Platón – „a szó kalandja” és az értelem között; Muscă, Vasile: Introducere în
filosofia lui Platon, Ed. Dacia, Cluj-Napoca, 1994
Vasile Muscă könyve, mely a Dacia Kiadó Propedeuticasorozatában jelent meg, a sorozatcím
jelentéséhez illeszkedve („propaideia”
előzetes, előkészítő tanítást jelent) valóban azoknak íródott,
akiknek háttérismeretekre, úgymond „segédkönyvre” van szükségük Platón tanulmányozásához. Stílusa
ennek megfelelően a valamibe való bevezetés felvállalásához igazodik,
felépítése pedig magának a platóni filozófiának a dinamizmusához: egy olyan
életmű áttekintésére, vallja a szerző, amelyre a nyitottság, az
állandó továbblépés, felülvizsgálás és újraértelmezés olyannyira jellemző,
mint a Platónéra, az egyetlen célravezető módszernek a nyomkövetés bizonyul:
lépésről lépésre, problémakörről problémakörre, dialógusról dialógusra.
A dinamizmus tiszteletben tartása az egyes kérdéseken belül is megmarad, így
válik követhetővé úgy a problémák kibomlása és átalakulása, mint egymáshoz
való viszonyuk. A bevezető-jelleg követelményeinek értelmében nem maradhat
el bizonyos fogalmak tisztázása (különös tekintettel azokra az esetekre,
amikor a fogalom modern értelmezése elüt annak antik
változatától) és a történeti-filozófiatörténeti, illetve társadalmi-politikai
kontextusba való belehelyezés.
A kronologikus áttekintés mögött azonban olyan szempontok húzódnak meg,
amelyek a könyv tulajdonképpeni vezérfonalainak nevezhetők: a Szókratésszel
való személyes viszony és a Mestertől való fokozatos függetlenedés szerepe
Platón filozófiájának alakulásában; a nevelés kérdése és annak tétjei az athéni
demokrácia viszonyainak kontextusában és a szofisták által képviselt mentalitással
szemben; Platón elkötelezettsége a polisz ügyei iránt, illetve kritikai hozzáállása
mind a társadalmi kérdésekhez, mind saját filozófiájához.
Platón életének korszaka a szóbeliség, illetve az írásbeliség kontextusában
kerül bemutatásra. Az arisztokrácia korában, amikor a szóbeli hagyomány dominált,
az igazság letéteményese a költő, aki emlékezetére hagyatkozva, de az
ihletettség pillanataiban az isten által megszállva a szó szentségét képviseli.
A demokráciában azonban, amelynek késői korszakában nyeri el az írásbeliség
a vezető szerepet, a szó a hatalom elsődleges eszközévé válik, felhasználása
a hatalmi érdekek függvényében történik, így a hazugság úgyszólván „polgárjogot
nyer”, a szó pedig elválik a dolgoktól, a gondolatoktól és a cselekvéstől
– értelmét veszti mind az igazság, mind a moralitás szintjén: önmagában
is működik. Abban a társadalomban tehát, amelyben a pervertáló hatalom
és a pervertálható nép kölcsönösen támogatja és fenntartja egymást, nem csupán
arról beszélhetünk, hogyan mozdulnak el a tudás, az emlékezet és a nyelv viszonyai
a demokrácia, a törvény és az írásbeliség új viszonyai felé, hanem egyszersmind
a szó pervertálódásáról is. Erre az értékvesztésre adott reakcióként jelenik
meg Muscă értelmezésében a platóni metafizika, mely az ideák világában a szavak
értelmének letéteményesét nyújtja, a tiszta értelmek univerzumát. De Platónnál,
aki az ismeret-feledés-emlékezés séma alkalmazásával és a szóbeliség értékének
vallásával egyaránt kötődik az arisztokratikus kultúra által fémjelzett
múlthoz, jelene és felfogásmódja viszont a demokráciához köti, a szó visszahelyezése
eredeti jogaiba szorosan összefonódik a nevelés kérdésével, amely ebben a
helyzetben nem lesz más, mint úgyszólván „belenevelés az igazságba”.
Az egykori költő szerepét a racionalitás képviselőjeként bár, de
a filozófus veszi át, az ideák mint értelemadók nevében. A filozófus válik
a szó eredeti rangjának helyreállítójává, s e munka tétje nem kevesebb, mint
a társadalom újramegalapozása.
Ebben a kontextusban válik Szókratész,
aki a korai dialógusokban különösen élethűen, valóban személyként van
jelen (és akinek az athéniak előtti rehabilitálása akkoriban Platón egyik
fő célja) lassanként „a filozófus” és „a jó polgár” szimbólumává, az egyetlenné, aki az igazság keresésének
szentelt filozófusi életet, és a törvények tisztelete jegyében leélt (és befejezett)
állampolgári életet maradéktalanul megvalósította. Szókratész tehát annak
a felelősségtudatnak a szimbóluma, amely a degradálódott szó és a degradálódott
állampolgári státus értékének visszaállítására irányul, és egyúttal olyan
tanító, akinek szellemében a célhoz vezető út a nevelés kérdésének vizsgálatával
válik megragadhatóvá. A gondolkodás és a cselekvés, az egyéni és a közösségi
érdek összhangba hozásának eszköze, a nevelés, Platónnál általánosan alkalmazhatóként
jelenik meg: az anamnézis-elmélet értelmében a tanulás elutasítása nem menthető
fel a képességek hiányára hivatkozva; a tanulás morális kérdéssé válik.
Muscă „nyomonkövető” interpretációjában a nevelés kérdésétől indulva érkezünk el az ideákhoz:
az erény nevelés által érhető el, a nevelésben a nevelő személyes
példáján kívül a tanulás tényezője is
Recenzió 109 lényegi szerepet játszik,
a helyes ismeret biztosítéka viszont az ideákra való visszaemlékezés. Az ideatan
kidolgozásának elméleti indítéka Platón számára az igaz ismeret lehetőségének
elméleti megalapozása, a szofista „felvilágosodás”
által hirdetett egyoldalú, absztrakt racionalizmus és relativizmus ellenében.
Az igaz ismeret tárgya tehát az idea lesz, vagyis az, ami egyetemes és általános:
ami van, nem pedig ami létesül. A „Bevezetés Platón filozófiájába”
szerzője számbaveszi mindazokat a félreértelmezéseket, amelyeket a platóni
ideatan elszenvedett: az Arisztotelésztől származó
„megkettőzés”-érv (ti. hogy az ideák pusztán csak megkettőznék
a világot) ellenében kifejti az ideák értelemhordozó funkcióját, amelyről
már szóltunk, kiemeli továbbá az ideák és a fogalmak azonosításának tévességét
– a fogalomnak ugyanis csak logikai
realitása van, míg az idea egyaránt ontológiai és gnoszeológiai elv. A platóni
metafizika alapja a lét és a gondolkodás eleata eredetű azonossága, így
az ideák egyaránt jelentik a dolgok létezésének okát és megítélésük kritériumát.
Platón dialektikus logikája „a konkrétumot a realitás alapján értelmezi és
értékeli”.
A platóni filozófia dinamikus jellegének kiemeléséhez kapcsolódik a filozófus
kritikai szellemének előtérbe helyezése. A motívum természetesen a kritikai
dialógusok elemzésekor válik a leghangsúlyosabbá. A logikai válság, amelybe
Platón a „dolgoktól” éppúgy, mint egymástól hermetikusan elszigetelt, önmagukban – és önmagukért való ideák világának ellentmondásai
miatt kerül, az ideatan felülvizsgálásához és kritikájához, végül az eleata
mozdulatlanság-elv feladásához vezet: lehetségessé válik az ideák egymással
való kapcsolata, a mozgás pedig a lét egyik alapvető determinációjává
válik – lét, értelem, élet, lélek és mozgás egyaránt meghatározza egymást, hogy
aztán az időskori dialógusban, a Timaioszban a „létesülés rehabilitálása” is megtörténjen.
Az ideatan mindamellett túlmutat a racionalitás körén. E túlmutatás egyik
tényezője az erósz-princípium, amely az ideák közvetlen megismerésének
elve, és amely a lélek és az ideák egyneműségének biztosítéka. A másik
tényezőt már említettük, s ez egyben az ideatan kidolgozásának gyakorlati
indítéka: Platón elkötelezettsége a társadalmi-politikai szféra iránt. Az
ideák világa ugyanis egyúttal a társadalmipolitikai reform modellje, megismerésének
folyamata pedig nem egyirányú: felszálló ágból (a dolgoktól az ideák felé)
és leszálló ágból (az ideáktól vissza a dolgokhoz) áll: az igaz ismeret mellett
tehát a változtatásra irányuló gyakorlati indítékot és indíttatást is implikálja.
Az ideális államférfi így nemcsak filozófus, de a cselekvés embere is, és
ez az ideál nem marad meg a puszta elmélet szintjén –
gondoljunk a platóni Akadémiára, amely afféle, az erények reformját megvalósítani
óhajtó politikusfilozófus-képzőként működött. Egyébként a társadalmi
szférába vezetnek vissza azok az eredmények is –
hívja fel a figyelmet Muscă –,
amelyekre Platón a kritikai dialógusok problémafelvetésének kapcsán jutott
– nevezetesen úgy, hogy a Jó kérdésének újraértelmezését készítik elő.
Az időskori dialógusokban, amelyekre
egyre inkább jellemző a püthagoreus elemek
bősége, továbbá a mérték és az arány kérdése körül elrendeződő
fogalomtár, a jót életformaként, sőt, az emberhez leginkább illő
életformaként definiálja a filozófus. Úgy a jó, mint az igazságosság kérdése
mérték-kérdéssé válik. Az igazságosság tudományának a mérték tudományaként
való megjelölése visszamutat az erény taníthatóságának szókratészi kérdésére,
mely Platón gondolkodását a kezdetektől fogva meghatározta. S annak ellenére,
hogy tapasztalatai hatásásra időközben gyökeresen megváltozott szemlélete
az emberi természetet és ezzel összefüggésben a nevelhetőség mértékét
illetően, a leginkább a konkrétum felé fordulónak nevezhető utolsó
művében, a Törvényekben is a nevelésben, az állampolgárnak az erény útjára
való vezetésében jelöli ki a törvények célját. Tehát mind Platón indítékait,
mind filozófiáját magát tekintve meghatározó jelentőségűnek mondható
az erkölcsi-társadalmi reform megalapozásának és megvalósításának igénye.
Épp ezért – emeli ki Muscă
– metafizikájának „legvégső
és legmélyebb mozgatórugója a társadalmipolitikai és a morális szférában keresendő”.
(Balogh
Brigitta)
Robin, Léon: Platon, Bucureşti, Editura Teora, 1996. Fordította: Lucia
Magdalena Dumitru
Léon Robin Platónmonográfiáját két posztulátum működteti: egyrészt
az, hogy mivel Platón lényegében filozófus volt (művész mivolta mellett),
egy sajátos filozófiai tannal kellett rendelkeznie, másrészt pedig az, hogy
lehetetlen valakinek a megismerés problematikáját, annak tárgyát és eljárásmódját
úgy vizsgálnia, hogy előzetesen ne tisztázná, rendszerezné hipotéziseit.
Ami az első előfeltevést illeti, könnyen belátható, hogy Platón
nem valamiféle eklektikus módon tákolta össze elméletét az azt megelőző
külön-féle bölcseletekből, hanem egy sajátos szintézist teremtett a szembenálló
(vitába lépő) felfogások ütköztetéséből, egybegyűjtéséből.
A rendszerproblematikát érintő második posztulátum azonban már nehézségekbe
ütközik. Platón dialógusaiban ugyan érzékelhető az a törekvés, hogy gondolatait
valamiféle „rendszerbe” foglalja,
viszont sehol sem találkozunk dogmatikusan tálalt „eredményekkel”,
megoldásokkal, ezek valahogy mindig kisiklanak vagy besiklanak a nyitottság
útvesztőibe. Ennek ellenére a dialógusok vizsgálódásainak és próbálkozásainak
kulisszái mögött egy jól körülhatárolható, rendezett tantétel húzódik meg.
Mindezek alapján Robin célkitűzése is kettős: egyrészt Platón
gondolatainak szisztematikus osztályozása, másrészt pedig ezen gondolatok
megpörgetése a Platónt körülvevő eszmetörténeti kontextusban (főleg
az óplatonizmus, illetve Arisztotelész vonatkozásában). A platóni eszmék Robin
általi tematikus osztályozása ismeretelméleti, ontológiai és etikai irányt
követ, melynek során az anamnézisz, az ideatanban jelentkező dolgok és
jelenségek, a lélek halhatatlansága, világ és istenség összefüggései, valamint
az emberi magatartás és az állam megszervezésének problematikái kerülnek tárgyalásra.
Léon Robin könyvének külön érdeme, hogy a vizsgálódások során
felmerült kérdésekhez kitűnő tematikus bibliográfiát nyújt, egy
olyan könyvészetet, melynek tételei (a szerző bevallása szerint) vagy
a monográfia hiányosságait
igyekszenek pótolni, vagy pedig döntő
jelentőségűek a Platón-interpretációk történetében.
A monográfia először 1936-ban jelent meg, a Presses Universitaires
de France kiadásában. Az 1996-os román fordítás az 1988-as újrakiadás alapján
készült.
(Gregus Zoltán)