hatását,47
félreállítja azt, előtérbe helyezve
a szánalomról alkotott felfogását: „Mennyivel jobb és biztosabb hatást
gyakorol ránk a szánalom!...”48 A szánalomnak a tartós készenlét pozíciójában kell részt vennie a
szenvedélyélmény, az érzésre irányuló
hajlamaink felépítésében. Ezért a pillanatnyi és sajátos gyönyört okozó
csodálatot teljesen ki kell zárni a tragédia
belső rendjéből: „A csodálat a maga közönséges értelmében, mely szerint nem más, mint valamilyen
rendkívüli tökéletesség fölött
érzett különleges tetszés, az utánzás révén nemesít, az utánzás ellenben föltételezi annak az erénynek
a tökéletes megismerését, melyet
utánozni akarok. Hányan ismerik föl ezeket
az erényeket? S ha egyszer nem ismerik föl, akkor vajon nem marad terméketlen a csodálat is? A szánalom
azonban közvetlenül is nemesebbé
tesz; nemesebbé tesz bennünket, anélkül, hogy magunknak bármit kellene tennünk; nemesebbé teszi az eszes embert
csakúgy, mint az ostobát.”49
Habár Mendelssohn előtt ott lebeg mint idea a felső és alsó lélekerők
harmóniája, a felső megismerőerő fenntartja, és fent kell hogy
tartsa a központi vezérlő szerepét az élet minden pillanatában. Csak a felső
megismerőerők képesek – a racionalista hagyomány értelmében – biztos
ismereteket közvetíteni a jóról illetve a rosszról. Lessing a szenzitív-művészi
megismerés közvetlen erkölcsi hatását fogadja el, és a felső lélekerőket
felmenti a feltétlen erkölcsi vezetés terhe alól. A szenvedély felkeltése a tragédiában
elválaszthatatlan az abból származó erkölcsi javaktól, melyek Lessing számára
nem csupán lehetségesek, hanem szükségszerűek a művészet értékrendszerén
belül.
1 Lessing lazább természetű
próbálkozását, hogy a drámai művészeteknek elméleti világosságot
szerezzen, az általa 1754–1757 között kiadott Theatralische Bibliothek-ben
találhatjuk, azonban itt még hiányzik a későbbiekben megszilárduló
véleménye a tragédia hatásfokát illetően.
2Armand Nivelle szerint
Baumgarten esztétikája nem az érzéki ismeretek, hanem éppenséggel a tökéletesített érzéki
megismerés tudománya. Armand Nivelle: Kunst-
und Dichtungstheorien zwischen Aufklärung und
Klassik, Berlin
1960, 20.
3 In:
Nivelle 8. oldal; Baumgarten Aesthetica vol I. 1750
4 Armand
Nivelle: id. mű, 8.
5 „A logika és az esztétika adják azokat
a szabályokat, amelyek vizsgálata mindenki számára a megértés tisztaságát
biztosítja.,, G. F. Meier: Abbildung eines Kunstrichters, Halle 1745, 84.
6 Bibliothek der schönen
Wissenschaften und der freien Künste, Buch I. Stück 1
17-68.; Nicolai 1756-ban, levélben küldte el Lessingnek műve kivonatát.
Lessing az 1756. augusztus 31.-i keltezésű levelet csak novemberben kapta meg. Ez a
kivonat jelentette az eszmecsere kezdeti tárgyát. A levelekből kiemelt, illetve a
forrásmegnevezés nélküli idézeteket a Jochen Schulte–Sasse által a Winkler Verlagnál Münchenben
1972-ben kiadott Lessing-MendelssohnNicolai:
Briefwechsel über das Treuerspiel című
könyvéből vettem.
7 Arisztotelész:
Poétika, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest 1969, 41.
8 Aristoteles’ Dichtkunst. Németre fordította, jegyzetekkel és értelmezésekkel
ellátta M. C. Curtius, Hannover 1753, 12.
9 Nicolai: Abhandlung über das
Trauerspiel, in: Schulte–Sasse, 12.
10 A karakter fogalma egy organikus individualitást
jelöl. „Ha egy személyben – írja Nicolai – különböző hajlamok egyesülten
vannak jelen, úgy hát ő sajátos módon cselekszik, hogy egy másik ugyanezen
körülmények között nem így fog cselekedni, erre mondják, hogy karakteres
személy.” In: Schulte–Sasse, 224.
11 A félelem és szánalom az arisztotelészi fóbosz
illetve héleosz fogalmainak lessingi megfelelői. A félelem és
szánalom Arisztotelész számára egyedüli tragikus szenvedélyek. Nicolai
ezek mellé társít még egy harmadikat, a csodálatot, ez utóbbit Corneille Examen
de Nicomede, 1651-je ihlette: az a csodálatban találja meg azt az
eszközt, amellyel a szenvedélyek megtisztíthatók.
12 A tragédia ilyetén felosztása Nicolai fentebb
idézett művének 25. oldalán található.
13 Dubos: Reflexions Critiques sur la Poésie et sur la Peinture, Utrecht 1732.
14 Johann Christoph Gottsched:
Versuch einer Kritischen Dichtkunst, Leipzig 1751.
15 Bodmer/Breitinger: Kritische Briefen,
1746; Briefwechsel von der Natúr der Poetischen Geschmackes, 1736.
16 vö.
Lessing 1756 novemberében Nicolaihoz írt levelével. In: Lessing: Válogatott esztétikai írások, Gondolat, Budapest
1982, 524. (A magyarul megtalálható Lessing leveleket ebből a
kiadványból idézem.)
17 Kritische
Dichtkunst, 91.
18 Nicolai
Lessinghez 1757. május 14-én, Schulte–Sasse 110.
19 Az
első kiadás lényegesen különbözik a második, 1771-es „javított” kiadástól: Schrift Über die Empfindungen, in:
Moses Mendelssohn Gesammelte Schriften, Berlin 1929, Bd.I 43–123.
20 Mendelssohn a lelket leibnizi értelemben,
mint vis repraesentativa universi határozza meg, melynek képzelőerejét a világ
tükrözésének belső szükséglete mozgatja.
21 Mendelssohn, Ges. Schriften I, 48. 22u.o., 43–123.
23 in:
Schulte–Sasse, 160.
24 Levél
Nicolaihoz 1756 novemberében.
25 azaz
Arisztotelész
26 Levél
Nicolaihoz 1756 novemberében 27 u.o.
28 u.o.
29 Levél
Mendelssohnhoz 1756. december 18.
30 Levél
Mendelssohnhoz 1756. november 28.
31 Lessing
idézi, in: Levél Mendelssohnhoz 1756. november 28.
32u.o. 33u.o.
34 Mendelssohn levele Lessinghez, Schulte–Sasse 70.
35u.o.,73.
36 Arisztotelész:
Poétika, 55–56.: „A félelem és a szánalom létrejöhet a dráma
látványából, de magából a cselekményből is. Ez utóbbi az előnyösebb,
és az
37 Levél Mendelssohnhoz 1756. december 18.
38u.o.
39u.o.
40u.o.
41 In:
Schulte–Sasse, 89.
42 Arisztotelész: Poétika, 33: „Az
eposzírás, a tragédiaköltészet, a komédia, a dithüramboszköltészet... egészében véve
mind utánzás.”
43 Amint azt Peter
Michelsen a Deutsche Viertelsjahrschrift für Literaturwissenschaft und
Geistesgeschichte 1966. decemberi számának 548– 564. oldalain állítja.
44 Karl Lachmann (szerk.): Lessing
Sämtliche Schriften, Stuttgart 1886– 1924, IV. köt, 387.
45 in: Schulte–Sasse,
212.
46 Levél
Nicolaihoz 1756 novemberében.
47 Levél
Mendelssohnhoz 1756. december 18.
48 u.o
49 Levél Mendelssohnhoz 1756. november 28.