Erdélyi magyar kartezianizmus a 17. században
(Descartes eszméi Apáczai Csere János műveiben)
UNGVÁRI-ZRÍNYI IMRE
Mű es hatástörténete
A magyar kartezianizmus kifejezés (és méginkább ennek sajátosan erdélyi
változata) olyan szűkítő, lehatároló fogalomnak tűnik, amely
az egyetemességgel szemben a kulturális sajátosságokat hangsúlyozza. Eszerint
többféle kartezianizmus létezik, amelyeknek jellegzetességeit a térben és
időben körülhatárolt kultúrák uralkodó stílusjegyei határozzák meg. Ebben
az összefüggésben az eredeti műhöz képest a befogadás, értelmezés, a
különféle nyelvi, technikai, intézményi adottságok és szabályrendszerek alakító
szerepe bizonyos túlsúlyra tesz szert. Az eszmei tartalomnak eredeti megjelenésétől
eltérő közegbe való beillesztése, (mint pl. a descartesi gondolatok erdélyi
befogadása) újraértelmezésként, a szerző léthelyzetétől, kultúrájától,
szándékaitól való eltávolodásként jelentkezik. Ilymódon az eredeti műnek
vagy alapgondolatainak kifejezésformái alapvetően más szemantikai, ideológiai
és pragmatikai tartalmakkal keveredhetnek, olykor olyanokkal is, amelyeket
a szerző nemcsak, hogy nem láthatott előre, de kifejezetten ellenzett
volna. Mindezek megkövetelik, hogy a magyar, ill. erdélyi kartezianizmus dokumentumainak
áttekintése előt vázoljuk a 17. századi Európa (mindenekelőtt Németalföld
és Erdély) társadalmi és kulturális életében azokat a közvetítő rendszereket,
amelyek meghatározó szerepet játszottak e gondolatok elterjedésében. Végül
pedig folyamatosan figyelnünk kell a fordítás, szerkesztés, rendszerezés munkáját
vállaló Apáczai saját gondolkodásmódjára és szándékaira, egyszóval individualitására,
ami nélkül a Descartesra való hivatkozás módozatai egyszerűen érthetetlenek
lennének.
A kartezianizmus
elterjedésének társadalmi és kulturális feltételei
A 15. és 17. század közötti időszak nyugat-európai emberének legalapvetőbb
lelki-egzisztenciális élménye a középkorból örökölt individualizációs formák
válsága. Végső soron e válság határozta meg a reformációhoz vezető
és azzal összekapcsolódó társadalmi-szellemi mozgalmak célkitűzéseit.
Amint arra Michel Foucault is rámutatott, e korszak embereinek az a törekvése,
hogy közvetlenül részt vehessenek a lelki életben, az üdvözülésre való kiválasztottság
megtapasztalásában, a Könyvben lefektetett tanítás értelmezésében a szubjektivitásért
folytatott küzdelem volt1. Ez a küzdelem a reformáció különböző
áramlatai révén idővel átterjedt a kontinens keleti régióira is.
Az individualitás válsága mindenekelőtt az önértelmezés, az egyéni
bizonyosság válsága volt, amely mint meghatározó élmény helyet követelt magának
mind a teológiában (Kálvin „kegyelmi kiválasztottság”-tana), mind pedig a
filozófiában (Montaigne, Descartes, Pascal). Erre utal Pierre Chaunu sommás
megállapítása is, amely szerint az egész 17. század Istent keresi2.
Az új individualitás nem csupán az egyházi és világi tekintélyek által felkínált
azonosulási formákban értelmezi önmagát, hanem egyszersmind önmagáról mint
gondolkodó, ható és tevékeny szubjektumról is szeretne megbizonyosodni. Ez
az igény máig hatóan részévé vált a modern európai ember öntudatának. Az új
szubjektum önmagába visszahúzódó, elkülönülő. Csak a saját gondolkodására,
valamint hitére hagyatkozik, és olyan alapvető képességeit látja megerősítve
ezáltal, amelyek révén a Bibliában és „természet nyitott könyvében” egyaránt
talál támpontokat. A tudás bibliai (isteni) eredete, illetve a tudományok
önálló eredményeinek teológiai, apologetikai hasznosíthatósága egyike a közép-
és kelet-európai protestáns oktatáspolitika alapelveinek. Ezt a gondolatot
hangsúlyozza többek között maga Apáczai is, A bölcsesség tanulásáról című
beszédében3.
A reformáció időszakában fokozatosan formálódó új individualitásnak
megfelelően a 16.–17. század vallása is hangsúlyozottabb individuális
vonásokra tesz szert. Ez egyrészt azt jelenti, hogy előtérbe kerül az
istenkereső egyén, másrészt, hogy az istenkeresés sajátos formái is elkülönülnek
egymástól, zárt (és legtöbbször kizárólagos) kollektív individualitásokat,
egyház-közösségeket hoznak létre. A korszak embere ugyancsak Chaunu megállapítása
szerint „fájdalmasan átérzi Isten hatalmát és transzcendenciáját”4.
Ez az ember számára végtelenül nyomasztó érzés fejeződik ki a kegyelmi
kiválasztottság kálvini teológiájában. Az embereknek a világ teremtésétől
kezdve kiválasztottakra és kitagadottakra való felosztása az ész számára botrányos,
megalázó gondolat, amely nemcsak a fegyverré tett eszme végletes kizárólagosságát,
hanem ezzel együtt a szektás elszigetelődés veszélyét is magában hordta.
Nem véletlen, hogy a szigorú elkülönülés, olykor még egyazon felekezet különböző
irányzatai között is, egyike a kor alapvető sajátosságainak5.
A saját önazonosság keresése, bár túlnyomó részben vallásos formákban
jelentkezett, nemcsak vallási kérdés volt, hanem kiterjedt valamennyi világnézethordozó
kulturális formára, alkotásra, mindenekelőtt a tudományra és a filozófiára.
A tudomány egyre jelentősebb szerepet játszott a kor szellemiségében.
Bár továbbra is csak egy szűk társadalmi réteg mindennapi tevékenységeként
létezett, az ismeretek gyakorlati alkalmazhatóságának növekedésével párhuzamosan
egyre szélesebb érdeklődésre tarthatott számot, de az új ismereteket
csak igen lassan sikerült elfogadtatni a hagyomány által szentesített kultúraközvetítő
fórumokkal. A saját tudományos felfedezés, vagy elmélet módszeresen igazolható
igazságának a tudata éppúgy hozzájárult az egyén önazonosságának a megalapozásához,
mint a hit igazságai, és a felfedezéseket igazoló szabályok elfogadása vagy
elvetése is ugyanúgy közösségteremtővé vált. Minden elszigeteltség ellenére
a 16–17. század során Európaszerte kialakult „a tudományos kutatók kis világa”,
akik a skolasztikus szellemiségű egyetemek falain kívül, és az ott uralkodó
steril arisztotelianizmus ellenében fogalmazták meg a maguk eredményeit. A
szűk körben meglehetősen gyorsan terjedő tudományos és filozófiai
eredmények mindegyre kikezdték ugyan az egyetemek tekintélyét, de a katedrákat
mindvégig elzárták előlük. Az egyetemek alapvetően arisztoteliánus
tudományának és teológiájának képviselői az egyház mellett a tudományos
és filozófiai megújulás legádázabb ellenségének bizonyultak6. Descartes
életművének akadémiai utóélete, a végeérhetetlen karteziánus–antikarteziánus
viták kiváló példái az újító és hagyományőrző törekvések közötti
összeütközéseknek.
Az egyetemek kultúraközvetítő szerepének beszűkülésével és szerkezeti
megmerevedésével párhuzamosan az itt tárgyalt időszakban új közvetítő
rendszerek jelentek meg, amelyek a kultúra demokratizálódását segítették elő.
E tényezők közül a legjelentősebbek: a nemzeti nyelvek kulturális
használatának elterjedése, a nyomtatás térhódítása, illetve alsó- és középfokú
iskolák alapítása. Jelentőségük nem csupán külön-külön kifejtett hatásukban,
hanem sokkal inkább együttes, egymást erősítő, megsokszorozó szerepükben
keresendő. Így például a könyvnyomtatásnak meghatározó szerepe volt a
nemzeti nyelvek kialakulásában, rögzítésében és általánossá tételében, ill.
egységesítésében egy kiterjedt és változatos nyelvi övezeten belül. E tényező
jelentőségét mind Descartes, mind pedig legfontosabb erdélyi magyar tolmácsolója
felismerte. Hasonlóképpen a reformáció Luther, de főképpen Melanchton
által meghatározott oktatáspolitikája alapvető jelentőségű
volt a nemzeti nyelveken folyó oktatás kialakítása, a fordításirodalom fellendülése
és a nyomtatott könyvek elterjedése szempontjából is7. Mindezek
ismeretében bátran állíthatjuk, hogy a karteziánus eszmék elterjedésének és
fogadtatásuk jellegzetességeinek megértése elképzelhetetlen a műveltségközvetítő
rendszerek szerkezeti átalakulását meghatározó tényezők ismerete nélkül.
A karteziánus filozófia elterjedésének körülményei
A karteziánus filozófia elterjedésének körülményeit vizsgálva figyelembe
kell vennünk Descartes kapcsolatait korának tudósaival, illetve a németalföldi
egyetemi élettel, amely az erdélyi magyar kartezianizmus legfontosabb forrását
jelentette. Descartes élete és tevékenysége számos ponton a korszakra jellemző
individualitás tipikus kifejezője lehetne. Bár valósággal kerülte az
embereket, Descartes kiterjedt levelezése révén számos korabeli tudóssal,
filozófussal és teológussal (ill. ezek társaságaival) állt kapcsolatban. E
kapcsolatai közül minden bizonnyal a legjelentősebb és legállandóbb az
egykori La flèche-i iskolatársához Marin Mersennehez és annak köréhez fűződő
kapcsolata. A korszak számos jelentős gondolkodóját (pl. Thomas Hobbest,
Pierre Gassendit, Antoine Arnauldot) magábafoglaló társaság Descartes számára
egyszerre jelentett jóindulatú, alkotásra ösztönző baráti közösséget
és kemény kritikára kész tudományos fórumot8. Mégis műveinek
elterjedése, de legalábbis erdélyi recepciójuk szempontjából a németalföldi
egyetemi körökkel kialakult kapcsolatai válnak a leginkább meghatározókká.
Descartes kisebb megszakításokkal és állandó lakóhely változtatások közepette
(Dordrecht, Franeker, Leyden, Amsterdam, Deventer, Utrecht, Endegeest, Egmond
op den Hoef stb.) több mint húsz évet töltött Németalföldön. Ez az ország
az említett időszakban a kulturális és vallási sokszínűség, a gazdasági
fellendülés és az egyetemi központok sokasága szempontjából kétségtelenül
az európai művelődés központjának számított. Az egyre nagyobb számban
működő egyetemek valósággal versenyeztek egymással a különféle tudományos,
filozófiai és teológiai eszmék tanításában, Nyugat-Európa legtehetségesebb
professzorainak a megnyerésében, és minél nagyobb diáklétszám biztosításában,
egész Európából, kiváltképpen pedig a protestáns országokból9.
Végső soron ezzel magyarázható, hogy Németalföld Apáczai idejében az
erdélyi akadémiai peregrináció legfontosabb célországát képezi.
Descartes eszméi Hollandiában első ízben 1638-ban kerülnek bemutatásra
az utrechti egyetemen professzora, Henrik Renerius előadásában. Renerius
fő törekvése még a kartéziánus és az arisztotelészi eszmék összeegyeztetése
volt. Tanítványai közül Henry de Roy (Regius) már nem csupán azért játszott
jelentős szerepet a descartesi eszmék terjesztésében, mert idővel
az egyik legnagyobb hatású karteziánus gondolkodóvá vált, hanem azért is,
mert Descartes szabad szellemű és következetesen naturalista átértelmezésével
kihívta mind sajátmaga, mind pedig mestere ellen a konzervatív egyetemi körök
reakcióját. Ennek az ellentmondásos Descartes-recepciónak volt részese többek
között az Apáczai által képviselt erdélyi magyar kartezianizmus is. Apáczai
heterogén szellemiségére jellemző, hogy egyaránt hatott rá a mester,
a tanítvány és a mindkettejük ellen ádáz harcot folytató professzor Gisbert
Voetius is, akit konzervativizmusa miatt ellenfelei „utrechti pápának” neveztek.
Voetius támadásainak eredményeképpen Regiust eltávolították az egyetemről.
Descartes megpróbálta tisztázni magát az istentagadás vádja alól10,
mégis betiltották filozófiájának tanítását, kezdetben az utrechti, majd hosszas
viták után valamennyi németalföldi egyetemen. A betiltás nem akadályozhatta
meg a karteziánus eszmék terjedését, ugyanis Európaszerte egész sor kiváló
professzor tartott ki mellettük mint pl. Adriaan Hereboord, Henri De Raei,
Johann Clauberg, Abraham Heidanus, Christoph Wittich stb. Az 1660–1680 közötti
időszakban, Josef Bohatec állítása szerint, valóságos „karteziánus skolasztika”
jelenléte mutatható ki mind a filozófia, mind pedig a protestáns dogmatika
területén11.
Apáczai kartezianizmusának
eredete és dokumentumai
Apáczai kétségtelenül a 17. századi Erdély legjelentősebb pedagógusa,
tankönyvíró és fordító volt, aki igen alaposan ismerte korának teológiai és
filozófiai eszméit. Az ő tevékenységéhez kapcsolódik az első magyarnyelvű
enciklopédia kiadása, Petrus Ramus, Joachim Sterk van Ringelberg, Descartes,
Regius, Amesius művek részleteinek magyar fordítása, átdolgozása, tankönyvek
szerkesztése és kiadása, ill. számos előadás és tanulmány, amelyek közül
nemegy az erdélyi magyar kartezianizmus korai dokumentumának tekinthető.
A kartezianizmus erdélyi megjelenése nem csupán a franciaországi és németalföldi
kulturális viszonyokkal, hanem az erdélyi értelmiségképzés sajátosságaival,
az itteni egyház- és művelődéspolitika jellegével is szoros összefüggésben
állt. Régiónkban az értelmiségképzés gyakorlatához hozzátartozott a külföldi
egyetemek látogatása, illetve az ott szerzet ismereteknek minél teljesebb
körű itthoni átadása, hasznosítása, mégpedig nem csupán a tanári és papi
hivatás keretében, hanem könyvek beszerzése és könyvtáraknak adományozása,
az európai oktatási módszerek meghonosítása illetve a tanulmányi utakról készített
feljegyzések kiadása által is. Apáczai korában (1625 és 1660 között) az erdélyi
ún. akadémiai peregrináció már csaknem háromszáz éves múlttal rendelkezett12,
miközben a célországok és oktatási intézmények köre, valamint a felkészülésre
kiválasztott szakterületek is folyamatosan gazdagodtak. Ebben a szüntelenül
változó választékban a reformációval kezdődően a német és holland
egyetemek jelentették a fő vonzerőt.
Apáczai Csere János a kolozsvári alapfokú iskola és a gyulafehérvári kollégium
elvégzése után 1648-ban ösztöndíjasként kerül Hollandiába. 1651-es doktori
vizsgájáig Franeker, Leyden, Utrecht és Hardervijk egyetemeit látogatta. Tanárai
között a kor olyan jelentős egyéniségeit tarthatjuk számon, mint Johann
Cocceius (Koch), a héber nyelv professzora, Guilemus Amesius (Ames), a teológia
és a protestáns kazuisztika tanára, illetve az ismert karteziánusok Adriaan
Hereboord, Abraham Heidanus (és talán magántanárként Henry De Roy is), de
nem hiányzott közülük a legjelentősebb antikarteziánus professzor Gisbert
de Voetius sem13. Voetius irányítása alatt Apáczai egy nyilvános
vitán, az akkori oktatási gyakorlat szerves részét képező ún. disputáción
is részt vesz, mégpedig önálló művel, amelynek címe Disputatio theologica,
continens introductionem ad philologiam sacram sub praesidio D. Gisberto Voetio
ad diem 23 et 27 Mart. Ultrajecti MDCL (1650). Egy évvel később doktori
disszertációját is disputáció keretében védte meg, ezúttal azonban nem a magyar
akadémiai peregrináció „fővárosának” számító Utrechtben, hanem Hardervijkben.
Az ortodox protestantizmus szellemében írt disszertáció teológiai témáról,
az első emberpár bűnbeeséséről szólt, amint azt címe is mutatja:
Disputatio Theologica Inaugiralis de Primii Hominis Apostasia (1651).
Mindezeket figyelembevéve, ha megkísérelnénk megrajzolni a fiatal Apáczai
szellemi arcképét, semmiképpen sem tudnánk őt egy jól körülhatárolható
egységes eszmeáramlatba elhelyezni. Gondolatvilágában egyaránt jelen vannak
karteziánus és antikarteziánus hatások, a kálvini hagyományos protestantizmus
és az angol puritanizmus. Ilymódon egyetemi képzettségének megfelelően
Apáczai mindenekelőtt széleskörű műveltséggel rendelkező
protestáns teológus, aki ismeri korának uralkodó eszméit, de nem egyik vagy
másik gondolatrendszer elkötelezettje, hanem a teljes körű tudásé, az
egyetemes kultúráé. Akárcsak számos kortársa, maga is azt vallotta, hogy mind
a tudománynak (ill. a filozófiának), mind pedig a teológiának megvan a maga
teljesen jogosult kérdésfelvetése, amelyek egyaránt nélkülözhetetlenek az
ember evilági boldogulásának, illetve túlvilági üdvösségének eléréséhez. Későbbi
tevékenysége, az általa kiadott művek jellege, valamint saját írásainak
és beszédeinek szellemisége azt bizonyítja, hogy Apáczai tudáseszménye a gyakorlatban
hasznosítható enciklopédikus műveltség volt, amelytől mind az egyes
egyének, mind pedig a közállapotok megváltozását remélte. Az így megfogalmazódó
tudáseszmény azt eredményezte, hogy Apáczai Petrus Ramus és Descartes eszméit
követte szemben a protestáns újskolasztika arisztotelizmusával.
Apáczai egész tevékenysége egyetlen gyakorlati célra összpontosul. Ez
a cél az erdélyi magyar protestáns oktatás modernizálása és a „bölcsesség
tanulása” által az erdélyi protestánsoknak nyugat-európai hittársaikkal egyenlő
szellemi és anyagi szintre való felemelése. Célja elérése érdekében alapvető
fontosságúnak tartotta, hogy az erdélyi iskolák diákjai a hétköznapi gyakorlati
ismeretekre is kiterjedő enciklopédikus műveltségre tegyenek szert,
illetve, hogy magukévá tegyék a puritanizmus teológiai, erkölcsi és társadalmi-politikai
elveit14. Ebben az összefüggésben kell értelmeznünk Apáczai életének
és tevékenységének terveit és megvalósításait. Ezek sorában különös jelentőségűek:
1. az első magyarnyelvű enciklopédia (Magyar Encyclopaedia) megszerkesztése, fordítása és kiadása, Descartes, Ramus, Amesius, Le Roy,
Scribonius, Alstedius, Joh. Ph. Holwarda, Kopernikusz stb. műveiből
származó részletek vagy kivonatok felhasználásával; 2. Petrus Ramus logikájának
magyar nyelvű kiadása (Magyar logikácska), ill. Joachim
Sterk van Ringelberg, flamand humanista De ratione studii című
művének lefordítása és párbeszédes formában való kiadása (Tanács amelyet
Joachimus Fortius ád Apáczai Csere János által); 3. a bölcsesség
tanulásának jelentősége melletti állásfoglalása (A bölcsesség tanulásáról
című székfoglalója Gyulafehérváron), illetve a világi és egyházi
hatalom előtt az iskolák szükségességének a bizonyítása (Az iskolák
fölöttébb szükséges voltáról című
kolozsvári székfoglaló beszéde); 4. egy
erdélyi magyar akadémia felállításának és működésének tervezete Barcsai
Ákos fejedelemhez eljuttatott supplicaciójában (A magyar
nemzetben immár elvégtére egy Academia felállításának módgya és formája).
Bár mindezek a kezdeményezések szorosan
kapcsolódnak, többek között Descartes által is befolyásolt, tudomány-felfogásához, tartalmilag messze túllépnek a kartezianizmus fogalmán. Éppen ezért a továbbiakban az
Apáczai által kiadott vagy írt
műveknek csak azon fejezeteivel vagy gondolataival fogunk foglalkozni,
amelyek nyilvánvalóan karteziánus eredetűek.
(Így pl. nem térünk ki azokra az itt nem említett, elsősorban teológiai jellegű munkákra sem, amelyek időközben
elvesztek, s így csak a kortársak
feljegyzései vagy másolatai folytán tudunk róluk, mint pl. Disputatio de politica ecclesiastica,
Catechizmus secundum dogmata Calvini
vagy De peccato originali című írásokra).
Karteziánus filozófiai felfogást Apáczainál
mindenekelőtt a Magyar Encyclopaedia metafizikával, fizikával, asztronómiával, meteorológiával, illetve részben az antropológiával
és az orvostudománnyal foglalkozó fejezeteiben találunk, illetve A bölcsesség
tanulásáról című
szónoklatban és a Philosophia naturalis címet viselő,
latin nyelvű befejezetlen műben. A három mű sokmindenben hasonlít egymáshoz, ugyanazon átfogó tudományszemlélet talaján
állnak és bizonyos értelemben kölcsönösen kiegészítik egymást, többek között abban is, hogy a
különböző Descartes művekre
való hivatkozásaik tekintetében az egyes írások egy fokozatos kiteljesedés lépcsőfokainak
tekinthetők15. A karteziánus eszmék iránti fogékonyság
önmagában egyáltalán nem jelenti azt,
hogy Apáczai saját körvonalazott filozófiai felfogással rendelkezett volna. Nem a hasonló gondolkodásmód,
hanem éppen egy módszeres, átfogó és a keresztény hittel is összeegyeztethető
világnézet igénye az, ami Descartes recepcióját meghatározta. Ez a viszony
nem jelent aktív átértelmezést, továbbgondolást vagy kritikai magatartást.
Descartes eszméi az Encyklopédia lapjain szó szerinti fordításban,
vagy kivonatok formájában jelentkeznek. Mindaz ami ebben az összefüggésben
Apáczai saját szellemi teljesítményének
tekinthető, az a szövegek kiválasztására, lefordítására, néhol az alapgondolat tömör összefoglalására, illetve a descartesi gondolatoknak egy
olyan ismeretrendszerben való elhelyezésére
szorítkozik, amelynek eszmei sokszínűsége és változatossága az eklektikusságig terjed16.
Mégis látnunk kell azonban, hogy
ezt a műgyűjtő magatartást Apáczai tudatosan vállalta,
sőt a mű előszavában igazolta is eljárását, olyan klasszikus szerzők példájára hivatkozva,
akik büszkélkedtek az elődeiktől
átvett gondolatokkal (pl. Seneca, az idősebb Plinius, Cicero, Heurnius,
Alfarinus stb.). Ebből a szemszögből megítélve, a sokféleség úgy jelentkezik, mint az ismeretek
teljeskörű összefoglalásának elkerülhetetlen és elismert következménye.
Az ilyen jellegű vállalkozások
eklektikussága sokféle alapból származhat. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy nem véletlenszerűen
(tudatlanságból, vagy igénytelenségből) adódó
ellentmondásokról van szó, hanem
egy, legalábbis az alapproblémák szintjén, következetesen érvényesített kettősségről17,
a középkori kettős igazság elméletének
értelmében, ami a karteziánus elméleti alapállással is jól összeegyeztethető18. Továbbá
figyelembe kell vennünk bizonyos, a tudományértelmezésből adódó
sajátosságokat, t.i. azt, hogy Apáczainál
a középkori tudományfelfogás (tudománytörténeti hagyományok, formulák és elfogadottá
vált tanok puszta megőrzése), illetve a modern tudományos igények (önálló
gondolkodás, kísérletezés, gyakorlati
alkalmazás) egyszerre vannak jelen. Az ilyen és ehhez hasonló példákból kiderül,
hogy Apáczai életművének értelme,
beleértve annak karteziánus vonatkozásait is, csak úgy ragadható meg,
ha Michel Foucault Mi a szerző? című művében megfogalmazott
megközelítésmódjának eleget téve, nem annyira a szerző személyiségének, szubjektivitásának a feltárására, vagy az általa kifejezett eszmékre
összpontosítunk, hanem sokkal inkább
azoknak a szabályoknak a megállapítására, amelyek szerint a szerző a maga szövegeiben a fogalmak sorát, ill.
elméleti viszonyaikat létrehozza19.
Apáczai erősen karteziánus színezetű alapvető meggyőződése,
hogy a tudomány, az egyes diszciplínák közötti különbségek ellenére, voltaképpen
egységes egészet képez20. Egy ilyen alapgondolat elfogadásával
összeegyeztethető az az elképzelés is, hogy a tudomány egész épületének
felépítése nem is lehet egyetlen ember feladata, hanem csakis az évszázadok
során felhalmozódott töménytelen tudás összefoglalásából származhat. Bár az
itt tárgyalt rendkívül összetett szellemi képződmény keretében kétségtelenül
megtalálhatók a kiemelkedő egyéni alkotások (ilyeneknek tartja Apáczai
pl. Ramus és Descartes műveit), de a tudomány igazsága nem ezen megvalósítások
egyikéhez vagy másikához kötődik, hanem mindezen megvalósítások összességéhez.
Az emberi megismerés egészét átfogni hivatott ismeretanyagon belül az egyes
alkotórészek kiegészítik, kölcsönösen megvilágítják, de ugyanakkor kölcsönösen
korlátozzák is egymást. A megismerésnek ilyenszerű értelmezésével találkozunk
a Magyar Encyclopaedia felépítésében és rövidített, összevontabb formában
A bölcsesség tanulásáról című orációban is.
Az Enciklopédia mindenekelőtt
tankönyv, kompendium. Semmiképpen sem eredeti mű, és még kevésbé önálló
filozófiai alkotás. E könyv jelentősége a magyarnyelvű filozófiai
műveltség számára nem csupán a korábban ismeretlen magyar filozófiai
szaknyelv megteremtésében áll (ugyanis Apáczai szakkifejezései valójában nem
is maradtak fenn a későbbi filozófiai terminológiában), hanem sokkal
inkább abban, hogy a magyarnyelvű filozófiai irodalom e munka révén Descartes
és az egész újkori filozófia egyik alapművének számító Principia Philosophiae
gondolatainak közreadásával indulhatott. Ilymódon, annak ellenére, hogy
korában nem talált különösebb visszhangra, az a mű, amely bevezette a
magyar irodalomba a filozófiai és a tudományos szaknyelvet, egyszersmind az
egyéni filozófiai reflexió példáját, az „én gondolkodom” típusú filozófiát
is meghonosította, bár csupán egy viszonylag kései utókor számára.
Az Encyclopaedia első fejezete, amely A tudománynak kezdeteiről,
vagy e kifejezéseknek Apáczai értelmezéséhez közelebb álló jelentése szerint
A megismerés alapjairól címet viseli, voltaképpen nem egyéb, mint a
descartesi Principia első fejezete 1., 4., 7. és 9. alfejezeteinek kivonatolt fordítása21. Ebben
a részben olvashatók Descartes
gondolatai a kételkedés jelentőségéről, az érzékekkel szembeni gyanakvás jogosságáról, valamint
az a jólismert gondolatkísérlet, amely meggyőzte őt a gondolkodó
én logikailag szükségszerű létezéséről. Az a tény hogy ez
a karteziánus gondolatmenet az Encyclopaedia
elejére kerül, mint a lét és
a gondolkodás megalapozása, úgy is értelmezhető, mint Apáczai elkötelezettsége, kiállása az egyéni gondolkodás
autonómiája mellett, mint arra irányuló buzdítás, hogy valamennyi ismeretet
alá kell vetni a saját kételkedő és érvelőkészség szűrővizsgálatának.
Ugyanakkor e részben arról is megbizonyosodhatunk, hogy Apáczai jól ismerte és tolmácsolta Descartes szándékait, amennyiben megragadta az eredeti mű megfelelő
részének szinte minden lényeges gondolatát, kihagyott viszont minden bizonyítást,
példát és érvelést. Ez az eljárás teljes összhangban áll a mű jellegével, illetve a tankönyvekkel szemben támasztott korabeli igényekkel, amelyek szerint a tankönyvnek csak
a legfontosabb alapelveket kellett tartalmaznia, míg a példák és bizonyítások
a tanár feladatát képezték22.
A karteziánus metafizika alapfogalmai közül
nyilván nem hiányozhatott
Apáczai kivonataiból az Isten fogalma sem, akit Descartes leginkább a gondolkodó szubjektum és a gondolataiban
létező legtökéletesebb
lény létezését igazoló, illetve tisztán és elkülönülten felfogott gondolatainak igazságát
garantáló metafizikai tényezőként
szerepeltetett. Ez a fogalom azonban az Encyclopaediában többféle értelmezésben fordul elő, karteziánus
metafizikai jelentésétől,
a Guillelmus Amesius Medulla theologica című művében előforduló puritán
teológiai értelmezésig. Az itt említett két vonatkoztatási pont köré polarizálódik
Apáczai enciklopédiájának
egész tematikája.. egyrészt az értelem természetes fényénél megismerhető dolgokkal foglalkozó
diszciplínák (fizika, asztronómia,
orvostudomány, meteorológia), vagyis egy lehetséges természetfilozófia alapjai,
illetve az isteni kegyelem fényénél megismerhető dolgokkal foglalkozó diszciplínák
(teológia etika, jog, politika),
vagyis egy lehetséges emberfilozófia alapjai. A két csoport között foglalnak helyet a
formális tudományok mint pl.
a logika, aritmetika, geometria és grammatika, továbbá egy vázlatos leírása a legfontosabb emberi alkotásféléknek
(technika), ill. a legjelentősebb történelmi esményeknek.
Az első, megalapozó fejezet után, a legtöbb karteziánus hivatkozással
élő fejezetek a 5., 6. és 7., vagyis a fizikát, asztronómiát és a természetrajzot
tartalmazók. E fejezetek részben Descartes már említett műve a Principia
philosophiae, részben a már ugyancsak bemutatott Le Roy (Regius)
Fundamenta physices című műve alapján íródtak. Descartes
fizikájának alapfogalmai a mennyiség, mozgás és a hely, amelyeknek tartalma
szerinte teljesen elégséges a kiterjedt dolgok magyarázatához. Ennélfogva
az anyagi világ jelenségei végső soron mind visszavezethetők a tárgyak
mechanikai mozgására. Az itt érvényesített szigorúan természettudományos megközelítés
a metafizikai fejtegetések gondolatmenetéhez képest nem jelent tényleges szemléletbeli
áttörést, ugyanis az Enciklopédia fizikával foglalkozó fejezetében
megtalálhatók Descartesnak a mozgás eredetére vonatkozó gondolatai, amelyek
újból megerősítik a korábban említett elméleti kettősséget. A mozgás
két forrásból származik.. általános, legvégső forrása Isten, emellett
pedig léteznek a mozgásnak sajátos, a dolgok egyes csoportjain belül érvényesülő
forrásai is, amelyek tisztán természeti okokkal magyarázhatók. E gondolatmenet
szerint mind a mozgást, mind pedig a nyugalmat Isten teremtette, s ennélfogva
e két tényező egymáshoz viszonyított aránya midig ugyanaz marad. Descartes
idevágó gondolatmenetét minden jelentősebb módosítás nélkül átveszi Apáczai
is, akárcsak a mozgó testek ütközésére, illetve az egyes testek térbeli elhelyezkedésére
és körülhatároltságára vonatkozó elképzeléseit,a belőle adódó összes
következményekkel23.
A földi dolgok fizikáját a Principia beosztásának megfelelően
Apáczainál is az égi dolgok fizikája, vagyis az asztronómia követi. Az Enciklopédia
e fejezetének karteziánus gondolatai közül az egyes égitestek, illetve
az égitestek rendszereinek kialakulására vonatkozó örvény-elmélet jelenti
a legérdekesebb mozzanatot. A kozmikus anyag örvényszerű, egy-egy állócsillag
körüli forgása, és e forgás által meghatározott formákba való elrendeződése,
olyan gondolat volt, amely Kopernikusz nyilvánvaló hatását mutatta, annak
ellenére, hogy Descartes óvatosságból a kopernikuszi elméletet csupán a ptolemaioszi
és a brahei elmélettel egyenrangú hipotézisnek ismerte el. Ez a rész az Enciklopédiának
azon ritka helyei közé tartozik, ahol Apáczai tovább megy mesterénél és
röviden, saját megfogalmazásában, és szerzőjét nevén nevezve, ismerteti
Kopernikusz elméletét, anélkül azonban, hogy az előbbiekkel összekapcsolná,
vagy elhatárolná, illetve anélkül, hogy bármilyen módon állást foglalna ebben
a kérdésben. Az itt említett hivatkozás jelentőségét természetesen nem
szabad túlbecsülni, ugyanis ez a kétségtelenül fontos tudományos elmélet beillesztése
éppúgy Apáczai „műgyűjtő”, enciklopédista mentalitásához tartozik,
mint az egyébként szép számban jelenlevő tudománytalan adatok és elméletek
pl. a spekulatív fizika, az alkímia és az asztrológia területéről. Amint
arra már korábban utaltunk, Apáczai kartezianizmusa nem tekinthető egységes
és következetesen érvényesített álláspontnak. Számos gondolat, sőt az
egész Enciklopédia egyes fejezetei (pl. a 6. és 7. részben, ill. a
8., 9., 10. és 11. teljes egészükben) más, nemkarteziánus, sőt olykor
éppen antikarteziánus szerzők műveiből származnak. Magának
az enciklopédiának az eszméje, modellje és számos részlete Johann Henrik Alstedt
herborni, majd később gyulafehérvári professzornak Porcsalmi András kéziratos
másolatában fennmaradt művéből való24. Az említett részek
és fejezetek szerzői közül pedig ki kell emelnünk Johannes Phocyllides
Holwarda antikopernikánus csillagászt, Sethus Calvisius történészt és a korábban
már többszőr is megidézett puritán teológust Guillelmus Amesiust.
Amesius hatása az Enciklopédia egyes fejezeteinek szellemiségére
meghatározó jelentőségű. Ha azt állítjuk, hogy a metafizikai és
természetfilozófiai részek túlnyomórészt Descartes és Regius hatása alatt
állnak, ugyanúgy el kell ismernünk Amesius döntő befolyását az emberi
megvalósításokról, az etikai, jogi, politikai és teológiai kérdésekről
szóló fejezetekre. Amesius főművének, a Medulla theologicanak
eredeti szövegétől eltérően Apáczai az egyes problémák tárgyalásának
sorrendjét megváltoztatta. Ilymódon az Enciklopédia először az
igazságosságot, vagyis „az embertársakkal szembeni visenkedést”
tárgyalja és csak ezután következik a kegyesség tárgyalása, azaz „az
Istennel szembeni kötelességekre” vonatkozó rész. Ez az eljárás nyilván
nem jelent valamiféle értékhangsúly eltolódást az evilágiság javára, de talán
alátámasztja azt az életmű egészéből és az életrajzi adalékokból
is kiolvasható gondolatot, hogy Apáczai pedagógusi igyekezete elsősorban
az emberek evilági magatartásának, állapotainak megváltoztatására, és nem
annyira vallási szokásaik módosítására irányult. Következetesen vállalt puritán
meggyőződése, amelyért kénytelen volt elszenvedni Isaac Basirius25
udvari intrikáit, elsősorban nem hittételekre vonatkozott, hanem az egyházszervezet reformjára. Egyébként Amesius teológiája,
amint arra Bán Imre idézett
monográfiájában rámutat, szintén a hit emberi életvezetéssel kapcsolatos, azaz erkölcsi vetületét hangsúlyozta. Eszerint a teológia szerepe nem a dogmák rendszerezésében
áll, hanem éppen abban, hogy az embereket Isten törvényeinek megfelelő
életre tanítja. Isten törvényei egyaránt kiterjednek a háznépről való gondoskodás módozataira, a szent közösség belső
rendjére és a polgárok társadalmának megszervezésére.
Éppen ez utóbbi kitételek következetes
követelése tette a puritánokat minden egyházi és világi hatalom szemében veszedelmes
felforgatókká.
Az Enciklopédia fejezeteinek e vázlatos
áttekintéséből is kiderül,
hogy Apáczai eszmetörténeti forrásai a tárgyalt témakörök szerint váltakoznak, anélkül hogy igényt tartana
a különböző álláspontok
összehangolására vagy szintézisére. A rá jellemző ekletikusságon túlmenően, amely sok tekintetben
az enciklopédizmus velejárója,
kész elfogadni, amint azt a korábbiakban láttuk a megismerés forrásainak kettősségét.
Az elme spontaneitásának tulajdonított ismeretek és azok, amelyek csakis
az isteni kegyelem által válnak hozzáférhetővé, kölcsönösen feltételezik
egymást. E kettősség
feloldhatatlanságának és egymásrautaltságának érvei később más, eredeti Apáczai művekben is
megtalálhatók, így például
A bölcsesség tanulásáról című orációban, amelyben a descartesi alapelvek újabb összefoglalása
és Descartes filozófiatörténeti
jelentőségének tömör kiértékelése is egyben.
A bölcsesség tanulásáról26 című oráció Apáczainak a gyulafehérvári kollégium poétikai osztályokat vezető
rektorává történt kinevezése alkalmából mondott beköszöntő beszéde. A
szónoki beszéd műfajai között az oráció az akadémiai beszéd sajátos típusa,
amely hagyományos formai követelmények pontos betartásával készült27. A beszéd célja: feltárni
a bölcsesség mibenlétét, rámutatni eredetére, elsajátításának feltételeire útjaira és értelmére.
Apáczai szerint a bölcsesség (sapientia)
kifejezés háromféle értelemben
használatos: a lélek gazdagodása érzéki tapasztalat (pl. ízlelés) által, az értelemnek az elvek és tételek
értelmét (és egyszersmind következményeit) felfogó tevékenysége, a tudni érdemes dolgok rendszeres összessége (vagyis
az egyetemes enciklopédia). Az eddigiekből nyilvánvalóan
kiderült, hogy Apáczait a bölcsesség különböző jelentései közül éppen
ez utóbbi foglalkoztatta leginkább. Ami a tudni érdemes dolgok körét illeti,
erre vonatkozólag a beszéd szövegében rendkívül érdekes felosztás található,
amennyiben az ilyen dolgok két csoportját említi: a nyelvet és magukat a dolgokat.
A nyelv itt még természetesen nem mint szimbolikus valóságkonstituáló tényező,
hanem egyszerűen mint az ismeretek közvetítője jön számításba, mégpedig
a héber, a görög, a latin és az arab nyelv kultúrahordozó jelentőségének
bemutatása révén. A dolgokra vonatkozó ismeretek a korábban már ismertetett
két csoportba tagozódnak. A természet világosságánál megszerezhető ismeretek
közé tartoznak a logika, a matematika, az asztronómia, a fizika és a mechanika,
míg az isteni kegyelem világosságánál megszerezhetők közé a teológia,
az etika, a gazdaságtan, a politika és a jog. Nem minden ismeret egyformán
fontos de mindegyikük hozzájárul a bölcsesség teljességéhez28.
Az oráció tág teret szentel a fent említett tudományok történelmi fejlődésének,
ismertetve mindegyik hozzájárulását a megismerés előrehaladásához. A
felidézett szerzők között Descartes (Cartesius) neve kétségtelenül a
legnagyobb megbecsülésnek örvend, mint aki „az egész filozófia reformátora”,
illetve „a század büszkesége”. Apáczai szó szerint a
következőket írja: „Mivel azonban sem egyetlen ember, sem egyetlen évszázad
nem volt képes arra, hogy a filozófiai bölcsességet tökéletességre emelje,
nem akarta a mindenható Isten, hogy a mi korunk is meg legyen fosztva jóságának
tanújelétől. Ezért támasztotta a világnak e késő vén korában – úgy,
hogy az előző évszázadok alaposan megirigyelhetik tőlünk –
René Descartes-ot, az egész filozófia újjáteremtőjét, századunk páratlan
ékességét és díszét, mind származás és család, mind műveltség és erények
tekintetében oly nemes férfiút”29. A bölcsesség tanulását és Descartes
dicsőítését szorgalmazva Apáczai röviden összefoglalja a karteziánus
filozófia alapelveit mint pl. az általános kételkedés, a gondolkodó ész logikailag
szükségszerű létezése, Isten létének szükségszerűsége, a kiterjedt
dolog létének elismerése stb. Az ilyen alapokon felépülő gondolkodásmód
előnyeit már maga Descartes is megfogalmazta Picot abbéhoz írott előszavában.
Erre épül Apáczai felsorolása is, amely szerint ezek az elvek 1. kis számúak
és nagyon világosak; 2. alkalmazásukkal az ember hozzászokik ahhoz, hogy minden
eléje kerülő dologban helyesebben ítéljen; 3. világosságuknál és bizonyosságuknál
fogva minden vitaanyagot megsemmisítenek, és így egyetértésre és szelídségre
hangolják a lelket; 4. alkalmazásuk által a lehető legtöbb igazság fedezhető
fel. Az itt jelzett utalások révén az oráció Apáczai karteziánus filozófiai
tájékozottságának, és Descartes eszmetörténeti jelentősége melletti elkötelezettségének
bizonyságaként is jelentős alkotás.
Apáczai utolsó műve a Philosophia naturalis, latin
nyelvű, kéziratban maradt tudományos-filozófiai „kézikönyv”, amelynek
karteziánus referenciái mind az Enciklopédia, mind pedig a Bölcsesség
tanulásáról hivatkozásainál gazdagabbak és változatosabbak. Ezt az Apáczai-kutatás
által hosszú ideig elhanyagolt munkát elemezve Bán Imre megállapította,
hogy szerzője kettős célt tűzött maga elé: egyrészt szerette
volna összefoglalni a karteziánus filozófia tudományos és filozófiai elveit,
másrészt pedig kiteljesíteni az Enciklopédiában közreadott tudományos
ismereteket. A töredékben maradt írás négy nagyobb fejezetből áll, amelyek
sorra az általános filozófia, az aritmetika, a geometria és a fiziológia kérdéseit
tárgyalják. Az első könyv értelmében a filozófia a bölcsesség tanulmányozása,
míg a bölcsesség minden megismerhető dolog tudománya. Tudománynak Apáczai
a dolgok első okainak ismeretét nevezi, ami tökéletesen megegyezik Arisztotelész
álláspontjával, de a megismerés módszereinek kérdésében már Descartes módszerről
írott Értekezésének alapelveit (1. a problémák felosztása; 2. az egyszerűtől
az összetett felé való haladás; 3. az ugrások elkerülése; 4. a teljes felsorolás
megvalósítása) tartja mérvadónak. Ilymódon ez a munka megvilágító erejű
Apáczai karteziánus forrásainak tekintetében is, amelyek körét a kutatók többsége
Descartes írásai közül mindössze a Principia-ra és a Dioptrika
egyes fejezeteire korlátozta. Az utolsó Apáczai-mű filozófiai fejezeteinek
utalásai azonban az Értekezés ismeretét is valószínűsítik, mi
több a munka említett elemzője, további hivatkozások, és egy időközben
elveszett Apáczai-mű (Disputatio de mente humana) alapján
arra a következtetésre jut, hogy A lélek szenvedélyei című Descartes-értekezés
sem lehetett ismeretlen számára30. Kezdetben megfogalmazott célkitűzésünkhöz
ragaszkodva úgy gondoljuk, hogy ennek a kérdésnek az eldöntésénél is a
mű (feltételezett) recepciójának lehetséges körülményeit kell megvizsgálnunk, illetve össze kell vetnünk azokat
Apáczai életrajzi adataival és szándékaival.
Az Apáczai által korábban nem idézett Descartes-műveknek
e kései írásban való jelentkezésével kapcsolatban legalább két dologra
gondolhatunk: (1.) az Enciklopédia előkészítése, szerkesztése-kiadása túlságosan elhamarkodottan,
a kelleténél rövidebb idő
alatt történt (és ennélfogva sok, Apáczai által már ismert karteziánus és
másfajta gondolat nem kaphatott helyet benne), vagy pedig, (2.) a Philosophia naturalisba felvett
gondolatok – amelyek közreadásának
célja az Enciklopédia kiegészítése lett volna csak utólag, az Erdélybe való visszatérést
követően váltak számára ismertté. A két feltevés közül egyik sem zárható
ki egészen, de az életrajzi
adatok az elsőt támogatják. Apáczai 1652 őszén kezdte el a mű szerkesztését, és ezzel szinte egyidőben kapta kézhez
Csulai György püspök hazahívó levelét.
Ettől az időponttól számítva a rendkívül aprólékos, sok esetben
nyelvújítói ihletettséget, és tudományos-filozófiai rendszerezőképességet
igénylő munka kevesebb mint egy évig tartott, ugyanis a kéziratot
már 1653 nyarán átadta Johannes Waesberge
utrechti nyomdásznak. Ez a rövid
időszak nem kedvezett az elmélyült és alapos munkának, ami talán részben a mű heterogenitását, a különböző
fejezetek közötti fogalmi egyenetlenségeket,
illetve a kinyomtatott anyagban a kihagyások és helyesírási hibák nagy számát
is megmagyarázza31. A hazahívó levél nyomasztó, határidőt
szabó hatására következtethetünk az Enciklopédia dedikációjából is,
amely elsősorban Csulai püspöknek
szól, másodsorban Johann Henrik Bisterfeldnek
a Gyulafehérvári Kollégium teológia és filozófiatanárának, végül pedig magának a kollégiumnak. A dedikációban
Apáczai újra kinyilvánítja a püspök
iránti háláját és szolgálatkészségét, illetve utal művének az erdélyi magyar
oktatásban betöltendő szerepére.
Ez a tény önmagában is azt igazolja, hogy a mű kinyomtatására feltétlenül
Hollandiában kellett sor kerüljön (ennek érdekében szerkesztője kész
a püspökkel szembeni engedetlenség látszatának kockázatát is vállalni), ami egyszersmind
csökkenti a második hipotézis valószerűségét.
Amennyiben feltételeznénk, hogy az Enciklopédia tartalmát kiegészítő információkat Apáczai Erdélybe
való visszatérése után gyűjtötte össze, feltétlenül figyelembe kell vennünk, hogy a 17. századi Erdélyben a korabeli tudományos
és filozófiai szakirodalomban való tájékozódás esélye
rendkívül csekély volt32. Mégis Apáczai életrajzi adatai azt mutatják,
hogy fordítói és könyvkiadói tevékenysége Erdélybe való visszatérése után
sem szűnt meg. E tevékenység eredményeképpen került kiadásra 1654-ben
Gyulafehérváron egy az oktatást segítő magyar nyelvű logikatankönyv
Petrus Ramus logikája alapján, Magyar logikácska címen, amelyhez kiegészítésként
hozzácsatolta a neves flamand humanista Joachim Sterk van Ringelberg (Fortius)
a tanulás értelméről szóló értekezését ugyancsak magyar nyelven, párbeszédes
formába átdolgozva. Hasonlóképpen, amint arra a korábbiakban már utaltunk,
megírt és kiadott egy sor egyházpolitikai és teológiai művet, továbbá
nyilvános előadásokban és beadványokban igyekezett felhívni az egyházi
és világi hatóságok figyelmét az iskolaügy és a tudományszervezés halaszthatatlan
problémáira. A kiadott művek, a kortársak feljegyzései és ránk maradt
levelezése kiválóan bizonyítja Apáczai intenzív szellemi tevékenységét. Bármennyire
is nagyra értékeljük e szellemi tevékenység hozadékát, megengedve esetleg
egyes új, korábban ismeretlen eszmék elsajátítását is, az utolsó mű kéziratának
gazdagsága, terjedelme és rendszeressége lényegesen túlmutat ezidőtájt
született alkalmi írásainak színvonalán. Az Enciklopédiáéhoz közel
álló stílus, kiegészítve a fogalomhasználat nagyobb biztonságával és több
egyéni gondolattal arra utal, hogy az anyag megismerése és feldolgozása sokkal
kedvezőbb művelődési és társadalmi körülményekhez kapcsolódik
mint amilyeneket a korabeli Erdély biztosíthatott volna.
Végezetül, Apáczai kartezianizmusát vizsgálva, figyelembe kell vennünk
kultúrájának és tevékenységének legáltalánosabb sajátosságait. Gondolkodásmódja
az egyházi reform által meghatározott ideológiai és intézményi átalakulás
légkörében formálódott, és, bár némiképpen foglya maradt a korabeli, skolasztikus
maradványokkal terhelt pedagógia egyes formális követelményeinek, kész elismerni
az ész és az egyéni gondolkodói erőfeszítésből származó bizonyosság
követelményét. E követelmények elfogadása Apáczainál a tanulás által megszerezhető
bölcsesség kulturális felszabadító erejébe vetett hitéből származik,
amely azonban, eggyőződése szerint, sohasem kerülhet ellentétbe
a vallásos hittel, sőt, éppen a hit védelme, a legmegfelelőbb érvek
és igazságok felfedezésének vallási indíttatású szükséglete az, ami nélkülözhetetlenné
teszi. Descartes filozófiája az így megfogalmazódó elvárásokat a legmesszebbmenően
kielégítette. Leginkább ezzel magyarázható, hogy Apáczai egyetlen filozófiai
kérdésben sem törekedett a karteziánus elvek átértelmezésére, legfennebb egyfajta
,,kettős igazság” szellemében kiegészítette őket a puritanizmus
teológiai és társadalmi-erkölcsi tételeivel. Ő maga sem tekintette magát
filozófusnak. Művei jellegéből kitűnik, hogy sosem a tiszta
filozófiát művelte, hanem mindig az elméleti tételek gyakorlati (pedagógiai,
ill. társadalmi-politikai) következményei érdekelték. Jól bizonyítja ezt az
a tény is, hogy legfontosabb művei vagy oktatási célt szolgáló kézikönyvek,
vagy oktatás- és egyházpolitikai értekezések. Fő törekvése, hogy az Enciklopédia
az erdélyi protestáns oktatás alaptankönyvévé váljon, nem valósult meg.
A karteziánus eszmék nemcsak Franciaországban és Hollandiában, hanem Erdélyben
sem váltak az oktatási intézmények elfogadott tananyagává, s Apáczai tankönyveit
is legfennebb felvilágosultabb iskolamesterek, főképpen ismerősök,
tanártársak, volt németalföldi egyetemjárók és tanítványok ismerték.
Apáczai életműve a maga nemében, akárcsak Descartesé is, túlmutatott
ugyan alkotója és általában a kor társadalmi, politikai és kulturális viszonyain,
de közvetlen hatását és utóéletét tekintve a meghaladni vélt viszonyok foglya
maradt. Az egyéniségük, képzettségük, életkörülményeik és főként teljesítményeik
közötti lényeges különbségek ellenére úgy tűnik, hogy Descartes eszméinek
első magyarnyelvű erdélyi tolmácsolója némiképpen osztozott mestere
sorsában. Tevékenységét, békés természete és konciliáns magatartása ellenére
gyanakvás, szakmai irigység és intrika kísérte, amely végül üldöztetésbe csapott
át, míg ő, méltatlan állapotát nemes sztoicizmussal viselve, nem saját
helyzetének javításáért, hanem egy akadémia létesítéséért fordult beadvánnyal
a fejedelemhez33.
1 Michel Foucault: A szubjektum és a hatalom, in: Pompeji 1994/ 1
2 Pierre Chaunu: Civilizaţia Europei clasice, Bucureşti, Meridiane, 1989, II. kötet, 170. o.
3 Apáczai Csere János: Magyar logikácska és egyéb írások, Bukarest,
Kriterion, 1975.
4 Chaunu:
i.m., II., 187. o.
5 u.o.,
190–191. o.
6 u.o.,
102. o.
7
v.ö. Klaniczay Tibor: A reformáció szerepe
az anyanyelvű irodalmak fejlődésében. In: K. T.: Hagyományok
ébresztése, Budapest, Szépirodalmi, 1976.
8 Boros Gábor: Életrajzi
vázlat, in: René Descartes: Értekezés a módszerről, Budapest, Ikon (Matura), 1993.
9 Az említett időszakban
már különböző külföldieket támogató ösztöndíjak is léteztek Németalföldön,
mint például a magyar diákok támogatására létrehozott 25 000 talléros Van Frankendaal-féle
alapítvány Utrechtben. V.ö. Bán Imre: i.m. l02. o.
10 Epistola Renati des Cartes ad celeberrinum Virum Gisbertum Voetium (1643)
11 v. ö.: Bohatec, Josef: Die cartesianische Scholastik in der Philosophie
und reformierten Dogmatik des 17. Jahrhunderts, Leipzig, 1912,
idézi Bán Imre: i.m. 120. o.
12 v.ö.:
Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban, Bukarest,
Kriterion, 1979, és Szabó Miklós: Erdélyi diákok
külföldi egyetemjárása a XVI –XVIII. században, in: Művelődéstörténeti tanulmányok, Bukarest,
Kriterion, 1980.
13 v. ö.: Apáczai Csere János: Magyar
Encyclopaedia, Előszó.
14 Elgondolását minden idealizmusa
ellenére sem tekinthetjük üres álmodozásnak, kiváltképp ha figyelembe
vesszük Max Webernek a kapitalizmus kialakulását a protestáns etikával összefüggésbe hozó elméletét
15 Erre az összefüggésre a mindezidáig
legalaposabb Apáczai-monográfia szerzője, Bán Imre hívta fel
a figyelmet rámutatva, hogy míg kezdetben csupán Descartes Principia Philosophiae
című művére utal Apáczai, későbbi írásaiban a Meditationes de prima philosophia, a Discours de la Méthode, sőt
a Les Passions de L’ame alapgondolatai is megtalálhatók
16
Az eklegein görög szó eredeti jelentése (válogatni) éppen erre
utal.
17 Ezzel kapcsolatban lásd a későbbiekben
A bölcsesség tanulásáról című szónoklatban a tudományok kettős,
a természetes ész világosságára ill. a kegyelem világosságára
építő osztályozását
18 I. Sz. Narszkij A nyugat-európai filozófia a XVII.
században című művének Descartes fizikájával foglalkozó fejezetében,
Descartes dualista alapállását alátámasztva a következőket írja: „A fizikai világ természetének és
struktúrájának kérdését Descartes
a következőképpen teszi fel: « tudjuk, hogy isten olyannak alkotta a
világot, ahogy a keresztény vallás tanítja, de nézzük meg, hogy a világ miként
keletkezhetett volna (kiemelés az eredetiben) természetes módon, minden
isteni beavatkozás nélkül.»”
19 Michel Foucault: Mi a szerző?, in: Világosság 1981/július.
20 v.ö. A bölcsesség tanulásáról című beszéd tudományfelfogását
és Descartes azon állítását mely szerint
„...a tudományok mind olyannyira összefüggnek egymással, hogy sokkal könnyebb valamennyit egyszerre
tanulmányozni...” lásd: Szabályok az értelem vezetésére; Értekezés
az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszeréről;
Az igazság kutatása a természetes világosság által. In: Descartes:
Válogatott filozófiai művek. Bp. Akadémiai Kiadó, 1961,
88. o.
21 Az Encyclopaedia említett
része és a descartesi mű megfelelő részei közötti szövegszerű
megfeleltetést először Krenner Dezső végezte el. Lásd Krenner D:
Apáczai Csere János, Budapest, 1912,
39–47. o., idézi Bán Imre: i.m.
22 v.ö. Bán Imre i.m, 182. o.
23 Ilyen következmények Descartesnál
pl. az oszthatatlanság lehetetlensége, a világ végtelensége és egyedisége stb.
24 v.ö.: Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia, Bukarest,
Kriterion, 1977, 76. o.
25 Az angol polgárháborúban kivégzett
I. Károly udvari lelkésze, aki II. Rákóczi György közvetlen környezetéhez tartozott.
26 in: Apáczai Csere János:
Magyar logikácska és egyéb írások, Bukarest, Kriterion, 1975.
27 v.ö. Bán Imre i.m. Az Al. Săndulescu által szerkesztett
Irodalmi fogalomtár (Dicţionar de termeni literari, Bucureşti, Ed. Academiei, 1976,
124. o.) tanusága
szerint az oráció részei: exordium (bevezetés), propositio (szerkezet),
narratio
(bemutatás), probatio
(indoklás), refutatio (ellenvetések cáfolata), peroratio (megerősítés)
28 pl. Apáczai szerint a teológia méltóságban,
hasznosságban és szükségességben a többi tudomány fölött áll és nem szorul
rá egyikre sem, mégis a Biblia felsőbbrendűsége csak az üdvözüléshez
szükséges dolgokra vonatkozik, míg „a valóságnak megfelelő értelmezése
sok más tudomány ismeretét feltételezi”. V.ö.: A bölcsesség tanulásáról,
in: Apáczai Csere János: Magyar logikácska és egyéb írások, Bukarest,
Kriterion, 1975.
29 Apáczai: i.m., 65. o.
30 v.ö. Bán Imre: i.m., 188.
o.
31 u.o.
32 A nyomtatványok forgalmára (kiadására
és beszerzésére) vonatkozó történeti kutatások tanúsága szerint, a 16–17.
században, az európai humanisták (mindenekelőtt Erasmus) művei beszerzésének,
fordításának és kiadásának korábbi fellendülése után, számos protestáns szerző
(Luther, Melanchton, Kálvin, egyes antitrinitáriusok) művei mellett,
alig néhány tudományos és technikai jellegű kiadvány szerepel az erdélyi
gyűjteményekben. Ez a könyvek iránti relatív érdektelenség a 18. század
közepéig tart. V.ö.: Dankanits Ádám: 16. századi olvasmányok, Bukarest,
Kriterion, 1974.
33 Lásd A magyar nemzetben immár elvégtére
egy Academia felállításának módgya és formája című
tervezet (in: A. Cs. J.: Magyar logikácska és egyéb írások, Bukarest, Kriterion,
1975.), illetve a párhuzam kedvéért Descartes svédországi tartózkodása idején
készített akadémiai tervezete, mint egymástól független, de lényegileg
hasonló törekvéseket.