Kép és logosz
GREGUS ZOLTÁN
„A képek nemcsak a jelek egy sajátos
osztályát alkotják, hanem olyanok, mint a színész a történelmi színpadon,
aki kulcsszerepet kapott egy olyan történetben, melyet mi mesélünk magunknak
a saját fejlődésünkről, attól a teremtménytől kezdve, akit
Isten a ‘saját képére’ alkotott, addig
a lényig, aki a világot saját képére formálja.”1
W.J.T. Mitchell
A képek vizsgálata az ókortól, Platóntól és Arisztotelésztől kezdve,
a skolasztikusokon, Hobbes-on és Locke-on, majd a romantikusokon át, egészen
Wittgensteinig, Gadamerig és Foucaultig foglalkoztatja a filozófusokat és
esztétákat. Megfigyelhető, hogy elkülönül egymástól a képekről való
gondolkodás története, valamint a képek elemzéseinek elmélete és története.
Mondhatni Platón és Arisztotelész voltak
az első gondolkodók, akik számot vetettek az emberi kifejezés „képes”,
azaz figuratív természetével. Platón szerint a gondolatokat „megszálló” képek
az ideák világából származnak, a földi testbe zárult lélek emlékei a tökéletességről.
Normális lélekállapotban e képek nem érzékelhetők az ember számára, ám
ha a lélek a mania (isteni lelkesültség, őrültség) állapotába kerül –
vallási, profetikus, költői/múzsai, vagy szerelmi eksztázisban –, képes visszaemlékezni, szemlélni az ideákat. Ezért „legnagyobb javaink
maniából, mégpedig isteni adományként
reánk szálló lelkesültségből származnak.”2 Ilyen értelemben a képek a
hasonmás (homoioma) szerepét töltik
be, a Lét szimulákrumai (mind a lélekben található „képek”, mind pedig a dolgok/létezők képei
esetében), amelyekben azonban, megfelelő tekintet – a létre irányuló
tekintet (thea) – mellett, megjelenhet a Lét. A mania állapotában az ember
tekintve a Létet, engedi magát elragadtatni attól, önmagán kívül helyeződik, oly módon, hogy egy köztes helyet foglal
el önmaga és a Lét között. Platón
szerint egyedül a szépnek jutott osztályrészül, hogy két világ birtokosa legyen,
s ily módon magára vállalja a közvetítő
szerepet: „A szép, mint említettük, azok között [az ideák, a Lét birodalmában – G.Z.] is ott ragyogott;
aztán ide érkezvén a legvilágosabb
érzékszervünkkel ragadtuk meg őt, aki itt is [a létezők között – G.Z.] a legvilágosabban ragyog.
Hiszen a látás a legélesebb a testen
érkező érzékeléseink közül. Az értelmet nem látjuk – rettenetes
vágyat is keltene, ha ilyen világos kép jutna róla a szemünkbe –, sem a többi
szerelmünkre méltó létezőt; egyedül a szépnek jutott osztályrészül, hogy
a leginkább szembetűnő és szeretetre
méltó legyen.”3 Heidegger szerint ez a szépet tárgyiasító fordítás
(„a leginkább szembetűnő/látható és szeretetre méltó”) nem kielégítő, és csak a
reneszánsz téves latin fordításában alakult ki.4 Helyette
az ekphanesztaton kai eraszmiotaton kifejezésen
a következőt kell érteni: a legragyogóbban előtűnik a látás számára, és a legtávolabbra
visz az önmagán–kívül–fel–emelkedés
és a Lét által való vonzattatás által; szerelmet kiváltó: ami áthelyezve, önmagunkon kívül kerülve mozgásba
hoz.
A szép és a kép ezen összekapcsolása Platónnál
mégsem vezet a művészi
képhez: a művész által készített kép egy további szimulákrumot képvisel a dolgok/létezők
létéhez képest. Csak a már „kinézetek” egy bizonyos „nézetét” adja. Feltehető
a kérdés arra vonatkozóan, hogy a szép „közvetítő szerepe” miért nem működik a művészi kép esetében
is. Ez talán azzal magyarázható, hogy „Platón államában az élet kétfelé volt osztva, mint a mezők a
sakktáblán. Közösségének jellegzetes erénye, az igazságosság azt jelenti, hogy mindenki a saját mezőin
mozog, nem sért jogot azáltal, hogy a szomszéd mezőjére
lép át. A költő azonban jogsértő: ő átlép.”5 Platónt leginkább az zavarja a művészben, hogy mindig úgy tesz mintha
ő másvalaki volna. Ha lefest egy asztalt, akkor úgy tesz, mintha birtokában
volna az asztal ideájának, holott ezt az asztalos jobban megközelíti. A művészi
képre ugyanez érvényes: azt hazudja, hogy ugyanaz; úgy tesz, mintha ő
lenne a mintakép. A kép tehát csak zavaró tényező, a „valóságtudat egyensúlyzavarát”
váltja ki, átlépi és kijátssza egymás ellen az igazságosság által felállított
határokat és mezőket, összegabalyítva a dolog képét és magát a dolgot,
ami által a dolog (a megkettőzött) is kettéhasad.
A kép ezen cinkossága miatt, később az egész nyugati gondolkodás
meglehetősen kétesen kezeli a kép létmódját, mindig valahol a valóságon
(ahol a logosz jelenti a valóságot) kívül, vagy mellette szeretné elhelyezni,
mintha a kép káros következmények nélkül kizárható volna a „valóság” rendszeréből, a „lényeggel”
szemben a „látszat” birodalmába utalja (talán nemcsak a képrombolás törekvéseiben, hanem
még az ikonofiliában is ez a mechanizmus működik, működött).
Arisztotelésznél a kép mimézisz-jellege (bár a szót Platóntól veszi át)
lényeges módosuláson megy keresztül. A képnek többé már nem a dolgot/a létezőt
kell utánoznia, hanem egy „preexisztens”
formát, a művész lelkében már fennálló aktuális formát, elrendezettséget
kell tematizálnia, megjelenítenie. A kérdés többé nem az, hogy hűen másolja-e
a dolgokat, a részeket, hanem az egész a fontos: kompozíciójuk és harmóniájuk.
Abban különböznek a „művészettel megrajzolt képek a valóságtól –
hangzik a Politikában –, hogy bennük egy egységbe vannak öszszefoglalva
az egyebütt szétszórt vonások; mert különben mégiscsak szebb a rajznál egy
különálló valakinek a szeme, a másiknak meg valamely más testrésze.”6 Ám a forma, ha már megtalálható a művész
lelkében, akkor ez azt jelenti, hogy nem ő hozza létre. Az alkotás Arisztotelésznél
kettős folyamatot feltételez: a noéziszt, egy „belső”, előre- és felvázoló alkotást, és a poéziszt, mint az előbbinek
a külsővétételét, rögzítését az alakban/anyagban. De a noézisz nem a
részektől indul el, és nem is a részekből épül fel, hanem mindig
már a formánál van; előzetes megértési/belátási horizontot (egész-et)
implikál, ebből az egészből jön létre az egész, a formából a forma.
Ami keletkezik, az lépésről lépésre keletkezik, ám a formának nincsenek
részei: ő az egésznek a szerkezete. Így érthető Arisztotelész azon
megjegyzése, hogy: „bizonyos értelemben
az egészség az egészségből keletkezik, s a ház a házból: az anyagi ház
az anyagtalan, szellemi házból.”7 Hasonlóan a szerelmes pillantásához
a kép eredeteként megjelölt noézisz
is valamiféle egységbelátást hordoz magában, olyan belátást, ami egyben
átlátás a részeken túlra.
Platón és Arisztotelész „kép”-olvasata hol
egymást kiegészítve, hol
egymással vetélkedve nyomták rá bélyegüket a nagy esztétikai rendszerek alakulására. Ezt a folyamatot
végigkövetni ilyen keretek
között nem lehetséges. Csupán annak a folyamatnak az eredetére kívánunk bepillantást (és kipillantást) nyújtani,
ami beindul a kép metafizikus felfogásában.
Visszatérve Platón Phaidroszához egy különös
szövegrészletet kell a figyelem középpontjába állítanunk: „Hiszen van az írásban
valami különös és megdöbbentő,
Phaidrosz, ami valójában a festészethez hasonlít. Ennek
az alkotásai is úgy állnak előttünk, mintha élőlények volnának, ám ha kérdezel tőlük
valamit, méltóságteljesen hallgatnak. Ugyanúgy az értekezések: azt gondolnád,
értelmes lényként szólnak, de ha
rákérdezel valamire, mert meg akarod érteni, akkor mindig egy és ugyanaz,
amit jeleznek (kiemelés tőlem – G.Z).”8
Figyelemre méltó, hogy a fenti részletben
az írás a festészettel, a
képekkel van összehasonlítva, jobban mondva megfeleltetve az azonosság módján.
Mindkettőre érvényes, hogy csak a bölcsesség „látszatát” nyújtják, mivel nem biztosíthatják a
Létre, az ideákra való
visszaemlékezést, azon oknál fogva, hogy kívül esnek a „logosz”, gondolkodás, a léleknek önmagával folytatott
beszélgetésének birodalmán.
Ezek szerint jelentőségük kimerül abban, hogy emlékeztetnek egy belsőre, egy olyan tartalomra,
ami már ismert, és csak azokat képesek emlékeztetni erre, akik már ismerik
azt. Vajon a képek elmarasztalása amiatt, hogy „mindig egy és ugyanaz” amit mondanak, nem érvényes-e a logosz „belső”
diskurzusára is? Vagy talán
éppen fordított a helyzet: a képek hallgatása az, ami egy lényegi mondáson alapul, a mást mondás képességén. Talán
a képek a-phonikusságában felismerhető az a képesség, hogy megnyitják
a gondolkodás tautologikusságát, repedést ütnek rajta, hogy ebbe a szakadékba beilleszkedhessen
a másikkal való dialógus.
„A gondolkodás – írja Lévinas – az egybegyűjtésnek ebben a folyamatában képes egy
adott elemtől egy, az
előbbit látszólag kizáró újabb elemekhez továbblépni, de ez utóbbi elem éppen a kizárás mozzanatában
már bejelentett és visszanyert.
Az ént szétszakító dialektika egy olyan szintézisben és
egy olyan rendszerben teljesedik be, ahol ez a szakadás
már nem észlelhető. A dialektika
nem a másikkal való dialógus; a dialektika csupán ’a léleknek az önmagával, kérdések és válaszok
formájában folytatott dialógusa’ marad. [...] a gondolkodását önmagának elbeszélő
szellem továbbra is egy és egységes, a jelenlétben azonos marad – szinkrónia,
dacára a gondolkodás jövés-menésének, ahol is az én ellenszegülhetne
önmagának.”9 Ezzel szemben a kép kikezdi a nyelv belső diskurzusának azon
törekvését, hogy minden másságot a jelenlét egységében egybegyűjtsön.
A kép fent vázolt működése talán gyökértelenségéből
fakad, abból, hogy leválik
a szerzőről, az eredetről, el-különböződik a logosz autoritásától, s ekképpen felerősödik benne a ludikus elem. A kép hasonlóan az íráshoz, amiben „szükségképpen
sok a játék, és semmiféle beszéd
nem méltó rá, hogy túlságos komolysággal – akár versbe, akár prózába foglalják”10
nyommá és lenyomattá válik, a logosz
autoritásának, az ideák hiányának a lenyomatává,
ami esetleg játékba hoz sokmindent. A szerző „halálával” megszűnik a kapcsolat az ideákkal,
végetér az a törekvés, hogy valamiféle
végpontot jelöljünk ki a számára, hogy végső jelöltet találjunk neki, hogy lezárjuk az írást.11
A kép mint textúra tételezésével,
a fonadék összeszövődésében minden kibogozandóvá válik, de semmi sem megfejtendővé; a kép terét bejárni kell,
nem pedig áthatolni rajta. Talán az eredetcentrikussággal
szembeállítva ezért fontos Arisztotelész
kép-felfogása, amiben a kép jelentése/jelentősége nem a dologra való referálásban
merül ki, hanem inkább a kép struktúrájában, az elemek egymástól való elkülönböződésében
és kapcsolatukban.
1 Idézi Szőnyi György Endre, lásd
id. sz. Ikonográfia és Hermeneutika. In: „Jelbeszéd az életünk”,
Oziris–Századvég, Bp. 1995, 90.
2 Platón: Phaidrosz, 244a
3 Platón: Phaidorsz, 250d
4 Lásd Heidegger: Dialogul Phaidros: frumuseţea şi adevărul într-o
dezbinare fericită,
in: Platon: Phaidros (anexa), Humanitas, 1995, 37–46.
5 Prickardtól idézi Sir David Ross. Lásd Sir David
Ross: Arisztotelész, Osiris, Bp. 1996, 356.
6 Arisztotelész:
Politika, 1281b
7 Arisztotelész: Metafizika, 1032b
8 Platón: Phaidrosz, 275d
9 Emmanuel
Lévinas: Diakrónia és megjelenítés. Részletek in: Kellék, Kolozsvár
1997, 7. szám, 26.
10 Platón:
id. mű, 277e
11 Ezzel kapcsolatosan ld. R. Barthes: A szerző
halála című esszéjét. In: R. Barthes: A szöveg öröme, Osiris,
Bp. 1996, 55–60.